II. A KIMENŐ

– Minden harmadik csütörtökön – mondta Banks mama. – Kettőtől ötig.

Mary Poppins szigorúan mérte végig.

– Nagysága, kérem – mondotta –, előkelő házaknál minden második csütörtök a kimenő, mégpedig egytől hatig. És így lesz itt is, mert különben – Mary Poppins elhallgatott, s Banks mama tudta, mit jelent ez a hallgatás. Azt jelentette, hogy Mary Poppins nem marad meg a háznál, ha nem teljesítik a kívánságát.

– Jól van, jól van – mondta hirtelen Banks mama, ámbár szerette volna, ha Mary Poppins nem ismeri annyival jobban az előkelő emberek szokásait, mint ő.

Így hát Mary Poppins felhúzta fehér kesztyűjét, s hóna alá kapta az ernyőjét – nem mintha esett volna az eső, hanem mert olyan szép fogója volt, hogy nem hagyhatta otthon. Hogy is hagyhatná otthon az ernyőjét az ember, amikor egy papagájfej a fogója? Mary Poppins különben is igen hiú volt, és szeretett szépen kiöltözködni. Igazában meg volt győződve arról, hogy ő mindig szép. Jane integetett neki a gyerekszoba ablakából.

– Hova megy? – kérdezte.

– Légy szíves becsukni azt az ablakot – felelte Mary Poppins, s Jane feje gyorsan eltűnt a gyerekszoba mélyén.

Mary Poppins végigment a kerti ösvényen, s kinyitotta a kaput. Amint kiért az utcára, szaporán kezdte szedni a lábát, mintha attól félne, hogy a délután elszalad előle, ha versenyt nem fut vele. A sarkon jobbra fordult, aztán balra, büszkén bólintott a rendőrnek, aki közölte vele, hogy szép idő van – s e perctől fogva érezte, hogy a kimenője megkezdődött.

Megállt egy üres autó mellett, hogy a szélfogó tükrében megnézze magát, s megigazgassa a kalapját; aztán lesimította szoknyáját, ernyőjét pedig még jobban beszorította a hóna alá, úgy, hogy mindenki láthassa a fogóját, vagyis inkább a papagájfejet. Amikor ezzel elkészült, továbbment, hogy találkozzék a Gyufaárussal.

Ennek a Gyufaárusnak két foglalkozása volt. Nemcsak gyufát árult, mint más rendes gyufaárus, hanem képeket is festett a kövezetre. Ezt a két foglalkozását felváltva folytatta, aszerint, hogy milyen volt az időjárás. Esős időben gyufát árult, mert az eső elmosta volna a képeit. Szép időben egész nap a kövezeten térdelt; s színes krétával képeket festett a gyalogjáróra, mégpedig oly gyorsan, hogy sokszor telefestette az utca mindkét oldalát, mielőtt az ember az egyik saroktól a másikig eljutott.

Ezen a napon szép, hideg idő volt, hát festett. Éppen azon dolgozott, hogy egy hosszú sor képhez hozzátoldjon két banánt, egy almát meg Erzsébet királynő fejét, amikor Mary Poppins lábujjhegyen odalépdelt hozzá, hogy meglepje.

– Hé! – mondta szelíd hangon Mary Poppins.

A művész tovább rakta a barna vonásokat a banánra s a barna fürtöket Erzsébet királynő fejére.

– Hm! – mondta Mary Poppins előkelő köhintéssel.

A művész riadtan fordult vissza, és megpillantotta Maryt.

– Mary! – kiáltott fel, s megérzett a kiáltásán, hogy Mary Poppins igen fontos személy az életében.

Mary Poppins lenézett a lába elé, s cipője orrát kétszer-háromszor odadörzsölte a kövezethez. Aztán rámosolygott a cipőre, de úgy, hogy a cipő igen jól tudhatta: ezt a mosolyt nem neki szánták.

– Kimenőm van, Berti – mondta Mary. – Elfelejtetted? – Berti volt a Gyufásember neve – vasárnap, amikor nem dolgozott, Alfred Herbertnek hívták.

