Robert Graves

Claudius, az isten és felesége Messalina

(Tartalom)

Tiberius Claudius Caesar római császár vészterhes uralkodásának története, írta maga Claudius; beszámoló arról, mint gyilkolta őt meg a hírhedt Agrippina [Nero anyja], s miképpen avatták istenné

ELSŐ FEJEZET

Két év telt el, mióta befejeztem hosszú beszámolómat arról, hogy én, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, a nyomorék, a dadogó, a család bolondja, akit becsvágyó és véreslelkű rokonai közül egyik sem tartott érdemesnek arra, hogy kivégzésével bajlódjék, megmérgezze, öngyilkosságra kényszerítse, elhagyatott szigetre száműzze vagy halálra éheztesse – ugyanis így tették el sorra láb alól egymást –, hogy én miképpen éltem egytől egyig túl őket, még őrült unokaöcsémet, Gajus Caligulát is, és egy napon a palotaőrség őrmesterei és tizedesei váratlanul császárrá kiáltottak ki. [Kr. u. 41] Ennél a drámai pontnál fejeztem be történetemet, ami igen rossz ítélőképességre valló cselekedet a magamfajta hivatásos történész részéről. A történésznek nincs joga a legizgalmasabb pillanatban abbahagyni beszámolóját. Legalább egyetlen lépéssel kellett volna tovább vinnem történetemet. El kellett volna mondanom, milyen véleménnyel volt a hadsereg többi része a palotaőrség igen alkotmányellenes cselekedetéről, mint vélekedett a szenátus, milyen érzéssel fogadtak egy oly keveset ígérő uralkodót, mint amilyen én vagyok, volt-e vérontás, és mi lett a sorsa Cassius Chaereának, Aquilának, a Tigrisnek – mindhárman testőrtisztek –, unokahúgom férjének, Viniciusnak és Caligula többi gyilkosának. De nem, legeslegutoljára arról az igazán lényegtelen gondolatsorról írtam, ami áthaladt agyamon, amikor ünnepeltek s kényelmetlenül ülve két testőrtizedes vállán, körbe-körbe vittek a palotaudvaron. Caligula arany tölgykoszorúja félrecsapottan ült a fejemen. Azért nem fűztem tovább a történetet, mert nem is annyira közönséges történelemként írtam, hanem inkább mint valami vitairatot – védekezést, amiért eltűrtem, hogy a római világ uralkodójává tegyenek. Emlékeznek talán, ha olvasták a történetemet, hogy mind atyám, mind nagyatyám meggyőződéses köztársaságiak voltak, és én rájuk ütöttem; Tiberius nagybátyám és Caligula unokaöcsém uralkodása csak megerősítette monarchiaellenes álláspontomat, ötvenéves koromban kiáltottak ki császárrá, és ilyen korban az ember nem változtatja meg könnyen politikai meggyőződését. Így voltaképpen azért írtam, hogy megmutassam, mennyire hiányzik belőlem minden uralkodási vágy, és milyen erős közvetlen szükségszerűség kényszeríttet arra, hogy engedjek a katonák szeszélyének: ha visszautasítom, nemcsak a magam halálát okozom, de feleségemét, Messalináét is, akibe fülig szerelmes voltam, és meg nem született gyermekünkét is. (Vajon miért is érzi az ember oly fontosnak a meg nem született gyermeket?) Főleg és különösen nem akartam, hogy az utókor ügyes opportunistaként bélyegezzen meg, aki hülyének tettette magát, meglapult és kivárta az időt, amíg nem értesült a császárja elleni palotai ármánykodásokról, és aztán merészen előjött mint utódjelölt. Történetemnek ez a folytatása védekezésként szolgáljon azért az elferdült irányvonalért, amelyet tizenhárom éves uralkodásom alatt követtem. Remélem, meg tudom magyarázni látszólag következetlen cselekedeteimet uralkodásom különböző fokain azáltal, hogy megmutatom, miképp viszonylanak bevallott elveimhez, amelyektől, esküszöm, sohasem tértem el akarattal. Ha nem tudom megmagyarázni, akkor legalább remélem, meg tudom mutatni azt a szokatlanul nehéz helyzetet, amibe kerültem, és olvasóimra bízom a döntést, milyen más kiút vagy kiutak maradtak volna számomra. Nos, hadd vegyem fel a fonalat ott, ahol elejtettem. Először is hadd ismételjem meg: Róma részére a dolgok sokkal rosszabb fordulatot vehettek volna, ha Herodes Agrippa, a zsidó király történetesen nem lett volna itt látogatóban. Ó volt az egyetlen férfi, aki igazán megőrizte hidegvérét Caligula meggyilkolása alkalmával, és megmentette a palatinus-dombi színház egész közönségét attól a mészárlástól, amelyre a germán házizászlóalj készült. Furcsa, de olvasóim szinte történetem utolsó oldaláig nem találkoztak egyetlen közvetlen utalással sem Herodes Agrippa meglepő történetére, pedig az igen sok ponton kapcsolódott az enyémbe. De viszont ha kalandjaihoz méltóan foglalkozom véle, akkor túlságosan fontos alakot csináltam volna belőle a történetben, amelyet el kellett mondanom. Történetem állandóan abban a veszélyben forgott, hogy túlzsúfolódik kétes fontosságú anyaggal. Jó volt, hogy így döntöttem, mert Herodes Agrippa igen fontos szerepet kap a továbbiakban, és most minden túlságos bőbeszédűségtől való félelem nélkül elmondhatom élettörténetét Caligula meggyilkolásáig, hogy aztán folytassam párhuzamosan az enyémmel, amíg a halál utol nem éri. Ily módon a drámai egység nem fog úgy meggyengülni, mintha történetét két könyvre teregettem volna szét. Nem azt mondom, hogy drámai történész vagyok: mint látták, meglehetősen unom az irodalmi formalizmust. De valóság, hogy az ember képtelen Herodesről írni anélkül, hogy történetét ne helyezze bizonyos színpadias megvilágításba. Mert Herodes maga is így élt mint a főszereplő a drámában –, és színésztársai véges-végig még csak hangsúlyozták szereplését. Az ő drámája nem a legtisztább klasszikus hagyományok irányában mozgott, noha életét végül is a klasszikus tragikus stílusban fejezte be – a szokványos isteni bosszú a fennhéjázás szokványos görög bűnéért –, nem, túlságosan sok nem görög elem is volt benne. Mert például az az isten, aki bosszúval lesújtott rá, nem a művelt olympusi közösséghez tartozik: a legfurcsább istenség, akit bárhol kiterjedt tartományaimban vagy azokon túl találni lehet; olyan isten, akinek nem létezik képmása, akinek nevét meggyőződéses hívei tilalom miatt nem ejthetik ki a szájukon – noha tiszteletére levágják előbőrüket, és sok más furcsa és barbár szertartást gyakorolnak –, s aki állítólag egyedül él Jeruzsálemben egy ősrégi, kékre festett borzbőrrel szegélyezett cédrusládában, és nem hajlandó a világ más istenségeivel érintkezni, vagy akár elismerni az ilyenek létezését. Ezenkívül Herodes történetében túlságosan sok vígjátéki elem keveredett el a tragikussal ahhoz, hogy megfelelő tárgy lehetne az aranykor bármelyik görög drámaírója számára. Képzeljék el például az utánozhatatlan Sophoclest, amint szembenéz a problémával: miképpen foglalkozzék komoly költői ihlettel Herodes adósságaival! De mint említettem, most el kell mondanom önöknek bizonyos terjedelemben azt, amit eddig nem mondtam el, és talán legjobban teszem, ha itt rögtön befejezem a régi történetet, mielőtt belemelegednék az újba. Így hát végre megkezdődik:

HERODES AGRIPPA TÖRTÉNETE

Herodes Agrippa, ezt tudniuk kell, nem volt vérrokona vagy más rokona a nagy Marcus Vipsanius Agrippának, Augustus tábornokának, aki elvette Augustus egyetlen leányát, Júliát, és általa unokaöcsém, Gajus Caligula és unokahúgom, Agrippinilla nagyapja lett. Nem is volt Agrippa szabadosa: noha ezt is sejthetnék, mert Rómában a rabszolgák szokása, hogy felszabadításuk után felveszik korábbi gazdájuk nevét is. Nem, nem így történt: nevét a nemrég meghalt Agrippának emlékére nagyatyjától, Nagy Herodes zsidó királytól kapta. Mert ez a figyelemre méltó és borzasztó öregember éppen annyira köszönhette trónját Agrippának, mint Augustus pártfogásának, aki hasznos keleti szövetségest látott benne. Herodes családja eredetileg Edomból származott, az Arábia és Dél-Judea közti dombosvidékről. Nem volt zsidó család. Nagy Herodest, akinek anyja arab volt, Julius Caesar tette meg Galilea kormányzójává ugyanabban az időben, amikor apja Judea kormányzója lett. Tizenöt éves volt csak akkor. Szinte tüstént bajba keveredett, mert zsidó polgárokat minden tárgyalás nélkül kivégeztetett, miközben elnyomta a rablóbandák garázdálkodását körzetében, és emiatt a Szanhedrin, a zsidó legfelsőbb törvényszék elé került. Itt fennhéjázóan viselkedett, bíboröltönyben, fegyveres katonák kíséretében jelent meg a bírák előtt, de előre látván az ítéletet, titkon elhagyta Jeruzsálemet. Szíria római kormányzója, akihez most védelemért fordult, rábízta egy Libanon környéki körzet kormányzóságát. Hogy rövid legyek, ez a Nagy Herodes, akinek apját közben megmérgezték, nagyapám Antonius és dédnagybátyám Augustus (vagy Octavianus, ahogy akkor nevezték) közös parancsára a zsidók királya lett, és harminc évig uralkodott szigorúan és dicsőséggel az Augustus jóvoltából egyre növekvő tartományai felett. Nem kevesebb, mint tíz nőt vett el feleségül egymás után, köztük két unokahúgát is; végül több sikertelen öngyilkossági kísérlet után halt meg, talán a legfájdalmasabb és legundorítóbb betegségben, amit az orvosi tudomány ismer. Sohasem hallottam, hogy ennek a betegségnek más neve is volna, mint Herodes-baj, vagy hogy bárki más is szenvedett volna ebben őelőtte. Tünetei: iszonyú éhség, utána hányás, rothadó gyomor, hullaszerű lehelet, kukacok a szeméremtestében és állandó vizes folyás a beleiből. Ez a betegség elviselhetetlen aggodalomba ejtette, és amúgy is vad természetét őrültté lobbantotta. A zsidók azt mondták, hogy ez istenük büntetése Herodes két vérfertőző házassága miatt. Első felesége Mariamne volt, a híres Makkabeus zsidó családból, és Herodes szenvedélyes szerelemmel szerette. De egyszer, amikor elhagyta Jeruzsálemet, hogy nagyapámmal, Antoniusszal a szíriai Laodiceában találkozzon, titkos utasítást adott kancellárjának: ha áldozatul esne ellenségei ármánykodásainak, akkor végezzék ki Mariamnét, nehogy Antonius kezébe kerüljön; ugyanezt a parancsot adta ki valamivel később, amikor Augustusszal találkozott Rhodusban. (Mind Antonius, mind Augustus nagy kéjencek hírében állottak.) Amikor Mariamne értesült ezekről a titkos parancsokról, természetesen zokon vette őket, és mondott egyetmást Herodes anyja és nővére jelenlétében, amit bölcsebb lett volna elhallgatni. Mert ezek féltékenyek voltak Mariamne Herodes feletti hatalmára, és amint az visszatért, elismételték előtte szavait, s ugyanakkor megvádolták, hogy távollétében dacból és bosszúból házasságtörést követett el – szeretőjeként a kancellárt nevezték meg. Herodes mindkettőjüket kivégeztette. De utána olyan végtelen kétségbeesés és bánkódás vett rajta erőt, hogy lázba esett, amely majdnem megölte; és amikor magához tért, annyira komor és vad lett a kedélye, hogy a leghalványabb gyanú alapján még legjobb barátait és legközelebbi rokonait is kivégeztette. Mariamne legidősebb fia a Herodes-féle dühkitörések sok áldozatának egyike volt: őt és öccsét egyik féltestvérük azzal vádolta meg, hogy apjuk élete ellen szövetkeztek. Röviddel kivégzésük után a vádaskodót is megölette. Augustus szellemes megjegyzéssel kísérte ezeket a kivégzéseket. „Szívesebben lennék Herodes disznaja, mint Herodes fia.” Mert Herodes zsidó vallású lévén, nem ehetett disznóhúst, és így disznai kényelmes öregkort érhettek meg. Ez a szerencsétlen herceg, Mariamne legidősebb fia, volt az apja barátomnak, Herodes Agrippának. A kisfiút Nagy Herodes azonnal Rómába küldte, amint árvává tette négyéves korában, hogy Augustus udvaránál nevelkedjék fel. Herodes Agrippa és jómagam pontosan kortársak voltunk, és igen összemelegedtünk drága barátom Postumus, Agrippa fia révén, akihez Herodes Agrippa természetesen vonzódott. Herodes igenszép fiú volt, egyike Augustus kedvenceinek, amikor az a fiúk kollégiumába jött, hogy golyózzék, részt vegyen a békaugrásban, vagy lapos kövekkel kacsázzék. De milyen kis gazfickó volt! Augustusnak volt egy kedvenc kutyája, egyike azoknak a nagy bozontosfarkú templomőrző kutyáknak az Etna melletti Adranumból, amely senki másnak a világon nem engedelmeskedett rajta kívül, hacsak Augustus nem mondta neki határozottan: „Engedelmeskedjél ennek és ennek, amíg újra nem szólítalak!” A bestia ilyenkor teljesítette a parancsot, de boldogtalan, vágyakozó pillantásokkal nézett Augustus felé, amint az elment. A kis Herodes valahogyan rávette a kutyát, amikor az szomjas volt, hogy igyon egy edény igen erős bort, és olyan részeggé tette, mint valamilyen öreg frontkatonát leszerelése napján. Aztán kecskecsöngőt akasztott a nyakába, bozontos farkát sáfránysárgára festette, lábát pedig bíborpirosra, disznóhólyagot kötött lábához és libaszárnyakat vállához, s így engedte szabadon a palotaudvarban. Amikor Augustusnak hiányzott kedvence és kiáltozni kezdett „Typhon! Typhon, hol vagy?” és ez a szokatlan külsejű állat ténfergett be a kapun feléje, elkövetkezett egyike a római történelem úgynevezett aranykora, legvidámabb pillanatainak. De ez a Saturnus isten tiszteletére rendezett Minden Bolondok ünnepén történt, így Augustusnak jó arcot kellett vágni a tréfához. Herodesnek volt egy szelíd kígyója is, amelyet megtanított egérfogásra, és az iskolában köntöse alatt rejtegette, hogy barátait mulattassa, amikor a mester hátat fordít. Annyi bajt okozott, hogy végül is elküldték, tanuljon velem, öreg fehérszakállas nevelőmtől, tarsusi Athenodorustól. Athenodoruson is próbálkozott természetesen iskolásfiús mókáival, de ezeket Athenodorus olyan jókedéllyel fogadta, és én annyira nem rokonszenveztem velük, mert szerettem Athenodorust, hogy nemsokára abbahagyta. Herodes ragyogó fiú volt, csodálatos emlékezőtehetséggel és különös érzékkel a nyelvek iránt. Athenodorus egyszer így szólt hozzá: – Herodes, egy napon – előre látom – szólítani fognak, hogy szülőfölded legmagasabb méltóságát elfoglald. Ifjúságod minden óráját erre a felszólításra való készülődéssel kell töltened. A te tehetségeddel végül is olyan hatalmas uralkodó lehetsz, mint nagyatyád, Herodes. Herodes így válaszolt: – Ez mind nagyon szép, Athenodorus, de nagy és gonosz családom van. El sem tudod képzelni, milyen orgyilkos társaság ez; ha egy teljes évig utaznál, akkor sem találkozhatnál ennyi gazemberrel, és amióta nagybátyám nyolc évvel ezelőtt meghalt, úgy tudom, cseppet sem javultak meg. Nem számíthatok arra, hogy akár hat hónapig is éljek, ha kénytelen vagyok visszatérni hazámba. (Ezt mondta különben szegény apám is, amikor itt nevelkedett Rómában Asinius Pollio házában, és nagybátyám, Alexander is, és igazuk volt.) Nagybátyám, Judea királya voltaképpen az újjászületett Herodes, de bűneiben inkább kicsinyes, mint fenséges, és két nagybátyám, Fülöp és Antipas, két ravasz róka. – Egyetlen erény megvéd a sokrétű bűn ellen, hercegem – szólt Athenodorus. – Gondold meg, hogy a zsidó nemzet fanatikusabban ragaszkodik az erényhez, mint a világ bármely más nemzete: ha erényesnek mutatkozol, egy emberként fognak mögötted állni. Herodes így felelt: – A zsidó erény nem nagyon egyezik a görög-római erénnyel, ahogy te tanítod, Athenodorus. De hálás köszönet prófétai szavaidért. Számíthatsz rá, hogy amint trónra kerülök, igazán jó király leszek, de amíg a trónuson vagyok, nem engedhetem meg magamnak, hogy erkölcsösebb legyek, mint családom többi tagja. Herodes jelleméről mit is mondjak? Az emberek – így tapasztaltam – többnyire se nem erényesek, se nem aljasak, se nem jószívűek, se nem rossz szívűek. Kissé ilyenek, kissé olyanok; egyik tulajdonság sem hosszan tartó bennük: nemtelen középszerűségek. De néhány ember mindig hű marad egyetlen szélsőséges jellemhez: ezek az emberek hagyják a legerősebb nyomot a történelemben, és én négy csoportba osztályoznám őket. Először a kőszívű gazfickók csoportjába, akik között Macro, Tiberius és Caligula testőrségének parancsnoka volt a kimagasló példa. Ezután jönnek az erényes emberek, hasonló kőszívvel, akikre Cato, a censor, az én mumusom volt a legjobb példa. A harmadik csoport az aranyszívű erényes embereké, mint az öreg Athenodorus és szegény meggyilkolt bátyám, Germanicus. És legutoljára és legritkábban is találhatók az aranyszívű gazfickók, és ezek közül Herodes Agrippa volt az elképzelhető legjobb példa. Az aranyszívű gazfickókból, ezekből az anti-Catókból válnak a legértékesebb barátok. Az ember nem vár tőlük semmit. Teljesen elvnélküliek, amit maguk is elismernek, és csak tulajdon előnyüket nézik. De menj hozzájuk kétségbeesett bajban és mondd: „Az isten szerelmére, tedd meg ezt és ezt nekem”, majdnem bizonyosan megteszik – nem mint baráti szívességet, hanem azt mondják, mert beleillik tulajdon ferde terveikbe; és tilos köszönetet mondani nekik. Ezek az anti-Catók játékosok és költekezők, de ez még mindig jobb a zsugoriságnál. Azonkívül állandóan gyilkosok, részegek, aljas üzletemberek és kerítők társaságában mozognak, de azért az ember sohasem látja, hogy az ital erős hatást tenne rájuk, és ha előkészítenek egy gyilkosságot, biztos lehetsz afelől, hogy az áldozatot nem fogják nagyon gyászolni, és inkább a gazdag csalókat csapják be, mint az ártatlanokat és nyomorgókat, és nem feküsznek le egyetlen nővel sem akarata ellenére. Herodes maga is állandóan azt hajtogatta, hogy ő valójában ilyen gazfickó, amire én mindig így feleltem: „Nem, voltaképpen és alapjában véve erkölcsös férfi vagy, aki a gazfickóság maszkját viseled.” Ez aztán feldühösítette. Néhány hónappal Caligula halála előtt is ilyesfajta beszélgetésünk volt. Végül is így szólott: „Mondjam meg, milyen vagy te magad?” „Nem szükséges”, szóltam, „én vagyok a palota hivatalos bolondja.” „Nos”, mondta ő, „vannak bolondok, akik bölcsnek teszik magukat, és bölcsek, akik bolondságot tettetnek, de a te eseted az első, amikor egy bolond tetteti magát bolondnak. És egy napon majd meg fogod látni, barátom, milyen erkölcsös zsidóval van dolgod.” Amikor Postumust száműzték, Herodes Castorhoz csatlakozott, Tiberius nagybátyám fiához, és a város legkicsapongóbb ifjú kéjencei lettek. Állandóan ittak, és ha a róluk terjesztett történetek igazak, akkor éjszakájuk legnagyobb részét ablakokon való ki-és bemászkálással töltötték, és megverekedtek tiszteletre méltó házak éjjeliőreivel, féltékeny férjekkel és dühös apákkal. Herodes jókora összeget örökölt hatéves korában nagyapjától, de rögtön elverte, amint a kezébe jutott. Rövidesen kénytelen volt kölcsönkérni. Először is nemes barátaitól, mint például tőlem is, kért kölcsön olyan közönyös, könnyed modorban, ami nehézzé tette számunkra, hogy a visszafizetést követeljük. Amikor hitelét ilyen módon kimerítette, gazdag lovagoktól kért kölcsön, akiknek hízelgett, hogy segíthetnek rajta, mert olyan jóban volt a császár egyetlen fiával; és amikor ezek is békétlenkedni kezdtek a visszafizetés miatt, Tiberius szabadosainak udvarolt, akik a császári számadásokat vezették, és megvesztegette őket, hogy a kincstárból adjanak neki kölcsönt. Mindig volt valami kész története pazar kilátásairól – ezt vagy azt a keleti királyságot ígérték meg neki, vagy több százezer aranyat fog örökölni egy öreg szenátortól, aki már éppen a halálán van. De végül is harminchárom éves korában, vagy e körül, találékonysága végéhez jutott; ekkor Castor meghalt (felesége, az én nővérem, Livilla mérgezte meg, mint ahogy néhány évvel későbben megtudtuk), és kénytelen volt szembenézni hitelezőivel, akik azt követelték, hogy adósságaira kezest szerezzen. Személyesen Tiberiushoz fordult volna segítségért, de Tiberius kijelentette, hogy soha többé nem kívánja látni halott fia barátait, „félve, nehogy nagy szomorúsága új erőre kapjon.” Ez csak azt jelentette természetesen, hogy azzal gyanúsította őket, részük volt az élete elleni összeesküvésben, mert Sejanus, a főminisztere elhitette vele, hogy Castornak ezen jár az esze. Herodes Edomba menekült, ősei otthonába, és egy romba dőlt sivatagi erődítményben bújt meg. Azt hiszem, ez volt első látogatása Kisázsiában gyermekkora óta. Ebben az időben nagybátyja, Antipas volt Galilea és Gilead kormányzója (vagy tetrarchája, ha így jobban tetszik). Mert Nagy Herodes tartományait felosztották három életben maradt fia között; ezek: Antipas, fivére Archelaus, aki Judea és Samaria királya lett és öccse, Fülöp, aki Básán tetrarchája lett. Ez az ország Galileától keletre, a Jordán két oldalán terült el. Herodes most rávette hűséges feleségét, Cyprost, aki csatlakozott hozzá a sivatagban, hogy lépjen közbe érdekében Antipasnál. Antipas nemcsak Herodes nagybátyja volt, hanem sógora is, minthogy feleségül vette Herodes gyönyörű húgát Herodiast, egy másik nagybátyjának elvált feleségét. Cypros eleinte nem akart ebbe beleegyezni, mert a levelet Herodiashoz kellett volna intéznie, aki teljesen befolyása alatt tartotta Antipast, és Cypros nemrégen összeveszett Herodiasszal, az utóbbinak római látogatása alatt, és megesküdött, hogy többé szóba sem áll vele. Cypros ellenkezett, azt mondta, szívesebben marad a sivatagban a barbár, de vendégszerető rokonok között, mintsem hogy megalázkodjék Herodias előtt. Herodes öngyilkossággal fenyegetőzött, hogy leugrik az erődítmény faláról, és el is hitette Cyprosszal, hogy őszintén beszél. Én persze meg vagyok győződve arról, hogy nem élt még ember, aki kevésbé lett volna hajlamos az öngyilkosságra, mint Herodes. Cypros így végül is megírta a levelet Herodiasnak. Herodiasnak nagyon hízelgett Cypros beismerése, hogy az összeveszésben nem volt igaza, és rábeszélte Antipast: hívja meg Cyprost Herodesszel együtt Galileába. Herodest kis fizetéssel helyi elöljáróvá tették Tiberiasban, a fővárosban, amelyet Antipas épített a császár tiszteletére. De nemsokára összeveszett Antipasszal, ezzel a mihaszna, zsugori alakkal, aki túlságosan erősen éreztette vele lekötelezett voltát. „Hiszen öcsém, végeredményben nekem köszönheted a mindennapi kenyeredet és italodat is” – mondta Antipas egy este a lakomán Tyrusban, ahová Herodest és Cyprost is meghívta, hogy együtt töltsék az ünnepet. – „És nem is értem, miképp merészelsz vitába szállni velem?” Herodes ugyanis megcáfolta egyik állítását a római jogra vonatkozóan. – Antipas bácsi, pontosan ilyenfajta megjegyzést vártam volna tőled. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Antipas mérgesen. – Azt, hogy vidéki mamlasz vagy, éppen olyan rosszmodorú, mint amennyire nem ismered azokat a törvényeket, amelyek a birodalmat kormányozzák, és éppen olyan tudatlan vagy jogilag, mint amilyen zsugori a pénzeddel. – Agrippa, részeg vagy, hogy így merészelsz vélem beszélni dadogta Antipas igen elvörösödve. – De nem attól a bortól, amelyet te szolgáltatsz fel, Antipas bácsi. Ennél én sokkal többre értékelem a vesémet. Hol az ördögben tudsz szert tenni ilyen mocskos kotyvalékra? Sok ügyesség kellett hozzá, hogy megtaláld. Talán a rég elmerült hajó raktárából vették ki, amelyet tegnap emeltek ki a kikötőben? Vagy talán az üres hordók üledékét forró tevehúggyal öblítetted ki, és azután a keveréket beöntötted gyönyörű arany keverőedényeidbe? Ezután persze Cyprosszal és a gyerekekkel együtt le kellett sietnie a kikötőbe, és felugrani az első kifelé induló hajó fedélzetére. Ez történetesen Északra, Antiochiába, Szíria fővárosába vitte őket, és Herodes itt jelentkezett a tartomány kormányzójánál, Flaccusnál, aki anyám, Antónia kedvéért igen kedvesen bánt vele. Mert meglepetten fogják hallani, hogy anyám, az erényes asszony, aki csökönyösen üldözött minden könnyelműséget és rendetlenséget a háztartásában, igen megszerette ezt a semmirekellőt. Bizonyos perverz csodálattal csüngött nagyvonalú modorán. Herodes gyakran felkereste anyámat tanácsért, és őszinte megbánást tettetve, részletesen beszámolt könnyelműségeiről. Anyám mindig nagyon megbotránkozott leleplezései fölött, de bizonyára jókat mulatott rajtuk, ragaszkodása hízelgett neki. Herodes sohasem kért tőle pénzt kölcsön, vagy legalábbis szóval nem, de anyám önként nagyobb összegeket szokott volt felajánlani neki az ígéret ellenében, hogy a jövőben jól fog viselkedni. Valami keveset vissza is kapott. Ez voltaképpen az én pénzem volt, Herodes tudta is, s utána fel szökött keresni és hálásan megköszönni, mintha én lettem volna a kölcsönadó. Egyszer céloztam is anyám előtt arra, hogy talán kissé túlságosan bőkezű Herodesszel kapcsolatban, de ő méregbe jött: ha már a pénzt el kell pocsékolni, szívesebben látja Herodes rendes módján elpocsékolva, mintha kétes hírű barátaimmal mindenféle lebujokban én kockázom el. (Nekem ugyanis el kellett titkolnom egy nagy pénzküldeményt, amellyel bátyámnak, Germanicusnak segítettem a Rajna menti lázadókat lecsillapítani; úgy tettem hát, mintha szerencsejátékon vesztettem volna.) Emlékszem, egyszer megkérdeztem Herodest, nem teszik-e türelmetlenné anyám hosszú előadásai a római erényekről? Így felelt: – Végtelenül csodálom anyádat, Claudius, nem szabad elfelejtened, hogy valójában bárdolatlan edomita vagyok, tehát nagy kitüntetés számomra, hogy a legelőkelőbb vérű és legmakulátlanabb jellemű római matróna tart nekem előadást. Ezenkívül ő beszéli a legtisztább latint egész Rómában. Többet tanulok édesanyádtól egyetlen előadása alatt az alárendelt mondatok helyes elhelyezéséről, a jelzők pontos megválogatásáról, mintha drága tanfolyamot végeznék valamelyik hivatásos nyelvésznél. Ez a szíriai kormányzó, Flaccus, katonakorában apám alatt szolgált, és így megtanulta csodálni anyámat, aki mindig elkísérte apámat a hadjárataira. Apám halála után megkérte anyám kezét, de ő kikosarazta, kijelentvén, hogy jóllehet szereti mint igen drága barátját, és a jövőben is szeretni fogja, dicső férje emlékének tartozik azzal, hogy soha többé ne menjen férjhez. Flaccus ezenfelül sokkal fiatalabb volt nála, és kellemetlen szóbeszédre adott volna alkalmat, ha a házasság létrejön. Egészen Flaccus haláláig igen melegen leveleztek hosszú éveken keresztül. Flaccus négy évvel előbb halt meg anyámnál. Herodes tudott erről a levelezésről, és megnyerte Flaccus jóindulatát gyakori utalással anyám nemeslelkűségére, szépségére és kedvességére. Maga Flaccus nem volt erkölcsi nagyság: azzal lett híres Rómában, hogy Tiberius egy lakomán ivóversenyre hívta ki, és versenyzett is az uralkodóval, egy nap és két éjszaka poharat pohár után ürített ki vele együtt. Császára iránti udvariasságból a második nap hajnalán engedte, hogy az utolsó győztes kupát Tiberius ürítse ki, de Tiberius szemmel láthatólag kimerült, míg Flaccus a szemtanúk szerint még néhány óráig jól bírta volna, így Flaccus és Herodes igen jól megfértek egymással. Szerencsétlenségére Herodes öccse, Aristobulus szintén Szíriában élt, és a két testvér nem szívelte nagyon egymást; Herodes egyszer valami pénzt szerzett öccsétől azzal, hogy befekteti számára egy indiai kereskedelmi vállalatba, de később közölte vele, hogy a hajók elsüllyedtek. Kiderült azonban: a hajók nemcsak hogy nem süllyedtek el, hanem el sem indultak. Aristobulus panaszkodott Flaccusnak erről a csalásról, de Flaccus kijelentette, Aristobulus biztosan téved, ha azt hiszi, hogy bátyja tisztességtelenséget követett el; ő nem akar állást foglalni az ügyben, döntőbírói szerepre meg különösen nem vállalkoznék. Aristobulus mindazonáltal állandóan figyelte Herodest, tudva, hogy nagyon kell neki a pénz és gyanítva, hogy valamilyen szélhámosság útján meg fogja azt szerezni: akkor majd könnyű lesz tőle kizsarolni adóssága kiegyenlítését. Egy-két év múltán határvita támadt Sidon és Damaszkusz között, és a damaszkusziak tudva, hogy Flaccus mennyire hallgat Herodes tanácsára ilyen ügyek elintézésében – egyrészt Herodes figyelemre méltó nyelvtudása, másrészt ama képessége miatt, amelyet kétségkívül nagyatyjától, Herodestől örökölt, hogy meg tudta rostálni a keletiek által előadott ellentétes tanúvallomások értékét –, titkos küldöttséget menesztettek Herodeshez, nagy pénzösszeget ajánlva neki, már elfelejtettem, mennyit, ha rábeszéli Flaccust, hogy őmellettük döntsön. Aristobulus rájött erre, és amikor az ügy elintéződött – Damaszkusz nyert, hála Herodes rábeszélő erejének –, felkereste Herodest és közölte vele: mindent tud, hozzátéve, hogy most elvárja a tartozás kiegyenlítését. Herodes oly rettentő méregbe jött, hogy Aristobulus szerencsés volt, amikor ép bőrrel tudott menekülni előle. Aristobulus látván, hogy ijesztéssel nem tudja rávenni őt az adósság visszafizetésére, elment Flaccushoz és közölte vele, nemsokára arannyal telt zacskók fognak érkezni Herodeshez Damaszkuszból. Flaccus a városkapuban elfogta a küldeményt, aztán Herodest idézte maga elé, aki ilyen körülmények közepette nem tagadhatta, hogy a határvitában teljesített szolgálatai jutalmaképpen kapta azt. De merész arcot vágott a dologhoz, és kérte Flaccust, ne tekintse az ügyet megvesztegetésnek, mert amikor véleményt mondott az ügyről, teljesen ragaszkodott az igazsághoz, amely, szerinte, csakugyan Damaszkusz oldalán volt. Közölte azt is Flaccusszal, hogy a sidoniaiak is próbálkoztak nála, de ő elutasította küldöttségüket, mondván, nem tehet semmit az érdekükben, mert nincs igazuk; – Feltételezem, hogy Sidon nem ajánlott fel annyi pénzt, mint Damaszkusz – gúnyolódott Flaccus. – Kérlek, ne sérts meg – felelte Herodes erényesen. – Nem tűröm, hogy az igazságot egy római bíróságon úgy adják és vegyék, mint valami árucikket – mondta Flaccus teljesen kétségbeesve. – Te magad ítélkeztél az ügyben, Flaccus uram – mondta Herodes; – És te nevetségessé tettél engem tulajdon törvényszékemen dühöngött Flaccus. – Végeztem veled! Tőlem mehetsz akár a pokolba is, de a legrövidebb ton! – Félek, hogy ez a taenarumi úton fog történni – mondta Herodes –, mert ha most meghalok, egy fillérem se lesz, amellyel a hajóst kifizessem. (Taenarum a Peloponnesus legdélibb foka, ahonnan rövid út visz a Pokolba anélkül, hogy a Styx folyón át kellene kelni. Ezen az úton vonszolta Herkules a Cerberus kutyát a felsőbb világba. Taenarum takarékos bennszülöttei halottaikat a szokásos szájba tett pénzdarab nélkül temették el, tudván, hogy nem kell fizetniük Charonnak az átkelésért.) – De Flaccus – folytatta Herodes –, nem szabad így dühbe gurulnod ellenem. Tudod már, miképpen van ez, nem gondoltam, hogy rosszat teszek. Igen nehéz a magamfajta keleti embernek, még csaknem harmincévi városi nevelés után is, megérteni a ti nemes római kételyeiteket az effajta ügyekben. Én az ügyet ebben a megvilágításban látom: a damaszkusziak ügyvédnek fogadtak fel védelmükben, s az ügyvédek Rómában hatalmas tiszteletdíjakat kapnak, és sohasem ragaszkodnak annyira az igazsághoz ügyeik előadásában, mint ahogy én tettem. Tagadhatatlanul használtam Damaszkusznak azáltal, hogy világosan terjesztettem eléd az ügyet, így mi rossz van abban, ha elfogadom a pénzt, amit egészen önként küldtek nekem? Nem mintha a nyilvánosság előtt hirdettem volna magamról, hogy befolyásom van nálad. Hízelgett nekem és meg is lepődtem, amikor ők erre céloztak. Ezenkívül, mint ahogy Antónia úrhölgy, ez a szokatlanul okos és gyönyörű nő gyakran hangsúlyozta előttem... De nem használt már az sem, hogy Flaccus anyám iránti szeretetére hivatkozott. Flaccus huszonnégy órát adott Herodesnek, és azt mondta, hogy ha ez idő elmúltával nem lesz útban kifelé Szíriából, akkor haladéktalanul megindítja ellene a bűnvádi eljárást.

