HUSZADIK FEJEZET

Aulus lelkendezve sietett be: – Előőrseink jelentik, hogy az ellenség visszavonul a Weald-pataktól. Mit csináljunk, Caesar? Azt ajánlom, azonnal küldjünk át egy ezredet. Nem tudom, mi az ellenség terve, de holnap mindenképpen át kell kelnünk a patakon, és ha már ma küzdelem nélkül átengedik nekünk, ezzel időt és embert takarítunk meg. – Küldd át a Kilenceseket, Aulus, szereld fel őket hidász-szerszámokkal. Holnap remélem, nem kell annyit küzdeniük, mint a többieknek, és így nem is kell annyit aludniuk. Remek hírt hoztál. Portyázó járőröket kell kiküldeni, hogy kutassák ki az ellenség hollétét, és azonnal küldjenek hátra jelentést. A Kilenceseket gyorsan felkeltették, és a Weald-patakhoz küldték. Nemsokára megjött a jelentés, hogy az ellenség félig visszavonult a hegyhátra, ők pedig húsz pallóhidat helyeztek el a patakon, és most további parancsra készen állnak. – Itt az ideje, hogy a testőrség elinduljon – mondta Posides. – Megbízható az a szemorvos? Mit gondolsz? – kérdeztem. – Én megyek előre, Caesar. Ez az én tervem, és ha elbukom, nem kívánok életben maradni. – Rendben van, add ki a parancsot, hogy öt percen belül induljanak. Posides erre megcsókolta a kezem – én megveregettem a vállát és kiment. Néhány perc múlva láttam az első testőrszázadot csendben kivonulni a tábor keleti kapuján. „Ne tarts lépést” vezényeltem nekik, nehogy ütemes lépéseik dobogását az ellenséges előőrsök meghallják. Minden katona rongyokba burkolta fegyvereit, nehogy összeütődjenek és zörögjenek. A pajzsukat hátukra akasztották, és a közepére krétával nagy fehér kört rajzoltak, így aztán érintkezésben tudtak maradni egymással a sötétben anélkül, hogy kiáltani kellett volna. A fehér körök igen jól kiváltak a sötétből: Aulus észrevette, hogy a szarvasok a sötét erdőségben azoknak a kis fehér szőrpamacsoknak a segítségével követik egymást, amely a farukon van. A szemorvos háromnégy mérföldnyi hepehupás, mocsaras, csúszós területen vezette át őket, míg végre bejutottak a voltaképpeni mocsárba. Szörnyen bűzlött, mindenféle undok bogarak és csúcsómászók ugráltak körülöttük, és hogy a titkos ösvény elejéhez jussanak, a testőröknek lágyékig elmerülve kellett gázolniuk a hínáros, iszapos mocsárban. De a szemorvos nekivágott, hamarosan megtalálta az ösvényt, és az utat mindvégig nem tévesztette el. Az ösvény túlsó végén, a kis fenyőerdő szélén brit előőrs őrködött, és amint a hold felbukkant, a figyelő brit harcosok olyat láttak és olyat hallottak, ami szívüket a legnagyobb rémülettel és elkeseredéssel töltötte el. Óriási madár, hosszú, csillogó csőrrel, roppant szürke testtel és tizenöt láb hosszú lábakkal bukkant ki egyszerre a ködből, dárdavetésnyi távolban, és lassan feléjük lépdelt, közben néha-néha megállt, rekedten bömbölt, szárnyait csattogtatta, és szörnyűséges csőrével tollait piszkálta, majd újra felbömbölt. Gém Király! Az őrök rémülten hátráltak, remélve, hogy a jelenség újra köddé válik, de az lassan közeledett tovább is feléjük. Végül úgy látszott, mintha észrevette volna tábortüzüket. Dühösen mozgatni kezdte a fejét, és kitárt szárnyakkal rohant feléjük, közben egyre hangosabban bömbölve. A britek felugráltak, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek, hogy életüket megmentsék. A Gém Király egészen kiüldözte őket a mocsárból, aztán megfordult, és néha egy-egy elégedett bömbölést hallatva lassan sétált a mocsárban. Az esetben, ha azt hiszik, hogy tiszteletükre csakugyan Gém Király jelent meg – mert ha Egeria oly, furcsán meg tudott jelenni, miért ne bukkanna fel Gém Király –, meg kell magyaráznom a dolgot. A Gém Király egy gallus katona volt, aki a Marseille-től nyugatra fekvő nagy mocsaras vidékről származott. Itt a pásztorok gólyalábakon szoktak járni, hogy ne kelljen nagy kerülőt csinálni. Posides ennek a katonának a kosárfonókkal könnyű vesszőkből nagy madártestet csináltatott, amit aztán szürke rongyokkal beboríttatott. Karjaihoz kosárfonatból szárnyat erősítettek, persze ezt is befedték; a fej és a csőr könnyű bőrből készült, jól a fejéhez erősítették, úgyhogy fejével mozgatni tudta. A madár két szeme helyét foszforral kenték be, ami világított a sötétben. A bömbölő hangot ötletes vízisíp adta, amelyet állandóan a szájában tartott. A katona ismerte a gémek szokásait, és remekül utánozta a hosszú gólyalábakkal, amelyeket szorosan lábához erősítettek. A szemorvos és Posides ezt a katonát előrevezette a titkos ösvényen, amíg csak a brit előőrsök fel nem tűntek. A testőrség hatszáz lábnyira hátramaradt, és Posides hátraüzent, hogy álljanak meg. Most addig várt, amíg a madár újra visszafelé nem lépdelt; ekkor már tudva, hogy tiszta a levegő, hátrarohant a testőrökhöz. Néhány perc múlva a másik kijáratot is elfoglalták. Nyolcezer ember lassan, egyesével haladt át egy úton, így öt órába tellett, míg mindnyájan átjutottak a mocsáron. Ekkor már hajnalodon, de a köd még nem szállott fel, úgyhogy a dombtetőről nem vették észre őket. Hajnal előtt egy órával áldozatot mutattam be Marsnak, aztán vezérkarommal megreggeliztem. Reggeli közben még néhány apróságot megbeszéltünk. Ekkor már tudtuk, hogy a testőrség legnagyobb része elfoglalta a megbeszélt helyet – bizonyára hírt kaptunk volna, ha a mocsárban valami baj történik velük – és bíztunk a győzelemben. Geta hiányzott. A Nyolcadik ezred egyik gyalogos zászlóalját, egy lovasszázadot, a germán segédcsapatokat és az elefántokat körülbelül két mérföldnyire a balszárnyunkra vitte. Vőm, a fiatal Pompejus a nubiai fekete lándzsások és a baleári parittyások elérteikéit a patakon. A baleári harcosok sátorköteleket, sátorszögeket, különböző árkász és műszaki szerszámokat vittek magukkal, a nubiai feketék pedig bennszülött dobjaikat és hosszú lándzsáikat. Kitűnő reggeli volt, éppen megfelelő mennyiségű bort ittunk – annyit, amennyitől jól éreztük magunkat, de ami nem tett szelesekké és elbizakodottakká –, és a komoly megbeszélés szüneteiben sokat tréfálkoztunk. Legtöbbet a tevéken mulattunk, hiszen szegény állatokról már annyi tréfát csináltak. Én Herodes Agrippát idéztem, aki azt mondta, hogy a teve a természet hét csodáinak egyike. Ezt a kitüntetést a szivárvánnyal, a visszhanggal, a sirokkóval, a négerrel, a tűzhányóval és a kakukkal osztja. De ő a legnagyobb csoda a hét között. Kiadtam a parancsot a hadseregnek, hogy keljen át a patakon, és foglalja el a kijelölt állásokat. Az összes ezredek összes trombitásai egyszerre zendítettek rá az indulóra, amit egy mérföldre is lehetett hallani. A domb felől visszhangzóit a harci kürtök rivallgása és a kiáltozás. Ez hirtelen meglepett. Noha természetesen tudtam, hogy a csatákat ellenség nélkül nem lehet megvívni, mégis úgy gondoltam egész éjszaka erre a csatára, mint egy tervrajzra a térképen, egy csendes, hallgatag ügyre, amely abból állt, hogy négyszögek, körök és oválisok tologatják egymást ide-oda, a római ngyszögek és oválisok feketék, a britek pedig fehérek. Amikor a trombiták felharsantak, ezt a tervrajzot le kellett fordítani, át kellett értékelni emberek, lovak, harcikocsik és elefántok jegyében. Éjfél óta nem aludtam, és azt hiszem, arckifejezésem és mozgásom elárulta, milyen szörnyű idegizgalomban és hajszában élek. Xenophon ugyan bátorságot vett magának, és indítványozta, pihenjek néhány percig reggeli után, és csak akkor induljak el, amikor az ezredek már elfoglalták állásaikat. Mintha nem lett volna elengedhetetlen, hogy a pataknál császári páncélomban és bíboromban várjam és üdvözöljem az összes ezredeket és figyeljem átkelésüket! Ha Xenophon akármilyen halkan ki merte volna ejteni ajkán ezt a szót, hogy masszázs, azt hiszem, megöltem volna. Előrelovagoltam egy nyugodt, öreg kancán, senki máson, mint Pénelopén, a volt polgár és majdnem-konzul Incitatus ló özvegyén. „Férje” nemrégen eltörte polgári lábát a versenypályán, és kiszenvedett. A köd még meglehetősen sűrűn terjengett. Alig lehetett tíztizenöt lépésnyire látni. És micsoda szörnyű bűzt árasztottak a tevék! Jártak már szántóföldön, amikor köd volt és valahol egy vén kecskebak legelészett? Jó időben a szél és a nap eloszlatja a szag legnagyobb részét, de a köd mintha hozzákényszerítené a földhöz, úgyhogy szinte elképzelhetetlen a bűz! Ezek pedig hímtevék voltak, amelyeket cirkuszi mutatványokra hozattam – a nőstény tevék túlságosan drágák –, és dögletes bűzt árasztottak. Ha van valami, amit a lovak gyűlölnek, akkor az a teve szaga, de minthogy egész lovasságunk messze volt a túlsó szárnyon, ez ránk nem volt káros hatással, és a jó öreg Penelope már hozzászokott a cirkuszi illatokhoz. Az átkelés rendben történt, és az ezredek a nagy köd ellenére a túlsó parton tökéletes rendben álltak fel. Fegyelmezett ezred bonyolult gyakorlatokat is el tud végezni vaksötétben – a testőrség gyakran éjszaka gyakorlatozik a Marsmezőn. Szeretném, ha úgy látnák a csatát, ahogy a britek látták, mert akkor jobban meg tudják érteni haditervemet. A legjobb brit gyalogság a lópatkó alakú védelmi vonal szélén és közepén elhelyezett erődítményeket tartja megszállva. Mindegyik földerődítményből vagy talán inkább földhányásból egy út vezet hátra az erdőségen keresztül a hátul elterülő sík vidékre. Az erődítményeket homoksáncok kötik össze egymással, és a mögöttük levő erdő annyira tele van britekkel, hogy nem volna értelme megtámadni a homoksáncot valahol a két erődítmény között. Hajnal előtt éppen a középső erődítmény közepéből egyszerre csak kivágtat egy nagy osztag harcikocsi. A parancsnok Cattigern, Caractacus sógora, a trinovansok királya. Egy másik osztag a britek jobbszárnyáról rohan előre, ezt maga Caractacus vezeti. A két osztag, sőt nagysága után ítélve inkább hadosztály a központi erődítmény két oldalán helyezkedik el. Caractacus dühös, és szemrehányásokat tesz Cattigernek, mert éppen most értesült, hogy a trinovans gyalogság, amelyet a Weald-patak védelmére jelölt ki, éjszaka visszavonult. Cattigern dühös, amiért így-beszélnek vele egész törzse előtt. Hidegen megkérdi Caractacust, vajon gyávasággal akarja-e vádolni a trinovansokat. Caractacus tudni szeretné, mi más mentségük van helyük elhagyására. Cattigern megmagyarázza, hogy vallási okokból vonultak vissza. Parancsnokuk köhögési rohamot kapott a ködtől, és vért köhögött. Ezt igen szerencsétlen előjelnek tartották, és a patak nimfája iránti tiszteletből nem mertek tovább ott maradni. Ezért engesztelő áldozatot mutattak be – a parancsnok két póniját –, aztán visszavonultak. Caractacus kénytelen elfogadni ezt a magyarázatot, de nem leplezi elégedetlenségét. Pillanatnyilag még semmit sem tud arról, hogy a mocsár túlsó végén felállított őrség is elhagyta a helyét, de már aggasztó híreket hallott a Gém Király megjelenéséről ezen a vidéken, ami nagyon ijesztő, mert hiszen a Gém Király a legendás idők óta nem jelent meg. Felhangzanak kürtjeink, és a britek kiáltozással, kürtszóval válaszolnak. Brit előőrsök rohannak vissza a hírrel, hogy az ellenség egész serege átkelt a patakon. A hajnal kissé eloszlatta a ködöt, és az erdőség teljes félköre látszik a lankákkal együtt, amelyek a patakig lejtenek, de ezerezerkétszáz lábnyira már a ködtenger megint elborít mindent. Caractacus csak a lankákig lát el, még nem tudja, milyen irányból fejlődik fel a római támadás fővonala. Újabb előőrsöket küld ki, hogy derítsék fel a helyzetet. Ezek húsz perc múlva visszajönnek a hírrel, hogy az ellenség végre elindult. Az úton haladnak, a központi erődítmény felé, zárt rendben. Caractacus harcikocsi-hadosztályával a jobbszárnyra siet, és idegesen várja, hogy az első római századok feltűnjenek a ködből. Egy brit jön, s jelenti, hogy mielőtt a harcikocsik előtűntek volna, az erdőségből tompa kalapácsütések zaja hallatszott, mintha a római katonák sátorkarókat vertek volna a földbe. Kiküldtek rögtön egy osztagot, hogy vizsgálja meg, mi okozza ezt a kopácsoló hangot, de az osztag nem tért vissza. Caractacus türelmetlenül kiáltja: – Sátorkaróktól nem fogunk megijedni! Végre tisztán hallatszik a közeledő ezredek robaja, fegyvercsörgése és a tisztek éles kiáltozása. A Húszasok első százada előtűnik a ködből. A britek felbömbölnek. Cattigern hadosztályával átvágtat a balszárnyra. A rómaiak hirtelen megállnak. Furcsa látvány tárul a britek elé. Roppant magas, hosszú nyakú, púpos állatok tűnnek fel, és jobbra-balra galoppoznak a ködben, azon az oldalon, ahol Cattigernnek támadni kellene. A britek aggodalmaskodnak, és varázsigéket mormolnak a furcsa varázslat ellen. Most Cattigernnek kellene támadnia, de nem tudja biztosan, vajon nem színlelt-e a római előnyomulás, hiszen mindössze ötszáz embert lát. Lehet, hogy a fő támadás valahol másutt történik. Vár. Caractacus lovasküldöncöt küld utasítással nyombani támadásra. Cattigern ki is adja erre a parancsot. És akkor különös dolog történik. Amint a harcikocsik sora bele vágtat a ködbe, oda, ahol a varázslatos vadállatok feltűntek, a pónik megőrülnek. Nyihognak, röhögnek, vicsorítják a fogukat, megállnak egy helyben, és nincs az a korbács, nincs az a kardlap, amely előrehaladásra tudná kényszeríteni őket. Világos, kézenfekvő, hogy bűzös a köd. Különös, ijesztő szaga van. Mialatt Cattigern hadosztálya a legteljesebb zavarban van, a pónik ugrálnak, ágaskodnak, és a harcosok ordítoznak, átkozódnak, és megpróbálják fegyelmezni őket – felharsannak a római kürtök, és a Húszasok két zászlóalja, a Kettesek két zászlóaljától követve egyszerre rájuk ront a ködből, és a levegőt betölti a fülsiketítő ordítás: Germanicus! Germanicus! Dárdaeső dárdaesőt követ. Most Caractacus támad. Az ő hadosztályára nem hatott a varázslat, és háromezer harcikocsijával lerobog a római tömegre, amely megállt azon az oldalon egy helyben, és oldalai teljesen védtelenek. De ezt a szárnyat a bűzös ködnél is hatalmasabb varázslat védi. A háromezer harcikocsi teljes sebességgel robog, és már lándzsavetésnyi távolságra ér, amikor hirtelen hat iszonyatos dörrenés hallatszik, és utána egy pillanattal hat borzalmas felvillanás. Égő szurokgolyók röpülnek a levegőben. A megrémült britek jobbra térnek ki, de közben már ólomdarabok süvítenek feléjük a baleári parittyásoktól, akik eddig nyugodtan meghúzták magukat a mennydörgő és villámló gépek mögött. A harcikocsi-alakulat majdnem teljesen szétzüllött, de Caractacus roppant erőfeszítéssel újra kézbe fogja, és újabb támadásra vezeti. Most hátba akarja támadni a rómaiakat, mert a könnyű szellő arrafelé teljesen eloszlatta a ködöt, és látni, hogy ott nincsen semmiféle mennydörgő és villámló varázslat, sem ólomgolyókat parittyázó csapat. Újra robog, és újabb katasztrófa vár rá. Mintha láthatatlan erő tenné, harcikocsi harcikocsi után borul fel, és zúzódik pozdorjává. A lejtő oly meredek, a harcikocsik oly közel és oly sebesen haladnak egymás után, hogy senki sem tud lelassítani vagy megfordulni anélkül, hogy szomszédja vagy az utána következő belé ne fusson. A tömeg vakon tovább rohan előre, és elöl az összetört kocsik halmaza egyre nő. Ropognak az összezúzódó harcikocsik, jajgatnak, nyögnek, átkozódnak a sebesültek, kísértetiesen nyerítenek kínjukban a pónik, és egyszerre a nagy zajból szörnyű dobpergés hallatszik, és feltűnik egy nagy csapat magas, koromfekete férfi, hófehér hosszú lándzsát lóbálva. Rávetik magukat a kavarodásra, és hosszú, fehér lándzsájuk halált osztva cikázik a britek tömegében. Röhögnek, ordítoznak, és nincs brit férfiú, aki védekezni merne, mert gonosz szellemnek tartja őket. Caractacus elmenekül a mészárlásból. Az ő harcikocsija volt a felborultak között az első, de messzire esett, nem történt baja. Jobbfelé rohan, és közben őt is elbuktatja a titokzatos erő: a térdmagasságban kifeszített, többszörösen összefűzött sátorkötél, amelyet a hosszú fű leple alatt sátorkarók között kifeszítettek. A rohamalakulat utolsó formációi, a nyugati vidékről való belga harcikocsik harcosai most rájöttek, hogy elöl mi történt, ötszáz harcikocsi közel kétezer emberrel élesen jobbra fordult. Caractacus rájuk ordít, és megmenti