TIZENHATODIK FEJEZET

Britannia északi fekvésű, de éghajlata, noha nagyon nedves, távolról sem olyan hideg, mint az ember gondolná. Rendes csatornázással és a mocsarak kiszárításával igen termékennyé lehetne tenni. Őslakói alacsony, sötét hajú emberek, körülbelül Róma alapítása idején pusztultak ki, amikor a kelták délkeletről betörtek. Csupán kis töredékük él még néhány megközelíthetetlen hegyi vagy mocsaras vidéken, a többi jobbágy lett, és vére elkeveredett a hódítókéval. A kelta kifejezést általánosabb értelemben használom, hogy összefoglaljam vele azt a sok nemzetet, amely feltűnt Európában az elmúlt néhány század folyamán, és amely az indiai hegyektől északra fekvő távoli vidékről vándorolt nyugati irányba. Egyes szakemberek szerint erről a vidékről nem a nagy vándorkedvük, sem valamely erősebb törzs nyomása űzte el őket, hanem egy lassú, roppant méretű természeti katasztrófa: az a hatalmas termékeny földdarab, amely eddig eltartotta őket, lassanként kiszáradt. Ha ennek a szónak igazi jelentősége van, akkor a kelták közé számítom Gallia, Germania és a Balkán sok nemzetét, sőt még az acháj-görögöket is, akik egy ideig a felső Duna völgyében telepedtek meg, mielőtt lenyomultak volna délre, Görögországba. Igen, a görögök viszonylag új jövevények Görögországban. Elfoglalták a bennszülött pelasgusok helyét, és ezáltal kiszorították a pelasgusok krétai kultúráját. Új isteneket is hoztak magukkal, akik között a legfontosabb Apolló volt. Ez nem sokkal a trójai háború előtt történt. A dór-görögök, még ennél is később jöttek – nyolcvan évvel a trójai háború után. Más kelták elárasztották a két gallus földet és Itáliát. A latin nyelv az ő nyelvükből ered. Ugyanez idő tájt foglalták el Britanniát is a kelták. Ezek a kelták, akiknek nyelve rokon a primitív latinnal, magas, homokszín hajú, hosszú combú, fennhéjázó, ingerlékeny, de nemes fajta voltak, tehetségesek minden művészetben, a finom szövésben, fémmunkában, zenében és költészetben. Még ma is a civilizációnak ugyanabban az állapotában élnek Észak-Britanniában, amelyet Homeros tett halhatatlanná a görögökkel kapcsolatban. A mai modern latinok remekül tanulmányozhatnák a Homeros-korabeli görög szellemet és életet Észak-Britannia keltái között. Négy-ötszáz évvel később másik kelta nemzetség jelent meg Észak-Európában, mégpedig azok a törzsek, amelyeket mi galatáknak nevezünk. Elfoglalták Macedóniát, és Nagy Sándor halála után bevonultak Kisázsiába, ahol a róluk elnevezett Galatiában élnek. Észak-Itáliába is betörtek, itt megtörték az etruszkok hatalmát, lehatoltak egészen Rómáig, legyőztek bennünket, és felgyújtották városunkat. Ugyanez a nemzet foglalta el Gallia és a szomszédos területek legnagyobb részét. Ezek a galaták is tehetséges emberek, ha nem is oly kiválóak a művészetekben, mint a korábbi kelták, egységesebb szelleműek és jobb katonák. Középtermetűek, hajuk barna vagy fekete, álluk kerek, orruk egyenes. Róma felégetése idején néhány galata törzs betört Britanniába, Kentbe, a sziget délkeleti részén keresztül, és kényszerítették magasabb, szőkébb fajrokonaikat, hogy legyező módjára haladjanak előttük, úgyhogy ezek most csak Észak-Britanniában és a szomszédos Hiberniában találhatók önálló törzsekben, Britannia többi részében csak mint jobbágyok élnek. A galatákat, akik Britanniába mentek, britekként (brython: festett férfi) ismerték, mert arcukon és testükön kékre festett kaszt-maszkokat viseltek. Az egész sziget tőlük kapta nevét. Újabb kétszáz év múltán azonban egy harmadik kelta fajta jelent meg Közép-Európa felől, előrehaladva a Rajna völgyében. Ezeket mi belgáknak nevezzük. A csatorna partján telepedtek le, és úgy ismerik őket, mint a gall föld legkiválóbb harcosait. Keverékfajta, rokon a galatákkal, de sok benne a germán vér is, világos hajuk van, nagy álluk és sasorruk. Ők is Kenten keresztül árasztották el Britanniát, és a sziget egész déli részét elfoglalták, kivéve a délnyugati partját, ahol még mindig a britek és gael jobbágyaik éltek. A belgák szoros kapcsolatban maradtak a csatornán túli rokonaikkal (királyuk a csatorna mindkét partján uralkodott), kereskedtek faj testvéreikkel, és még fegyveres segítséget is küldtek nekik, amikor Julius Caesar ellen viseltek háborút – éppen úgy, mint ahogy a délnyugati brythonok fenntartották a kapcsolatot rokonaikkal, a Liger-menti galatákkal. Ennyit a Britanniában lakó fajokról. Most be kell számolni kapcsolataikról Rómával. Britannia száznyolc évvel ezelőtt Julius Caesar alatt kapta első ízelítőjét a római kardból. Caesar számos brit harcosra akadt ellenségeinek, a belgáknak és a galatáknak soraiban, és elhatározta, meg fogja tanítani a szigetet is arra, hogy tisztelje Róma hatalmát. Nem remélhette, hogy békés állapotokat tud teremteni gall földön, amíg a brit sziget biztos mentsvára legelszántabb ellenségeinek és minden felszabadító kísérletnek kiindulópontja. Ezenkívül politikai okokból is emlékezetes győzelmet akart elérni, hogy Pompejus diadalait ellensúlyozza. Hispániái és galliai győzelmei Pompejus szíriai és palesztinai sikereinek feleltek meg, míg hadjáratát a távoli britek ellen össze lehet hasonlítani Pompejus győzelmeivel a Kaukázus távoli népei felett. És mindenekfölött pénzre volt szüksége. A Loire-vidéki és a csatorna menti kereskedők – véleménye szerint – igen kitűnően megéltek Britanniából, és Julius meg akarta szerezni a piacot a maga számára, persze azonkívül, hogy komoly hűbéradót vet ki a szigetlakókra. Tudta, hogy sok az arany Britanniában, mert a brit aranypénzek a gallföldi forgalomban is igen elterjedtek. (Mellesleg igen érdekes ennek a pénznek a története is. Az eredeti minta Macedóniai Fülöp aranypénze volt, amely a Dunán és a Rajnán keresztül jutott Britanniába, de útközben a felülete annyira elkopott, hogy a hintó két lova közül csak egy maradt meg. Apolló babérkoszorús fejéből pedig csak a babérkoszorú látszott.) Britannia voltaképpen nem különösen gazdag aranyban, és noha délnyugati cinkbányái valamikor igen fontosak voltak – a karthagóiak innen szerezték be ónszükségletüket – és még mindig működtek, Róma ónszükségletének legnagyobb része az északnyugati hispaniai partvidékről, Gallaeciából származik. Ezüstöt, rezet és ólmot is lehet találni a szigeten, igen fontos a délkeleti partvidék vasipara, jó minőségű igazgyöngyöt is találni a partvidéken, de azért nem lehet összehasonlítani a keleti igazgyöngyökkel. A hullámok által kivetett borostyánkövet kivéve, nincs sok sárga borostyánkövük, ez a balti vizekről származik, de igen szép fekete borostyánkövük van. Nagy a kivitelük más értékes cikkekben, mint rabszolgában, állatbőrökben, pamutban, viaszban, háziállatokban, kék festékben, fonott kosarakban és gabonában. Juliust legjobban az arany és a rabszolga érdekelte, noha tudta, hogy a szigetről kapott rabszolgák nem lesznek elsőrangú minőségűek – a brit sziget női egyáltalában nem elbájolóak, de viszont igen vadak, a férfiak pedig a legfelsőbb osztályúakat kivéve, akik igen jó kocsisok – semmire sem alkalmasak, csak a legdurvább földmunkára. Nem számíthatott arra, hogy köreikben jó szakácsokat, aranyműveseket, zenészeket, borbélyokat, titkárokat vagy ügyes kurtizánokat talál. Egy-egy rabszolgáért Rómában nem kaphatott többet negyven aranynál. Kétszer tört be Britanniába, a gaelekhez, britekhez és belgákhoz hasonlóan délkelet felől. Az első alkalommal a britek hevesen szembeszálltak vele és olyan jól harcoltak, hogy eltekintve néhány túsztól a kentiek közül, Julius Caesar keveset ért el. Mindössze tíz mérföldnyire haladt a sziget belseje felé. Másodszor azonban, tapasztalatain okulva, erős csapattal szállt partra – húszezer harcossal az első kirándulás tízezer harcosával szemben. Rutupiaeból indult, ez a pont igen közel van a gall part kiszögelléséhez, a Temze partjai mellett, és így ért Londinium közelébe. A cattuvellanusok, e belga törzs területe felé igyekezett. A törzs királya több kisebb törzs királya felett is uralkodott s sziget déli és keleti részén. Fővárosa Londiniumtól északkeletre huszonöt mérföldnyire feküdt. A „város” alatt természetesen a szónak nem görög-római értelmére gondolok, hanem egy nagy kunyhótelepülésre, amelyben néhány kőviskó is akad. Cassivellaunus, a törzs királya szervezte meg az ellenállást Julius ellen, és hamarosan rájött, hogy míg lovassága és szekérosztagai fölényben vannak a gallus lovasság fölött, amelyet Julius magával hozott, gyalogsága nem tudja felvenni a versenyt a római gyalogsággal. Úgy döntött, legjobb lesz, ha teljesen lemond a gyalogságról, és lovasságával és harci kocsijaival tartja fel a római hadsereget. Julius belátta, hogy nem küldhet előre kisebb zsákmányoló csapatokat, legfeljebb ha a csapat nagy, és lovasság is megy vele. A brit harckocsisok tökéletesítették a meglepetést és általában a gyors harc technikáját. Ameddig a római hadsereg zárt rendben haladt előre, nem sok pusztítást végezhetett, mert a szántóföldek és tanyák felégetése nem volt fontos, és a briteknek mindig volt elég idejük asszonyaikat és gyermekeiket a jószággal együtt biztonságba helyezni. Ezért helyeztek oly nagy súlyt a britek arra, hogy az előcsapatokat, a hátvédeket és általában a főcsapattól kiküldött kisebb egységeket tönkretegyék, és a rómaiakat zárt rendben való haladásra kényszerítsék. Azonban, amint Julius áthaladt a Temzén, rögtön szövetségesekre talált a cattuvellaunusok által nemrég megvert törzs harcosaiban. Ezek a trinovansok voltak, akik Londiniumtól délnyugatra telepedtek le. A trinovansok egyik hercege, akinek apját Cassivellaunus gyilkolta meg, még a hadjárat kezdete előtt Julius Caesarhoz menekült, és vállalkozott arra, hogy ha Julius betör a cattuvellaunusok földjére, ő az egész keleti partvidéket Julius támogatására hozza. Ezt az ígéretét betartotta, és Juliusnak most biztos főhadiszállása lett a trinovansok földje. Amint itt az összes előkészületeket megtette, csapatot küldött Cassivellaunus fővárosa ellen. A király tudta, hogy kevés reménye van a győzelemre, ha nem kényszeríti valahogyan visszafordulásra Julius Caesart. Üzenetet küldött szövetséges alattvalóinak Kentbe, kérve őket, szervezzenek haderőt, és támadják meg Julius Caesar katonai bázisát a trinovansok földjén. Caesar itthagyta tartalékjait, itthagyta fegyverkészletének jó részét; ha ezt a helyet elfoglalják, akkor kénytelen visszafordulni. Julius egyszer már visszafordulásra kényszerült, röviddel partra szállása után, amikor hírt kapott arról, hogy a vihar tönkretette néhány hajóját, amelyet elfelejtett partra vontatni. Visszafordult, kijavíttatta a hajókat, ami tíz napjába tellett, és ezalatt a britek újra megszállták a Caesar által egyszer már elfoglalt helyeket, és azokat megerősítették. Ha a kentiek hajlandók megtámadni Julius Caesar katonai bázisát, amelyet csak kétezer gyalogos és háromszáz lovas véd, és be is veszik, utána könnyű a flottát is elfogni. Ebben az esetben Julius csapdába kerül, és az egész sziget fölkelne a rómaiak ellen. Még a trinovansok is cserbenhagynák új szövetségesüket. A kentiek csakugyan tömegtámadást intéztek a katonai bázis ellen, de visszaverték őket. E vereség hírére Cassivellaunus összes szövetségesei békeköveteket küldtek Julius Caesarhoz. Ő azonban most a király főhadiszállása ellen vonult még gyorsabb iramban, és a várost egyszerre kétfelől támadta meg. Az erődítmény nagy földgyűrűből állott, amelyet mély árkok és erdők védtek, és általában bevehetetlennek tartották. Ide gyűltek a törzs összes olyan tagjai, akik fiatalok vagy túl öregek voltak a küzdelemre. Roppant mennyiségű jószágot tereltek össze az erődítmény homokfalai közé, ezek mind Julius kezére jutottak, több száz fogollyal együtt. Cassivellaunus, noha seregét nem verték még meg, kénytelen volt békéért folyamodni. Julius könnyű feltételeket szabott neki, mert a nyárból már kevés volt hátra, és szeretett volna minél előbb visszajutni Galliába, ahol lázadás volt kitörőben. A cattuvellaunusokat egyszerűen arra kényszerítette, hogy egy sereg előkelő férfit és nőt adjanak neki túszul, évente hűbéradót küldjenek Rómának, és ígérjék meg, hogy nem támadják meg a trinovansokat. Cassivellaunus kifizette Juliusnak a hűbéradó első részletét, átadta a túszokat, túszokat adtak különben az összes többi törzsek királyai is, kivéve a triovansokat és a keleti partvidéki szövetségeseiket, akik önként ajánlkoztak Julius Caesar támogatására. Julius visszament gall földre a foglyaival és a zsákmányolt jószággal. A jószág egy részét eladta a triovansoknak, hogy így kevesebb baja legyen a szállítással. A lázadás két év múlva tört ki Galliában, s Juliust annyira lekötötte, hogy nem tudott harmadik hadjáratot indítani Britannia ellen, noha Cassivellaunus beszüntette a hűbéradó fizetését, amint hírt kapott a lázadásról, sőt, csapatokat küldött a lázadók támogatására. Nemsokára megkezdődtek a polgárháborúk, és ámbár ezeknek befejezése után Britannia elfoglalásának kérdése néha-néha felmerült, mindig volt ok az elhalasztására, többnyire valami aggodalom a rajnai fronton. Sohasem lehetett megfelelő számú katonát nélkülözni. Augustus végül úgy döntött, hogy nem érdemes a birodalom határait a csatornán túl kiterjeszteni. Ehelyett megelégedett Gallia, a rajnai tartományok és a Rajnán-túli Germania apám által elfoglalt részeinek civilizálásával. Amikor Hermann fölkelése után elvesztette Germániát, még kevésbé akarta gondjai közé Britanniát is beiktatni. Ezt a véleményét nagyanyámhoz, Líviához írott egyik levelében is megörökítette, amelyet születésem évében írt. Levelében azt fejtette ki, hogy politikai szempontból addig nincs értelme Britanniát elfoglalni, amíg a gallok meg nem érnek a római polgárságra és nem lehet bennük megbízni, hogy nyugodtan maradjanak akkor is, ha a római haderő távol van. „Mindazonáltal az a véleményem, legdrágább Líviám, hogy Britanniát végül is határvidéki tartománnyá kell tenni. Veszélyes dolog meghagyni függetlenségét ennek a szigetnek, amely annyira közel van Galliához, és amelynek lakossága olyan vad és nagyszámú. Ha a jövőbe tekintek, Britanniát olyan civilizáltnak tudom elképzelni, mint amilyen Dél-Gallia most, és véleményem szerint a szigetlakók, akik fajrokonaink, sokkal jobb rómaiak lesznek, mint amilyeneket valaha is a germánokból formálni tudunk – a germánok tanulékonyságuk és egészséges voltuk ellenére arra, hogy megtanulják művészeteinket, mégis idegenebbek még a móroknál vagy zsidóknál is. Nem tudom ezt az érzésemet mással magyarázni, mint hogy túlságosan gyorsan tanulnak. Ismered a közmondást: »Gyorsan tanul, gyorsan felejt.« Bolondnak tartasz talán, hogy úgy írok a britekről, mintha máris rómaiak volnának, de érdekes eltűnődni a jövő felett. Nem arra gondolok, hogy húsz vagy akár ötven év múltán történik ez meg, de ha ötven évet adunk a gallusoknak arra, hogy megérjenek a római polgárságra, és körülbelül húsz évet számítunk Britannia teljes leigázására, akkor talán száz év múltán Itália szoros kapcsolatban lesz a brit szigettel, és lehetséges (ne mosolyogj, kérlek), hogy brit nemes uraknak helyük lesz a római szenátusban. Közben ragaszkodnunk kell a kereskedelmi terjeszkedés politikájához. Cymbelinus király, aki a sziget legnagyobb részének az ura, szívesen fogadja a gall-római kereskedőket, még a görög orvosokat is, különösen a szemorvosokat, mert a britek, országuk mocsaras volta folytán, sokat szenvednek szembetegségben. Római pénzverői szép ezüstpénzt vertek számára, csak az aranypénze barbár. A király különben jó viszonyban van galliai kormányzóinkkal. A brit kereskedelem az elmúlt néhány év folyamán sokat fejlődött. Azt mondják, hogy Cymbelinus camulodunumi udvaránál éppen annyit beszélnek latinul, mint brit nyelven.” Itt idézhetem Strabo történészt, aki Tiberius uralkodása elején megjegyzi:

„Már a mi időnkben egyes brit hercegek kiérdemelték Caesar Augustus barátságát követségeik és kedves figyelmességeik révén, még a capitoliumi Jupiter-templomnak is küldtek kegyeleti ajándékokat, és egész szigetüket szinte a rómaiak második hazájává tették. Igen szerény vámilletéket fizetnek galliai kivitelük és behozataluk után, ez utóbbi legnagyobbrészt elefántcsontból, karkötőkből, nyakláncokból, borostyánkőből és üvegneműből áll.”