MÁSODIK FEJEZET

Herodes megkérdezte Cyprost: – Hát most hova a fenébe menjünk? – Addig, amíg nem kívánod, hogy megalázzam magam – felelte Cypros lehangoltan – oly levelekkel, amiknek megírása helyett inkább nyomban meghalnék, én nem törődöm azzal, hová megyünk. India elég messze van? Ott nem érnek utol a hitelezőink? – Cypros, királynőm, túléljük ezt a kalandot is, mint ahogy túléltünk sok mást, és dús, gazdag öregkort fogunk megérni együtt. És ünnepélyes szavamat adom neked, hogy még vissza fogom adni a kölcsönt nővéremnek, Herodiasnak, mielőtt végeztem vele és férjével. Majd akkor te fogsz nevetni. – A ronda ribanc! – kiáltott fel Cypros valódi zsidó felháborodással. Mert, mint mondtam, Herodias nemcsak puszta vérfertőzést követett el, amikor férjhez ment egyik nagybátyjához, hanem el is vált tőle, hogy férjhez mehessen gazdagabb és hatalmasabb nagybátyjához, Antipashoz. A zsidók bizonyos engedményeket tehettek a vérfertőzéssel kapcsolatban, mert a nagybácsi és unokahúg közötti házasság általános szokás a keleti királyi családok körében – különösen az örményeknél és a parthusoknál –, és Herodes családja nem volt zsidó származású. A válást azonban minden tisztességes zsidó a legnagyobb utálkozással fogadta (éppen úgy, mint azelőtt minden tisztességes római), és szégyenletesnek tartotta mind a férjre, mind a feleségre, és senki, akit valamilyen kényelmetlen szükségszerűség nem kényszerített a válásra, nem gondolt volna rá mint első lépésre egy újabb házasság felé. Herodias azonban elég hosszú ideig élt Rómában ahhoz, hogy az ilyen meggondolásokon nevessen. Rómában minden valamirevaló ember előbb vagy utóbb elválik. (Senki sem nevezne például engem ledérnek, pedig már három feleségemtől váltam el és talán a negyediktől is el fogok válni.) így Herodias roppant népszerűtlen volt Galileában. Aristobulus felkereste Flaccust és így szólt: – Szolgálataim elismeréseképpen, Flaccus, légy nagylelkű, és add nekem azt az elkobzott damaszkuszi pénzt. Majdnem megfelelne annak az összegnek, amellyel Herodes tartozik nekem – tudod, az a hajócsalás, amelyről néhány hónappal ezelőtt beszéltem neked. – Aristobulus – mondta Flaccus –, semmilyen szolgálatot nem tettél nekem. Szakítást idéztél elő köztem és legtehetségesebb tanácsadóm között, aki kimondhatatlanul hiányzik nekem. Kormányzati fegyelem szempontjából el kellett küldenem, és tisztességérzetem nem engedi, hogy visszahívjam; de ha azt a megvesztegetést nem leplezted volna le, senki sem tudott volna róla, és én még mindig megtanácskozhatnám Herodesszel a bonyolult helybeli kérdéseket, amelyek egyenesen kétségbeejtenek egy olyan egyszerű gondolkozású nyugatit, amilyen én vagyok. Ez a vérében van. Én voltaképp sokkal többet éltem Keleten, mint ő, de ő ösztönösen tudja az igazságot oly ügyekben, ahol én csak otrombán találgatok. – Rólam megfeledkezel? – kérdezte Aristobulus. – Talán én betölthetem Herodes helyét. – Te, kis ember? – kiáltotta Flaccus megvetően. – Benned nincs meg a herodesi vonás. És ami még több, sohasem fogod megszerezni. Ezt éppen olyan jól tudod, mint én. – És a pénz? – kérdezte Aristobulus. – Ha nem Herodesé, még kevésbé a tied. De hogy elkerüljem az ellenérzést kettőnk között, a pénzt vissza fogom küldeni Damaszkuszba. – Ezt csakugyan meg is tette, a damaszkusziak azt hitték, hogy megőrült. Néhány hónap után Aristobulus kegyvesztett lévén Antiochiában, elhatározta, hogy Galileában telepszik le, ahol birtoka is volt. Ezt csak két napi járóföld választotta el Jeruzsálemtől, ahová szeretett ellátogatni minden fontosabb zsidó ünnepségen, vallásosabb hajlamú lévén, mint családja többi tagja. De nem akarta magával vinni minden pénzét Galileába, mert ha történetesen összevesz nagybátyjával, Antipasszal, esetleg nagy sietve kénytelen távozni, és ezáltal Antipas még gazdagabb lenne. Ezért úgy határozott, hogy egy antiochiai bankháznál levő pénzének legnagyobb részét egy római bankba utaltatja át, és írt nekem, mint a család megbízható barátjának, felhatalmazván, hogy pénzét fektessem be ingatlanba vagy földbirtokba, ha erre alkalom kínálkoznék. „Herodes nem tudott visszatérni Galileába; összeveszett nagybátyjával Fülöppel is, Básán tetrarchájával, amikor apjának egyik birtokát akarta Fülöptől visszaszerezni; Judea és Samaria kormányzója pedig egyik hitelezője, Pontius Pilátus volt. Herodes legidősebb nagybátyját, a királyt ugyanis eltávolították néhány évvel előbb rossz kormányzása miatt, és királyságát római tartománnyá nyilvánították. Herodes nem óhajtott huzamosabban letelepedni Edomban – nem imádta a sivatagot –, és arra kevés esélye volt, hogy Egyiptomban a nagy alexandriai zsidó kolónia szívesen fogadja. Az alexandriai zsidók igen szigorúan veszik vallásuk betartását, szinte szigorúbban, ha lehetséges, mint jeruzsálemi rokonaik, és Herodes hosszú római tartózkodása alatt rendetlen szokásokat vett fel, főleg a táplálkozás kérdésében. A zsidókat ősi törvényhozójuk, Mózes, úgy tudom egészségi okokból eltiltotta különböző közönséges húsételek fogyasztásától: nemcsak egyszerűen a disznóhústól – ezt talán még alá lehetne támasztani –, de különböző vadaktól, a nyúltól és más tökéletesen egészséges húsoktól is. És amit esznek, azt bizonyos módon kell leölni. A vadkacsát, amelyet röpített kővel ejtettek el, vagy a kappant, amelynek nyakát kicsavarták, vagy a szarvast, amelyet nyíllal lőttek le, tilos nekik enni. Minden állatnak, amelyet meg akarnak enni, előbb el kell vágni a nyakát és hagyni kell, hogy elvérezzen. Ezenkívül minden hetedik napot teljesen a pihenésnek kell szentelniük: még házi cselédeiknek is tilos munkára emelni a kezüket, még főzni vagy fűteni sem szabad. És vannak nemzeti gyászünnepeik ősrégi sorscsapások emlékére, amelyek gyakran egybeesnek római ünnepségekkel. Herodes számára lehetetlen volt, mialatt Rómában élt, hogy egyidejűleg szigorúan hithű zsidó és az előkelő társaság népszerű tagja legyen, s így inkább a zsidók megvetését viselte el, mint a rómaiakét. Elhatározta, hogy nem próbálkozik Alexandriában és nem fecsérel több időt a Közép-Keletre, ahol úgy látszik, minden ajtó bezárult előtte. Vagy visszavonul Parthiába, ahol a király szívesen fogja venni, mint hasznos ügynököt a szíriai római tartomány elleni tervezgetéseiben, vagy pedig visszatér Rómába és anyám védelme alá helyezi magát; talán lehetséges majd kimagyarázni a Flaccusszal történt félreértést. Elvetette Parthia ötletét, mert odamenni teljes szakítást jelentene eddigi életével, és különben is jobban bízott Róma hatalmában, mint Parthiáéban; különben is meggondolatlanság lenne az átkelést megkísérelni az Eufráteszen Szíria és Parthia határán, amikor nincs pénze a határőrök megvesztegetésére, akik szigorú parancsot kaptak, hogy ne engedjenek át politikai menekülteket. Végül is Rómát választotta. És odaért-e biztonságban? Nyomban hallani fogják. Még annyi készpénz sem volt nála, amennyivel tengeri utazását megfizethette volna – Antiochiában nagylábon élt és sok adósságot csinált, s noha Aristobulus felajánlott neki annyit, amennyivel Rhodusba elért volna, nem akarta megalázni magát azzal, hogy elfogadja a kölcsönt. Ezenkívül nem is mert olyan hajóra ülni, amely az Oronteson megy keresztül, félve, hogy a kikötőben hitelezői letartóztatják. Hirtelen eszébe jutott valaki, akitől valami keveset szerezhetne, mégpedig, édesanyjának egy volt rabszolgája, akit végrendeletében anyámra Antóniára hagyott, anyám pedig felszabadította és hozzásegítette egy gabonabizományos cég alapításához Akko tengerparti városban, valamivel délre Tyrustól; százalékot fizetett anyámnak keresményéből, és meglehetősen jól ment a sora. De Akkóba menet a sidoniaiak területén kellett volna áthaladnia, és Herodes csakugyan elfogadott a sidoniaiaktól is ajándékot, nemcsak a damaszkusziaktól, így nem kockáztathatta meg, hogy a kezükre kerüljön. Egyik megbízható szabadosát küldte el tehát a kölcsönért Akkóba, és ő maga Antiochiából álruhában menekült el kelet felé; erre az irányra senki sem gondolt volna, és így elkerülte az üldözést. Amint a szíriai sivatagba ért, nagy kört írt le dél felé egy lopott tevén, elkerülve Básánt, Fülöp nagybátyja tetrarchiáját és Petraeát (vagy ahogy egyesek hívják, Gileádot, a termékeny Jordánon túli területet, amely felett szintén nagybátyja, Antipas uralkodott) és érintette a Holttenger túlsó sarkát. Baj nélkül Edomba érkezett, ahol vad rokonai melegen üdvözölték, és ugyanabban a sivatagi erődítményben várt szabadosára, hogy megérkezzék a pénzzel, ahol már egyszer meghúzta magát. A szabadosnak sikerült a kölcsönt megszereznie – húszezer attikai drachmát; s minthogy az attikai drachma valamivel többet ér egy római ezüstnél, ez körülbelül kilencszáz aranyat tett ki. Legalábbis ilyen váltót adott cserébe az összegért, és a szabados meg is érkezett volna a húszezer drachmával, ha az akkói kereskedő nem von le belőle kétezerötszázat. Azzal vádolta ugyanis Herodest, hogy néhány évvel ezelőtt ennyivel becsapta őt. A becsületes szabados félt, hogy gazdája dühös lesz rá, amiért nem hozza el a teljes összeget, de Herodes csak nevetett és így szólt: – Számítottam arra, hogy ez a kétezerötszáz megszerzi nekem a húszezer többi részét. Ha ez a zsugori fickó nem gondolta volna, hogy ügyes fogást csinál, amikor a váltómat felhasználja a régi tartozás fedezésére is, álmában sem jutott volna eszébe, hogy pénzt adjon nekem kölcsön. Mert végeredményben is tudnia kell, milyen helyzetben vagyok. Így Herodes nagy lakomát adott a törzsbelieknek, aztán óvatosan Anthedon kikötője felé közeledett, a philistaeabeli Gaza város közelében, ahol a tengerpart nyugatra kezd kanyarodni Egyiptom felé. Cypros és a gyerekek itt vártak rá álruhában egy kis kereskedőbárka fedélzetén, amelyen Antiochiából elindultak, és amely vállalkozott arra, hogy Itáliába viszi őket Egyiptom és Szicília érintésével. Éppen szeretetteljesen üdvözölték egymást az így boldogan újra összekerült család tagjai, amikor egy római őrmester és három katona jelent meg a csónakban a hajó oldalánál – letartóztatási paranccsal Herodes ellen. A helybeli katonai kormányzó írta alá a parancsot, amiért Herodes nem fizette vissza a császári magánkincstárnak tizenkétezer arany tartozását. Herodes elolvasta az okmányt, és megjegyezte Cyprosnak: – Ez aztán kellemes meglepetés! A kincstárnok negyvenezer aranyra rúgó tartozásomat tizenkétezerre csökkentette. Ha Rómába érünk, okvetlen ragyogó lakomát kell adnunk a tiszteletére. Igaz, hogy sokat tettem érte, mióta itt vagyok Keleten, de azért huszonnyolcezer arany túlságosan nagylelkű ellenszolgáltatás. – Bocsánat, herceg – vágott közbe az őrmester –, de igazán nem gondolhatsz római lakomákra, amíg nem beszéltél az itteni kormányzóval az adósság ügyében. Parancsa van, hogy ne engedjen tovább, amíg nem fizetted meg teljesen. – Persze, hogy megfizetem – mondta Herodes. – Egészen kiment a fejemből. Semmiség az egész. Most evezz vissza, és mondd meg a kormányzó úr őkegyelmességének, hogy teljesen szolgálatára állok, de a kincstárral szembeni adósságomra való kedves figyelmeztetés kissé kényelmetlenül érintett. Éppen most találkoztam hűséges feleségemmel, Cypros hercegnővel, akit több mint hat hete nem láttam. Családos ember vagy, őrmester? Akkor meg fogod érteni, mennyire vágyunk egy kis egyedüllétre. Két katonádat a fedélzeten hagyhatod őrségül, ha nem bízol bennem. Gyere vissza a csónakkal háromnégy óra múlva, akkor szívesen kiszállunk. Ezt pedig fogadd el hálám jeléül. Száz drachmát adott az őrmesternek, mire az az őröket visszahagyva minden további ellenkezés nélkül partra evezett. Egy-két óra múltán már beállt a szürkület, mire Herodes elvágta a köteleket, amelyek a hajót a parthoz fűzték, és nekivágott a tengernek. Úgy tett, mintha észak felé vitorlázna, Kisázsiának, de hamarosan megváltoztatta irányát és délnyugatra fordult. Alexandriába igyekezett, ahol – úgy gondolta – szerencsét próbálhat a zsidókkal. A két katonát, akiket a matrózok kockajátékra csábítottak, váratlanul lefogták, összekötözték. De Herodes kiszabadította őket, amint biztos volt benne, hogy nem üldözik, és kijelentette: minden baj nélkül partra teszi őket Alexandriában, ha okosan viselkednek. Csak azt kötötte ki, hogy megérkezésük után egy-két napig tegyenek úgy, mintha katonai testőrei lennének, és viszonzásul megígérte, hogy megfizeti nekik az útiköltséget vissza Anthedonba. A katonák sietve beleegyeztek, borzadva a gondolattól, hogy tengerbe vetik őket, ha ellenkeznek. Meg kellett volna említenem, hogy Cyprost és a gyerekeket egy Silas nevű, negyven-ötven év körüli szamaritánus, Herodes leghűségesebb barátja segítette ki Antiochiából. Komor külsejű, zömök, hatalmas, négyszögletesre vágott fekete szakállú férfi volt, egykor csapatparancsnokként szolgált a bennszülött lovasságnál. Két kitüntetést is kapott a parthusok elleni harcokban. Herodes több alkalommal felajánlotta, hogy kijárja neki a római polgárságot, de Silas mindig elhárította magától ezt a kitüntetést azon az alapon, hogyha rómaivá válik, állat római módra kell borotválnia, és ebbe ő sohasem menne bele. Silas állandóan jó tanácsokat adott Herodesnek, melyeket az sohasem fogadott meg, és amint Herodes nehéz helyzetbe került, így szokott szólni: – Ugye megmondtam neked? Csak hallgatnod kellett volna a tanácsomra. Igen büszke volt szókimondására, és bizony nagyon hiányzott belőle minden tapintat. De Herodes mindent eltűrt Silastól, mivel tudta: jóban, rosszban feltétlenül kitart mellette. Silas volt egyetlen társa Edomba való első menekülése alkalmával, és most megint, ha Silas nincs, a család nem menekült volna meg Tyrusból azon a napon, amikor Herodes megsértette Antipast. Antiochiában is Silas szerzett álruhát Herodesnek, hogy elmenekülhessen hitelezői elől, s közben megvédte Cyprost és a gyermekeket, s hajót talált számukra. Silas olyankor volt legjobb és legvidámabb hangulatában, amikor a dolgok igen rosszul álltak, mert tudta, hogy Herodesnek szüksége lesz szolgálataira, és alkalma lesz majd így szólni: „Drága barátom, Herodes Agrippa, ha szabad így nevezni, teljesen a szolgálatodra állok, de ha megfogadtad volna tanácsomat, ez sohasem történt volna meg.” A jólét korszakaiban egyre komorabb és komorabb lett, mintha sajnálattal emlékeznék a szegénység és a megvetettség régi rossz napjaira és még megpróbálná visszatérésüket előidézni, állandóan figyelmeztetve Herodest: ha ebben az irányban halad (bármi irány volt is az), végül is tönkrement emberként fogja végezni. A dolgok azonban most elég rosszul álltak ahhoz, hogy Silasból a legvidámabb útitárs váljék. Tréfálkozott a matrózokkal, és hosszú, bonyolult történeteket mesélt a gyermekeknek harci kalandjairól. Cypros, aki rendszerint nem nagyon bírta Silas unalmas társaságát, most szegyeiké magát neveletlenségéért aranyszívű barátja előtt. – Engem a szamaritánusok elleni zsidó előítélettel neveltek fel – mondta Silasnak –, és meg kell bocsátanod, hogy ily hosszú évekbe tellett, amíg ezen az előítéleten túl tudtam magam tenni. – Nekem is bocsánatot kell kérnem tőled, hercegnő – felelte Silas –, bocsánatot, úgy értem, szabadszájúságom miatt. De már ilyen a természetem. Bátorságot kell magamnak venni, hogy kimondjam: ha zsidó barátaid és rokonaid általában kevésbé fennhéjázóak és kissé jobbszívűek volnának, én is jobban szeretném őket. Egy unokatestvérem egyszer üzleti ügyben Jeruzsálemből Jerikóba utazott. Az út mentén egy szegény sebesült és ruhátlan zsidóra akadt, amint az a forró napon feküdt. Banditák rabolták ki. Unokatestvérem kimosta sebeit, amennyire tudta, bekötözte, s azután öszvérén a legközelebbi kocsmába vitte, ahol előre kifizette élelmét és lakását néhány napra – a kocsmáros ragaszkodott hozzá, hogy mindent előre megkapjon –, aztán Jerikóból visszafelé jövet felkereste és visszasegítette otthonáig. Nos, ez semmi sem. Mi szamaritánusok már ilyenek vagyunk. Ez szinte természetesen hozzátartozott unokatestvérem napi munkájához. De a móka az, hogy három vagy négy jómódú zsidó – köztük egy pap is –, akikkel unokatestvérem szembetalálkozott, mielőtt a sebesülthöz ért volna, látták azt feküdni az útszélen, de minthogy nem volt rokonuk, nyugodtan otthagyták, és továbblovagoltak, bármennyire nyögött és bármily kétségbeesetten kiáltozott is segítségért. A fogadós is zsidó volt. Közölte unokatestvéremmel, hogy teljesen megérti az utazók tartózkodását a sebesülttől : ha kezük között meghal, rituálisan tisztátalanok lettek volna a hulla érintésétől, ami igen kényelmetlen lett volna nekik és családjuknak. A pap, magyarázta a fogadós, valószínűleg útban volt Jeruzsálembe, hogy a templomban imádkozzék. Ő kockáztathatta volna meg legkevésbé ezt a veszélyt. Nos, hála Istennek, én szamaritánus vagyok és szókimondó ember. Kimondom, amit gondolok. Én... – Drága Cyprosom – vágott közbe Herodes –, nem roppant tanulságos ez a történet? És ha az a szegény fickó szamaritánus lett volna, nem lett volna annyi pénz nála, hogy a banditáknak érdemes lett volna kirabolni őt. Alexandriában Herodes Cypros, a gyermekek és a két katona kíséretében felkereste az ottani zsidó kolónia legfőbb elöljáróját, illetve alabarcháját, ahogy ők nevezték. Az alabarcha felelt Egyiptom kormányzójának hitsorsosai jó magaviseletéért. Neki kellett gondoskodni arról, hogy adójukat pontosan fizessék, és tartózkodjanak az utcai verekedésektől a görögökkel és más közrend elleni kihágásoktól. Herodes nyájasan köszöntötte az alabarchát, és nyomban nyolcezer arany kölcsönt kért tőle, viszonzásként felajánlva, hogy befolyását a császári udvarnál felhasználja az alexandriai zsidók érdekében. Azt mondta, Tiberius császár levélben felszólította, jöjjön tüstént Rómába, hogy keleti ügyekben őt tanácsokkal lássa el, minek következtében nagy sietve hagyta el Edomot, ahol unokatestvéreinél volt látogatóban, és alig tudott pénzt venni magához útiköltségre. Az alabarcha a római „testőröket” komoly bizonyítéknak vette Herodes elbeszélésére, és meggondolta, csakugyan megérné, hogy egy befolyásos barátjuk legyen Rómában. Újabban zavargások történtek, amelyeket zsidók kezdeményeztek, és komoly kárt okoztak a görögöknek. Tiberius esetleg hajlamosnak mutatkozna arra, hogy tetemes kiváltságaikat megnyirbálja. Alexander alabarcha családom régi barátja volt. Ő volt az intézője egyik nagy alexandriai birtokunknak, amelyet nagyapám, Marcus Antonius hagyott anyámra végrendeletében, és Augustus meg is engedte anyámnak, hogy a birtokot átvegye nagyanyám, Octavia kedvéért, noha a végrendelet végrehajtását különben letiltotta. Anyám ezt a birtokot hozományként vitte apámhoz, amikor hozzáment feleségül, azután Livilláé lett, aki Tiberius fiához, Castorhoz vitte hozományként, amikor feleségül ment hozzá; Livilla azonban hamarosan eladta, mert fényűző életet élt és szüksége volt a pénzre, így hát az alabarcha nem vezette azt tovább. Ezután közte és családom között lassanként abbamaradt a levelezés, de azért anyám felhasználta minden befolyását Tiberiusnál, hogy Alexandert jelenlegi méltóságába emelje. Esetleg még most is jóindulattal viseltetett irányában, az alabarcha mégsem volt biztos abban, mennyire számíthat támogatására, ha valamilyen politikai bajba keveredik. Nos, tudta, hogy Herodes valamikor a család bizalmas barátja volt, és szívesen kölcsönadott volna neki, ha biztos lett volna abban, hogy Herodes még mindig jóban van velünk; de nem tudott teljesen megbízni benne. Kérdezgetni kezdte Herodest anyámról, és Herodes, aki igen tisztán látta előre a helyzetet, s elég okos volt ahhoz, hogy ne ő említse anyám nevét először, azt felelte, hogy anyám a legjobb egészségben és hangulatban volt, amikor utoljára írt. Mintha véletlenül történt volna, magával hozott egy igen baráti hangú levelet, amelyet Antiochiából való eltávozása előtt kapott, és amelyben anyám a családi újságokat megírta. Ezt átadta az alabarchának, hogy olvassa el, s arra ez még nagyobb benyomást tett, mint a testőrség. A levél azonban annak a reménynek kifejezésével fejeződött be, hogy Herodes most végül letelepedett és belekezd a hasznos politikai életbe nagyra becsült barátja, Flaccus munkatársaként; az alabarcha viszont éppen most hallotta antiochiai barátaitól, hogy Flaccus és Herodes összevesztek, és azonkívül nem volt biztos abban, hogy Tiberius csakugyan megírta ezt a meghívó levélét – amelyet Herodes nem is adott oda neki elolvasni. Nem tudta eldönteni, adjon-e kölcsön, vagy sem. Amikor azonban éppen a kölcsön mellett döntött, az egyik elrabolt katona, aki tudott egy keveset héberül, így szólt: – Adj nekem nyolc aranyat, alabarcha, és én megmentek számodra nyolcezret. – Mit akarsz, katona? – kérdezte az alabarcha. – Azt akarom mondani, hogy ez a férfi csaló, és az igazságszolgáltatás elől szökik. Mi nem vagyunk testőrei, hanem két elrabolt ember. Császári letartóztatási parancs van ellene nagy összegű római tartozása miatt. Cypros mentette meg a helyzetet azzal, hogy az alabarcha lábához hullott, és zokogni kezdett: – Azért a barátságért, amely atyámhoz, Phasaelhez fűzött, kegyelmezz meg nekem és szegény gyermekeimnek. Ne juttass koldusbotra és teljes tönkremenésre. Drága férjem semmi csalást nem követett el. Annak a lényege, amit elmondott neked, tökéletesen igaz, noha talán kissé kiszínezte a részleteket. Csakugyan útban vagyunk Róma felé, és hála bizonyos nemrégen történt politikai változásnak, igazán remek kilátásaink vannak ott; és ha kölcsönadsz annyi pénzt, hogy kisegítesz jelenlegi nehézségeinkből, atyáink istene ezerszeresen meg fog jutalmazni. Az adósság, amely miatt drága Herodesemet majdnem letartóztatták, meggondolatlan ifjúkorának öröksége. Amint Rómába érkezünk, tisztességes módot keres majd arra, hegy visszafizesse. De ha szíriai ellenségei kezére kerülne, ez nemcsak az ő, hanem a gyermekek és a magam romlásához is vezetne. Az alabarcha Cypros felé fordult, akinek hűsége Herodeshez szerencsétlenségei közepette szinte könnyeket csalt a szemébe, és megkérdezte kedvesen, de óvatosan: – Betartja-e férjed a Törvényt? Herodes látta, hogy felesége habozik, mire rögtön válaszolta helyette: – Nem szabad elfelejtened, uram, hogy vér szerint edomita vagyok. Nem lehet józanul annyit elvárni egy edomitától, mint egy zsidótól. Edom és a zsidóság vértestvérek ugyan közös ősünk, Izsák pátriárka által, de mielőtt bármelyik zsidó gratulál önmagának, hogy Isten olyan különlegesen kedvez nemzetének, emlékezzék arra, hogy Ézsaut, az edomiták ősét, miként semmizte ki előjogaiból és atyai áldásából Jákob, a zsidóság őse. Ne légy oly kemény velem, alabarcha. Légy barátibb, mint az öreg Jákob volt, egy kétségbeesett és szegény edomitával, mert különben olyan igaz, mint ahogy az én Uram Istenem él, hogy megfulladsz a legközelebbi kanál piros lencselevestől, amelyet a szádba veszel. Mi elvesztettük kiváltságainkat, ti nyertétek el őket és velük együtt Isten különös kedvezését, s ellenszolgáltatásképpen oly nemeslelkűséget követelünk tőletek, amilyennek mi mindig tanújelét adtuk. Emlékezzél Ézsau nagylelkűségére, amikor Penielben véletlenül találkozott Jákobbal és nem ölte meg. – De betartod-e a Törvényt? – kérdezte az alabarcha, aki Herodes kitörésének hatása alá került, és tudta, hogy nem képes megcáfolni történelmi hivatkozásait. – Körül vagyok metélve éppen úgy, mint a gyermekeim, és úgy én, mint egész házam betartottuk a Törvényt, amelyet ősöd, Mózes előtt kinyilatkoztattak; olyan szigorúan tartottuk be, amennyire nehéz helyzetünk, mint római polgároké és tökéletlen edomita lelkiismeretünk megengedte. – Az istenességnek nincs két módja – mondta az alabarcha mereven. – Vagy betartja valaki a Törvényt, vagy megszegi. – Én mégis olvastam, hogy az Úr egyszer megengedte Naamannak, a megtért szíriainak, hogy imádkozzék Rimmon templomában gazdája, a király oldalán – mondta Herodes – és, ugye, Naaman a zsidók igen jó barátjának bizonyult? Végül is az alabarcha így szólt Herodeshez: – Ha kölcsönadom neked ezt a pénzt, meg fogsz-e esküdni az Úr nevére – Akinek Legyen örökké Dicsőség –, hogy betartod az Ő Törvényét, amennyire benned képesség van erre, és szeretni fogod a Népet és semmi bűnt nem fogsz Ellene elkövetni? – Esküszöm az Ő Legszentebb nevére – mondta Herodes –, és legyen feleségem Cypros és ez a néhány gyermek itt a tanúm, hogy ezentúl teljes lelkemmel és teljes erőmmel fogom őt tisztelni, és szüntelen szeretni és védeni fogom a népét. Ha valaha akarattal istenkáromlást követek el, úgy azok a férgek, amelyek nagyapám, Herodes élő testén táplálkoztak, táplálkozzanak az enyémen is és egyenek meg egészen. Ilyenformán megkapta a kölcsönt. Később mondta is nekem: – Bármire a világon megesküdtem volna, csakhogy megkaphassam ezt a pénzt, annyira kellett. De az alabarcha még további feltételeket is szabott. Először is, hogy Herodes most csak az összeg felét kapja, négyezer aranyat, illetve ennek az összegnek megfelelőjét ezüstben, és a többit majd Itáliába való érkezése után veheti fel. Ugyanis még most sem bízott teljesen Herodesben. Hátha arra gondol, hogy Marokkóba vagy Arábiába szökik a pénzen. A másik feltétel az volt, hogy Cypros vigye a gyerekeket Jeruzsálembe, hogy jó zsidókat neveljen belőlük az alabarcha sógorának, a főpapnak gyámsága mellett. Ebbe Herodes és Cypros annál szívesebben egyeztek bele, minthogy tudták: nincs jóképű fiú vagy kislány az előkelő római társaságban, aki biztonságban lehetne Tiberius természetellenes szenvedélyeitől. (Barátomtól, Vitelliustól például elvették egyik fiát és Capriba vitték, állítólag azért, hogy szabadelvű nevelésben legyen ott része, és az ocsmány, perverz alakok, spinterek közé tették, úgyhogy a fiú egész természete elferdült. A „spinter” név élete végéig ráragadt; ocsmányabb férfit keveset ismertem nála.) Nos, elhatározták, hogy Cypros csatlakozik Herodeshez Rómában, amint a gyerekeket jól elhelyezte Jeruzsálemben. Herodes azért ment Alexandriába kölcsönt kérni az alabarchától, mert szabadosa Akkóból magával hozta Sejanus bukásának a hírét. Alexandriában a hírt teljesen megerősítették. Sejanus Tiberius nagybátyám legmegbízhatóbb minisztere volt, de összejátszott nővéremmel, Livillával, és elhatározták, hogy megölik Tiberiust, és magukhoz ragadják a monarchiát. Anyám fedezte fel az összeesküvést, és figyelmeztette rá Tiberiust. Tiberius aztán unokaöcsém, Caligula és Macro, a kőszívű gazfickó segítségével rövidesen csapdába ejtette Sejanust. Ekkor fedezték fel, hogy Livilla hét évvel korábban megmérgezte férjét, Castort, és így Castor végeredményben nem volt apjának árulója, mint ahogy Sejanus beállította, így természetesen Tiberius szigorú parancsa, hogy Castor barátai nem jelenhetnek meg előtte, visszavontnak volt tekinthető; anyám támogatása pedig most értékesebb volt, mint valaha. Ha nem kapja ezt a hírt, Herodes nem pocsékolta volna idejét, és nem alázkodott volna meg a kölcsönkérési kísérlettel az alabarchánál. A zsidók nagylelkűek, de igen óvatosak. Kölcsönadnak szükségbe jutott hitsorsosaiknak, ha azok nem tulajdon hibájukból vagy bűnükből kifolyólag kerültek nyomorúságba, és minden kamat felszámítása nélkül adnak kölcsön, mert ezt törvényük így írja elő: egyetlen jutalmuk az erény tudata. De nem adnak semmit kölcsön a nem zsidónak, még ha az éhhalállal küzd is, még kevésbé olyan zsidónak, aki „kikerült a hitközségből”, ahogy ezt nevezik, azáltal, hogy idegen országokban nem zsidó szokásoknak hódol – hacsak nem bizonyosak afelől, hogy nagylelkűségüknek meglesz a kézzelfogható ellenszolgáltatása.