őket. A hadosztály többi része elpusztult, mert a Tizennégyesek és a Kilencesek két-két zászlóalja kétoldalról a nubiaiak segítségére siet. Caractacus a megmaradt harcikocsikat visszavezeti a dombra, és utasítja a belga parancsnokot, hogy siessen Cattigern segítségére a túlsó szárnyon. Ő maga a központi erődítményhez hajtat, mert észreveszi, hogy az oldalkapu nyitva van, és tudni akarja, hogy miért. Amikor odaér, látja, hogy a katonaság eltűnt onnan. Közben Cattigern bátran küzd a harcikocsikról leszállt harcosok és az őket támogató gyalogság élén. Megsebesül. Harcikocsi-osztagai eltűntek. Öccse vezette a menekülést vissza a központi erődítményhez, át az erdei úton, el a messzi sík vidéken. Caractacus visszatérve a központba a feléje vágtató harcikocsik zaját hallja. Húszasaink és Ketteseink fokozatosan visszaszorítják Cattigern katonáit, közben szüntelenül megtartva mértani alakzatukat. A belga harcikocsisok szintén menekülnek. Caractacus megpróbálja feltartani őket, de nem figyelnek rá, és most már ő is belátja, hogy a csata elveszett, megfordítja harcikocsiját, és elefántcsont kürtjével két hosszú jelt ad az általános visszavonulásra. Reméli, hogy néhány mérföldnyire utoléri a menekülőket a camulodunumi úton, ahol majd összeszedi őket. Római kürtök harsannak most fel, és ahogy harcikocsija előbukkan az erdő túlsó oldalán, jobbról nyolc zászlóalj római gyalogság közeledik feléje. A testőrség. Balra elefántok és utánuk a római lovasság. Most vágták keresztül magukat a tüskebozóton, és szintén feléje közelednek. Kocsisa a lovak közé vág, azok eszeveszett iramba kezdenek, és megmenekül. Caractacus távozásával a csata véget ért. A testőrség elvágta a britek visszavonulási útját az erdőből, és az ottmaradt gyalogság alig állt ellen. Az erdei úton lovasságot küldtünk a brit jobbszárny erődítményének elfoglalására, de feleúton egy csapat brit lándzsásra bukkantak. Ezek a britek nem vesztették el fejüket, volt annyi lélekjelenlétük, hogy elvágják az erdei úton kifeszített kötelékeket, és így a tüskés bozóttal felszerelt előre elkészített gát lezuhant az útra. A három erdei út tele volt ilyen gátakkal, amelyek homoksánctól homoksáncig értek, és így megakadályozták az előrehaladást. Persze a britek arra számítottak, hogy legrosszabb esetben az ellenkező irányban hátrálva kell majd ezeket a gátakat leejteni. Mire a lovasság áttörte magát az egyik gáton, a visszavonuló britek a másikat eresztették le, és előresiettek, hogy az erődítmény katonaságát értesítsék a katasztrófáról. A jobbszárny erődítményének teljes brit megszálló serege el is menekült nyugati irányba. A másik erődítmény egy óra múltán megadta magát. Ekkor Cattigern már súlyosan megsebesült, és katonáinak ellenálló ereje teljesen megtört. Nyolcezer hadifoglyot ejtettünk, és négyezer-hétszáz hullát számoltunk meg a csatatéren. A mi veszteségünk jelentéktelen volt: háromszáznyolcvan halott, hatszáz sebesült, akik közül csak százötven lett képtelen a további harcra. Lovasságunkat és elefántjainkat előreküldtük Camulodunum irányába, nehogy a menekülők újabb akadályokat létesítsenek az úton. Chelmsfordnál utolérték Caractacust, ahol meg akarta szervezni a Chelmer folyó védelmét. Az elefántok megpillantása azonban elég volt ahhoz, hogy a britek minden irányban szétszaladjanak. Caractacus újra elmenekült. Ekkor már feladta a reményt, hogy meg tudja védeni Camulodunumot. Kétszáz harcikocsijával, amelynek harcosai tulajdon törzsének emberei voltak, nyugatra fordult, és eltűnt a helyszínről. Elhatározta, hogy szövetségesei, a dél-walesi törzsek védelmére bízza magát. A csatatéren az összetört harcikocsikból és fegyverekből hatalmas győzelmi máglyát raktunk, és elégettük hálaáldozatképpen Mars tiszteletére. Azon az éjszakán az erdő túlsó oldalán ütöttünk tábort. A katonák a csatamezen bolyongtak kincseket keresve. Aranyláncokat, aranyozott páncélokat, ezüst sisakokat találtak. Én csak egyet tiltottam meg nekik, az elfogott asszonyok ölelését – az erdőségben ugyanis a nők százai küzdöttek férjük oldalán. – A Tizennegyedik ezred három katonája még aznap este meghalt, mert megszegte parancsomat. Amikor az éj leszállt, kiütött rajtam a sok izgalom utóhatása, és amikor éppen vezérkarommal vacsoráztam, életem legszörnyűbb gyomorgörcse vett erőt rajtam. Mintha egyszerre száz kardot döfködtek, forgattak volna a gyomromban. Olyan rémülten és elkínzottan ordítottam fel, hogy minden jelenlevő azt hitte, megmérgeztek. Xenophon segítségemre sietett, késével felmetszette ruhámat, haskötőmet, letérdelt mellém, és gyomromat mindkét öklével gyúrni kezdte, mialatt én tovább ordítottam fájdalmamban. Végül legyőzte az iszonyatos görcsöt, becsavartatott forró takarók közé, és ágyamba vitetett, ahol életem egyik legnyomorúságosabb éjszakáját töltöttem. Szokatlanul tökéletes győzelmem volt azonban az orvosság, amely valóban meggyógyított. Mire három nap múltán Camulodunumba értünk, már újra magamhoz tértem. Elefántháton utaztam, mint egy indiai fejedelem. Camulodunum közelében barátságos hadsereg előőrsei jöttek elém. Az északi britek voltak, akik felkelést szerveztek támogatásomra aznap, amikor meghallották, hogy Londiniumba érkeztem. Együtt megtámadtuk, és elfoglaltuk a várost, amelyet néhány öregember és egy sereg nő igen bátran védelmezett. Itt Róma nevében szövetséget esküdtem az észak-britek királyának, KeletKent királyának és Kelet-Sussex királyának, elismerve azt a támogatást, amelyben hadjáratom folyamán részesítettek. Caractacus birodalmának többi részét római gyarmatnak nyilvánítottam Aulus kormányzósága alatt, és Rövidesen elém jöttek tisztelegni a kiskirályok és törzsfőnökök, köztük azok a kenti vezérek is, akik a Waeldban rejtőztek. Elbúcsúztam Aulustól és hadseregétől, és visszatértem Rutupiaeba a testőrség, az elefántok és az ötszáz önkéntes kíséretében, akik velem együtt indultak el Ostiából, de a csatáról már lekéstek. Hajóra szálltunk, és minden további akadály nélkül Galliába érkeztünk. Britanniában mindössze tizenhat napot töltöttem. Egyetlen bánatom, azt hiszem, nagy háládatlanság jele. Az egész csata folyamán a Kilencesekkel voltam, és nagy bátorságot érezvén magamban, amikor két zászlóaljuk a nubiaiak segítségére sietett, izgatottan előrevágtattam, hogy részt vegyek a harcban. Közben azonban megmásítottam elhatározásom. Nem akartam a nubiaiak közé keveredni, akikről köztudomású, hogy a csatában gyakran összetévesztik szövetségeseiket az ellenséggel. Megfordítottam Penelopét, és a szárnyra vágtattam. Ott egy brit törzsfőt láttam, amint kirohan az összetörött harcikocsik és rugdalódzó lovak tömegéből, kirántottam kardomat, és utána vágtattam. Már majdnem utolértem, amikor nagy sereg harcikocsi tűnt fel, kénytelen voltam hát megfordulni és visszavágtatni. Most már tudom, hogy az a törzsfő Caractacus volt, és mindössze néhány rövidke másodperc akadályozott meg abban, hogy összemérjem vele fegyveremet! Minthogy lovam és kardom volt, és nála semmi, azt hiszem, könnyen megölhettem volna. És ha ezt megteszem, milyen halhatatlan dicsőséget nyertem volna el! Csak két római tábornokkal történt meg Róma egész története folyamán, hogy a csatamezőn megölhette az ellenséges hadvezért.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Római hadvezérnek csak akkor szavaznak meg teljes diadalmenetet a Haza ellensége fölött aratott győzeleméért, ha az ősi szokás által megkívánt bizonyos előfeltételeknek megfelel. Először is konzuli vagy elsőosztályú elöljárói szolgálatnak kell mögötte lenni, ezenkívül szükséges, hogy a győztes haderő főparancsnoka legyen, nem pedig helyettes parancsnok vagy vezérkari főnök, és mint főparancsnok személyesen kell végeznie a madárjóslatot a csata előtt. A diadalt külföldi ellenséggel szemben kell elérnie, nem pedig lázadó polgárok ellen, a háborút pedig nem egy egykor Rómához tartozó terület visszaszerzéséért kell vívni, hanem a római uralom kiterjesztéséért teljesen új földterület felett. Megkívánják, hogy az ellenséget egyetlen csata során teljesen leverje, és ezzel a hadjárat véget is érjen, szükséges, hogy legalább ötezer ellenséget megöljön, és a római veszteség aránylag kevés legyen, végül pedig oly teljes győzelmet kell aratnia, hogy utána diadalmas csapataival visszavonulhasson anélkül, hogy a meghódított terület veszélyeztetve lenne, és egész seregét viasza kell vinnie magával, hogy Rómában a sereg is részt vegyen a diadalmenetben. A diadalmenetre a szenátus ad engedélyt, de az mindig féltékeny, és csak hosszas vita után adja meg beleegyezését. Rendszerint Bellona templomában gyűlnek össze a városon kívül, hogy a hadvezér által hazaküldött, babérral díszített jelentést megvizsgálják, és ha alapos okuk van a kétkedésre a hadvezér állításaival szemben, akkor hazahívatják a hadvezért, hogy személyesen válaszoljon a kérdésekre. Ha azonban úgy határoznak, hogy csakugyan jelentős győzelmet aratott, általános hálaadó ünnepnapot rendelnek el, és formális engedélyt kérnek Róma népétől arra, hogy a diadalmenet napjára a győztes hadsereg a Város falai közé jöhessen. A szenátusnak joga van a diadalmenet néhány előfeltételétől eltekinteni, ha a győzelem általában rászolgált a diadalmenetre. Ez igazságos, de sajnálattal kell feljegyeznem, hogy legalább hatvan-hetven diadalmenetet a háromszázötvenből, Romulus napjai óta, arra méltatlan emberek vezettek. Másrészt viszont sok hadvezért megfosztottak befolyásos vetélytársai a jól megszolgált diadalmenettől. Mindazonáltal, ha egy hadvezért ellenségei vagy egyes formaságok jogtalanul elütnek a diadalmenettől, akkor rendszerint nem hivatalos diadalmenetet tart a Városon kívül, amelyen az egész Város részt vesz, úgyhogy ez majdnem felér a valódi diadalmenettel. Az egyetlen különbség, hogy a városi évkönyvben nem örökíthetik meg diadalmenetként, s halála után nem ábrázolhatják őt diadalmi tógában. Róma két égbekiáltóan méltatlan diadalmenetet látott, az egyiket Julius Caesar tartotta, amikor legyőzte a nagy Pompejus fiát, tulajdon rokonait, a másikat pedig egy ősöm, Appius Claudius rendezte, annak ellenére, hogy úgy a szenátus, mint a nép megtagadta tőle ezt a kitüntetést. Rávette egyik húgát, egy Vesta-szüzet, hogy mellette üljön a diadalkocsiban, így a városi elöljárók nem merték lerántani a kocsiról, mert féltek, hogy megsértik a Vesta-szűz szentségét. Amikor elküldtem jelentésemet, és a diadalmenetért folyamodtam, kétségtelennek látszott, hogy megszavazzák, mert senki sem merné megtagadni kérelmemet, még ha az teljesen alaptalan is lenne olyan alaptalan, mint a Caliguláé volt, amikor hármas diadalmenetet tartott Germania, Britannia és Neptunus legyőzése alkalmából. Néhány mérföldnyire behatolt Germániába, nem talált ellenségre, valami képzelt veszélytől megijedt, és riadtan hazamenekült. Britanniát annyira nem hódította meg, hogy még a csatornán sem kelt át, ami pedig Neptunust illeti, legjobb esetben elnézően annyit mondhatunk, hogy igazán nem számít diadalnak az, ha valaki legyőzi valamelyik nemzeti istenünket. Be akartam azonban tartani az illendőséget, így jelentésemben beismertem, hogy a hadjáratnak általam vezetett része alatt, vagyis a csata egyetlen napján háromszáz hiányzott az előírt ötezer halottból, de a hadifoglyok száma talán elég nagy ahhoz, hogy ellensúlyozza ezt a hiányt, és talán a szenátus figyelembe veszi, milyen kevés emberéletet vesztettünk mi. Megígértem, ha megszavazzák a diadalmenetet, hatszáz hadifoglyot a cirkuszban halálos viadalra küldök, és ezáltal az ellenséges halottak számát ötezer fölé viszem. Megírtam, hogy Rómába nem térhetek vissza március előtt, mert Aulusriak szüksége van az egész hadseregre, hogy hozzászoktassa a briteket állandó jelenlétünkhöz a szigeten. És még akkor sem hagyhatom az új gyarmatot teljesen védtelenül, mert az eddig még meg nem hódított, határon túli törzsek bizonyára támadni fognak. De visszahozhatom magammal azokat a csapatokat, amelyek részt vettek a döntő csatában, mégpedig a Húszasokat, a Tizennégyesek négy zászlóalját, két zászlóaljat a Kilencesekből, kettőt a Kettesekből, egyet a Nyolcasokból, és egyes szövetséges csapatokat is – ha ennyivel beérik. Addig pedig a régi szokáshoz híven nem térek vissza a Városba – Vitellius fog kormányozni a szenátus támogatásával (Galliában maradok, Lyonban lesz a főhadiszállásom, a fellebbezéseket és az ellentéteket egyes törzsek vagy városok között el fogom intézni, a csapatokat meg fogom szemlélni, megvizsgálom a gyarmati védelmet, átnézem a gyarmatok és tartományok számvitelét, és a távolból fogom irányítani a druida rend teljes megsemmisítését). Jelentésemet rokonszenvesnek találták, és a szenátus jóindulatúan eltekintett az ötezer halottas feltételtől. Engedélyt kért a néptől, hogy megszavazhassa nekem a bevonulást hadseregem élén a Városba. A nép persze boldogan adott engedélyt. A szenátus diadalmenetem költségeire félmillió aranyat szavazott meg közpénzből, és a diadalmenet napjául az újévet, március elsejét jelölte ki. Galliai utamat nem tette érdekessé semmi jelentősebb esemény, ámbár bizonyos fontos elhatározásokra jutottam a római polgárjog kiterjesztésére vonatkozólag. Nem fogok időt pocsékolni azzal, hogy feljegyezzem az országról való benyomásaimat. Szabályos időközökben jelentések érkeztek Aulustól különböző cattuvellaunus erődítmények bevételéről s csapatai elhelyezéséről; később elküldte a jövő tavaszi hadjárat tervét, hogy hagyjam jóvá, mert amint a csapatok visszatértek a diadalmenetről, el akarja indítani a hadjáratot. Rengeteg gratulló levelet kaptam gyarmati kormányzóktól, szövetséges királyoktól, városoktól és jó barátaimtól. Marsus azt írta Antiochiából, hogy győzelmem sohasem jöhetett volna jobbkor. Igen mély benyomást keltett Keleten, ahol titkos ellenségek állandóan híreket terjesztettek Róma belső rothadásáról és a birodalom közelgő összeomlásáról, aminek igen nyugtalanító hatása volt a szíriaiakra. De Marsusnak más jelentenivalója is volt. Értesített az öreg parthus király haláláról – ezt a királyt lepte meg Caligula uralkodása idején Vitellius, amikor éppen be akart törni Szíriába, és kényszerítette, hogy fontos túszokat adjon jövőbeni jó magaviselete biztosításaképpen. A trónon fia, Gotarzes követte, a lusta, léha herceg, akinek igen sok ellensége volt a nemesek körében. Aztán így folytatta:

„Ennek a Gotarzesnek van azonban egy öccse, Bardanes, igen tehetséges és becsvágyó herceg. Úgy tudom, Bardanes útban van Parthia felé, hogy megvívjon bátyjával a trónért. Nemrégiben Alexandriában tartózkodott azzal az ürüggyel, hogy meglátogat egy híres orvost, aki gyógyítani tudja a süketséget. Bardanes egyik fülére ugyanis nagyothall. Útja azonban Jeruzsálemen keresztül vezetett, és ügynökeim arról biztosítanak, hogy Herodes tartományait sokkal gazdagabban hagyta el, mint ahogy odament. Azt hiszem, a zsidó arany segítségével ki tudja mozdítani helyéből Gotarzest, a parthus nemeseket mindig meg lehet vesztegetni. Ingyen számíthat Adiabene királyának támogatására – ez az asszír királyság, amelyről, azt hiszem, nem kell veled közölnöm, hogy a Tigris folyamon túl, Ninivétől délre fekszik –, és Osroëne királya is támogatni fogja Nyugat-Mezopotámiában. Emlékezni fogsz, Caesar, arra, hogy Adiabene királya nemrégen visszajuttatta trónusára Parthia királyát, miután a nemesek összeesküvése detronizálta, és ezért a szolgálatáért az aranyággal és a magas tiarával jutalmazták meg. De valószínűlég újság lesz számodra, hogy ez a fontos személyiség titokban a zsidó vallás híve és hogy anyja, aki a családban először tért át a zsidó hitre, jelenleg Jeruzsálemben lakik. Magával vitte Adiabene öt fiatal hercegét, unokáit, hogy azokat zsidó nyelvre, irodalomra és vallásra tanítsák. Mindnyájukat körülmetélték. Herodes király ilyenformán a következő királyokkal áll összeköttetésben:

Chalcis királya Iturea királya Adiabene királya Osroëne királya Alsó-Örményország királya Pontus és Cilicia királya Commagene királya és Parthia eljövendő királya.

