I. KELETI SZÉL

Ha a Cseresznyefa utcát keresed, egyszerűen kérdezd meg az utcakereszteződésnél álló rendőrt. A rendőr majd kissé félretolja sisakját, tűnődve vakarja meg a fejét, aztán előrebök fehér kesztyűs, vastag mutatóujjával, s azt mondja:

– Első utca jobbra, második balra, aztán egyenesen előre, s már ott is van. Jó reggelt!

Annyi bizonyos, hogy ha híven követed ezt az útbaigazítást, ott is leszel – egyenesen a Cseresznyefa utca közepén. Egyik oldalán házak sorakoznak, másik oldala véges-végig park, közbül pedig mindenütt cseresznyefák táncolnak.

Ha a tizenhetes számot keresed – márpedig alighanem azt keresed, mert hiszen ez az egész könyv éppen arról a házról szól –, hát azt hamarosan megtalálod. Először is, mert az a legkisebb ház az utcában. Mellesleg pedig az egyetlen, amely meglehetős rozzant állapotban van, s erősen ráférne, hogy újrameszeljék. Hanem a gazdája, Banks papa, azt mondta Banks mamának, hogy vagy szép, tiszta, kényelmes háza lehet, vagy négy gyereke. Mind a kettőre nem telik.

Banks mama kissé fontolgatta a dolgot, aztán arra az elhatározásra jutott, hogy mégis inkább kell neki Jane, aki a legidősebb volt, meg Michael, aki utána következett, meg John és Barbara, akik ikrek voltak, s legutoljára születtek. Így hát el volt intézve a dolog, s ez a története annak, hogy a Banks család a tizenhetes szám alatt lakott. Brill néni főzött rájuk, Ellen terítette az asztalt, s Robertson Ay nyírta a gyepet, tisztogatta a késeket, kefélte a cipőket – azonfelül pedig, ahogy Banks papa mondogatta: „pazarolta a maga idejét s az én pénzemet”.

Na és persze mindezeken kívül ott volt a Katie dada, aki igazán nem érdemli meg, hogy belevegyem a nevét ebbe a könyvbe, mert abban az időben, amelyikről beszélek, éppen elment a tizenhetes szám alól.

– Engedelmet se kért, azt se mondta, hogy befellegzett. Mármost mit csináljak? – kérdezte Banks mama.

– Hirdess az újságban, drágám – mondta Banks papa, miközben cipőjét húzta. – Szeretném, ha Robertson Ay is szó nélkül venne búcsút a kapufélfától, mert már megint csak az egyik cipőmet fényesítette ki, a másikhoz hozzá se nyúlt. Egy kicsit felemás képe lesz a két lábamnak.

– Bánom is én – mondta Banks mama. – Nem feleltél arra, hogy mit csináljak Katie-vel.

– Nem tudom, mit csinálhatnál vele, ha egyszer eltűnt – felelte Banks papa. – De a te helyedben elküldenek valakit a Reggeli Újsághoz, s betétetném azt a hírt, hogy Banks Jane, Michael, John és Barbara, a mamájukról nem is beszélve, keresik a lehető legjobb gyereklányt, a lehető legalacsonyabb bérrel, de mindjárt. Aztán várnék, és lesném, hogy a gyereklányok sorba álljanak a kertkapu előtt; aztán gorombáskodnék velük, hogy zavarják a közlekedést, s muszáj miattuk egy shillinget adnom a rendőrnek, amiért annyi baja van velünk. Most pedig mennem kell. Huh, olyan hideg van, mint az Északi-sarkon. Merről is fúj a szél?

Ezt mondván, Banks papa kidugta fejét az ablakon, s végignézett az utcán Bumm tengernagynak a sarkon levő házáig. Ez volt a legnagyobb ház az utcában, s az egész utca büszke volt rá, mert egészen úgy volt építve, mint egy hajó. Kertjében zászlós árboc állt, tetején pedig egy távcső formájú, aranyozott szélkakas.

– Juj! – mondta Banks papa, s gyorsan visszakapta a fejét. – A tengernagy távcsöve keleti szelet mutat. Gondoltam is. Csak úgy szaladgál a hideg a csontjaimban. Két felsőkabátot veszek. – Azzal szórakozottan orrcimpán csókolta a feleségét, búcsút intett a gyerekeknek, s elindult a belvárosba, a Citybe.

Banks papa mindennap bejárt a Citybe – kivéve persze a vasárnapot meg az olyan napokat, amikor a bankok zárva vannak –, s amíg ott volt, nagy széken ült egy nagy asztal mellett, és pénzt keresett. Egész nap dolgozott: keresgélte a pennyket, shillingeket és félkoronásokat. Akkor aztán hazavitte kis fekete táskájában. Néha adott is egy-két pennyt Jane-nek meg Michaelnak, hogy tegyék a kis agyagmalacba; ha pedig nem volt, amit adjon nekik, azt mondta: „a bank megbukott”, s ilyenkor a gyerekek tudták, hogy aznap bizony nem sok pénzt keresett.