Strabo ezután felsorolja a kiviteli cikkeket, aranyat, ezüstöt, vasat, állatbőrt, rabszolgát, vadászkutyát, gabonát és jószágot. Strabo – azt hiszem, Lívia befolyására – a következő eredményre jut:

„Így nem szükséges, hogy a rómaiak helyőrségekkel lássák el a szigetet, legfeljebb egy gyalogezredre és egy nagyobb lovasosztagra volna ehhez szükség, hogy a hűbér megfizetésére kényszerítsék őket, a helyőrség fenntartása azonban legalább annyiba kerülne, amennyi hűbér befolyna, ezenfelül a hűbér kivetése szükségessé tenné a vámilleték leszállítását, nem beszélve az egész vállalkozásban rejlő katonai veszélyekről.”

Legalább egy gyalogezredről beszélni túlságosan szerény volt. Strabo, nyugodtan írhatott volna négy gyalogezredet, és még akkor is szerény lett volna a becslés. Augustus sohasem vetette fel a hűbéradó-fizetés beszüntetését mint a cattuvellaunusok szószegését, és nem tiltakozott Cymbelinusnál a trinovansok leigázása miatt. Ez a Cymbelinus Cassivellaunus unokája volt, negyven évig uralkodott, és uralkodása legutolsó éveit családi bajok árnyékolták be. Úgy látszik, ez már az idősebb uralkodók közös sorsa. Legidősebb fia megpróbálta megkaparintani az uralmat, és emiatt kiűzték a királyságból, mire a Galliában tartózkodó Caligulához menekült, és támogatást kért tőle Britannia meghódításához, megígérvén, ha Caligula őt apja trónjára segíti, gondoskodik arról, hogy egész Britannia elismerje Róma fennhatóságát. Caligula azonnal értesítette a szenátust, hogy a sziget behódolt előtte, és aztán Boulogne-ba vonult hatalmas hadsereg élén, mintha azonnal neki akarna látni a sziget meghódításának. De félt attól, hogy a gonosz vizéről híres csatornába fullad, vagy pedig megölik a csatában, vagy elfogják és fonott kosárban elégetik áldozatul a brit isteneknek. Kijelentette hát, hogy Britannia e herceg személyében már megadta magát, a hódító hadjáratra ilyenformán nincsen szükség. Ehelyett Neptunust támadta meg, utasítva csapatait, hogy támadják meg a tenger hullámait, szurkálják össze a vizét dárdákkal, vagdossák össze a hullámokat kardokkal, szórjanak bele hatalmas köveket, és aztán harci zsákmányként gyűjtsék össze a tengerparti kagylókat. Erről a nagy csatáról beszámoltam megelőző könyvemben, éppúgy, mint arról, hogy a királyfit láncra verten magával cipelte Rómába, ahol megünnepelte hármas győzelmét – Germania, Britannia és Neptunus felett –, az ünnepség után pedig kivégeztette a királyfit büntetésül a ki nem fizetett hűbér, Cymbelinus trinovans hódítása és amiatt, hogy Tiberius uralkodásának nyolcadik évében egyes brit csapatok gall földön a rómaiak ellen harcoltak. Cymbelinus ugyanabban a hónapban halt meg, mint Caligula, és kitört a polgárháború. A legidősebb életben maradt királyfi, Bericus lett a király, de őt sem a tulajdon törzsbeliek, sem a szövetséges törzsek emberei nem tisztelték. Két öccse, Caractacus és Togodumnus egy év múltán fellázadt ellene, és menekülésre kényszerítette, Bericus Rómába jött és tőlem kért segítséget, éppúgy, ahogy bátyja Caligulától. Én nem ígérhettem semmit, de megengedtem neki, hogy családjával és a kíséretében levő néhány brit nemessel Rómában telepedhessen le. Togodumnusnak, aki most Caractacusszal együtt uralkodott, a kereskedők elmondották, hogy nem vagyok katona, hanem gyáva, vén bolond, aki könyveket ír. Erre arcátlan levelet írt nekem, követelve, hogy azonnal küldjem vissza neki Bericust és a többi szökevényt a királyi hatalom tizenhárom szent és mágikus jelvényével együtt, amiket Bericus magával vitt. Ha Togodumnus udvariasan írt volna, bizonyára tőlem is udvarias választ kap, és a királyi jelvényeket mindenesetre visszaküldöm neki, mivel tudom, hogy egy cattuvellaunus királyt nélkülük nem lehet illőképp megkoronázni, így azonban röviden válaszoltam, hogy nem szoktak ilyen tiszteletlenül hozzám fordulni, és ezért semmiben sem állok rendelkezésére. Még arcátlanabb válaszában kijelentette, hogy hazudok, mert hosszú időn keresztül mindenki, még tulajdon családom is tiszteletlenül bánt velem, s minthogy nem voltam hajlandó neki engedelmeskedni, a kikötőiben visszatartja az összes római tulajdonban levő hajókat legénységükkel együtt, és csak akkor adja ki, ha követeléseit teljesítem. Ezután már csak a háború volt hátra. A gallusok szörnyen megvetettek volna, ha most is habozom. Herodestől teljesen függetlenül szántam el erre magam, noha az ő gúnyolódó levele történetesen egybeesett elhatározásommal. Más okom is volt a háború megindítására. Az egyik, hogy eljött az idő, amelyet Augustus előre látott: ki akartam terjeszteni a római polgárságot a civilizáltabb gallus szövetségeseink nagy részére, azonban Észak-Galliában állandóan megakadályozta a civilizáció fejlődését a druida-kultusz, egy mágikus vallás, amelyet még mindig életben tartottak a druida kollégiumok Britanniában. Bármit is tettünk a druidák ellen Észak-Galliában, Britanniából állandóan támogatták őket. A fiatal gallusok Britanniába mentek a mágikus műveltséget megszerezni, éppoly természetesen, mint ahogy a fiatal hispaniaiak Rómába jönnek jogot tanulni, a fiatal rómaiak Athénban ismerkednek meg a filozófiával, vagy az ifjú görögök Alexandriába utaznak, hogy a sebészetet megtanulják. A druidizmust nem lehetett könnyen összeegyeztetni a görög vagy római vallással, minthogy emberáldozattal és halottidézéssel járt, és emiatt a druidák, ámbár nem voltak harcosok, csak papok, állandóan lázadást szítottak ellenünk. A háború másik oka az volt, hogy Cymbelinus uralkodásának aranykorszaka véget ért. Togodumnus és Caractacus küzdelemre készültek északkeleti szomszédaikkal és két alattvaló törzzsel a déli partvidéken, így az egészséges kereskedelmi kapcsolatunk Britanniával hosszabb időre megszakadt volna, ha közbe nem lépek. Most már számíthattam az északkeleti és déli szigetlakókra, hogy ne említsem a csatornakörnyéki kereskedőket, így igazán úgy láttam, hogy nem szabad elszalasztani az alkalmat. Azt hiszem, helyénvaló rövid beszámolót adnom itt a druidizmus főbb vonásairól, erről a vallásról, amely úgy látszik, a kelta vallás és az ősi primitív hitek összeolvadásából keletkezett. Nem szavatolok azért, hogy a részletek igazak, mert sok ellentétes értesülést is kaptam. A druida vallást nem szabad írásba foglalni, és szörnyű átokkal fenyegetik azt, aki elárulja akár kisebb misztériumait is. A beszámolómat hitehagyott előkelő druidák állításaira alapozom, de ezek között nincs druida pap. Felszentelt druidával még nem történt meg, hogy akár kínpadon is eláruljon valamit a titkos misztériumokból. A druida szó „tölgyfaembert” jelent, mert ez a szent fájuk. Szent évszakuk a tölgyfa rügyezésével kezdődik, és lombhullatásával végződik. Van egy Tanarus nevű istenük, akinek szimbóluma a tölgyfa. Ő az, aki villámcsapással odavarázsolja a tölgyfára a lelógó fagyöngyöt, amely az egyedüli orvosság a boszorkányok szemverése és minden betegség ellen. Napistenük Mabon, az ő szimbóluma a fehér bika. Fontos isten Lúg, a gyógyítás, a költészet és a művészetek istene, az ő szimbóluma a kígyó. Mindezek azonban voltaképpen egyetlen személyiségnek megnyilvánulásai. Ez az élet és halál istene, akit különböző megnyilvánulásaiban imádnak, mint az egyiptomi Osirist. Mint ahogy Osirist évenként megfullasztja a vizek istene, úgy ezt a hármas istenséget is évente megöli a sötétség és a víz istene, nagybátyja, Nodons, és életre kelti húga, Sulis, a gyógyítás istennője, aki Isisnek felel meg. Nodons roppant nagy, tizenkét láb magas hullámban jeleníti meg önmagát, amely meghatározott időközökben elárasztja legfőbb nyugati folyóját, a Severn torkolatát, és harminc mérföldnyire behatolva a szárazföldre, véleményeket, szántóföldeket és kunyhókat pusztít el. A druida vallást nem a törzsek gyakorolják, mint ilyenek, mert ezek harci egységek királyok és nemesek parancsnoksága alatt, hanem tizenhárom titkos társaság, amelyet különböző szent állatok után neveztek el. Egy-egy titkos társaságnak bármelyik törzsbeli ember tagja lehet, mert a titkos társasági tagságot az határozza meg, hogy ki melyik hónapban született. Nekik ugyanis tizenhárom hónapos évük van, és minden hónapnak megfelel egy titkos társaság. Vannak köztük Hódok, Egerek, Farkasok, Nyulak, Vadmacskák, Baglyok és így tovább. Mindegyik társaságnak külön mondája van, és mindegyiket egy-egy druida vezeti. A fődruida uralkodik az egész felett. A druidák nem vesznek részt a küzdelemben, és egy-egy titkos társaság tagjai kötelesek egymás megmentésére sietni, még akkor is, ha történetesen ellenséges törzshöz tartoznának. A druida vallás misztériumai az emberi lélek halhatatlanságába vetett hit körül csoportosulnak, és hitük támogatására sok természetes hasonlattal szolgálnak. Egyike ezeknek például a nap huszonnégy óránként ismétlődő születése és halála. Ilyen például a tölgyfalevelek évente ismétlődő születése és halála is, ugyanezt látjuk a gabona életében. Azt mondják, hogy amikor valaki meghal, nyugatra megy, mint a lenyugvó nap, hogy az Atlanti-óceán bizonyos szent szigetein éljen, amíg el nem jön az idő arra, hogy újra megszülessen. A brit szigeten mindenütt szent oltárok vannak, amiket „dolmen”-nek neveznek. Ez a dolmen voltaképpen nagy lapos kő, amelyet két vagy több függőlegesen álló otromba kőoszlopra vízszintesen ráfektetnek. Ezeket használják fel a titkos társaságok felvételi szertartásain. A felavatás egyszerre élet és újjászületés. A jelölt a kövön fekszik, és aztán furcsa áldozat történik. Valamilyen mágikus módon a druida, aki az áldozatot végzi, úgy tesz, mintha levágná a férfi fejét, és azt úgy véresen megmutatja a tömegnek. A fejet azután újra ráhelyezi a nyakra, és az állítólagos holttestet a dolmen alá helyezik, mintha a sírba tennék, ajkában fagyönggyel. Innen aztán sok imádság és varázslat után az új ember feltámad, mintha mélyből előbukkanó gyermek volna, és jelképes szülei kioktatják az új életre. Ezeken a dolmeneken kívül vannak mereven a magasba meredő kőoltárok phallikus szertartások számára, mert a kelta Osiris ebben a vonatkozásban is emlékeztet az egyiptomira. A titkos társaságban elért rangot az határozza meg, hogy az ember hány áldozatot mutatott be az isteneknek, hány ellenséget ölt meg a csatában, és az, hogy miképpen szerepelt az évente rendezett vallásos játékokon mint kocsiversenyző, birkózó, költő vagy hárfás. A rangjukat maszkok és fejdíszek mutatják, amelyeket a szertartások alatt viselnek, valamint kékre festett testük mintái. A druida papok olyan fiatal férfiak közül kerülnek ki, akik a titkos társaságokban magas rangot értek el, és akik iránt bizonyos isteni kedvezés nyilvánul meg. Ezután húszévi kemény tanulás következik a druida kollégiumban, de nem minden jelölt tud átmenni a szükséges harminckét fokozaton. A tanulás első tizenkét éve alatt sorra beavatják az összes többi titkos társaságokba, közben meg kell tanulnia kívülről roppant nagy mennyiségben mitológiai elbeszélő költeményeket, jogot, zenét és csillagászatot kell tanulmányoznia. A következő három év az orvostudományé. Ezután három éven át égi jeleket, a jelek mibenlétét, jelentését és varázslatot tanulnak. A papjelölteknek hihetetlenül szigorú próbákat kell kiállniuk. Itt van például a költő-vizsga. A jelölt egész éjszaka egy koporsószerű ládában fekszik teljesen meztelenül. A láda jéghideg vízzel van teli, és ebből a vízből a jelöltnek csak az orra áll ki. A mellére súlyos köveket raknak. Amikor már bent fekszik a jéghideg vízben és a kövek nyomják a mellét, közlik vele a vizsga tárgyát. Valamilyen témát adnak fel neki, és erről valamelyik nehéz barbár versformában meglehetősen hosszú költeményt kell költenie. Másnap reggel, amikor kilép sírjából, el kell énekelnie azt a költeményt, saját hárfakíséretére. Természetesen elvárják, hogy a kísérő zenét is ő szerezze. Egy másik vizsga alkalmával a jelölt a druidák teljes testülete előtt vizsgázik, az öreg druidák verses rejtvényeket adnak fel neki, amelyek egytől egyig a druida szent költeményének valamelyik lényegtelen és nehezen érthető részére vonatkoznak. A jelöltnek természetesen versben kell felelnie. Mindezeken kívül elvárják tőle, hogy tudjon mágikus ködöket és szeleket elővarázsolni és általában mindenféle varázslatokat végezni. Magam is összeismerkedtem egyszer egy druidával. Megkértem, mutassa meg tudását. Három száraz borsószemet kért, és kinyújtott kezem tenyerére rakta, így szólt: – Kezedet mozdulatlanul tartva, el tudod-e fújni a középső borsót anélkül, hogy a másik kettő megmozdulna? Próbáltam, de természetesen nem sikerült. Amint fújtam egy nagyot, mind a három borsó lerepült a tenyeremről. A druida felvette, és most már tulajdon tenyerére rakta egy sorba. Ezután mutatóujjával és kisujjával tenyeréhez szorította a két szélső borsót és a középsőt lefújta. Mérges lettem, hogy úgy bolonddá tettek. – Bárki képes erre – mondtam –, ez nem varázslat. Újra kezembe nyomta a borsókat, és felszólított, hogy akkor csináljam utána. Hozzáfogtam, hogy megcsináljam, de legnagyobb elképedésemre és mérgemre nemcsak hogy nem volt elég levegő a tüdőmben, hogy nagyot tudjak fújni – úgy éreztem, hogy a tüdőmet valami hatalmas erő összeszorítja –, hanem amikor újra ki akartam nyújtani behajtott ujjaimat, arra is rájöttem, hogy erre sem vagyok képes. Két ujjam görcsösen hozzátapadt tenyeremhez és körmeim fokozatosan belemélyedtek húsomba, úgy, hogy alig bírtam elfojtani egy fájdalmas felkiáltást. Izzadtam, aztán kiütött rajtam a hideg verejték. – Hát olyan könnyű megtenni? – kérdezte a druida. – Akkor nem, amikor egy druida van jelen – feleltem megadó hangon. Erre megérintette csuklómat, mire a görcs elengedte ujjaimat. A jelölt utolsó előtti vizsgája a legnehezebb. Az év leghosszabb éjszakáját egy hintázó kövön ülve kell töltenie, a követ „vészes széknek” nevezik, és a sziget nyugati részén mély szakadék fölött lóg ég és föld között. A jelöltet ott gonosz szellemek látogatják, és egész éjszaka beszélgetnek vele, s különböző módon próbára teszik, hogy elveszítse egyensúlyát. Nem szabad felelnie, szüntelen imádkoznia kell és zsoltárokat énekelnie az istenekhez. Ha ezen a megpróbáltatáson is átesik, következik az utolsó nagy próba: nagy kupából mérgezett italt iszik, halál-transzba kerül, ellátogat a Holtak Szigetére, és onnan látogatásának oly bizonyítékait hozza magával, amelyek meggyőzik a vizsgáztató druidákat, hogy az Élet és Halál istene papjává fogadta őt. A druidák három osztályra oszlanak. Vannak akik keresztülmentek minden vizsgán és próbán, ezek az igazi druidák, aztán jönnek a bárdok, akik a bárd-vizsgán megfeleltek, tudják a mitológiát, a szent verseket, tudnak zenét szerezni és költeni, de orvostudományban, varázslatban és jóslásban nem feleltek meg. Ezután következnek azok, akik épp az utóbbi vizsgákat tették le sikeresen, de a bárd-vizsgát nem tudták letenni. Ezek az ovatesek. