2

REN ÉS SABI Hardiére Párizsban születtek, harminckilenc és harminchat évvel ezelőtt. Ren a családnevét Hardierre egyszerűsítette, mivel sokat járt az Egyesült Államokba, és egyébként is mindig mindenki így ejtette ki.

A két fiú apja egy akkumulátorgyárat vezetett, és kényelmes, jómódú életet biztosított a családjának. A fiúk büszkén mesélték a suliban, hogy az orosz automata holdjárók – amik akkor az első bázist építették – akkumulátorait is az apjuk gyárában tervezték és készítették.

Édesanyjuk megszállott Japán-kutatóként dolgozott, többnyire a Távol-Keleten. Japán-mániája az egész életükre rátelepedett, de többnyire jó hatással. A lakberendezéstől kezdve az étrenden át a sintó életfelfogásig mindenhol jelen volt. Mindkét gyermeke japán keresztnevet kapott: Ren és Saburo. Megtanultak alapszinten japánul, és ismertek egy sor japán népi mondát.

Ren tizenhét éves múlt, amikor megtudta, hogy az anyja is áldozatául esett annak a japán földrengésnek, ami abban az évben megrázta a világot, négyszázhetvenöt halottat és földdel egyenlővé tett városokat hagyva maga mögött.

Apjuknak, Joseph Hardiére-nek sok időbe telt, mire feldolgozta a felesége halálát. Nagy szerelmükből szoros kapcsolat lett, még úgy is, hogy Adele sokat dolgozott külföldön. Idővel aztán visszatalált önmagához, és nem lett alkoholista, ahogy sokan várták volna. Fanyar humorát mindkét fiú szerette, és gyakran idézték őt egymás között. Egyik kedvenc mondása úgy szólt: „Lehet, hogy feledékeny vagyok, de… feledékeny nem.” Ezt mindig elsütötte, ha valamire nem emlékezett, hozzátéve, hogy öregszik.

Aztán viszonylag váratlanul, ötvenkét éves korában egy gyors lefolyású, ritka betegség döntötte romba az egészségét. Olyan későn diagnosztizálták, hogy a legmodernebb orvosi technológia sem menthette már meg. Néhány hónap tolószékben vegetálás után távozott az élők sorából, magára hagyva a két huszonéves Hardiére fiút.

A testvérek a boldog gyerekkor és a felelőtlen kamaszkor után szomorú és gondterhelt fiatalemberekként vágtak neki az életnek. Ren veszélyes bűnözőket szeretett volna elfogni, így egyértelműen a rendőrség kötelékeiben indult el a karrierje. Hétévnyi szolgálat után egy különleges egységnél kötött ki, ahol meglelte azt a biztonságot, amelyet a szülei halálával elveszített.

Sabi lassabban építette a karrierjét, mert hiába számított kiváló programozónak már tiniként, félénk és önbizalom-hiányos fiatalként nehezen adta el magát. Aztán, még junior fejlesztő korában megismerkedett egy vele egyidős senior programozóval, jó barátok lettek, sokat tanultak egymástól, és végül belevágtak egy közös vállalkozásba. Ren támogatta őt, sokszor anyagilag is, míg aztán Sabi harmincadik születésnapja után megjött a fordulat, miután egy hatalmas cég éves szerződést kötött velük, és a biznisz beindult.

Sabi feleségül vett egy francia–német lányt, Adrianát, aki két fiúgyermeket szült a családba: Michelt és Mariont. Ren, bár mindig könnyebben ismerkedett, és sokkal több randit tudhatott maga mögött, mint az öccse, mégsem nősült meg harminckilenc éves korára sem. Minden idejét a munkájának szentelte. Amerikai megbízója miatt fenntartott egy lakást San Franciscóban is, ahol általában az eligazításokat tartották, de szívesen járt haza Párizsba, ahová Sabi családja és emlékei fűzték.

Ren tetőtéri lakását a Saint-Germain bulváron vásárolta meg. Mind az ötvennyolc négyzetméterét gondosan megtervezte és berendezte. Különös gondot fordított a hangulatvilágításra, a természetes anyagok és textúrák használatára. A falak színe és a lakástextilek olyan harmóniában egészítették ki egymást, mintha egy gyönyörűen komponált szimfóniát jelenítenének meg. Sokkal inkább egy békés, kreatív alkotásra és szerelemre hangolt rejtekhelynek érezte a látogató, mint egy agglegénylakásnak.

Ren és Sabi délben átmentek Adriana szüleihez ebédelni, és a délutánt is ott töltötték. Ren élvezte a játékot a gyerekekkel, és felmelegítette a szívét testvére életének teljessége és a mindenhonnan áradó őszinte boldogság. Veronica kiváló menüt készített, míg Franzi nagypapa ósdi VR-szemüvegén mutatott gyerekkori videókat Adrianáról.

Sabi és Adriana – és természetesen a gyerekek is – ragaszkodtak hozzá, hogy Ren náluk aludjon, legalább egy estét. Ő örömmel belement.

Amikor a ház elcsendesedett, Sabi felhozta a pincéből a régi játékkonzolt, amellyel húsz éve még együtt játszottak a bátyjával, és azóta sem vették elő.

– A gyerekek még kicsik hozzá – mondta Sabi –, és valószínűleg majd egy újabb kell nekik, de sosem fogok megválni tőle.

– Én játszom veled nyolcvanévesen is.

– Ahogy az orvostudomány fejlődik, fittebbek leszünk, mint most.

– Nem biztos, hogy akarom azt – mondta Ren.

– Még mindig nincsenek nanorobotjaid?

– Nincsenek. Tudom, hogy jó dolog, de valahogy még nem szántam rá magam.

– Mi? Miért nem? Mi ez a hülyeség? Ez rólad szól, a te egészségedről. Nem ismerek még egy embert, akinek ne lennének.

– Hát, majd egyszer.

– És nem csak az egészségügyről szól – mondta Sabi, bár tudta, hogy Rent nem érdekli a téma, és nem szabad túlságosan belemennie a részletekbe –, az emberek már nem használnak jelszavakat, minden eszköz a nanorobotokon keresztül azonosít, DNS alapján.

– Tudom, tudom – mondta Ren –, majd elmegyek, oké. Rövidesen.

– Nem akarok azon aggódni, hogy mikor leszel beteg, úgy, mint apa… – Sabi nem akarta felhozni, de kicsúszott a száján. Lehajtotta a fejét, majd újra Renre nézett, és nyugodtabb hangon folytatta: – Ha nanorobotok vannak a szervezetedben, semmi bajod nem lehet. Mindent idejében észrevesznek és meggyógyítanak.

Ren már csak bólogatott, Sabi pedig egy nagy sóhajt követően másra terelte a témát.

Két órát játszottak a régi kedvenc verekedős játékukkal, sörtől és nosztalgiától mámoros állapotban. Utána kiültek a teraszra, és éjjel egyig beszélgettek az utóbbi fél év történéseiről, politikáról, a régi időkről és újdonságokról. Aztán aludni tértek.

Ren szerette a vendégszobát, de sosem kérte, hogy ott alhasson, és csak akkor adta be a derekát, ha tényleg régen találkoztak. A legjobban a saját ágyában szeretett aludni, ahogy mindenki.