ANALIZÁLÓK, STILROMANTIKUSOK.

A HUSZADIK század elején a prózában is bekövetkezett az impresszionista írói törekvések kora. Az elbeszélők egy része ideges érzékenységgel és újszerű stilizálással szőtte meséit különös helyzetei köré.

A regényekben az új alakok egész serege vonult föl: főkép a főváros népe, ahol a huszadik század első harmada sajátságos társadalmat teremtett a legkülönfélébb elemekből. A magyarság a maga életformájában, gondolkodásában, érzésvilágában két részre kezdett tagolódni: a főváros lakosságára és a vidék népére. Budapest élete, társadalma, világfelfogása elsősorban az impresszionista írók munkáiban mutatkozott be, ezek tartották fenn legszembetűnőbben a kapcsolatot a külföldi regényírás tárgyaival és földolgozó mesterségével; nem mintha rászorultak volna, kétségtelenül gazdag találékonyságuk mellett, az idegen irodalmak tanulmányozására, hanem mert úgy vélekedtek, hogy kár kiaknázatlanul hagyni egyetlen hasznosítható indítékot is. Az impresszionisták között történeti regényírók is bőven akadtak. Nem lehet azt állítani, hogy a multak jeleneteit a modern fővárosi ember torzító látásával mutatták be közönségük előtt; életfilozófiájuk materialista-volta inkább csak társadalmi regényeikből ütközött ki.

A tehetségek nyomában ott járt az ügyeskedők raja. Ezek tervszerűen kiirtottak gondolkodásukból minden idealizmust, s pőre realizmusukat nem tudták művészivé tenni semmiféle fogással. Azt azonban érezték, mi kell a közönségnek: a női test tömjénezése, a nemi szerelem, a házasságtörési problémák. A sajtószabadság nevében szemérmetlenül vittek bele regényeikbe perverz témákat. A művészi szabadság jelszava kalózlobogó volt, a szennyes zászló alatt élelmes írók és kiadók húzódtak meg, hogy pénzt keressenek a tömegek élvezetvágyából. A könyvek lapjain apró ledérkedések váltakoztak sikamlós helyzetekkel, a mese bonyolításának a nemiélet volt a legfőbb mozgatója. A kiadó szerelmi játékot kívánt a szerzőktől, a közönség érzékcsiklandó izgalmakat várt a könyvtől; melyik író nem szolgálta volna ki szívesen vásárlóit, hacsak makacs idealista nem volt, vagy olyan művészi erővel nem rendelkezett, hogy tolla áruba bocsátása nélkül is meg tudta ragadni olvasói érdeklődését. A szeretkezések tárgyköre élősdi bozótként tapadt a közönség csókéhes fantáziájára; a műveletlen olvasók nem bánták, ha az elkoptatott szerelmi sablonokat úgyszólván minden változtatás nélkül újra és újra elébük hurcolják. A divatos élvkufárok és ravasz gyönyörselypítők hada alaposan kiaknázta a félművelt együgyűséget.

Az igazi írók megvetéssel fordultak el az élelmes tollforgatás üzleti mesterkedéseitől, nem szorultak a pornográfia határain mozgó jelenetek segítségére. Tolakodó nagyzolás és különc stílus nélkül is művészek maradtak.

AMBRUS ZOLTÁN-t (1861–1932) a gondolatokban való gazdagság és irónikus lélekelemzés jellemezte. Széleskörű műveltsége fínoman fejlett stílussal párosult. – Legnagyobb regényének, a Midás királynak (1891), egy festőművész a hőse: a művész mindent elér második házasságában, de szerencsés sorsa nem tudja feledtetni első hitvesét, és hosszas vergődés után öngyilkos lesz. Az író az egyszerű mesevázat a jelentéktelen részletek aprólékos kidolgozásával hálózza körül, kompozíciója nem egyszer a tervtelenség hatását kelti, a kibontakozás lassúsága helyenkint ellankasztja az érdeklődést, bizonyos azonban, hogy a regény minden lapján az éles megfigyelések és bölcs elmefuttatások egész tömege hullámzik. – A Giroflé és Girofla (1901) egy jóérzésű színésznő és egy jóindulatú úriember szerelmi története a szokásos házassági megoldással. Problémája az, hogy az előkelő ember nem veheti nőül rangban alatta álló szerelmesét, mert a társadalom nem adja meg hitvestársának a feleség számára kijáró megbecsülést. A tételt a szerelem javára oldja meg az író; bebizonyítja, milyen bohók az emberek, amikor el akarják nyomni leküzdhetetlen vágyódásukat, pusztán azért, mert félnek a társadalmi előítéletektől. – A türelmes Grizeldiszben egy Boccaccio-téma folytatását írta meg: miként kerekedett Volter lovag fölé az eszes asszony. Tanulság: a szerelmi hadviselés tudományához a legkisebb borzas parasztlánynak is több a tehetsége, mint a legdicsőbb fejedelemnek.