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki alávesse magát a végső vizsgának, amelybe, úgy tudom, öt jelölt közül három belehal, így legtöbben megelégszenek a bárdi vagy ovatesi ranggal. A druidák a törvényalkotók, a bírák és a vallási élet intézői. A legnagyobb büntetés, amellyel a bűnösöket sújtani tudják: a tilalom. A bűnöst eltiltják a vallásos szertartások látogatásától. Ez a kiközösítés voltaképpen a legsúlyosabb halálos ítélet, minthogy csak az remélheti, hogy újjászületik halála után, aki részt vesz a szertartásokon. A druidáknak mindenható hatalmuk van a sziget felett, és csak bolondok szállnak velük szembe, ötévenként nagy vallásos tisztogatást végeznek: hasonlóképpen a mi ötévenként megismétlődő cenzusainkhoz – és ilyenkor nemzeti vétkeik kiengeszteléseképpen élő emberáldozatokat égetnek el nagy, vesszőből font, ember alakú kosarakban. Az áldozatok: banditák, gonosztevők, vallási titkok elárulói és olyanok, akiket a druidák megvádoltak, hogy törvénytelenül, titkos varázslattal próbálták önző érdekeiket szolgálni, és közben valamiképpen kárt okoztak másoknak. A druidák ebben az időben törvényen kívül helyeztek mindenkit, aki római hitre tért, vagy házassága révén kapcsolatba került egy római családdal. Erre a kiközösítésre véleményem szerint joguk van, de az a tény, hogy ilyen embereket élve elégetnek, vérlázító. Ezért meg kell őket leckéztetni. Két különlegesen szent helyük van. Az első Anglesey (Mona) szigete a nyugati partokon. Ez a druidák téli főhadiszállása, a szent tölgyfák nagy ligetei közepette, itt égetik állandóan a szent tölgyfatörzset. Ez a tűz, amely eredetileg villámlástól származott, a legszentebb valami. A holttesteket csak ezzel a tűzzel szabad elégetni, ha újjászületésüket biztosítani kívánják. Távoli helyekről idezarándokolnak az emberek, hogy a legkülönbözőbb fortélyok segítségével a druidáktól kért szent tüzet hazaszállítsák. A másik szent hely egy óriási kőtemplom Britannia közepe táján, amely hatalmas, egy-és háromoszlopos oltárakból alkotott koncentrikus körökből áll. Ez az Élet és a Halál istenének temploma. Itt tartják vallási játékaikat újévtől, amelyet a tavasz kezdetétől számítanak, egészen nyár derekáig. Vörös hajú fiatalembert választanak ki az isten megszemélyesítésére, és csodálatos ruhákba öltöztetik. A játékok tartamára azt teheti, amit akar. Minden rendelkezésére áll, ha kedve támad bármilyen ékszerre vagy fegyverre, a tulajdonosuk kitüntetésnek tartja, ha odaadhatja neki. A leggyönyörűbb lányok a játszótársai, és a versenyző atléták és zenészek mindent elkövetnek, hogy a kedvében járjanak. Röviddel nyárközép előtt azonban a fődruidával (aki a Halál istenének képviselője) elmegy egy tölgyfához, amelyen fagyöngy nő. A fődruida fölmászik a tölgyre, és aranykéssel levágja a fagyöngyöt, nagyon vigyázva, hogy annak egy darabkája se hulljon a földre. Ez a fagyöngy a tölgyfa lelke, és a fa rejtélyesen, pillanatok alatt kiszárad. Fehér bikát áldoznak. A fiatalembert ezután lombos tölgyágakba burkolják és a templomhoz viszik, amelyet úgy építettek, hogy nyárközép hajnalán a nap a kövek között egyenesen a főoltárra süt. Itt hever már a fiatalember szorosan összekötözve. Amikor a nap teljesen megvilágította a fiatalember testét, a fődruida a fagyöngy-ág kiélesített végével feláldozza. Nem tudtam kideríteni, mi történik végül is a testtel, amely hosszú ideig ott marad az oltáron, és a széthullásnak, a romlásnak semmi jelét sem mutatja. Sulis papnője jön érte ősszel, és hazaviszi magával egy nyugati városba, amelyet Sulis vizeiről neveztek el (sok gyógyforrás van a város környékén), és itt állítólag újra életre keltik. A fiatalember, illetve ekkor már isten, azután hajón a nyugati szigetre megy, ahol Nodons él, és vad küzdelem után legyőzi őt. A téli viharok ennek a küzdelemnek hangjai. A jövő évben az isten újra megjelenik a következő áldozat személyében. A kiszáradt és hervadt lombú tölgyfa most már a szent tüzet táplálja. Az őszi búcsúünnepségeken mindegyik titkos társaság feláldozza a maga szent állatát. Ezek is ember alakú hatalmas kosarakba kerülnek. Ilyenkor égetik el a szertartáshoz szükséges maszkokat és fejdíszeket is. Ebben a templomban történik az új druidák felavatása is bonyolult szertartások által. Állítólag újonnan született csecsemőket is feláldoznak a szertartások közben. A templom egy nagy necropolis közepén áll, a temetőváros sírjaiban a magas rangú druidákat temetik el. A briteknek vannak harci isteneik és istennőik is, de kevés a kimutatható kapcsolat köztük és a druidák vallása között. Ezek különben éppen eléggé hasonlítanak a mi Marsunkra vagy Bellonánkra ahhoz, hogy feleslegessé tegyék a bővebb beszámolót róluk. Galliában a druidizmus központja Durocassinus volt, egy város, amely Párizstól nyugatra, a csatornától valami nyolcvan mérföldnyire feküdt. Itt továbbra is bemutatták az emberáldozatokat, mintha a római civilizáció egyáltalában nem létezne. Képzeljék el, hogy a druidák fel szokták vágni emberáldozataik holttestét, akiket Tanarus istennek feláldoztak – és oly természetesen megvizsgálják beleiket a bennük rejlő előjelek miatt, mint ahogy én szoktam megvizsgálni egy feláldozott ürü vagy csirke beleit! Augustus meg sem kísérelte a druidizmus eltiprását. Egyszerűen megtiltotta a római polgároknak, hogy ilyen társaságokba lépjenek, vagy hogy részt vegyenek druida szertartásokon. Tiberius parancsot adott ki, amelyben feloszlatta Galliában a druida rendet, de ezt a parancsot – mindenki tudta – nem kell szó szerint venni, kizárólag arra irányult, hogy a római tisztviselők ne szentesíthessék a druidák Nagy Tanácsa által kimért büntetéseket. A druidák továbbra is sok bajt okoztak nekünk Galliában, noha sok törzs már teljesen szakított velük, és római vallásra tért. Elhatároztam, hogy amint meghódítom Britanniát, üzletet kötök a fődruidával: megengedem, hogy Britanniában továbbra is gyakorolják a druida vallást, persze a druidáknak nem szabad Róma ellen lazítaniuk, de ennek ellenében kezeskedjék a fődruida, hogy nem vesz fel gallus jelölteket a druida rendbe, és megtiltja a brit druidáknak, hogy a csatornán átkeljenek Galliába. Papok nélkül a vallás hamarosan ki fog halni Galliában, ahol megtiltok minden emberáldozattal járó druida szertartást, és gyilkosság miatt kivégeztetek mindenkit, aki ilyen szertartáson részt vesz. Végül persze Britanniában is ki kell majd irtani a druidizmust, de erre most még nem lehet gondolni.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Sokat tanulmányoztam Julius Caesar két brit hadjáratát, és világos lett előttem, hogy ha a viszonyok nem változtak meg erősen száz év alatt, akkor könnyű legyőzni a briteket taktikánk kis megváltoztatásával. Meglehetősen nagy haderőre lesz azonban szükség. Igen nagy hiba nekifogni egy hadjáratnak két ezreddel, amelyet aztán jól elvernek, miközben négy ezred munkáját próbálja elvégezni, és utána erősítéseket kérni hazulról, miáltal az ellenség lélegzetvételhez jut. A legjobb a lehető legnagyobb hadsereggel megindulni, és gyorsan, keményen lecsapni az ellenségre. A brit gyalogság széles, rövid kardokkal és kis bőrpajzsokkal van felszerelve. Férfi férfi ellen vannak olyan jó katonák, mint a rómaiak, sőt talán még jobbak is, de harcoló értékük egyenes arányban fogy számuk növekedésével, nálunk pedig fordított a helyzet, minél több római katona van együtt, annál jobban harcol. A harcban egy század brit harcos nem veheti fel egyenlő eséllyel a küzdelmet egy ugyanolyan számú fegyelmezett római csapattal. A római dárda, a rövid, tőrszerű kard és a hosszú pajzs, amelyet össze lehet kapcsolni a szomszéd pajzsokkal, remek felszerelés a közelharcban. A brit fegyvereket egyéni harcra szánták, amiatt a harcosnak nagy térre van szüksége. Amint kézitusára és közelharcra kerül a sor, a britek kardja semmit sem ér, a kis bőrpajzs pedig nem megfelelő védelem a dárda ellen. A brit nemesek harcikocsikon küzdenek, mint a görög hősök Trójánál és mint a korai római törzsfők. A harcikocsi most természetesen eltűnt a civilizált háborúból, és kizárólag mint a magas katonai rang vagy a győzelem jelvénye maradt fenn. A harcikocsi helyét elfoglalta a lovasság, minthogy a lótenyésztés erősen fejlődött. A brit harcikocsikat erős és kitűnően képzett kis pónik húzzák. Ha lejtőn rohannak, akkor is egyetlen rántással meg lehet őket állítani, és villámgyorsan jobbra vagy balra fordítani. Minden harcikocsi önmagában egy harci egység. A kocsis és egyben a parancsnok a nemes úr, vele van két harcos és két-három futár, akik késsel a kezükben éppoly gyorsan futnak, mint a pónik. A futárok az ellenséges harcikocsik szíjait igyekeznek elvágni. Egy harcikocsiosztag, ha teljes sebességgel hajtják, rendszerint megtöri a szemben álló gyalogság ellenállását, ha merőlegesen keresztülhajt rajta. De ha a szemben álló gyalogoszlop igen kemény diónak látszik, a harcikocsiosztag egyszerűen elvágtat a gyalogság mellett, a harcosok dárdákat hajítanak a gyalogosokra, aztán gyorsan megfordulnak, és egy pillanat múlva hátulról támadnak. Amikor ezt a műveletet többször megismételték, a harcikocsik biztos helyre vonulnak vissza, és a harcosok, leszállva a kocsiról és megerősítve más gyalogos osztagokkal, döntő támadásra indulnak. Ha ez a támadás nem sikerülne, újra felszállnak a harcikocsikra, és most már ezt a gyorsan mozgó harcnemet a visszavonulás megkönnyítésére használják fel. A brit harcikocsi, mint Julius megjegyezte, csakugyan egyesíti önmagában a lovasság gyorsaságát a gyalogság tömörségével. Természetesen a harcikocsi-szakaszok és -századok nagy művészei a különböző formákban való fejlődésnek, és természetesen a britek is a fegyelmezetlen harcosoknak abban a hibájában szenvednek, hogy nekiesnek a fosztogatásnak, mielőtt még az ellenséget teljesen szétszórták volna. Új taktikai tervet kellett kigondolnom, hogy elbánjak a brit harcikocsi-csapatokkal, amelyekkel Julius gall lovassága nem tudott megbirkózni – talán az ellenség ötletét kellett volna átvennie, és a lovasságot könnyű gyalogsággal keverten kellett volna harcba küldenie. Arra persze számíthattam, hogy minden gyalogsági küzdelmet megnyerek. Úgy láttam, hogy a birodalom legfeljebb négy ezred gyalogságot, négy ezred gyarmati segédcsapatot és ezer lovast tűd erre a hadjáratra fordítani. Hadseregparancsnokaimmal való tanácskozás után három ezredet visszahívtam a Rajnától, mégpedig a Kettest, a Húszast és a Tizennégyest, a Dunától pedig a Kilencest. A hadjárat vezetésével Galbát bíztam meg Getával mint vezérkari főnökkel, és úgy terveztem, hogy áprilisban indulnak harcba. Sok huzavona volt azonban a megfelelő számú hajó építésével, és amikor ezzel elkészültünk, Galba megbetegedett. Elhatároztam, hogy bevárom felgyógyulását, azonban július közepén még nagyon gyenge volt, és ekkor legnagyobb sajnálattal láttam, hogy tovább nem várhatok. A parancsnokságot átadtam egy veteránnak, aki kitűnő taktikus hírében állott és a hadsereg egyik legbátrabb embere volt: Aulus Plautiusnak, első feleségem, Urgulanilla egyik távoli rokonának. Hatvan felé közeledő férfi volt, tizennégy évvel ezelőtt volt konzul, és az öreg katonák úgy emlékeztek rá, mint Germanicus bátyám egyik legtehetségesebb alvezérére, akit katonái, a Tizennégyesek istenítettek. Mainzba utazott, hogy átvegye a brit hadjáratra kiszemelt ezredek parancsnokságát. A Galba betegsége által okozott késedelem már azért is káros volt, mert a készülő betörés híre, amit áprilisig nagy titokban tartottunk, most átszivárgott a csatornán, és Caractacus és Togodumnus lázasan készülődtek a védelemre. A Kilencedik ezred már néhány héttel korábban a Dunától Lyonba ért, ahol két Alpesen inneni és egy Alpesen túli gall segédcsapat már régóta várakozott. Parancsot küldtem Aulusnak, hogy a Rajna, mentén vonuljon fel ezredével, induljon Boulogne-ba, útközben a germán segédcsapatokat is csatolja seregéhez, és keljen át a csatornán az ott rendelkezésére álló hajókon. A lyoni