Na, hát hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Banks papa elment fekete táskájával, Banks mama pedig belépett a nappaliba, s egész álló nap írta a leveleket az újságoknak, s könyörgött nekik, hogy küldjenek gyorsan egy gyereklányt, mert nagyon várja; az emeleti gyerekszobában pedig Jane és Michael leskelődtek az ablaknál, s tűnődtek, hogy ugyan ki áll majd be hozzájuk. Örültek, hogy Katie elment, mert sohasem szerették. Öreg volt, kövér és sörszagú. Katie-nél akárki jobb lesz – gondolták magukban –, sőt az is meglehet, hogy sokkal jobb.

Amikor a nap lemenőben volt már a park mögött, Brill néni meg Ellen följöttek, hogy megvacsoráztassák őket, s megfürösszék az ikreket. Vacsora után Jane és Michael megint az ablakhoz ültek, lesték, hogy mikor jő haza a mamájuk, s hallgatták, amint a keleti szél süvöltözött az utcai fák csupasz ágai közt. A fák a félhomályban facsarogva, hajladozva olyanok voltak, mintha megbolondultak volna, s tánc közben ki akarnák rángatni gyökereiket a földből.

– Itt van! – mondta Michael, hirtelen rámutatva egy alakra, amely súlyosan nekivágódott a kertkapunak.

– Ez nem apus – mondta Jane. – Valaki más jött.

Akkor az alak, amelyet ide-oda taszigált és egészen meggörnyesztett a szél, fölemelte a kertkapu reteszét, s a gyerekek láthatták, hogy valami nő az, aki fél kezével a kalapját fogja, a másikban táskát cipel. És most valami különös dolgot pillantottak meg. Mihelyt az alak belül került a kapun, a szél mintha levegőbe kapta volna, s úgy röpítette volna a ház felé. Úgy látszott, hogy előbb odavágta a kertkapuhoz, várt, amíg kinyitotta, aztán fölemelte, s táskástul, mindenestül a ház kapujához hajította. A figyelő gyerekek félelmes dörrenést hallottak, s amikor az alak földet ért, az egész ház megrázkódott.

– Jaj de furcsa! Soha életemben nem láttam ilyet! – mondta Michael.

– Gyerünk, nézzük meg, ki az – mondta Jane, azzal karon fogta Michaelt, elhúzta az ablaktól, keresztül a gyerekszobán, ki a lépcsőházba. Innen mindig jól láthatták azt, ami lenn, az előcsarnokban történt.

Most egyszerre csak megpillantották anyust, amint kijött a nappaliból, nyomában egy látogatóval. Látták, hogy a jövevénynek fényes fekete haja van; „olyan, mint egy hollandi fababa” – suttogta Jane. Látták azt is, hogy sovány teremtés, keze-lába nagy, s kicsi, hunyorgós kék szeme van.

– Majd meglátja, nagyon kedves gyerekek – mondta éppen Banks mama.

Michael a könyökével jól oldalba vágta Jane-t.

– És nem csinálnak semmi bajt – folytatta Banks mama bizonytalanul, mintha maga sem hinné egészen, amit mond. Hallották, hogy a látogató szipog egyet, mintha ő sem hinné. – Vannak-e bizonyítványai? – folytatta Banks mama.

– Ó, én elvből nem mutatok soha bizonyítványokat – mondta szilárd hangon a látogató. Banks mama rábámult.

– Pedig én azt hittem, hogy az szokás – mondotta. – Vagyis úgy hallottam, hogy mindig bizonyítvánnyal szoktak beállni.

– Én ezt nagyon idejétmúlt dolognak tartom – felelte szigorú hangon a látogató. – Egészen elavult, régimódi dolognak.

No mármost: Banks mama mindent szeretett, csak azt nem, ha régimódi embernek tartották. Ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Így hát gyorsan azt felelte:

– No jó, hagyjuk a bizonyítványokat. Csak azért kérdeztem, hogy hátha maga – izé – meg akarja mutatni. A gyerekszoba odafönt van – s azzal megindult a lépcső felé, és szakadatlanul tovább beszélt. Így aztán nem is vette észre, hogy mi történik a háta mögött, de Jane és Michael, akik felülről leselkedtek, kitűnően láthatták azt a különös dolgot, amit a látogató most cselekedett. Persze utánament Banks mamának a lépcsőn, de nem úgy, ahogy más ember szokta. Nagy táskáját kezében tartva, kecsesen fölcsúszott a korláton, s ugyanakkor ért föl, amikor Banks mama. Jane és Michael tudták, hogy ilyesmi még sohasem történt a világon. A korláton lecsúszni még hagyján, azt maguk is megtették nemegyszer, de fölfelé – soha! Kíváncsian bámultak a furcsa jövevényre.