HARMADIK FEJEZET

Anyám és én nem tudtunk Herodesnek Itáliába való visszatéréséről, míg csak egy napon sebtiben írt üzenet nem jött tőle, amelyben bejelentette látogatását és azt, hogy számít segítségünkre sorsának nagy válságában. „Ha pénzt akar”, mondtam anyámnak, „a felelet az lesz, hogy nincs pénzünk.” És csakugyan, akkoriban nem volt kidobni való pénzünk, mint ahogy első könyvemben elmondtam. De anyám így szólt: – Igen alacsonyrendű dolog így beszélni, Claudius. Mindig mamlasz voltál. Ha Herodesnek pénzre van szüksége, mert bajba jutott, nekünk igazán kötelességünk valahogyan pénzt felhajtani: tartozom ezzel drága édesanyja, Berenice emlékének. Furcsa, idegen vallási szokásai ellenére Berenice egyik legjobb barátnőm volt. És milyen ragyogóan tudta háztartását vezetni! Anyám jó hét éve nem látta Herodest, aki nagyon hiányzott neki. De ő igen hűséges levélíró volt, egymás után írt anyámnak minden bajbajutásáról, mégpedig olyan mulatságos módon, hogy élvezetesebb kalandoknak látszottak, mint amilyeneket az ember a görög könyvekben olvashat, nem pedig valódi bajoknak. Legvidámabb levelét talán Edomból írta, röviddel azután, hogy elhagyta Rómát. Megírta, hogy édes, drága, bolondos felesége, Cypros hogyan beszélte le arról, hogy az erődítmény faláról leugorjék. „Teljesen igaza volt”, írta Herodes, „túlságosan magas volt a fal”. Egyik legutóbbi, levele, amelyet szintén Edomból írt, ugyanazt a hangulatot árasztotta; azalatt írta, míg a pénzt várta Akkóból. Elmondta, mennyire szégyelli magát, amiért olyan mélyre süllyedt erkölcsileg, hogy el kellett lopnia egy perzsa kereskedő hátastevéjét. Mindazonáltal – írta szégyenkezése nemsokára az erény érzetévé változott, amiért olyan jelentős szolgálatot tett a tulajdonosnak: az állat úgy látszik hét gonosz szellem állandó lakhelye, mindegyik rosszabb az előbbinél. A kereskedő bizonyára végtelenül megkönnyebbült, amikor egy reggel arra ébredt, hogy megszállott tevéje eltűnt nyereggel és kötőfékkel együtt. A legrémítőbb utazás volt a szíriai sivatagon keresztül, a teve mindent elkövetett, hogy megölje minden kiszáradt patakmedernél vagy szűk szorosnál, amelybe értek, sőt még éjszaka is odalopózott, hogy összetapossa alvó testét. Alexandriából újra írt nekünk, közölvén, hogy a barmot Edomban szabadon eresztette, de az elkísérte őt gonosz tekintettel a szemében egészen le a partig. „Esküszöm neked, legnemesebb és legbölcsebb Antónia úrhölgy, legrégebbi barátom és legnagylelkűbb jótevőm, hogy inkább a szörnyű tevétől való borzalom, mint a hitelezőimtől való félelem késztetett arra, hogy megszökjem a kormányzó elől Anthedonból. A teve bizonyára ragaszkodott volna ahhoz, hogy megossza velem a börtönkuckót, ha engedtem volna, hogy letartóztassanak.” Volt utóirat is: „Unokatestvéreim Edomban végtelenül vendégszeretően viselkedtek, de nem szabad azt hinned, hogy igen költekezőek lettek volna. A takarékosságot annyira viszik, hogy csak három alkalommal vesznek fel tiszta fehérneműt – amikor megesküsznek, amikor meghalnak – és amikor kirabolnak egy karavánt, amely tiszta fehérneműt szállít; ez nem kerül pénzbe. Egész Edomban nincs egyetlen kallómalom.” Herodes természetesen a lehető legkedvesebb beállításban adta elő összeveszését – vagy mint ő nevezte –, félreértését Flaccusszal. Hibáztatta gondatlanságát, és dicsérte Flaccust mint talán kissé túlságosan emelkedett erkölcsű férfiút kétségkívül túlságosan magas erkölcsi színvonal a népek számára, akiket kormányoz: alattvalói kissé különcnek is tartják. Herodes most elmondta története minden részletét, amit kihagyott a levelekből, semmit sem titkolt el, vagy alig valamit, mert tudta, ez a legjobb viselkedés anyámmal szemben; és különösen azzal ragadta el – bár persze anyám úgy tett, mintha szörnyen megdöbbenne –, hogy rabolta el a két katonát, és miképpen próbálta becsapni az alabarchát. Leírta ezenkívül utazását Alexandriából egy veszélyes viharban, amikor a kapitány és jómaga kivételével öt napon és öt éjszakán keresztül mindenki tengeribetegségben fetrengett. A kapitány minden percét siránkozással és imádkozással töltötte, Herodesre bízva, hogy egyes-egyedül irányítsa a hajót. Aztán így folytatta: Amikor végre nagyszerű hajónk orrában álltam, amely szüntelenül hánykolódott, és a lábadozó legénység sok-sok köszönetét és dicséretét hallgattam, és megláttam végre ragyogva elnyújtózni előttem a nápolyi öblöt a partjain tündöklő sok gyönyörű templommal és nyaralóval és a fölötte tornyosuló hatalmas Vezuvval, amely békésen pipázott, mint valami házias kémény – bevallom, sírva fakadtam. Rájöttem, hogy hazajövök a legelső és legdrágább hazámba. Eszembe jutottak szeretett római barátaim, akiktől oly hosszú ideig távol éltem és legfőképpen Te, legműveltebb, leggyönyörűbb és legnemesebb Antónia – és természetesen Te is, Claudius –, és hogy milyen boldogság lesz újra üdvözölnünk egymást. De először, ez világos volt, valahogyan rendbe kellett hozni magamat. Igazán nem illett volna koldusként vagy támogatást kérő szegény védtelenként jelentkezni kaputoknál. Amint parthoz értünk és én beváltottam az alabarcha utalványát, amelyet egy nápolyi bankra állított ki, azonnal írtam a császárnak Capriba, s kihallgatásért könyörögtem. Igen kegyesen megadta, kijelentvén, mennyire örül, hogy szerencsésen megérkeztem, és másnap igen sókat ígérő beszélgetésünk volt. Kénytelen vagyok kijelenteni, sajnos, hogy kissé mulattatnom kellett – mert meglehetősen komor hangulatban találtam – egynémely ázsiai történettel, amelyeknek elmondásával nem sérteném meg a Te szemérmedet. De tudjátok, hogy van ez a császárral: igen gyors észjárású és igen megértő. Nos, amikor elmondtam egy különlegesen jellemző történetet ebben a stílusban, így szólt: »Herodes, szívem szerint való ember vagy. Szeretném, ha vállalkoznál egy nagy felelősséggel járó megbízatásra – egyetlen unokám, Tiberius Gemellus nevelésére, aki itt él nálam. Mint halott apjának bizalmas barátja, bizonyára nem tagadod meg, és bízom benne, hogy a fiú vonzódni fog hozzád. A fiúcska sajnos, makacs, szomorkás kis emberke, és nyílt szívű, élénk, idősebb társra volna szüksége, akihez alkalmazkodhatna.« – Éjszakára Capriban maradtam – mesélte tovább Herodes –, és reggelre jobb barátok voltunk a császárral, mint valaha. Nem vette figyelembe orvosai tanácsát, és egész éjszaka velem ivott. Már-már azt gondoltam, hogy szerencsém végre újra eljött, amikor az az egyetlen hajszál, amelyen Damokles kardja oly régen függött szerencsétlen fejem felett, jónak látta leszakadni. Levél érkezett a császárhoz attól a hülyétől, Anthedon kormányzójától, jelentve, hogy elfogató parancsot adott ki ellenem, mert nem fizettem meg tizenkétezer arany adósságomat a császári magánkincstárnak, és hogy ármányosan kikerültem a letartóztatást, elszöktem, elraboltam helyőrsége két katonáját, akik eddig nem tértek vissza, tehát valószínűleg meggyilkolták őket. Biztosítottam a császárt, hogy a katonák élnek, és hogy tudtomon kívül bújtak el a hajómon. Erősítgettem, hogy nekem nem adtak át semmilyen elfogatási parancsot. Talán őket küldték ki a paranccsal, mondtam, de elhatározták, hogy elmennek egy kicsit mulatni Egyiptomba. Mindenesetre megtaláltuk őket a raktárban rejtőzve, amikor már fele úton voltak Alexandria felé. Biztosítottam a császárt: tüstént visszaküldtem őket Anthedonba, hogy megbüntessék őket. – Herodes Agrippa – mondta az anyám szigorúan –, ez tudatos hazugság, és én igen-igen szégyellem magam miattad. – De nem annyira, mint ahogy én szégyellem magam azóta, drága Antónia úrhölgy – mondta Herodes. – Hányszor mondtad már nekem, hogy a tisztesség a legjobb politika. De Keleten mindenki hazudik, és az ember természetesen leszámítja kilenctized részét annak, amit hall, s ugyanezt várja el hallgatóitól is. Pillanatnyilag akkor elfelejtettem, hogy újra visszatértem abba az országba, ahol becstelenségnek tartják akár egy hajszálnyira is eltérni a szigorú igazságtól. – És hitt neked a császár? – Remélem egész szívemmel – felelte Herodes –, s megkérdezte, mi van az adóssággal? Közöltem vele, hogy a kölcsönt rendes formában és jó biztosíték alapján kaptam a magánkincstártól, és ha elfogató parancsot adtak ki ellenem emiatt, akkor az csak az áruló Sejanus műve lehet: tüstént beszélek a kincstárnokkal és elintézem vele az ügyet. De a császár így szólt: „Herodes, ha az adósságot nem fizeted meg teljesen egy héten belül, nem leszel unokám nevelője”. Tudjátok, milyen szigorú a magánkincstár adósaival. Oly közönyösen, amennyire csak tudtam, azt feleltem, hogy biztosan megfizetem három napon belül, de a szívem olyan volt, mint az ólom. És így azonnal írtam Neked, drága jótevőm, arra gondolva, hogy talán... Az anyám újra ezt mondta: – Nagy, nagy hiba volt tőled, Herodes, hogy a császárnak ilyeneket hazudtál. – Tudom én, tudom én – mondta Herodes mély megbánást tettetve. – Ha a helyemben lettél volna, te kétségkívül megmondtad volna az igazat, de nekem hiányzott a bátorságom. És mint mondtam, ez a hét év Keleten, távol Tőled, nagyban csökkentette az erkölcsi érzékemet. – Claudius – mondta az anyám hirtelen eltökéltséggel –, miképpen tudnánk gyorsan tizenkétezret előteremteni? Mi is van abban a levélben, amelyet Aristobulustól kaptál ma reggel? Érdekes véletlenképpen aznap reggel kaptam Aristobulustól levelet, amelyben felkért, hogy pénze egy részét – tízezer aranyat ingatlanba fektessem, ami abban az időben olcsó volt a pénzszűke miatt. Anyám elmesélte Herodesnek a dolgot. – Aristobulus! – kiáltotta Herodes. – Honnan a csodából tudott ő összehozni tízezer aranyat? Az a lazaerkölcsű fickó bizonyára felhasználta Flaccusra való befolyását, hogy megvesztegetést fogadjon el a bennszülöttektől. – Ebben az esetben az a véleményem – mondta anyám –, hogy igen ocsmányul viselkedett veled szemben, amikor bejelentette régi barátomnak, Flaccusnak, hogy a damaszkusziak ajándékot küldenek neked, amiért olyan jól adtad elő az ügyüket. Többre tartottam Aristobulust ennél. És talán most igazságos is lesz, ha ezt a tízezer aranyat felhasználjuk, mint ideiglenes – jegyezd meg, Herodes, ideiglenes – kölcsönt, hogy újra talpraállítsunk téged. Nem lesz nehéz előteremteni a hátralevő kétezret, ugye Claudius? – Elfelejted, anyám, hogy Herodesnek még mindig megvan az alabarchától kapott nyolcezer aranya, hacsak nem költötte el már. Jobb dolga lesz, mint nekünk, ha odaadjuk neki Aristobulus pénzét. Herodest figyelmeztettük, hogy az adósságot három hónapon belül mindenképpen fizesse meg, különben a bizalmunkkal él vissza. Nekem semmiképpen sem tetszett az ügy, de még mindig jobb megoldás volt, mintha a palatinus-dombi házunkra kellett volna a kölcsönt betábláztatni, ugyanis ez lett volna az egyetlen kiút. Azonban minden váratlanul jól sikerült. Nemcsak hogy tüstént megerősítették Herodes kinevezését mint Gemellus nevelőjéét, amint visszafizette a tizenkétezer aranyat a magánkincstárnak, hanem két nappal a lejárat előtt megfizette az Aristobulus-féle kölcsönt teljesen, és ezenkívül egy korábbi ötezer aranyas adósságát, amelyre már nem is számítottunk. Mert Herodes, mint Gemellus nevelője, rengeteget mozgott Caligula társaságában, akit a hetvenöt éves Tiberius fiává fogadott és utódjának jelölt ki. Tiberius igen szűken tartotta Caligulát pénzzel, és Herodes, miután megnyerte Caligula bizalmát néhány nagyszerű lakoma, szép ajándék és hasonlók által, Caligula félhivatalos pénzszerző ügynöke lett. Nagy összegeket kért kölcsön legnagyobb titokban – olyan gazdag emberektől, akik jóba akartak lenni az új uralkodóval. Nem hitték ugyanis, hogy Tiberius még sokáig fog élni. Amikor Caligula Herodes iránti bizalma így bebizonyult és a pénzügyi körökben általánosan tudtak róla, igen könnyen tudott nemcsak Caligulának, hanem önmagának is kölcsönt szerezni. Hét év előtti ki nem fizetett adósságai legtöbbnyire elintéződtek a hitelezők halála által: a gazdagok sorát ugyanis igen megritkította a sok felségsértési per Sejanus és Macro alatt, aki Sejanus utódja volt és aki alatt ez a folyamat folytatódott. A többi adósságát illetően Herodes elég nyugodt volt: senki sem merészelt olyan férfiút beperelni, akinek olyan nagy a befolyása az udvarnál, mint neki. Nekem egy negyvenezer aranyas kölcsönből tudott fizetni, amelyet Tiberius egy szabadosa által szerzett. Ez a szabados rabszolga korábban Caligula idősebb bátyjának, Drususnak volt az őre, amikor azt halálra éheztették a palotapincékben. Felszabadítása óta roppant meggazdagodott az elsőrendű rabszolgákkal való kereskedésen – a beteg rabszolgákat olcsón vette meg és ő maga gyógyította ki őket kórházában –, és félt, hogy Caligula császár korában bosszút áll majd rajta, amiért Drusust megkínozta; de Herodes vállalkozott arra, hogy megpuhítja Caligula szívét. Herodes csillaga így napról napra fényesebben ragyogott, és több ügyet a legnagyobb megelégedésre intézett el Keleten. Például írt barátainak Edomba és Judeába – és bárki, akinek most baráti hangon írt, igen örült és hízelgőnek találta ezt –, és megkérdezte őket, vajon tudnának-e bizonyítékokat szolgáltatni arra, hogy az a kormányzó, aki Anthedonban le akarta őt tartóztatni, rosszul végzi a munkáját. Szinte meglepően sok bizonyítékra tett így szert, és a bizonyítékokat egy levélben foglalta össze, amely mintha Anthedon vezető polgáraitól érkezett volna; ezt aztán Capriba küldte. A kormányzó elveszítette megbízatását. Herodes visszafizette adósságát az akkói kereskedőnek, de ötezer drachmát levont. Megmagyarázta, ez az ötezer drachma, amit visszatart, az az összeg, amelyet a kereskedő néhány évvel ezelőtt Cypros hercegnőtől kért kölcsön és nem fizetett vissza. Ami Flaccust illeti, Herodes anyám kedvéért nem is kísérletezett azzal, hogy bosszút álljon rajta; és Flaccus nemsokára meghalt. Úgy döntött, hogy Aristobulusnak nagylelkűen megbocsát, tudva, hogy az nemcsak szégyelli magát, hanem igen kétségbe is esett, amiért oly rövidlátó volt, hogy ellentétbe került ilyen hatalmassá vált fivérével. Aristobulus igen hasznos lehet, ha egy kicsit megszelídül. Herodes Pontius Pilátuson is megbosszulta magát, aki annak idején kiadta a parancsot, hogy Anthedonban tartóztassák le. Felbiztatta samariai barátait, hogy az új szíriai kormányzónál, Vitellius barátomnál tiltakozzanak Pilátus durvasága ellen, amellyel az a polgári zavargásokat elintézi, és vádolják meg zsarolással. Pilátust Rómába idézték, hogy a vádakért Tiberius előtt feleljen. Tavasszal egyszer, amikor Caligula és Herodes nyitott hintón kihajtottak Róma környékére, Herodes vidáman megjegyezte: „Épp itt az ideje, hogy az öreg harcos megkapja aranyozott fakardját.” Az öreg harcos alatt Tiberiusra gondolt, a fakard pedig azt a leszerelési kitüntetést jelentette, amit kiérdemesült gladiátorok kapnak az arénában. És hozzátette: „És bocsásd meg, drága barátom, a hízelgés látszatát, de igazi meggyőződésem: te sokkal jobban fogsz szerepelni a játékok játékában, mint ő valaha.” Caligula el volt bájolva, de sajnos Herodes kocsisa meghallotta a megjegyzést, megértette és elraktározta emlékezetében. A tudat, hogy hatalmában áll gazdáját tönkretenni, arra bátorította fel ezt a fafejű fickót, hogy arcátlanságokat kövessen el vele szemben; ezt történetesen egy ideig Herodes észre sem vette. Végül azonban a kocsis néhány igen finom hímzett kocsitakarót ellopott és eladta egy másik kocsisnak, akinek gazdája némi távolságra élt Rómától. Jelentette aztán, hogy a takarók véletlenül tönkrementek, mert kilyukadt egy kátrányos hordó az istállópadláson, s a kátrány rácsöpögött. Herodes ezt el is hitte, de egy napon, amikor véletlenül sétakocsikázásra indult azzal a lovaggal, akinek kocsisa a takarókat megvette, egyszerre a lába köré csavarva látta meg őket. Így kiderült a tolvajlás. A lovag kocsisa azonban a tolvajt idejében figyelmeztette, és az tüstént el is szökött, hogy elkerülje a büntetést. Eredeti terve az volt, hogy szembeszálljon Herodesszel, ha az leleplezi, és azzal fenyegetőzzék, hogy elmondja a császárnak, amit kihallgatott. De elvesztette bátorságát, amikor elkövetkezett a pillanat; hirtelen rájött: Herodes képes arra, hogy megölje őt, ha zsarolni próbálja, és tanúkat szerez majd, hogy a gyilkos ütést önvédelemből tette. A kocsis egyike volt azoknak a zavaros fejű embereknek, akik mindenkit bajba kevernek, de legfőképpen önmagukat. Herodes tudta, hogy ez a fickó hol bujkálhat Rómában, és megkérte a városi tiszteket, tartóztassák le minél előbb. Meg is találták, és bíróság élé állították lopással vádoltan, de ő ragaszkodott szabadosi kiváltságához, hogy az uralkodóhoz fellebbezhessen, mielőtt az eljárás megkezdődne. Hozzátette: „Van valami közölnivalóm a császárral, ami személyes biztonságát érinti. Egyszer hallottam valamit, amikor egy kocsit hajtottam Capua felé.” Erre fegyveres őrséggel Capriba küldték, és a bírósági tisztviselő jelentést írt a császárnak az ügyről. Abból, amit eddig elmondtam Tiberius nagybátyám jelleméről, azt hiszem, sejtik már, mit tett, amikor elolvasta az elöljáró jelentését. Noha tudta, hogy a kocsis valószínűleg Herodesnek valamilyen felségsértő megjegyzését hallgatta ki, mégsem akarta azonnal pontosan tudni, miről van szó; Herodes nyilván nem az a fajta ember, aki nagyon veszélyes kijelentéseket tenne egy kocsis füle hallatára, így kihallgatás nélkül börtönben tartotta a fickót, és kitanította a fiatal Gemellust, aki tízéves lehetett, hogy figyelje élesen nevelőjét, és mondjon el néki (mármint Tiberiusnak) mindent, aminek felségsértési jelentősége lehet. Herodes közben aggódni kezdett, amiért Tiberius halogatja a kocsis kihallgatását, és megbeszélte a dolgot Caligulával. Megállapodtak abban, hogy Herodes akkor nem mondott semmi olyat, amit ne lehetne kimagyarázni. Ha Herodes maga sürgeti Tiberiust, hogy folytassa le a vizsgálatot, akkor a császár inkább el fogja hinni, hogy a fakardot szó szerint értette. Mert Herodes azt fogja mondani, hogy Sárgalábúról, a híres gladiátorról beszéltek, aki azóta már vissza is vonult, s hogy ő egyszerűen gratulált Caligulának vívnitudásához. Herodes aztán észrevette, hogy Gemellus igen gyanúsan viselkedik – hallgatózik, és a legfurcsább időkben felbukkan a lakásán. Világos volt előtte, hogy Tiberiustól ered a dolog. Tehát még egyszer felkereste anyámat, elmagyarázta az egész esetet, és könyörgött neki, hogy az ő érdekében sürgesse a kocsis kihallgatását. Azt hozta fel indokul, hogy szeretné az ember szigorú megbüntetését lopása és hálátlansága miatt is, hiszen csak egy évvel ezelőtt szabadította fel őt egészen önként. Semmit sem szólt a férfi szándékolt leleplezéséről. Anyám úgy tett, ahogy Herodes kérte. Irt Tiberiusnak, és a szokásos hosszú késedelem után megérkezett a válasz. Most is a birtokomban van a levél, tehát idézhetem szóról szóra, mert ez egyszer Tiberius rögtön a tárgyra tért. „Ha ez a kocsis Herodes Agrippát hamisan akarja bevádolni valamilyen felségsértő kijelentéssel, hogy ezáltal leplezze saját gonoszságát, úgy eléggé megbűnhődött bolondsága miatt, hiszen már régen raboskodik az én nem valami kellemes börtöncelláimban, Misenumban. Már arra gondoltam, hogy szabadon bocsátom azzal az intelemmel, hogy a jövőben ne fellebbezzen hozzám, amikor valamelyik alsóbíróság már-már elítéli valamilyen kis bűnügy, például lopás miatt. Túlságosan öreg és túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy ilyen hülye fellebbezésekkel foglalkozzam. De ha kényszerítesz, hogy kivizsgáljam az ügyet, és kiderül, hogy a felségsértő kijelentés csakugyan megtörtént, Herodes sajnálni fogja, hogy felhozta az ügyet, mert az az óhaja, hogy a kocsist szigorúan megbüntessék, igen szigorú büntetést fog hozni tulajdon fejére.” Ez a levél még jobban aggasztotta Herodest, még erősebben kívánta, hogy az ember ügyét tárgyalják, mégpedig az ő jelenlétében. Silas, aki Rómába jött most, lebeszélte erről, idézve a közmondást: „Ne pepecselj Camarinával.” (A szicíliai Camarina közelében egy pestises mocsár volt, amelyet az ottani lakosok egészségügyi okokból kiszárítottak. Ez védtelenné tette a várost minden támadással szemben: el is foglalták és elpusztították.) De Herodes nem akart hallgatni Silasra; az öreg fickó már igen fárasztóvá vált ötévi töretlen jólét után. Nemsokára hallotta, hogy Tiberius, aki Capriban tartózkodott, kiadta a parancsot, hogy nagy villáját Misenumban, ahol később meghalt, hozzák rendbe az érkezésére. Azonnal elintézte, hogy lemegy erre a környékre Gemellusszal mint Caligula vendége, akinek villája volt a közeli Bauliban; anyám is elkísérte őket, aki, mint emlékezni fognak rá, mind Caligulának, mind Gemellusnak nagyanyja volt. Bauli elég közel van Misenumhoz, a nápolyi öböl északi partján, így mi sem volt természetesebb, mint az, hogy az egész társaság együtt elment tisztelegni Tiberiushoz megérkezése alkalmából. Tiberius mindnyájukat meghívta másnap ebédre. A börtön, ahol a kocsis senyvedett, a közelben volt, és Herodes rábeszélte anyámat, kérje meg Tiberiust mindnyájunk jelenlétében, intézze el az ügyet még aznap délután. Engem is meghívtak Bauliba, de lemondtam, mert sem nagybátyám, Tiberius, sem az anyám nem bírták valami jól társaságomat. A történet részleteit azonban szemtanúktól hallottam. A kitűnő lakomát csak a bor hiánya rontotta el. Tiberius most követte orvosai tanácsát, és teljesen tartózkodott az italtól, így tapintatból és elővigyázatosságból senki sem kérte kupája megtöltését, miután kiürítette, a kiszolgálók pedig nem töltöttek önszántukból. A bortól való tartózkodás mindig rosszkedvre hangolta Tiberiust, de anyám mindazonáltal merészen felhozta újra a kocsis ügyét. Tiberius közbevágott, mintha véletlenül tenné, és másról kezdett beszélni, s nem is tett újabb kísérletet egészen étkezés utánig, amikor az egész társaság kiment sétálni a helybeli versenypályát körülvevő fák alá. Tiberius nem gyalogolt: őt hordszéken vitték, és anyám, aki öregkorára is erős volt, mellette sétált, így szólt: – Tiberius, szabad újra beszélnem veled a kocsisról? Most már igazán itt az ideje, hogy ezt az ügyet elintézzük, és azt hiszem, mindnyájan megkönnyebbülnénk, ha oly jó lennél és még ma elintéznéd egyszer s mindenkorra. A börtön odaát van, és néhány perc alatt túllehetnénk az egészen. – Antónia – válaszolta Tiberius –, már céloztam rá, hogy jobb volna elejteni a dolgot, de ha ragaszkodol hozzá, megteszem, amit kívánsz. – Aztán hívta Herodest, aki hátul sétált Caligulával és Gemellusszal, és így szólt: – Most kihallgatom kocsisodat, Herodes Agrippa, mivel sógornőm, Antónia úrhölgy annyira óhajtja, de az isteneket hívom tanukul, hogy amit teszek, nem a magam kívánságára teszem, hanem mert kényszerítettek. Herodes alázatosan megköszönte a leereszkedést. Tiberius ekkor Macrót hívatta, aki szintén jelen volt, és utasította, hogy tüstént hozza eléje a kocsist kihallgatás végett. Úgy látszik, Tiberius előző este néhány szót beszélhetett bizalmasan Gemellusszal. (Caligula egy-két évvel később kényszerítette Gemellust, hogy számoljon be erről a beszélgetésről.) Tiberius megkérdezte Gemellust, van-e valami jelentenivalója nevelője ellen, Gemellus azt felelte, nem hallott felségsértő szavakat és nem volt tanúja hűtlen cselekedeteknek, de mostanában igen keveset látja Herodest, aki állandóan Caligulával van, és őt egyedül hagyja, hogy könyvekből tanuljon, ahelyett, hogy személyesen tanítaná. Tiberius ekkor kérdezgetni kezdte a fiút, vajon Herodes és Caligula nem beszélgettek-e kölcsönökről az ő jelenlétében? Gemellus gondolkozott egy ideig, aztán azt mondta, egy ízben Caligula megkérdezett Herodestől valamit egy P.O.T.-kölcsönre vonatkozólag, és Herodes így felelt: „Később majd elmondom, a kis korsóknak nagy a fülük.” Tiberius azonnal sejtette, mi lehet a P.O.T.-kölcsön. Biztosan oly kölcsön, amelyet Herodes szerzett Caligula számára, és amelyet csak post obitum Tiberii – vagyis Tiberius halála után – kell visszafizetni. Tiberius ezután elküldte Gemellust, miután kijelentette, hogy a P.O.T.-kölcsönnek nincsen semmi jelentősége, és most már a legteljesebben megbízik Herodesben. De egyik megbízható szabadosát nyomban a börtönbe küldte, aki aztán a császár nevében utasította a kocsist, hogy mondja meg, milyen megjegyzését hallgatta ki Herodesnek. A kocsis szóról szóra elismételte, és a szabados elmondotta Tiberiusnak. A császár gondolkozott egy ideig, aztán visszaküldte a szabadost a börtönbe, hogy kitanítsa a kocsist, mit kell mondania, ha ügye tárgyalásra kerül. A szabados kívülről megtanultatta vele a pontos szöveget, aztán értésére adta, hogy ha rendesen adja elő, akkor szabadon bocsátják, sőt pénzjutalmat is kap. Így aztán rögtön ott a versenypályán megkezdődött a tárgyalás. Tiberius megkérdezte a kocsist, bűnösnek tartja-e magát a kocsitakarók ellopásában. Azt felelte, hogy nem bűnös, minthogy azt Herodes maga adta neki ajándékba, de később megbánta nagylelkűségét. Ennél a pontnál Herodes közbe szeretett volna vágni, valamit akart mondani utálkozva hálátlanságáról és hazudozásáról, de Tiberius kérte, hogy maradjon csendben, és megkérdezte a kocsist: – És mit tudsz mondani védelmedre? A kocsis így felelt: – Még ha loptam volna azokat a takarókat, mint ahogy nem loptam, az is megbocsátható cselekedet lett volna, mert a gazdám áruló. Egy délután, röviddel letartóztatásom előtt, hintót hajtottam Capua irányába, a hintóban unokád, a herceg ült és gazdám, Herodes Agrippa. Gazdám így szólt: „Csak jönne már el a nap, amikor az öreg harcos végre meghal és rád hagyja a monarchiát! Mert akkor a fiatal Gemellus nem fog semmiben sem megakadályozni. Könnyű lesz őt eltenni láb alól, és nemsokára mindenki boldog lesz, legfőképpen jómagam.” Herodes annyira megrökönyödött ettől a vallomástól, hogy hirtelenében nem is tudta, mit szóljon, kivéve azt, hogy egy szó sem igaz belőle. Tiberius Caligulát kezdte kérdezgetni, és Caligula, aki nagyon gyáva volt, aggódva és ijedten nézett Herodesre segítségért, de amikor látta, hogy azt nem kaphatja meg tőle, nagy sietve azt mondta: Ha Herodes csakugyan tett volna ilyen megjegyzést, ő nem hallotta. Emlékszik arra a kocsikázásra, igen szeles idő volt. Ha ilyen áruló szavakat hallott volna, semmi esetre sem tűrte volna el, hanem azonnal jelentette volna császárának. – Caligula igen kétszínű volt barátaival szemben, ha az élete forgott veszélyben, és Tiberius minden szavától félt; annyira így volt ez, hogy azt mondták róla: „Rosszabb gazdának még sohasem volt nála jobb rabszolgája.” De Herodes merészen szólt: – Ha fiad, aki mellettem ült, egyetlen szót sem hallott abból az áruló megjegyzésből, amit állítólag tettem – és senkinek sincs jobb füle nála a téged sértő megjegyzések meghallására –, akkor a kocsis semmi esetre sem hallhatta, minthogy háttal ült nekem. De Tiberius már döntött, így szólt Macróhoz: „Bilincseld meg ezt az embert.” Aztán hordszékeseihez: „Indulhattok!” Elindultak, otthagyva Herodest, Antóniát, Macrót, Caligulát, Gemellust és a többieket. Ezek elképedten és kételkedve bámultak egymásra. Macro nem tudta, kit kell megbilincselnie, úgyhogy amikor Tiberiust körülvitték a pályán és újra visszaérkezett a tárgyalás színhelyére, ahol az egész társaság még mindig úgy állt, ahogy otthagyta őket, Macro megkérdezte: „Bocsánat, Caesar, de melyik férfit tartóztassam le?” Tiberius Herodesre mutatott és így szólt: „Őt gondoltam.” De Macro, aki nagyon tisztelte Herodest, és remélte, hogy megmásítja Tiberius elhatározását, ha úgy tesz, mintha félreértené, újra megkérdezte: „Csak nem Herodes Agrippára gondolsz, Caesar?” „Senki másra nem gondolok” – dörögte Tiberius. Herodes előrerohant, és majdnem a földre vetette magát Tiberius előtt, de nem merte megtenni, tudva, hogy Tiberius nem szereti, ha úgy bánnak vele, mint egy keleti uralkodóval. De kétségbeesetten széttárta karját és kijelentette, hogy ő Tiberius leghűségesebb szolgája; és teljesen képtelen arra, hogy beismerjen akár csak egy áruló gondolatot, amely keresztülfutott volna agyán. Ékesszólóan beszélni kezdett barátságáról Tiberius halott fiával, aki hozzá hasonlóan szintén alaptalan árulási vád áldozata lett, s akinek pótolhatatlan elvesztését azóta is gyászolja, és arról a szokatlan megtiszteltetésről, amelyben Tiberius részesítette, amikor megtette unokája nevelőjévé. De Tiberius a maga hideg, ravasz módján ránézett, és így szólt: „Ezt a beszédet elmondhatod majd védelmedre, nemes Socratesem, amikor kitűzöm ügyednek tárgyalását.” Aztán így szólt Macróhoz: „Vidd át a börtönbe. Felveheti azt a láncot, amelyet ez a tisztességes kocsisember otthagyott.” Herodes egy szót sem szólt többet, kivéve az anyámhoz, megköszönve nagylelkű erőfeszítéseit az ő érdekében. Elvezették a börtönhöz, a hátán összebilincselt kézzel. Ebben a börtönben sínylődtek azok a félrevezetett római polgárok, akik az alsóbb bíróságok ítéleteit megfellebbezték Tiberiushoz. Itt sínylődtek ezen a piszkos, egészségtelen helyen, rosszul táplálkozva, ágyat sem kaptak, amíg Tiberiusnak nem volt rá ideje, hogy elintézze az ügyüket. Némelyikük már évek óta várt erre.