haderő ugyanakkor érkezik Boulogne-ba. Váratlan nehézség támadt azonban. A rajnai ezredeket nem lehetett rábeszélni, hogy induljanak el. Nyíltan megmondták, hogy nagyon jól érzik magukat ott, ahol vannak, és a brit hadjáratot veszélyes és szükségtelen vállalkozásnak tartják. Azt mondták, a rajnai védelem távozásukkal igen meggyöngül – pedig én a helyőrséget megerősítettem nagy gall segédcsapatokkal és azáltal, hogy egy teljesen új ezredet alkottam, a Huszonkettest –, és hogy Britannia meghódítása Augustus isten akarata ellen van, hiszen ő a birodalom stratégiai határait a Rajnánál és a csatornánál jelölte meg. Én magam már Lyonban voltam ebben az időben – július közepén –, és személyesen a Rajnához mentem volna, hogy rábeszéljem az embereket kötelességük teljesítésére, de a gall segédcsapatok és a Kilencedik ezred körében a nyugtalanság jelei mutatkoztak, így Narcissust küldtem a Rajna mellé mint megbízottamat. Bolond cselekedet volt ez, de bolond szerencsém itt is kisegített. Nem jöttem teljesen rá, mennyire népszerűtlen Narcissus. Általában az volt a vélemény, hogy mindenben a tanácsára hallgatok, és valósággal az orromnál fogva vezet. Narcissus Mainzba érkezésekor igen fölényesen üdvözölte Aulust, és felkérte, rendelje díszszemlére az embereit a tribunal elé. Amikor ez megtörtént, ő felmászott a tribunálra, kidüllesztette mellét, és a következő beszédbe kezdett. „Császárunk, Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus nevében. Emberek, parancsot kaptatok, hogy Boulogne-ba vonuljatok, és ott hajóra szállván, támadjátok meg Britanniát. Békétlenkedtetek és nehézségeket támasztottatok. Ez nagyon rút dolog! Esküszeges a császárral szemben. Ha a császár hadjáratot rendel el, nektek engedelmeskedni kell, és nem békétlenkedni. Azért jöttem ide, hogy észre térítselek benneteket...” Narcissus nem úgy beszélt, mint a megbízottam, hanem mintha ő maga volna a császár. Természetesen ettől a katonák ingerültek lettek. Kiáltozni kezdtek: „Menj le a tribunálról, te görög inas!” „Nem vagyunk arra kíváncsiak, amit te akarsz mondani!” De Narcissus igen jó véleménnyel volt önmagáról, és szemrehányó szónoklat áradatába kezdett. – Igen – mondta –, csak görög vagyok és szabados, de úgy látszik, jobban tudom a kötelességemet, mint ti, római polgárok. Valaki hirtelen felkiáltott: „Io Saturnalia”, és minden ingerültség hatalmas kacajba robbant ki. „Io Saturnalia” – ez a kiáltás hangzik el a bolondok ünnepén, amelyet évente Saturnus tiszteletére tartunk. Az ünnepség alatt minden felfordul. Mindenki azt mondhatja és azt teheti, amit akar. A rabszolgák gazdáik ruháit viselik, és úgy parancsolgatnak nekik, mintha rabszolgák volnának. A nemest lealacsonyítják, és az aljast felmagasztalják. Most mindenki átvette a kiáltást: „Io Saturnalia!” „Io Saturnalia!” „Ma a szabados a császár!” A rend felbomlott, és képtelen tréfák kezdődtek, amelyekben először csak a kapitányok, de aztán néhány törzstiszt és végül maga Aulus Plautius is részt vett, igen józan meggondolás alapján. Aulus markotányosnőnek öltözött fel, és egy nagy fakanállal a kezében ugrált. Négy-öt őrmester felmászott a tribunálra, és úgy tettek, mintha Narcissus szerelmét akarnák, vetélytársak lennének, és most verekednek. Narcissus megijedt, és sírva fakadt. Aulus segítségére sietett, fakanalával hadonászva. „Ti gonosz emberek!” sikoltozta vékony hangon, „hagyjátok szegény férjemet békében! Ő kedves, tiszteletre méltó ember!” Lezavarta őket az emelvényről, aztán átölelte Narcissust, és a fülébe súgott. „Bízd ezt csak rám, Narcissus. Olyanok ezek, mint egy csapat gyerek. Járj most a kedvükben, és később azt teheted velük, amit akarsz!” Kézen fogva vonszolni kezdte Narcissust, és így szólt: „Szegény férjem nincs teljesen magánál, látjátok – nem szokta meg a tábori bort és a ti durva viselkedéseteket. De ha kis ágyamban eltölt velem egy éjszakát, újra jól fogja magát érezni, ugye, kicsi drágám?” Fülön fogta Narcissust. „Most hallgass rám, kicsi férjem. Ez a Mainz ronda egy hely. Itt az egerek vasat rágnak, a kakasok ezüst trombitával fújják az ébresztőt, és a darazsak dárdát viselnek oldalukon.” Narcissus úgy tett, mintha meg volna ijedve, de meg is volt ijedve. A katonák azonban hamarosan megfeledkeztek róla. Most már más játékokra került sor. Amikor a jókedv csillapodni kezdett, Aulus felvette tábornoki öltönyét, a trombitásért küldött, és vigyázzt fúvatott. Perceken belül rend lett, feltartotta a kezét és így szólt: – Katonák! A bolondünnepből kivettük részünket, jól mulattunk, de most a trombitaszó véget vetett a mulatságnak. Térjünk hát vissza a munkához és a fegyelemhez újra. Holnap madárjóslat lesz, és ha kedvező előjelek mutatkoznak, el kell készülnötök arra, hogy elhagyjuk a tábort. Boulogne-ba kell mennünk, akár akarjuk, akár nem. Ez a kötelességünk. És Boulogne-ból Britanniába kell mennünk, akár akarjuk, akár nem. Ez a kötelességünk. És ha ott leszünk, nagy csatát fogunk vívni, akár akarjuk, akár nem. És a briteknek életük legszörnyűbb vereségében lesz részük, akár akarják, akár nem. Ez az ő balszerencséjük. Éljen a császár! Ez a szónoklat megmentette a helyzetet, nem is békétlenkedtek többé. Narcissus elhagyhatta a tábort további megaláztatás nélkül. Tíz nappal később, augusztus elsején, a születésnapomon, a haderő hajóra szállt. Aulus egyetértett velem abban, hogy a csapatokat három részben kell küldeni, két-három órai időközben, mert az egyik rész partraszállása a brit haderőket teljesen lekötné oda, és azalatt a többiek a partvidék valamelyik védtelen pontjára hajózhatnak, és ott szállhatnak partra. De történetesen az első csapat sem talált ellenállásra partraszálláskor, mert eljutott a hír Britanniába, hogy a rajnai csapatok nem hajlandók harcolni, és már különben is túlságosan későnek tartották az időt ahhoz, hogy ebben az évben háborút kezdjünk. Az egyetlen figyelemre méltó esemény az átkelésnél a hirtelen szélvihar volt, amely az első csapat hajóit a második hajói közé sodorta, de ekkor igen szerencsés előjel történt, egy fénysugár látszott, amely keletről nyugatra haladt, éppen abban az irányban, amelyben a csapatok hajóztak, így mindenki, aki nem szenvedett tengeribetegségben, magához tért, és a partraszállás győzelmi hangulatban ment végbe. Aulus feladata az volt, hogy a sziget egész déli részét szállja meg és stratégiai határa nyugaton a Severn-folyó, keleten a Wash-öböl legyen, így Cymbelinus király volt tartományaiból új római gyarmat lesz. Felhatalmaztam, hogy minden volt törzsnek, amely önkéntesen elfogadja a római fennhatóságot, a szövetséges alattvaló kiváltságait adja. Minthogy hódító háború volt és nem egyszerű büntető hadjárat, a lehető legnagyobb nagylelkűséget kell mutatnia a legyőzőitek irányában, s csak arra kell vigyázni, hogy ezt gyengeségnek ne vegyék. Birtokokat nem szabad szükségtelenül elpusztítani, gyermekeket, öregeket nem kell meggyilkolni, és nőkön nem szabad erőszakot tenni. Utasítottam, hogy szóljon így az embereihez: – A császár hadifoglyokat akar és nem hullákat. És minthogy most már tartósan itt maradtok ebben az országban, azt tanácsolja nektek, hogy minél kevesebb kárt tegyetek benne. A bölcs madarak nem rondítanak tulajdon fészkükbe, meg olyan fészekbe sem, amelyet más madaraktól szereztek. Hadjáratának legfőbb célja a catuvellaunusok fővárosa, Camulodunum volt. Ha ezt elfoglalja, a keleti vidék lakosai bizonyára felajánlják majd szövetségüket, és akkor erős katonai bázist építhet ki a sziget közepének és délnyugati részének meghódítására. Mondtam neki, ha egy-kétezernél több embert veszít, vagy ha kétségesnek látszik, hogy a hadjáratot a tél beállta előtt be tudná fejezni, üzenjen azonnal értem, és én segítségére sietek tartalékjaimmal. Az üzenetet a szokásos tűzjelekkel közvetítse Galliába, ahonnan aztán Itáliába közvetítik úgy, hogy ha a tűzjeles emberek nyitva tartják szemüket, Boulogne-ból a hír néhány óra múltán odajut hozzám Rómába. Tartalékaimat nyolc zászlóalj testőrségből, az egész testőrlovasságból, négy század nubiai lándzsásból és három század baleári parittyásból állítom össze. Ezeket Lyonban fogom készenlétben tartani. Lyonban szerettem volna maradni a tartalékokkal, de kénytelen voltam visszatérni Rómába. Vitellius, akit helyettesítésemmel megbíztam, azt írta, hogy hihetetlenül nehéznek találja a munkát, az igazságügyi munkával máris kéthavi hátralékba jutott, és alapos oka van arra, hogy igazságügyminiszteremet, Myront különböző bűnös üzelmekkel gyanúsítsa. Ugyanaznap egy másik kellemetlen hírt kaptam Marsustól, mire úgy éreztem, hogy egy napot sem szabad késlekednem, azonnal vissza kell indulnom Rómába. Marsus így írt:

„Szíria kormányzója, Vibius Marsus tisztelettel köszönti a császárt közelgő születésnapja alkalmából, és jelenti, hogy a gyarmat megelégedett, jómódú, rendezett és hűséges. Ugyanakkor bevallja, hogy kissé nyugtalanítja egy nemrégiben történt esemény Tiberias városában, a Galileai-tó partján, és kéri a császárt, utólagosan hagyja jóvá ez ügyben tett intézkedéseit. Az antiochiai főhadiszállásra nem hivatalos jelentés érkezett, hogy Herodes Agrippa király titkos gyűlésre hívta össze a következő szomszédos uralkodókat: Antiochust, Commagene királyát, Sampsigeramust, Osroëne királyát, Cotys alsóörmény királyt, Pontus és Cilicia királyát, Polemót, Iturea királyát, Sohemust és Herodes Polliót, Chalcis királyát. Elhatározták, ha a gyűlés híre kiszivárogna, azt a magyarázatot adják, hogy Herodes Agrippa király és Cypros királyné húszéves házassági évfordulójának megünneplésére gyűltek össze. Engem nem hívtak meg, mint a te képviselődet, noha minden diplomáciai szokás és minden illendőség ezt diktálta volna. Hadd ismételjem meg, hogy ennek a szokatlan királygyűlésnek a híre nem hivatalos, sőt hogy úgy mondjam, föld alatti utakon jutott el hozzám. Iturea királya, Sohemus megbetegedett, de kancellárját küldte el maga helyett. A többi király mind engedelmeskedett Herodes hívásának. Azok, akiknek az útjuk természetszerűleg Antiochián vezetett volna keresztül (tehát az összes említettek, Herodes Pollio királyon és Sohemus királyon kívül) és akik ha Galliában tartózkodnak, kétségkívül kötelességszerűen tisztelegtek volna előttem mint a te képviselőd előtt, inkább kerülő utat választottak, rangrejtve utazva, többnyire éjszakának idején. Csak bizonyos ügynökeim éberségének köszönhetem, akik Chalcistól keletre a szíriai sivatagban tartózkodnak, hogy megtudtam: a királyok már útban vannak. Magam is azonnal Tiberiasba siettem vezérkarom kíséretében, remélve, hogy meglepetésszerűen rajtaütök a gyűlésen. Herodes Agrippa király azonban úgy látszik, értesült közeledésemről. Tiberiasból elém hajtatott fogatán, hogy üdvözöljön. A hetedik mérföldkőnél találkoztunk. Nem egyedül jött, öt királyi vendége is elkísérte, akik közül a legutolsó, Pontus királya csak néhány perccel előbb érkezett volt. Herodes király cseppet sem volt zavarban, kilépett hintójából, és felém sietett, hogy a lehető legmelegebben üdvözöljön. Felkiáltott, mennyire örül, hogy végül mégis el tudtam jönni azután, hogy két meghívólevelére nem válaszoltam, és megjegyezte, ez csakugyan szokatlan esemény – hét keleti uralkodó találkozása a hetedik mérföldkőnél. A mérföldkövet márványoszloppal cserélteti ki ennek a találkozásnak emlékére, és nevünket és címeinket aranybetűkkel fogja rávésetni. Kénytelen voltam udvariasan válaszolni és elfogadni meséjét, hogy két meghívót küldött már nekem, sőt meg is kellett esküdnöm, hogy amint rájövök, ki az az ellenség, aki a leveleket elfogja, a törvény teljes szigorával fogom büntetni. A többi király is kiszállt, és formálisan üdvözöltük egymást. Commagene királya, akit Rómából ismertem, azt mondta: Herodes király meghívását talán valamelyik alantasom tartotta vissza, pusztán tapintatból. Kérdeztem, mire céloz, mire azt felelte: úgy tudja, feleségem nemrég halt meg, és emléke nyilván még túlságosan élénken él bennem ahhoz, hogy elfogadjam valakinek a meghívását egy szép, derűs és boldog házasság huszadik évfordulójának megünneplésére. Mondtam, feleségem már négy éve halott, mire ő felsóhajtott: »Oly régen? Mintha csak tegnap láttam volna. Milyen bájos asszony volt!« Ezután egyenesen megkérdeztem Pontus királyát, miért nem áll meg Antiochiában, hogy engem köszöntsön. Pirulás nélkül felelte: számított arra, hogy a lakomán úgyis találkozik velem. Nem tudtam a hat király közül egyet sem megingatni. Remekül uralkodtak magukon, és egyetlen áruló megjegyzést sem tettek. Az ünnepi lakomát, amelynél nagyszerűbbet még sohasem láttam, néhány óra múlva felszolgálták. Közben vezérkari tisztjeimet sorra elküldtem a meghívott királyokhoz, azzal az üzenettel, ha jóban akarnak maradni Rómával, legjobb volna azonnal visszatérni országukba, amint az illem azt megengedi, és addig is ne vegyenek részt titkos tanácskozáson királyi szomszédaikkal. Hogy rövid legyek, a lakoma igen későn ért véget, a vendégek kimentették magukat, és már másnap hazatértek. A tanácskozás elmaradt. Én távoztam legutolsónak, és a királytól igen szívélyesen búcsúztam el. Mindazonáltal, amikor visszatértem Antiochiába, ott egy aláírás nélküli levél várt rám: »Megsértetted vendégeimet, és viselned kell a következményeket: mától kezdve ellenségem vagy.« Azt hiszem, a levelet Herodes Agrippa király írta. Legmélyebb tiszteletem erényes és gyönyörű feleségednek, Valéria Messalina úrhölgynek.”