– Hát akkor minden rendben van. – A gyerekek mamája megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Igen. Amíg én meg vagyok elégedve – mondta a látogató, s megtörülte orrát egy nagy, vörös-fehér vászonzsebkendővel.

– Ejnye, gyerekek – mondta Banks mama, amint hirtelen észrevette őket –, mit csináltok itt? Ez itt az új gyereklány, Mary Poppins. Jane, Michael, köszönjetek szépen! Ezek pedig – s az ágyacskájukban fekvő kicsikékre mutatott –, ezek itt az ikrek.

Mary Poppins keményen nézett rájuk, egyikről a másikra jártatta szemét, mintha fontolgatná, hogy tetszenek-e neki, vagy sem.

– No, jók leszünk magának? – szólalt meg Michael.

– Michael, ne szemtelenkedj! – mondta a mamája.

Mary Poppins még mindig kutató szemmel méregette a négy gyereket. Aztán hosszú, hangos szippantással, amely mintha azt jelentette volna, hogy elhatározta magát, így szólt:

– Elfoglalom az állást.

– A világra, úgy mondta – beszélte el később Banks mama az urának –, mintha végtelenül megtisztelt volna bennünket.

– Talán meg is tisztelt – mondta Banks papa; egy pillanatra kidugta orrát az újságból, s aztán gyorsan visszabújt mögéje.

Amikor anyus elment, Jane és Michael elkezdett Mary Poppins felé oldalogni, aki összekulcsolta kezét, s még mindig úgy állt ott, mint a cövek.

– Hogy jött maga ide? – kérdezte Jane. – Úgy látszott, mintha a szél fújta volna.

– Úgy is volt – felelte kurtán Mary Poppins. Aztán kezdte kibontani nyakán a kendőt, letette kalapját, s felakasztotta az egyik ágy sarkára.

Mary Poppins semmi jelét nem adta annak, hogy tovább óhajt beszélgetni – ámbár szipogni eleget szipogott –, hát hallgatott Jane is. De amikor Mary lehajolt, hogy a táskáját kinyissa, Michael nem tudott lakatot tenni a szájára.

– Milyen furcsa táska! – mondotta, s megcsipkedte az ujjával.

– Szőnyeg – mondta Mary Poppins, s beledugta kulcsát a zárba.

– Arra való, hogy szőnyeget hordjanak benne?

– Nem. Szőnyegből készült.

– Vagy úgy – mondta Michael –, most már értem.

De nem egészen értette.

Közben kinyílt a táska, s Jane meg Michael nagy meglepetéssel látta, hogy tökéletesen üres.

– Nézd csak – mondta Jane –, hiszen ebben nincs semmi!

– Mit mondasz? Semmi? – kérdezte Mary Poppins, s fölegyenesedett olyan arccal, mintha megsértették volna.

– Nincs benne semmi, azt mondod?

Azzal kiszedett az üres táskából egy vasalt, fehér kötényt, s a derekára kötötte. Aztán kirakott egy nagy darab szappant, egy fogkefét, egy csomag hajtűt, egy illatszeres üveget, egy kis összehajtható karosszéket és egy skatulya ánizscukrot. Jane és Michael csak bámultak.

– De én láttam – suttogta Michael. – Üres volt.

– Csitt! – mondta Jane, amikor Mary Poppins előszedett egy üveget, amelynek cédulájára ez volt írva: „Lefekvés előtt egy teáskanállal.”

Az üveg nyakához egy kanál is volt kötve, s Mary Poppins teletöltötte a kanalat valami sötét, piros folyadékkal.

– Ez a maga orvossága? – kérdezte Michael kíváncsian.

– Nem, a tiéd – mondta Mary Poppins s feléje nyújtotta a kanalat. Michael elképedt. Fintorgatta az orrát. Tiltakozni kezdett:

– Nekem nem kell, nincs rá szükségem. Nem akarom.

De Mary Poppins rászögezte a szemét, s Michael egyszerre csak észrevette, hogy ha az ember ránéz Mary Poppinsra, muszáj engedelmeskedni neki, Volt benne valami furcsa, valami rendkívüli, ami megijesztette s egyben izgatta is az embert. A kanál közeledett. Michael visszafojtotta lélegzetét, behunyta szemét, és kitátotta a száját. Valami gyönyörűséges íz áradt szét benne. Nyelve végigjárta a szájpadlását; lenyelte az orvosságot, s az arcán boldog mosolygás terült szét.

– Eperfagylalt – mondta lelkesedve. – Még kérek, még!