Ambrus Zoltán szereti a párbeszédet, levélformát, naplójegyzeteket. Elemző hajlamú, szemlélődő természetű, hűvös iróniájú elbeszélő. Nem úgy ír, hogy megragadja a szívet, vagy meleget sugározzon a lelkekbe; e nélkül is eléggé magához bilincseli a szkeptikus fejtegetéseket kedvelő olvasót. Mint Anatole France, ő is arra használja föl munkáit, hogy elbeszélései szövetébe gazdagon áradó gondolatokat és kiábrándító megfigyeléseket ágyazzon. Különös témáival, szokatlan alakjaival, tartalmas bölcselkedésével a szabad eszmék egyik vezérharcosa. Erősen stilizált hősei formásan kikerekített mondatokban beszélnek. Többnyire az az érzésünk, hogy elmélkedésük nem a saját helyzetükből folyik, hanem azt mondják, amit az író ad ajkukra. Az író életfilozófiája: mindent megérteni, és mindent megbocsátani. Pályáját az életmegvető világszemlélet és a higgadt szatira hangjai kísérik végig.

Kevesen értették nála jobban azt a művészetet, hogyan lehet metsző elmeéllel ízekre szedni az élet jelenségeit. Kerülte a pátoszt, halk hangon szólalt meg. Hűvös volt a stílusa, de mondanivalóinak mély értelmével mégis megragadta kortársai lelkét. Filozofáló írásmódja távol állt a fárasztó elvontságtól, csak élete vége felé vált kevésbbé élvezhetővé, sokaknak azonban így is tetszett. Hivatását sohasem fogta fel könnyelműen, a felületesség hiányzott természetéből. Az olvasók lépten-nyomon érezték, menynyire megbecsüli tollát és közönségét.

A magyarság számára ismeretlen világot nyitott meg regényeiben KÓBOR TAMÁS (1867–). A fővárosi gettó élete az ő könyveiből lépett először az olvasók elé, ezekből ismerhette meg a közönség, milyen az igazhitű zsidóság gondolkodása, hogyan szakad el a cionista fiatalság a hagyományoktól, mennyire gyötri a sívár környezet levegője a modern társadalomba kívánkozó leányokat és asszonyokat. – A Ki a gettóból (1911) és a Hamupipőke őnagysága (1911) a Király-utca tájékának társadalmi keresztmetszete, az ortodox hívőkkel zsúfolt bérkaszárnyák belső életének rajza, a zsidó szegénység létért való küzdelmeinek tükörképe. A családfő, a jámbor bádogosmunkás, fanatikusan ragaszkodik az ősi hagyományokhoz, de gyermekei már megúnják a száraz kenyérért folytatott harcot, és nem csatolják jövőjüket a faji hűséggel járó alsóbbrendűséghez. Felsőbbrendű emberek akarnak lenni; ha kell, keresztények; csak menekülhessenek a zsidó proletársors kínjaitól. – Az író minden zugában ismeri Pest zsidóvilágát, és fanyar iróniája ellenére is rokonérzéssel pillant alakjaira. A zsidó kispolgárság jellemző típusai – mint hősök és mint epizódisták – sorra felbukkannak könyveiben. Elbeszélő stílusa nem egyszer közel áll az értekező prózához, meséi olykar bágyadtan mozognak, de személyei igazak és élők. Fáradhatatlanul elemzi az emberek önzését, hazugságát, aljasságát. Minden érzékenykedés nélkül világít rá sorsukra, legyenek akár zsidók, akár keresztények. Az erkölcsi hanyatlás jelenségei iránt igen erős az érzéke, bizonyos értelemben moralista is. A vidék, az anyaföld, a természet nem az ő világa, a terézvárosi utcák és boltok kötik le figyelmét, a gazdagokkal szemben a kishivatalnokok és munkások pártján áll, a nélkül, hogy szocialista lenne. Irtózik minden romantikától, hőseit reálisan szemléli, életszemléletéből nyomasztó pesszimizmus árad. Az emberek nem érdemelnek szeretetet, dolgaikat legjobb hideg gúnnyal szemlélni, úgysem segíthetünk silányságukon. Idealizmus, lelkesedés, jóság: mindez hiányzik az életből; álarccal járunk valamennyien, a szegénység bűnbe hajt mindnyájunkat. A huszadik század írói általában kerülték a magyar-zsidó társadalmi érintkezések nyomán felbukkanó problémákat, Kóbor Tamás szembehelyezkedett az asszimilációs irodalmi politikával. Bemutatta, hogyan élnek, gondolkodnak és alakulnak át a nagyvárosi zsidó családok, mikép kerül egymással szembe az apák és a fiúk nemzedéke. A magyar nemzeti élettel inkább csak nyelve kapcsolta össze. Ez a nyelv nem művészi, még csak nem is szabatos, de azért alkalmas arra, hogy az író keserű szemlélődéseinek megfelelő hangot adjon. Kóbor Tamás nem szerette az illúziókat, tapasztalatai heinei életbölcseségre tanították, lelke tele volt kiábrándultsággal. Ezért vált néha kíméletlen szatirikussá, ezért nem tudta olvasóit kellemes hangulatba ringatni. (Marianne, A csillagok felé, Budapest, Aranyhajú Rózsika, Hamlet az irodában.)