Minél többet tanulmányoztam ezt a jelentést, annál jobban zavart. Úgy látszott, hogy Herodes a brit hadjáratot és egy olyan nagy haderőnek a távollétét, amelyet különben még meg is kell erősíteni, arra akarja felhasználni, hogy felkelést szítson Keleten, aminek Jeruzsálem megerősítése csak egyik előjele volt. Nagyon aggódni kezdtem, de nem tehettem mást, mint hogy gyors győzelemért imádkoztam Britanniában és értésére adtam Herodesnek: Marsus állandóan értesít a kisázsiai és elő-ázsiai ügyek állásáról. Herodesnek írt levelemben eltúloztam a brit hadjárat sikereit – abban az időben ugyanis Aulus még nem találkozott jelentősebb ellenséges haderővel: a britek ugyanazzal a taktikával harcoltak, mint amilyennel őseik Juliust zavarták, amikor átvonult Kenten –, és azt hazudván, hogy a hadjárat úgyis csak büntető jellegű, közöltem vele, hogy véleményem szerint az ezredek néhány hónapon belül újból átkelnek a csatornán. Ez volt az első hazugság, amit Herodesnek mondtam, és minthogy csak egyszerűen leírtam a papírra, ahelyett hogy személyesen mondtam volna el neki, el is hitte, így írtam:

„...És mondd, Bandita, nem tudsz semmi fontosabbat a megígért keleti Uralkodóról, akiről elrendeltetett, hogy halála után a legnagyobb isten legyen, aki valaha járt a földön? Állandóan hivatkozásokra találok. A törvényszéken éppen a minap fordult elő egy »hivatkozás«. Azzal vádoltak meg egy zsidót, hogy botrányt okozott a városban. Állítólag egy Mars-papra támadt, az öklét rázta, és így kiáltott: »Amikor az Uralkodó megjeleníti önmagát, akkor vége az olyan embereknek, amilyen te vagy. Templomaitokat összerombolják, és elpusztultok a romok alatt, ti kutyák! És ez az idő már nincsen nagyon messze.« Amikor vallattuk, mindent tagadott, és minthogy ellentétes bizonyítékok voltak csak, megelégedtem azzal, hogy száműztem – ha száműzetésnek lehet azt nevezni, amikor egy zsidót visszaküldenek Judeába. Nos, Caligula önmagát tartotta ennek a beígért uralkodónak, és bizonyos szempontból a jóslat, ahogy nekem elmondták, valóban úgy látszott, mintha reá célozna. Nagyanyámat, Líviát szintén félrevezette valami, amit Thrasyllus csillagjós mondott arról, hogy halála éve egybeesik a megjósolt személyiség halálával. Lívia nem jött rá, hogy a jóslatban istenről és nem istennőről volt szó, sem arra, hogy ennek az istennek az első megnyilvánulása Jeruzsálemben kell hogy történjék – Caligula ott volt gyermekkorában –, noha később Róma felett fog uralkodni. Mondd, a zsidó szent könyvekben van róla szó? Ha igen, pontosan micsoda? Úgy tudom, hogy tudós rokonod, Philo, szakember ebben a kérdésben. Éppen a minap beszélgettem erről Messalinával, és megkérdezte tőlem, vajon ezt a különleges meggyőződést örökölte-e valaki az én most már istenné avatott nagyanyámtól, Lívia Augustától és bolond unokaöcsémtől, Caligulától? Mondtam neki: én nem örököltem, esküszöm, bármennyire is ilyen istenséggel akart elátkozni Herodes Agrippa. – És mondd, öreg Bandita, te hogy állsz? Hátha rád célzott a jóslat? Nem, ha meggondolom, mégsem te vagy, annak ellenére, hogy te aztán igazán kapcsolatba jutottál Jeruzsálemmel. A megígért Uralkodó egyben igen szent ember. Ezen felül Thrasyllus egész biztosan tudta halála évét, Tiberius uralkodásának tizenötödik évében, ekkor kellett Líviának is meghalnia – és ő csakugyan akkor halt meg. Tudomásom szerint Thrasyllus sohasem tévedett évszámokban. De viszont ha Thrasyllusnak igaza volt, miért nem hallottunk még erről a halott királyról? Caligula ismerte a jóslat egy részét, eszerint ez a király barátaitól elhagyatva hal meg, s barátai később megisszák a vérét. Furcsa módon ez is bebizonyosodott az ő esetében: egyik gyilkosa, Bubo, hiszen emlékszel, megesküdött arra, hogy meggyilkolja és bosszúból megissza vérét, és csakugyan bemártotta ujjait a sebekbe, amelyeket ejtett rajta, és aztán szárazra nyalta az őrült. De Caligula kilenc évvel később halt meg, mint azt a jóslat előírta. Igen hálás lennék neked, ha értesítenél, mit tudsz minderről? Hátha két-három jóslat van, és azok összekeveredtek. Vagy talán Caligula nem jól tudta a részleteket? A jóslatról egy Martina nevű gyilkos nőtől hallott, attól, aki részt vett szegény Germanicus bátyám meggyilkolásában Antiochiában. De hallom, Egyiptomban régen forgalomban van az a jóslat, mint Jupiter Ammon orákulumának kijelentése.”

Miért írtam ezt? Voltaképpen tudtam, hogy Herodes tartja magát ennek a megjósolt Uralkodónak. Herodias és Antipas mondták el nekem, amikor galliai tartózkodásom alatt meglátogattam őket száműzetési helyükön. Nem engedhettem meg visszatérésüket Judeába, noha tudtam, hogy ártatlanok a Caligula elleni összeesküvésben, de megengedtem nekik, hogy elhagyják Lyont, és szép nagy birtokot adtam nekik a hispaniai Cadizban, amelynek éghajlata jobban hasonlít hazájuk éghajlatához. Megmutatták Herodias lányának, Saloménak egy levelét. Salome most első unokatestvérének, Herodes Pollio fiának a felesége. „Herodes Agrippa napról napra vallásosabb. Régi barátainak azt mondja, hogy csak politikai okokból tetteti magát hithű zsidónak, és titokban még mindig a római isteneket imádja. De én tudom, hogy ez csak képmutatás. Végtelenül lelkiismeretesen tartja be a Törvényt. Az alabarcha fia, Tiberius Alexander, aki kitűnő családja nagy szégyenére és fájdalmára elhagyta a zsidó hitet, elmondta nekem, hogy mialatt a múltkor Jeruzsálemben volt, félrevonta Herodest, és így szólt hozzá: »Hallom, hogy van egy arab szakácsotok, aki kitűnően ért a szopósmalac-sült elkészítéséhez. Lennél olyan jó meghívni engem valamelyik este? Lehetetlen ehető vacsorához jutni Jeruzsálemben. Herodes elvörösödött, és dadogni kezdett. Azt mondta, beteg a szakácsa! Az igazság viszont az, hogy már régóta elküldte ezt a szakácsot. Tiberius Alexander egy másik furcsa történetet is mesélt Herodesről. Hallottatok már arról a mulatságos jelenetről, amikor két elrabolt katonával mint testőrrel ellátogatott Alexandriába, és kölcsönt kért az alabarchától? Kiderült, hogy az alabarcha később felkereste tudós testvérét, Philót, aki a görög filozófiát akarja összeegyeztetni a zsidó szentírással, és így szólt: »Öcsém, Philo, azt hiszem bolond voltam, de kölcsön adtam meglehetősen nagy összeget Herodes Agrippának. Viszonzásképpen megígérte, hogy védeni fogja érdekeinket Rómában, és a Mindenható Istenre megesküdött, hogy védeni fogja népét, és amennyire tudja, be fogja tartani Törvényét.« Philo megkérdezte: »Honnan bukkant elő ilyen hirtelen Herodes Agrippa?« Az alabarcha megmondta: »Edomból. Vörös öltönyt viselt, és úgy lépdelt, mintha király volna. Hiába, bármennyire is tudom régebbi könnyelműségeit és aljasságait, úgy érzem, hogy nagy szerepet fog játszani nemzeti történelmünkben. Kiváló képességű férfiú és most, hogy végleg a mi ügyünknek szentelte magát...« Philo hirtelen nagyon elkomolyodott és Ézsaiás prófétát kezdte idézni: »Ki ez, ki jő Edomból, veres ruhákban Bocrából, aki ékes öltözékben, ereje sokaságában büszke? ... A sajtót egyedül tapostam, és a népek közül nem volt velem senki, és megtapodtam őket búsulásomban, és széttapostam őket haragomban: így freccsent vérük ruháimra, és egész öltözetemet bekevertem. Mert bosszúállás napja volt szívemben és megváltottaim esztendeje eljött.« Philo már rég meg volt győződve arról, hogy a Messiás eljött. Erről több kötetet is írt. Szegény öreg teljesen megbolondult. És most, hogy Herodes ennyire hatalmas lett és oly hűségesen betartotta a Törvény szerinti életre tett ígéretét és annyi szolgálatot tett az alexandriai zsidóknak, Philo teljesen meg van győződve, hogy Herodes a Messiás. Maradék kételyét azután az a felfedezés oszlatta el, hogy Herodes családja, noha edomita, Juda legutolsó királyától, a fogság előtti Zedekiástól származik, vagyis Zedekiás fiától. (Ez a Zedekiás valahogy kicsempészte a városból újszülött fiát, és biztonságban eljuttatta edomita barátaihoz, mielőtt Nabukodonozor elfoglalta a várost.) Philo, úgy látszik, elhitette Herodessel, hogy csakugyan ő a Messiás, és hogy nemcsak arra szemelték ki, hogy felszabadítsa a zsidókat az idegenek igája alól, de arra is, hogy Sem összes gyermekeit egy hatalmas szellemi birodalomba egyesítse a Seregek Urának uralma alatt: ez az egyetlen magyarázat újabb politikai működésére, ami bevallom, igen idegessé tesz a jövővel kapcsolatban. Komolyan mondom, túlságosan sok vallás van a levegőben. Rossz jel. Arra emlékeztet, amit te mondtál, amikor azt a misztikus hülyét, Keresztelő Jánost lefejezték. – A vallási fanatizmus az őrültség legveszedelmesebb fajtája. Túlságosan sokat írtam, de megbízom benned, Anyám drágám, hogy Tőled semmi sem kerül ki. Kérlek, égesd el ezt a levelet, amint elolvastad.” Marsustól több hírt nem kaptam és Herodestől se kaptam választ Britanniába indulásomig. Aulus ugyanis kénytelen volt értem üzenni. Herodes biztosan látni” fogja a sorok között, hogy gyanakszom rá, bár nem említettem Marsust vagy az ünnepséget Tiberiasban. Abban a nyugodt tudatban indultam el, hogy Herodes legalább egyelőre óvatosabban és lassabban fogja terveit kovácsolni. Ezenfelül megerősítettem az alexandriai helyőrséget, és utasítottam Marsust, hogy minden szíriai görög tartalékost hívjon be, és jól képezze ki őket. Ügynökeivel elterjesztheti, hogy a parthusok támadásra készülnek. Ezt tegye úgy, mintha saját kezdeményezésére tenné, senkinek ne mondja meg, hogy az én parancsomra jár el.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Aulus, amint már elmondtam, semmi ellenkezésre nem talált, amikor partra szállt Britanniában. Rutupiaeban erős tábort épített katonai bázisként, amelyet az ezredek veteránjaival fegyverezett fel, itt partra vonta hajóit, és óvatosan haladt előre Kenten keresztül, Julius második hadjáratának útvonalát követve – azt az útvonalat, amelyet minden sereg felhasznált a múltban is. Eleinte még kevesebb ellenállással találkozott, mint Julius, a stouri átkelésnél sem kellett az ellenséggel megküzdenie. KeletKent királya, Caractacus és Togodumnus vazallusa az utolsó percben úgy döntött, hogy az előkészített állásokat nem erősíti meg. Alvezérei visszavonták hadseregüket Camulodunumba, amikor hallották, hogy támadásunkra ebben az évben már nem kerül sor, és saját csapata nem volt elég erős ahhoz, hogy a siker reményével bocsátkozzék a folyó megvédésébe. Békés szándékkal, ajándékokat felajánlva járult Aulus elé, s aztán szövetséget és barátságot esküdött Rómának. Kelet-Sussex királya, akinek országa Kenttől nyugatra fekszik, néhány nap múltán ugyanilyen szándékkal állított be a táborba. A Stour-és a Medway-folyó, a következő természetes akadály között Aulus kevés komoly ellenállással találkozott. Néha megjelentek kis harcikocsi-csapatok, és zavaró támadásokkal próbálkoztak. Az úton sok helyütt kidöntött fákból és tövises bokrokból akadályt építettek, az akadályokat pedig a harcikocsi-osztagok védték. Aulus kiadta a parancsot elővédparancsnokának, hogy amint ilyen akadályt lát meg, küldjön ki egy lovasosztagot, és fogassa el a védőket. Ez lassította az előrehaladást, viszont emberéletben nem esett kár. A kentiek legnagyobb része visszavonult a Wealdba – erre a sűrű erdős területre, ahonnan nagyon nehéz lett volna kiűzni őket. Az oldalvédek azonban most már egyre nagyobb harcikocsi-osztagok felbukkanásáról tettek jelentést; ezek állandóan kényszerítették az oldalvédeket, hogy a főcsapathoz csatlakozzanak. Aulus tudatában volt annak, hogy a kentiek hangulata kizárólag attól függ, vajon győztes lesz-e a cattuvellaunusok felett. Ha győz, akkor a kentiek békésen előjönnek, és elfogadják Róma fennhatóságát, ha pedig veszít, akkor vad dühvel mindent elkövetnek majd, hogy elvágják visszavonulásának útját. Katonai bázisát akkor sem vehetik be, mert azt jól megerősítette. Amikor a Medway gázlós részeihez ért, ahol Julius második hadjárata folyamán minden veszély nélkül átkelt, meglátta az ellenséget, amely igen nagy számban szállta meg a hónapokkal korábban elkészített állásokat. Caractacus és Togodumnus hűbéres hercegeikkel együtt vezették a hatvanezer főnyi védősereget. Aulus csak harmincötezer ember felett rendelkezett most. A szűk gázlót a britek szinte teljesen használhatatlanná tették: a partokkal párhuzamosan mély csatornákat ástak benne. A legközelebbi gázló jó napi járóföldre volt, és a hadifoglyok vallomása szerint szintén nagyon megerősítették. Az alsófolyáson nem lehetett átkelni, ott a folyó járhatatlan mocsarak között hömpölygött. A folyó túlsó oldalán nyugodtan vártak a britek. Aulus emberei rögtön munkához fogtak, hogy a csatornákat betömjék, de mindenki látta, ha ilyen iramban dolgoznak, két-három napba telik, míg megkísérelhetik az átkelést. Az ellenséges partot két erős bástya védte, és a britek, akik most a munkásokra nyilaztak, egy harmadikat is építettek hátul. Naponta kétszer hatalmas dagály árasztotta el a folyó torkolatát – a világnak ezen a részén ez igen mindennapi valami, de a Földközi-tenger vidékén sohasem fordul elő, kivéve ha nagy viharok vannak –, ez is erősen hátráltatta Aulus munkáját. Ő azonban a dagályra úgy számított, mint szövetségesére. A harmadik napon éppen hajnal előtt, amikor beállott a dagály legmagasabb foka, a germán segédcsapatokat átúsztatta a nyugodt vízen; a germánok mind kitűnő úszók. Fegyverüket hátukra kötözték, és mind a háromezren átúsztak. A briteket teljes meglepetésként érte támadásuk. Mindazonáltal ahelyett, hogy a felriadt embereket tábortüzük mellett megtámadták volna, egyenesen a lovakhoz rohantak, és megkezdték a harcikocsik pónijainak lemészárlását; két-háromezerrel végeztek, mielőtt tulajdonosaik rájöttek, hogy mi történik. Aztán a második sánc mögött helyezkedtek el, és kitartottak az erős brit támadások ellen, mialatt a Kilencedik ezred két zászlóalja átküzdötte magát a vízen mindenféle hamarjában összeeszkábált csónakokon. A küzdelem igen vad volt, és a többi brit osztag, amelyet a folyam magasabb részein helyeztek el védelemre, szintén csatlakozott a brit főcsapathoz. Aulus látta, hogy mi történik, és a Ketteseket egy bizonyos Vespasianus(1) vezérlete alatt elküldte, hogy az erdők mögött