– Dehogyis felejtettem el, Mary – mondotta –, csakhogy – itt elakadt, és szomorúan nézett a sapkájába. A sapka ott feküdt a földön, utolsó festménye mellett, s összesen két penny volt benne. Fölkapta és megcsörgette a pennyket.

– Ennyi az egész vagyonod, Berti? – kérdezte Mary Poppins, de olyan derűs hangon, mintha semmi kellemetlen meglepetés nem érte volna.

– Ez az egész – mondta Berti. – Ma rosszul megy az üzlet. Azt hinné az ember, mindenki boldogan fizet azért, hogy ezt megláthassa – s fejével Erzsébet királynő felé bökött. – De hát, mondom, így állunk, Mary – sóhajtotta. – Félek, hogy ma nem vihetlek el uzsonnázni.

Mary Poppinsnak eszébe jutott a málnalekváros sütemény, amit kimenőnapjain enni szokott, s már szinte felsóhajtott ő is, amikor meglátta a Gyufaárus arcát. Így hát bölcsen mosolygásra fordította a sóhajt – szinte füléig szaladt a szája –, s így szólt:

– Jól van, Berti, egyet se búsulj. Jobb szeretem, ha nem uzsonnázunk. Az uzsonna nagyon megfekszi az ember gyomrát. Igazán.

Ez igazán szép volt Mary Poppinstól, ha meggondolja az ember, hogy mennyire szerette a málnalekváros süteményt.

Nyilván így gondolkozott a Gyufaárus is, mert megragadta fehér kesztyűs kezét, és erősen megrázta. Aztán együtt mentek végig a képek sora mellett.

– No, van itt egy, amit még sose láttál! – mondta büszkén a Gyufaárus, rámutatva egy képre, amely hóborította hegyet ábrázolt, s a hegy oldalain csak úgy nyüzsögtek az óriási rózsákon ülő szöcskék.

Most már felsóhajthatott Mary Poppins anélkül, hogy Bertit megbántotta volna.

– Ó, Berti – mondotta –, ez ér annyit, mintha megvendégeltél volna! – A művész kiérezhette a hangjából, hogy igazság szerint ennek a képnek az Akadémián kellene lógni, ahol festményeket szoktak felakasztani. Mindenki odacsődül, hogy megnézze, s amikor sokáig nézte, mindenki azt mondja mindenkinek: micsoda nagyszerű gondolat! A következő kép még jobb volt. Tájat ábrázolt – csupa fű meg fa, a messzeségben egy kis darab kék tenger, hátul pedig valami, ami Margate-hez, a híres fürdőhelyhez hasonlított.

– Szavamra! – mondta bámuló hangon Mary Poppins, s lehajolt, hogy jobban láthassa. – No, mi az, Berti, mi baj?

Mert a Gyufaárus most a másik kezét is megfogta, s nagyon izgatottnak látszott.

– Mary – mondotta –, van egy gondolatom! Igazi, nagyszerű gondolatom. Miért ne mennénk oda most mindjárt, a mai szent napon? Ketten együtt – bele a képbe. No, Mary? – Még egyre fogta két kezét, s egyenesen kihúzta az utcából, el a vaskerítésektől és lámpaoszlopoktól, be a kép kellős közepébe. Puff, ott is voltak már, benn a képben!

Milyen zöld, milyen nyugalmas volt ott minden, milyen puha, friss fű a lábuk alatt! Alig tudták elhinni, hogy ez igaz, pedig hát a zöld ágak kapirgálták a kalapjukat, amikor meghajoltak alattuk, s apró, tarka virágok hajladoztak a cipőjük körül. Egymásra bámultak, s mind a kettő észrevette, hogy a másik megváltozott. Mary Poppins úgy látta, hogy a Gyufaárus vadonatúj ruhát vásárolt, mert most pompás, zöld-vörös csíkos kabátot, fehér flanellnadrágot, s ami fő: új szalmakalapot viselt. Szokatlanul tiszta volt, mintha kifényesítették volna.