HELTAI JENŐ (1871–) mint elevenen szórakoztató humorista indult el írói pályáján. A kávéházak semmittevői, a hónapos szobák viharosmultú alakjai, a pénztelen írók, harmadrangú színésznők, furcsa kalandorok, komikus nyárspolgárok egészen kedves emberekké váltak derűs megvilágításában. Hőseit nem vette komolyan, jelentéktelen eseteikről évődő fontoskodással szólt, üres dolgaikat tréfás pikantériákkal fűszerezte. (A hét sovány esztendő, Az utolsó bohém, Irók, színésznők és más csirkefogók, VII. Emánuel és kora.) – Modern tanítómeséivel tartósabb érdemeket szerzett. Meséskönyvének darabjai eredeti leleményű történetek, az elmés író önálló stílusú kompozíciói. Ezek a szellemes apróságok és későbbi elbeszélő munkái (A III-es, Ifjabb, Utazás enmagam körül) mélyebb járásúak korábbi prózai köteteinél.

Színművei nagyobbára vídám pesti korképek, eleven torzrajzokkal, mosolyt keltő helyzetekkel, mulatságos alakokkal. (Bernát, Arcok és álarcok.) – Egyfelvonásosai művészi érzékkel fölépített, ötletes darabok. (Az orvos és a halál.) – Vígjátékai közül A Tündérlaki-lányok (1914) zajosan megtapsolt színmű volt. Hősnője feláldozza leányságát azért, hogy családját megmentse a nyomortól, anyja és nővérei önző módon kihasználják, s mégis megvetik őt együgyűségükben és képmutatásukban. – A néma levente (1936) nem mindennapi diadallal újította meg a már teljesen elfeledett magyar újromantikus drámát. Rákosi Jenő, Dóczy Lajos, Csiky Gergely, Bartók Lajos és mások a kiegyezés korától kezdve népszerűvé tették ezt a műfajt, később a regényes történeti daraboknak eltűnt a nézőközönsége, az idők változását mutatta, hogy Heltai Jenő fényes sikert aratott verses vígjátékával. Mátyás király fekete seregének hadnagya, Agárdi Péter, halálos szerelemre gyullad egy olasz úrnő iránt, s a szép özvegy csókjáért megfogadja, hogy három évig nem ejt ki egyetlen szót sem: ebből indul ki a mese, hagy számos ügyes fordulat után a szerelmesek boldog házasságával végződjék. A Boccaccio-hangulatú anekdotából élvezetes mesejátékot alkotott a szerző. Bebizonyította, mennyire nem áll ellentétben az irodalmi érték a színpadi hatással, milyen szívesen fogadja a közönség a verses szöveget a színpadon, és mekkora hatása van még mindig a romantikának, ha az író érti a maga dolgát. A lovagi kaland drámai fölépítése, kellemes hangulata, föltűnő ötletessége, mesebeli emberábrázolása, játékos humora és pompás rímei megmagyarázzák azt a meglepetést, amelyet Heltai Jenő ezzel a művészi becsvágyú színművével keltett. A magyar reneszánsz vonzó köntösben lépett elő történeti vígjátékából.