Parthia koronája természetesen sok elő-ázsiai és más király szövetségét jelenti, így a szövetségi hálózat egészen Indiáig terjed. Herodes királyt ezenkívül a világ minden részén élő zsidók támogatják, nem beszélve az alexandriaiakról, az edomitákról és nabatákról jelenleg pedig Arábia királyát próbálja megkörnyékezni. A föníciaiak is lassanként csatlakoznak hozzá, csak Tyrus és Sidon maradt hideg. Ezekkel a városokkal megszakította a diplomáciai viszonyt, és alattvalóinak halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy velük kereskedelmi kapcsolatban legyenek. Tyrus és Sidon kénytelen lesz kiegyezni. Gazdasági létük függ a belső vidékekkel való kereskedelemtől, és kivéve a gabonát, amelyet Egyiptomból hoznak be, és a halat, amelyből rossz időben gyakran igen kevés van, Herodes király kezében tartja egész élelmiszerellátásukat. Nehéz túlozni a helyzet veszélyeit, és igazán hálásak lehetünk, hogy britanniai győzelmed oly teljes volt, ámbár én szívesen vettem volna, ha a most Britanniában állomásozó ezredek rendelkezésre állnának, hogy gyorsan átszállítsuk őket Keletre, ahol – erről meg vagyok győződve – nemsokára szükség lesz rájuk. Ha szokásos jóindulatoddal és belátásoddal hajlandó vagy meghallgatni tanácsomat, amelyet e bonyolult körülmények között felajánlok, tanácsom a következő: azt ajánlom, helyezd azonnal vissza trónusára Mithridatest, Örményország volt királyát, aki jelenleg Rómában tartózkodik. Ha nem haragszol meg érte, nagybátyád, Tiberius császár igen nagy hibát követett el, amikor megengedte Parthia néhai királyának, hogy koronáját egyesítse az örmény koronával, és nem bosszulta meg azonnal fegyveresen azt a sértő levelet, amelyet a király írt neki. Ha tehát azonnal hozzám küldöd Antiochiába Mithridatest, én vállalkozom arra, hogy Örményország trónjára juttatom, mialatt Bardanes és Gotarzes Parthia trónjáért küzdenek. A jelenlegi örmény kormányzót meg lehetne vesztegetni, hogy ne tanúsítson túlságosan erős ellenállást, és Mithridates egyáltalában nem tehetségtelen herceg, s a római intézmények nagy csodálója. Bátyja ezenfelül Georgia királya, és komoly hadserege van kaukázusi hegyilakókból. Én érintkezésbe tudok lépni vele, és elintézem, hogy északról törjön be Örményországba, mialatt mi délnyugatról bevonulunk. Ha Mithridatest vissza tudjuk ültetni trónjára, semmit sem kell tartanunk Pontus és Alsó-Örményország királyaitól, akiknek királyságát ezáltal Örményországgal elvágjuk Parthiától, sem Commagene királyától (akinek fia most jegyezte el Herodes király leányát, Drusillát), mert királysága egyenesen Örményország és az én kormányzóságom között fekszik, így kezünkbe kerül az Észak, és amikor Bardanes megvívta a polgárháborút és elűzte Gotarzes királyt (azt hiszem, ez fog történni), legközelebbi hadjáratát Örményország és Mithridates ellen fogja vezetni. Örményország visszaszerzése nem lesz neki valami könnyű dió, ha Mithridatest megfelelőképpen támogatjuk, és Bardanes déli és keleti szövetségeseit nemigen tudja majd rábeszélni, hogy ilyen távoli és kockázatos kalandba bocsátkozzanak. És ha Bardanes nem szerzi vissza Örményországot, nem lesz képes támogatni azokat a birodalomépítő terveket, amelyeket véleményem szerint Herodes Agrippa király a fejében forgat. Ez az első határozott vád, amelyet állítólagos barátod és szövetségesed hűsége ellen felhozok, és tudom, mennyire kiteszem magam esetleges haragodnak, hogy nyíltan előhozakodom vele. Róma biztonságát azonban tulajdon biztonságom elé helyezem, és árulónak tartanám magam, ha elhallgatnék bármilyen politikai értesülést csupán azért, mert esetleg a császár megharagszik rám. Ha már ennyit mondtam, bátorkodom azt javasolni, hogy Herodes király fiát, az ifjabb Herodes Agrippát hívd vissza Rómába diadalmeneted alkalmából. Aztán, ha szükséges, valamilyen ürüggyel továbbra is ott lehet tartani, és így hasznos biztosítéka lesz apja jó viselkedésének.”

Két út állott előttem. Az első: Herodest azonnal Lyonba rendelni, hogy feleljen Marsus vádjaira, amelyekben, bármennyire is szerettem Herodest, hinnem kellett. Ha bűnös, nem lesz hajlandó eljönni, és ez azonnali háborút jelent, amire nem vagyok felkészülve. A másik megoldás: játszadozni egy ideig, és eltitkolni, hogy nem bízom benne, ennek viszont az a veszélye, hogy Herodesnek még nagyobb hasznára van ez a késedelem, mint nekem. Ha ezt az utat választom, feltétlenül megfogadom Marsus tanácsát Örményországra vonatkozólag. De vajon igaza van-e Marsusnak, amikor a barátságos Örményországot megfelelő védelemnek tartja azzal a roppant hatalmas keleti szövetséggel szemben, amelyet Herodes, úgy látszik, megalapozott? Herodestől pedig továbbra is érkeztek a levelek. Az elsőben válaszol a megjósolt királyra vonatkozó kérdéseimre. A másodikban igen melegen gratulál győzelmemhez, és elég különösképpen engedélyt kér arra, hogy fiát Rómába küldhesse diadalmenetem megtekintésére. Reméli, nem bánom, ha fiú néhány hónapi szabadságot kap Rómában, mielőtt a nyáron visszatérne Palesztinába, hogy jelen legyen azon a nagy lakomán, amelyet születésnapom megünneplésére Caesareában fog rendezni. A levél a megjósolt királyra vonatkozólag így hangzott:

„Drága Majomfigurácskám, gyerekkoromban csakugyan sokat hallottam a Megígértről, a Megjósoltról, a Messiásról, ahogy mi zsidók nevezzük, és erről még mindig beszélnek jeruzsálemi teológiai körökben. Eddig azonban nem sokat törődtem vele, de most, hogy jelentést szeretnél kapni róla, komolyan megvizsgáltam az ügyet. Kérésedre beszéltem tiszteletre méltó öreg barátunkkal, Philóval, aki valami ígéretét teljesítette, amit az Istennek tett – mindig vagy megfogad valamit, vagy betartja, amit megfogadott, Istenünk igen gyakran hitelezője, de mondhatom, amint teljesíti Philo valamilyen kívánságát, Philo eleget tesz fogadalmának. Philo, tudod, merész, és azt hiszem, képtelen ötlettel egy és ugyanazon személynek veszi a Plató és bölcsésztársai által ideálisan elképzelt istenséget – a változatlan örökkévaló szellemi tökéletességet – a mi szenvedélyes jeruzsálemi törzsi istenünkkel. Azt hiszem, a Plató-féle istent túlságosan hidegnek és elvontnak találta, és egy kis életet akart csöpögtetni beléje, ugyanakkor pedig dicsőíteni akarta tulajdon istenét azáltal, hogy uralmát kiterjesztette az egész világegyetem fölé. Nos, megkérdeztem Philót, mit mondanak a szent iratok erről a beígért személyiségről. Philo igen elkomolyodott, és biztosított arról, hogy fajunk minden reménysége a Messiás eljövetelére összpontosul. A következő részletekkel szolgált: Ez a Messiás – a király, aki eljön, hogy megváltsa Izraelt bűneitől egyben a mi zsidó Istenünk emberi képviselője. Nem szükségképpen nagy hódító, noha fel kell szabadítania a zsidókat az idegen uralom alól, amely megakadályozza őket vallásuk szabad gyakorlásában. Philo szerint legelőször törvényhozójuk, Mózes jósolta ezt röviddel azután, hogy kivezette őket Egyiptomból H. Ramses idején. Az a könyv, amelyet mi Számok Könyvének nevezünk és Mózesnek tulajdonítunk, a Messiást »Jákob csillagának és jogarának« mondja. Későbbi szent iratok, amelyek körülbelül Róma alapítása idején készültek, úgy beszélnek róla, mint a férfiúról, aki Izrael sokfelé széledt bárányait összegyűjti, és visszatereli palesztinai hazájukba – mert a zsidók már abban az időben is mindenfelé szétszóródtak a kisázsiai és a közép-keleti gyarmatokra. Némelyikük önkéntesen hagyta el Palesztinát, hogy másutt kereskedjen vagy telepedjen le, némelyiket pedig fogolyként vitték el. Philo azt mondja, a zsidó teológusok sohasem tudták eldönteni, vajon ez a Messiás valódi vagy szimbolikus alak-e. A hős Makkabeusok (anyám papi ősei) idején szimbólumnak tekintették. Más időkben nemcsak létező személyiségnek tartották, de a nép még felismerni is vélte nem zsidó felszabadítóink némelyikében, például a perzsa Cyrusban, sőt magában Pompejusban, aki szintén idegen iga alól szabadította fel a zsidókat. Philo kijelenti, hogy mindkét álláspont helytelen: a Messiás még nem érkezett el, ha eljön, zsidó lesz, egyenesen Dávid királytól származik, akinek fia, Salamon építette a jeruzsálemi templomot; egy Betlehem nevű faluban kell születnie, és össze kell gyűjtenie Izraelt, és megtisztítania bűneitől, igen komoly szertartással, amely gyónásból, megbánásból és a megsértett istenség kibékítéséből áll. Jeruzsálem szent lesz egészen a főzőedényekig és a lovak nyakán fityegő csengőkig. Philo még a Messiás születésének dátumát is tudja, mégpedig ötezerötszáz évre teszi a zsidó faj legelső ősétől számítva: de minthogy ennek születéséről és haláláról nem tudunk semmi bizonyosat, ez sem segít sokat. A szent iratok nem teljesen következetesek a Messiás eljövetelére vonatkozólag. Hol haragos, félelmetes harcosként mutatjk be, aki királyi bíborban jár, és hazája ellenségeinek vérében fürdik, hol pedig szelíd, szomorú csavargónak, afféle szegény prófétának, aki bűnbánatot és testvéri szeretetet hirdet. Philo azonban azt mondja, hogy a legvilágosabb és legmegbízhatóbb kijelentés a Salamon Zsoltárai, c. könyvben fordul elő. Itt ima keretében történik róla említés: »Ó, Urunk, emeld fel királyunkat, Dávidnak fiát, abban az időben, amikor akarod, hogy uralkodjék Izrael, a te szolgád felett; adj neki erőt, hogy összetörje az igazságtalan uralkodókat; hogy megtisztítsa Jeruzsálemet a pogányoktól, akik lábbal tiporják; hogy vésse ki a bűnösöket a te örökségedből; hogy megtörje a bűnösök gőgjét és minden erejüket, mint amikor agyagedényre vasrúddal sújtanak; hogy elpusztítsa a törvény nélküli nemzeteket ajka szavaival; hogy szent nemzetet gyűjtsön össze, és azt istenes életre vezesse. A pogány nemzetek szolgáljanak az ő igája alatt; az egész világ előtt dicsőítse az Urat, tisztítsa meg Jeruzsálemet, és tegye szentté, mint kezdetben volt. A világ végeiről eljönnek mind a nemzetek, hogy lássák a dicsőségét, és megajándékozzák Sión kimerült fiait; hogy láthassák az Úr dicsőségét, amellyel Isten koronázta meg őt, mert ő az igazságos királyuk, akit Isten tanított. Az ő idejében nem lesz igazságtalanság körükben, mert mindnyájan szentek, és királyuk az Isten kiválasztottja.« Ez a Messiás-legenda természetesen elterjedt mindenfelé Keleten, különböző fantasztikus alakokban, és közben elvesztette minden zsidó jellemző tulajdonságát. Az a változat, amelyet megemlítesz a Messiás fájdalmas haláláról, akit barátai elhagynak és utána megisszák a vérét, azt hiszem, nem zsidó, hanem szíriai. A zsidó változatban ő csak a zsidók királya és nagy vallásos szövetség feje Jeruzsálemben, nem pedig Isten maga. Az istenséget nem sajátíthatja ki, mert a zsidók az egész világ legszívósabb, legkonokabb egyistenhivői. Kérded, van-e valaki, aki Messiásnak tartja magát mostanában? Újabban nem találkoztam senkivel, aki ezt tenné. A legutolsó, akire emlékszem, valami Józsua vagy József nevű férfi volt, Galilea szülötte. Amikor Antipas nagybátyám alatt Tiberiasban bíró voltam, a műveletlen népség körében sok követője volt, és a tóparton szokott prédikálni nagy tömegeknek. Igen érdekes megjelenésű férfi volt, és ámbár apja csak egyszerű iparosember, Dávid király leszármazottjának vallotta magát. Hallottam, hogy születését botránnyal hozták kapcsolatba: egy Panthera nevű görög katona, aki nagyapám testőrségében szolgált, állítólag elcsábította az anyját, aki a templomban szőnyegszövőnő volt. Ez a Józsua csodagyermek volt (a zsidók között ez gyakran előfordul), és jobban ismerte a szent irodalmat, mint a legtöbb tudós pap. Töprengeni szokott vallási kérdések fölött, és talán csakugyan igaz, hogy az apja görög, mert nem találta megfelelő vallásnak a zsidót, és bírálni kezdte, kijelentvén, hogy nem elégíti ki a közönséges emberi szükségleteket. Naiv módon megpróbálta azt, amit Philo oly körülményesen tett meg, hogy a zsidó kinyilatkoztató irodalmat összeegyeztesse a görög filozófiával. Arra emlékeztet, amit Horatius írt Ars Poeticájában, egy festőről, amint gyönyörű nőt fest, akinek alteste csúnya halfarokban végződik: »Ugye nevetnétek, barátaim, ha ezt látnátok?« Ha van valami, amit jobban gyűlölök egy elázsiasodott görögnél vagy rómainál, akkor egy elgörögösödött és rómaiasodott ázsiai az, vagy pedig a két kultúra összeolvasztásának megkísérlése. Édesanyád sohasem tudott jó rómait csinálni belőlem, egyszerűen elrontott egy jó ázsiait. Nos, Józsua, József fia (vagy Panthera fia) szerette a görög filozófiát. Hátráltatta viszont, hogy nem tudott görögül. És keményen kellett dolgoznia, hogy megéljen. Mindazonáltal összeismerkedett egy Jakab nevű emberrel, egy halásszal, akinek irodalmi hajlamai voltak, és a gadarai epikureus egyetem hallgatója is volt. Gadara, amely a tó túlsó oldalán fekszik átellenben Tiberiasszal, ekkor már meglehetősen lezüllött, noha virágzása idején négy nagy embert adott a világnak: Meleagert, a költőt, Mnasalcust, a bölcsészt, Theodorust, a szónokot, akitől, nagybátyád, Tiberius is tanult, és Philót, a matematikust, aki hallatlan pontossággal számította ki a kör kerületének és átmérőjének egymáshoz való arányait. Bárhogyan is volt, Józsua felhasználta Jakab Gadarából származó filozófiai morzsáit és tulajdon Szentírás-ismereteit, hogy új szintetikus vallást alkosson. De a vallás, amely nem támaszkodik valamely tekintélyre, semmit sem ér. Így először titokban, aztán nyilvánosan Messiásnak jelentette ki magát, és úgy beszélt (ezt Mózes is megtette annak idején), mintha Isten szólalna meg az ajkán. Igen szellemes ötletei voltak, kinyilatkoztatásait egyszerű mesékbe öltöztette, amelyeknek erkölcsi tanulságai igen hatottak a népre. Azt állította továbbá, hogy természetfölötti gyógyításra és csodákra képes. Igen sok bajt okozott a zsidó egyházi hatóságoknak, akiket azzal vádolt meg, hogy egyesítik a Törvény szigorú betartását a szegények kihasználásával, vagy legjobb esetben közönyös pusztulni hagyásával. Igen sok érdekes történetet mesélnek róla. Egyszer egyik politikai ellenfele csapdába próbálta csalni, és megkérdezte, vajon a lelkiismeretes zsidó fizesse-e a római birodalmi adót? Ha igennel felel, akkor elveszti a nacionalisták támogatását, ha pedig nemmel, akkor a polgári hatóságoknak jogukban áll őt letartóztatni, így hát teljesen beavatatlannak és tudatlannak tettette magát az ügyben, és mielőtt válaszolt volna, kérte, mutassák meg, mennyi pénzt kell fizetni. Mutattak neki egy ezüstöt, és így szóltak: »Nézd, minden egyes munkás kénytelen ennyit fizetni.