IV. LARK KISASSZONY PETIKÉJE

 

Lark kisasszony a szomszéd házban lakott.

De mielőtt továbbmennénk, el kell mondanom, milyen volt ez a szomszéd ház. Nagyon nagy ház volt, legnagyobb az egész Cseresznyefa utcában. Híre járt, hogy még Bumm tengernagy is irigyli Lark kisasszonytól ezt a csudálatos házat, pedig hát az ő háza tetején hajókéményekből áradt a füst, s a kertjében árboc meredezett. Az utca lakói nemegyszer hallották, hogy amikor eldöcögött Lark kisasszony háza előtt, így dörmögött magában:

– A teremburáját! Minek kell neki ekkora ház?

Bumm tengernagy irigységének az volt az oka, hogy Lark kisasszony házának két kapuja volt. Egyiken Lark kisasszony barátai és rokonai jártak ki-be, másikon a mészáros, a pék meg a tejes.

A pék egyszer tévedésből a barátok és rokonok kapuján talált belépni, s Lark kisasszony úgy megharagudott ezért, hogy azt mondta: soha többet nem akar kenyeret enni.

Végül mégiscsak kénytelen volt megbocsátani a péknek, mert a közelben ez volt az egyetlen, aki remek, ropogós héjú kiflit tudott sütni. De azért Lark kisasszony sohasem szerette, s a pék, valahányszor a házba lépett, mélyen szemébe húzta kalapját, hogy Lark kisasszony ne ismerje meg. De mindig megismerte.

Jane és Michael mindig tudta, ha Lark kisasszony a kertjében tartózkodott, vagy arrafelé jött az utcán, mert annyi brossot, nyakláncot és fülbevalót hordott, hogy csak úgy csengett-bongott, mint valami rezesbanda. Valahányszor találkoztak, mindig egyformán szólította meg őket:

– Jó reggelt (vagy jó napot, ha véletlenül ebéd után volt már), hát hogy vagyunk?

Jane és Michael sohasem tudta: azt kérdezi-e Lark kisasszony, hogy ők hogy vannak, vagy azt, hogy van ő meg Peti, a kiskutyája.

Így hát egyszerűen azt felelték:

– Jó napot (vagy persze jó reggelt, ha ebéd előtt találkoztak).

Akárhol voltak is a gyerekek, egész álló nap hallhatták, amint Lark kisasszony hangosan kiáltozza:

– Peti, hol vagy?! – vagy:

– Peti, ne szaladj ki felöltő nélkül! – vagy:

– Peti, gyere ide anyucihoz!

Ha az ember nem ismerte őket, azt hihette, hogy Peti valami kisfiú. Jane valóban azt is hitte, hogy Lark kisasszony kisfiúnak tartja Petit. De Peti nem volt kisfiú. Kutya volt – afféle kicsi, selymes, göndör szőrű kutya, amely prémgallérhoz hasonlít addig a percig, amíg ugatni nem kezd. De persze akkor aztán észreveszi az ember, hogy kutya. Semmiféle prémgallér nem szokott ilyen lármát csapni.

Nohát, ez a Peti olyan fényűző életet élt, hogy álruhába öltözött perzsa sahnak hihette volna az ember. Selyempárnán hált Lark kisasszony szobájában; autón vitték a fodrászhoz kétszer egy héten, hogy megmossák a szőrét; tejszínt kapott minden étkezéskor, s néha még osztrigát is, és négy felöltője volt, különböző színű kockákkal és csíkokkal. Petinek közönséges napjai is úgy teltek, mint másnak legfeljebb a születésnapja. Ha pedig neki volt születésnapja, akkor kétszer annyi gyertyát tűztek a tortájára, mint ahány esztendős volt.

Mindebből pedig az lett, hogy Petit nagyon-nagyon nem szerették a szomszédságban. Torkukszakadtából kacagtak az emberek, ha meglátták Petit Lark kisasszony autójának hátsó ülésén terpeszkedni, amint a fodrászhoz vitték, térdén bolyhos takaróval, hátán legjobb felöltőjével. Amikor pedig Lark kisasszony két pár puha bőrcipőt vásárolt neki, hogy nedves időben is kijárhasson a parkba, akkor az utca valamennyi lakója kiállt a kapuba, hogy lássa, s titkon a markába nevessen.

– Eh! – mondta Michael, amikor egyszer az elválasztó kerítésen át lesték Petit. – Eh, buta dög!

– Honnan tudod? – kérdezte kíváncsian Jane.

– Onnan, hogy hallottam, amikor apus mondta ma reggel! – felelte Michael, és kegyetlenül kikacagta Petit.