PEKÁR GYULÁ-t (1867–1937) gazdag mesélő kedv, romantikus képzelet, eleven hangulatkeltő tehetség jellemezte. Az egyhangúság és szürkeség távol állt lelkétől. Előadásában szokatlan mondatfűzések, sejtelmes kifejezések, meglepő árnyalások olvadtak egybe. Mesemondásában sajátságos helyzetek, éles ellentétek, szárnyaló ötletek kergették egymást. Szerette a fejedelmi udvarok, kastélyok, báltermek világát, a messzi tengerpartokat, az élet nagyúri élvezeteit. Képzelete szívesen játszott a különösségek után sóvárgó szerelem káprázataival, ünnepélyessége örömét lelte a színpadias jelenetekben.

Mint novellista meglepően termékeny, változatos tárgykörű, színekben gazdag. A magyar írók közül kevesen tudták magukat olyan európai műveltséggel beleélni a középkor, a renaissance, a barokk, a rokokó, az empíre, a biedermeier lelkébe. Abélard, Petrarka, Alba herceg, Stuart Mária, Balzac, George Sand és mások alakjai köré, szerelmi válságokkal ékes elbeszéléseket szőtt. Különösen a francia forradalom hangulatát és a forradalmat megelőző udvari élet levegőjét támasztotta fel rendkívül szerencsésen, élénk meseszövéssel, csillogó képsorozatokban. A barokkos díszítés társadalmi novelláiból sem hiányzott, bár ezekben jóval több volt a derű és kevesebb a stílus zsúfoltsága, mint történeti elbeszéléseiben. (Az aranykesztyűs kisasszony, Rokokó-idillek, Vitézi románcok, A frigiai sipka, Magyar költők szerelmei, Bizarr percek, Az ördög az Ámen árnyékában.)

Akár a magyar multba nyúlt vissza regénytárgyért (A liliomosasszony), akár az ázsiai népek mesés előidejébe (A tízezer mérföldes sárkány), akár az ókori római birodalom korába (Az ezüsthomlokú vándor): mindenütt ura maradt az elbeszélő művészetnek. – A Tatárrabságban (1909) a modern lélekelemző regény módszerét alkalmazta históriai tárgyára. Ebben a regényében II. Rákóczi György erdélyi fejedelem kora költői stilizálású környezetrajz kíséretében jelent meg az olvasók előtt. – Az amazonkirálynő (1920) egy mesebeli világ újraálmodása, a görög hőskor életrekeltése, Kisázsia és Hellas tengerparti tájainak a képzelet csillogó fátyolával való bevonása. Mitológikus elemeket szőtt Theseus szerelmi történetébe, de fölhasználta a történettudomány legújabb kutatásainak eredményeit is. – Attilájában (1935) Arany János és Gárdonyi Géza Attila-képmásai után is tudott újat, meglepőt, eposzi erejűt adni. Az «Isten ostorának» regénye a turáni gondolatot, a magyar büszkeséget s azt a tanítást foglalja magában, hogy a nemzeti érzés diadalmasan lebeg a nemzetköziség fölött. A hún király nem barbár romboló, hanem küldetésének nagyságától áthatott, nagylelkű pogány hős. Élete végigálmodása egyben a magyar mult egyik félelmes fejezetének hatalmas históriai festményben történő megörökítése. A hanyatló nyugatrómai birodalom, a gyönge bizánci császárság ott hever Kelet előretörő hatalmasságának, a hún-magyar nép seregeinek lába előtt.

Külföldi barangolásainak festései új irányt jelentettek a magyar útleíró-irodalomban. Kortársai csodálkozva látták, milyen tartalmi hatást és stílusértéket lehet kihozni egy-egy külföldi út pillanatfelvételeiből, s milyen történeti tudással és népéleti érzékkel lehet elmélyedni idegen országrészek világába. Spanyolországtól Svédországig Pekár Gyula sok tájat bejárt, benyomásait szárnyaló fantáziával vetette papírra, az idegen fajták sajátos szellemiségébe léleklátó művészettel pillantott bele. Egész valója megtelt a külföldi kultúrák átérzésével, élményei szinte tomboltak a színekben. A stílus ragyogása jellemezte művelődéstörténeti vonatkozású tanulmányait is. Ezekben szintén feltűnt a tárgyába való beleélés tüze és kifejező erejének szakadatlan csillogtatása. (Délen és északon, Don Juan.)