NEGYEDIK FEJEZET

Miközben a börtönkapuk felé kísérték, Herodes meglátta Caligula egyik görög rabszolgáját a kapu előtt. Úgy látta, hogy a rabszolga liheg, mintha rohant volna, és egy vizeskorsót tartott a kezében. Herodes azt remélte, Caligula küldte oda jelezni, hogy még mindig a barátja, de nem meri nyíltan bejelenteni barátságát, félve, hogy megsérti Tiberiust. Odakiáltott a fiúnak: „Thaumastus, az istenekre kérlek, adj egy ital vizet.” Igen meleg szeptember volt, és mint mondtam, ebédre alig kaptak bort. A fiú előre jött, mintha utasították volna erre a szolgálatra; Herodes, visszanyervén önbizalmát, megfogta a kancsót, és a tartalmát utolsó cseppig kiitta, mert bor volt benne, nem víz. Így szólt a rabszolgához: – Kiérdemelted egy rab háláját ezért az italért, és ígérem, hogy majd ha újra szabad leszek, jól megfizetek érte. Gondom, lesz rá, hogy gazdád, aki semmi esetre sem olyan ember, hogy cserbenhagyná barátait, bocsásson szabadon abban a pillanatban, mihelyt ugyanezt elintézte nekem, és aztán bizalmi állást kapsz az én házamban. Herodes be tudta tartani ígéretét, és Thaumastus végül is első komornyikja lett. Még most is él, amikor e sorokat írom; Herodes fiának szolgálatában áll, minthogy Herodes maga már halott. Amikor Herodest bevezették a börtönudvarra, történetesen sétaóra volt. Ebben a börtönben a rabok csak akkor beszélgethettek egymással, ha engedélyt kaptak erre őreiktől. Minden ötös csoport mellé egy-egy őrt osztottak be, aki minden mozdulatukat figyelte. Herodes megérkezése nagy izgalmat keltett ezekben az unott és ernyedt emberekben, mert egy keleti herceg, aki valódi tyrusi bíboröltönyt visel, még sohasem fordult meg a börtönben. Herodes nem üdvözölte őket, hanem megállt Tiberius távoli villájának tetejére bámészkodva, mintha valami üzenetet látna ott sorsára vonatkozóan. A rabok között volt egy idősebb germán törzsfő, akinek története, mint kiderült, a következő: A germán segédcsapatok tisztje volt Varus alatt, amikor a Rajnán túli tartomány még Rómáé volt, és katonai szolgálataiért római polgárságot kapott. Amikor Varust árulással lépre csalták és hadseregét a híres Hermann lemészárolta, ez a törzsfőnök, noha ő nem szolgált (vagy legalábbis ezt állította) Hermann hadseregében, s nem is segítette elő terveiben, mégsem tett lépéseket, hogy bebizonyítsa további hűségét Róma iránt, hanem ősi falujának törzsfőnöke lett. A háborúk folyamán, amelyeket bátyám, Germanicus vezetett, családjával együtt elhagyta a falut. Az ország belsejébe vonult, és csak akkor tért vissza, amikor Germanicust visszahívták Rómába és úgy látszott, hogy a veszély elmúlt. Oly szerencsétlen volt azonban, hogy a rómaiak elfogták az egyik folyón túli kirohanás alkalmával, amelyet időről időre azért rendeztek, hogy a katonákat hozzászoktassák a harchoz, s hogy emlékeztessék a germánokat: a tartomány egyszer újra a miénk lesz. A római tábornok halálra korbácsoltatta volna, mint katonaszökevényt, de ő azt állította, hogy sohasem volt hűtlen Rómához, és most római polgári jogával élve a császárhoz fellebbezett. (Időközben azonban teljesen elfelejtette a táborokban megtanult latin tudását.) Ez a germán megkérdezte őrét, aki értett egy keveset germánul, mondja meg neki, ki az a szomorú, szép fiatalember, aki ott áll a fa alatt. Kicsoda? Az őr azt felelte, hogy egy zsidó, és a maga hazájában igen fontos személyiség. A germán engedélyt kért, hogy Herodesszel beszélhessen, kijelentvén, hogy soha életében nem találkozott a zsidó faj egy tagjával sem, de úgy tudja, hogy a zsidók észben és bátorságban még a germánoknál sem alacsonyabb rendűek: az ember sokat tanulhat egy zsidótól. Hozzátette, hogy ő maga is igen fontos ember a maga hazájában, „Ez a hely lassanként egész egyetem lesz” – mondta az őr vigyorogva. – „Ha a két külföldi úriember bölcselkedni akar egymással, én mindent el fogok követni, hogy tolmácsként megfeleljek. De ne várj túl sokat germán tudásomtól.” Mármost, mialatt Herodes ott állt a fa alatt, arcát öltönyébe rejtve, mert nem akarta, hogy a kíváncsi rabok és őrök lássák könnyeit, különös dolog történt. Egy bagoly szállt a fölötte levő ágra és ráejtette piszkát. Igen ritkán történik, hogy egy bagoly fényes nappal megjelenjen, de csak egyedül a germán vette észre a madár cselekedetét, mindenki más annyira el volt foglalva Herodesszel. A germán az őr által udvariasan köszöntötte Herodest, és azzal kezdte, hogy valami fontos közlendője volna számára. Herodes felfedte az arcát, amikor az őr beszélni kezdett, és érdeklődve válaszolta, hogy csupa fül. Mert hirtelenében azt hitte, üzenet jött Caligulától, és nem vette észre, hogy az őr csak az egyik rab tolmácsa. Az őr így szólt: – Bocsáss meg, uram, de ez a germán úriember tudni szeretné, vajon észrevetted-e, hogy egy bagoly épp az imént lepiszkolta az öltönyödet? Én mint a germán úriember tolmácsa szerepelek. Ő római állampolgár, de latin tudása egy kicsit berozsdásodott az ő nedves éghajlatuk alatt. Herodes csalódottsága ellenére is mosolygott. Tudta, hogy a rabok, nem lévén semmi dolguk, rengeteg időt töltöttek egymás ugratásával, és néha az őrök, akik éppúgy unták kötelességüket, segítettek nekik, így nem nézett fel a fára és nem is vizsgálta meg öltönyét, hogy lássa, vajon a férfi tréfál-e vele. Így felelt: – Már ennél furcsább dolgok is történtek velem, barátom. Egy flamingó nemrégen berepült a hálószoba-ablakomon, tojást tojt az egyik cipőmbe, aztán újra kirepült. A feleségem nagyon izgatott lett. Ha egy fecske, egy veréb vagy akár egy bagoly tette volna ezt, nem sokat törődött volna az esettel. De egy flamingó, ez már... A germán nem tudta, hogy mi az a flamingó, tehát nem törődött a kitéréssel, és így folytatta: – Tudod-e, mit jelent az, hogy egy madár a fejedre vagy válladra ejti a piszkát? Az én hazámban mindig nagyon szerencsés előjelnek tekintik. S minthogy egy olyan szent madár, mint a bagoly tette azt, és közben tartózkodott minden rosszat jelentő rikácsolástól, az előjel igazán a legnagyobb örömet és reményt kell hogy keltse benned. Mi chaucusok mindent tudunk, amit tudni kell a baglyokról. A bagoly a mi totemünk, és ő adja nemzetünk nevét. Ha a chaucusok közül való volnál, azt mondanám, hogy maga Manus isten küldte ezt a madarat, jelezni, hogy hála ennek a bebörtönzésnek, amely csak rövid ideig fog tartani, a legnagyobb méltóságra fogsz emelkedni hazádban. De úgy tudom, zsidó vagy. Megkérdezhetem, uram, hazád istenének nevét? Herodes, aki még most sem tudta, hogy a germán komolysága valódi vagy csak tettetett, komolyan felelt: – A mi istenünk neve túlságosan szent ahhoz, hogy kiejtsük. Mi zsidók kénytelenek vagyunk körülírással beszélni róla, sőt a körülírások körülírásával. A germán úgy látta, hogy Herodes bizonyára gúnyolódik vele, mire így szólt: – Ne gondold, kérlek, hogy ezt valami jutalom reményében mondom neked. De látva, hogy a madár ezt teszi, úgy éreztem, szerencsét kell kívánnom neked a jó előjelhez. De még valamit meg kell mondanom, mert igen ismert madár jós vagyok hazámban: amikor legközelebb újra meglátod ezt a madarat, legyen bár ez a legnagyobb jóléted idején, de ha közeledben leszáll és rikácsolni kezd, akkor tudni fogod, hogy a boldogságod napjai leáldoztak, és életed hátralevő napjainak száma nem lehet több, mint ahányat a bagoly rikácsol. De legyen ez a nap igen távol! Herodes közben már teljesen összeszedte magát, és így szólt a germánhoz: – Azt hiszem, öregúr, hogy a legbájosabb zagyvaságot beszélted itt összevissza, amit csak hallottam Itáliába való visszatérésem óta. Őszintén köszönöm, hogy fel akartál vidítani, és ha valaha is szabad emberként hagyom el ezt a helyet, mindent el fogok követni, hogy téged is kiszabadítsalak. Ha éppen olyan jó társaság vagy lánc nélkül, mint láncra verten, néhány kellemes estét fogunk együtt eltölteni, iszunk majd, nevetünk és mókás történeteket mesélünk egymásnak. A germán sietve elpárolgott. Időközben Tiberius váratlan parancsot adott ki szolgáinak, hogy csomagoljanak össze, és még aznap délután visszahajózott Capriba. Azt hiszem, attól félt, hogy anyám megpróbálja rábeszélni, hogy eressze szabadon Herodest, amit nehezen tagadhatott volna meg, annyira le volt kötelezve neki Sejanus és Livilla ügyében. Anyám most belátta, hogy egyelőre semmit sem tehet Herodesért, kivéve talán azt, hogy a börtönéletet oly könnyűvé tegye számára, amennyire csak lehet: megkérte hát Macrót, hogy kövessen el mindent ez irányban, ha le akarja őt kötelezni. Macro kijelentette, ha Herodesszel jobban bánik, mint a többi rabbal, bizonyára magára haragítja Tiberiust. Anyám így felelt: – Attól eltekintve, hogy a szökését lehetővé tedd, kövess el, kérlek, mindent a kedvéért, és ha Tiberius történetesen megtudja a dolgot s megharagszik, ígérem neked, hogy a felelősséget magamra fogom vállalni. Nagyon rosszul esett neki, hogy szívességet kell kérnie Macrótól, akinek apja még a családunk rabszolgája volt. De nagyon vonzódott Herodeshez, és szinte mindenre képes lett volna érte. Macrónak hízelgett anyám könyörgése, és megígérte, hogy olyan őrt választ ki Herodes mellé, aki jól fog vele bánni, és a börtön kormányzójává olyan kapitányt nevez ki, akit anyám személyesen ismer. Ezen felül még azt is elintézte, hogy Herodes a börtönkormányzóval étkezzék, és engedélyt kapjon arra, hogy kíséret mellett naponta ellátogathasson a helybeli fürdőbe. Kijelentette, ha Herodes szabadosai külön élelmet és meleg ágyneműt hoznak neki mert a tél közeledett –, ő elintézi, hogy ne támasszanak nehézségeket, de a szabadosok mondják azt a kapusnak, hogy mindezt a kormányzónak viszik, így Herodes börtönélménye nem volt tlságosan fájdalmas, bár nehéz vaslánccal mindig a falhoz láncolták, amikor az őre nem volt a közelében. Igen aggasztotta persze Cypros és a gyermekek sorsa, mert semmiféle hírt nem kaphatott a külvilágból. Silas, noha nem volt része abban az élvezetben, hogy megintse Herodest, amiért nem hallgatott tanácsára (mármint hogy ne pepecseljen a camarinai mocsárral), elintézte, hogy szabadosai pontosan és elővigyázatosan szállítsák be az élelmet és a többi szükségletet a börtönbe; különben is mindent elkövetett az érdekében, ami hatalmában állott. Végül őt magát is letartóztatták, amikor levelet próbált csempészni a börtönbe, de óvadék mellett szabadon engedték. A következő év elején Tiberius elhatározta, hogy Capriból Rómába megy, és utasította Macrót, hogy a rabokat mind küldje oda, mert dönteni akar ügyükben megérkezése után. Herodest a többivel együtt Misenumból elvitték a testőrtáborban levő börtönbarakkokba a Városon kívül. Emlékezni fognak rá, hogy Tiberius, amikor meglátta a Város falait, egy rossz előjel miatt visszafordult. Kedvenc szárnyatlan sárkánya ugyanis kimúlt; Tiberius visszasietett Capriba, de meghűlt és csak Misenumig jutott el. Arra is emlékezni fognak, hogy amikor halottnak tartották és Caligula már büszkén lépdelt fel-alá a villa előcsarnokában a csodáló udvaroncok tömegében és villogtatta a császári gyűrűt, az öregúr felébredt lázálmából, és hangosan eleségért kiáltozott. De halála és Caligula utódlása hírét egy futár már elvitte Rómába. Herodes szabadosa, az, aki pénzt vitt neki Akkóból, véletlenül találkozott a hírnökkel a városon kívül, aki vágtatás közben mindenfelé kiáltozta a hírt. A szabados berohant a táborba, belépett a börtönbarakkokba és izgatottan rohanva Herodes felé, héberül kiáltozott: „Az oroszlán meghalt.” Herodes ugyancsak héberül gyorsan kikérdezte, és olyan szokatlanul elégedettnek látszott, hogy a kormányzó odajött, és követelte, közöljék vele, milyen hírt hozott a szabados. Ez a börtönszabályok megszegése, és többé nem szabad előfordulnia. Herodes magyarázta, hogy semmi az egész, csak az egyik edomita rokonának fiúörököse született; de a kormányzó ragaszkodott ahhoz, hogy megtudja az igazat, mire Herodes végül megmondta: „A császár meghalt.” A kormányzó, aki ebben az időben már igen jó barátságba került Herodesszel, megkérdezte a szabadost, igaz-e az újság. A szabados kijelentette, hogy egyenesen a császári hírnöktől hallotta. A kormányzó tulajdon kezével levette Herodes bilincsét, és így szólt:

„Ezt meg kell ünnepelnünk, kedves barátom, Herodes Agrippa, mégpedig a tábor legjobb borával!” Éppen a legvidámabban lakomáztak, Herodes remek hangulatban volt, és mondta a kormányzónak, micsoda kitűnő ember ő, és milyen jól viselkedett, s hogy mindnyájan milyen boldogok lesznek most, hogy Caligula a császár amikor egyszerre megjött a hír, hogy Tiberius mégsem halott. Ez nagyon megijesztette a kormányzót. Azt hitte, hogy Herodes előre kitervezte ezt a hamis hírt, csak azért, hogy őt bajba juttassa. „Vissza azonnal a bilincsekbe!” kiáltotta dühösen. „És ne várd többé, hogy újra higgyek neked!” így Herodes kénytelen volt felemelkedni az asztaltól és mogorván visszamenni a cellájába. De amint emlékezni fognak, Macro nem sokáig hagyta, hogy Tiberius élvezze életre kelését, hanem egyszerűen visszament a császári hálószobába, és megfojtotta egy párnával. Most újra megérkezett a hír, hogy Tiberius halott, most már végleg halott. De a kormányzó egész éjszaka vasra verten tartotta Herodest. Nem akart ugyanis semmit kockáztatni. Caligula azonnal szabadon akarta ereszteni Herodest, de elég különösképpen éppen az anyám akadályozta meg ebben. Baiaeben volt, Misenum közelében. Megmondta neki, hogy amíg Tiberius temetése véget nem ér, illetlenség lenne bárkit szabadon bocsátani, akit ő záratott be felségsértéssel vádoltan. Sokkal jobb benyomást keltene, ha Herodesnek megengednék ugyan, hogy visszatérjen római házába, de ott szobafogságban tartanák. Ez meg is történt. Herodes hazament, de az őre elkísérte, és elvárták tőle, hogy rabruhát viseljen. Amikor a Tiberius emlékére elrendelt hivatalos gyász véget ért, Caligula üzent Herodesért, hogy borotválkozzék meg, öltsön tiszta ruhát, és ebédeljen másnap vele a palotában. Úgy látszott, hogy Herodes viszontagságai végre befejeződtek. Nem hiszem, hogy megemlítettem volna Herodes nagybátyjának, Fülöpnek három évvel azelőtt történt halálát; özvegyet hagyott maga után – Salomét, Herodes leányát –, állítólag Kelet leggyönyörűbb asszonyát. Amikor Fülöp halálhíre Rómába érkezett, Herodes azonnal beszélt azzal a szabadossal, aki keleti ügyekben legbizalmasabb embere volt Tiberiusnak, és rábeszélte, hogy tegyen meg valamit neki. A szabadosnak emlékeztetnie kellett Tiberiust, hogy Fülöpnek nincsenek gyermekei, és indítványoznia kellett, hogy a básáni tetrarchiát ne adják oda a Herodes család valamely másik tagjának, hanem adminisztratív célokból ideiglenesen csatolják Szíria tartományhoz. A szabados azonban semmi esetre se emlékeztesse Tiberiust a tetrarcha külön adójövedelmére, amely százhatvanezer aranyat jelentett évente. Ha Tiberius megfogadja a tanácsát és utasítja, hogy írja meg Szíria kormányzójának: a tetrarchia most az ő fennhatósága alá tartozik, csempésszen be egy utóiratot, amelynek értelmében a tetrarcha jövedelmét hagyják felgyűlni addig, amíg Fülöp utódját ki nem nevezik. Herodes fenntartotta Básánt és jövedelmét saját céljaira, így amikor ezen a lakomán Caligula hálásan megjutalmazta Herodest hűségéért azzal, hogy neki adta a tetrarchiát minden bevételével együtt és megtetézte a királyi címmel, Herodes egyszeriben igen gazdag ember lett. Caligula ezenkívül elhozatta a súlyos láncot, amelyet Herodes a börtönben viselt, és „pontos másolatával ajándékozta meg láncszemről láncszemre a legtisztább aranyból. Néhány nap múltán Herodes, aki nem felejtette el, hogy elintézze az öreg germán kiszabadítását és a kocsis elítéltetését hamis eskü miatt, ami azzal járt, hogy majdnem halálra korbácsolták, boldogan hajóra szállt Kelet felé, hogy átvegye új királyságát. Cypros elkísérte, még boldogabban, mint ő. Férje bebörtönzése alatt szörnyű állapotban volt, betegeskedett, még enni vagy inni sem volt hajlandó jobbat, mint amit férje a börtönben kapott, mert a világ leghűségesebb felesége volt. Herodes fiatalabbik öccse, Herodes Pollio házában húzta meg magát férje fogsága alatt. A boldog pár, Herodes és Cypros, az elmaradhatatlan Silas társaságában, útban Básán felé, Egyiptomba hajózott. Alexandriában kiszálltak, hogy tisztelegjenek az alabarcha előtt. Herodes oly kis feltűnéssel akart bemenni a városba, amilyennel csak lehetett, mert nem akart újabb zavargásokat okozni a zsidók és görögök között, de a zsidók szinte megbolondultak a zsidó király látogatása fölött való örömükben, egy olyan zsidó királyé fölött, aki a császár kedvence. Sok-sok ezren, ünnepi ruhában jöttek elé a kikötőbe, kiáltozták: „hozsanna, hozsanna!”, örömdalokat énekeltek, és így kísérték a városnak abba a negyedébe, amelyet „Deltának” neveznek. Herodes mindent elkövetett, hogy lecsendesítse a tömeg lelkesedését, de Cypros olyan élvezetesnek találta a különbséget e között az Alexandriába való érkezés és az előbbi között, hogy kedvéért sok minden kilengést eltűrt. Az alexandriai görögök dühösek és féltékenyek voltak. A város egyik ismert hülyéjét vagy inkább tettetett hülyéjét, Babát, aki a város főbb terein szokott volt koldulni, és pojácáskodásával a közönség nevetését és rézpénzeit érdemelte ki, felöltöztették mókás királyi ruhába. Ellátták ezt a Babát a katonai kíséret karikatúrájával is, katonái kolbászkardokat és malacfő-sisakokat viseltek és parádéztatták Babát a „Deltában”. A tömeg ordított. „Marin! Marin”, ami azt jelenti: király, király! Tüntettek az alabarcha háza előtt és testvére, Philo háza előtt is. Herodes meglátogatta a görögök két vezetőjét és tiltakozott. Csak ennyit mondott: „Nem fogom elfelejteni a ma történteket, és azt hiszem, eljön az idő, amikor ti is megbánjátok.” Alexandriából Herodes és Cypros folytatták útjukat Jaffa kikötőjébe. Jaffából Jeruzsálembe mentek, hogy meglátogassák gyermekeiket, és a templomban lakjanak mint a főpap vendégei, akivel Herodesnek igen fontos volt megállapodni. Kitűnő benyomást keltett, amikor a vasból való börtönláncát felajánlotta a zsidó istennek, felakasztva a templomkincstár falára. Azután átkeltek Samarián és Galilea határán – anélkül azonban, hogy tisztelgő üdvözletet küldtek volna Antipasnak és Herodiasnak –, és így elérkeztek új otthonukba, Caesarea Philippibe, ebbe az angyali városba, amelyet Fülöp épített fővárosnak a Hermon-hegy déli lejtőjén. Itt átvették a Fülöp halála óta felgyűlt királyi bevételt. Salome, Fülöp özvegye, mindent elkövetett, hogy meghódítsa Herodest, felhasználta legnagyszerűbb fogásait, de hasztalan. Herodes meg is mondta neki: – Tagadhatatlanul nagyon szép vagy, nagyon bájos és nagyon eszes, de ne felejtsd a közmondást: „Ha új házba költözöl, vidd magaddal régi tűzhelyedet.” Básánnak nem lehet más királynője, mint az én drága Cyprosom. Elképzelhető, hogy amikor Herodias értesült Herodes nagy szerencséjéről, szinte megvadult a féltékenységtől. Cypros most királynő, míg ő maga csak egyszerű tetrarcha felesége. Ugyanezt az érzelmet akarta Antipasban is felkelteni, de Antipas lusta öregember volt, és teljesen megelégedett helyzetével; ámbár csak tetrarcha, de mindenesetre igen gazdag tetrarcha, és igazán nem fontos neki, hogy milyen cím vagy címek alatt ismerik. Herodias nyomorult fickónak nevezte – miképpen várhatja tőle, hogy továbbra is tisztelje őt? „Ha meggondolom – mondta –, hogy öcsém, Herodes Agrippa, aki nem is olyan régen mint üres zsebű földönfutó jött ide, hogy a te jóindulatodra támaszkodjék a betevő falatjáért, és aztán csúnyán megsértett és Szíriába menekült, ahonnan romlottsága miatt elűzték, aztán majdnem letartóztatták Anthedonban adósságai miatt, hogy később Rómában börtönbe csukják, mert elárulta császárát – ha meggondolom, hogy egy ilyen múltú ember, ez a költekező fráter, aki a kifizetetlen számlák hosszú sorát hagyta maga után mindenütt, ahová ment – hogy most ez az ember király legyen és megsérthessen bennünket! Kibírhatatlan! Ragaszkodom hozzá, menj azonnal Rómába, és kényszerítsd a császárt, hogy legalábbis egyenrangúvá tegyen Herodesszel.” – Drága Herodiasom – felelte Antipas –, nem beszélsz bölcsen. Nagyon jól megvagyunk itt, ahol vagyunk, és ha javítani akarunk helyzetünkön, esetleg kihívjuk a balsorsot magunk ellen. Augustus halála óta mindig veszélyes volt Rómába utazni. – Nem fogok beszélni vagy aludni veled újra – mondta Herodias –, amíg szavadat nem adod, hogy elmész. Herodes hallott erről a jelenetről Antipas udvarában tartózkodó egyik ügynökétől, és amikor röviddel ezután Antipas elindult Rómába, gyorshajón levelet küldött Caligulának, igen nagy jutalmat ígérve a kapitánynak, ha Antipas előtt ér Rómába. A kapitány felvont annyi vitorlát, amennyit csak mert, és éppen hogy megnyerte a jutalmat. Amikor Antipas jelentkezett Caligula előtt, a császár már kezében tartotta Herodes levelét. Azt írta benne, hogy mialatt Jeruzsálemben volt, komoly vádakat hallott nagybátyja, Herodes Antipas ellen. Eleinte nem hitt nekik, „de aztán megvizsgálta az ügyet, és sajnos, minden igaznak bizonyult. Nem elég, hogy nagybátyja áruló levelezést folytatott Sejanusszal, amikor Sejanus és Livilla összeesküdtek, hogy magukhoz ragadják a monarchiát – hiszen ez rég ismert történet –, de újabban levelezett Parthia királyával, akinek segítségével széles körű lázadást akart szervezni Róma ellen a Közel-Keleten. Parthia királya felajánlotta neki Samariát, Judeát és Herodes királyságát, Básánt is, hűtlensége jutalmaképpen. Vádja igazolására Herodes megemlítette, hogy Antipasnak hetvenezer teljes páncélöltözete van palotája páncélraktárában. Különben mit jelentene ez a titkos készülődés a háborúra? Nagybátyja békehadserege csak néhány száz főből áll, egyszerűen díszőrség. A páncélokat bizonyára nem azért halmozta fel, hogy római csapatokat fegyverezzen fel velük. Herodes igen ravasz volt. Jól tudta, hogy Antipasnak semmi háborús terve nincs, és hogy csak a külsőségek iránti szeretete miatt halmozta fel a sok páncélt. Galilea és Gileád sokat jövedelmeztek, és Antipas, noha zsugori volt mint házigazda, szeretett pénzt költeni drága tárgyakra: úgy gyűjtötte a páncélöltözeteket, mint ahogy gazdag emberek Rómában szobrokat, képeket és berakásos bútorokat gyűjtenek. De Herodes tudta, hogy ez a magyarázat nem fog eszébe jutni Caligulának, aki előtt már gyakran beszélt Antipas zsugoriságáról, így, amikor Antipas a palotába érkezett és tisztelgett Caligula előtt, majd gratulált trónra lépéséhez, Caligula hidegen köszöntötte és azonnal megkérdezte tőle: – Igaz, tetrarcha, hogy hetvenezer páncélöltönyöd van a palotád páncélraktárában? Antipas megijedt, de nem tagadhatta: mert Herodes elég elővigyázatos volt, hogy ne túlozzon. Valamit motyogott arról, hogy a páncélokat személyes élvezetére gyűjti. – A kihallgatás máris véget ért – mondta Caligula. – Ne hozz fel gyenge kifogásokat. Majd holnap meggondolom, hogy mitévő legyek veled. Antipasnak vissza kellett vonulnia, szégyenkezve és aggodalmaskodva. Aznap este Caligula megkérdezte tőlem vacsora közben: – Hol is születtél te, Claudius bácsi? – Lyonban – feleltem. – Ugye egészségtelen hely? – kérdezte Caligula, egy arany boroskupával babrálva. – Igen, azt mondják, hogy a legegészségtelenebb hely összes tartományaidban. Én is Lyon éghajlatát hibáztatom azért, amiért csecsemőkoromban elítélt mai haszontalan és tétlen életemre. – Igen, már egyszer hallottam, hogy ezt mondtad – szólt Caligula. – Antipast majd oda küldjük. Az éghajlatváltozás biztosan jót tesz majd neki. Túlságosan erős a napsütés Galileában az ő tüzes vérmérsékletéhez. Másnap Caligula közölte Antipasszal, tekintse magát megfosztva tetrarchai rangjától; a hajó máris várt rá Ostiában, amely Lyonba viszi száműzetésbe. Antipas filozofikusan fogta fel az ügyet – a száműzetés jobb a halálnál –, és annyit el kell ismernem, hogy Herodiasnak, aki elkísérte Galileából, egy szóval sem tett szemrehányást soha. Caligula levelet írt Herodesnek, megköszönvén az oly jókor történt figyelmeztetést, és hűsége jutalmaként neki adta Antipas tetrarchiáját és jövedelmét. De tudva, hogy Herodias Herodes nővére, azt mondta neki, hogy az öccse kedvéért megengedi: bármilyen birtokát megtarthatja és visszatérhet Galileába, ha akar, hogy ott öccse védelme alatt éljen. Herodias túlságosan gőgös volt ahhoz, hogy ezt elfogadja, és közölte Caligulával: Antipas mindig igen jól bánt vele, nem hajlandó tehát elhagyni őt a szükség órájában. Hosszú beszédbe kezdett, hogy megpuhítsa Caligula szívét, de az félbeszakította. Herodias és Antipas másnap reggel együtt indultak el Lyonba. Palesztinába többé nem tértek vissza. Herodes a leghatártalanabb hála hangján köszönte meg Caligula ajándékát. Caligula megmutatta nekem a levelet. „Micsoda férfi!”, írta Herodes. „Hetvenezer öltözet páncél, és mindez személyes élvezetére szolgál! Naponta kettő, majdnem száz évig! De szinte kár egy ilyen férfit arra ítélni, hogy Lyonban sínylődjék. El kellene küldened, hogy egyes-egyedül törjön be Germániába. Atyád mindig azt mondta, hogy a germánokkal csak egy módon lehet elbánni: ki kell őket irtani. És itt van szolgálatodra egy tökéletes kiirtó – annyira imádja az összecsapást, hogy felhalmoz hetvenezer páncélt, egytől egyig testreszabottat.” Jól mulattunk a levélen. Herodes azzal végezte, hogy tüstént vissza kell jönnie Rómába, szóval is megköszönni Caligulának: a toll és papír nem elégséges azt kifejezni, amit érez. Öccsét, Aristobulust ideiglenes régensnek nevezi ki Galileában és Gileádban, majd Silas gondosan figyel rá, és fiatalabbik öccse, Herodes Pollio lesz Básán ideiglenes régense. Visszajött Rómába Cyprosszal együtt, hitelezőinek megfizette minden adósságát, és állandóan hangoztatta, hogy többé sohasem fog kölcsönt kérni. Caligula uralkodásának első évében nem is támadt említésre méltó nehézsége. Még amikor Caligula összeveszett anyámmal Gemellus meggyilkolása miatt – amiről Herodes különben nem nagyon beszélte le –, és mint első könyvemben leírtam, anyám kénytelen volt öngyilkosságot elkövetni, Herodes annyira biztos volt abban, hogy Caligula bízik hűségében, hogy anyám barátai között ő volt majdnem az egyedüli, aki gyászba öltözött és elment a temetésére. Halála, azt hiszem, meglehetősen érintette, de Caligulának így magyarázta a dolgot: – Hálátlan nyomorult volnék, ha nem tisztelegnék jótevőm szelleme előtt. Az a tény, hogy kifejezted elégedetlenségedet nagyanyai beavatkozása miatt olyan ügybe, amelyhez semmi köze nem volt, valószínűleg a legmélyebb fájdalommal és szégyennel tölthette el Antónia úrhölgyet. Ha én úgy erezném, hogy hasonló viselkedéssel én is kiérdemeltem elégedetlenségedet – de persze ez képtelenség –, én is egész biztosan úgy tennék, ahogy ő tett. Gyászom tisztelgés a bátorsága előtt, amikor elhagyta azt a modern világot, amely korszerűtlenné tette az ilyenfajta nőket. Caligula elég jó arcot vágott a dologhoz, és így szólt: – Nem, Herodes, jól cselekedtél. A sérelem engem ért és nem téged. De amikor agya teljesen összezavarodott a betegsége után, és bejelentette istenségét, majd lecsapatta az istenszobrok fejét, hogy a magáét tegye helyükbe, Herodes aggodalmaskodni kezdett. Mint sok-sok ezer zsidó uralkodója, nagy bajtól tartott. A baj első jele Alexandriából jött, ahol ellenségei, a görögök sürgették Egyiptom kormányzóját, hogy állíttassa fel a császár szobrait a zsidók zsinagógáiban éppúgy, mint a görög templomokban, és hogy a zsidók éppen úgy, mint a görögök, a bíróság előtt az esküt Caligula isteni nevére tegyék le. Egyiptom kormányzója, aki Agrippina ellensége volt és egyben Tiberius Gemellus párthíve, úgy határozott, legjobban akkor bizonyítja be Caligula iránti hűségét, ha végrehajtja a császári parancsot, amely eredetileg csak a város görög lakosságára vonatkozott. Amikor a zsidók nem voltak hajlandók Caligula istenségére esküdni, vagy szobrait bebocsátani a zsinagógákba, a kormányzó kinyilatkoztatta, hogy a város összes zsidói idegenek és betolakodók. Az alexandriaiak ünnepeltek örömükben, és pogromot kezdtek a zsidók ellen. A gazdag zsidókat, akik a város többi részében éltek jómódban és előkelően a görögök és rómaiak szomszédságában, a Delta-negyed szűk és zsúfolt utcáiba hajtották. Több mint négyszáz kereskedő házát kirabolták, s őket magukat meggyilkolták vagy megcsonkították. Az életben maradottakat számtalan sértéssel árasztották el. Annyi halál és annyi rombolás történt, hogy a görögök mentegetni akarták cselekedeteiket, és küldöttséget menesztettek Caligulához Rómába, megmagyarázni, hogy amikor a zsidók nem voltak hajlandók imádni őfelségét, a fiatalabb és kevésbé fegyelmezett görög polgárok saját kezükbe vették a bosszút. A zsidók ellenküldöttséget menesztettek az alabarcha fivére, Philo vezetésével; erről a kiváló zsidóról az hírlett, hogy Egyiptom legjobb filozófusa. Amikor Philo Rómába ért, természetesen meglátogatta Herodest, akihez most rokoni kapcsolatok is fűzték, mert Herodes, miután visszafizette az alabarchának azt a nyolcezer aranyat, a kétévi tízszázalékos kamattal együtt – ami által az alabarchát zavarba is hozta, mert zsidó létére törvény szerint nem fogadhatott el kamatot oly kölcsön után, melyet hitsorsosának nyújtott –, azzal is tanújelét adta hálájának, hogy Berenicét, legidősebb életben maradt leányát eljegyezte az alabarcha legidősebb fiával. Philo megkérte Herodest, hogy lépjen közbe érdekében Caligulánál, de Herodes azt mondta, nem akar beleavatkozni a küldöttség ügyébe: ha a dolgok komolyra fordulnának, mindent elkövet majd, hogy csökkentse a császár haragját, amelytől bizony tartani lehet – egyelőre többet nem mondhat. Caligula meghallgatta a görög követség mondanivalóját, de amint Herodes előre látta, a zsidókat mérges fenyegetésekkel küldte el, kijelentvén, hogy hallani sem akar többé Augustus ígéretéről arra vonatkozólag, hogy szabadon imádhatják istenüket: „Augustus – ordította – már régóta halott, rendeletei elavultak és képtelenek. Én vagyok az istenetek, itt nem lesz más isten, csak én!” Philo a többi követhez fordult, és így szólt héberül: „Örülök, hogy ide jöttünk, mert ezek a szavak egyenesen kihívják az Élő Istent, és most már biztosak lehetünk, hogy ez a bolond nyomorúságosan el fog pusztulni.” Szerencsére egyetlen udvaronc sem értett héberül. Caligula levelet írt Egyiptom kormányzójának, közölvén vele, hogy a görögök kötelességüket teljesítették, amikor erőszakkal tiltakoztak a zsidók hűtlensége ellen, és ha a zsidók továbbra is ragaszkodnak engedetlenségükhöz, ő maga jön el egy hadsereg élén, hogy kiirtsa őket. Közben az alabarchát és a zsidó kolónia többi elöljáróját börtönbe vetették. Caligula hangsúlyozta, ha az alabarcha nem volna rokonságban barátjával, Herodes Agrippával, úgy testvérével, Philóval együtt kivégeztetné. Herodes csak annyit tehetett meg akkor az alexandriai zsidókért, hogy Egyiptom kormányzóját elcsapatta. Rábeszélte Caligulát, hogy fogassa el, amiért Agrippina ellensége (tehát Caligula anyjának ellensége), és azonnal száműzze a kisebb görög szigetek egyikére. Herodes ezután így szólt Caligulához, akinek ekkor már fogytán volt a pénze: – Utána kell néznem, mit tudok tenni Palesztinában, hogy valami pénzt teremtsek elő magánkincstárad számára. Öcsém, Aristobulus közli velem, hogy tűzevő öreg nagybátyám, Antipas még gazdagabb volt, mint hittük volna. Most, hogy nekivágsz brit és germán hódításaidnak (és mellesleg, ha történetesen Lyonon haladsz keresztül, légy szíves add át üdvözletemet Antipasnak és Herodiasnak); Róma igen sivárnak fog mutatkozni a hátramaradottak számára. Jó alkalom, hogy eltávozzam, és újra meglátogassam királyságomat. De amint meghallom, hogy hazaindultál, én is visszasietek, és remélem, meg leszel elégedve azzal, amit érdekedben tettem. Csakugyan igen nyugtalanító hír érkezett Herodeshez Palesztinából. Aznap szállt hajóra Kelet felé, amikor Caligula akart elindulni esztelen katonai kirándulására; valójában azonban közel egy évbe tellett, amíg Caligula igazán elindult. Caligula elrendelte, hogy egyik szobrát a jeruzsálemi templom szentélyében helyezzék el, abban a titkos belső szobában, amelyben állítólag a zsidók istene lakik cédrusládájában, és amelybe évente csak egyszer látogat el a főpap. Továbbá elrendelte, hogy szobrát a legbensőbb szentélyből ünnepnapokon ki kell vinni, és a külső udvaron zsidók és nem zsidók egyaránt istentiszteletre járuljanak a szobor elé. Vagy nem tudott róla, vagy nem törődött a zsidóknak mély, vallásos áhítatával, amellyel istenük felé fordultak. Amikor Judea új kormányzója, Pontius Pilátus utódja a rendeletet felolvasta (Pilátus különben öngyilkosságot követett el Rómába érkezésekor), olyan zavargások törtek ki, hogy a kormányzó kénytelen volt a városon kívül levő katonai táborba menekülni, ahol valósággal megostromolták. Ennek híre Caligulát Lyonban érte utol. Végtelenül felháborodott, és levelet írt Szíria új kormányzójának, Vitellius barátom utódjának, megparancsolva neki, állítson fegyverbe jókora haderőt szíriai segédcsapatokból, s ezekkel és a parancsnoksága alatt álló két római ezreddel vonuljon Judeába, és kardheggyel kényszerítse a zsidókat parancsa végrehajtására. Ez a kormányzó, akit Publius Petroniusnak hívtak, igazi régivágású római katona volt. Nem vesztegetett sok időt az előkészületekkel, hanem tüstént levonult Akkóba. Innen írt levelet a főpapnak és a zsidók vezéreinek, közölve velük a parancsot, amit kapott, és azt is, hogy a parancsot végre fogja hajtani. Herodes közben szintén beavatkozott a játékba, noha, amennyire lehetett, háttérben maradt. Titokban tanáccsal segített a főpapnak. Ajánlatára Judea kormányzóját és a helyőrséget Petroniushoz küldték Akkóba. Ezeket az előkelőbb zsidók tízezer főnyi küldöttsége követte, akik fellebbezni jöttek templomuk tervbe vett megszentségtelenítése ellen. Nem jöttek harcias szándékkal, de megmondták, hogy mindenesetre inkább meghalnának, mintsem hogy ily szörnyű igazságtalanságot elviseljenek őseik földje ellen, amelyet átok sújtana, és sohasem térne magához. Kijelentették, hogy politikai hűséggel tartoznak Rómának; sohasem lehetett panasz ellenük hűtlenség vagy adónemfizetés miatt, de szövetségüknek alapvető feltétele, hogy Atyáik Istenét imádhassák, aki a múltban mindig megvédte őket (addig, amíg engedelmeskedtek az Ő Törvényének), s aki szigorúan megtiltotta nekik bármilyen más isten imádását. – Én nem értek vallási kérdésekhez – válaszolta Petronius. Lehet, hogy úgy van, ahogy ti mondjátok, és lehet, hogy nincs úgy. Az én hűségem a császárhoz nem oszlik politikai és vallási részre. Az én hűségem feltétlen hűség. Én az ő szolgája vagyok, és bármi történjék is, engedelmeskedni fogok parancsainak. – Mi a mi Urunk Istenünknek hűséges szolgái vagyunk és bármi történjék is, engedelmeskedünk parancsainak – felelték erre a zsidók. Ilyenformán zsákutcába jutottak. Petronius most levonult Galileába. Herodes tanácsára nem szálltak vele szembe, hanem, bár itt volt az ideje az őszi vetésnek, a földeket fel sem szántották, és mindenki gyászruhában, hamuval beszórt fejjel járt. Az ipar és kereskedelem szünetelt. Új küldöttség jött Petronius elé a samarai Caesareába, Herodes öccsének, Aristobulusnak vezetése alatt. A követek újra közölték, hogy a zsidóknak nincsenek háborús szándékaik, de ha továbbra is ragaszkodik a császári parancs végrehajtásához, egyetlen istenfélő zsidó sem fog többé, értelmet találni az életben, és az ország tönkremegy. Ez Petroniust nehéz helyzetbe hozta. Szeretett volna Herodestől segítséget vagy tanácsot kapni, de Herodes, belátva tulajdon helyzetének bizonytalanságát, már elhajózott Róma felé. Mit tehetett egy olyan katona, mint Petronius, aki mindig kész volt szembeszállni a csatákban a felsorakozott ellenséggel vagy az ellenséges katonák rohamra vezetett ordítozó ezreivel, mikor ezek a tiszteletre méltó, gyönge, öreg férfiak jöttek hozzá, eléje nyújtották a nyakukat, és így szóltak: – Mi nem ellenkezünk. Hűséges adófizetői vagyunk Rómának, de vallási kötelességünk Atyáink Istenéhez köt, akinek Törvényei szerint élünk csecsemőkorunk óta; ölj meg, ha úgy tetszik, mert úgysem tudjuk élve elviselni Istenünk káromlását. Petronius ekkor igen becsületes beszédet tartott. Közölte velük, hogy mint rómainak, kötelessége betartania a hűségesküt, amit császárának tett, és hogy engedelmeskedik neki mindenben; a zsidók láthatják, hogy a rendelkezésére álló fegyveres erőkkel képes lenne végrehajtani a kapott parancsot. Mindazonáltal megdicsérte őket állhatatosságukért és azért, hogy minden erőszakos cselekedettől tartózkodnak. Bevallotta, hogy noha hivatalos minőségben, mint Szíria kormányzója, tudja, mi lenne a kötelessége, de mint emberséges és józan férfi, szinte lehetetlennek tartja végrehajtani azt, amivel megbízták. Nem rómaira valló cselekedet fegyvertelen aggastyánokat megölni pusztán azért, mert ragaszkodnak őseik istenének imádásához. Megígérte, újra ír Caligulának, és ügyüket a lehető legkedvezőbb megvilágításban terjeszti elé. Több mint valószínű, hogy Caligula halállal fogja ezért megjutalmazni, de ha élete feláldozásával oly sok ezer szorgalmas és békés tartománybeli életét megmentheti, akkor szívesen hajlandó erre. Kérte őket, szedjék össze magukat, és reméljék a legjobbakat. Első dolguk legyen, amint megírta ezt a levelet, amit tüstént meg is fog tenni, hogy fogjanak hozzá újra földjeik műveléséhez. Ha ezt nem tennék, éhínség következne, utána fosztogatás és pestis, és a dolgok még az eddiginél is sokkal rosszabbra fordulnának. Beszéde közben történetesen váratlanul viharfelhők gyűltek össze nyugat felől, és erős záporeső támadt. Abban az évben a szokásos ősi esőzés elmaradt és most már szinte nem is lehetett remélni, hogy még megjön; ilyenformán szokatlan szerencse előjelének vették, és a gyászoló zsidók tömegei szétoszlottak, dicsőítő-és öröménekeket zengve. Az esőzés tartós volt, és csakhamar az egész föld újjáéledt. Petronius betartotta a szavát. Megírta Caligulának, milyen eltökéltek és konokok a zsidók, és kérte, gondolná meg újra elhatározását. Kijelentette, hogy a zsidók legteljesebb tisztelettel viseltetnek császáruk iránt, de erősítgetik, hogy szörnyű átok sújtana le földjükre, ha bármilyen szobrot emelnének templomukban – akár dicső császáruk szobrát is. Erősen kiszínezte kétségbeesésüket, amely abban nyilvánult, hogy még a földjüket sem művelték meg, és arra célzott, hogy most csak két elintézés lehetséges: az első, felállítani a szobrot és romba dönteni az országot, ami rengeteg adójövedelem elmaradását jelentené, vagy pedig visszavonni a császári határozatot, és biztosítani egy nemes nép örök háláját. Könyörgött császárának, hogy legrosszabb esetben halassza el a szobor felszentelését aratás utánig. De még mielőtt ez a levél Rómába érkezett volna, Herodes Agrippa máris dolgozni kezdett a zsidó Isten érdekében. Nagy szeretettel üdvözölték egymást Caligulával a hosszú távollét után. Herodes magával hozott egy nagy ládát tele arannyal, ékszerrel és más kincsekkel. Egy részét saját kincstárából, más részét Antipaséból hozta, míg a többit, azt hiszem, az alexandriai zsidók ajánlották fel neki. Meghívta ezután Caligulát a legdrágább lakomára, amit valaha adtak a városban: soha nem hallott csemegéket szolgáltak fel, köztük öt nagy pástétomot, amelyet tisztán pacsirtanyelvvel töltöttek meg, csodálatosan finom halakat, amelyeket nagy, vízzel telt hordókban hoztak a messze Indiából, és sültnek egy olyan állatot, mint a fiatal elefánt, de szőröset és eddig soha nem ismert fajtájút: ezt egy befagyott kaukázusi tó jegében találták, és hóba burkolva hozták Örményországon, Antiochián és Rhoduson keresztül. Caligula elképedt a lakoma nagyszerűségén, és elismerte, hogy sohasem volna meg benne a találékonyság ilyet elkészíteni, még ha meg is engedhetné magának. Az ital éppen olyan jó volt, mint az étel, és Caligula a lakoma folyamán olyan élénk és jókedvű lett, hogy kevesellte tulajdon nagylelkűségét Herodesszel szemben a múltban, azt mondta, említésre sem méltó az egész, és megígérte neki, kérjen bármit tőle, ami hatalmában áll, teljesíteni fogja. – Kérj tőlem bármit, legdrágább Herodesem – mondta –, és a tied lesz. Tulajdon istenségemre esküszöm, hogy meg fogom tenni. Herodes szabadkozott, hogy nem azért adja ezt a lakomát, mert valamilyen kegyet akar kicsikarni Caligulától. Kijelentette, hogy Caligula már annyit tett őérte, amennyit a világ egyetlen uralkodója sem tett valamelyik alattvalója vagy szövetségese érdekében, sem a történelem, sem a hagyomány teljes egésze nem jegyez fel ehhez hasonlót. Kijelentette, már több mint megelégedett: nem kér semmit, legfeljebb engedélyt arra, hogy kismértékben tanújelét adhassa hálájának. Caligula azonban tovább is töltögetett magának a kristály boroskorsóból, s továbbra is sürgette: „Nincs valami különleges, amit akarsz, valami újabb keleti királyság? Chalcis talán, vagy Iturea? Ha akarod, a tiéd.” – Legkegyesebb, legnagylelkűbb és legistenibb Caesar – mondta Herodes. – Ismétlem, nem kívánok a magam számára semmit. Csak remélem, továbbra is kiváltságom marad, hogy téged szolgálhatlak. De máris eltaláltad gondolatomat. Semmi sem kerüli el a te meglepően gyors és kutató szemedet. Valójában van valami, amit szeretnék tőled kérni, de ez az ajándék közvetlen csak neked lesz jó. Az én jutalmam közvetett lesz – a dicsőség, hogy én lehettem tanácsadód. Caligula kíváncsisága nőttön-nőtt. – Ne félj, Herodes, kérj, amit akarsz. Nem esküdtem-e meg, hogy megadom, és nem vagyok-e a világ istene? – Ebben az esetben – mondta Herodes – egyetlen kívánságom, ne gondolj többé arra, hogy felállíttatod szobrodat a jeruzsálemi templomban. Igen hosszú hallgatás következett. Magam is jelen voltam ezen a történelmi lakomán, és nem emlékszem, hogy valaha is kényelmetlenebbül éreztem volna magam, mint akkor, amikor izgatottan vártam, mi lesz az eredménye Herodes merészségének. Mit tehet most Caligula? önmagára, Caligula istenre esküdött meg rengeteg tanú jelenlétében, hogy teljesíti a kérést, de ugyanakkor miképp vonhatja vissza elhatározását, hogy megalázza a zsidók istenét, aki a világ minden istene közül egyedül továbbra is szembeszállt vele? Végül Caligula megszólalt. Halkan, majdnem kérve beszélt, mintha Herodesre számítana, hogy kisegíti tanácstalanságából. – Nem értem, legdrágább Herodes, miként képzeled, hogy ennek a kívánságnak a teljesítése az én hasznomra válik? Herodes az egészet részletesen kitervezte, mielőtt leült volna az asztalhoz. Jól színlelt komolysággal felelte: – Azért, Caesar, mert ha a te szent szobrodat beállítanánk a jeruzsálemi templomba, az egyáltalán nem emelné dicsőségedet. Ó, éppen ellenkezőleg! Tudod-e, hogy milyen szobor az, amelyet most a templom legbensőbb szentélyében tartanak, és hogy milyen szertartásokat végeznek körülötte a szent napokon? Nem? Akkor hallgass meg, és tüstént megérted, hogy amit gonosz dacosságnak tartottál hitsorsosaim részéről, az nem egyéb, mint hűségből fakadó vágy, hogy téged ne érjen sérelem, felség. A zsidók Istene, Caesar furcsa fickó. Azt mondják róla, hogy „istenellenes Isten”. Mélyen gyökerező gyűlölettel viseltetik szobrok ellen, különösen felséges tartású és gyönyörű művészi munkából született szobrok ellen, amilyenek a görög istenszobrok. Hogy a többi istenek elleni gyűlöletét szimbolizálja, elrendelte, hogy templomának legbensőbb szentélyében állítsanak fel egy durva, nevetséges szamár alakot. Hosszú füle van, óriási foga és roppant nagy nemi szerve. És minden szent napon a papok a legcsúnyább, legdögletesebb módon lepiszkolják ezt a bábut, aztán kocsin körülhordozzák a belső udvaron, hogy az egész hitközség hasonló módon piszkolja le. Az egész templom olyan büdös, mint valami roppant pöcegödör. A szertartás titkos. Nem zsidónak tilos részt venni benne, és a zsidók maguk is átoknak teszik ki magukat, ha beszélnek róla. Ugye most már mindent értesz? A vezető zsidók rettegnek, hogy ha a szobrodat felállítják a templomban, szörnyű félreértés keletkeznék; a köznép vallási fanatizmusában a legszörnyűbb sértéseknek tenné ki szobrodat, miközben azt gondolná, hogy ezáltal imád téged. De, mint mondtam, a természetes szemérmesség és a szent hallgatási parancs megakadályozza őket abban, hogy megmagyarázzák Petronius barátunknak, miért halnának meg inkább, mintsem hogy beleegyezzenek parancsod végrehajtásába. Nagy szerencse, hogy én itt elmondhatom neked azt, amiről őnekik hallgatniuk kell. Én csak anyai oldalról vagyok zsidó, ami talán megment az átoktól. Különben is teéretted kockáztatok meg mindent. Caligula mindezt a legteljesebb hiszékenységgel lenyelte, még magam is félig meggyőzve éreztem magam Herodes komolyságától. Caligula mindössze ennyit szólt: – Ha a hülyék ugyanolyan őszinték lettek volna velem, mint te, legdrágább Herodesem, mindnyájunkat sok bajtól kíméltek volna meg. Ugye nem hiszed, hogy Petronius végrehajtotta már utasításomat? – Miattad remélem, hogy nem – válaszolta Herodes. Erre Caligula rövid levelet írt Petroniusnak: „Ha szobromat már felállítottad a templomban, mint ahogy parancsoltam, hagyd ott, de gondoskodj arról, hogy a szertartásokat fegyveres katonák a legszigorúbban ellenőrizzék. Ha nem, oszlasd fel hadseregedet, és felejtsd el az ügyet. Herodes Agrippa király tanácsára arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kérdéses templom egyáltalában nem alkalmas az én szent szobrom felállítására.” Ez a levél keresztezte Petroniusét. Caligula fel volt háborodva, amiért Petronius megkísérelte, hogy a puszta emberségesség alapján elhatározásának megváltoztatására bírja, így válaszolt: „Minthogy úgy látom, többre értékeled a zsidók megvesztegetését, mint az én császári akaratomat, azt tanácsolom, öld meg magad gyorsan és fájdalommentesen, mielőtt minden idők számára elrettentő példát csinálok esetedből.” Történetesen Caligulának ez a levele elkésett – a hajó elvesztette főárbocát Rhodus és Ciprus között és napokig vesztegelt –, úgyhogy Caligula halálhíre előbb érkezett Caesareába. Petronius majdnem keblére ölelte egész Judeát nagy megkönnyebbülésében. Így végződött Herodes Agrippa történetének első része, a továbbiakat majd hallani fogják, miközben folytatom a magam történetét.