– Igenis nem buta – mondta Mary Poppins. – Ez pedig úgy van, ahogy mondom.

És Mary Poppinsnak igaza volt. Peti nem volt buta – hamarosan meglátjátok ti is.

Ne gondoljátok, hogy nem tisztelte Lark kisasszonyt. Tisztelte. Még szerette is egy kicsit. Akaratlanul is szeretnie kellett valakit, aki kölyökkora óta mindig oly jó volt hozzá, ámbár kissé túlságosan gyakran csókolgatta.

Hanem semmi kétség: ez az életmód halálosan untatta Petit. Fele vagyonát odaadta volna, ha lett volna neki, egy szép darab nyers, vörös húsért a megszokott csirkemell vagy tojásrántotta és spárga helyett.

Mert Peti szíve mélyén titkon közönséges kutya szeretett volna lenni. Mindig összeborzongott szégyenkezésében, ha családfájára nézett (ami ott függött a falon Lark kisasszony szalonjában). És sokszor kívánta: bárcsak sose lett volna apja, nagyapja, dédapja, ha Lark kisasszony olyan nagyra van ezzel.

És mert úgy szeretett volna közönséges kutya lenni, azért választotta barátait a közönséges kutyák közül. Valahányszor módját ejthette, kiszaladt az utcai kapuhoz, leült, és várt rájuk, hogy egy-két közönséges szót válthasson velük. De ha Lark kisasszony észrevette, bizonyosan odakiáltott neki:

– Peti, Peti, gyere be, drágám! Hagyd ott azokat az undok, kósza ebeket!

És Peti persze kénytelen volt bemenni, mert különben Lark kisasszony megszégyenítette volna azzal, hogy kijön érte és beviszi. Ilyenkor Peti elpirult szégyenében, s fölszaladt a lépcsőn, nehogy barátai meghallják, amint asszonya drágámnak, életemnek, cukroskámnak szólítja.

Peti legjobb barátja a közönségesnél is közönségesebb volt: korcs kutya. Komondor és kuvasz keveréke, s mind a kettőnek rossz tulajdonságait örökölte. Ha verekedés volt az utcán, bizonyosan ott lehetett találni a legsűrűjében; minduntalan bajba keveredett a postással vagy a rendőrrel, s legkedvesebb mulatsága volt a csatorna vagy a szemétrakások körül szaglászni. Rossz híre volt az egész utcában, és sokan adtak hálát az istennek, hogy nem az ő kutyájuk.

De Peti szerette, s állandóan leskelődött utána. Némelykor csak annyi idejük volt, hogy megszagolgassák egymást a parkban, de szerencsésebb alkalmakkor – bár az ilyesmi ritka volt – hosszan elbeszélgethettek a kapuban. Peti minden városi pletykát meghallott a barátjától, s az ember megítélhette a másik kutya durva nevetéséből, hogy nem valami hízelgő pletykákat mond el.

Aztán egyszerre csak kikiáltott Lark kisasszony valamelyik ablakból, s a másik kutya fölállt, kinyújtotta nyelvét Lark kisasszonyra, búcsút intett Petinek, s elballagott, farka billegetésével jelezve, hogy kutyába sem veszi Lark kisasszonyt.

Petit persze sohasem engedték ki a kapun, hacsak Lark kisasszony nem vitte sétálni a parkba, vagy valamelyik cseléddel nem ment manikűröztetni a körmeit.

Képzelhetitek hát Jane és Michael meglepetését, amikor megpillantották Petit, aki magában vágtatott el mellettük a parkon át, fülét hátraszegve, farkát feltartva, mintha tigrist üldözne.

Mary Poppins hirtelen megállította a gyerekkocsit, nehogy Peti vad rohanásában földöntse az ikrekkel együtt. Jane és Michael pedig utána kiáltottak Petinek.

– Hé, Peti, hol a felöltő?! – kiáltotta Michael, s próbálta utánozni Lark kisasszony vékony hangját.

– Peti, te rossz kisfiú – mondta Jane, s mert ő leány volt, a hangja sokkal jobban hasonlított Lark kisasszonyéhoz.

De Peti csak gőgös pillantást vetett rájuk, s kurtát vakkantott Mary Poppins felé.

– Vakk-vakk! – mondta gyorsan többször is egymás után.

– Várj csak! Azt hiszem, az első jobbra, s a második ház balra – mondta Mary Poppins.

– Vakk? – kérdezte Peti.

– Nem, nem a kertben. Csak a hátsó udvaron. A kapu rendesen nyitva van.

Peti megint vakkantott egyet.