Színművei sziporkázó szellemmel kidolgozott darabok. A régi világ előkelő köreinek társalgását gazdagon színezett helyzetekben keltette új életre. – A kölcsönkért kastély (1914) a magyar biedermeier-korban játszó vígjáték. Hőse a királyi testőrség egyik bajba jutott tisztje. Bonyodalma a könnyelmű, de később helyes útra térő testőr házassága körül forog. – Danton (1920) a francia forradalom hírhedt szónokának tragédiája. A dörgőhangú politikus szerelme kedvéért megtagadja multját, szembekerül a jakobinusokkal, s elvérzik a bakó bárdja alatt. – A szerző minden színművében szilárd egységbe foglalja cselekvényét, hangulatkeltő tehetsége igen erős, jeleneteit fordulatosan bonyolítja.

CHOLNOKY VIKTOR (1868–1912) novelláiban a valóság jelenetei a képzelet játékaival vegyülnek. Jórészt tudományos hátterű elbeszélések ezek, az élet igazságait fantasztikus elemek kísérik. Az író szereti a félelmes történeteket, kísérteties tájakat, romantikus helyzeteket; fantáziája bekalandozza az egész föld kerekségét, a multat és a jelent; rejtélyes eseteit meglepő megoldásokkal teszi még különösebbekké. A naturalizmussal szemben az irreális kedvelője. Minden meséjének, minden alakjának ad valami különös színt. Kedvenc hősei a fantasztikus hazudozók. Közülük Trivulzió, a horvát-olasz kalandor, a föld minden tájára elvezeti kocsmai hallgatóságát groteszk mesélgetéseivel; viharvert füllentő, de csavargásainak elmondásában eredeti egyéniség. Cholnoky Viktor kísértetnovelláiban olykor mintha Hoffmann és Poe fantasztikus történetei kelnének új életre, máskor Jókai Mór képzelete ölt új alakot misztikus átszínezéssel. (Tammuz, Az Alerion madár vére, Néhusztán meséiből.)

HEGEDŰS SÁNDOR (1875–) képzelete a fantasztikum felé hajlott. Elbeszélő munkái tele vannak különös alakokkal és rejtélyességükben gondolkodásra késztető jelenetekkel. (Beszélő éjtszakák, A rádzsa, A réztornyú kastély, A pézsmaszagú ember, A sapkásfejű veréb.) Kedvelte az útirajzokat, tájleírásokat, vadászkalandokat. (Sir Douglas könyve, Kék Nílus.) Amerikai utazásai alatt szerzett tapasztalatai mélyen hatottak képzeletére. (Az óriások világa, Alakok a ködhomályban.) Nemcsak az angol nagyvárosi életet figyelte meg, hanem megfordult az indián területeken is, tanulmányozta a rézbőrűek szokásait, s a valóság és képzelet egybeolvasztásával vetett novellisztikus fényt a vadnyugat erkölcseibe. (Vörösbőrű romantika.) Az emberi művelődés multjából az olaszországi renaissance művészettörténeti emlékei ragadták meg érdeklődését. Apró életrajzi adatokból drámai hatású elbeszéléseket font Michel Angelo, Leonardo da Vinci, Rafael és más művészek alakjai köré. (A halhatatlan Itália.) Stílusa majd mindegyik munkájában rendkívül élénk volt, sok helyen száguldóan rapszodikus. Valami különös izgalom bujkált sorai között, megrázta ismereteinek bőségszaruját, a legszürkébb tárgyat is színessé tette ötleteivel, fordulataival, képeivel. Színműveiből hiányzott minden megszokott elgondolás. Szatirikus élű vígjátékai és komoly drámái tele voltak eleven lüktetéssel, szellemes párbeszédekkel, nem várt csattanókkal. Darabjai közül különösen Az élve temetkező, A rab és A Bakony keltette föl a kritika figyelmét.