ÖTÖDIK FEJEZET

Ilyenformán visszaérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor engem két testőrtizedes körülvitt a vállán a palota nagyudvarán, a germán házizászlóalj körülvett, és dárdáját felszentelte szolgálatomnak. Végül is szóltam a két tizedesnek, hogy tegyenek le, és négy germánnak, hogy hozzák hordszékemet. Miután ez megtörtént, közölték velem: úgy határoztak, hogy a városon kívüli testőrtáborba visznek, ahol minden esetleges gyilkossági kísérlettől biztonságban leszek. Már újra tiltakozni akartam, amikor a tömeg legvégén valami színt láttam felvillanni. Egy bíborujjas kar furcsa, kerek mozdulatokkal integetett felém, ami emlékezetembe idézte iskolás napjaimat, így szóltam a katonákhoz: – Azt hiszem, Herodes Agrippa királyt látom. Ha beszélni akar velem, eresszétek azonnal hozzám. Amikor Caligulát meggyilkolták, Herodes nem volt nagyon távol. Utánuk ment a színházból, de az egyik összeesküvő félrevonta, és úgy tett, mintha arra kérné, járjon közbe az érdekében Caligulánál. Herodes így nem volt magának a gyilkosságnak tanúja. Pedig, ahogy én őt ismerem, valamilyen fogással bizonyára megmentette volna Caligula életét. És most, amikor meglátta a holttestet, igen határozottan adta tanújelét hálájának. Átölelte a véres tetemet, gyengéden felkarolva bevitte a palotába, s ott lefektette a császári ágyba. Még orvosokért is küldött, mintha nem halt volna még meg és esélye lenne a felépülésre. Aztán egy másik kapun kiment a palotából, azt megkerülve a színházba sietett, és itt rávette Mnestert, a színészt, hogy mondja el híres beszédét. Ez a beszéd nyugtatta meg az izgatott germánokat, és akadályozta meg őket abban, hogy bosszúból gazdájuk haláláért lemészárolják a közönséget. Aztán visszarohant a palotába. Amikor ott meghallotta, hogy mi történt velem, merészen belépett az udvarra, hogy megtudja, nem lehet-e szolgálatomra? El kell ismernem, hogy Herodes ferde mosolyának megpillantása – egyik szájszöglete fölfelé, a másik lefelé hajlott – meglehetősen felháborított. Első szavai így hangzottak: – Gratulálok, Caesar, megválasztásodhoz! Élvezd hosszú ideig azt a nagy tisztességet, amelyre ezek a derék katonák emeltek, és hadd legyen enyém a dicsőség, hogy én vagyok első szövetségesed. A katonák lelkesen ünnepeltek. Aztán közel jött hozzám, és erősen megszorítva a kezem, komolyan kezdett beszélni föníciaiul, tudva, hogy ismerem ezt a nyelvet abból az időből, amikor Karthágó történetét tanulmányoztam, de amelyet egyetlen katona sem értett. Nem adott alkalmat arra, hogy közbevágjak: – Figyelj ide, Claudius! Tudom, miképpen érzel. Tudom, voltaképpen nem akartál császár lenni, de mindnyájunk érdekében, éppen úgy, mint a magadéban, ne légy hülye! Ne engedd kisiklani kezedből azt, amit az istenek önszántukból adtak neked. Sejtem, hogy mire gondolsz. Valami bolond ötleted lehet, hogy hatalmadat átadod a szenátusnak, amint a katonák szabadon eresztenek. Ez őrület lenne. Jelt adna a polgárháború kitörésére. A szenátus juhnyáj, de van háromnégy farkas közöttük, akik abban a pillanatban, hogy leteszed a hatalmat, megkezdik a küzdelmet egymás között a birtoklásért. Ott van Asiaticus, hogy rajta kezdjem, nem is említve Viniciust. Mind a ketten benne voltak az összeesküvésben, így valószínűleg hajlandók bármilyen kétségbeesett cselekedetre, mert félnek a kivégzéstől. Vinicius máris Caesarnak tartja magát, mert elvette unokahúgodat, Lesbiát. Vissza fogja hívni a száműzetésből, és kettesben igen komoly erőt jelentenek majd. Ha nem Asiaticus vagy Vinicius, akkor valaki más lesz, valószínűleg Vinicianus. Te vagy az egyetlen elfogadható császár Róma számára, és a katonák mind mögötted lesznek. Ha valami képtelen előítélet miatt nem vállalod el a felelősséget, úgy ezzel mindent romba döntesz. Ez az egész mondanivalóm. Gondolkozz rajta, és őrizd meg lélekjelenlétedet! Aztán megfordult, és odakiáltott a katonáknak: – Rómaiak, nektek is gratulálok. Nem lehetett volna bölcsebb a választástok. Új császárotok bátor, nagylelkű, bölcs és igazságos. Oly teljesen megbízhattok benne, mint ahogy megbíztatok dicső bátyjában, Germanicusban. Ne engedjétek magatokat elbolondítani a szenátustól vagy bármelyik ezredestől. Tartsatok ki Claudius császár mellett, ahogy ő kitart majd mellettetek. A legbiztosabb hely most az ő számára a ti táborotok. Éppen most tanácsoltam neki, hogy jutalmazza meg bőkezűen hűségteket. – Ennyit mondott, és eltűnt. Hordszékemben gyors ütemben táboruk felé vittek. Amint az egyik elfáradt és lassította iramát, azonnal másik állott a helyébe. A germánok ordítozva előrerohantak. Teljesen zsibbadtan ültem; nem vesztettem el a fejem, de életemben még sohasem voltam olyan nyomorúságos hangulatban, mint most. Herodes elment, és újra reménytelennek láttam a jövőmet. Éppen a Szent Úthoz értünk, a Palatinus-domb lábánál, amikor küldöncök érkeztek sietve, hogy megállítsanak, és tiltakozzanak az ellen, hogy magamhoz ragadtam a hatalmat. A küldönc két néptribun volt (ez a tisztség a köztársaság középső korszakából maradt fenn, amikor a néptribunok védték meg a köznép érdekeit a nemesség önkényes túlkapásai ellen: személyük sérthetetlen volt, és noha nem volt semmi kormányzati hatalmuk, kikényszerítették a nemesektől a vétójogot a szenátusnak minden olyan intézkedése ellen, amely nem tetszett nekik. De Augustus és két császári utódja már felvette a néptribuni címet minden hatalmával együtt, úgyhogy az igaziak, jóllehet még mindig megválasztották őket, és bizonyos működést ki is fejtettek a császár irányítása mellett, eredeti fontosságukat elvesztették). Valószínűnek látszott, hogy a szenátus nemcsak azért küldte őket, hogy mutassa, egész Róma mögötte áll a tiltakozásban, de azért is, mert személyük sérthetetlensége megvédi őket bármilyen erőszaktól embereim részéről. Ez a két néptribun, akiket nem ismertem személyesen, nem viselkedett valami feltűnő bátran, amikor megálltunk, hogy beszéljünk velük, és azt a szigorú üzenetet sem merték elismételni, amelynek átadásával, mint később megtudtam, megbízták őket. Caesarnak neveztek (ehhez a címhez akkor még nem volt jogom, minthogy nem voltam a Julius-nemzetség tagja), és igen alázatosan így szóltak: – Bocsánat, Caesar, de igen leköteleznéd a szenátust, ha azonnal elmennél a Házba: sürgősen tudni szeretnék terveidet. Én eléggé hajlandó voltam menni, de a testőrök nem eresztettek. Csak megvetést éreztek a szenátus iránt, és most, hogy megválasztották saját császárukat, eltökélték magukat: nem engedik el szem elől, és ellenállnak a szenátus minden kísérletének akár a köztársaság visszaállítására, akár egy másik császár kinevezésére. Dühös kiáltozások hallatszottak. „Menjetek a fenébe!” „Mondjátok meg a szenátusnak, törődjenek a maguk dolgával, és mi is a magunkéval törődünk majd!” „Nem engedjük, hogy új császárunkat is legyilkolják.” Kihajoltam hordszékem ajtaján, és így szóltam: – Kérlek, adjátok át tiszteletteljes üdvözletemet a szenátusnak, és közöljétek, hogy pillanatnyilag képtelen vagyok kedves meghívásuknak eleget tenni. Már van egy másik meghívásom, egy korábbi, a palota testőrségének őrmesterei, tizedesei és közlegényei meghívtak, hogy élvezzem vendégszeretetüket a testőrtáborban. Az egész életem nem érné meg, hogy ezeket a hűséges katonákat megsértsem. Így hát tovább mentünk. „Micsoda remek pofa az új császár”, röhögték a katonák. Amikor elértünk a táborba, még hatalmasabb lelkesedéssel fogadtak. A testőrhadosztály mintegy tizenkétezer gyalogosból és a beosztott lovasságból állott. Most már nemcsak a tizedesek és őrmesterek kiáltottak ki császárnak, hanem a kapitányok és ezredesek is. Amennyire lehetett, lebeszéltem őket, miközben megköszöntem nekik jóakaratukat. Kijelentettem, nem egyezhetem bele, hogy császáruk legyek, amíg a szenátus ki nem nevez, hiszen a szenátus joga a választás. A főhadiszállásra vittek, ahol számomra eddig merőben szokatlan tisztelettel vettek körül, de szinte fogolynak éreztem magam. Ami a gyilkosokat illeti, amint elintézték Caligulát és megszöktek az üldöző germánok és Caligula szolgái elől, akik szintén bosszúkiáltásokkal üldözték őket, leszaladtak Vinicius házába, amely nem volt messze a Piac tértől. Itt a három városi zászlóalj ezredesei vártak rájuk. E zászlóaljakon kívül Rómában csak a helyőrség és a császári testőrség volt. Ezeknek ezredesei nem vettek cselekvőlég részt az összeesküvésben, de megígérték, hogy csapataikkal a szenátus rendelkezésére állnak, amint Caligula meghal, és a köztársaságot visszaállították. Cassius most erősködött, hogy valaki azonnal ölje meg Caesoniát és engem: mi ketten túlságosan közel álltunk Caligulához, semhogy túlélhetnénk. Egy Lupus nevű ezredes vállalkozott a feladatra. A testőrparancsnok sógora volt. Felment a palotába, kivont karddal a kezében végigjárta a sok üres szobát, és végül elérte a császári hálótermet, ahol Caligula holtteste feküdt véresen és szörnyűén, ahogy Herodes otthagyta. De most Caesonia ott ült az ágyon, Caligula fejével az ölében és egyetlen gyermeke, a kis Drusilla Caligula, ott ült az ágy mellett. Amikor Lupus belépett, Caesonia zokogva beszélt a holttesthez: „Férjem, férjem, miért nem hallgattál tanácsomra?” Amikor meglátta Lupus kardját, és arcába nézett, tudta, hogy sorsa megpecsételődött. Odanyújtotta a nyakát. „Suhints erősen” mondta. „Ne hibázz, mint a többi orgyilkos.” Caesonia nem volt gyáva. Az ezredes lesújtott, és a fej lehullott. Aztán felragadta a kis patkányt, aki feléje rohant, harapva és karmolva. Megfogta a lábánál, és fejét nekivágta egy márványoszlopnak. Koponyája azonnal összeroppant. Mindig undok dolog egy gyermek meggyilkolásáról hallani, de higgyen szavamnak az olvasó: ha ő ismerte volna a kis Drusillát, apja kedvencét, ő is legszívesebben azt tette volna vele, mint Lupus. Azóta sokat vitatkoztak azon, mit jelentett az, amit Caesonia a holttestnek mondott. A kijelentés mindenesetre homályos. Egyesek azt állítják, hogy arra célzott, Caligulának meg kellett volna fogadni a tanácsát, amikor indítványozta Cassius megöletését; gyanította ugyanis Cassius terveit. Akik így magyarázzák a dolgot, egyben Caesoniát hibáztatják Caligula őrületéért, kijelentvén, hogy ő zavarta meg az eszét legelőször, amikor szerelmi bájitalt adott be neki, hogy teljesen magához kapcsolja. Mások szerint, és ki kell jelentenem, én egyetértek velük, az asszony csak arra a tanácsra gondolt, amikor kérte Caligulát, hogy mérsékelje azt, amit Caligula „rendíthetetlen szigorúságának” nevezett, és viselkedjék emberségesen és józan halandóként. Lupus ezután engem akart felkutatni, hogy bevégezze feladatát. Ekkor azonban már felhangzottak a kiáltások: „Éljen Claudius császár!” Megállt annak a teremnek ajtajában, ahol a gyűlés folyt, de amikor meglátta, hogy milyen népszerű lettem, elment a bátorsága, és csendben ellopódzott. A Piac téren az izgatott tömeg nem tudta, rekedtre ordítsa-e magát, ünnepelve a gyilkosokat, vagy rekedtre bömbölje magát, vérüket kívánva. Az a hír is szárnyra kelt, hogy Caligulát nem is gyilkolták meg, az egész csak körülményesen megrendezett tréfa volt, és Caligula csak arra vár, hogy örömüknek adjanak kifejezést halála felett, hogy aztán általános mészárlásba kezdjen. Bizonyára erre gondolt Caligula – mondogatták –, amikor megígérte, hogy aznap éjszaka teljesen új mutatvánnyal szolgál, amelynek címe: „Halál, rombolás és a pokol rejtélyei.” Óvatosság vett erőt a népen, és hűségesen ordítozni kezdett. „Keressétek meg a gyilkosokat! Bosszuljátok meg a mi dicső Caesarunk halálát!” Ekkor Asiaticus, ez a tekintélyes fellépésű konzulviselt férfi, aki Caligula bizalmasa volt, fellépett a szónoki emelvényre, és beszélni kezdett: – Gyilkosokat kerestek? Nos, itt vagyok én is. És gratulálni akarok nekik. Csak azt sajnálom, hogy nem én adtam neki a halálos döfést. Caligula aljas teremtés volt, és nemesen cselekedtek, amikor megölték. Ne legyetek hülyék, Róma férfiai! Mindnyájan gyűlöltétek Caligulát, és most, hogy meghalt, újra szabadon lélegezhettek! Menjetek vissza otthonaitokba, és ünnepeljétek halálát borral és itallal. A helyőrség háromnégy százada a közelben állt, és Asiaticus így szólt hozzájuk: – Számítunk rátok, katonák, hogy megőrzitek a békét. A szenátus újra kezébe kerítette a hatalmat. Róma újra köztársaság. Engedelmeskedjetek a szenátus parancsainak, és szavamat adom nektek, hogy minden egyes katona jóval gazdagabb lesz akkor, amikor a dolgok egy kicsit lecsillapodtak. Nem szabad, hogy fosztogatás vagy zavargás legyen. Minden élet vagy vagyon elleni bűncselekményt halállal büntetnk. A nép hangulata erre újra megváltozott, ünnepelni kezdték a gyilkosokat, a szenátust és magát Asiaticust. Vinicius házából az összeesküvés szenátortagjai elindultak a szenátusba, ahol a konzulok gyorsan összehívtak egy gyűlést; ekkor érkezett rohanva Lupus a Palatinus-dombról a hírrel, hogy a testőrség engem választott császárrá, és sietve magával visz a táborba, így küldték a fenyegető üzenetet a két néptribunnal, akiket katonai lovakra ültettek, és utasítottak, hogy érjenek utol engem, s az üzenetet úgy adják át, mintha az ülésező szenátus küldené: már beszámoltam arról, miképpen vesztette el a fenyegetés az élét. A többi összeesküvő és a testőrtisztek Cassius vezetésével elfoglalták a citadellát a Capitolium-dombon, és otthagyták a városi őrség egy zászlóalját. Szerettem volna szemtanúja lenni a szenátus e történelmi ülésének, amelyen nemcsak az összes szenátorok vettek részt, hanem rengeteg lovag és más római, akiknek ott semmi dolguk nem volt. Amint megérkezett a hír, hogy sikerült elfoglalni a citadellát, mindnyájan elhagyták a szenátus épületét, és a közeli Jupiter-templomba vonultak, mert azt biztosabb helynek tartották. Ezt a ténykedésüket azzal mentegették maguk előtt, hogy a szenátus épületét hivatalosan „Julius-épületnek” nevezték, és hogy szabad emberek nem gyűlésezhetnek annak a dinasztiának dedikált helyen, amelynek önkényuralma alól végre oly szerencsésen megmenekültek. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek az új helyen, mindenki egyszerre kezdett beszélni. Egyes szenátorok kiáltozni kezdték, hogy a caesarok emlékét el kell pusztítani, szobraikat összetörni, templomaikat lerombolni. A konzulok azonban felemelkedtek és rendet kértek. „Uraim, csak egymás után!” mondták. „Egyszerre csak egyet intézzünk el.” Egy Sentius nevű szenátort kértek fel szólásra, mert ő mindig készen volt valami szónoklattal, amit hangosan és rábeszélően el tudott mondani. Remélték, hogy amint valaki rendes szónoki formában kezd el beszélni, ahelyett, hogy összevissza kiáltoznának és szomszédaikkal veszekednének, a Ház hamarosan belefog voltaképpeni munkájába. – Uraim – kezdte Sentius –, szinte hihetetlen! Ráébredtek-e, hogy végre szabadok vagyunk, nem vagyunk többé őrült önkényurak rabszolgái? Ó, bízom benne, hogy mindnyájatok szíve erősen és büszkén dobog most, mint az enyém, noha ki merné megjósolni, milyen hosszú ideig fog ez az áldott állapot tartani? Mindenesetre élvezzük, amíg lehet, legyünk boldogok. Csaknem száz év telt el azóta, hogy ebben az ősi, dicső városban ki lehetett jelenteni: „Szabadok vagyunk!” Ilyenformán természetesen sem én, sem ti nem tudjátok felidézni, milyen lehetett azokban a régi időkben kiejteni ezeket a nagyszerű szavakat, de mindenesetre pillanatnyilag a szívemet feszíti a túláradó boldogság. Milyen boldogok az elernyedt, öreg férfiak, akik rabszolgaságuk hosszú élete után utolsó leheletükkel ma ezeket az édes szavakat mondhatják: „Szabadok vagyunk!” Milyen tanulságos a fiatalemberek részére, akik számára a szabadság puszta szólam, tudni, mit jelent az, amikor hallják az egyetemes boldog felkiáltást: „Szabadok vagyunk!” De uraim és ti többiek, emlékeznünk kell, hogy csak az erény egyedül tudja megőrizni a szabadságot. Az önkény gonoszsága és átkos hatása az is, hogy megfélemlíti az erényeseket. Az önkényuralom hízelgésre és aljas félelemre tanít. Önkényuralomban szalmaszálak vagyunk a szeszélyek forgószelében. Első önkényurunk Julius Caesar volt. Az ő uralma óta nem volt a nyomorúságnak egy fajtája sem, amit ne tapasztaltunk volna. Mert Julius óta a császárok, akiket kiválasztottak, hogy felettünk uralkodjanak, egyre rosszabbak lettek. Mindegyik egy magánál kissé rosszabbat nevezett meg utódjául. Ezek a császárok ádáz haraggal gyűlölték az erényt. A legrosszabb mind közül ez a Gajus Caligula volt – szelleme ismerje meg a kínszenvedések összességét! –, az istenek és emberek ellensége. Ha egy önkényúr igazságtalan egy férfival szemben, azt a férfit meggyanúsítja, hogy neheztel ezért, még ha semmi jelét sem adja. Bűnvádat koholnak ellene, és elítéltetik a visszavonás reménye nélkül. Ez történt tulajdon sógorommal, ezzel az értékes, tisztességes lovaggal. De most ismétlem, szabadok vagyunk. Most már csak egymásnak vagyunk felelősek. Ez a Ház újra az őszinte beszéd és őszinte vita otthona. Valljuk be, gyávák voltunk, rabszolgák módjára éltünk, kibírhatatlan katasztrófákról hallottunk, melyek szomszédainkat érték, de addig, amíg ránk le nem csaptak, némán hallgattunk. Uraim, szavazzuk meg a hatalmunkban álló legnagyobb kitüntetést az önkényurak gyilkosainak, különösen Cassius Chaereának, aki az egész hősi ügy legfőbb mozgatója volt. Az ő neve dicsőbb kell hogy legyen még Brutusénál is, aki megölte Julius Caesart, vagy névrokonáénál, ama Cassiusénál is, aki ott állt e mellett a Brutus mellett és szintén lesújtott; mert Brutus és Cassius cselekedetükkel polgárháborút kezdtek, amely az országot a legmélyebb megaláztatásba és nyomorúságba taszította. Míg Cassius Chaerea cselekedete nem vihet bennünket ilyen katasztrófába. Mint igazi római, a szenátus szolgálatára állott, és megajándékozott bennünket azzal a drága szabadsággal, amelyet oly sokáig megtagadtak tőlünk. Ezt a gyerekes beszédet lelkesen megtapsolták. Valahogyan senki sem gondolt arra, hogy Sentius Caligula leghírhedtebb hajbókolója volt, sőt még meg is szolgálta a gúnynevet: „öleb”. De a közvetlenül mellette ülő szenátor hirtelen észrevette, hogy Sentius ujján ott van egy aranygyűrű, ékkövében Caligula képmásával. Ez a szenátor Caligula másik ölébe volt, de minthogy igen szeretett volna kitűnni köztársasági erényeivel, lerántotta a gyűrűt Sentius ujjáról, és a kövezetre vágta. Mindenki részt vett a gyűrű széttiprásában. Ezt a heves jelenetet félbeszakította Cassius Chaerea belépése; Aquila, a Tigris, két másik testőrtiszt, aki a gyilkosok között volt és Lupus kísérte. Belépve a szenátusba, Cassius egyetlen pillantást sem vesztegetett a zsúfolt padok között ünneplő szenátorokra és lovagokra, hanem odalépett egyenesen a konzulokhoz, tisztelgett és megkérdezte: „Mi a jelszó ma?” Az ünneplő szenátus tagjai úgy érezték, életüknek ez a legnagyszerűbb pillanata. A köztársasági időkben a konzulok voltak a haderő közös főparancsnokai, hacsak diktátort nem neveztek ki, aki fölöttük állott. De most már több mint nyolcvan éve annak, hogy utoljára kiadták a napi jelszót. Az idősebbik konzul, az ölebfajta egy másik példánya jól felfújta magát és így válaszolt: „A jelszó ma, ezredes, a jelszó ma: Szabadság!” Tíz percbe tellett, míg az ünneplés annyira elcsendesedett, hogy a konzul hangját újra hallani lehetett. Ekkor felemelkedett, s kissé izgatottan bejelentette, hogy a szenátus nevében utánam küldött hírnökök visszatértek, közölték, hogy kijelentettem, nem tudok engedni hívásuknak, és megmagyarázta, hogy erőszakkal visznek a testőrtáborba. Ez az újság elképedést és zavart okozott a padokban, szeszélyes vita következett, amely azzal végződött, hogy barátom, Vitellius indítványozta, küldjenek el Herodes Agrippa királyért: Herodes kívülálló, de szoros kapcsolatban van a római politika fordulataival, nagy hírű ember mind Nyugaton, mind Keleten, ő talán elfogadható tanácsot ad majd. Valaki helyeselt Vitelliusnak, hangsúlyozva, hogy Herodesnek nagy befolyása van rám, a császári testőrség tisztjeire és ugyanakkor jóindulattal viseltetik a szenátus iránt, amelynek soraiban számos személyes barátja van. Ilyenformán küldöncöt menesztettek Herodesért, hogy amint lehet, jöjjön közéjük. Azt hiszem, Herodes előre elrendezte ezt a meghívást, de nem vagyok bizonyos benne. Mindenesetre nem mutatkozott túlságosan igyekvőnek, sem túlságosan habozónak. A hálószobájából leküldött egy szolgát, közölje a hírnökkel, hogy néhány percen belül kész lesz, de pillanatnyilag nincsen felöltözve. Nemsokára lejött, igen erősen árasztva maga körül egy pacsuli nevű keleti illatot, amely állandó tréfaforrásul szolgált a palotának: állítólag ellenállhatatlan hatással volt Cyprosra. Caligula, amint ezt megérezte volt Herodesen, hangosan szaglászni kezdett és így szólt: „Herodes, te hitvesimádó öregember! Milyen jól hirdeted házassági titkaidat!” Herodes – megértik, ugye? – nem akarta, hogy megtudják, milyen hosszú időt töltött a Palatínus-dombon, mert különben gyanítanák, hogy állást foglalt. A palotát valójában szolgának öltözve hagyta el, elkeveredett a Piac téri tömegben, és éppen akkor jött haza, amikor a meghívás odaérkezett. Ezt az illatot alibiként használta, és úgy látszik el is fogadták. Amikor megérkezett a templomba, a konzulok megmagyarázták a helyzetet, és ő úgy tett, mintha meglepődne azon, hogy engem császárrá választottak, és hosszan hangsúlyozta belpolitikai semlegességét. Ő pusztán szövetséges király és Róma megbízható barátja, s így engedélyükkel maradni fog, bármilyen is a kormányforma. – Mindazonáltal – folytatta –, minthogy úgy látszik, szükségetek van tanácsomra, hajlandó vagyok őszintén beszélni. A köztársasági kormányforma bizonyos körülmények között igen értékes állapotnak tűnik fel előttem. Ugyanezt merném állítani a jóindulatú monarchiáról. Véleményem szerint senki sem állíthatja keményen és mereven, hogy az egyik kormányforma lényegesen jobb, mint a másik. Mindegyik kormányforma alkalmazhatósága a nép vérmérsékletétől, az uralkodó vagy uralkodók tehetségétől, az állam földrajzi kiterjedésétől és hasonlóktól függ. Csak egy általános igazságot lehet leszögezni, ezt: egyetlen józan ember sem adna ennyit (itt pattintott az új javai) bármilyen kormányformáért, akár demokratáért, arisztokratáért vagy autokratáért, amely nem számíthat az állam fegyveres erőinek támogatására. Annak az államnak fegyveres erőire, amely fölött állítólag uralkodik. És így, uraim, mielőtt bármilyen gyakorlati tanácsot próbálnék adni nektek, engedjetek meg egy kérdést. A kérdésem ennyi: mögöttetek áll-e a hadsereg? Vinicius ugrott fel, hogy feleljen neki. – Herodes király – kiáltotta –, a városi zászlóaljak hűségesek az utolsó emberig. Látod, három ezredesük itt van köztünk ma. Nagy fegyverraktárunk is van és rengeteg pénzünk, amellyel fizethetünk bármilyen további fegyveres erőt, ha erre szükség mutatkozik. Sokan vagyunk itt olyanok, akik kétszer ennyi csapatot állíthatnánk ki tulajdon rabszolgáinkból, és boldogan szabadítanánk fel őket, ha a köztársaságért kellene küzdeniük. Herodes nyíltan eltakarta a száját, hogy lássák, nevetését leplezi. – Barátom, Vinicius uram – mondotta. – A tanácsom: meg ne próbáljátok. Mit gondoltok, hogyan fognak harcolni kapusaitok, pékjeitek és fürdőszolgáitok a testőrség ellen, a birodalom legjobb katonái ellen? Azért említem a testőrséget, mert ha a ti oldalatokon volna, bizonyára legelőször említették volna. Ha azt gondoljátok, hogy egy rabszolgából katonát csinálhattok olyképpen, hogy mellére páncélt tesztek, dárdát adtok a kezébe, kardot kötöztök a hasára és így szóltok hozzá: „Na fiam, most harcolj” – hát kérlek, ismétlem, meg se próbáljátok! – Aztán újra a szenátus teljes egészéhez szólott: – Uraim, közlitek velem, hogy a testőrség császárrá kiáltotta ki barátomat, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicust, a volt konzult anélkül, hogy előre kikérte volna beleegyezésteket. Én úgy látom, a testőrség kissé habozott, amikor arról volt szó, hogy megengedje neki a hívástokra való megjelenést. Azonban azt is látom, hogy ezt az üzenetet nem a szenátus teljes egésze küldte, hanem a szenátus egy nem hivatalos töredéke, két vagy három szenátor; s hogy csak egy kis csapat izgatott katona – egyetlen tiszt sem volt köztük – vette körül Tiberius Claudiust, amikor az üzenetet megkapta. De ha egy másik küldöttséget indítanátok el rendes megbízatással, a testőrtábor tisztjei talán azt tanácsolnák Tiberius Claudiusnak, hogy fogadja a küldöttséget a szenátust megillető tisztelettel, és a tisztek bizonyára a parancsnokságuk alatt álló katonák ünnepi hangulatát is kicsit lehűtenék. Azt ajánlom, hogy ugyanezt a két néptribunt küldjétek el újra, és ha akarjátok, kész vagyok velük menni, és én beszélek vele – természetesen teljesen tárgyilagos hangon. Úgy hiszem, elég befolyásom van barátomra, Tiberius Claudiusra, akit kisfiú kora óta ismerek – egy és ugyanazon tiszteletre méltó nevelő tanított bennünket –, és elég kapcsolatom van a tábor tisztjeivel – gyakori vendége vagyok tiszti kaszinójuknak –, és biztosítalak benneteket, uraim, van olyan fontos nekem a ti jó véleményetek, hogy kész legyek az ügyet mindenki számára kielégítően elintézni. Így körülbelül négy órakor aznap délután, amikor erősen kitolódott ebédemet fogyasztottam a testőrtáborban, az ezredesek étkezőjében, miközben társaim minden mozdulatomat, ha tiszteletteljesen ugyan, de erősen figyelték, egy kapitány érkezett a hírrel, hogy küldöttség jön a szenátusból, és Herodes Agrippa király, aki szintén itt van, megelőzően négyszemközt szeretne velem beszélni. – Hozzátok be Herodes királyt ide – mondta a legidősebb ezredes –, Őfelsége a barátunk. Herodes rövidesen belépett. Egy-két ezredest nevén szólított, néhánynak meg is veregette a vállát, aztán igen kimérten és formálisan megkérdezte: – Beszélhetnék veled négyszemközt, Caesar? – szólt és vigyorgott. Engem zavart, hogy Caesarnak szólított, és felkértem, szólítson a nevemen. – Nos, ha nem te vagy a Caesar, igazán nem tudom ki lehetne válaszolt Herodes, és az egész szoba vele együtt nevetett. Herodes most megfordult: – Kedves barátaim, köszönöm nektek. De ha jelen lettetek volna ma délután a szenátus gyűlésén, akkor nevettetek volna csak igazán! Soha életemben nem láttam a meghibbant lelkesedésnek ilyen kavarodását. Tudjátok, mit gondolnak? Komolyan meg vannak győződve arról, hogy polgárháborút kezdenek, és kihívnak benneteket, a testőrséget; nem támogatja őket ebben senki, csak a városi zászlóaljak, néhány városi őr és tulajdon háztartásbeli rabszolgáik, akik majd katona-maskarába öltöznek. Az egészet persze a cirkusz gladiátorai vezetnék. Remek, mi? Voltaképpen megmondhatom a császárnak, amit mondani akarok, a ti jelenlétetekben is. Két néptribunt küldtek ide hozzád követségbe, mert látjátok, nincs egy sem közöttük, aki személyesen ide merne jönni: fel akarják kérni a császárt, hogy vesse alá magát a szenátusnak, és ha erre nem hajlandó, akkor ők majd kényszerítik. Hát ehhez mit szóltok? Eljöttem velük együtt, miután megígértem a szenátusnak, hogy a császárnak előzőleg néhány érdekmentes szót szólok, tehát tárgyilagos tanácsot adok. Most tehát betartom ígéretemet. – Caesar, a tanácsom az, légy durva velük! Lépj rá a férgekre és nézd, mint fetrengenek. – Barátom, Herodes király – szóltam mereven –, úgy látszik, elfelejted, hogy római vagyok, és még a császári hatalom is alkotmányunk szerint a szenátustól függ. Ha a szenátus olyan üzenetet küld nekem, amelyre udvariasan és beleegyezően válaszolhatok, ezt meg fogom tenni. – Legyen úgy, ahogy te akarod, de azért nem fognak jobban bánni veled. Alkotmányosan, mi? Természetesen meg kell hajolnom előtted, mint aki jobban értesz a régiségekhez, de van-e az „alkotmány” szónak valami gyakorlati jelentősége is manapsg? Ezután bebocsátották a két néptribunt. Ezek gépies, unott hangon elismételték, amit a szenátus rájuk bízott. Felkértek, hogy ne ragadtassam magam erőszakra, hanem minden további késlekedés nélkül engedjek a szenátus hatalmának. Emlékeztettek azokra a veszélyekre, amelyektől ők és én megmenekültünk az utolsó császár alatt, és kértek, ne cselekedjem semmi olyat, ami újabb általános katasztrófát idézhetne elő. A veszedelmek említése, amelyek elől Caligula alatt megmenekültünk, háromszor hangzott el a szobában, mert az első férfi elhibázta, a második kisegítette, és akkor az első elmondta újra elejétől végig. Igen, mondtam kissé ingerülten, ez a vers már egyszer előfordult és idéztem Homeros mondását, amely oly gyakran ismétlődik az Odysseában:

Örvendjünk, hogy a vésztől végleg megszabadultunk – Sok társunk odalett, míg hozzánk hű a szerencsénk.