vonuljanak el észrevétlenül felfelé, és valamelyik, most már őrizetlenül hagyott átkelési ponton vonuljanak át a túlsó oldalra. Vespasianus megtalálta a megfelelő helyet négy-öt mérföldnyire felfelé, és egy katonát kötélen átúsztatott a folyón. Ezt a kötelet mind a két oldalon hozzáerősítették egy-egy nagy fához. A Ketteseket jól kiképezték erre a műveletre, és egy-két órán belül valamennyien átkerültek a folyó túlsó oldalára. Rengeteg kötelet kellett felhasználni, mert nem akarták megkockáztatni, hogy húsz-harminc erősen felfegyverzett ember alatt a kifeszített kötél elszakadjon. Amint átjutottak, a folyó alsófolyása felé siettek. Útközben ellenséggel nem találkoztak, és egy óra múltán váratlanul megjelentek az ellenség védtelen jobb oldalán. Összekapcsolták pajzsaikat, ordítottak, és átvágták magukat a bástyán, egyetlen támadással több száz britet megölve. A germánok és a Kilences ezred zászlóaljai csatlakoztak a Kettesekhez, és noha túlerővel álltak szemben, egyesült erővel a megzavart és összekavart, de még mindig bátor ellenséget lassan hátrafelé szorították. A folyó partja most megtisztult a britektől, és Aulus a nap hátralevő részét azzal töltötte, hogy egy pallóhidat létesített a folyó felett. Igen késő éjszaka készült csak el, közben beállt a dagály, úgyhogy az egész sereg csak másnap reggel kelhetett át. A britek a közeli dombos vidéken húzták meg magukat, és délután kemény csata kezdődött. A gallus gyalogság, amely az előző napi küzdelemben nem vett részt, vezette a támadást. A védekezés azonban kitartó volt, és hirtelen nagy csapat harcikocsi tört át a középen bal felől, és egyenesen a vezető gallus ezred elé került, és dárdazáporával sok kárt tett a gallusok soraiban. Amikor az a harcikocsi-csapat, amelyet Caractacus személyesen vezetett, elért a jobbszárnyra, merészen visszafordult, és most már a második gallus ezred előtt haladt el, ugyancsak dárdaesőt zúdítva a gallusokra, és sértetlenül ki is jutott a két ezred közül. A gallusok képtelenek voltak a domb bevételére, és Aulus látva, hogy a brit harcikocsik és a lovasság a jobbszárnyra összpontosítják erejüket és már-már támadnak az összezavart gallusok ellen, lovasságának egyharmadát vágtában a fenyegetett helyre küldte azzal, hogy bármi áron is tartsanak ki. Elindult a lovasság, és Aulus utána küldte az egész római gyalogságot, a Kettesek kivételével. Aulus hátrahagyta a Ketteseket, hogy támogassák a gallusokat, ha a britek ellentámadásba mennének; Getát a germán gyalogság egy részével és a lovasság másik osztagaival a balszárnyra irányította, majd erős támadást indított a jobbszárnyon. A brit harcikocsik nem tudták megállítani előhaladásukat, noha lovasságunk súlyos veszteséget szenvedett, mielőtt a vezető ezred, a Tizennegyedik, leváltásukra nem érkezett. Caractacus ekkor a domb pereme mögött hirtelen megfordította csapatát, hogy harcikocsijaival balszárnyunkat támadja meg. Geta volt a csata hőse. Hétszáz lovasával mozdulatlanul állta a közel kétezer harcikocsi kétségbeesett támadását. Ötszáz germán, akik a hajnali támadás alkalmával oly ügyesen megsebesítették a pónikat, most elkeveredtek a gyalogsággal, és igen jól felhasználták késeiket. Nélkülük Getát legyőzték volna. Geta maga gyalog harcolt, és majdnem elfogták, de Caractacus végül visszavonult, száz összetört harcikocsit hagyva maga mögött. Ekkor már a remekül képzett római gyalogság támadását megérezték a britek a jobbszárnyon. A gallusok keményen dolgoztak, és egyszer hirtelen kiáltozni kezdték, hogy Togodumnust halálos sebesülten viszik el a harcmezőről. A britek elvesztették a fejüket. Soruk hullámzani kezdett, majd megtört, és a balszárny felé tódultak, ahol váratlanul Geta embereire bukkantak, akik egy kis erdőn keresztül törtek előre. Geta támadott, és amikor a csata véget ért, a csatamezőnek egyedül ezen a részén több mint ezerötszáz brit holttestet találtak. A britek össszesen négyezer halottat veszítettek. Mi kilencszázat, akik közül kétszázan gallusok voltak. Hasonló volt az arány a súlyos sebesültek számát illetően is. A halottak között volt Bericus, a háború okozója, aki Geta oldalán harcolt, és a csata során meg is mentette Geta életét, majd megsebesült és meghalt. Aulus legközelebbi fontos akadálya a Temze volt, amelyet Caractacus most éppen úgy megerősített, mint annak idején a Medwayt. A megvert britek titkos ösvényen átmentek a folyótorkolat iszapfövenyén apály idején. Elővédünk követni próbálta őket, de eltévedt, és kénytelen volt visszavonulni. A most következő csata szinte az előbbinek megismétlése volt, minthogy annyira hasonló körülmények között harcoltak. Ez alkalommal Crassus Frugi, a fiatal Pompejus apja ment a folyó felső folyása felé, hogy ott átkeljen. Utat tört magának a londiniumi hídnál, amelyet egy század fiatal, halálra szánt brit nemes tartott. Megesküdtek, hogy az utolsó emberig harcolnak. A germánok újra átúsztak dagály idején a folyón. A brit védelem ez alkalommal gyengébb volt, és sokat is vesztett. Mi azonban csak háromszáz embert veszítettünk, viszont kétezer hadifoglyot ejtettünk. Londiniumot könnyen bevettük, és a zsákmány nagy volt. A győzelmet azonban elrontotta közel ezer gallus és germán harcos elvesztése, akik elővigyázatlanul üldözték a megvert ellenséget a mocsaras vidéken, és valamennyien ottpusztultak. Aulus most átjutott a Temzén, de az ellenség ellenállása hirtelen megerősödött, a sziget déli, nyugati és középső részéről érkező újabb csapatokkal. Togodumnus halála, mint kiderült, komoly előnyére vált a briteknek. A cattuvellaunus sereg legfőbb parancsnoksága most már nem oszlott kétfelé, és Caractacus, ez a tehetséges hadvezér, akit a druidák nagyon szerettek, most szenvedélyesen fordulhatott a szövetségeseihez és vazallusaihoz, hogy segítsenek megbosszulni nemes bátyja halálát. Minthogy a római veszteség a megbeszéltnél nagyobb volt, és nem lehetett állítani, hogy az ellenség ellenállási megtört, Aulus most igen bölcsen elküldte nekem a megbeszélt üzenetet. Hajón vitték Boulogne-ba az üzenetet, itt meggyújtották az első máglyát, és rövid idő múlva az üzenet átkelt az Alpeseken, és Róma felé sietett. Azon a napon kaptam meg, amikor végre döntő bizonyítékot szereztem Myron csalásaira és okmányhamisításaira. Minisztereim és titkáraim jelenlétében megkorbácsoltattam, aztán kivégeztettem. Kifáradtam a nehéz és kellemetlen naptól, és vacsora előtt Vitelliusszal kockáztam, hogy elűzzem rossz hangulatomat. Egyszer csak Posides eunuch, hadügyminiszterem, izgatottan berohant a hírrel: – Caesar, a tűzjel! Hívnak Britanniába! – Britanniába? – kiáltottam. A kockásdoboz a kezemben volt, és gépiesen még egyszer megráztam, aztán ledobtam a kockát, mielőtt az észak felé tekintő ablakhoz siettem volna. – Hadd lám mondtam. Tiszta este volt, és még az én gyenge szememmel is megláttam a harminc mérföldnyi távolban levő hegytetőn pislákoló vörös fényt. Visszatértem az asztalhoz, ahol Vitellius ragyogó arccal nézett rám: – Hát ehhez mit szólsz mint előjelhez? – kérdezte. – Fél órán keresztül valósággal üldözött téged a balszerencse, és most, amikor elkiáltottad magad, hogy Britannia, Venust dobtál. Csakugyan: a három kocka szép háromszögben feküdt és mindegyik hatot mutatott! A Venus esélye kétszáztizenhat egy ellen, így elnézhetik nekem, ha örülni kezdtem. Semmi sem olyan fontos, mint a jó előjel a hadjárat megkezdése előtt, de nem szabad elfelejteni azt sem, hogy Venus nemcsak a kockajáték védnöknője, de Aeneas anyja is volt, így hát nekem is ősöm nagyanyámon, Octavián, Augustus nővérén keresztül, és a Julius-ház sorsának pártfogója, a Julius-háznak pedig én tagja vagyok. A háromszög jelentőségét is azonnal láttam, mert ilyen alakú Britannia a térképen. Most, hogy gondolkozni kezdek rajta, töprengek, vajon nem Vitellius volt-e az, nem pedig az istennő, aki mikor hátat fordítottam, a kockákat oly szépen elrendezte? Engem lehet talán legkönnyebben becsapni a világon, legalábbis a közvélemény ezt tartja. Ha ezt tette, jól tette, mert Venus a legkitűnőbb hangulatban indított el hódításaimra. Aznap imádkoztam hozzá éppúgy, mint Augustushoz és Marshoz, és megígértem nekik, ha segítenek győzni, mindent megteszek nekik, amit kérnek tőlem. „Kéz kezet mos”, emlékeztettem Venust, „és igazán elvárom tőled, hogy mindent elkövess az érdekemben”. Nekünk, Claudiusoknak, szokásunk, hogy Venushoz bizalmasan és tréfásan szóljunk. Állítólag örül ennek, mint ahogy a dédanyák, főleg oly dédanyák, akikről az hírlik, hogy ifjúkorukban nagyon vidámak voltak, néha felbátorítják kedvenc dédunokáikat, hogy ne beszéljenek velük olyan udvariasan, hanem inkább kortársakként kezeljék őket. Másnap Ostiából Marseille-be indultam vezérkarommal és ötszáz önkéntessel. A szél kellemesen fújt dél felől, és szívesebben utaztam a tengeren, mint zötyögő kocsin. Végre az annyira hiányzó alváshoz is hozzájutok. Az egész Város lejött a kikötőbe minket búcsúztatni, és mindenki túl akart tenni a másikon jókívánságokban és hűségének kifejezésében. Messalina átölelte a nyakamat, és zokogott. A kis Germanicus is velem akart jönni. Vitellius megígérte Augustus istennek, hogy templomkapuit bearanyoztatja, ha győztesen térek vissza. Öt háromevezősoros, kétfőárbocos nehéz hadihajón indultunk el. A horgonyt egy órával hajnal után behúztuk, és nekivágtunk a tengernek. Nem volt elpocsékolni való időm, így utasítottam a kapitányt, minél több vitorlát feszítsen ki, és a nyugodt tengeren rövidesen jó tízcsomós sebességgel haladtunk előre. Késő délután megláttuk Planasia szigetét Elba közelében, ahol szegény barátom, Postumus élt száműzetésben, és még most is látni lehetett azt a néhány elhagyott épületet, ahol őrei laktak. Százhúsz mérföldet, vagyis utunk egyharmadát tettük meg. A szél még mindig tartott. A hajó himbálása nem volt hatással a gyomromra, és visszavonultam fülkémbe, hogy jól kialudjam magam. Aznap éjszaka elhaladtunk Korzika mellett, de éjféltájban a szél elállt, és most már teljesen az evezőkre kellett támaszkodnunk. Jól aludtam. Hogy rövid legyek, másnap rossz időbe jutottunk, lassan is haladtunk előre, mert a szél fokozatosan nyugat-északnyugati irányt vett fel. A gall partokat csak a harmadik nap hajnalán láttuk meg. A tenger most szokatlanul hullámos volt, úgyhogy az evezők hol mélyen elmerültek a vízben, hol pedig a puszta levegőt ütötték. A négy testvérhajónk közül már csak kettőt láttunk. Beeveztünk a parti vizekre, és lassan közeledtünk a kikötő felé. Délben elérkeztünk Marseille-be. Marseille előtt szörnyű szélvihar támadt ránk, és noha a legénység minden erejét megfeszítve evezett, egyáltalán nem tudtunk előrehaladni, sőt lassan közeledtünk a sziklák felé. Már csak háromszáz lábnyira voltunk a pusztulástól, mikor a vihar kissé lecsendesült, és ki tudtunk evezni. Néhány perc múlva azonban újból bajba jutottunk, és ekkor helyzetünk veszélyesebb lett. Egy hatalmas fekete szikla előtt kellett elhaladnunk, a szél üvöltött, a tenger fehér hullámtaréjokban vicsorgatta felénk fogát, és a kapitány azt mondta, hogy ha ez a szikla elkap bennünket, akkor hajónkat összetöri, bennünket pedig teljesen összemorzsol. A Pantheon minden istenéhez imádkoztam most megmentésünkért. Később mondták: a matrózok, akik hallották imámat, esküdöztek, hogy életükben nem hallottak még ilyen gyönyörűen imádkozni, ez adott nekik új reménységet. Főleg Venushoz imádkoztam, és könyörögtem neki, beszélje rá nagybácsiját, Neptunust, legyen egy kicsit elnézőbb, mert Róma sorsa nagyrészt hajónk megmaradásától függ. Kértem, emlékeztesse Neptunust, hogy nekem nincs részem elődöm istentelen háborúságában ellene, sőt ellenkezőleg, a tenger istenét mindig nagy tiszteletben tartottam. A kimerült evezősök nyögtek és hörögtek és a mesterük kötéllel a kezében rohant fel-alá átkozódva és új erőt korbácsolva beléjük. Valahogyan átverekedtük magunkat – nem is tudom, hogyan –, és amikor örömujjongás jelezte, hogy átjutottunk a veszélyen, az evezősöknek fejenként húsz aranyat ígértem, amint partra szállunk. Örültem, hogy nem vesztettem el önuralmamat. Ez volt az első tapasztalatom a tengeri viharból, és hallottam, hogy a világ legbátrabb férfiai is összetörnek, amikor azzal a gondolattal kell szembenézni, hogy a tengerbe fulladnak. Azt suttogták, hogy maga Augustus isten is szörnyű gyáva volt a viharban, és csak méltóságérzete tartotta vissza attól, hogy sikoltozzék és tépdesse a haját. A tengeren mindig szerencsétlenül járt, kivéve a tengeri csatákat, és egyszer azzal bosszulta meg magát egy nagy tengeri viharért, hogy Neptunus szobrát kizárta egy fontos ünnepi körmenetből. Ettől kezdve ritkán szállt hajóra, de háromszor-négyszer még megtette, és olyankor is majdnem zátonyra futott. A mi hajónk ért elsőnek Marseille-be és szerencsére a négy testvérhajó közül egy sem pusztult el, noha kettő kénytelen volt visszafordulni, és befutni egy távolabbi kikötőbe. A föld remek biztonság volt a talpam alatt Marseille-ben. Elhatároztam, hogy többé sohasem utazom tengeren, ha szárazföldi út lehetséges, és azóta egyszer sem szegtem meg ezt az elhatározásomat. Amint megtudtam, hogy Britanniában sikeresen partra szálltak a csapatok, még Rómából utasítást küldtem, hogy a tartalékok vonuljanak fel Boulogne-ba. Megparancsoltam Posidesnek, hogy minden katonai szükségletet tartson készenlétben hajókkal egyetemben, mert lehet, hogy szükség lesz rájuk a hadjáratban. Marseille-ben húsz gyors kocsi várt rám és vezérkaromra – Posides ezt elintézte – és gyakori leváltással Lyonba vágtattunk, ahol a második éjszakát töltöttük, onnan pedig éjszaka a Saone mentén napi nyolcvan-kilencven mérföldes sebességgel robogtunk tovább. Többre nem voltam képes, mert az állandó rázkódás nagyon felidegesített, és elrontotta a gyomromat. A harmadik éjszakán, Chalonsban, háziorvosom, Xenopnon ragaszkodott hozzá, hogy a teljes másnapot pihenésnek szenteljem. Mondtam, nem engedhetek meg magamnak ennyi időpocsékolást, mire ő kijelentette, ha nem pihenem ki magamat, ne reméljem, hogy Britanniában komoly hasznára válók a hadseregnek. Veszekedtem vele, megpróbáltam meggyőzni, de Xenophon még az ingerültségemet is