De Mary Poppins, változatlanul szigorú arccal, már Jane-nek töltött az orvosságból. Ezüstös, zöldes, sárgás színben csurgott a kanálba. Jane megkóstolta.

– Citromszörp – mondta, és gyönyörűséggel nyalta meg a szája szélét. De amikor azt látta, hogy Mary Poppins az ikrek felé indul az üveggel, odarohant hozzá.

– Ó, ne, ne tessék! Azok még nagyon kicsik. Nem tenne jót nekik. Kérem szépen!

Mary Poppins azonban a füle botját se mozdította; félelmes, figyelmeztető pillantást vetett Jane-re, s John szájába dugta a kanalat. John mohón kezdte szopogatni, néhány csepp kicsordult a parterlijére, s Jane meg Michael észrevették, hogy tej volt a kanálban. Aztán Barbara kapta meg a maga részét, gyorsan lenyelte, s kétszer is kinyalta a kanalat.

Aztán Mary Poppins megtöltötte még egyszer, s ünnepélyesen maga nyelte le a tartalmát.

– Égetett rum – mondotta, jóízűt csettintett, s bedugaszolta az üveget.

Jane-nek és Michaelnak szeme-szája elállt ámulatában, de nem sok idejük maradt a csodálkozásra, mert Mary Poppins a kandalló párkányára tette a titokzatos üveget, s feléjük fordult.

– Most pedig – mondotta –, egykettő lefeküdni! – S már kezdte is levetkőztetni őket. Feltűnt a gyerekeknek, hogy míg Katie hosszasan elkínlódott a gombokkal és kapcsokkal, Mary Poppins keze alatt mintha magától nyílt volna szét minden. Egy perc sem telt belé, s már az ágyból lesték az éjjeli lámpa halvány világánál, hogyan csomagolja ki Mary Poppins a többi holmiját.

Kiszedett az útitáskából hét flanell és négy gyapjú hálóinget, egy pár papucsot, egy dominójátékot, két fürdőköpenyt és egy levelezőlapalbumot. Utoljára következett egy összehajtható tábori ágy takaróstul, dunyhástul, s ezt odaállította John és Barbara ágyacskája közé.

Jane és Michael pipiskedve ültek az ágyukban, s kíváncsian leskelődtek. Olyan meglepő volt ez az egész, hogy a szavuk is elállott. De mind a ketten tudták, hogy valami furcsa, csudálatos dolog történt a Cseresznyefa utca tizenhetes száma alatt.

Mary Poppins belebújt az egyik flanell hálóingbe, s az alatt kezdett vetkőzni, mintha valami sátor lett volna. Michaelt elbűvölte ez a furcsa jövevény, nem bírta tovább a hallgatást, s odaszólt neki:

– Ugye, Mary Poppins, sohase megy el tőlünk?

A hálóing alól nem érkezett válasz. Michael nem tűrhette ezt.

– Ugye, nem megy el tőlünk?! – kiáltotta aggódó hangon.

Mary Poppins feje kibukkant a hálóingből. Nagyon haragosnak látszott az arca.

– Ha még egy szót hallok abból az irányból – mondta fenyegető hangon –, hívom a rendőrt.

– Csak azt mondtam – szólalt meg félénken Michael –, hogy reméljük, nem megy el egyhamar tőlünk – itt elakadt, érezte, hogy elpirul, és zavarba jön.

Mary Poppins némán bámult előbb rá, aztán Jane-re. Szipogott egyet.

– Itt maradok, míg meg nem fordul a szél – mondta kurtán, azzal elfújta gyertyáját, és lefeküdt.

– Akkor jó – mondta Michael félig magának, félig Jane-nek. De Jane nem hallgatott rá. Gondolkozott, tűnődött azon, ami történt…

Hát így került Mary Poppins a Cseresznyefa utca tizenhetes szám alá. S bár a ház lakói néha visszakívánták azokat a nyugalmasabb, közönségesebb napokat, amikor Katie uralkodott köztük – nagyjából mindenki örült Mary Poppins megérkezésének. Banks papa örült, mert Mary egyedül érkezett, nem zavarta a közlekedést, s nem kellett miatta borravalót adni a rendőrnek. Banks mama örült, mert mindenkinek elmondhatta, hogy az ő gyereklányuk olyan előkelő, hogy nem szokott bizonyítványokat mutatni. Brill néni és Ellen örültek, mert egész nap teázhattak a konyhában, s nem kellett többé a gyerekeket vacsoráztatniuk. Örült Robertson Ay is, mert Mary Poppinsnak csak egy pár cipője volt, s azt is maga takarította.

De senki sem tudta meg soha, hogy mit érez Mary Poppins, mert Mary Poppins nem mondta meg senkinek…