– Jaj de szép vagy, Berti! – kiáltott föl csodálkozó hangon.

Berti egyelőre semmit sem tudott szólni, mert nyitva maradt a szája, s karikára nyílt szemmel bámult Maryre. Aztán nyelt egyet, s azt mondta:

– Hű!

Ennyi volt az egész. De ezt úgy mondta, oly mereven, olyan gyönyörűséggel bámult rá, hogy Mary elővett egy kis tükröt a táskájából, s megnézte magát benne.

Látta, hogy megváltozott ő is. Vállára gallér terült, gyönyörű, habos mintájú műselyemből; de a tükörből megtudta azt is, hogy azt a csiklandozó érzést a nyakszirtjén a kalapja karimájáról hátrahajló nagy, göndör toll okozza. Legjobb pár cipője eltűnt, a helyét sokkal szebb foglalta el, ragyogó nagy gyémántcsatokkal. Fehér kesztyűje még mindig a kezén volt, s ernyője is a hóna alatt.

– Uramisten – kiáltott föl Mary Poppins –, ez aztán a kimenőnap!

Önmagukat és egymást bámulva mentek keresztül a kis erdőn, s egyszerre csak eljutottak egy napsütötte tisztásra. A tisztáson egy zöld asztal állt, a zöld asztalon pedig ott volt az uzsonna!

Az asztal közepén akkora halom málnalekváros sütemény, hogy derekáig ért Mary Poppinsnak, s mellette nagy sárgaréz kannában forró tea. De ami még ennél is pompásabb: két tálon finom kürtcsiga volt fölhalmozva, s volt ott két tű is, amivel ki lehetett szedegetni a tálból.

– Csípjetek meg! – mondta Mary Poppins. Ezt mondta mindig, ha valami nagyon tetszett neki.

– Hű! – mondta a Gyufaárus, ez meg az ő szavajárása volt.

– Parancsoljon helyet foglalni, nagysága – szólalt meg egy hang. Megfordultak, s egy fecskefarkú fekete kabátot viselő magas férfiút pillantottak meg, aki kilépett az erdőből, s asztalkendő volt a hóna alá dugva.

Mary Poppins meglepetten huppant le az asztal mellé egy kis zöld székre. A Gyufaárus bámulva roskadt egy másikra.

– Tetszik tudni, én vagyok a pincér – magyarázta a fekete kabátos ember.

– De hiszen magát nem láttam a képen – mondta Mary Poppins.

– Mert a fa mögött voltam – magyarázta a pincér.

– Foglaljon helyet – mondta udvariasan Mary Poppins.

– A pincér sohasem ül le, nagysága – mondta az ember, de látszott rajta, hogy örül Mary kedvességének.

– Tessék a kürtcsiga, nagyságos úr – mondotta, s odatolt egy tálat a Gyufaárus elé. – És itt a hozzá való tű!

Beletörülte a tűt az asztalkendőjébe, s átnyújtotta a Gyufaárusnak.

Nekiláttak az uzsonnának, a pincér pedig ott állt mellettük, s ügyelt, hogy mindenük meglegyen, amit szemük-szájuk kíván.

– Mégiscsak megkaptuk – suttogta Mary Poppins, amikor bontogatni kezdte a málnalekváros süteményből rakott tornyot.

– Hű! – hagyta helyben a Gyufaárus, s kiszedte a két legnagyobb darabot.

– Tetszik tea? – kérdezte a pincér, s mindkettejüknek töltött egy nagy csészével a teáskannából.

Megitták, aztán ittak még egy csészével, aztán szerencsére elkészültek a málnalekváros süteménnyel is. Azzal fölálltak, s lesöpörték ruhájukról a morzsákat.