– Nem tudom bizonyosan – mondta Mary Poppins. – De azt hiszem, igen. Rendesen hazamegy uzsonnaidőre.

Peti hátraszegte fejét, s újra nyargalni kezdett.

Jane és Michael szeme akkorára meredt csudálkozásában, mint egy teáscsésze.

– Mit mondott? – kérdezték egyszerre, egészen elfulladva.

– Csak el akarja tölteni az idejét – mondta Mary Poppins, s keményen összefogta a száját, nehogy még egy szó kiszaladjon rajta. John és Barbara kacagtak a gyerekkocsiban.

– Nem azt mondta! – kiáltott fel Michael.

– Az nem lehet! – mondta Jane.

– Persze, ti jobban tudjátok. Mint rendesen – mondta gőgösen Mary Poppins.

– Bizonyosan azt kérdezte magától, hogy hol lakik valaki – szólalt meg újra Michael.

– Hát ha tudod, minek kérdezed? – mondta Mary, és szippantott egyet. – Nem vagyok én szótár!

– Ó, Michael – mondta Jane –, ha így beszélsz, sohasem mondja meg. Kérem szépen, Mary, mondja meg, mit mondott magának Peti.

– Kérdezd tőle. Hiszen ő tudja. Mindentudó úrfi! – mondta Mary, s haragosan Michael felé bökött.

– Nem, nem. Megígérem, hogy nem kérdezem tőle. Csak mondja meg.

– Fél négy. Ideje uzsonnázni – mondta Mary, azzal megfordította a gyerekkocsit, és újra összeszorította az ajkát. Egész úton hazáig nem szólt egy szót sem.

Jane utána baktatott Michaellel.

– A te hibád! – mondotta. – Most aztán sose fogjuk megtudni.

– Bánom is én – mondta Michael, s elkezdett rohanni a rollerével. – Nem is akarom tudni!

Pedig igazában nagyon kíváncsi volt rá. S amint kiderült, ő is, Jane is és mindenki megtudott mindent még uzsonna előtt.

Éppen amint át akartak menni az úton, hogy belépjenek a házukba, hangos kiáltásokat hallottak a szomszédból, s valami furcsát láttak. Lark kisasszony két cselédje szaladgált a kertben, mint az őrült: benéztek a bokrok közé, föl a fákra, mint aki legértékesebb kincsét vesztette el. S ott volt Robertson Ay a tizenhetes számból, buzgón vesztegetve idejét azzal, hogy Lark kisasszony kertjének kavicsos útját kotorászta egy söprűvel, mintha azt remélte volna, hogy egy kavics alatt találja meg az elveszett kincset. Maga Lark kisasszony hadonászva szaladgált a kertben, s esze nélkül kiáltozott:

– Peti, Peti! Ó, elveszett! Az én drága fiacskám elveszett! Fusson valaki a rendőrségre! Beszélnem kell a miniszterelnökkel! Peti elveszett! Istenem, istenem!

– Ó, szegény Lark kisasszony – mondta Jane, s átszaladt az úton. Akaratlanul is elszomorodott, amiért oly izgatottnak látta Lark kisasszonyt.

De csak Michael tudta Lark kisasszonyt megvigasztalni. Mert amint éppen be akart lépni a tizenhetes szám kapuján, végignézett az utcán, s meglátta…

– Nini, ott van Peti, Lark kisasszony! Ott, ott, nézze csak, éppen befordul a sarkon Bumm tengernagy háza mellett!

– Hol? Hol? Mutasd! – mondta lelkendezve Lark kisasszony, s abba az irányba bámult, amerre Michael mutatott.

És csakugyan ott is volt Peti, olyan lassan és közönyösen sétálgatva, mintha a világon semmi sem történt volna; s mellette táncolt egy óriási kutya – félig kuvasz, félig komondor, s mind a kettőnek a rosszabbik fele.

– Ó, micsoda megnyugvás! – mondta hangos sóhajtással Lark kisasszony. – Mekkora kő esett le a szívemről!

Mary és a gyerekek az utcán várakoztak Lark kisasszony kapuja előtt, maga Lark kisasszony és két cselédje kihajolt a kerítésen, Robertson Ay nagy munkája után megpihenve, a seprű nyelére támaszkodott, s valamennyien némán várták Peti visszatérését.

Peti és barátja nyugodtan lépdeltek a csoport felé, vígan csóválták a farkukat, s hegyezték a fülüket – Peti szeméből pedig ki lehetett olvasni, hogy akármit gondol is, azt komolyan gondolja.

– Ó, az a rémes kutya! – mondta Lark kisasszony Peti társára pillantva. – Mars, eredj haza! – kiáltotta.