BÁNFFY MIKLÓS (1875–) Attila haláláról szóló tragédiájával, a Nagyúrral (1913), aratta első értékes sikerét. A hún király hatalmas ember, fensége különösen a dráma végső jeleneteiben emelkedik magasra, amikor bosszúálló neje, Mikolt gót hercegnő, megöli. A király nagyságát, feleségének lelki megrendülését, a népvándorlás korának válságait, a nyugati műveltebb emberfajtának elernyedt erkölcstelenségét az egészséges keleti barbárokkal szemben költői hatással éreztette a szerző. – Elbeszélő munkái közül néhány novellája ennek a műfajnak igazi gyöngye. A tárgyválasztás különössége, a leíró hajlam és a stílus nyugtalansága ad ezeknek a novelláknak egyéni fényt. (A haldokló oroszlán.) – Pályájának változatos emlékeit, a magyar életben szerzett tapasztalatait s azoknak a legjellegzetesebb mozgású személyeknek alakjait, akikkel a békeévek Magyarországában találkozott: Megszámláltattál (1935), És híjával találtattál (1937), Darabokra szaggattalak (1940), című hármas regényében örökítette meg. Nem emlékirat ez, nem is kulcsregény, de azért az alakok és cselekedetek valósága ott izzik a mesemondás minden legkisebb részletén. Időköre a millennium és világháború kora, hősei az 1900-as évek magyar világának vezető egyéniségei. Két fiatal mágnás szerelmi története mellett ott húzódik Erdély és Magyarország főrangú társadalmának egész hínára, a közélet minden figyelmet érdemlő jelensége. Erdély külön világ, befogadják ugyan a magyarországi urat, de idegen fajtának tartják: «nem közűlünk valónak». Magyarországon nincsen meg ez az előítélet, csak értsen az arisztokrata a kártyához, italhoz, szerelemhez. Az élet tilos gyönyöreinek kiélvezése – a regény vallomása szerint – éppen olyan mágnásprogramm, mint a közömbös eltekintés az ország életbevágó dolgai fölött. Ki törődik a nemzet jövendő sorsával, mi köze a minden hatalmat markában tartó grófi uralomnak a magyarság létkérdéseihez, nyugtalanítja-e a felső tízezer lelkiismeretét a haza sorsa? Ezekre a kérdésekre megdöbbentőbb feleletet Bánffy Miklós regényénél még nem adott magyar könyv. A mágnás-mulatozások lázában – a szerző szerint – a Biblia tűzbetűivel jelenhetett volna meg az égi jóslás: «Megszámláltattál és híjával találtattál.» Alig akad egyetlen erkölcsi alapon álló ember az egész regémben, Csupa erkölcsi fertő, házasságtörés, érzéki jelenet. Dologtalan nagyurak, üreslelkű nők, nyomorúlt jellemhibák. Az író korképe nagyszabású társadalomrajzzá szélesedik, őmaga hidegen áll a tényekkel szemben, nem vádol, nem ítélkezik, csak bemutat, szigorúan tárgyilagos a regény utolsó lapjáig, a tanulságok levonását rábízza olvasóira. Hiteles akar lenni, így alakul könyve szörnyű vádirattá az ellen a társadalmi réteg ellen, amely Magyarországon évszázadok óta alakította a történelmet.

A Nyírség vidékét, a Szepesség tájait meg a régi Pestet hangulatosan varázsolta olvasói elé KRÚDY GYULA (1878–1933). Hősei a multban élnek, távol a mai társadalom izgalmas hullámverésétől. Ború és derű kergeti egymást elbeszéléseiben, alaphangja a mélabús elmélkedés. A régi merengések visszahívója ő, az igaz történet és egy sajátságosan modern mondavilág epikusa. Szereti a sírvavigadó embereket, különc gavallérokat, hírhedt kártyásokat, elvált asszonyokat, divatos színészeket, elfeledett írókat. Ferenc József korának ismert pesti alakjai sorra fölvonulnak munkáiban. Különösen érdeklik az elhibázott életpályák. A visszaemlékezés érzelmes romantikája ez, játékos lírával, nem kevés modorossággal, de sok bensőséggel is. Az eltűnt szabolcsmegyei nemesúri világ árnyékszerű alakjait meg a régi kisváros képét éppen olyan látomásos erővel kelti életre, mint amilyen ellágyuló iróniával ír a kiegyezés-korabeli főváros életéről. (A podolini kísértet, Szindbád, Ál-Petőfi, Hét bagoly, Boldogult úrfikoromban.) Művészi elbeszélő kötetei mellett, sajnos, vannak teljesen súlytalan munkái is: kényszerből írt unalmas hangulatképek, megrendelésre készült, elnagyolt regények. Ezekben semmit sem törődik közönségével, meséi naívul kezdetlegesek, alakjai kiállhatatlanul üresek, stílusa fáradt. Krudy Gyulánál kevés cselekménytelenebb író van irodalmunkban; olyankor pedig, amikor krónikás adatokat sző elbeszélésébe, teljesen megbízhatatlan hitelességű. Visszaemlékezései a kiskocsmai beszélgetések bortól mámoros ködébe vesznek. Történeti regényeiben minden van, csak históriai igazság nincs. (Mohács, Festett király, Az első Habsburg.) Ezekben az álomképekben messze túltesz Jókai Móron is, annyira nem tudja magát beleélni a letűnt korok szellemébe. Hamis korképű, pletykásan jellemző mesélgetéseit egyéni lírával szövi át, anekdotákat bővít ki és fejel meg, hangulatai szerint üti fel képmutogató-sátrát a mult romjain.