« Megkérdezte: »Kinek a feje van ezen a pénzen? Nem tudok latinul.« így szóltak: »Ez természetesen Tiberius Caesar feje«, mire így szólt: »Nos, ha Caesar pénze, fizessétek a Caesarnak, de ne mulasszátok el Istennek megfizetni azt, ami az Istené.« A zsidó törvénnyel kapcsolatban sokszor próbálták megfogni, de mindig készenlétben tartott egy fejezetet vagy versszakot tanítása alátámasztására. Végül azonban lassanként hitehagyott hírébe került, és története azzal végződött, hogy régi barátunk, Pontius Pilátus, Judea és Samaria akkori kormányzója rendzavarás miatt letartóztatta, és átadta a jeruzsálemi legfelsőbb törvényszéknek, hogy ítélkezzék felette. Itt istenkáromlásért halálra ítélték. Amikor arra gondolok, hogy ugyanabban az évben halt meg, mint Lívia istennő, és minthogy követői csakugyan elhagyták, az általa idézett jóslatból mindenesetre ennyi beteljesedett. Vannak most egyesek, akik azt mondják, hogy isten volt, látták, amint lelke halála után felszállt a mennyekbe – éppúgy, mint Augustusé vagy Drusilláé –, azt állítják, hogy Betlehemben született, s hogy általában benne teljesült be ilyen vagy olyan módon minden Messiásra vonatkozó jóslat, de én elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra véget vetek ennek a buta fecsegésnek. Éppen három nappal ezelőtt letartóztattam és kivégeztettem Jakabot, aki, úgy látszik, az egész mozgalom esze, és remélem, nemsokára elfogatom és kivégeztetem a másik vezető fanatikust, akit Simonnak neveznek. Őt már egyszer letartóztatták, de valahogyan kimenekült a börtönből. A baj az, hogy noha a józan emberek kinevetik a halfarokban végződő gyönyörű asszony képét, a tömeg hajlamos arra, hogy látott szájjal megbámulja, s a tenger istennőjét lássa benne, és imádni kezdje.” Ez a látszólag ügyes levél egyetlen olyan részletet tartalmazott, amely meggyőzött arról, hogy Herodes csakugyan Messiásnak tartja magát, vagy legalábbis a közeljövőben fel akarja használni ennek a névnek roppant hatalmát becsvágyai teljesítésére. Amint kinyilatkoztatja magát, a zsidók az utolsó emberig mind csatlakoznak majd hozzá. Felhívására a világ minden részéről visszajönnek Palesztinába, és előre láttam, neve és híre olyan nagy lesz, hogy az egész semita faj át fog térni erre a hitre, és csatlakozik hozzá, hogy az idegeneket és hitetleneket kiűzzék köreikből. Adiabene királyának és egész családjának zsidó hitre térése csak szalmaszál volt, amely megmutatta, hogy honnan fúj a szél, és nem is olyan pici szalmaszál, mert ezt a királyt „királycsinálóként” ismerték mindenütt, és nagyon tisztelték Parthiában. Következő levelében Marsus jelentette, hogy Commagene királya, aki Caligula kedvence volt, állítólag szintén zsidó lett. (Azt mesélték erről a királyról, hogy ő beszélte rá Caligulát először arra, hogy keleti kényúrként uralkodjék. Caligula minden bizonnyal mindig hozzáfordult, és helyeslést kért, miután valami különösen véres vagy szeszélyes bűntényt követett el.) A részlet, amely meggyőzött arról, hogy Herodes Messiásnak akarja bejelenteni magát, az a tény volt, hogy Betlehem említésénél elhallgatta: Betlehem a szülőhelye és nem, mint ahogy általában hitték, Jeruzsálem. Édesanyja, Berenice igen részletesen elmondotta ezt a történetet anyámnak. Berenice elindult férje hebroni birtokáról Jeruzsálembe, hogy ott szüljön, amikor hirtelen fájdalmak lepték meg, és felejthetetlenül kellemetlen kalandban volt része útközben egy faluban az ügyetlen bábával és az undok, pénzvágyó fogadóssal. Csak néhány órával Herodes születése után jutott Berenice eszébe, hogy megkérdezze ennek az igen piszkos és kopott falunak a nevét. A bába így felelt: „Betlehem, Benjámin pátriárka szülőhelye és Dávid király szülőhelye és az a hely, amelyről a próféta így szólott: »De te Betlehem Efrata, noha igen kicsiny vagy Juda ezrei között, mégis közületek kerül ki az, aki majdan uralkodni fog Izrael felett.«„ Berenice dühösen attól a bánásmódtól, amelyben részesítették, ironikus hangon kiáltott fel: „A Mindenható Isten küldjön örök áldást Betlehemre!” A bába erre helyeslően bólintott: „Igen, a látogatók mindig ezt mondják!” Ez a történet annyira tetszett anyámnak, hogy amikor megvetését akarta kifejezni valamilyen túlbecsült helységről, Berenice hangját utánozva, felkiáltott: „A Mindenható Isten küldjön örök áldást Betlehemre!” így történt, hogy még mindig emlékeztem nevére. Ami ezt a Józsuát vagy Jézust illeti – görög követői ugyanis Jézusnak nevezik, és most már róla is azt állítják, hogy Betlehem szülöttje, nem tudom, milyen alapon, hiszen Betlehem nem Galileában van –, kultusza már annyira elterjedt, hogy Rómába is eljutott, és ott titokban terjed. A szertartásaik közé tartozik egy szeretetvacsora, amelyen férfiak és nők vesznek részt, hogy jelképesen igyák a kiválasztott vérét és egyék a húsát. Mondják, hogy ez a szertartás gyakran alkalmat ad rendetlen és hisztérikus jelenetekre, ami nem csoda, ha az ember tudja, hogy a beavatottak legnagyobb része rabszolga és a legalacsonyabb osztályú férfiak és nők. Mielőtt megengednék nekik, hogy leüljenek a lakomához, émelyítő részletességgel meg kell gyónniuk bűneiket az egész gyülekezetnek. Ez sok szórakozást szolgáltat, versengést az önlebecsülésben. Ennek a kultusznak a főpapja – ha ilyen méltóságteljes címmel szabad őt illetnem – egy galileai halász, az a Simon, akiről Herodes írt, akinek fő erőssége, úgy látszik, az a tény, hogy ezt a Józsuát vagy Jézust letartóztatása napján elárulta, megtagadta hitét, de azóta mindezt megbánta. Mert e szánalmas szekta etikája szerint minél nagyobb az eredeti bűn, annál nagyobb a megbocsátás. Minthogy nem elismert vallás, a jobbfajta zsidók erősen megvetik, mindenféle tiltó rendelkezésbe ütközik, például abba a tilalomba, hogy nem szabad evő-és ivóklubokat alapítani. A kultusz az a veszélyes fajta, amelynek a tilalom csak használ, segít neki a terjeszkedésben. Hitüknek alapja az emberek legteljesebb egyenlősége a zsidó Isten szemében – ez a Józsua most már Istennek számít – és az Isten örökkévaló áldása a bűnösök számára azzal az egyetlen feltétellel, hogy bűnüket megbánták, és elismerték az ő felsőbbségét az összes istenek fölött. Bárki csatlakozhat ehhez a kultuszhoz osztályra, nemre vagy jellemre való tekintet nélkül, így olyanok is, akik nem remélhetik, hogy felveszik őket Isis, Cybele, Apolló és a többi istenek törvényesen megengedett misztériumaiba, vagy azért, mert sohasem volt meg a szükséges társadalmi helyzetük, vagy pedig mert méltatlanokká lettek valamilyen bűn miatt. Eleinte az áttérőnek körül kellett metéltetnie magát, de most már ezt a rituális bevezetést is eltörölték, mert ez a szekta olyan teljesen elszakadt az ortodox judaizmustól, hogy a felvételi szertartás csak egy kis vízszórásból és a Messiás nevének említéséből áll. Egyes esetekben ennek a kultusznak perverz lebilincselő ereje van igen nagy műveltségű emberekre is. A megtértek között szerepel Ciprus egyik volt kormányzója, Sergius Faullus, akinek vonzódása az utcaseprők, rabszolgák és házalók társaságához azt mutatja, hogy ez a kultusz romboló hatással van a civilizált modorra. Levélben mondott le kormányzóságáról azon az alapon, hogy nem tudja lelkiismeretesen betartani az Augustus istenre tett esküt, minthogy az új isten, akihez csatlakozott, ezt megtiltotta neki. Megengedtem neki, hogy lemondjon, de nevét töröltem a szenátori rendből. Később, amikor kérdezgettem erről az új hitről, erősgette, hogy az egyáltalában nem politikai, hogy Jézus igen mély bölcsességű és példás jellemű férfiú volt és hűséges a római uralomhoz. Tagadta, hogy Jézus tanítása a görög és zsidó vallások zavaros keveréke lenne, azt mondta, hogy ez a hit egy fegyelmezett réteg írásban megörökített véleményének származéka, amely szöges ellentétben van a rabbinikusnak nevezett írók babonás formalizmusával, mert több hangsúlyt fektet a testvéri szeretetre isten nevében, mint az isteni bosszúállásra, amely utoléri azokat, akik nem engedelmeskednek a törvénynek; a törvényről pedig az mondja, hogy inkább a szellemét kell betartani és nem a betűjét. Amint visszatértem Itáliába, teljesítettem Venusnak tett fogadalmamat. Álmomban megjelent ugyanis előttem, és így szólt: „Claudius, lyukas a tetőm, légy szíves, javíttasd ki.” Nemcsak hogy kijavíttattam, hanem igen nagy mértékben átépíttettem azt a híres templomát, amely Eryx hegyén fekszik Szicíliában. Ez a templom ugyanis omladozni kezdett. Papi családot is állítottam belé, ősi szicíliai nemzetség tagjait, és a kincstárból nagy évi jövedelmet biztosítottam számukra. Aricia ligetében Egeria nimfának is szép kápolnát építtettem, és arany ajánlósorokat vésettem rá – gyönyörű női kéz elolt egy gyertyát, míg a gyertyára szabin nyelvjárásban a következő mondat íródott:

„A győzelem sebesen repülő hírnökének, Egeriának ajánlja fel hálául a béna Claudius. Add, hogy gyertyája tövig égjen, árasszon tiszta fényt, és add, hogy ellenségeinek gyertyája hirtelen kialudjék.”

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

[Kr. u. 44]Újévkor megünnepeltem diadalomat. A szenátus még további öt kitüntetést is megszavazott nekem. Először is a polgári koronát, ez egy arany tölgyfalevél-koszorú, amelyet eredetileg csak az a katona kaphatott, aki a csatában lefegyverzett és megsebesült bajtársa segítségére sietett, akit az ellenség már-már megölt; bajtársát megmentette, az ellenséget levágta. Ebben a megtiszteltetésben igen kevés embernek volt része, mert a szükséges tanú maga a megmentett ember volt, hiszen az ő kötelessége, hogy megmentője fejére ráhelyezze a koronát. Igen nehéz volt rávenni római katonát annak bevallására, hogy ellenséges katonának volt teljesen kiszolgáltatva, és életét kizárólag bajtársa nagyobb erejének és bátorságának köszönheti. Rendszerint inkább arról panaszkodott, hogy a lába megcsúszott, és éppen újra fel akart ugrani, hogy végezzen ellenfelével, amikor ez a becsvágyó fickó gyorsan közbeugrott, és elütötte őt a győzelemtől. Később a kitüntetést olyan ezred-vagy hadseregparancsnokok is megkapták, akik hősiességükkel és katonai bölcsességükkel megmentették a parancsnokságuk alatt álló csapatok életét. Én ezen az alapon kaptam a koronát, és azt hiszem, meg is érdemlem, amiért nem hallgattam törzstisztjeim és vezérkarom tanácsára. A korona abroncsának belső oldalán ez a felírás volt: „Polgártársak életének megmentéséért.” Emlékezni fognak, hogy amikor a palotaőrség császárrá kiáltott ki, kényszerített arra, hogy hasonló koronát viseljek, azt, amelyet Caligula adott magának jutalmul germániai győzelmeiért. Akkor nem volt jogom hozzá, és nagyon szégyelltem magam miatta (bár voltaképpen Caligulának sem volt joga hozzá), így most nagy öröm volt, hogy a korona jogosan az enyém. A második kitüntetés a tengerészeti korona. Ezt tengeri bátorságért adták – például a tengerésznek, aki elsőnek ugrott át az ellenséges hajóra, vagy egy tengernagynak, aki elpusztította az ellenséges flottát. Nekem azért szavazták meg, mert életemet kockáztattam, amikor veszedelmes vihar idején hajóra szálltam, hogy ezzel is hamarabb jussak Britanniába. A harmadik kitüntetés, amelyben a szenátus részesített, az öröklődő Britannicus cím volt. Kisfiámat most Drusus Britannicusnak vagy egyszerűen Britannicusnak nevezték, és ezentúl én is mindig e néven emlékezem meg róla. Két diadalívet is kaptam győzelmem emlékére, egyet Boulogne-ban, mert onnan indultam ki a hadjáratra, a másikat magában Rómában, a Via Flaminián. A márvánnyal borított diadalívet mindkét oldalon győzelmi jelvényekkel és győzelmemet ábrázoló reliefekkel díszítették, a tetején pedig bronz diadalmi harcikocsi állott. Az ötödik kitüntetés: győzelmem napja örök ünnep lesz, amíg csak Róma áll. Ezen az öt kitüntetésen kívül Messalina is kapott két kitüntetést, az egyik, hogy a színházban az első sorban ülhetett a Vesta-szüzek mellett, a konzulok közvetlen közelében, a másik pedig, hogy feljogosították fedett állami hintő használatára. Messalinának most már mindent megszavaztak, amit nagyanyám, Livia egész életében kapott, de még mindig tiltakoztak az ellen, hogy az Augusta címet is megadják neki. A nap jóindulatúan és vidáman sütött diadalmenetem napján, amelynek azért is örültem, mert előtte napokig bizonytalan volt az idő. Róma ragyogott. A városi hatóságok és kerületi tisztviselők gondoskodtak arról, hogy olyan frissen, vidáman és tiszteletre méltóan hasson a Város, amint egy város csak hatni tud. A templomok és házak előtt felmosták a köveket, az utcákat olyan tisztára söpörték, mint a szenátus tanácstermének padlója, minden ablakot virág vagy valami tarka tárgy díszített, a kapuk elé pedig nagy halom élelemmel megrakott asztalokat tettek. A templomok mind díszben állottak, a szentélyek és szobrok virágfüzérben ékeskedtek és minden oltáron tömjén égett. Az egész lakosság a legjobb ruháiba öltözött. Én még nem vonultam be a Városba, az éjszakát a testőrtáborban töltöttem. Hajnalban általános szemlét rendeltem el a csapatok felett, amelyek a diadalmenetben részt fognak venni, és kiosztottam a jutalmat, ami számításaim szerint egy-egy emberre jutott a Britanniában zsákmányolt értékek és rabszolgák eladásából. Ez harminc aranyat jelentett minden egyes közkatona számára, magasabb rangúak persze megfelelően nagyobb összeget kaptak. A jutalompénzt már elküldtem a Britanniában maradt katonáknak, akiket nem lehetett a diadalmenetre elhozni. Ugyanekkor kitüntetéseket is osztottam, nyakláncot a csatamezőn tanúsított bátor viselkedésért. Ezer ember kapott ilyet. Négyszáz aranyérmet az olyan lovasoknak vagy gyalogosoknak, akik megöltek egy ellenséges lovast vagy harcikocsi harcost, negyven súlyos arany karkötőt jelentős teljesítmények jutalmazására – amikor ezeket kiosztottam, felolvastam minden egyes embernél, hogy mivel szolgált rá erre a kitüntetésre. Hat arany olajág-koszorút adtam oly férfiaknak, akik