– Fizetni nem kell – mondta a pincér, mielőtt még eszükbe jutott volna, hogy megkérdezzék, mibe került az uzsonna. – Itt vendégül látjuk a tisztelt uraságokat. Odébb megtalálják a ringlispílt! – S egy másik tisztás felé mutatott, ahol Mary Poppins meg a Gyufaárus megpillantották a körben forgó falovakat.

– Furcsa – mondta Mary. – Erre se emlékszem, hogy a képen láttam volna.

– Ó – mondta a Gyufaárus, aki maga sem emlékezett rá –, tudod, ez a háttérben volt!

A ringlispíl éppen lassított, amikor odaértek. Felugrottak rá, Mary Poppins egy fekete lóra, a Gyufaárus egy szürkére. S amikor a zene újra megszólalt, s a ringlispíl forogni kezdett, ellovagoltak egészen Bergengóciáig és vissza, mert mind a ketten ezt a helyet szerették volna legjobban látni.

Mire visszatértek, már szinte besötétedett, s a pincér várt rájuk.

– Nagyon sajnálom, tisztelt uraság – mondta udvariasan –, de hétkor zárunk. Tetszik tudni, ez a szabály. Szabad megmutatnom a kijárást?

Beleegyezőleg bólintottak, a pincér pedig asztalkendőjét lobogtatva megindult előttük az erdőn keresztül.

– No, most az egyszer csudálatos képet festettél, Berti! – mondta Mary Poppins, karját a Gyufaárus karjába öltve és szorosabban összefogva a gallérját.

– Hát megtettem, ami tőlem telt, Mary – mondta szerényen a Gyufaárus, de látszott rajta, hogy igazában nagyon meg van elégedve magával.

Ebben a pillanatban a pincér megállt előttük egy nagy, fehér kapu mellett, amely mintha vastag krétavonalakból készült volna.

– Itt vagyunk! – mondotta. – Ez a kijárat.

– Isten áldja, köszönjük szépen – mondta Mary Poppins, s kezet rázott vele.

– Isten áldja, naccsága! – mondta a pincér, s oly mélyen meghajolt, hogy az orra a térdét verte.

Biccentett a Gyufaárusnak is, aki féloldalra billentette a fejét, s fél szemmel ráhunyorított a pincérre, mert ő meg így szokott búcsúzni. Aztán Mary Poppins kilépett a fehér kapun, s a Gyufaárus utána.

Ahogy továbbmentek, eltűnt a toll a kalapjáról, a selyemgallér a válláról, a gyémántcsat a cipőjéről. A Gyufaárus pompás ruhája megkopott, szalmakalapja visszaváltozott régi, ütött-kopott sapkájává. Mary Poppins megfordult, ránézett, s tüstént tudta, hogy mi történt. Hosszasan nézte a kövezeten állva, aztán az erdőt kezdte kutatni szemével, hogy hová lett a pincér. De a pincér nem látszott sehol. A képen nem volt senki. Semmi sem mozdult. Eltűnt még a ringlispíl is. Csak a néma erdő, a fű meg a tenger mozdulatlan kis darabkája maradt meg.

De Mary Poppins meg a Gyufaárus egymásra mosolyogtak. Látjátok, ők tudták, mi van a fák mögött…

Amikor Mary visszajött kimenőjéből, Jane és Michael elébe rohantak.

– Hol volt? – kérdezték.

– Tündérországban – felelte Mary Poppins.

– Látta-e Hamupipőkét? – kérdezte Jane.

– Mit, Hamupipőkét? Nem én! – mondta megvető hangon Mary. – Még csak az kellett volna!

– Vagy Robinson Crusoe-t? – kérdezte Michael.

– Robinson Crusoe-t? Piha! – mondta nyersen Mary.

– Hát akkor nem is volt ott! Az nem lehetett a mi tündérországunk!

Mary Poppins gőgösen szippantott egyet.

– Hát nem tudjátok – mondta szánakozó hangon –, hogy mindenkinek megvan a maga tündérországa?

Még egyet szippantott, azzal fölment a lépcsőn, hogy lehúzza fehér kesztyűjét, s eltegye az ernyőt.