Az irányregényben és szatirikus életképben FARKAS PÁL (1878–1921) keltette föl a figyelmet. A modern élet veszedelmes típusainak egész sorozatát gyűjtötte egybe egészséges ítélettel. Mindig nemes indítékok vezették, többnyire megtalálta a tetszetős kifejező formát. Korjellemzése és emberszemlélete fordulatos erővel jelent meg elbeszélő könyveiben. – A Meddő küzdelem (1905) az erdélyi román veszedelemre hívta föl a figyelmet regény formájában. – Az imrefalvi leány (1905) a kapitalizmus és a szocializmus összeütközésének jelenségeibe mélyed. – A renegát (1908) hőse át akarja alakítani vármegyéjének korhadt gondolkozású földbirtokos-nemesurait. – Egy önkéntes naplója (1912) nemcsak mulattató elbeszélés, hanem művelődéstörténeti érdekességű korkép is. Mozgóképszerű elevenséggel mutatja be az egyévi önkéntesek életét az osztrák-magyar hadseregben. Minden antimilitarista irányzatosság nélkül pergeti le a tragikomikus jeleneteket, s eleven szellemmel mutat rá arra a sok embergyűlöletre, rosszmájúságra, durvaságra, amely annyira otthonos volt a régi császári és királyi közös hadseregben. – Egy tanár jegyzetei (1917) szerelmi történet. Társadalmi háttere igen eleven. Megismerkedünk a fővárosi pénzvilág és a radikális szociológusok csoportjainak jellemző típusaival, a zsidó nagytőkések és intellektuelek szabadgondolkodásával. – A világháború előtti főváros jellemző alakjainak bemutatásában Farkas Pál mesternek bizonyult. Munkáiban sorra megjelentek az akkori szellemi áramlatok hangadó hősei: a kávéházi doktor úr állandóan rágalmaz minden tekintélyesebb embert, de boldog, ha egy-egy gazdagabb lipótvárosi hatalmasság leereszkedik hozzá; a szabadgondolkodó zsidó tajtékozva emlegeti az állami népbutítást és a csuhásokat, de rögtön felhördül, ha valaki néhány tárgyilagos szót mer ejteni a zsidó hagyományokról; a középiskolai tanár szidja a reakciós magyar történelmet és lenézi Arany Jánost, de amikor forradalmi politizálása miatt kiteszik az iskolából, mohó habzsolással áll ki a közélet porondjára, hogy bezsebelje a mártírságával járó előnyöket; a magántisztviselő a szabadgondolkodó egyesületben társadalomtudományi szemináriumot szervez, külföldi könyvekből lopkodja tudását, rettenetesen nagy ember, de még közvetlen környezete sem érti meg ködös elméleteit; és még számos más figura: örökzöldek és fonnyadtra sárgultak, zavarosfejűek és zavarosan halászók, nevetségesek és vigyorogva gúnyolódók. A regényben Farkas Pálnak mindig voltak érdekes problémái, írásaiban sohasem vált érdektelenné, meséi gyorsan gördültek. A magyar jövő kérdései szenvedélyesen érdekelték, de vonzódott a kelet misztikus világa felé is. Szerette a rejtelmes dolgokat. (Strigonius, Mithridates kincse.)

NAGY ENDRE (1877–1938) érdeme, hogy a szellemtelen német orfeumokkal szemben megteremtette Budapesten az irodalmi színvonalú magyar kabarét. Társulatának írói és színészei alaposan visszaszorították a bécsi orfeumi behozatalt. – Vígjátékai közül A zsenivel (1911) aratta legértékesebb sikerét. Hőse egy lángeszű, de gyámoltalan zeneszerző, ezt a tehetetlen zsenit svihák-unokatestvére az ujjai körül forgatja, szerelmében elgáncsolja, s még zeneszerzői dicsőségéből is ő húzza a hasznot. – Elbeszélő munkáiban a Felsőtisza vidékének magyar-rutén világát több érdekes alak följegyzésével vonta az irodalmi érdeklődés körébe. Regényei és novellái a hivatott elbeszélő tehetség alkotásai. (A birsai vándorforrás, A Geödhyek, Apostol a Hódságon, A misokai földkirály, Kati kisasszony.) – A mesésen túlzó, groteszk novella műfajában is számot tevő kísérletet tett. (Lukits Milos kalandjai.) – Külön érdeme a magyar kabaré hőskorának szépirodalmi formájú megírása. Ebben az élvezetes könyvében humoros aláfestéssel közölte visszaemlékezéseit arról, hogyan lett szegény íróból tehetős színigazgató, s milyen küzdelmeket kellett folytatnia, amíg a német dalcsarnok uralmával szemben diadalra vihette a magyar tarkaszínpad ügyét. (A kabaré regénye.) Egy alkalommal így nyilatkozott pályájáról: «Az az illuzióm, hogy a közönséget rákapattam irodalmi formájú, tisztességtudó szórakozásra, olyan helyen és időben, amelyben azelőtt a trágárság és magyartalanság szórakoztatta».