hozzájárultak a győzelemhez, bár nem voltak jelen. (A katonai bázis parancsnoka és a flotta tengernagya kapták például ezt a kitüntetést.) „Corona muralist” azoknak, akik legelőször hatoltak át a bástyán és bejutottak az ellenség táborába, és „töretlen lándzsát” – Posidesnek –, amelyet a polgári koronához hasonlóan életmentésért szoktak megszavazni, és amelyre ő tízszeresen is rászolgált. A szenátus az én kérésemre diadalruhát szavazott meg minden szenátori rangban levő férfinak, aki elkísért hadjáratomra, tehát minden ezredparancsnokomnak és idősebb törzstisztemnek. Kár, hogy Aulus vagy Vespasianus nem jöhettek, a többiek azonban mind eljöttek. Hosidius Geta és öccse, Lusius Geta, akik a nyolc testőrzászlóaljat vezették Britanniába, megkapták a kitüntetést, azt hiszem, ez az első eset a római történelemben, hogy két fivér ugyanaznap diadalruhát viselt. Lusius Geta lett az új testőrfőparancsnokom, vagy legalábbis ezt a tisztet közösen látta el egy Crispinus nevű férfival, akit távollétemben Vitellius ideiglenesen kinevezett. Mert Justus, az előző parancsnok meghalt. Messalina sürgős üzenetet küldött nekem, amely a csata előestéjén ért el. Arról értesített, hogy Justus különböző testőrtiszteket kérdezgetett, vajon fegyveres fölkelésben támogatnák-e. Teljesen megbízva Messalinában, és félve attól, hogy sokat kockáztatok, ha nem cselekszem azonnal, utasítást küldtem nyombani kivégzésére. Évekbe tellett, míg megtudtam az igazat. Justus értesült arról, hogy mi megy végbe a palotának abban a szárnyában, ahol Messalina lakik. Távollétem ugyanis az ottani állapotokat még rontotta. Justus megkérdezte egyik ezredesét, mitévő legyen, írjon-e nekem azonnal, vagy várja-e be a visszajövetelemet. Az ezredes egyike volt Messalina bizalmasainak, így azt tanácsolta Justusnak, hogy várjon, nehogy a rossz hír elvonjon katonai kötelességeim teljesítésétől. Aztán egyenesen Messalinát kereste fel. Justus halála, amelynek okát rövidesen mindenki megtudta a Városban, általános intelem volt, hogy nem szabad engem beavatni a titokba, amit végül mindenki tudott rajtam kívül – még brit és parthus ellenségeim is! Messalina hihetetlenül ocsmány életet folytatott. Itt azonban nem számolok be részletesen viselkedéséről, mert ekkoriban én még semmiről nem tudtam semmit. Elém jött Genuába, hogy visszatérésemkor üdvözöljön, és olyan melegen köszöntött, hogy ez mindennél jobban boldogított. Hat hónap alatt a kis Britannicus és csecsemő húgocskája nagyot nőttek, és gyönyörű gyerekek lettek. Be kell látniuk, milyen sokat jelentett számomra ez a nap. Azután a világon semmi sem olyan dicsőséges, olyan nagyszerű, olyan magasztos, mint egy római diadalmenet. Nem hasonlít a barbár urak diadalmenetéhez, akik valamelyik vetélytársukat legyőzték, ezt a kitüntetést egy szabad nép szavazza meg valamelyik tagjának, oly szolgálat jutalmazására, amelyet az egész nép érdekében tett. Tudtam, hogy becsületesen megszolgáltam, hogy végül megcáfoltam azt a rossz véleményt, amelyet a családom táplált rólam mint haszontalan, elmebajos, gyönge fickóról, aki dicső őseinek szégyene. Azon az éjszakán, míg a testőrtáborban aludtam, álmomban Germanicus bátyám jött oda hozzám, átölelt, és ünnepélyes hangon mondta: „Drága öcsém, pompásan viselkedtél, bevallom, pompásabban, mint ahogy valaha is remélni mertem volna. Visszaszerezted a római fegyverek becsületét.” Amikor kofa reggel felébredtem, elhatároztam, hogy megtöröm azt a törvényt, amelyben Augustus elrendelte, hogy diadalmenetben csak a császárnak, fiainak vagy unokáinak lehet része. Ha Aulus folytatja a britanniai hadjáratot, és sikerül neki elvégeznie, amivel megbíztam, vagyis ha a sziget teljes déli részét leigázza, rábeszélem a szenátust, hogy teljesen önálló diadalmenetet szavazzon meg neki. Véleményem szerint az a tény, hogy én voltam az egyetlen férfi, akinek jogában áll diadalmenetet ünnepelni, inkább elvett valamit a dicsőségből, nem pedig fokozta azt. Augustus azért hozta ezt a törvényt, hogy tábornokai ne ingereljék fel a határvidéki törzseket háborúra, remélve, hogy legyőzik őket, és diadalmenetben lesz részük. Bizonyára van más mód ennek megakadályozására, mégsem lehet a diadalmenetet, amelyet azelőtt bárki elérhetett, a Caesarok egyszerű családi szertartásává szűkíteni. A feldíszítési szertartás után három fogadást tartottam: az elsőt az összes gyarmati kormányzóknak, akiknek ideiglenes római tartózkodására a szenátustól kértem engedélyt, a másodikat a szövetséges királyok nagyköveteinek, a harmadikat pedig a száműzötteknek. Engedélyt kaptam ugyanis a szenátustól, hogy a diadalünnepségek alkalmára az összes száműzöttek visszatérhessenek Rómába. Ez az utolsó fogadás igen szomorú volt számomra, mert a száműzöttek közül sokan igen gyengének, betegnek látszottak, és megindítóan könyörögtek, hogy hívjam őket vissza. Kértem őket, ne essenek kétségbe, mert személyesen fogok megvizsgálni minden esetet, és ha úgy látom, hogy az ítélet megváltoztatása vagy visszavonása indokolt és méltányos, akkor nyomban közbenjárok érdekükben a szenátusnál. Ezt később meg is tettem, és sokan azok közül, akiknek visszahívását nem ajánlhattam, legalábbis engedélyt kaptak arra, hogy száműzetés! helyüket változtassák úgy, hogy a változtatás mindig csak előnyükre szolgáljon. Senecának is helyváltozást ajánlottam, de visszautasította, kijelentvén válaszában, hogy míg Caesar haragja sújtja, nem vágyhat sorsának javítására. Az örök jég, amely az utazók szerint a barbár finnek országát határolja, a szüntelen forróság, amely az Atlason túli sivatag homokját égeti (ahol Caesar győztes seregei dacoltak a természet ellenállásával, és az ismert világ térképét kiterjesztették), a most leigazolt Britannia lázterjesztő mocsarai vagy ennek a távoli és híres szigetnek termékeny alföldjei és völgyei, amelyeket Caesar kiváló katonai zsenije meghódított Rómának, nem, még Korzika pestises éghajlata sem, ahol a szerencsétlen Seneca, ennek az emlékiratnak szerzője már két éve – vagy két évszázada? – sínylődik... nem, ez a jég, ez a tűz, ez a nedvesség és ez a Korzika, amelyben egyesül mind a három: tűz, jég és nedvesség, még ez sem hat a sztoikus száműzöttre, akinek egyetlen gondolata, hogy türelemmel viselje azt a megalázást, amelyben része van, és hogy méltóvá tegye magát Caesar bocsánatára, ha ezt a legfelsőbb ajándékot, annak ellenére, hogy nem várja, a sors mégis megadná neki. Én igen szívesen elküldtem volna őt szülőföldjére, Hispániába, minthogy barátja, az én Polybius titkárom ezt kérte, de ha ő maga ragaszkodik Korzikához, nos, hát legyen Korzika. Narcissus az ostiai kikötő tisztviselőitől megtudta, hogy ez a derék és puritán sztoikus római látogatásáról a következő holmikat vitte vissza magával: ékszerrel kirakott arany boroskupát, selyempárnákat, indiai fűszereket, drága, illatos afrikai szantálfából készült asztalokat és kereveteket elefántcsont berakással, olyan képeket, amelyekben Tiberius is gyönyörködött volna, rengeteg falernumi bort és (noha ez kissé elüt a többitől) valamennyi kiadott művemet. Tíz órakor elérkezett az indulás ideje. A felvonulás északkeletről érkezett a Városba, a győzelmi kapun. Először a szenátus haladt gyalog, pompázatos öltönyökben, az elöljárók vezetésével. Utánuk a kürtösök különlegesen képzett csoportja, csupa válogatott ember, akik úgy tudták fújni a győzelmi indulót, mintha egyetlen óriási trombita rivallana. Ezek a trombiták hívták fel a figyelmet a hadi zsákmányra, amely szépen díszített társzekereken következett ezután; kétoldalt a germán házizászlóalj császári libériába öltöztetett katonái haladtak. Mi volt a zsákmány? Sok halom aranyés ezüstpénz, fegyverek, páncélok, díszes lószerszámok, ékszerek, aranydíszek, dús ötvözésű kupák, Cymbelinus camulodunumi palotájának bronzbútorai, faragott és festett totemoszlopok, gyöngynyakláncok, drága tollból készített fejdíszek, hímzett druida-öltönyök és számtalan más gyönyörű, értékes vagy furcsa tárgy. E kocsik mögött tizenkét elfogott brit harcikocsi haladt, a legszebbek, amelyeket ki tudtunk választani, ezeket remek pónipéldányok vonták. Minden harcikocsin a kocsis feje fölött tábla volt, rajta a tizenkét meghódított brit törzs valamelyikének neve. Újabb kocsik jöttek ezután, ezeken festett fából vagy agyagból felépítették az általunk bevett városok és erődítmények modelljét; különböző élőképcsoportok azt ábrázolták, hogy egyes folyami istenek miképpen engedtek csapatainknak; mindegyik csoport mögött hatalmas vászonfestmény ábrázolta magát a csatát. Az utolsó ebben a sorozatban a napisten híres kőtemplomának agyagmodellje volt, amelyről már beszéltem. Ezután jött a fuvolás csapat lágyan muzsikálva. Majd a fehér bikák következtek, amelyek Jupiter papjainak vezetésével cammogtak a menetben, fel-felbömböltek, és általában igen sok zajt okoztak. Szarvaikat beezüstözték és bearanyozták, testüket piros szalagokkal díszítették, jelezvén, hogy áldozatra szánták őket. A papok késeket, baltákat, aranytányérokat és egyéb áldozati eszközöket vittek a kezükben. A menet következő pontja iránt igen nagy volt az érdeklődés : nem csoda, Rómában még sohasem láttak hatalmas, élő rozmárt. Katonai bázisunk egyik katonája talált rá a tengerparton alvó állatra. A rozmárt brit vadlovak és szarvasok követték, majd egy másik kocsin egy bálna összedrótozott csontváza és egy átlátszó oldalú tartály volt látható, tele hódokkal. Most a nép az elfogott törzsfők fegyvereinek és jelvényeinek tapsolhatott, hogy aztán lehurrogja magukat a törzsfőnököket, akik családjukkal együtt fogságba kerültek. Utánuk már csak alsóbbrendű hadifoglyok következtek. Sajnáltam, hogy Caractacus nincs a diadalmenetben, de Cattigern ott volt feleségével és Togodumnus feleségével és gyermekeivel, Caractacus egyik kisfiával és harminc fontosabb törzsfővel. Állami szolgák kettesével következtek most, ők bíborpárnákon hordozták azokat az aranykoronákat, amelyeket szövetséges országok királyai vagy szenátusai küldtek nekem hálás tiszteletük jelképeként. Huszonnégy palotaszolga bíborruhában, babérral díszített fascest hordozott. Utánuk jött a szenátus rendeletére készült négylovas ezüst-és elefántcsonthintó, amely kivéve hagyományos alakját és a két oldalára vésett csatajeleneteket és tengeri vihart, meglehetősen hasonlított arra a hintóra, amelyet az aranyművesek utcáján összetörettem túlságosan fényűző volta miatt. Négy fehér ló vontatta, és rajta ült ennek a történetnek szerzője – nem „Clau-Clau-Claudius” vagy „Claudius, a hülye”, vagy „Claudius, a dadogó” vagy talán „Szegény Claudius bácsi”, hanem a győztes és diadalmas Tiberius Claudius Drusus Nero Caesar Augustus Germanicus Britannicus, Imperator, a Haza Atyja, Pontifex Maximus, néptribun, háromszorosan konzulviselt férfiú, akinek megszavazták a polgári és tengerészeti koronákat, a diadalmi jelvényeket, már három megelőző alkalommal is, és sok olyan kitüntetést és megtiszteltetést, akár polgárit, akár katonait, hogy túlságosan fárasztó volna akár leírni is őket. Ez az egzaltált és boldog személyiség arannyal hímzett tógát, virágos tunikát viselt, jobb kezében, amely kissé remegett, babérágat, baljában pedig elefántcsont jogart tartott, amelynek végén arany madár ült. Szemöldökét delphi babér árnyékolta, és ősi szokás felélesztéseképpen arca, karja, nyaka, lába, szóval minden, ami a testéből látszott, élénkpirosra volt festve. A Győztes kocsijában ült kisfia, Britannicus, ordítozva és tapsolva, barátja, Vitellius, aki a Győztes távollétében az államot kormányozta, csecsemőleánya, Octavia a fiatal Silanus karjaiban (jövendőbeli férjéében), Pompejus, a Győztes leányának férje. Silanus és Pompejus vitték a babérral díszített jelentést a szenátusnak. Silanusnak diadalruhát szavaztak és Pompejusnak is, aki szintén ebben a kocsiban ült és a kis Britannicust az ölében tartotta. A kocsi mellett lovagolt a fiatal Pompejus apja, Crassus Frugi, aki már kétszer viselt diadalruhát, az első alkalom akkor volt, amikor Galba legyőzte a germánokat. És nem szabad elfeledkezni arról a rabszolgáról, aki a kocsiban állt, és a Győztes feje fölé ékszerekkel díszített etruszk aranykoronát tartott, a római nép ajándékát. Az ő kötelessége volt időről időre a Győztes fülébe súgni az ősi mondást: „Nézz hátra, kérlek, emlékezz, hogy halandó vagy!” Ez arra figyelmeztet, hogy az istenek féltékenyek lesznek a győztesre, ha túlságosan istenként viselkedik, és elmaradhatatlanul meg fogják alázni. És hogy a nézők esetleges szemverését elkerüljük, a hintó oldalához egy kis phallikus varázstárgyat, apró csengőt erősítettünk. Ezután jött Messalina, a Győztes felesége új hintájában. Ezt a hintót követték a parancsnokok, akiknek diadalruhát szavaztak meg. Gyalog mentek, éppúgy, mint az olajágkoszorúsok, a kitüntetett ezredesek, kapitányok és őrmesterek, majd a nagy csata bátor harcosai, az elefántok és tevék következtek. A tevék kettesével kocsit vontak, ezeken Caligula hat villámló-mennydörgő gépezete volt, amelyeket Posides olyan jól felhasznált. Ott volt az elmaradhatatlan Gém Király is, hatalmas lábain, aranylánccal a nyakában. Azt mondják, hogy rajtam kívül legtöbbet a Gém Királyt éltették. Utána Posides lépdelt a Töretlen Lándzsával és a hispaniai szemorvos tógában, mert őt római polgárjoggal jutalmazták. A római lovasság és a római gyalogság dübörgött most el zárt rendben, babérral díszített fegyverekkel. A fiatalabb katonák kiáltozták: „ló Diadal” és diadalmi énekeket daloltak, a veteránok ezzel szemben éltek a diadalmenet napjára megengedett szólásszabadságukkal, és szarkasztikus tréfákat csináltak a Győztesről. A Húszasok veteránjai remek nótát faragtak erre az alkalomra:

Claudius tudós volt, ki mindenhez ért, Több tintát is ontott, mint amennyi vért. Egyszer harcba indult a brit nép ellen, (Nem félt a veszélytől ez a nagy szellem) S noha szíve-lelke csupa harci tűz, Fegyverei: karó, kötél s tevebűz. Oh, oh, oh!

Bűz, kötél és karó furcsa fegyverek, Megrendíti mégis a brit sereget, Rémült ordítással mind így szóltak: ah! Életre ordítják a félholtakat. Oly hangon kiáltott a sok durva száj, Mint Claudius szokott, ha a hasa fáj. Oh, oh, oh!