Herodes roppantul mulatott ezen. Komikusan szavalta: „Sok társunk odalett, míg hozzánk hű a szerencsénk”. Aztán odasúgta az ezredesnek: „Hiszen erről van szó. Voltaképpen csak a maguk piszkos bőrének megmentésével törődnek.” A két néptribun elvörösödött, és tovább hápogta az üzenetet mint két ijedt kacsa. Ha a legfelsőbb hatalomról, amelyet alkotmányellenesen adtak nekem, lemondok, akkor a szenátus ígéri, hogy a legnagyobb kitüntetéseket szavazza meg nekem, amiket szabad nép csak adhat, de persze feltétel nélkül fejet kell hajtanom hatalmuk előtt. Ha azonban ellenkezőleg, nem vagyok hajlandó megjelenni a Házban, ellenem küldik a Város fegyveres erőit, és amint elfogtak, ne is számítsak kegyelemre. Az ezredesek olyan fenyegető tekintetekkel és dörmögéssel vették körül a két néptribunt, hogy azok gyorsan magyarázni kezdték: ők csak azt ismétlik el, amit a szenátus adott a szájukba, és személy szerint biztosítani akarnak arról, hogy véleményük szerint én vagyok az egyetlen megfelelő ember az uralkodásra. Ne felejtsük el, hogy mindkét minőségükben, mint a szenátus képviselői és mint néptribunok, személyük sérthetetlen, ezért kérnek, ne bánjunk velük méltatlanul. Aztán így szóltak: – És a konzulok bizalmasan még egy második üzenetet is bíztak ránk arra az esetre, ha az első üzenet nem tetszik neked. Kíváncsi voltam, mi lehet ez a második üzenet. – Caesar – felelték –, utasítottak, mondjuk meg neked, ha csakugyan el akarod fogadni a monarchiát, fogadd el mint a szenátus ajándékát és nem mint a testőrségét. Erre aztán nyíltan felnevettem. Első eset volt, hogy Caligula meggyilkolása után akár csak mosolyogtam is. Megkérdeztem: – Van egy harmadik üzenet is arra az esetre, ha nem tetszik a második? – Nem, több már nincs, Caesar – felelték alázatosan. – Nos – mondtam, még mindig igen jó hangulatban –, mondjátok meg a szenátusnak, nem hibáztatom őket azért, mert nem akarnak újabb császárt. A legutolsóból valahogyan hiányzott az a képesség, hogy megszerettesse magát népével. Másrészt viszont a császári testőrség ragaszkodik ahhoz, hogy császárt csináljon belőlem, a tisztek már fel is esküdtek nekem, és kényszerítettek, hogy ezt elfogadjam. Ilyenformán mit tehetek? Adjátok át a szenátusnak tiszteletteljes üdvözletemet, mondjátok meg a Háznak, hogy nem fogok semmi alkotmányelleneset – itt sokatmondóan Herodesre néztem – tenni, és bízhatnak bennem, hogy nem csapom be őket. Elismerem hivatottságukat, de ugyanakkor emlékeztetnem kell őket arra, hogy nem tudok szembeszállni katonai tanácsadóim kívánságával. Így hát a néptribunokat elengedték, akik igen örültek, hogy élve megszabadultak. Herodes így szólt: – Rendben volt, de sokkal jobban tetted volna, ha keményebben beszélsz, ahogy én tanácsoltam; ezzel csak késleltetted a dolgokat. Amikor Herodes elment, az ezredesek közölték velem, elvárják tőlem, hogy minden testőrnek százötven aranyat fizessek jutalomképpen, ötszáz aranyat pedig a kapitányoknak. Hogy mennyit fizessek az ezredeseknek, azt rám bízzák. „Megelégednétek fejenként tízezer arannyal?” tréfáltam. Megállapodtunk kétezerben, aztán felkértek, nevezzek ki egy parancsnokot a Caligula által kinevezett helyébe, aki részt vett az összeesküvésben, és most nyilván ott van a szenátus gyűlésén. – Válasszátok meg azt, akit akartok – mondtam közönyösen. Erre megválasztották a legidősebb ezredest, Rufrius Polliust. Ekkor kimentem a szónoki emelvényre, és bejelentettem elhatározásomat a katonák megjutalmazására vonatkozóan, és a katonák századonként felesküdtek nekem. Felkértek, jelentsem be, hogy ugyanazt a jutalmat kapják a Rajna mentén, a Balkánon, Szíriában, Afrikában és a birodalom más részein állomásozó ezredek. Erre annál is inkább hajlandó voltam, mert tudtam, hogy mindenütt rengeteg zsolddal tartozik a birodalom, kivéve a rajnai csapatokat, amelyeket Caligula a gallusoktól ellopott pénzzel fizetett ki. A felesketés órákba tellett, mert ha csoportonként is, de minden katonának el kellett ismételni az esküt, és tizenkétezren voltak. Ezután a helyőrség tagjai jöttek a városba, és ragaszkodtak ahhoz, hogy ők szintén felesküsznek, majd a császári tengerészet matrózai jöttek csapatosan Ostiából, hogy ugyanezt tegyék. Se vége, se hossza nem volt az ügynek. Mikor a szenátus megkapta üzenetemet, elnapolták az ülést éjfélig. Ezt az indítványt Sentius tette, és az a szenátor támogatta, aki lehúzta a gyűrűt az ujjáról. Amint ezt megszavazták, a két férfiú visszasietett házába, összecsomagolt néhány holmit, és kihajtatott a városból vidéki birtokára. Rájöttek, milyen bizonytalan a helyzetük. Elérkezett az éjfél, a szenátus összeült, de milyen üres volt a Ház! Alig száz tag volt jelen, és ezek is roppant ijedten viselkedtek. A városi zászlóaljak tisztjei azonban jelen voltak, és amint az ülést megnyitották, egyenesen megkérték a szenátust, adjon nekik egy császárt, ez egyetlen reménye a Városnak. Herodesnek teljesen igaza volt. Vinicius volt az a férfiú, aki elsőnek ajánlotta fel magát a császári méltóságra. Úgy látszik, kevesen támogatták, kivéve patkányszerű unokatestvérét, Vinicianust és néhány más szenátort, a konzulok azonban egyenesen lefitymálták. A monarchiára vonatkozó indítványt még a Ház elé sem terjesztették. Amint Herodes szintén előre látta, ezután Asiaticus lépett fel jelöltként. De Vinicius felemelkedett, megkérdezte, vajon van-e jelenlevő, aki ezt az indítványt komolyan venné? Veszekedés, majd verekedés kezdődött. Viniciusnak megeredt az orra vére, le is kellett feküdnie, amíg a vérzés el nem állt. A konzulok csak nagy nehezen teremtettek rendet. Azután megérkezett a hír, hogy az őrség és a tengerészet csatlakozott a testőrséghez éppen úgy, mint a gladiátorok is. (Az imént ugyanis elfelejtettem említeni a gladiátorokat.) így Vinicius és Asiaticus visszavonta a jelöltséget. Senki más nem jelentkezett. A gyűlés felbomlott aggódóan suttogó kis csoportokra. Hajnalban Cassius Chaerea, Aquila, Lupus és a Tigris lépett be. Cassius beszélni próbált. Azzal kezdte, hogy a köztársaság ragyogó visszaállítását emlegette. Erre a városi zászlóaljak tisztjei dühösen kiáltozni kezdtek: – Feledkezzetek el a köztársaságról, Cassius! Elhatároztuk, hogy császárunk lesz, és ha a konzulok nem adnak hamarosan császárt, mégpedig jó császárt, akkor többé nem is látnak bennünket. Elmegyünk a táborba, és csatlakozunk Claudiushoz. Az egyik konzul idegesen felelt, miközben Cassiusra nézett támogatást kérve: – Nem, még nem egyeztünk meg teljesen a császár kinevezésében. Legutolsó határozatunk – amelyet egyhangúlag megszavaztunk – a köztársaság visszaállítása volt. Cassius nem azért ölte meg Caligulát, hogy egyszerűen leváltsa a császárokat – ugye Cassius? –, hanem hogy visszaadja nekünk ősi szabadságunkat. Cassius a szenvedélytől halálsápadtan ugrott talpra, és így kiáltott: – Rómaiak! Én magam nem vagyok hajlandó több császárt tűrni. Ha másik császárt választanának meg, nem haboznék ugyanúgy tenni vele, mint ahogy Gajus Caligulával tettem. – Ne beszélj hülyeséget – mondták a városi tisztek. – Egy császár nem árt, ha jó császár. Milyen jól éltünk mindnyájan Augustus alatt. Cassius így szólt: – Akkor jó császárt fogok nektek adni. Nektek adom császárul Eutychust. Emlékeznek, Eutychus egyike volt Caligula vidám „cserkészeinek”. Mint Róma legjobb kocsiversenyzője, ő hajtotta a zöld színek lovait a cirkuszban. Cassius emlékeztette őket azokra a fáradalmakra, amelyekre Caligula kényszerítette a városi csapatokat Eutychus kedvéért. Istállókat kellett építeniük Eutychus versenylovai számára és azokat tisztogatni, és közben Eutychus szemtelenül ellenőrizte az egészet. – Úgy látom, jólesik térdre borulnotok s feldörzsölnötök a piszkot és ocsmányságot is az istállópadlóról a császár egyik kedvenc kocsihajtójának parancsára? Az egyik ezredes fitymálva szólt: – Igen nagy hangon beszélsz, Cassius, de azért mégiscsak félsz Claudiustól. Ismerd el! – Én félek Claudiustól? – ordította Cassius. – Ha a szenátus felszólít, hogy menjek el a táborba és hozzam el a fejét, boldogan megteszem. Nem is értelek benneteket. Teljesen elképeszt, hogy miután négy éven keresztül egy őrült uralkodott felettetek, most hajlandók vagytok a kormányhatalmat egy hülye kezébe letenni. De Cassius nem tudta meggyőzni a tiszteket. Szó nélkül elhagyták a szenátust, összegyűjtötték embereiket a Piac téren, és a századzászlók alatt elvonultak a táborba, hogy felesküdjenek nekem. A szenátus, vagy inkább ami megmaradt a szenátusból, most egyedül maradt és védtelenül. Mindenki szemrehányásokkal kezdte illetni társait, és már nem is tettették, hogy hűségesen ragaszkodnak a köztársaság ügyéhez. Ha legalább egyetlen ember bátornak mutatkozott volna, kevésbé szégyenkeztem Volna hazám miatt. Már régen kételkedtem a régi Rómáról szóló bizonyos ősi mondák, igaz voltában, amelyeket a Livius-fajta történészek elmondanak Értesülvén erről a jelenetről a szenátusban, még kedvenc passzusomban is kételkedni kezdtem, amely leírja a régi szenátorok bátorságát az Allia-folyó melletti katasztrófa után, amikor a kelták közeledtek a város felé és minden remény elveszett a falak megvédésére. Livius elmondja, hogy a katonakorú fiatalemberek feleségestül és gyermekestül miképpen vonultak vissza a citadellába, miután ellátták magukat fegyverrel és eleséggel, eltökélten, hogy az utolsó leheletükig kitartanak. De az öregemberek, akik csak bajt okoztak volna az ostromlottaknak, hátra maradtak és várták a halált, szenátori öltönyeiket viselve és hivatalos székeikben ülve házaik oszlopcsarnokában, hivatalos elefántcsont-jelvényüket keményen kezükbe szorítva. Amikor kisfiú voltam, az öreg Athenodorus kívülről betanultatta velem, és azóta sem felejtettem el: „A patríciusok házai nyitva állottak, és a beözönlő ellenség az igaz csodálat érzésével nézte az oszlopcsarnokokban ülő alakokat, nemcsak megjelenésük emberfeletti fenségétől meghatva, hanem felséges magatartásuktól és arcuk komolyan ünnepélyes kifejezésétől: isteneknek látszottak, így álltak csodálva, mintha isteni szobrokat néznének, amíg csak a monda szerint egyikük gyengéden simogatni nem kezdte az egyik patrícius, Marcus Papirius szakállát. – Abban az időben általában hosszú szakállt viseltek. – Ez felemelkedett, és elefántcsontbotjával főbe sújtotta. A csodálat szenvedéllyé változott, és Marcus Papirius volt az első patrícius, akire lesújtott a halál. A többit lemészárolták úgy, ahogy ültek a székben.” Livius tagadhatatlanul kitűnő író. Erényre akarta rábeszélni az embereket az ihletett, de történelmietlen mesékkel Róma elmúlt napjainak dicsőségéről. De nem, nem volt különleges sikere ebben a rábeszélésben, kezdtem eltűnődni a dolgon. Még Cassius, Lupus és a Tigris is összevesztek most. Tigris esküdözött, hogy inkább megöli magát, mintsem hogy tisztelegjen előttem mint császár előtt, és lássa a rabszolgaság visszatérését. – Nem gondolod komolyan, amit mondasz, és nincs itt még az ideje az ilyen beszédnek – mondta Cassius. A Tigris dühösen kiáltott: – Még te is, Cassius Chaerea? Te is cserbenhagysz bennünket most? Azt hiszem, túlságosan ragaszkodol az életedhez. Azt állítod, hogy te tervezted ki az egész gyilkosságot. De ki mérte az első ütést? – te vagy én? – Én! – mondta Cassius tüstént. – És én elölről támadtam rá, nem pedig hátulról. Ami pedig azt illeti, hogy szeretem az életemet, a bolondon kívül kicsoda az, aki nem szereti? Semmi esetre sem fogok megválni tőle szükségtelenül. Ha követtem volna Varus példáját azon a napon, a teuton erdőkben, több mint harminc évvel ezelőtt – ha megöltem volna magam akkor, mert úgy látszott, hogy minden remény odaveszett, ki hozta volna vissza a nyolcvan életben maradottat, és ki tartotta volna fel a germánokat addig, amíg Tiberius meg nem érkezett felmentő hadseregével? Nem, aznap én csakugyan szerettem az életet. És most igazán lehetséges, hogy Claudius végül is úgy határoz, hogy lemond a monarchiáról. A feleletéből el lehet képzelni egy ilyen szándékot: olyan hülye, hogy bármire képes, és ideges, mint egy macska. Amíg határozottan meg nem tudom, hogy nem teszi meg, ragaszkodom az élethez. Ekkor már a szenátus feloszlott, és Cassius, Lupus meg a Tigris egyedül vitatkoztak az elhagyatott előcsarnokban. Amikor Cassius körülnézett és látta, hogy egyedül maradtak, kacagásban tört ki. – Hülyeség – mondta –, hogy éppen mi veszekszünk itt. Tigris, gyere reggelizni. Te is Lupus. Gyere, Lupus. Én is reggeliztem, alig egy-két órai alvás után, amikor közölték velem, hogy a konzulok és az állhatatos köztársaságpárti szenátorok, akik részt vettek az éjféli gyűlésen, most megérkeztek a táborba, hogy tisztelegjenek előttem és gratuláljanak. Az ezredesek ironikusan adtak kifejezést megelégedésüknek: „Túlságosan korán jöttek, most várjanak.” A kevés alvás igen ingerlékennyé tett. Kijelentettem, hogy a magam részéről nem vagyok olyan hangulatban, hogy fogadjam őket. Csak az olyan férfiakat szeretem, akik bátran kitartanak véleményük mellett. Megpróbáltam elfelejteni a szenátorokat, és tovább ettem a reggelimet. De Herodes, aki mintha mindenütt egyszerre lett volna jelen ez alatt a két nap alatt, megmentette az életüket. A germánok, akik lerészegedtek és kötekedő hangulatban voltak, felkapták dárdáikat, és már-már lekaszabolták a szenátorokat, akik előttük térdepeltek, kegyelemért kiáltozva. A testőrség nem mutatott hajlandóságot a beavatkozásra. Herodesnek reám kellett hivatkoznia, hogy a germánokat észre térítse. Bejött reggelizőszobámba, miután a megmentett szenátorokat biztonságba helyezte, és kissé szemrehányó hangon így szólt: – Bocsáss meg, Caesar, de nem vártam volna, hogy a szenátus eltiprására vonatkozó tanácsomat ilyen komolyan veszed. Kissé gyengédebben kell bánnod a szegény fickókkal. Ha bármi baj történik velük, honnan tudsz összegyűjteni újra egy ilyen csodálatosan szolgalelkű bandát? Most már egyre nehezebb volt számomra ragaszkodni köztársasági meggyőződésemhez. Milyen komikus helyzet. Én magam, az egyetlen igazi monarchiaellenes, kénytelen voltam elfogadni a monarchiát! Herodes tanácsára magam elé idéztem a szenátust a palotába. A tisztek már nem támasztottak nehézséget az elé, hogy elhagyjam a tábort. Az egész testőrhadosztály velem jött kíséretképpen, kilenc zászlóalj vonult előttem, három pedig utánam, utánunk a többi csapatok, legvégül pedig a palotaőrség. Ekkor igen kínos esemény történt. Cassius és a Tigris, miután megreggeliztek, csatlakoztak a felvonuláshoz, és a palotaőrség élére álltak, közöttük pedig Lupus haladt. Én semmit sem tudtam erről, mert igen távol voltak hordszékemtől. A palotaőrség, amely hozzászokott ahhoz, hogy engedelmeskedjék Cassiusnak és a Tigrisnek, arra következtetett, hogy az új testőrfőparancsnok, Rufrius utasítására cselekszenek, noha voltaképpen Rufrius megüzente Cassiusnak és a Tigrisnek, hogy megfosztotta őket a parancsnokságtól. A nézők elámultak, és amikor megtudták, hogy azok ketten egyenesen szembeszállnak a paranccsal, botrányt rendeztek. Az egyik néptribun odarohant hozzám, és közölte velem a történteket. Én egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit szóljak. De nem hagyhattam szó nélkül cselekedetüket, hiszen Rufriusnak és rajta keresztül nekem is ellenszegültek. Amikor a palotába értünk, megkértem Herodest, Vitelliust, Rufriust és Messalinát (aki a legnagyobb örömmel üdvözölt), hogy beszéljék meg velem azonnal, mitévő legyek. A csapatok mind összegyülekeztek a palota előtt – Cassius, Lupus és a Tigris még mindig köztük, hangosan, magabiztosan beszélgettek egymással, de a többi tiszt mind elhúzódott mellőlük. Azzal nyitottam meg a tanácskozást, hogy megjegyeztem, jóllehet Caligula unokaöcsém volt, és megígértem apjának, drága bátyámnak, Germanicusnak, hogy meg fogom védeni és szeretni fogom, szívem legmélyén nem tudom hibáztatni Cassiust a gyilkosságért. Caligula ezer és egy módon kihívta a gyilkosságot. Hozzátettem még, hogy Cassiusnak olyan katonai minősítése van, amilyen egyetlen tisztnek sincs a hadseregben, és ha biztos lennék abban, hogy olyan magas szempontok vezették cselekedetében, mint mondjuk a második Brutust, kész lennék arra, hogy megbocsássak neki. De mi volt az igazi indoka? Rufrius szólalt meg először: – Cassius azt mondja most, hogy a szabadság nevében sújtott le, de valójában a saját emberi méltóságán esett sérelmet torolta meg. Caligula állandóan gúnyolta és izgatta azáltal, hogy komikus és illetlen csúfneveket adott neki. Vitellius így szólt: – Ha valóban hirtelen és erős harag fogta el, mentséget lehetne rá találni, de az összeesküvést napokon át tervezték, sőt azt hiszem, hónapok óta beszéltek róla. A gyilkosságot hidegvérrel követték el. – És elfelejted-e – szólt Messalina –, hogy nem közönséges gyilkosságot követett el, hanem megszegte legünnepélyesebb esküjét, amely szerint feltétlen hűséggel tartozik császárának? Emiatt nem szabad engedni, hogy életben maradjon. Ha tisztességes férfi lett volna, máris kardjába dőlt volna. – És elfelejted-e – szólt Herodes –, hogy Cassius elküldte Lupust, hogy gyilkoljon meg téged és Messalina úrhölgyet? Ha szabadon engeded, arra következtet majd, hogy félsz tőle. Hívattam Cassiust, és így szóltam hozzá: – Cassius Chaerea, te hozzászoktál a parancsok teljesítéséhez. Én most főparancsnokod vagyok, akár tetszik ez neked, akár nem, és teljesítened kell parancsaimat, akár tetszik, akár nem. Határozatom a következő: ha úgy tettél volna, mint Brutus, megöltél volna egy önkényurat a köz érdekében, noha szeretted személy szerint, tőlem kapnád az első tapsot; noha elvárnám tőled, minthogy megszegted ünnepélyes hűségesküdet e cselekedet által, hogy meghalj tulajdon kezedtől. De te kitervezted a gyilkosságot (és merészen végre is hajtottad, amikor a többiek hátramaradtak), mert személyes bosszú hajtott, és ilyen indokok nem szolgálják meg az én dicséretemet. Ezenfelül úgy tudom, hogy minden felhatalmazás nélkül elküldted Lupust, hogy gyilkolja meg Caesonia úrhölgyet, feleségemet Messalina úrhölgyet és magamat is, ha megtalál. Én emiatt nem részesítelek abban a kiváltságban, hogy öngyilkos lehessél. Úgy foglak kivégeztetni, mint egy közönséges bűnözőt. Elszomorít, hogy ezt kell tennem, hidd el nekem. Hülyének neveztél a szenátus előtt, és azt mondtad barátaimnak, hogy nem érdemlem meg a kegyelmet kardjaiktól. Őszintén sajnálom, hogy nem vehetem figyelembe azokat a nagy szolgálatokat, amelyeket Rómának tettél a múltban. Te voltál az, aki megmentetted a rajnai hidakat Varus legyőzése után, és az én drága bátyám egyszer úgy ajánlott be nekem, mint a legkitűnőbb katonát, aki alatta szolgált. Bárcsak boldogabban végződhetett volna ez a történet. Nincs több mondanivalóm, ég veled. Cassius szó nélkül tisztelgett, és kivitték, hogy találkozzék a halállal. Kiadtam a parancsot Lupus kivégzésére is. Igen hideg nap volt, és Lupus, aki levetette katonai köpenyét, hogy ne legyen véres, remegni kezdett, és panaszkodott a hidegre. Cassius szégyellte magát Lupus miatt, és szemrehányóan szólt: „Egy farkas sose panaszkodjék a hideg miatt” (Lupus latinul farkas), de Lupus sírt, és úgy látszik, nem hallotta. Cassius megkérdezte a katonát, aki a hóhéri tisztet ellátta, vajon van-e valami gyakorlata ebben a mesterségben. – Nem – válaszolta a katona –, de a polgári életben mészáros voltam. – Nagyon jól van – nevetett Cassius. – És megtennéd nekem most a szívességet, hogy az én kardomat használnád rajtam? Ezzel öltem meg Caligulát. Egyetlen ütésre lehullott a feje. Lupus nem volt ilyen szerencsés: amikor utasították, hogy nyújtsa előre a nyakát, olyan félénken tette, és elhúzódott az ütéstől, úgyhogy az homlokára hullott. A hóhérnak többször kellett sújtania, mielőtt végezhetett volna vele. Ami a Tigrist, Aquilát, Viniciust és a többi gyilkost illeti, rajtuk nem bosszultam meg magam. Ők is részesültek abban a közkegyelemben, amelyet azonnal kihirdettem, amint a szenátus megérkezett a palotába. Kegyelmet adtam minden szóval vagy tettel elkövetett bűnre, ami aznap vagy a megelőző nap történt. Hajlandó voltam arra is, hogy Aquilának és Tigrisnek visszaadjam korábbi rangjukat, feltéve, hogy hűséget esküsznek nekem. Itt tiszteletet kell adnom Tigrisnek mint szavatartó embernek. Megesküdött Cassiusnak és Lupusnak, hogy inkább meghal, mintsem hogy nekem mint császárnak tisztelegjen, és most úgy érezte, hogy becsületbeli adóssága van a szellemeiknek. Bátran megölte magát, mielőtt Cassius és Lupus temetési máglyáját meggyújtották, és testét az öveikkel együtt égették el.

