19

SABURO HARDIÉRE és Ren Hardier szombat estére beszélték meg, hogy elmennek vacsorázni kettesben. A testvéreknek – ha jó testvérek – szükségük van rá, hogy időnként csak maguk legyenek. Olyan történetek kötik össze őket, amelyeket senki más nem ismer.

Ha két ember együtt nő fel, és sülve-főve együtt játszanak, kamaszodnak, majd találkoznak az élet kisebb-nagyobb problémáival, akkor kialakul az egyedi nyelvrendszerük, amely a közös szavakból és emlékekből, a számtalan együtt hallott dalszövegből, filmek maradandó mondataiból, közös ismerősök szavajárásából, kedves és utált emberek és rokonok parodizált frázisaiból tevődik össze, amit harmadik fél nem érthet teljesen. Ki tudhatja, hogy egy félmondat mitől olyan vicces? Csakis ők ketten, mert számukra minden szónak, mondatnak két jelentése van, és ha jókor mondják jó kontextusban, akkor a másik érti mindkettőt.

Párizs egyik kevésbé felkapott, de az őslakosok által kedvelt éttermébe ültek be, ahol minden fogás a gyerekkorukat idézte. Az egyik desszert neve konkrétan Marge-szelet volt az étlapon, mintha csak a nagymamájukról nevezték volna el, bár ő pont ilyet nem készített.

– Emlékszel – kérdezte Sabi –, amikor kábé hatéves voltam, és beöltöztettél rocksztárnak?

– Igen – mondta Ren –, rád adtam a saját ruháimat, amik lógtak rajtad, meg mindenféle láncokat és egy napszemüveget.

– Valahol még fotó is van róla.

– Nagyon menő kisgyerek voltál, a kis barna szemeiddel.

Sabi nevetett, majd megitta a maradék sört a korsója aljából.

– Néha talán túl sokat szívattalak – mondta Ren. Sabi megvonta a vállát. – Nem biztos, hogy mindig jó bátyád voltam.

– Nem kívánnék jobbat, ha lehetne sem.

Rennek jólestek Sabi szavai. Néha, amikor elkalandoztak a gondolatai, eszébe jutott, hányszor bántotta az öccsét, néha szavakkal, néha fizikailag. Nem sok ilyen eset volt, de azért megesett. A testvérek néha összevesznek, de vajon tényleg így kellett lennie?

– Olyan ez – mondta Sabi –, mint bármilyen kapcsolat. Néha voltak nehéz időszakok meg veszekedések, főleg kamaszkorunkban. A gyerekek ilyenek. De itt vagyunk egy menő párizsi étteremben, felnőttként, együtt. Ezt azért nem sok testvér mondhatja el magáról.

– Igazad van.

– Kitartottunk egymás mellett.

– Igen.

Újabb kört rendeltek, majd még több történetet elevenítettek fel a gyerekkorukból. Voltak regénybe illő nyarak, emlékezetes kalandok, szép lányok, nagy bulik és tiltott helyek.

– Gondolkodtál azon a napon – kérdezte Ren –, amikor az a különös zavar támadt mindenhol?

– Nem igazán – mondta Sabi. – Ha nem hozod fel, eszembe sem jutott volna már.

– Komolyan? Pedig elég fura volt. Azt hittem, elájulsz ott, a házatok előtt.

– Ugyan – mondta Sabi –, valami front lehetett, vagy a föld mágneses zavara.

– Én mást olvastam. Bár igazából nem sokat írtak róla. Alig akadt pár tudós, akit érdekelt a téma. Hát nem különös? Pedig aznap egy csomó ember meghalt világszerte.

– Nem is tudtam.

Ren enyhén hunyorogva nézett az öccsére, mintha azt kutatná az arcán, miért viccel vele, amikor komoly dologról van szó.

– Érdekes, hogy ezt mondod – mondta Ren. – Nekem élénken él az emlékezetemben az a nap. Az egész jelenet, ahogy kiléptünk a házból, és pár másodpercre mintha megállt volna az idő, mintha kihagyott volna a streaming, és a közvetítés ugrott volna egyet. Kiesett néhány szekundum, de mintha ez nem zavarna senkit.

– Rémlik valami, de szerintem ennek nincs ekkora jelentősége.

– Láttam a neten egy tudósnőt nyilatkozni. Azt mondta, az orvosi nanorobotok érintettek az esetben. Neked van ilyen, nekem pedig nincs.

– Pedig neked is kellene, hogy legyen. Persze csak ha sokáig szeretnél élni, és főleg egészségesen.

– De nem fura, hogy benned van, és nem emlékszel úgy arra a napra, bennem pedig nincs, és én meg tisztán látok magam előtt minden mozzanatot?

– Nem tudom, Ren – mondta Sabi. – Mit mondana Jézus?

– Ne szórakozz! Ez komoly dolog.

– Túlreagálod. Nem emlékezhetek mindenre úgy, ahogy te.

Ren érezte, hogy felesleges tovább erőltetnie a témát, mert az a nap mindkettőjüknek mást jelent. Számára trauma, de Sabinak olyan, mint az összes többi hétköznap. Alig emlékszik rá.

– És jól nézett ki? – kérdezte Sabi.

– Kicsoda?

– Hát a tudósnő. Nekem bejön a fehér köpeny.

– Igen, elég jól. Barna haj, olyan természetesen hullámos.

– Fehér köpeny?

– Nem, az nem, de csinos volt.

– Neked egy tudósnő kellene! – mondta Sabi. Ren már hallotta a hangján, hogy a negyedik sör után elkezdte lekerekíteni a mondatok végét.

– Gondolod?

– Vagy egy színésznő, aki pont olyan összevissza utazgat és forgat, mint te.

– Hát az akár még működhet is. Kivéve, ha pont ellentétesen dolgozunk – mondta Ren, és a két kézfejét keresztbe tette maga előtt –, mert akkor nem látnánk egymást soha.

– A tudósnők is jók, mert azok is elfoglaltak, és nem szólnak be, ha nem vagy otthon hónapokig, mert leköti őket a laboratórium varázsa.

– Majd rászűrök a tudósnőkre a társkereső appban.

– Tessék! Megoldottam életed nagy problémáját!

– Örök hálám, bro! De csak ha visszajöttem.