Mondják, hogy a menet végén ocsmány dalokat énekeltek Messalináról, de ott, ahol én voltam, nem hallatszott, még akkor sem hallottam volna, ha a közvetlenül előttem haladók énekelnek valamit, mert a tömeg roppant nagy zajt csapott. A gyalogság után a segédcsapatok következtek, a baleáriakkal és a nubiaiakkal az élen. Ezzel véget is ért a voltaképpeni felvonulás, de utána nevető, ordítozó tömeg keletkezett, amely tréfás diadalmenetben részesítette Babát, az alexandriai bohócot, aki Rómába jött szerencsét próbálni. Trágyásszekéren ült, amelyhez egy kecskét, egy bárányt, egy disznót és egy rókát kötöttek. Arcát, kezét kékre festették, testét pedig a diadalruha fantasztikus paródiája fedte. Tógája furcsán összeillesztett rongytömegből állott, míg tunikája ócska zsákból készült, amelyet piszkos, színes szalagok szegélyeztek. Jogara káposztatorzsa volt, amelynek végére döglött denevért kötöttek. Leghíresebb bennszülött bohócunk, Augurinus nemrégen hajlandó volt megosztani a csavargók társaságának kormányzását Babával. Babáról azt mondták, hogy igen hasonlít rám, ezért állandóan ő alakította Caesart azokon a vidám mutatványokon, amelyeket a Város mellékutcáiban rendeztek. Augurinus játszotta a Vitellius vagy valamelyik konzul szerepét, vagy ő volt a testőrség egy ezredese, vagy valamelyik miniszterem, ahogy a körülmények megkívánták. Ez alkalommal azt a rabszolgát alakította, ki a koronát Baba feje fölé tartotta (a korona éjjeliedény volt, amelyben Baba feje minduntalan eltűnt), és állandóan kakastollal csiklandozta. Baba zsáktunikája hátul nem is szakadt volt, hanem a derekától lefelé teljesen hiányzott, hátsó felét is kékre festették, merész vörös jelekkel, úgyhogy vigyorgó emberi arcnak látszott. Baba keze egész idő alatt őrülten remegett, fejével pedig az én ideges rángásomat utánozta, közben forgatta a fejét, és amint Augurinus a kakastollal bántotta, ráütött a döglött denevérrel. Egy másik trágyásszekéren ütött-kopott fedél alatt jól megtermett meztelen néger nő feküdt, rézkarikával az orrában, és egy kis rózsaszínű malacot próbált szoptatni. Ennek a vetélytársamnak diadalmenetében is volt zsákmány. Kis talicskákon öreg házalók tolták a zsákmányt, konyhai szemetet, piszkos ágyneműt, tört vasat, lyukas lábasokat és mindenféle fatörmeléket. A hadifoglyok törpék, nagyon kövér, nagyon sovány emberek, albínó nyomorékok, vakok és általában mindenki, akinek rondasága megfelelően szembeötlő volt. A felvonulás többi része is ezt a hangulatot és ezt a találékonyságot fejezte ki. Mondják, hogy a Baba „győzelmeit” ábrázoló modellek és képek a legnagyobb ocsmányságok voltak, amelyeket Rómában valaha is láttak. Amikor a capitoliumi dombhoz értünk, kiszálltam, és olyan szertartáson estem keresztül, amelyet a szokás megkövetelt, de amely igen nehezemre esett: térden kúszva felmentem Jupiter templomának lépcsőin. A fiatal Pompejus és Silanus támogatott kétoldalt. Ennél a pontnál volt szokás az elfogott ellenséges vezéreket és törzsfőnököket félrevinni, és a templom melletti börtönben kivégezni. Ez a szokás az ősi emberáldozat rítusának maradványa volt: a győzelemért emberáldozattal kell hálát mondani az isteneknek. Én politikai alapon szakítottam ezzel a szokással: úgy határoztam, hogy ezeket a törzsfőnököket élve tartjuk Rómában, és ezzel a többieknek, akik még mindig kitartanak ellenünk Britanniában, megmutatjuk emberséges voltunkat. Maguk a britek feláldozták hadifoglyaikat, de azért képtelenség lett volna azzal tenni emlékezetessé szigetük civilizálására vonatkozó szándékunkat, hogy magunk is primitív barbárságra ragadtatjuk magunkat. Ezeknek a törzsfőnököknek és családjuknak kis kegydíjat fogok kiutalni a közkincstárból, és felbátorítom őket, hogy éljenek nyugodtan, és a jövőben bizakodva rómaiasodjanak el, hogy később, amikor megalakulnak a brit segédcsapatok ezredei, legyenek tisztjeik, akik képesek baráti együttműködésben dolgozni a voltaképpeni római csapatokkal. Ámbár nem áldoztam fel a törzsfőnököket Jupiternek, a fehér bikák feláldozása nem maradt el, és felajánlottam az istennek az arany hadizsákmány egy részét, amelyet Cymbelinus palotájából hoztunk el, továbbá szent szobrának ölébe helyeztem homlokomról a babérkoszorút. Aztán én, győztes társaim és Messalina részt vettünk a Jupiter papjai által adott lakomán, mialatt a csapatok feloszlottak, és a Város vendégül látta őket. A ház, amelynek asztalát nem tisztelte meg legalább egy diadalmas hős jelenléte, igen szerencsétlennek tartotta magát. Hallottam félhivatalosan előző este, hogy a Húszasok éppen olyan részeg orgiát terveznek, mint amilyenen Caligula diadalmenetekor részt vettek: elhatározták, hogy megtámadják az aranyművesek utcáját, és ha a boltok ajtaját zárva találják, tűzzel és faltörő szerszámokkal fognak behatolni. Először arra gondoltam, hogy az utcát városi őrökkel védem meg, de minthogy ez vérontást jelentett volna, inkább az az ötletem támadt, hogy a csapatok valamennyi tagjának palackját megtöltöm borral, hogy azt az egészségemre megigyák. A palackokat az indulás előtt néhány perccel töltötték meg, és az volt a parancsom, hogy csak akkor kezdjenek inni, ha trombitaharsogás jelzi, hogy az áldozat megtörtént. Minden ezred jó bort kapott, de abba a borba, amelyet a Huszasok kaptak, sok máklé is csurrant. Ittak az egészségemre, és oly jól elaludtak, hogy mire felébredtek, az egész cécónak már vége volt. Sajnálattal kell feljegyeznem, hogy egyikük sohasem ébredt fel. De viszont nem volt semmi komoly rendzavarás ezen a napon, máskor sokkal több haláleset fordult elő. Este hatalmas nagy fáklyásmenet kísért vissza palotai otthonomba, fáklyások, fuvolások és utánuk az ünneplő és éneklő polgárság roppant tömege. Teljesen kimerültem, és miután lemostam magamról a piros festéket, rögtön lefeküdtem, de az ünnepségek egész éjszaka folytatódtak, és nem hagytak elaludni. Éjfélkor fölkeltem, és Narcissus és Pallas társaságában kiléptem az utcára, fehér tógába, közönséges polgárnak öltözötten. Hallani akartam, mi az emberek véleménye rólam. Elvegyültünk a tömegben. Castor és Pollux templomának lépcsőin sokan ültek kisebb-nagyobb csoportokban, hogy pihenjenek egyet vagy beszélgessenek. Mi is itt foglaltunk helyet. Minden teketória nélkül mindenki megszólított mindenkit, örültem, hogy a szólásszabadság végre visszatért Rómába azután, hogy Tiberius és Caligula oly hosszú időn keresztül elnyomták, örültem ennek, pedig sok minden, amit mondtak, nem volt kellemes számomra. Az általános vélemény az volt, hogy a diadalmenet gyönyörű volt, de még jobb lett volna, ha a polgárok között is pénzt osztok ki, nemcsak a katonák között, és felemelem a gabona fejadagját. Igen kíváncsian hallgattam, hogy egy sebesült kapitány a Tizennégyesektől, aki közelünkben ült, mit mond. Bátyjával ült, akit úgy látszik, tizenhat éve nem látott. Először nem akart beszélni a csatáról, noha bátyja kérte, és csak Britanniáról mint helyőrségről beszélt, azt gondolta, hogy kis szerencsével igen jó keresetre tehet majd szert. Remélte, hogy rövidesen visszavonulhat lovagi rangban. Igen szép pénzt keresett az elmúlt tíz év folyamán azzal, hogy százada legénységének pénzért szolgálat alól való felmentést adott „és a Rajnánál az embernek nincs alkalma pénzt költeni, mint Rómában”. Végül így szólt. „Őszintén szólva, mi Tizennégyesek nem vagyunk nagyra ezzel a csatával. A császár nagyon megkönnyítette számunkra. Roppant okos ember ez a császár. Tudod, amolyan stratéga, mindent a könyvekből tanul meg. Például az a kifeszített sátorkötél, azt biztosan könyvből vette, és milyen remek az a nagy madár, amelyik bömbölt és a szárnyát csattogtatta. És előre rendelte a tevéket a szárnyakra, hogy az ellenséges pónik megvaduljanak a bűztől. Elsőrangú stratéga. De a stratégiát én nem tartom hadviselésnek. Az öreg Aulus Plautius egyenesen neki akart menni a középső erődítménynek, és nem törődött a következményekkel. Az öreg Aulus, az katona. Véresebb csatában van részünk, ha ő a parancsnok. Mi Tizennégyes tisztek jobban szeretjük a véres csatát, mint az ügyes stratégiai fogásokat. Ezért élünk. A véres csatákért, és ha nagyon sok a veszteségünk, hát az istenekre, ilyen a katonai szerencse, és az életben maradottak számára előléptetést jelent. Most azonban egyetlen előléptetés sem volt. Néhány tizedest öltek meg, ez az egész. Nem, a császár túlságosan megkönnyítette ezt nekünk. Persze én a legtöbbjénél jobban mulattam, embereimmel a harcosok közé keveredtem, és jó csomó britet megöltem. Kaptam is érte kitüntetést, ezt a láncot, hát nem panaszkodhatom. De ha az ezredről beszélek teljes egészében, nem harcolt úgy, mint a két másik csatában a császár érkezése előtt. Medwayben igazi csatát vívtunk, ezt senki sem tagadhatja.” Egy öreg nő szólt közbe: – Kapitány, igazán nagyon bátrak voltatok, és mindnyájan hálásak vagyunk és büszkék, de nekem két fiam szolgál a Ketteseknél, és noha sajnálom, hogy nem jöhettek haza, örülök, hogy életben maradtak. Talán ha az az Aulus tábornok vezeti a csatát, akkor mind a ketten holtan feküdnének valahol Britanniában. Egy öreg gallus egyetértett vele. – Véleményem szerint, kapitány, nem fontos, miképpen nyernek meg egy csatát, az a fontos, hogy megnyerjék. Két másik tisztet hallottam ma beszélgetni a csatáról, és az egyikük azt mondta: „Igen, nagyon ügyes stratégiai játék, de számomra már túlságosan ügyes: lámpaszaga van.” Én most arra vagyok kíváncsi, megnyerte a császár nekünk egy nagyszerű csatát vagy nem? Ugye megnyerte? Ez nem kétséges. Akkor pedig éljen a császár. – Lámpaszaga van? – kérdezte a kapitány. – Nem is rossz. Stratégiai győzelem, de lámpaszaga van. Igen, a császár túlságosan okos és művelt ahhoz, hogy jó katona legyen. Ami engem illet, hálát adok az isteneknek, hogy soha életemben egyetlen könyvet sem olvastam. Félszegen kérdeztem Narcissust útközben hazafelé: – Ugye, Narcissus, nem értettél egyet a kapitánnyal? – Nem, Caesar – felelte –, te talán igen? De tréfán kívül, ez bátor és tisztességes férfi, és minthogy csak kapitány, én a helyedben meg volnék elégedve. Csak nem szeretnéd, ha a kapitányok a hadseregben túlságosan sokat tudnának és gondolkoznának? És tagadhatatlanul elismerte, hogy ezt a csatát te nyerted meg. – Jó, jó. Vagy teljesen gyengeelméjű vagyok, vagy túlságosan okos – békétlenkedtem. A diadalünnep három napig tartott. A második napon egyidejűleg volt előadás a cirkuszban és az amphitheatrumban. Először kocsiverseny volt, majd atlétikai verseny s a brit foglyok és medvék harca. Kisázsiai fiúk nemzeti kardtáncot mutattak be. A másik előadáson eljátszották Camulodunum megostromlását és bevételét, aztán csata következett háromszáz cattuvellaunus és háromszáz trionovans között. Harcikocsikon és gyalog küzdöttek. A cattuvellaunusok győztek. A harmadik nap reggelén újabb lóversenyek, aztán a cattuvellaunus széleskardosok mérkőztek meg azokkal a numidiai lándzsásokkal, akiket Geta az előző évben fogott el. A cattuvellaunusok könnyen győztek. Az utolsó előadást a színházban tartották – darabokat, közjátékokat és akrobatatáncokat mutattak be. Mnester remek volt ezen a napon, a közönség háromszor eltáncoltatta vele a győzelmi táncot az Orestes és Pyladesből. Negyedszerre már nem volt hajlandó ismétlést adni. Kidugta fejét a függöny nyílásán és így szólt: „Nem jöhetek ki, uraim. Orestésszel ágyban fekszünk.” Messalina utána így szólt hozzám: – Drága férjem, kérlek, beszélj igen szigorúan Mnesterrel. Túlságosan független és önálló származásához és foglalkozásához képest, bár el kell ismerni, hogy csodálatos jó színész. Távolléted alatt két-háromszor igen neveletlenül viselkedett velem. Amikor kértem, hogy társulatával próbálja el előttem egyik kedvenc balettemet, hogy egy ünnepségen előadja – tudod, én ellenőriztem az összes játékokat és mutatványokat, mert Vitellius nem bírta a sok munkát, aztán rájöttem, hogy Harpocras, a szórakozásügyi miniszter tisztességtelenül viselkedik, ki kellett végeztetnünk, és utódja túlságosan lassan tanult bele a munkába – nos, igen nehéz volt, sokat kellett dolgoznom, és Mnester ahelyett, hogy megkönnyítette volna számomra a dolgokat, inkább megnehezítette. Azt mondta, nem játszhatja el Ulixest és Circét, mert nincs senki, aki el tudná játszani Circét, és amikor én Minotaurust ajánlottam, kijelentette, hogy Theseus szerepét nem szereti, viszont méltóságán alulinak tartja Minos király szerepét vállalni, ami sokkal kevésbé fontos. Egész idő alatt ilyen nehézségeket támasztott. Egyszerűen nem akart rájönni arra, hogy én a te helyettesed és képviselőd vagyok és egyszerűen meg kell tennie, amire utasítom. Nem büntettem azonban meg, mert gondoltam, hogy te haragudnál ezért. Megvártalak téged... – Hallgass ide, kicsi görög – mondtam Mnesternek, miután odahívattam magamhoz. – Ez itt a feleségem, Valéria Messalina úrhölgy. Róma szenátusának ugyanolyan jó véleménye van róla, mint nekem. Igen nagy kitüntetésekben részesítették. Távollétem alatt néhány kötelességemet átvállalta, és igen jól teljesítette őket. Most arról panaszkodik, hogy te nem voltál vele hajlandó együttműködni. Értsd meg kérlek, ha Messalina úrhölgy utasít valamire, bármennyire is sérti művészi hiúságodat a dolog, teljesítened kell. Jól jegyezd meg, kicsi görög, bármit parancsol, mindent teljesítesz, minden vita nélkül. Érted? Bármit! – Engedelmeskedem, Caesar – felelte Mnester túlzott alázattal földre omolva. – És bocsánatot kérek butaságom miatt. Én azt hittem, hogy Messalina úrhölgynek csak bizonyos dolgokban kell engedelmeskednem és nem mindenben. – Nos, most legalább megérted. Ezzel végződött diadalom. A csapatok visszatértek Britanniába, én pedig visszatértem a polgári ruhához és római kötelességeimhez. Valószínűleg sohasem fog megtörténni a világon, minthogy biztos, sohasem történt ezelőtt, hogy valaki ötvenhárom éves korában vívta első csatáját, azelőtt soha katonai szolgálatot nem teljesített, nagyon jelentős döntő győzelmet aratott, és utána soha életében nem tért vissza a csatamezőre.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Folytattam reformjaimat Rómában, főleg arra törekedtem most, hogy alantasaimban felkeltsem a közzel szemben érzett felelősségérzetet. Kineveztem a kincstári tisztviselőket, akiknek kiképzésébe már régen belefogtam, és szolgálati idejüket három évben szabtam meg. Töröltem a szenátori rendből Dél-Hispánia kormányzóját, mert nem tudta tisztázni magát a vádak alól, amelyeket Marokkóban szolgáló csapatok emeltek ellene. Azzal vádolták meg, hogy gabonajárandóságuk felét elsikkasztotta. Más csalási vádak is érkeztek ellene, és ki kellett fizetnie százezer aranyat. Ez az ember azután sorra látogatta barátait, és azzal igyekezett megnyerni rokonszenvüket, hogy közölte velük: a vádakat Posides és Pallas koholták, akiket megsértett egyszer, amikor rabszolga voltukra emlékeztette őket. Azonban nem találkozott rokonszenvvel. Egy kora reggel ez a kormányzó házának egész bútorzatát, amely körülbelül háromszáz szekeret megtöltő végtelenül drága és finom holmiból állott, a nyilvános árverési helyre hozta. Ez nagy izgalmat keltett, mert az egész világon páratlan corinthusi vázagyűjtemény volt birtokában. Az összes műkereskedők és műértők odagyűltek, szájuk szélét nyalták, és jó vásárt reméltek. „Szegény Umboniusnak vége”, mondták. „Most itt az alkalom, hogy olcsón megvegyük azokat a tárgyakat, amiket nem akart eladni régen, pedig akkor magasabb árajánlatokat kapott.” De csalódtak. Amikor a lándzsát leszúrták a földbe, ezzel jelezvén, hogy a nyilvános árverés megkezdődött, Umbonius csak szenátori tógáját adta el. Ezután kihúzatta a lándzsát, jelezvén, hogy az árverés véget ért, és éjfél után, amikor a szekereket újra az utcára eresztették, mindenét hazavitte. Egyszerűen meg akarta mutatni mindenkinek, hogy még mindig sok pénze van, és igen kényelmesen él mint magánember. Én azonban nem hagytam ezt a sértést büntetlenül. Abban az évben igen magas adót vetettem ki a corinthusi vázákra, ami alól nem tudott kibújni, hiszen nyilvánosan kiállította, sőt fel is soroltatta őket az árverési hirdetményben. Ebben az időben történt, hogy komolyabban kezdtem foglalkozni új vallások és szekták kérdésével. Majdnem minden évben új istenek érkeztek Rómába, hogy a bevándorlókat kiszolgálják, és ez ellen általában nem volt kifogásom. Például négyszáz arab kereskedő, aki családjával együtt Jemenből jött, hogy Ostiában letelepedjék, templomot épített törzsi isteneinek. Rendes civilizált vallásuk volt. Emberáldozatról vagy más botrányról nem lehetett hallani, így hát engedélyt kaptak vallásuk szabad gyakorlására. Igen erősen kifogásoltam azonban a rendetlen versengést a különféle vallási szekták között, amelyeknek papjai és térítői házról házra jártak új bárányokat keresvén gyülekezetükbe, és beszédmodorukban alkalmazkodtak az árverési kikiáltók, a bordélyház kurafiai és a csavargó görög csillagjósok modorához. Az a felfedezés, hogy a vallás eladható árucikk, mint az olaj, füge vagy rabszolga, csak a kései köztársasági időkben történt Rómában, és már akkor is lépéseket tettek, hogy ezt a vallás-árulást, sőt ezt a vallás-végeladást beszüntessék. A vallásos hitben szembeötlő hanyatlás következett be Görögország meghódítása után, amikor a görög filozófia elterjedt Rómában. A filozófusok nem