HATODIK FEJEZET

Annyi tennivalóm volt a Caligula által hátrahagyott kavarodás eltisztogatása során – hiszen közel négy évig tartott a garázda uralom –, hogy a fejem kóvályogni kezd, ha csak rágondolok. Valójában a főérv, amellyel igazoltam magamat azért, hogy nem tettem meg, ami szándékomban volt, nevezetesen nem mondtam le a monarchiáról, mihelyt a Caligula meggyilkolása által okozott izgalom elült, éppen ez a teljes és tökéletes kavarodás volt: nem ismertem Rómában senkit magamon kívül, akinek meg lett volna a türelme hozzá, még ha tekintélye lett volna is, hogy vállalkozzék a nagy tisztogatás kemény és háládatlan munkájára. Tiszta lelkiismerettel nem adhatom át a felelősséget a konzuloknak. A konzulok közül még a legkitűnőbbek sem lettek volna képesek oly fokozatos újjáépítési program kidolgozására, amelyet öt vagy tíz év alatt lehet végrehajtani. Gondolkodásuk nem terjedt túl tizenkét hónapos hivatali idejükön. Vagy azonnali ragyogó eredményekre törekszenek, túlságosan gyors iramban erőltetve a dolgokat, vagy nem tesznek semmit. Ez a feladat egy tíz évre kinevezett diktátorra vár. De még ha találtunk volna is megfelelő tulajdonságokkal rendelkező diktátort, bízhattunk-e abban, hogy helyzetét nem erősíti-e meg a Caesar név felvételével, és nem lesz-e önkényuralkodóvá? Komor haraggal emlékeztem arra a gyönyörűen tiszta kezdetre, amely Caligulának rendelkezésére állott: teli közkincstár és császári magánkincstár, tehetséges és megbízható tanácsadók és az egész nemzet jóakarata. Nos, a sok rossz között a legjobb választás az volt, ha én magam maradok hatalmon, legalábbis egyelőre, remélve, hogy amint lehetséges, leváltanak. Jobban bízhattam magamban, mint a többiekben. Minden erőmet összpontosítani fogom az előttem álló munkára, és a dolgokat bizonyos rendbe kényszerítem, mielőtt bebizonyítom, hogy köztársasági beállítottságom őszinte, és nem puszta szóbeszéd, mint Sentius és a többiek meggyőződése. Közben olyan császáriatlan leszek, amennyire csak lehetséges. De máris felmerült az a kérdés, hogy ideiglenesen milyen címek megszavazását engedhetem meg a számomra. Oly címek nélkül, amelyek a megfelelő hatáskörrel járnak, senki sem mehet jól előre. Él fogom fogadni, ami szükséges. És segítőtársakat is fogok találni valahol, valószínűleg inkább a görög hivatalnokok és vállalkozó szellemű városi üzletemberek körében, mint a szenátus tagjai között. Van egy okos latin közmondás: „Olera olla legit”, ami azt jelenti: „A cserép mindig megtalálja a maga növényét.” Valahogyan csak elvergődöm majd. A szenátus meg akart szavazni nekem minden címet, amelyet elődeim valaha is viseltek, csak hogy megmutassák, mennyire megbánták köztársasági lázukat. Amennyit lehetett, visszautasítottam. Elfogadtam a caesari címet, amelyhez bizonyos módon jogom volt, hiszen a Caesarok véréből származom nagyanyám Octavia, Augustus nővére révén, és rajtam kívül több igazi Caesar nincs. Elfogadtam, mert ennek a névnek súlya volt az olyan külföldi népeknél, mint az örmények, parthusok, germánok és marokkóiak. Ha politikai akarnoknak tartottak volna, aki új dinasztiát próbál alapítani, felbátorodtak volna, hogy zavart okozzanak a határvidéken. Elfogadtam továbbá a néptribuní címet, ami személyemet sérthetetlenné tette és jogot adott arra, hogy a szenátus határozatai ellen vétót emeljek. Ez a személyi sérthetetlenség fontos volt számomra, minthogy el akartam törölni minden törvényt és rendeletet, amely büntetéssel sújtja a felségsértést, és éneikül igazán nem lettem volna biztonságban a gyilkosok előtt. De visszautasítottam a „Haza Atyja” címet és az „Augustus” elnevezést, nevetségessé tettem a kísérleteket, hogy istenné emeljenek, sőt közöltem a szenátussal, nem kívánom, hogy vezérnek, Imperátornak nevezzenek. Ez, hangsúlyoztam, ősidők óta a csatamezőn teljesített sikeres szolgálat jutalma, és nem jelenti pusztán a hadsereg legfőbb parancsnoki méltóságát. Augustust Imperátorrá választották Actiumnál és másutt aratott győzelmeiért. Tiberius nagybátyám egyike volt egész történelmünk legsikeresebb tábornokainak. Elődöm, Caligula ifjúi becsvágyból engedte meg, hogy Imperátornak nevezzék, de még ő is úgy érezte, kötelessége megszolgálni ezt a címet a csatamezőn, ezért indult el, hogy átkeljen a Rajnán, ezért támadta meg a brit csatorna vizeit. Katonai műveletei, ha véletlenek voltak is, azt jelképezték, hogy megérti, milyen felelősséggel jár az imperátori cím. „Eljöhet a nap, uraim”, írtam a szenátusnak, „amikor szükségesnek érzem, hogy seregeim élén kivonuljak a csatamezőre, és ha az istenek támogatnak, meg fogom szolgálni ezt a címet, s igen büszkén fogom viselni, de addig kérlek benneteket, ne szólítsatok így a tehetséges tábornokok iránti tiszteletből, akik a múltban csakugyan megszolgálták.” Annyira tetszett nekik ez a levelem, hogy aranyszobrot szavaztak meg nekem – sőt három aranyszobrot –, de én vétót emeltem az indítvány ellen két alapon. Először, mivel nem tettem semmit, hogy megszolgáljam ezt a kitüntetést, és másodszor a roppant költségek miatt. Megengedtem azonban nekik, hogy megszavazzanak három szobrot a város fontosabb pontjain; de a legdrágább közülük ezüstből készült és nem is tömör ezüstből, hanem üres szobor volt, gipsszel töltve. A másik kettő márványból, illetve bronzból készült. Azért fogadtam el ezt a három szobrot, mert Róma már annyira zsúfolt volt a szobroktól, hogy ez a két-három már nem tett sok különbséget, és érdekelt modellt ülni egy igazán jó szobrász előtt most, hogy a világ legjobb szobrászai a rendelkezésemre állottak. A szenátus azt is elhatározta, hogy Caligula emlékét minden hatalmában álló módon megcsúfolja. Megszavazták, hogy meggyilkolásának napját nemzeti hálaadás ünnepévé nyilvánítsák. Újra vétót emeltem, és eltekintve attól, hogy megsemmisítettem Caligula rendeleteit, amelyek szerint istentiszteletet kellett bemutatni neki és Panthea istennőnek (ezt a nevet adta ugyanis szegény unokahúgomnak, Drusillának, akit meggyilkolt), semmi más cselekedetre nem ragadtattam magam emléke ellen. Hallgatni róla, ez volt a legjobb politika. Herodes emlékeztetett rá, hogy Caligula nem tett semmit Tiberius emlékének megszégyenítésére, holott igazán jó oka lett volna rá, hogy gyűlölje; és mégis csupán attól tartózkodott, hogy istenné avassa, és abbahagyatta a diadalív építését, amelyet emlékére megszavaztak. – De mit csináljak Caligula szobraival? – kérdeztem. – Ez elég egyszerű – mondta Herodes. – A városi őröket utasítsd, hogy holnap hajnali kettőkor, amikor mindenki alszik, szedjék össze a szobrokat, és hozzák ide a palotába. Amikor Róma holnap felébred, a talapzatokat üresen találja, vagy talán már ott áll helyükben az a szobor, amelyet eredetileg elvittek, hogy helyet csináljanak a másiknak. Megfogadtam Herodes tanácsát. A szobrok kétfélék voltak istenek szobrai, akiknek fejét Caligula levétette s helyükbe tétette sajátját, és azok, amelyeket magáról csináltatott nemesfémekből. Az első fajtát, amennyire lehetett, helyreállítottam eredeti állapotába, a többieket pedig összetörettem, beolvasztattam, és pénzt verettem belőlük. A nagy aranyszobor, amelyet templomába helyeztetett, beolvasztása után közel egymillió aranyat eredményezett. Nem hiszem, hogy megemlítettem volna erről a szoborról, hogy papjai akik közé legnagyobb szégyenemre én is tartoztam – mindennap felöltöztették olyan ruhába, amilyet Caligula aznap viselt. Nemcsak a rendes polgári vagy katonai ruhákba kellett öltöztetni az imperátori rang jelvényeivel, hanem olyan napokon, amikor történetesen Venusnak, Minervának, Jupiternek vagy a Jóság Istennőjének képzelte magát, fel kellett öltöztetni a különböző isteni jelvényekkel együtt. Hízelgett hiúságomnak, hogy képmásom rákerült a pénzekre, de ebben az örömben az előkelő római polgárok is részesültek a köztársaság alatt, így hát ezért nem kell engem hibáztatni. A pénzre vert képmások azonban mindig csalódást okoznak, mert profilban készülnek. Senki sem ismeri jól tulajdon profilját, és bizony megdöbbentő, amikor meglátja, hogy valójában ilyennek látják őt azok, akik mellette állnak. Az ember tulajdon arcát szemközt nézve jól ismeri a tükörből, eltűri, sőt valahogy meg is szereti. De ki kell jelentenem, hogy amikor megláttam az aranypénz első mintáját, amelyet a pénzverde mesterei vertek a számomra, mérges lettem, és megkérdeztem, vajon karikatúrának szánták-e? Megdöbbentett aggódó arckifejezésem, kicsiny fejem a hosszú nyakamon és az ádámcsutka, amely úgy áll ki majdnem, mint egy második áll. De Messalina így szólt: – Nem, drágám, te csakugyan ilyen vagy, voltaképpen inkább hízelgő, mint az ellenkezője. – És igazán tudsz szeretni egy ilyen férfit? – kérdeztem. Megesküdött, hogy az egész világon nincs arc, amely oly drága volna neki. Így tehát megpróbáltam hozzászokni a pénzhez. Caligula szobrain kívül pazarló életének sok aranyés ezüsttárgya maradt meg a palotában és másutt is, ezeket is be lehetett olvasztani. Például az arany ajtógombok és ablakkeretek és az aranyés ezüstbútorok a templomban. Valamennyit elvitettem. A palotában is nagy tisztogatást rendeztem. Caligula hálószobájában megtaláltam a méreggel telt ladikot, amely Liviáé volt és amelyet Caligula igazán jól kihasznált, amikor mérgezett édességeket küldött azoknak, akik végrendeletükben őt nevezték meg örökösül, s amikor mérget öntött néha oly vendégeinek tányérjára, akiknek figyelmét valamilyen előre megbeszélt módon elterelte. (Beismerése szerint legjobban élvezte az arzénnal megmérgezett emberek haldoklását.) Az egész ládát levittem magammal Ostiába a tavasz első langyos napján, és Caligula egyik kéjutazó bárkáján körülbelül egy mérföldnyire elevezve a parttól beledobtam a vízbe. Néhány perc múltán a döglött halak ezrei úszkáltak a tenger felületén. Nem mondtam meg a matrózoknak, mi volt a ládában, és néhányan kapkodni kezdtek a felszínen lebegő halak után, hogy hazavigyék megenni. De ezt halálbüntetés terhe alatt megtiltottam. Caligula párnája alatt megtaláltam két híres könyvét, az egyikre véres kard, a másikra véres tőr volt festve. Caligulát állandóan követte egy szabadosa, aki ezt a két könyvet vitte, és amikor valamit hallott valakiről, ami nem tetszett neki, így szólt a szabadosához: „Protogenes, írd be ennek a fickónak a nevét a tőr alá” vagy „írd a nevét a kard alá”. A kard kivégzést jelentett, míg a tőr alá azok kerültek, akiket öngyilkosságra szólított fel. Az utolsó nevek a tőrkönyvben a következők voltak: Vinicius, Asiaticus, Cassius Chaerea és Tiberius Claudius – vagyis jómagam. Ezeket a könyveket saját kezűleg elégettem. És Protogenest kivégeztettem. Nemcsak, hogy utáltam ennek a komorarcú, vérszomjas fickónak látását, aki mindig elviselhetetlenül szemtelen volt velem szemben, hanem azt is megtudtam, hogy szenátorokat és lovagokat megfenyegetett, hogy beírja a nevüket valamelyik könyvbe, ha nem fizetnek neki nagyobb összeget. Caligula emlékezőtehetsége ebben az időben már olyan rossz volt, hogy Protogenes könnyen elhitette vele: a neveket csakugyan ő diktálta. Amikor kihallgattam Protogenest, erősködött, hogy ő sohasem fenyegetőzött ilyenformán, és sohasem írt be nevet a könyvbe, ha Caligula nem parancsolta. Ezen az alapon aztán felmerült a kérdés, milyen jogi forma előzze meg a kivégzést. Igen könnyű lett volna, hogy valamelyik ezredesem tisztességtelenül jelentse egy reggel: „ezt és ezt hajnalban kivégezték, híven tegnapi utasításodhoz”. Ha semmit sem tudtam az ügyről, akkor pusztán az ő szava állott az enyém ellen, hogy nem adtam ki ezt a parancsot. És én mindig hajlandó vagyok elismerni, hogy emlékezőtehetségem nem túlságosan jó. Így újra bevezettem az Augustus és Livia által kezdett gyakorlatot, hogy minden határozatomat és utasításomat azonnal írásba foglaltam. Hacsak valamelyik alantasom nem mutatott általam aláírt parancsot valamilyen erős fegyelmezési cselekedetre, amelyet elvégzett, vagy bármilyen fontos pénzügyi műveletre, vagy egy újításra, amit behoztam, az ilyen eljárásról nem szabad elismerni, hogy én állok mögötte, és ha nem helyeslem a cselekedetet, magukra kell venniük a felelősséget. Végül is ez a gyakorlat, amelyet főminiszteréim is átvettek alantasaikkal való együttműködésükben, olyan természetessé vált, hogy az ember alig hallott beszédet a kormányhivatalokban munkaidő alatt, kivéve, ha az egyes osztályok vezetői tanácskoztak, vagy ha városi tisztviselők látogatását fogadták. Minden palotaszolga viasztáblát hordozott magánál arra az esetre, ha valami különleges rendeletet kell leírni. Minden esetleges álláskeresőt, kérvényezőt vagy hasonlót figyelmeztettek, hogy adjanak írást a palotába való belépésükkor, pontosan körülírva, hogy mit akarnak és miért; és ritka kivételektől eltekintve nem volt szabad ügyüket sürgetni vagy élőszóval megindokolni. Ez sok időt megtakarított, de a minisztereimet meglehetősen alap nélkül felfuvalkodott fickóknak tartották. Mindent el fogok mondani minisztereimről. Tiberius és Caligula uralma alatt a birodalmi ügyek valódi intézése egyre inkább a birodalmi szabadosok kezébe jutott, akiket nagyanyám, Livia eredetileg titkári kötelességek ellátására képzett ki. A konzulok és a városi elöljárók, noha független hatóságok voltak és csak a szenátusnak feleltek kötelességük elvégzéséért, egyre inkább a szabadosok tanácsára támaszkodtak, amelyet azok a császár nevében adtak, különösen bonyolult pénzügyi és jogi okmányokkal kapcsolatos ügyekben. Megmutatták nekik, hová üssék pecsétjüket, vagy hová írják nevüket, miután az okmányokat már előkészítették számukra, és ők bizony ritkán bajlódtak azzal, hogy a tartalmukkal megismerkedjenek. Aláírásuk a legtöbb esetben puszta formalitás volt, és semmit sem tudtak az adminisztrációs részletekről, ha összehasonlítjuk tudásukat a titkárokéval. Ezenkívül a titkárok egy újfajta kézírást fejlesztettek ki, tele rövidítésekkel, hieroglifákkal és sebtében írott betűkkel, amelyeket rajtuk kívül senki sem értett meg. Tudtam, lehetetlen hirtelen változást várni a világ és a titkárság viszonyában, így pillanatnyilag inkább erősítettem, mint gyengítettem a titkárság hatalmát, megerősítve Caligula szabadosai közül azoknak kinevezését, akik tehetségesek voltak. Megtartottam példának okáért Callistust, aki egy személyben a császári magánkincstár és a közkincstár minisztere volt, hiszen Caligula az utóbbit is magánkincstárként kezelte. Callistus tudott a Caligula elleni összeesküvésről, de nem vett részt benne. Hosszú történetet mondott el arról, mint utasította nemrégen Caligula, hogy mérgezze meg az ételemet, de ezt ő nemesen visszautasította. Nem hittem el. Először is Caligula sohasem adta volna ki ezt az utasítást, mert a mérget, mint rendszerint, saját kezűleg tette volna ételembe; másodszor pedig Callistus nem mert volna engedetlenkedni. Mindazonáltal elsiklottam efölött, mert igen szerettem volna kincstárnoki minőségében megtartani, és az egyetlen ember volt, aki igazán ismerte a jelenlegi pénzügyi helyzet hogyanjait és miértjeit. Azzal biztattam, hogy véleményem szerint nagyszerűen működött, amikor Caligulát ilyen sokáig ellátta pénzzel, és számítok rá, hogy a jövőben aranyszerző képességeit Róma megmentésére fogja felhasználni az elpusztítása helyett. Felelőssége egészen odáig terjedt, hogy ő irányított minden közpénzzel kapcsolatos jogi vizsgálatot. Megtartottam Myront mint igazságügyminisztert, Posidest mint katonai kincstárnokot és Harpocras lett a cirkuszi játékok és általában a közszórakozás minisztere; Amphaeus a polgárok névjegyzékét kezelte. Myron mindenkori feladata volt ezenkívül elkísérni engem, amikor a nyilvánosság elé mentem, megvizsgálni az üzeneteket, a kérvényeket, amelyeket átadtak nekem, és kiválogatni a fontosakat és sürgősen elintéznivalókat a lényegtelen és haszontalan kérések szokásos áradatából. Egyéb minisztereim a következők voltak: Pallas, akit magánkincstáram vezetésével bíztam meg, testvére Felix, a külügyminiszter, Gallon a kereskedelemügyi miniszter és fia Narcissus, akit a magánlevelezés és a belügyek miniszterévé tettem. Polybius volt vallásügyi miniszterem – mert pontifex maximus voltam –, és ő segédkezik történelmi munkámban is, ha valaha időm lesz erre. Ez az utolsó öt az én szabadosom volt. Csődöm korszaka alatt kénytelen voltam elbocsátani őket szolgálatomból, s könnyen kaptak hivatalnoki munkát a palotában; így bevezetődtek a titkári teendők rejtélyeibe, sőt már olvashatatlanul is tudtak írni. Mindnyájukat az új palotában helyeztem el, kidobva a gladiátorok, kocsivezetők, inasok, színészek, művészek és a többi lézengők seregét, akiket Caligula ott elhelyezett. A palotát mindenekfölött a kormányzati munka székhelyévé tettem. Én magam a régi palotában laktam, meglehetősen szerényen, Augustus példáját követve. Fontos lakomákra és külföldi fejedelmek látogatásakor Caligula lakosztályát használtam az új palotában, ahol Messalina is kapott egy szárnyat saját használatára. Amikor kineveztem minisztereimet, megmagyaráztam nekik, elvárom tőlük, hogy amennyire lehetséges, támaszkodjanak saját kezdeményezésükre ; nem várhatják el tőlem, hogy mindenben én igazgassam őket, még ha tapasztaltabb volnék is. Nem voltam Augustus helyzetében, aki, amikor átvette az ügyek ellenőrzését, nemcsak hogy fiatal és tevékeny volt, hanem az igen tehetséges tanácsadók tömegére is számíthatott, olyan kitűnő emberekére, mint Maecenas, Agrippa, Pollio, hogy csak hármat nevezzek meg. Meghagytam nekik, hogy mindig tehetségük legjavát adják a munkába, és ha bármikor nehézséggel találkoznának, lapozzák fel „Augustus Isten Római Rendeletei”-t, a Lívia által Tiberius uralkodása alatt kiadott nagy emlékmunkát, és lehetőleg szorosan ragaszkodjanak az ott talált formákhoz és precedensekhez. Ha oly esetek fordulnának elő, ami ebben a felbecsülhetetlen értékű feljegyzés-gyűjteményben nem található, természetesen kérjenek tőlem tanácsot. Elvárom azonban, hogy amennyire lehet, kíméljenek meg a fölösleges munkától. Legyetek merészek – mondtam –, de azért ne vigyétek túlzásba a dolgot. Bevallottam Messalinának, aki segített nekem a miniszteri kinevezésekben, hogy köztársasági lázam heve kissé lanyhult: napról napra jobban rokonszenvezem Augustusszal, és tisztelem emlékét. És nagyanyámat, Líviát is tisztelem személyes utálatom ellenére is. Kétségkívül csodálatosan módszeres agyveleje volt, és ha, mielőtt visszaállítanám a köztársaságot, a kormánygépezetet csak fél olyan jól tudnám megszervezni, mint amilyen az alatta és Augustus alatt volt, igen elégedett lennék magammal. Messalina mosolyogva felajánlotta, hogy ez alkalommal eljátssza Lívia szerepét, ha én vállalkozom Augustuséra. „Absit omen” kiáltottam fel, és mellemre köptem a jó szerencse kedvéért. Kijelentette, hogy tréfán kívül benne is van valami Livia tehetségéből az emberek jellemének megérzésére, összegezésére és annak eldöntésére, hogy milyen állásban lennének megfelelőek. Ha szabad kezet akarok neki adni, szívesen intézné nevemben az összes társadalmi kérdéseket, és így mint a Közerkölcsök Igazgatójának semmi dolgom nem volna. Mélységes szerelemmel szerettem Messalinát, ezt tudniuk kell, és a miniszterek választásában ítélőképességét igen jónak és fortélyosnak találtam, de azért haboztam, hogy ilyen nagy felelősséget átadhatok-e neki. Könyörgött, engedjem, hogy képességének valamilyen erőteljesebb bizonyítékát adja. Felajánlotta, hogy nézzük át együtt a szenátori rend névsorát: meg fogja mondani nekem, hogy véleménye szerint ki maradhat szenátor. Elhozattam a névsort, és elkezdtük a rostálást. Be kell vallanom, ugyancsak elképedtem azon az alapos tudáson, amellyel felismerte az első húsz megemlített szenátor képességeit, jellemét, magánéletének és közéletének történetét. Bármilyen módon is ellenőriztem adatait, olyan pontos volt, hogy szívesen teljesítettem kérését. A magam véleményére csak néhány kétes esetben adtam, amikor ő nem törődött sokat azzal, hogy a név rajta maradjon-e az összeállításon vagy sem. Miután Callistuson keresztül megvizsgáltam egyes tagok pénzügyi rátermettségét, és megítéltem szellemi és erkölcsi tulajdonságaikat, körülbelül a nevek egyharmadát töröltük, s az üresedéseket a rendelkezésre álló legjobb lovagokkal töltöttük be és azokkal a volt szenátorokkal, akiket Caligula frivol okokból törölt a rend tagjai sorából. Egyik jelöltem a törlésre Sentius volt. Nemcsak azért éreztem szükségét, hogy megszabaduljak tőle, mert olyan buta beszédet mondott a szenátusban s utána oly gyáván viselkedett, hanem azért is, mert a két szenátor közül ő volt az egyik, aki elkísért a palotába Caligula meggyilkolása idején, és azután elhagyott. A másik egyébként Vitellius volt, de ő most biztosított arról, azért sietett el, hogy Messalinát megtalálja és biztonságba helyezze; gondolta, Sentius ott marad és vigyáz rám. Erre persze megbocsátottam neki. Vitelliust helyettesemmé tettem arra az esetre, ha megbetegednék vagy bármi baj történne velem. Sentiustól mindenesetre megszabadultam. Lefokozása okául azt hoztam elő, hogy nem jelent meg a szenátusnak azon a gyűlésén, amelyet a palotába hívtam össze. Nem is jelenhetett meg, hiszen vidéki birtokára menekült Rómából anélkül, hogy távollétéről a konzulokat értesítette volna; hosszabb ideig elmaradt, és így nem részesült az általam adott közkegyelemben. A másik vezető szenátor, akit lefokoztam, Caligula lova, Incitatus volt, „akinek” három év múlva a konzuli méltóságot is be kellett volna töltenie. Levelet írtam a szenátusnak, kijelentvén, hogy nincsenek panaszaim e szenátor erkölcsei vagy képességei ellen, de már nincs annyi pénze, amennyi egy szenátornak kell. Mert a Caligula által elrendelt tartásdíját egy rendes katonai ló napi adagjára mérsékeltem, elküldtem inasait, és közönséges istállóba tettem, ahol a vályú fából, nem elefántcsontból volt, és a falakat freskók helyett egyszerű mész takarta. Mindazonáltal nem választottam el hitvesétől, Penelope kancától. Ez igazságtalanság lett volna. Herodes figyelmeztetett, védekezzem állandóan az orgyilkosok ellen, mert a szenátori rend revíziója és a további revízió, amelyet a lovagi rendben végeztünk, rengeteg ellenséget szerzett nekem. Az amnesztia igen jó – mondta –, de a nagylelkűség ne legyen túlságosan egyoldalú. Vinicius és Asiaticus, így mondta, már most is cinikus megjegyzéseket tesznek: új seprű jól seper, Caligula és Tiberius is tettetett jóindulattal kezdték uralmukat, és valószínűleg végül én is éppen olyan önkényúr leszek, mint elődeim. Herodes azt tanácsolta, hogy egy ideig ne lépjek be a szenátus épületébe, és ha mégis megtenném, tegyek meg minden óvintézkedést az orgyilkosok ellen. Ez megijesztett. Nehéz volt eldönteni, milyen óvintézkedés elégséges, így hát egy teljes hónapon keresztül nem tettem be a lábam a szenátusba. Addigra döntöttem a megfelelő óvintézkedés ügyében: engedélyt kértem és kaptam, hogy a Házba fegyveres kísérettel lépjek, amely négy testőrezredesből és Rufriusból, a testőrparancsnokból állott. Rufriust ezenkívül felvettem a szenátori rendbe, noha nem volt meg a szükséges pénzügyi képesítése; felkérésemre a szenátus engedélyt adott, hogy felszólaljon és szavazzon bármikor, amikor az én társaságomban jön be. Messalina tanácsára ezenkívül mindenki, aki a palotában vagy másutt elém került, először vizsgálaton esett át, hogy nincs-e nála elrejtett fegyver. Még a nők és gyermekek sem kerülhették el a testi motozást. Nem tetszett nekem az ötlet, hogy nőket megmotozzanak, de Messalina ragaszkodott hozzá, mire én beleegyeztem azzal a feltétellel, hogy a motozást szabados nők, nem pedig katonák végezzék. Messalina ragaszkodott ahhoz is, hogy fegyveres katonák legyenek jelen a lakomáimon. Augustus idejében ezt önkényúrra valló cselekedetként fogadták volna, és én bizony szégyelltem magam, amikor láttam a katonák sorát a fal mellett, de viszont nem vállalhattam kockázatokat. Keményen dolgoztam, hogy visszaadjam a szenátusnak önbecsülését. Az új tagok kiválasztásában Messalinával igen gondosan megtudakoltunk mindent családi történetükről, valamint személyi képességeikről. Mintha a szenátori rend idősebb tagjai felkérésére tettem volna, de valójában az én ötletem volt, megígértem, nem választok senkit, akinek apai ágon nincs négy római polgár őse. Meg is tartottam ezt az ígéretet. Az egyetlen feltűnő kivételt Félix esetében tettem, aki külügyminiszterem volt és később szenátori rangot kapott tőlem. Pallas nevű szabadosom öccse volt, és azután született, ahogy apjuk már megkapta a szabadságát; így hát ő sohasem volt rabszolga, mint Pallas. De még itt sem szegtem meg a szenátusnak tett ígéretemet. Felkértem a Claudius-ház egyik tagját – nem igazi Claudiust, hanem egy oldalág tagját, akik eredetileg Campaniából költöztek a városba, polgárjogot kaptak és engedélyt, hogy felvegyék a Claudius nevet –, hogy Felixet fogadja fiává, így hát Felixnek legalábbis elméletben megvoltak a szükséges ősei. Mégis féltékeny morgás volt a Házban, amikor bemutattam. Valaki így szólt: „Caesar, őseink idejében ilyet nem csináltak.” – Nem hiszem, uram, hogy jogod lenne ilyen módon beszélni válaszoltam mérgesen. – A te családod sem olyan nemes, hallottam, hogy ükapám idején ócskavasat árultak az utcán, sőt azt is hallottam, hogy mérlegük sem volt egészen megbízható. – Hazugság – ordította a szenátor. – Becsületes fogadósok voltak. A Ház kinevette. De én kötelességemnek éreztem, hogy még szóljak valamit: – Amikor ősömet, Vak Claudiust, az etruszkok és samnitok legyőzőjét, az első hírneves római írót több mint háromszáz évvel ezelőtt cenzorrá nevezték ki, ő beengedte a szabadosok fiát a szenátusba, éppúgy, mint én. A mai Ház számos tagja ősöm ezen újításának köszönheti itteni jelenlétét! Vagy szívesen lemondanának rangjukról? A Ház ezután melegen üdvözölte Felixet. A lovagok között sok lusta léhűtő volt, mint már Augustus idején is. De én nem követtem Augustus példáját, és nem engedtem őket lustálkodni. Kiadtam a rendeletet, hogy bármely férfi, aki visszahúzódik a közhivatalok viselésétől, amikor erre felkérik, rögtön törlendő a rend tagjai sorából. Háromnégy esetben be is tartottam a szavam. Caligula magániratai között a palotában megtaláltam azokat is, amelyek két unokaöcsém, Drusus és Nero s anyjuk, Agrippina bűnperére és kivégeztetésére vonatkoztak. Caligula úgy tett, mintha az egészet uralkodása kezdetén nagyszerű gesztusként elégetné, de nem tette meg, és az unokaöcsém, unokahúgom és sógornőm ellen jelentkezett tanúk és a szenátorok, akik megszavazták halálukat, állandóan rettegtek bosszújától. Én gondosan átforgattam ezeket az okmányokat, és az említett férfiak közül az életben maradottakat magam elé idéztem. Az okmány, amely egy bizonyos férfira vonatkozott, előkerült, és én az ő jelenlétében felolvastam, aztán átadtam neki saját kézébe, hogy az előtte égő tűzben égesse el. Megemlíthetem itt a titkosírással készült levéltárt is a kiemelkedő polgárok magánéletéről, amelyet Tiberius elvett Líviától Augustus halála után, de nem tudta elolvasni. Később én megfejtettem a titkosírást, de az okmányok már annyira elavultak, hogy olvasásuknál nem annyira politikai, mint inkább történelmi érdeklődés vezetett. Két legfontosabb feladatom most az állam pénzügyeinek fokozatos átszervezése és Caligula legvisszataszítóbb rendeleteinek visszavonása volt. Egyiket sem lehetett azonban sietve elvégezni. Hosszan tanácskoztam Callistusszal és Pallasszal rögtön kinevezésük után az állami pénzügyekről. A tanácskozáson Herodes is részt vett, mert alighanem minden élőnél jobban értett a kölcsönök szerzéséhez és az adósságok kezeléséhez. Az első kérdés arra vonatkozott, miképpen lehet a közvetlen kiadásokra készpénzt szerezni. Mint elmondtam, azt a megoldást találtuk, hogy az aranyszobrokat, a palota aranydíszeit és Caligula templomának arany bútorzatát beolvasztottuk. Herodes azt ajánlotta, hogy az így szerzett pénzt oly módon gyarapítsam, hogy a capitoliumi Jupiter nevében kölcsönözzek a többi istenektől. Az istenek templomi kincstáraiban az elmúlt száz-egynéhány év alatt sok drága fém gyűlt össze a haszontalan és fitogtató felajánlásokból. Legtöbbnyire olyanok ajándékai voltak, akik mint sikeres közéleti férfiak akarták magukra irányítani a figyelmet. Cselekedetüket nem az igazi kegyesség szelleme vezette. Példának okáért a kereskedő, miután sikeres vállalkozásban vett részt Keleten, megajándékozta Mercurius istent egy aranyból készült bőségszaruval, vagy a szerencsés katona felajánlott egy arany pajzsot Marsnak, míg a sikeres ügyvéd megajándékozta Apollót egy arany háromlábbal – tripoddal. Nyilvánvaló, hogy Apollónak nincs szüksége két-vagy háromszáz arany tripodra, és ha apja, Jupiter, szükséget szenved, biztosan szívesen kölcsönad néhányat, így hát beolvasztottam és pénzzé verettem annyit ezekből az áldozati ajándékokból, amennyit csak el tudtam venni a templomoktól az adakozók családjának megsértése nélkül vagy anélkül, hogy történelmi vagy művészi értékű tárgyakat pusztítanék el. Mert a Jupiternek adott kölcsön ugyanaz volt, mint a kincstárnak adott kölcsön. Megegyeztünk ezen a tanácskozáson abban is, hogy a bankároktól is kell kölcsönt szerezni. Csábító nagyságú kamatot fogunk nekik ígérni. Herodes azonban azt mondta: legfontosabb most a közbizalom helyreállítása, mert ez visszakényszeríti a forgalomba a pénzt, amelyet az ijedt üzletemberek felhalmoztak. Kijelentette, hogy jóllehet igen takarékos politikára van szükség, a takarékossággal is lehet túlozni. Nem szabad zsugoriságnak magyarázni. „Amikor elfogyott a pénzem a szegény korszakaimban – mondta Herodes –, mindig szinte elvből minden megmaradt pénzemet személyi díszekre, gyűrűkre, öltönyökre és gyönyörű új cipőkre költöttem. Ez aztán emelte hitelemet, és újra tudtam kölcsönt kérni. Ugyanezt tanácsolnám neked is. Egy kis aranyfüst példának okáért igen sokat segít. Mondjuk, küldj el néhány aranyművest, hogy aranyozza be a cirkusz céloszlopait. Mindenki igen gazdagnak erezné magát, és alig kerülne többe 50-60 aranynál. Más ötletem is támadt, amikor megláttam, hogy viszik felfelé a dombon azokat a nagy szicíliai márványdarabokat, amelyekkel Caligula templomának belsejét akarták díszíteni. Remélem, nem folytatod a munkát ezen a templomon? Nos, hát miért nem használod fel a márványlapokat, hogy a cirkusz korlátját kirakd velük? Gyönyörű márvány, és bizonyára roppant feltűnést keltene.” Herodes mindig az ötletek embere volt. Szerettem volna, ha állandóan mellettem marad, de azt mondta, hogy ez lehetetlen. Egy királyságot kell kormányoznia. Mondtam neki, ha csak néhány hónappal tovább marad Rómában, királyságát olyan naggyá teszem, mint nagyapja, Nagy Herodes idejében volt. De hadd térjek vissza a tanácskozásra. Megegyeztünk, hogy kincstári kölcsönt bocsátunk ki, s hogy először csak a legszokatlanabb Caligula-féle adókat vonjuk vissza: mint a bordélyházak, vizeldék, kufárok megadóztatása, a mosóvíz megadóztatása, és így tovább. A rendeletben, amelyben bejelentettem ez adók eltörlését, megígértem, hogy amint megfelelő pénz befolyik, még további adókat is el fogok törölni.