a kimerültség egy újabb jelének vette és kijelentette, vagy ő az én háziorvosom, vagy legyek önmagam háziorvosa. Az utóbbi esetben lemond megbízatásáról és visszatér Rómába, hogy folytassa orvosi gyakorlatát. Az előbbi esetben pedig azt tanácsolja, pihenjek, engedjem el magam teljesen, és vessem alá magam egy jó masszázsnak. Erre bocsánatot kértem, és magyarázgatni kezdtem, hogy utam megszakítása most olyan ideges aggodalmat okozna, hogy azon semmilyen testi gyógyszer nem segítene. Hogy az én esetemben pihenést tanácsolni annyi, mint egy égő ruhában rohanó férfit felkérni, hogy őrizze meg hidegvérét. Végül aztán megalkudtunk, hogy nem folytatom utamat hintóban, de nem is maradok Chalonsban. Könnyű hordszéken hat tagbaszakadt rabszolga fog szállítani, és így legalább harminc mérföldet megteszek az előttem fekvő ötszázból. Indulás előtt és érkezés után alávetem magam olyan masszázsnak, amilyennek ő akarja. Nyolc napba tellett, míg Lyonból Troyes-n, Rheimsen, Soissonon és Amiens-en keresztül Boulogne-ba értem, mert Rheims után Xenophon újra hordszékbe kényszerített. Közben sem voltam azonban tétlen. Emlékezetemben felvonultattam a múlt nagy csatáit Julius, Hannibál, Nagy Sándor csatáit és különösen azokat, amelyeket apám és bátyám Germániában vívott –, és töprengeni kezdtem, vajon képes leszek-e széles körű tudásomat a gyakorlatban is gyümölcsöztetni. Büszke voltam rá, hogy bármikor, amikor a szemtanúk beszámolóiból el lehetett készíteni egy csata vázlatát, én meg tudtam csinálni, és teljesen magamévá tettem azokat az általános taktikai elveket, amelyek felmerültek, amikor egy kis fegyelmezett haderőnek egy félig civilizált nagy hadsereggel kellett szembeszállni. Amiens-ben, amint kora reggel álmatlanul feküdtem, megpróbáltam elképzelni a csatateret. A brit gyalogság valószínűleg egy erdőszélen tartózkodik, az előtte fekvő lapályon pedig a lovasság és a harcikocsi-osztagok helyezkednek el. A római gyalogságot rendes harci formában vonultatom fel, a segédcsapatokat a szárnyakra teszem, a testőrség pedig tartalékban marad. Az elefántok nagy megrökönyödést fognak kelteni a britek körében, minthogy a szigeten még sosem láttak ilyen állatot. De itt igen kellemetlen gondolatom támadt. – Posides – kiáltottam aggodalmas hangon. – Igen, Caesar – kiáltotta Posides felugorva ágyáról, még szinte félálomban. – Ugye, az elefántok Boulogne-ban vannak? – Igen, Caesar. – Mikor parancsoltam meg neked, hogy vitesd oda őket Lyonból? – Amikor hírt kaptunk a csapatok partraszállásáról, Caesar, azt hiszem, augusztus hetedikén. – És ma huszonhetedike van. – Igen, Caesar. – De az egekre kérlek, akkor hogyan szállítjuk át azokat az elefántokat? Különleges elefántszállító hajókat kellett volna építeni. – A hajó, amely az obeliszket Alexandriából Rómába vitte, most Boulogne-ban van. – De hiszen azt hittem, még mindig Ostiában tartózkodik. – Nem, Caesar, már megérkezett Boulogne-ba. – De ha csak hetedikén indítottad útnak, még nem érkezhetett meg. Nem lehet közelebb, mint a Biscayai-öböl. Emlékezz csak vissza. Három hétbe tellett, amíg Egyiptomból Rómába érkezett, és még hozzá jó időben. De Posides csakugyan tehetséges miniszter volt. Kiderült, hogy amint elhatároztam, hogy az elefántokat is felhasználom a tartalékhaderőben és felküldtem őket Lyonba – azt hiszem májusban volt –, rögtön arra gondolt, hogy az elefántokat át is kell szállítani a csatornán, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna nekem, az obeliszkhajót átalakíttatta elefántszállító hajóvá – ez volt az egyetlen hajó, amelynek nagysága megfelelt – és előreküldte Boulogne-ba, ahova hat héttel később be is futott. Ha parancsra várt volna, az elefántokat hátra kellett volna hagyni. Az obeliszkhajóval különben érdemes bővebben foglalkozni. Mindenki tudta, hogy a világ legnagyobb hajója. Kétszáz láb hosszú és megfelelően széles. A fő részeit cédrusfából készítették. Caligula uralkodásának első néhány hónapjában építtette, hogy Egyiptomból elhozzon egy nyolcvan láb hosszú vörösgránit obeliszket, hatalmas nagy alapköveivel együtt. Az obeliszk eredetileg Heliopolisból került néhány évvel azelőtt Augustus alexandriai templomába. Caligula most saját emlékére akarta felállítani az új cirkuszban, amelyet a Vaticanus-dombon épített. Hogy megértsék, milyen roppant nagy volt ez a hajó, el kell mondani, hogy hetven láb hosszú főárboca nyolc láb vastag volt az alapjánál. Amikor Boulogne-ba értem, örömmel állapítottam meg, hogy a csapatok hangulata jó, a hajók készen állnak, és a tenger nyugodt. Minden késedelem nélkül hajóra szálltunk, és átkelésünk a csatornán oly kellemes és eseménytelen volt, hogy Rutupiaeba érkezésünkkor hálaáldozatot mutattam be Venusnak és Neptunusnak, köszönetet mondva az utóbbinak váratlan kegyéért és az előbbinek kedves közbenjárásáért. Az elefántokkal nem volt baj. Indiából kerültek hozzánk, nem Afrikából, és az indiai elefántok sokkalta nagyobbak, mint az afrikaiak. Ezek különlegesen szép példányok voltak, Caligula azért vásárolta őket, hogy a Caligula isten tiszteletére rendezett díszmenetekben részt vegyenek. Azóta úgy használtuk fel őket, hogy Ostia kikötőjében indiai hajtójuk irányításával hatalmas darab fákat és köveket szállítottak. Meglepetéssel vettem észre, hogy az elefántokon kívül tizenkét tevét is elhoztak. Ez már Posides ötlete volt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Rutupiaeban már várt rám Aulus üzenete. Jelentette, hogy a britek egy nappali és egy éjjeli támadást vezettek tábora ellen, amelyet Londiniumtól északra állított fel és erősített meg, de mind a két támadást aránylag kevés veszteséggel visszaverte. Mindazonáltal állandóan új ellenséges segítőcsapatok érkeznek, még oly messziről is, mint Dél-Wales, és a kentiek, akik visszavonultak a Wealdba, állítólag üzentek Caractacusnak, hogy amint Aulust visszavonulásra kényszeríti, ők előjönnek az erdőből, és elvágják visszavonulásának útját. Kér tehát engem, hogy amint lehet, csatlakozzam csapataihoz. Beszéltem néhány súlyos sebesülttel, akiket Aulus a katonai bázisra küldött. Mind megegyeztek vele abban, hogy a brit gyalogságtól semmit sem kell tartani, de a harcikocsi-osztagaik olyanok, mintha egyszerre százfelé tudnának harcolni, és olyan nagy számban voltak már, hogy a főcsapattól a gyalogosokat legfeljebb két-háromszázadmagukkal lehet előre vagy oldalra küldeni. Seregem felkészült az előnyomulásra. Az elefántok hatalmas köteg tartalékdárdákat és más hadiszereket vittek, a tevék hátán azonban furcsa gépezeteket láttam, amik felkeltették kíváncsiságomat. – Császári elődöd találmánya ez, Caesar – magyarázta Posides –, vettem magamnak a bátorságot, hogy hatot elkészíttettem belőlük Lyonban, amikor júliusban ott voltunk és teveháton Boulogne-ba küldtem őket. Ezek a harcigépek különlegesen alkalmasak a civilizálatlan törzsek elleni háborúban. – Nem is tudtam, hogy a néhai császár katonai találmányokkal is foglalkozott. – Azt hiszem, Caesar, ez a típusú harcigép igen hatásos lesz. Posides szélesen vigyorgott, és láttam, hogy valami ravasz tervet forral, amelyet titokban tart. Így szóltam hozzá: – Xerxesnek volt egy Hermotimus nevű hadügyminisztere, ő is eunuch volt, mint te. Valahányszor megengedték neki, hogy egyedül oldjon meg egy taktikai problémát, mint mondjuk egy bevehetetlennek látszó város bevételét, vagy átkelést egy hihetetlenül veszélyes és veszélyeztetett folyón csónakok nélkül, a probléma mindig megoldódott. De ha Xerxes vagy bárki tanáccsal vagy mással beleavatkozott a tervbe, Hermotimus mindig kijelentette, hogy a probléma most már túlságosan bonyolult neki, kéri, bízzák másra a megoldást. Te egy második Hermotimus vagy, és nehogy kihívjam a balszerencsét, nem szólok bele a dolgodba. Előrelátásod az obeliszkhajóval kapcsolatban kiérdemelte bizalmamat. Értsd meg, hogy nagy tetteket várok tevéidtől és harcigépeidtől. Ha csalódást okozol nekem, nagyon meg fogok rád haragudni, és hazatérésünk után valószínűleg odavetlek prédául a cirkuszi párducoknak. Még mindig vigyorogva felelt: – És ha győzelemhez segítlek, akkor mi lesz? – Akkor minden kitüntetéssel elhalmozlak, amit csak adhatok neked. Mondd, van a varázslózsákodban még sok más ilyen újdonság? Ezek a tevék, ezek az elefántok, és ezek a fekete lándzsások, akiket Afrikából hozattál, máris inkább valami nagy mars-mezei látványosság benyomását keltik, és nem háborúét. – Nem, Caesar, ezenkívül már nincs semmi említésre méltó, de azt hiszem, a britek jól el fogják tátani a szájukat, és a beléptidíjakat majd utólag busásan beszedhetjük tőlük. Előrehaladtunk Rutupiaeból, ellenállás nélkül. Az átkelési pontokat a folyókon Aulus utasítására a Tizennégyesek osztagai védték meg számunkra. Amikor áthaladtunk, ők is hozzánk csatlakoztak. Egyetlen ellenséges britet sem láttam Rutupiae és Londinium között, ahol szeptember ötödikén egyesült a haderőm Auluséval. Azt hiszem, ő éppen annyira örült nekem, mint én neki. Legelőször azt kérdeztem, milyen a katonák hangulata. Azt felelte, hogy ő csak feleannyi segédcsapatot ígért nekik, mint amennyit én hoztam, és meg sem említette az elefántokat, úgyhogy erőink teljes meglepetésnek számítanak. Megkérdeztem tőle, mit gondol, hol fogunk megütközni az ellenséggel, mire megmutatott nekem egy háromdimenziós térképet agyagból, amely a Londinium és Camulodunum közti vidéket ábrázolta. Rámutatott egy helyre, körülbelül húsz mérföldre Londiniumtól; Caractacus ezt a helyet erősítette meg, és valószínűleg itt lesz a csata. Erdős domboldal volt, amely nagy patkóként vette körül az utat, a patkó mindkét végét megerősítette és egy harmadik erődítményt épített a középpontra. Az ellenség balszárnyát a dombon túl mocsaras mezőség és mély patak védte. Jobbszárnyon a dombhát északnak-fordult, és háromnégy mérföldön keresztül megtartotta kányát, de a fák és tövises bokrok oly sűrűn nőttek arrafelé, hogy hiábavaló is lett volna ezen az oldalon támadással kísérletezni. Minthogy Camulodunum felé egyedül ezen az úton lehet közeledni, és minthogy én az ellenség hadseregével minél előbb meg akartam ütközni, igen gondosan tanulmányoztam a taktikai problémát. Hadifoglyok és katonaszökevények tájékoztattak az erdei védekezésről, amelyet a britek, úgy látszik, igen kitűnően előkészítettek. Nem szívesen gondoltam arra, hogy szembe támadjak. Ha a középen levő erődítmény ellen vonulunk anélkül, hogy a két szárnyat és a kétoldalt levő erődítményt megsemmisítenénk, mindkét oldalról veszélyes támadásnak lehetnénk kitéve. De ha először a két oldalsót támadnánk meg, ez sem volna nagy segítség, minthogy azután az erdőben újabb földbástyák és más akadályok ellen kellene küzdenünk. A haditanácson, amelyre meghívtam Auluson kívül az összes vezérkari tiszteket és ezredparancsnokokat, mindenki egyetértett abban, hogy nincs más hátra, a központi erődítmény ellen kell támadni elölről. Balszerencsénkre az erdő és a folyó között a domb lankái nagyon alkalmasak voltak a harcikocsik hadmozdulataira. Aulus tömegtámadást indítványozott rombusz-alakzatban. A rombusz eleje egyetlen ezredből állna, két hullámból, mindegyik hullám nyolc ember mély lesz. Azután két ezred jönne ugyanolyan formációban mint a vezető, aztán, három ezred, most már egymás mellett. Ez volna a rombusz legszélesebb része, és ide vezényelnénk az elefántokat is a szárnyak védelmére. Azután két ezred következne és végül egy ezred. A lovasságot és a gyalogság többi részét tartalékban hagyjuk. Aulus megmagyarázta, hogy ez a rombusz-formáció védelmet nyújt az oldaltámadás ellen. Nem lehet a vezető ezredet anélkül megtámadni, hogy a következő ezred dárdatüzet ne bocsátana az ellenségre, sem a második vonal ellen anélkül, hogy a harmadik vonal ne támadjon. A harmadik vonalat pedig az elefántok védik. Hogyha hátulról jönne kemény harcikocsi-támadás, akkor az ottani ezredek megfordulnak, és ugyanez a kölcsönös támogatás jönne működésbe. Kijelentettem, hogy a rombusz szép alakzat, és már sok csatában sikeresen alkalmazták a köztársasági időkben, de a britek számban annyira túlerőben vannak felettünk, hogy amint bevonultunk a patkó közepe felé, egyszerre támadhatnak meg minden oldalról és így az alakzat bizonyára feloszlana, és a kölcsönös védelmezés nem sikerülne. Kijelentettem továbbá, hogy nem szívesen hallom a veszteség-előirányzatot. A rombusz-alakzatnál előirányzott veszteség egytized részét is sokallom. Vespasianus most a régi közmondást idézte kissé türelmetlenül, hogy nem lehet rántottat csinálni anélkül, hogy a tojásokat feltörné az ember, és megkérdezte, vajon nem akarok-e több veszteséget, és egyszerűen visszatérek-e gall földre, s ha ezt teszem, mit gondolok, mennyire fognak tisztelni seregeim? – Ugyan, ugyan. Egy macskát nemcsak csontkanállal lehet agyonverni úgy, hogy közben a csontkanál is eltörjön – feleltem. Öreg, tapasztalt harcosok módjára fölényesen vitatkoztak velem, sok katonai szakkifejezést fűzve szavaikba, mintha teljesen tudatlan lennék. Végül dühösen kitörtem. – Uraim, mint ahogy Augustus isten szokta mondani: „Lehetséges, hogy egy retek nem tud görögül, de én tudok.” Negyven éve tanulok taktikát, és ti nem taníthattok meg semmire. Ismerem ennek a játéknak minden egyes részletét. De értsétek meg, én nem vagyok hajlandó ezt a játékot úgy játszani, ahogyan ti kívánjátok. Mint a Haza Atyjának kötelességem is van fiaimmal szemben. Nem vagyok hajlandó három-négyezret belőlük feláldozni egy ilyenfajta támadásra. Sem apám, Drusus, sem bátyám, Germanicus nem gondoltak volna arra, hogy ilyen erős ellenfelet így szembetámadjanak. – Mit tettek volna nemes rokonaid, Caesar, ilyen esetben? Mi a véleményed? – kérdezte Geta, talán kissé ironikusan. – Találtak volna valami kiutat. – De itt nincs kiút, Caesar. Ebben már egyetértettünk. – Ismétlem, akkor kerestek volna kiutat. – Az ellenség balszárnyát Gém Király, jobbszárnyát pedig Galagonya Királynő védik. A hadifoglyok szerint ők ezzel dicsekednek – mondta Crassus Frugi. – Kicsoda az a Gém Király? – kérdeztem. – A mocsarak ura. Mitológiájuk szerint a csata istennőjének unokatestvére. Holló képében jelenik meg az istennő, és a lándzsavégekre