Hanem a kutya leült a kövezetre, jobb fülét vakarni kezdte a bal lábával, és ásított.

– Menj innét! Eredj haza! Mars, ha mondom! – mondta Lark kisasszony, s dühösen integetett a kutyának. – Te pedig, Peti – folytatta –, gyere be tüstént! Így kimenni a házból egyedül, felöltő nélkül! Rossz kisfiú vagy!

Peti lustán vakkantott egyet, de nem mozdult.

– Mit mondasz, Peti? Jer be tüstént! – mondta Lark kisasszony.

Peti megint vakkantott egyet.

– Azt mondja – szólt közbe Mary –, hogy nem megy be.

Lark kisasszony megfordult, és gőgösen nézett rá.

– Honnan tudja maga, hogy mit mond a kutyám, ha szabadna kérdeznem? Persze hogy be akar jönni!

Peti azonban csak a fejét rázta, s egy-két halk mordulást hallatott.

– Nem akar – mondta Mary. – Nem megy be, amíg a barátját is be nem engedi.

– Ostobaság – mondta nyersen Lark kisasszony. – Ezt nem mondhatja. Mintha bizony tarthatnék ilyen nagy kuvaszt a házamban!

Peti hármat vagy négyet vakkantott.

– Azt mondja, hogy igenis – szólt Mary. – Sőt elmegy, s a barátjánál fog lakni, amíg a barátjának meg nem engedik, hogy idejöjjön és nála lakjék.

– Ó, Peti, az nem lehet, ezt te nem mondhattad azok után, amiket érted tettem! – S Lark kisasszony már szinte sírva fakadt.

Peti vakkantott és félrefordult. A másik kutya fölállt.

– Ó, komolyan mondja! – kiáltotta Lark kisasszony. – Látom rajta. Elmegy. – Egy pillanatig belesírt a zsebkendőjébe, aztán kifújta orrát, és így szólt:

– Hát jól van, Peti. Engedek. Ez a – ez a közönséges kutya itt maradhat. Persze azzal a föltétellel, hogy a szenespincében fog hálni.

Peti vakkant.

– Erősködik, nagysága kérem, hogy így nem lesz jó. A barátjának éppen olyan selyempárna kell, mint neki, s annak is a nagysága szobájában kell hálni. Különben Peti költözik a szenespincébe a barátjához – mondta Mary Poppins.

– Peti, hogy mondhatsz ilyet?! – nyögte Lark kisasszony. – Ezt soha nem engedhetem meg!

Úgy látszott, mintha Peti távozni készülne. A másik kutya szintén.

– Ó, itthagy engem! – sikoltott fel Lark kisasszony. – Hát jól van, Peti, úgy lesz, ahogy kívánod. Ott fog hálni a szobámban. De én soha többé nem leszek az, aki voltam – soha-soha! Egy ilyen közönséges kutyát…

Letörölte omló könnyeit, és így folytatta:

– Ezt sose hittem volna rólad, Peti. De többet nem szólok, akármit gondolok is. És ezt az – izé – teremtést – ezt majd Csibának vagy Bodrinak fogom nevezni.

Most a másik kutya méltatlankodva pillantott Lark kisasszonyra. Peti pedig hangos csaholásban tört ki.

– Azt mondják, hogy nevezze Henriknek, semmi másnak – mondta Mary Poppins. – Henrik a becsületes neve.

– Henrik! Micsoda név! Egyre rosszabb – mondta kétségbeesetten Lark kisasszony. – Mit mond most? – Mert Peti újra csaholni kezdett.

– Azt mondja, hogy ha visszajön, sohase tessék felöltőt adni rá és a fodrászhoz küldeni; ez az utolsó szava – mondta Mary.

Szünet.

– Hát jó – mondta végül Lark kisasszony. – De figyelmeztetlek, Peti, hogy ha meghűlsz és meghalsz, nekem ne tégy szemrehányást!

Azzal megfordult, s gőgösen felment a lépcsőn, elszipogva utolsó könnyeit. Peti odabökött fejével Henrik felé.

– Gyerünk! – S ketten egymás mellett lassan fölmentek a kerti úton, farkukat lengetve, mint a zászlót, s beléptek Lark kisasszony után a házba.

– No látod, mégse olyan buta kutya ez – mondta Jane, amint fölmentek a gyerekszobába uzsonnázni.

– Nem ám – hagyta rá Michael. – De mit gondolsz, honnan tudhatta Mary?…

– Nem tudom – mondta Jane. – Márpedig ő soha, soha nem fogja megmondani nekünk. Abban bizonyos vagyok…