tagadták ugyan istent, de olyan távoli elvont valamit csináltak belőle, hogy az olyan gyakorlati emberek, mint a rómaiak, így szóltak: „Nos, az istenek végtelenül hatalmasak és végtelenül bölcsek, de egyben végtelenül távol vannak tőlünk. Rászolgálnak tiszteletünkre, és templomainkban áldozatainkkal kedvükben járunk, de nyilván tévedtünk, amikor azt hittük, hogy közvetlenül jelen vannak, hogy egyéni bűnözők megbüntetésével foglalkoznak, vagy hogy egy várost megbüntetnek egyetlen ember bűnéért, vagy hogy megjelennek körünkben halandó mezben. A költői elképzelést prózai valóságnak vettük. Hitünket és véleményünket tehát meg kell változtatnunk.” Ez a vélekedés kényelmetlen szakadékot emelt a rendes átlagos polgár és azok közé a távoli eszmények közé, amilyenek például az Erő, Ész, Szépség és Erény, ugyanis a filozófusok ezt csinálták Jupiterből, Mercuriusból, Venusból és Dianából. Valamilyen közbenjáró személyre is szükség lett volna. A szakadék megtelt már új isteni vagy félisteni alakokkal. Ezek rendszerint idegen külföldi istenek voltak, igen határozott jellegzetességekkel, akiket nem lehetett elfilozofálni. Hívni lehetett őket énekkel, és látható emberi formában jelentek meg. Megjelentek a hívők körében, és bizalmasan beszélgettek a szekta minden egyes tagjával. Néhanapján női híveikkel még nemileg is érintkeztek. Híres botrány volt Tiberius nagybátyám uralkodása alatt. Egy gazdag lovag beleszeretett egy tiszteletre méltó férjes nemes asszonyba. Megpróbálta pénzzel levenni a lábáról, és már annyira ment, hogy kétezer aranyat kínált neki egy étien bizalmas együttlétért. Felháborodottan visszautasította, és ezentúl nem is fogadta a köszönését, amikor az utcán találkoztak. A lovag tudta, hogy az asszony Isis híve, akinek temploma van Rómában, és ötszáz arannyal megvesztegette az istennő papját, hogy mondja az asszonynak: Anubis isten szerelmes belé, és szeretné, ha meglátogatná őt. Az asszonynak nagyon hízelgett a dolog, és az Anubis által kijelölt éjszakán elment a templomba, és ott a templom legszentebb szentélyében, magának az istennek a kerevetén az istennek öltözött lovag reggelig élvezte bájait. A buta nő nem tudta tartóztatni magát örömében, elmondta férjének és barátainak, hogy milyen nagy megtiszteltetésben volt része. Legtöbben hittek neki. Három nap múltán az utcán találkozott a lovaggal, és mint szokása volt, el akart haladni mellette anélkül, hogy fogadná köszönését. A lovag azonban elállta útját, bizalmaskodva megfogta a „karját, és így szólt: – Drágám, megtakarítottál nekem kétezer aranyat. Olyan takarékos asszony, mint te vagy, szégyellhetne magát, hogy ilyen könnyelmű. Ami engem illet, én nem sokat törődöm a nevekkel. Te történetesen nem szereted az enyémet, és imádod Anubisét, így hát a múlt éjszaka kénytelen voltam Anubis szerepét játszani. De hidd el, ugyanolyan volt az élvezet, mintha tulajdon nevemet használtam volna. Most pedig az istenek legyenek veled, megkaptam, amit akartam, és kielégült vagyok. Még nem volt a földön ilyen megdöbbent és elszörnyülködött asszony. Hazarohant férjéhez, elmondta, miképpen csapták be, miképpen mocskolták be, és esküdözött, ha nem bosszulják meg nyomban, szégyenében megöli magát. A férje, egy szenátor, Tiberiust kereste fel. Tiberius, aki kedvelte őt, Isis templomát leromboltatta, papjait keresztre feszíttette, és magát Isist, illetve szobrát a Tiberisbe dobatta. Maga a lovag azonban merészen így szólt Tiberiushoz: – Tudod, Caesar, milyen hatalma van a szerelemnek. Semmi sem tud neki ellenállni. És amit én tettem, az legyen intés minden tiszteletre méltó nőnek, hogy ne kacérkodjék furcsa és érdekes külföldi vallásokkal, hanem tartson ki a jó öreg római istenek mellett. Így hát csak néhány évre száműzték. A férj, akinek házaséletét vagy legalábbis annak boldogságát tönkretette ez az ügy, harcot indított a vallási szélhámosság ellen. Bevádolt négy zsidó térítőt, akik egy nemes asszonyt hitükre térítettek. Azzal vádolta őket, hogy rábeszélték az asszonyt mindenféle ajándékadásra, az ajándékokat azonban nem a jeruzsálemi templomnak juttatták, ahova az asszony szánta, hanem Rómában eladták. Tiberius ezeket is keresztre feszíttette. Mintegy intésül a jövőre, Rómából minden zsidót Szardínia szigetére száműzetett. Négyezren mentek a szigetre, néhány hónap alatt azonban több mint kétezren elpusztultak. Caligula aztán engedélyt adott visszatérésükre. Talán emlékeznek rá, hogy Tiberius száműzte Rómából és Itáliából a jósokat és csillagjósokat. Ő maga furcsa keveréke volt az istentagadásnak és babonáknak, hiszékenységnek és kétkedésnek. Egyszer vacsora közben kijelentette, hogy az istenek imádását szükségtelennek tarja, fölöslegesnek, hiszen itt van a csillagok biztonsága. Ő az előre elrendelésben hisz. A csillagjósokat, azt hiszem, azért űzette el, hogy egyedül élvezze a csillagjóslás hasznát, mégpedig oly kitűnő ember révén, mint Thrasyllus, aki mindig vele maradt. Amire nem jött rá azonban, az az volt: lehet, hogy a csillagok nem hazudnak, de a csillagjósok, még a legjobbak is, hajlamosak arra, hogy ne mondjanak el őszintén mindent, amit a csillagokból kiolvastak, sőt arra is, hogy néha tévesen magyarázzák a csillagok üzenetét. Én magam nem vagyok kétkedő, sem valami nagyon babonás. Szeretem az ősi formákat, szertartásokat, örököltem hitemet a régi római istenekben, amelyet nem vagyok hajlandó filozófiai boncolgatásnak alávetni. Véleményem szerint minden nemzet a maga módján imádja tulajdon isteneit, és ne vegyen t egzotikus istenségeket. Külföldről az ember csak fűszereket s olyan nyersanyagokat hozzon be, amelyek odahaza nem teremnek meg. Istenbehozatalra semmi szükség nincs. Mint Augustus főpapja el kellett fogadnom őt is istennek, és végül is Romulus félisten csak szegény római pásztor volt, hogy ezen kezdjem, és valószínűleg sokkal kevésbé tehetséges és szorgalmas, mint Augustus. Ha én Romulus kortársa lettem volna, valószínűleg nevettem volna azon az ötleten, hogy őt valaha is félistennek fogják tartani. De az istenség végeredményben tény és nem vélemény kérdése. Ha valakit általában istenként imádnak, akkor isten. És ha egy istent nem imádnak többé, akkor senki. Amíg Caligulát istenként imádták, és hittek is benne, addig csakugyan természetfölötti lény volt. Cassius Chaerea alig tudta megölni, mert olyan isteni légkör vette körül, amelyet bizonyára az egyszerű emberek hite teremtett köréje. Talán sohasem sikerült volna a gyilkosság, ha Caligula nem átkozta volna el önmagát azzal, hogy előre megjósolta meggyilkoltatását. Augustusi most sok millió ember őszintén imádja. Magam is majdnem olyan nagy bizalommal imádkozom hozzá, mint Marshoz vagy Venushoz. Én azonban élesen megkülönböztetem a történelmi Augustust, akinek gyengéiről és kudarcairól mindent tudok, Augustus istentől, a nép imádatának tárgyától, aki isteni hatalmat kapott. Azt akarom ezzel mondani, hogy bár elítélek mindenkit, aki halandó létére isteni hatalmat tulajdonít önmagának, ugyanakkor azonban, ha csakugyan rá tudja venni az embereket, hogy imádják őt, és hogy tiszta szívből higgyenek benne, és istenné avatásakor nem mutatkoznak helytelenítő égi jelek, nos akkor isten, és annak kell elfogadni. Rómában azonban nem imádták volna soha Augustusi mint fontos istenséget, ha a görög filozófusok nem ástak volna olyan mély szakadékot a hagyományos istenek és a köznép között. A közönséges római polgárok számára Augustus remekül kitöltötte ezt a szakadékot. Úgy emlékeztek rá, mint nemes és kegyes uralkodóra, aki talán erősebb bizonyítékát adta szeretetteljes őrködésének a Város és a birodalom népei fölött, mint maguk az olympusi istenek. Az Augustusban való hit azonban inkább politikailag volt kényelmes, de nem elégítette ki a vallásos hajlamú, beállítottságú emberek érzelmi szükségleteit, akik szívesebben mentek Isishez vagy Serapishoz biztatásért. A misztériumok mindig erősen hatottak a népre. Én nem tartottam egészségesnek, hogy az egyiptomi misztériumok behatoljanak a mi görög-római civilizációnkba. Ezért vallási életünk megtisztítására és egészségesebb állapotok teremtésére a tizenötös bizottságot kértem fel, amelynek feladata a külföldi vallásokat megvizsgálni, és engedélyt adni, hogy Rómában gyakorolják, vagy pedig kitiltani a birodalomból. Itt volt például Cybele istennő, akit a mi trójai őseink imádtak, és ezért igen alkalmas volt arra, hogy a mi vallási szükségleteinket kielégítse. Ennek az istennőnek az imádását valami kétszázötven évvel ezelőtt vezették be, misztériumait azonban titokban végezték a frigiai eunuch-papok, mert a római polgároknak tilos volt kiheréltetni magukat az istennő tiszteletére. Én most mindezt megváltoztattam. Cybele főpapja római lovag lehetett, annak ellenére, hogy nem eunuch, és előkelő polgárok is csatlakozhattak az istennő híveihez. Megkíséreltem Görögországból Rómába hozni és itt bevezetni az eleusisi misztériumokat, amelyeket Atticában Demeter istennő és leánya, Persephone tiszteletére szoktak tartani; azt hiszem, erről nem kell sokat beszélnem, mert amíg a görög nyelv fennmarad, mindenki fog tudni ezekről a misztériumokról. A misztériumoknak lényege azonban, hiszen ma az ünnepség csak külső pompát jelent, egyáltalában nem köztudomású, és szeretnék beszámolni róla. Sajnos azonban, esküm ezt tiltja. Megelégszem annyival, hogy a túlvilági élet nyilatkozik meg a misztériumokban, ahol örök boldogságot lehet kapni jutalmul a halandó élet erényeiért. Be akartam vezetni Rómába, persze csak szenátorok, lovagok és jómódú polgárok lehettek volna az egyház tagjai. Ez az egyház helyettesítette volna régi isteneink imádását, és előnye az lett volna, hogy az emberekben magukban ébresztették volna fel az erkölcsi érzést, nem kellett volna tehát az embereket törvényekkel és rendeletekkel erényre szoktatni. Sajnos, kísérletem megbukott. Az összes görög szent helyek ellenezték vállalkozásomat. Apolló delphi orákuluma is azt mondta, szörnyű következménye lenne annak, ha Eleusist át akarnák ültetni Rómába. Istentelenség volna-e esetleg azt állítani, hogy a görög istenek védeni akarták az idegenforgalmat, ami országuk fő bevétele volt, amióta a hívők oda zarándokoltak? Rendeletet adtam ki, amelyben megtiltottam a római polgároknak, hogy zsidó zsinagógákba eljárjanak, és a legmozgékonyabb zsidó térítők közül néhányat kiutasítottam a városból. Erről a cselekedetemről Herodest levélben értesítettem. Válaszában kijelentette, igen bölcsen cselekedtem, ő maga is ugyanazt az elvet fogja követni tartományaiban, vagy inkább az ellenkezőjét: meg fogja tiltani a görög filozófusoknak, hogy tanfolyamokat tartsanak zsidó városokban, és eltilt minden zsidót a templomlátogatástól, ha megtudja, hogy azok valahol másutt görög filozófusokat hallgatnak. Sem Herodes, sem én nem írtunk önmagunkról, vagy az Örményországban és Parthiában történt eseményekről. A helyzet azonban így állott. Mithridates királyt Antiochiába küldtem, ahol Marsus tisztelgett előtte, és két római zászlóaljjal, hat zászlóalj szíriai göröggel Örményországba indult. Márciusban érkezett meg. A parthus kormányzó kivonult ellene, de legyőzték. Ez nem azt jelentette, hogy Mithridates rögtön minden baj nélkül királysága birtokába jutott. Cotys, Alsó-Örményország királya fegyveres támogatást küldött a parthus kormányzónak, és bár az ő seregét is megverték,” az egyes erődítmények parthus helyőrségei nem adták meg magukat, és római ostromgépekkel kellett azokat egymás után bevenni. Mithridates fivére, Georgia királya azonban teljesítette ígéretét, és észak felől betört az Araksz folyónál, júliusban egyesült a két sereg, és bevették Örményország három legfőbb városát: Mufarghint, Ardest és Erzerumot. Parthiában Bardanes hamarosan jelentős hadsereget toborzott, csapatokat kapott Osroëne és Adiabene királyaitól, és bátyja, Gotarzes ellen vonult, aki udvartartásával Ecbatanában, a méd városban tartózkodott. Tevecsapataival gyorsan rajtaütött Gotarzesen, elűzte a trónról, és rövidesen a parthus birodalom minden kiskirálya és fontos városa behódolt előtte. Az egyetlen kivétel Seleucis városa volt, a Tigris folyó mentén, amely hét évvel azelőtt fellázadt, és azóta is megtartotta függetlenségét. Végtelenül szerencsés körülmény volt számunkra, hogy Seleucis nem volt hajlandó elismerni Bardanes fennhatóságát, mert Bardanes kötötte magát ahhoz, hogy először megostromolja és elfoglalja a várost, mielőtt fontosabb ügyekkel törődnék. Seleucist azonban roppant falaival nem volt valami könnyű bevenni. Noha Barnades elfoglalja Ctesiphont, a Tigris folyó másik oldalán fekvő várost, a folyót nem ellenőrizhette, és a seleucisi flotta élelmet és fegyvereket tudott a városba hozni, amit a Perzsa-öböl nyugati partjain a barátságos arab törzsektől vásárolt, így sok drága időt eltöltött a Tigris mellett, és Gotarzes, aki Bogharába menekült, ott új hadsereget toborzott. Seleucis ostromlása decembertől áprilisig tartott, ekkor Bardanes értesülvén Gotarzes új terveiről, elvonult ezer mérföldnyire északra, keresztül Parthián, míg végül összeakadt Gotarzesszel. Bardanes hadereje valamivel nagyobb és jobban felszerelt volt bátyjáénál, de a csata kimenetele kétségesnek látszott, és Bardanes tudta, ha győz is, valószínűleg pyrrhusi győzelem lesz – több katonát fog veszíteni, mint amennyinek elvesztését megengedheti magának, úgyhogy amikor az utolsó pillanatban Gotarzes hajlandónak mutatkozott egyezkedni vele, ő belement a tárgyalásba. Gotarzes a tárgyalások végén ünnepélyesen átadta a trónust öccsének, ennek ellenében kérte birtokait a Kaspi-tenger déli partvidékén s a rangjához megfelelő évjáradékot. Bardanes persze mindent boldogan megadott. Közben Adiabene királya és más szomszédos uralkodók kényszeríteni kezdték Seleucist, hogy adja meg magát. Júliusban Marsus Antiochiában már tudta, hogy Bardanes a parthus birodalom feltétlen ura, és roppant seregével nyugat felé tart. Erről nyomban értesített és egy másik kellemetlen újságról is, mégpedig arról, hogy Herodes azzal az ürüggyel, hogy a Caesareában állomásozó görög ezredek őt megsértették, lefegyverezte, és útépítésre meg a városi erődítmények megerősítésére használja őket. És ezenfelül egy még rosszabb hír – a sivatagban nagy csapat zsidó önkéntes áll kiképzés alatt, a kiképzést Herodes testőrségének tagjai vezetik. Marsus így írt: „Három hónapon belül a római birodalom sorsa a Keleten jobbra vagy balra eldől,” Mindent elkövettem, amit a körülmények között csak el tudtam követni. Azonnal parancsot küldtem az összes keleti kormányzóknak az általános mozgósításra. A flotta egy hadosztályát Egyiptomba küldtem, hogy az Alexandriában várható zsidó fölkelést elfojtsa, egy másikat pedig Antiochiába küldtem Marsus rendelkezésére. Mozgósítottam Itáliában és az Alpeseken túl. De Marsuson, rajtam és külügyminiszteremen, Felixen kívül, akivel kénytelen voltam őszinte lenni, minthogy ő írta leveleimet, senki sem tudta, milyen szörnyű viharfelhők fenyegetnek Kelet felől. És csak mi hárman voltunk, akik valaha is megtudtuk, mert a sors furcsa fordulata folytán a vihar nem is tört ki. Nincsen drámai érzékem, mint Germanicus bátyámnak, pusztán történész vagyok, és kétségkívül legtöbben általában unalmasnak és prózainak tartanak, de most oly részéhez értem történetemnek, ahol a puszta tények feljegyzése minden irodalmi díszítés nélkül is bizonyára annyira megindítja majd az olvasót, amennyire engem is megindított annak idején. Hadd meséljem el először, milyen felmagasztosult, kábítóan nagyszerű hangulatban érkezett Herodes Agrippa király Jeruzsálemből Caesareába, a lakomára, amelyet születésnapom megünneplésére adott. Olyan hatalmas, titkos büszkeséget melengetett lelkében, hogy az majdnem megfojtotta. A roppant épület alapját, amelyről annyit álmodott, a hatalmas keleti birodalom alapjait végül lerakta a maga pompájában és iszonyú nagy kiterjedésében. Most csak egy szót kell szólnia, és (mint Cypros királynőnek mondta) tündöklően fehér falak szökellnek fel a sötétkék égbolt felé, kristálytető fedi be, angyali kertek, hűvös folyosók, vízililiomoktól terhes sejtelmes tavak veszik körül, csupa illat, csupa szín, ameddig a szem ellát. Bent minden berill, opál és zafír és színarany, és a roppant törvénykező teremben gyémánt trónus fog tündökölni, a Messiás trónusa, akit az emberek nem ismertek fel eddig Herodes Agrippában. Már kinyilatkoztatta önmagát titokban a főpapnak és az egyházi vezetőknek, és azok mind egyöntetűen földig hajoltak előtte, dicsőítették Istent, és elismerték őt mint a Megígért Messiást. Most már nyíltan kinyilatkoztathatja magát a zsidók és az egész világ előtt, így fog szólni: „A felszabadítás napja itt van, mondja az Úr Kiválasztottja. Jertek, rázzuk le az istentelenek igáját.” A zsidók egy emberként fognak felkelni, és megtisztítják Izrael határait az idegenektől és hitetlenektől. Egyedül Herodes tartományaiban kétszázezer felfegyverzett és kiképzett zsidó vár, és mennyi ezer még Egyiptomban, Szíriában és a Keleten. És a zsidó, amikor Isten nevében küzd, amint a makkabeusok története mutatja, hősies egészen az őrületig. Sohasem ismertem fegyelmezettebb fajtát. Fegyver és páncélzat sem hiányzott. Herodes ahhoz a hetvenezer páncélzathoz, amit Antipas kincstárában talált, további kétszázezret tett, azokon kívül, amiket a görögöktől