száll. A legyőzőiteket beűzi a mocsarakba, ahol unokaöccse, Gém Király megeszi őket. Galagonya Királynő szűz, aki tavasszal fehérbe öltözik és katonáit azzal segíti, hogy az ellenséget töviseivel elriasztja. Ilyen tövises bokrokon vagy tövises fákból épített akadályokon igen nehéz átjutni. De a királynő most a jobbszárnyukon nem mesterséges akadállyal segít rajtuk. Előőrseink jelentik, hogy ez a tüskés bozót áthatolhatatlan. – Igen, Caesar, félek, rá kell szánni magunkat, hogy elölről támadjunk – mondta Aulus. – Posides – kiáltottam hirtelen –, voltál-e valaha katona? – Soha, Caesar. – No, hála az isteneknek, most legalább ketten vagyunk. Tegyük fel, hogy vállalkozom a lehetetlenre, és a lovasságunkat keresztülviszem az ellenség jobbszárnyán, az áthatolhatatlan tüskebozóton keresztül, vállalkozol-e arra, hogy a testőrséget átvezeted a balszárnyon, az áthatolhatatlan mocsáron keresztül? – A könnyebbik szárnyat adtad nekem, Caesar – felelte Posides. – Történetesen egy ösvény vezet keresztül a mocsarakon. Egyenként lehet ott haladni, de az ösvény mégiscsak ösvény. Találkoztam Londiniumban tegnap egy utazó hispaniai szemorvossal, aki a mocsaras vidék által okozott szembajokat gyógyítja. Most is a táborban van. Azt mondja, remekül ismeri a mocsarat és az ösvényt is. Cymbelinus halála óta vámot kell fizetni ezen az úton, és mindig megszámolják, mennyi pénz van egy utazónál, és aszerint kell vámot szedni. Unja, hogy mindig megkopasztják, ezért megy ezen a kerülőúton. Korán reggel a mocsarat majdnem mindig köd borítja, és azt mondja, könnyű észrevétlenül keresztülhaladni rajta. Körülbelül félmérföldnyire vezet az ösvény a domb mögött. Lehetséges, hogy a britek őrséget hagytak ott, hiszen Caractacus előrelátó tábornok, de azt hiszem, ezekkel majd csak megütközök, és annyi embert átviszek a mocsáron, amennyit csak akarsz. Elmondta tervét, amelyet én helyeseltem, noha sok tábornok fejcsóválva hallgatta, aztán én is elmondtam, mi a tervem a másik szárnyon való áthatolásról. Tervem nagyon egyszerű volt. Egyetlen fontos tényről feledkeztek meg, miközben állandóan a rombusz-alakzatról beszéltek, mégpedig arról, hogy az indiai elefántok képesek áthatolni a legsűrűbb tüskebozóton is, és a tüskéket semmibe se veszik. Mindazonáltal, nehogy kétszer mondjam el történetem, többet már nem is beszélek erről a haditanácsról és arról, hogy mit határoztunk el ott. Rögtön a csatáról számolok be, amely Brentwoodban folyt le szeptember hetedikén; ez a nap régóta emlékezetes számomra, mert ugyanazon a napon verte meg Germanicus bátyám Hermannt a Weser mellett. Ha életben maradt volna, csak ötvennyolc éves lenne, tehát nem sokkal idősebb Aulusnál. Elindultunk Londiniumból a Camulodunumba vezető úton. Elővédünket brit előőrsök zavarták, de semmi komoly ellenállással nem találkoztunk, amíg el nem értük Romfordot, azt a falut, amely hét mérföldnyire fekszik Brentwoodtól. Itt a Rom-folyót erősen megszállták. Egész délelőtt fenntartott bennünket az ellenség, közben kétszáz britet megöltünk, és százat foglyul ejtettünk. Mi csak ötven embert vesztettünk, de köztük két kapitányt és egy zászlóaljparancsnokot, úgyhogy bizonyos értelemben a britek jártak jobban. Aznap délután már megláttuk a brentwoodi dombot, és a víz partján ütöttünk tábort éjszakára. Madárjóslást végeztem. A csata előtt a szent csirkéknek mindig tésztát adunk, és megnézzük, hogyan eszik meg. Ha nincs étvágyuk, akkor a csata máris szinte elveszettnek tekinthető. A lehető legjobb előjel az, ha a csirkék, amint a csirkék papja kinyitja a ketrecajtót, minden csipogás és szárnycsapkodás nélkül rárohannak az eleségre, és olyan mohón esznek, hogy a csőrükből nagy tésztadarabok hullanak le. Ha a lehulló tészta olyan zajt okoz, amit emberi fül is meg tud hallani, ez az ellenség teljes legyőzését jelenti. És csakugyan ebben a nagyszerű előjelben volt részünk. A csirkék papja nem mutatta meg magát a csirkéknek, hanem velem együtt a ketrec mögött állva egyszerre kinyitotta az ajtót, abban a pillanatban, amikor én a tésztát eléjük dobtam. Egy hang nélkül kirohantak, és rávetették magukat a tésztára, olyan vad mohósággal dobálva szét a kis darabokat, hogy szinte ujjongtunk örömünkben. Előkészítettem egy, véleményem szerint nagyon az alkalomhoz illő szónoklatot. Kissé Liviusra emlékeztetett, de úgy éreztem, hogy az alkalom történelmi fontossága ilyet kíván meg. Így hangzott: – Rómaiak, ne mozduljon meg nyelvetek, és hangotok ne bömböljön hiába, dicsérve a rég múlt napokat, mint az aranykorszak napjait, és lekicsinyelve a jelen korszakot, amelynek dicsőségeit nekünk kell kivívnunk. A görög hősök Trója előtt, akikről a dicső Homeros dalolt, ha hiszünk a vak költő szavainak, állandóan azt mondták maguknak: büszkék vagyunk, hogy bátrabb és erősebb férfiak vagyunk, mint összes őseink, akik valaha is csatába indultak. – Ne legyetek túlságosan szerények, rómaiak! Járjatok emelt fővel, düllesszétek ki melleteket! Olyan férfiak állanak ma csatában veletek szemben, akik erősen hasonlítanak őseitekre, mint a sas a sasra, vagy a farkas a farkasra – vad, büszke, ideges, durva fajta, oly fegyvereket forgatva, amelyek hosszú évszázadok óta elavultak, harcikocsi-pónikat hajtva, ókori fajtát, és siralmas harci taktikához ragaszkodva, amely csak az eposzok lapjaira való, nincsenek ezredekbe szervezve, törzsek, klánok és nemzetségek csoportjaiban harcolnak – oly bizonyos, hogy vereséget szenvednek a ti fegyelmezett karotoktól, mint amilyen biztos, hogy a vad bölény elhullik, amikor fejét lehajtva rohan az ügyes vadász felé, aki vadászhálóval és lándzsával várja. Holnap, amikor összeszámoljuk a halottakat, és a komor hadifoglyok hosszú sora elhalad az iga alatt, nevetni fogtok azon, ha ma csak egy pillanatra is elvesztettétek önbizalmatokat, ha agyatokat csak egy pillanatra is elhomályosította a távoli múlt sok dicső győzelme. Nem, bajtársak, ezeknek a primitív hősöknek a testét a ti kardjaitok oly vadul és mohón fogják lemészárolni a csatamezőn, mint ahogyan a szent csirkék vetették rá magukat a szent tésztára, amelyet én, a ti tábornokotok, eléjük hajítottam. – Néhányan közületek, hallottam, kétségkívül lustaságból, nem pedig félelemből vagy kötelesség-nemtudásból haboztatok, amikor parancs jött erre a hadjáratra, és ürügyül felhoztátok, hogy Augustus isten örökre a Rajna és a Csatorna vizét jelölte ki a birodalom határául. Ha ez igaz volna, mint ahogy én be fogom nektek bizonyítani, hogy nem igaz, akkor Augustus isten nem volna méltó rá, hogy imádjuk. Róma hivatása, hogy az egész világot civilizálja. És a világon hol találnátok fajt, amely méltóbb arra, hogy civilizálják, mint a brit faj. Az a furcsa és egyben kegyes feladat jutott nekünk osztályrészül, hogy őseinknek e vad leszármazottait Róma engedelmes fiaivá változtassuk, hogy Róma, a mi drága Városunk és Anyánk engedelmes fiai legyenek. Mik voltak a szavai nagyapámnak, Augustus istennek, amiket nagyanyámhoz, Augusta istennőhöz írt? „Ha a jövőbe tekintek, úgy látom, hogy Britannia éppolyan civilizált lesz, mint amilyen most Dél-Gallia. És véleményem szerint a szigetlakók, akik fajrokonaink, sokkal jobb rómaiak lesznek, mint amilyeneket valaha is tudtunk csinálni a germánokból... És egy napon (ne mosolyogj, kérlek) a brit nemes urak is helyet fognak kapni a római szenátusban.” – Máris bátran viselkedtetek ebben a hadjáratban. Már kétszer megvertétek az ellenséget. Megvertétek ellenségemet, Togodumnus királyt, és megbosszultátok a sértéseket, amelyek részéről értek. Most harmadszor megint győzni fogtok. Haderőtök hatalmasabb, mint valaha, bátorságotok nagyobb, és soraitokban erősebb az egység. Ti is isteneitek szent templomait véditek. A római katona, legyen a csatamezeje a Kaukázus jeges sziklás vidéke, az Atlas-hegységen túli sivatag forró homokja, Germania sűrű erdősége vagy Britannia füves rétjei, mindig, mindig arra az isteni Városra gondol, amelytől nevét, értékét és kötelességérzetét kapta. Több bekezdést készítettem ugyanebben a magasröptű stílusban, de furcsa dolog, hogy ennek a szónoklatnak egyetlen szava sem hangzott el. Amikor felmásztam a tribunálemelvényre és a kapitányok egyszerre elkiáltották magukat: „Üdvözlégy, Caesar Augustus, a Haza Atyja, császárunk!” és a katonák átvették a kiáltást dörgő tapssal kísérve, én szinte összecsuklottam. Gyönyörű, magasröptű beszédem teljesen kiment a fejemből, és csak kinyújtottam a kezem és könnyben úszó szemmel vágtam ki: – Rendben van, fiaim, rendben van. A csirkék azt mondják, hogy minden jóra fordul. És mi nagy meglepetést készítettünk a számukra, és úgy fogjuk őket verni, hogy soha életükben nem felejtik el, mármint a britek, nem a csirkék. (Roppant nevetés támadt, persze én is hangosan nevettem, hogy azt higgyék, akarattal tréfáltam.) – Na most már ne nevessetek rajtam, fiúk – kiáltottam –, nem tudjátok, mi történt a kis fekete fiúval az egyiptomi történetben, amikor apja az esti imát mondta tévedésből a reggeli helyett? A krokodilus megette. Hát ti is vigyázzatok. Nos, lassanként öregember leszek, de ez életemnek legbüszkébb pillanata, és kívánom, bárha szegény bátyám, Germanicus itt volna, hogy velem örüljön. Emlékszik-e valaki közületek az én dicső bátyámra? Azt hiszem, nem sokan, mert huszonnégy évvel ezelőtt meghalt. De mind hallottátok, hogy Róma történetének legnagyobb tábornoka volt. Holnap van Hermann, a germán törzsfőnök feletti dicső győzelmének az évfordulója, és azt akarom, hogy ti megfelelőképpen hódoljatok emlékének. A jelszó ma éjszaka: Germanicus! és a csatakiáltás holnap: Germanicus! és azt hiszem, ha elég hangosan kiáltjátok a nevét, meg fogja hallani az alvilágban, és tudni fogja, hogy emlékeznek rá azok az ezredek, amelyeket szeretett, és amelyeket oly kitűnően vezetett. Talán elfelejteti vele azt a nyomorult sorsot, amelyben része volt ágyban halt meg, megmérgezték, mint tudjátok. A Huszadik ezredé a kitüntetés, hogy a támadást vezesse. Germanicus mindig mondta, hogy noha a táborban ti Húszasok vagytok a legrendetlenebbek, a legittasabbak és a legveszekedősebb banda az egész római hadseregben, a csatamezőn oroszlánként harcoltok. Kettesek és Tizennégyesek! Titeket Germanicus a hadsereg gerincének nevezett. A ti kötelességetek lesz holnap megerősíteni a gallus szövetségeseket, akik a hadsereg bordájaként fognak szerepelni. A Kilencedik jön utoljára, mert Germanicus mindig azt mondta, hogy ti Kilencesek vagytok a leglassúbb ezrede, de egyben a legbiztosabb is. Ti testőrök különleges szolgálatot kaptok. Nektek van a legjobb dolgotok és a legmagasabb zsoldotok nyugalom idején, így tehát igazságos, ha a többi csapatokkal szemben ti kapjátok a legnehezebb és legkellemetlenebb feladatot. Mindössze ennyit akartam mondani. Legyetek jó fiúk, aludjatok jól, és szolgáljátok meg holnap apátok háláját! Addig éljeneztek, míg egészen be nem rekedtek, és tudtam, hogy Polliónak volt igaza, nem pedig Liviusnak. Jó hadvezér nem mondhat el előre betanult szónoklatot a csata előestéjén, mert még ha jól fel is készül, ajka elkerülhetetlenül azt mondja, amit a szíve súg neki. Ennek a beszédnek egyik hatása az volt, hogy a Kilenceseket „kilences teknősbékáknak”, a Húszasokat „részeg oroszlánoknak” nevezték el, és amikor egy Tizennégyes találkozik egy Kettessel, így köszönnek egymásnak: „Szervusz, hátgerincbajtárs!” A gallus segédcsapatokat mindenki „bordának” nevezi. Könnyű köd ereszkedett a táborra, de röviddel éjfél után felbukkant a hold, ami igen nagy szolgálatot tett, felhős időben semmiképpen sem birkózhattunk volna meg a mocsarakkal. Éjfélig aludtam, Posides ekkor a megbeszélés szerint felébresztett, átnyújtott egy gyertyát, és a tábortűzből lángoló fenyőágat vett ki. Meggyújtottam vele a gyertyát, és Egeria nimfához imádkoztam. Ő a jóslás istennője, és az ősrégi időben a jó Numa király minden alkalommal kikérte tanácsát. Ez volt az első alkalom, hogy én végeztem ezt a családi szertartást, de bátyám, Germanicus, nagybátyám, Tiberius és apám, nagyapám és dédapám és az ő ősei mindig elvégezték a csata előtti napon éjfélkor, s ha a másnap győzelmet tartogatott számukra, a nimfa állandóan ugyanazt a biztató előjelet adta. Az elképzelhető legszélcsendesebb éjszaka lehet, mégis amint elhangzanak az imádság utolsó szavai, a gyertyaláng hirtelen kialszik, mintha két ujj között elfojtották volna. Sohasem mertem teljesen hinni ebben a misztériumban. Arra gondoltam, hogy talán természetes okai vannak – kis szellő, huzat vagy esetleg valamelyik jelenlevő észrevétlen sóhajtása. Alig lehet elvárni Egeria nimfától, hogy elhagyja szülőhelyét, a Nemi-tó melletti ligetet, és egy pillanatnyi felhívásra Germania közepére, Észak-Hispániába vagy az Alpesek túlsó oldalára repüljön – ugyanis a feljegyzések szerint mindezeken a helyeken megadta már a kedvező előjelet – egy Claudius imájára, így a gyertyámat a sátor legbelső végébe helyeztem s annyira elfüggönyöztem, hogy semmi huzat ne érhesse, aztán tíz lépést hátrálva, Egeriához szóltam ünnepélyes hangon. Rövid imádság volt szabin nyelvjárásban. Szövege erősen megváltozott a szájhagyomány folyamán, mert a szabin, amely eredetileg a patríciusok nyelve volt, már régen elfajult Rómában. Én azonban történelmi tanulmányaim folyamán megtanultam szabinul, és az imádságot eredeti formájához meglehetősen híven tudtam elmondani. És csakugyan, alig mondtam ki az utolsó szót, amikor a gyertya, melyet lázas érdeklődéssel figyeltem, hirtelen kialudt. Azonnal újra meggyújtottam, hogy lássam, talán rossz a kóc vagy pedig Posides mesterkedett a viasszal; de nem. Újra élénken égett, mg végre a kóc ki nem esett abból a kis viasztócsából, amely a gyertya legaljának helyén maradt. Ez egyike annak a néhány valódi misztikus élménynek, amelyben életem folyamán részem volt. Különben nincs nagy tehetségem a misztériumokra. Germanicus bátyám ezzel szemben állandóan víziók és jelenségek áldozata volt. Megjelent neki a félistenek, nimfák és szörnyek legtöbbje, amelyekről a költők énekeltek, s amikor Ázsia kormányzója volt és ellátogatott Trójába, ragyogóan jelent meg előtte Cybele istennő, akit trójai őseink imádtak.