elvett. Jeruzsálem erődítményei nem teljesek még, de alig fél év alatt a várost bevehetetlenné tudja tenni. Még azután is, hogy utasítottam az erődítési munkálatok abbahagyására, Herodes tovább dolgozott, nagy kőtermeket vájatott ki a templom alatt, és hosszú alagutakat fúratott, amelyek egy, sőt két mérföldnyire a városon kívül végződtek, hogy ostrom esetén a helyőrség meglepetésszerűen kirohanhasson, és az ostromló sereget hátbatámadhassa. Minden szomszédos királysággal és várossal sok száz mérföldnyi körzetben, Róma-ellenes titkos szövetséget kötött. Csak a föníciai Tyrus és Sidon nem fogadta szívesen közeledéseit, és ez aggasztotta, mert a föníciai tengerésznépre és flottájára szüksége volt a partok megvédéséhez. Most azonban ők is csatlakoztak hozzá. Közös küldöttség érkezett a két városból, és alázatosan közölte. Herodes kancellárjával, Blastusszal: minthogy választaniuk kell, ki ellen harcoljanak, Róma vagy a zsidó nemzet ellen, ők a kisebbik rosszat választották, és most azért jöttek ide, hogy Herodes barátságát és bocsánatát kérjék. Blastus közölte velük Herodes feltételeit, amiket azok végül elfogadtak. Ma ők is ünnepélyesen elismerik fennhatóságát. Herodes feltétele az volt, hogy tagadják meg Astartét és többi istenségeiket, fogadják el a körülmetélkedést, esküdjenek örök engedelmességet a zsidók Istenének és Herodesnek, a Megváltónak, Isten földi megbízottjának. Milyen szimbolikus cselekménnyel fogja elindítani Herodes dicsőséges uralkodását? Felül trónusára, a kürtök felharsannak, és megparancsolja katonáinak, hogy vigyék eléje Augustus isten szobrát, amelyet a város piacterén állítottak fel, és az én szobromat is, amely mellette állott (babérággal díszítve születésnapom alkalmából), és így kiált a sokasághoz: „így szól az Úr Kiválasztottja: Zúzzatok pozdorjává minden képmást, amelyet partjaimon találtok, mert én féltékeny Isten vagyok.” Aztán kalapáccsal nekimegy Augustus szobrának és az enyémnek, leüti fejünket, és összetöri tagjainkat. A nép nagy örömujjongásba tör ki, mire ő majd így szól: „És szól az Úr Kiválasztottja: Ó, gyermekeim, Sem gyermekei, aki szolgámnak, Noénak volt elsőszülöttje, tisztítsátok meg ezt a földet az idegenektől és hitetlenektől, és legyen a tiétek Jáfet birtoka, mert ütött a megszabadítás órája.” Futótűzként terjed a hír az országban: „A Kiválasztott kinyilatkoztatta magát, és összezúzta a Caesarok képmásait. Ujjongjatok az Úrban. Romboljuk szét a pogányok templomait, és ejtsük foglyul ellenségeinket.” Az alexandriai zsidók is meghallják majd. Mind a háromszázezren fellázadnak, hatalmukba kerítik a várost, lemészárolják a kis római helyőrséget. Bardanes meghallja Ninivében, és Antiochiába vonul, és Commagene, Alsó-Örményország és Pontus királyai csatlakoznak hozzá csapataikkal az örmény határon. Marsus három római zászlóaljával és két ezred szíriai görögével nem fog tudni ellenállni. Bardanes ezenfelül megesküdött a templomban a főpap előtt, ha Herodes segítségével megszerzi bátyja trónját (amit ugyebár megtett), nyilvánosan elismeri Herodes iránti lekötelezettségét azáltal, hogy minden zsidót, akit a hatalmas parthus birodalomban talál, családostul, jószágostul együtt visszaküld Palesztinába, és örök barátságot esküszik a zsidó népnek. Izrael szétszóródott nyája végre visszatérhet az akolba. Oly nagy létszámúak lesznek, mint homok a tengerparton. Elfoglalják a városokat, amelyekből kiűzték az idegeneket és hitetleneket, s egyesült szent nép lesznek, mint Mózes napjaiban, de nagyobb valaki uralkodik felettük, mint Mózes, dicsőbb valaki, mint Salamon, mégpedig Herodes, a Szeretett, az Úr Kiválasztottja. Az állítólagos születésnapi ünnepség a caesareai amphitheatrumban kezdődött. Vadállatok, gladiátorok és versenykocsik mind készen álltak az előadásra, holott Herodesnek esze ágában sem volt előadást tartani. A közönség részint szíriaiakból, részint zsidókból állott. Különböző helyeket foglaltak el az amphitheatrumban. Herodes trónusa alattvalói között volt, és mellette előkelő vendégek számára tartották fenn a helyeket. Egyetlen római sem volt jelen, azok mind Antiochiában ünnepelték születésnapomat Marsus elnöklete alatt. Ellenben eljöttek Arábia követei, Iturea királya, Tyrus és Sidon küldöttsége. Adiabene királyának anyja és fiai s Herodes Pollio, családjával. A nézőket a vad augusztusi naptól hatalmas fehér vásznak védték, Herodes ezüsttel és teknősbéka-páncéllal díszített trónja fölött bíborvörös selyem baldachin pompázott. A közönség betódult, elfoglalta helyét, és várta Herodest. Kürtök harsantak fel, és rövidesen nagy kíséretével együtt megjelent a déli kapuban, és ünnepélyesen haladt keresztül az arénán. Az egész nézőközönség felállt. Herodes ezüstszövésű királyi öltönyt viselt, amelyet csiszolt ezüstkarikák díszítettek. A napfény tündökölve verődött vissza ruhájáról. Fejét arany korona födte, amelyben csak ügy sziporkázott a sok gyémánt, kezében ezüstkard ragyogott. Mellette Cypros lépdelt királyi bíborban, utánuk pedig angyali kislányai jöttek bíborral és arannyal szegélyezett fehér selyemruhácskáikban. Herodes magasan tartotta fejét, ahogy lépdelt, és királyi üdvözléssel mosolygott alattvalóira. Elérte trónusát és leült. Herodes Pollio király, az arábiai követek, Iturea királya elhagyták helyüket, és trónusa lépcsőjére jöttek, hogy üdvözöljék. Héberül beszéltek: „Ó, király, élj örökké!” Tyrus és Sidon küldöttségének ez nem volt elég, mindenáron meg akarták békíteni a királyt, amiért a múltban tiszteletlenül bántak vele. Eléje gyűltek. A küldöttség tyrusi vezetője a legalázatosabb hangon megszólalt: – Légy kegyelmes hozzánk, nagy király, megbántuk háládatlanságunkat. És a sidoni delegáció szószólója: – Eddigelé emberként tiszteltünk, de most el kell ismernünk, hogy magasabb rendű vagy a halandó természetnél. Herodes így felelt: – Bocsánatot nyertél, Sidon. A tyrusi felkiáltott: – Ez Isten hangja és nem emberé. Herodes felelt: – Bocsánatot nyertél, Tyrus. Felemelte kezét, hogy jelt adjon a harsonáknak, de hirtelen újra leejtette. Mert azon a kapun, amelyen ő is belépett, egy madár repült be, és most félszeg szárnycsapásokkal ide-oda keringett az arénában. A nép meglepett kiáltásokkal fogadta: „Nézzétek, bagoly! Bagoly, amelyet elvakított a napfény.” A bagoly végre megtelepedett egy köteléken Herodes bal válla fölött. Herodes megfordult, és felnézett rá. És ha addig sohasem, most, most végre eszébe jutott az eskü, amelyet Alexandriában tett tizenhárom év előtt Alexander alabarcha, Cypros és a gyerekek jelenlétében, az eskü, amellyel megfogadta, hogy tisztelni fogja az élő Istent, betartja törvényeit, amennyire képes, és eszébe jutott az átok, amit magára kívánt, ha valaha is istenkáromlást követ el. Az első és leghatalmasabb parancsolata Istennek, amelyet Mózesen keresztül eljuttatott népéhez, így hangzott: „NE LEGYEN MÁS ISTENED RAJTAM KÍVÜL”, de amikor a tyrusbeli istennek nevezte őt, vajon Herodes megszaggatta-e ruháit, arcra hullott-e, hogy a mennyország féltékeny dühét eltérítse magáról? Nem, ő rámosolygott az istenkáromlóra és így szólt: „Bocsánatot nyertél, Tyrus.” És a körülötte állók kiáltozni kezdték: „Isten hangja, nem emberé.” A bagoly egyenesen az ő arcába nézett. Herodes elsápadt. A bagoly ötször huhogott, aztán csapdosni kezdett szárnyaival, fölemelkedett, és eltűnt a falak mögött. Herodes így szólt Cyproshoz: – A bagoly, amely meglátogatott a misenumi börtönudvaron, ugyanez a bagoly volt – aztán szörnyű ordítás tört fel torkából, majd nyögve odaszólt Helciashoz, aki Silas utódja volt a főlovászmesteri méltóságban: – Vitess ki, kérlek, beteg vagyok. Legyen öcsém, Chalcis királya a játékok elnöke. – Herodes, királyom és szerelmem, miért nyögsz, mi a bajod? – ölelte át Cypros Herodest. Herodes rekedt, kísérteties hangon súgta vissza: – A férgek már rágják húsomat. Kivitték. A harsonák rikoltoztak. A szobrokat nem hozták be, hogy összetörjék; a zsidó katonák a színházon kívül, akik csak Herodes jelére vártak, hogy beözönöljenek, és megkezdjék a görögök lemészárlását, helyükön maradtak. A játékok befejeződtek, mielőtt megkezdődtek volna. A zsidó sokaság szörnyű jajveszékeléssel ugrált fel helyéről, megszaggatta ruháit, és port hintett fejére. Elterjedt a döbbenetes hír: Herodes haldoklik. Szörnyű kínokban fetrengett, elküldött öccséért, Helciasért és Thaumastusért, s így szólt hozzájuk: – Barátaim, mindennek vége. Öt napon belül meghalok. Ebben szerencsésebb vagyok, mint nagyapám, Herodes: ő tizennyolc hónapot élt még azután, hogy a fájdalom először jelentkezett testében. Nem panaszkodhatom. Jó életem volt. Csak magamat hibáztatom azért, ami velem történt. Hat napon keresztül Izrael öregjei úgy tiszteltek, mint az Úr Kiválasztottját, és a hetediken bolondul tűrtem, hogy nevét káromolják, és nem tettem semmit ellene. Noha az Ő királyságát akartam a világ végéig kiterjeszteni, megtisztítani, visszahozni az elveszett törzseket, és életem minden egyes napján Őt imádni, mégis ezért az egyetlen bűnért elvetett engem a Mindenható, mint ahogy ősömet, Dávidot elvetette, amikor Uriás miatt megbüntette. A zsidóság most szentebb Megváltóra várhat, aki majd véghez tudja vinni azt, amire én – ez bebizonyult – méltatlan vagyok. Mondjátok meg a szövetséges királyoknak, hogy a boltív tartóköve kiesett, és nem várhatnak most többé segítséget a zsidó nemzettől. Mondjátok meg nekik, hogy én, Herodes haldoklóm, és felszólítom őket, nélkülem ne fogjanak háborúba Róma ellen, mert nélkülem Kelet evező nélküli csónak, hegy nélküli lándzsa, törött íj. Helcias, vigyázz, nehogy a görögöknek bajuk essék. Szedd össze a zsidók között titokban szétosztott fegyvereket, és hordasd vissza Caesarea Philippibe, a fegyverraktárba, és állíts őrséget eléje. Add vissza a görögöknek fegyvereiket, és küldd vissza őket rendes szolgálatukba. Thaumastus, szolgám, vigyázz, hogy minden adósságomat teljesen kifizessék. Herodes öcsém, rád bízom drága feleségemet, Cyprost, lányaimat, Drusillát és Mariamnét, a te feladatod, hogy rájuk vigyázz, és mindenekfölött, hogy lebeszéld a nemzetet minden könnyelműségről. Üdvözöld az alexandriai zsidókat nevemben, kérj bocsánatot számomra, amiért oly magas reményeket csillogtattam meg előttük és aztán – aztán csalatkoztak bennem. Távozzatok most, Isten legyen veletek. Többet nem tudok szólani. A zsidók gyászuk jeléül gyászruhát öltöttek magukra, és tízezrével feküdtek kétségbeesetten a palota körül, nem törődvén a szörnyű hőséggel. Agrippa a felső szoba ablakából, mert oda állíttatta ágyát, látta őket, és sírva fakadt. – Szegény zsidók – mondta –, ezer évig vártatok, és most másik ezer évig várhattok, talán kétezerig, míg dicsőségtek napja feltűnik. Hamis hajnal volt ez. Megtévesztettem önmagam, és megtévesztettelek benneteket. Tollat, papírt hozatott, és levelet írt nekem, amíg még volt ereje írni. Itt fekszik előttem sok-sok levele, és szívfacsarító összehasonlítani az írásokat. A többiek olyan merész és határozott vonalak, egyenesen sorakoznak egymás alatt, ez pedig botladozó, kacskaringós firkálás. Megtörte a fájdalom, levele olyan, mint a bűnösök beismerő vallomása azután, hogy lekerültek a kínpadról, vagy a korbácsoló abbahagyta a kegyetlen verést. Rövid levél:

„Utolsó levelem: haldoklóm. Testem tele van férgekkel. Bocsáss meg öreg barátodnak, a Banditának, aki őszintén szeretett Téged, és mégis titokban el akarta venni Tőled Keletet. Miért tettem ezt? Mert Jáfet és Sem testvérként élhetnek, de mindegyik úr kell hogy legyen a maga portáján. Nyugat Tied lett volna Rhodustól Britanniáig. Megszabadíthattad volna Rómát Kelet minden istenétől és szokásától: akkor és csak akkor térhetett volna vissza köreitekbe az ősi szabadság, amelyet oly sokra értékelsz. Elbuktam. Túlságosan veszélyes játékot űztem. Majomfigurácska, bolond vagy, de irigylem bolondságodat: józan bolondság. Most haldokló leheletemmel kérlek, ne bosszuld meg magad családomon. Fiam, Agrippa ártatlan. Nem tud semmit becsvágyaimról, éppúgy, mint a lányaim. Cypros minden elkövetett, hogy lebeszéljen. Legjobb lenne, ha úgy tennél, mintha nem tudnál semmit. Keleti szövetségeseiddel bánj úgy, mintha még mindig hűséges szövetségeseid volnának. Mit érnek ők, ha Herodes elment? Bíztak bennem, de nem bíznak Parthiában. Ami tartományaimat illeti, alakítsd újra át római gyarmatokká, mint Tiberius idejében. Ne sértsd meg tisztességemet azzal, hogy visszaadod nagybátyámnak, Antipasnak. Fiamat, Agrippát kinevezni utódnak veszélyes, de a kedvemért valamilyen módon tüntesd ki. Tartományaimat ne helyezd szíriai uralom alá, ne uralkodjék fölöttük ellenségem, Marsus. Kormányozd őket te magad, Majomfigurácska. Legyen Felix a kormányzód. Félix egy senki, és nem fog tenni semmit, sem bölcset, sem bolondot. Alig tudok már írni. Ujjaim nem mozognak. Kínlódom. Ne sirass meg: dicső életem volt, és nem bánok semmit, csak egyetlen őrületemet – azt, hogy lebecsültem Izrael örökkön élő Istenének büszkeségét, hatalmát és féltékenységét, és úgy viselkedtem Vele szemben, mint bármelyik bolond filozofáló gadarenei görög. Isten Veled utoljára. Tiberius Claudius barátom, akit jobban szeretek, mint ahogy valaha is képzelted volna. Isten Veled, kis Majomfigurácska, iskolatársam, és ne bízz senkiben, mert körülötted senki sem méltó bizalmadra. Haldokló barátod, Herodes Agrippa, akinek neve számodra: a Bandita.”

Mielőtt meghalt volna, magához hívatta Helciast, Thaumastust és öccsét, Herodes Polliót, s így szólt hozzájuk: – Még egy utolsó kérés. Menjetek Silas börtönébe, mondjátok meg neki, hogy haldoklóm. Mondjátok, hogy a Herodes-betegség támadott meg. Emlékeztessétek arra az esküre, amelyet Alexandriában az alabarcha házában tettem. Kérjétek, bocsásson meg nekem, mondjátok, látogasson meg, és szorítsa meg utoljára barátságosan a kezem. És aztán tegyétek vele azt, amit válasza alapján legjobbnak láttok. Elmentek a börtönbe, ahol Silast viasztáblájával a térdén találták. Amikor meglátta őket, a viasztáblát hamar a földre dobta. Thaumastus így szólt: – Silas, ha a táblát megtöltötted vádakkal urad és királyod, Herodes Agrippa ellen, akkor jó, hogy eldobod. Ha elmondjuk neked, milyen állapotban fekszik a király, bizony mondom néked, sírni fogsz. Kívánni fogod, bárha sohasem szóltál volna ellene semmit, bárha nem szégyenítetted volna meg soha a nyilvánosság előtt. Haldoklik. A Herodes-betegség támadta meg, ezzel átkozta el magát egy meggondolatlan pillanatban Alexandriában arra az esetre, ha az örökkévaló ellen fordulna. – Tudom – mondta Silas. – Jelen voltam, amikor az esküt tette, és utána figyelmeztettem... – Hallgasd meg a király üzenetét. A király így szólt: „Mondjátok meg Silasnak, milyen kínok között fetrengek, kérjétek meg, bocsásson meg nekem. Szabad. Hagyja el celláját, és jöjjön veletek a palotába. Szeretném, ha barátságban megszorítaná a kezem, mielőtt meghalok.” Silas mogorván beszélt: – Ti zsidók vagytok, és én csak megvetett szamaritánus, ilyenformán megtiszteltetésnek kellene vennem látogatástokat. De elmondok nektek ennyit a szamaritánusokról: mi a szólásszabadságot és a tisztességes cselekedeteket minden véleménynél fontosabbnak tartjuk, nem törődünk azzal, hogy zsidó szomszédaink jó vagy rossz véleménnyel vannak-e felőlünk. Ami pedig volt barátomat és uramat, Herodes királyt illeti, ha kínlódik, akkor csak ő a hibás azért, amiért nem hallgatott tanácsomra. Helcias Herodes Pollio királyhoz fordult: – Meghal? – Meg. Silas nyugodtan folytatta: – Háromszor megmentettem életét, de ez egyszer nem tehetek érte semmit. Sorsa Isten kezében van. Ami pedig a barátságot illeti, micsoda barát az, aki... Helcias a cella ajtajában őrködő katonától elragadta a lándzsát, és keresztüldöfte vele Silast. Az egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kikerülje a döf est. Silas abban a pillanatban halt meg, amikor az ötnapi szüntelen kíntól elernyedt Herodes Agrippa király is meghalt. Cypros karjaiban, a zsidó nemzet leírhatatlan szomorúságára és megdöbbenésére. Most már az egész történet ismeretessé vált. Úgy látszott, mintha Herodes átka az összes zsidókra lesújtana, teljesen elvesztették fejüket, magukba roskadtak. A görögök mérhetetlenül örültek. Az ezredek, amelyeket Helcias Herodes parancsára újra felfegyverzett, a legszégyenletesebb, legundorítóbb módon viselkedtek. Megtámadták a palotát, elfogták Cyprost és lányait, hogy végigvonszolják őket Caesarea utcáin. Cypros elkapta az egyik katona kardját, és megölte magát, de lányait kényszerítették, hogy vegyék fel hímzett fehér selyemruháikat, és menjenek velük. Még arra is kényszerítették őket, hogy hálaadó himnuszokat énekeljenek apjuk halála fölött. Amikor a felvonulás véget ért, az ezredbordélyházba vitték őket, és ott a bordélyház lapos tetején a legszörnyűbb szemérmetlenségeket művelték velük. És nemcsak Caesareában, hanem Samaria görög városaiban is nyilvános lakomákat rendeztek a tereken, és a görögök virágkoszorúkkal fejükön, drága olajoktól illatosan ettek, ittak, örvendeztek. A zsidók egyetlen hanggal nem tiltakoztak, kezüket sem emelték fel tiltakozásul. „Törvényszerű-e azt védeni, akit az Isten elátkozott?” Mert az Isten átkáról azt tartották, hogy az apáról a gyermekekre száll. A két hercegnő hat-és tízéves volt, amikor a lapostetejű házon oly ocsmányul megkínozták őket.