A modern regényírók nagy része hosszas lélekelemzésekkel és részletező leírásokkal iparkodott leplezni mesekitaláló képzeletének fogyatékosságait, BIRÓ LAJOS (1880–) izgalmas fordulatokban bővelkedő meseszövésével és frissen lüktető párbeszédeivel tűnt föl. Ebben a stílusban tagadhatatlanul sok volt a filmfeldolgozásból és riportszerűségből, de mégis csak többet ért, mint a legtöbb írómesterember unalmas mesemondása. A puszta hatásvadászat korszakán és a Maupassant-utánzáson átgázolva, Biró Lajos számos irodalmi értékű novellát és regényt írt. A multat és a jelent, a kisvárost és a nagyvárost, a magyar földet és a külföldet egyforma érdeklődéssel barangolta be. Hősei olykor ragyogó pályát futnak meg, de többnyire elvesztik minden illuziójukat, nem egyszer tragédiába fullad életsorsuk. (Serpolette, A diadalmas asszony, Toinette.) – A zsidóság problémája többször foglalkoztatta. Történeti regénye, A bazini zsidók (1921), a Mohács idején föllángoló felvidéki zsidóüldözések korszakába vezet. Néhány biztos fogással rávillantott a keresztény köznép évezredes antiszemitizmusára, a védtelen keleti faj kétségbeesett helyzetére, a két világ között tátongó szakadékra. Dávid, a bazini zsidó, éppen föl akarja venni a keresztséget, amikor felcsapkod az üldözés lángja, s az elkeseredett ember a maga büszke elhatározásában elszántan vállalja a máglyahalált többi hitsorsosával együtt. A regény nemcsak a faji összetartás megvallásának könyve, hanem többé-kevésbbé vádirat a huszadik századik eresztény Magyarország ellen is. – Színművei támadóélű darabok. A Sárga liliomban (1910) a Habsburg-család egyik tagja, a vidéki helyőrségben katonáskodó főherceg, és vele együtt az egész osztrák-magyar tisztikar visszataszító színben jelenik meg. – A Rablólovag (1912) hőse, az élelmes kalandor, kigúnyolja és becsapja az érdekkörébe jutó mágnásokat: a grófok ősei kereskedőket raboltak ki, és így alapították meg dinasztiájukat, a kalandor a grófokat rabolja ki, s ezzel alapítja meg a maga nemzetségét.

A zsidó áthasonulás problémáját elbeszélés alakjában HATVANY LAJOS (1880–) tárgyalta legnagyobb visszhanggal. Urak és emberek (1927) című regénye arra a kérdésre óhajtott feleletet adni: milyen utat kövessenek a zsidók Magyarországon, ha boldogulni akarnak? A regény egy zsidó kereskedőcsalád három nemzedékének története. A nagyapa még óvatos vidéki házaló, az apa merész fővárosi üzletember, a fiú – Bondy Zsiga – új utakon járó entellektüel. Nyomról-nyomra követhetjük a Morvaországból 1800. körül magyar földre költöző család krónikáját, megláthatjuk, hogyan lesznek a lenézett miskolci batyús-zsidó leszármazottaiból a gyapjú, gabona és pénzforgatás ügynökei, utóbb a magyar gazdasági élet hatalmas tényezői. A boldogulás titka a rideg üzleti szellem. Semmi érzelgés, ha a vagyon gyarapításáról van szó. Pénzen minden megvásárolható, a zsidó ne is törekedjék másra. Zsiga apja fölfortyan, amikor fia magyar házitanítója hazafias rajongással beszél: «Hagyjon nekem békét ezekkel a beszédekkel, meg kell őt hagyni, az én fiamat, szépen annak, aminek született, zsidónak. És ha már mindenáron tanítani akarja, hát arra kell őt tanítani, hogy kössön itt meg minden üzletet, ha az üzletek jók. És hogy neki fizessen, aki tartozik. És hogy éljen itt, mint ahogy egy gyarmaton is nagyszerűen lehet élni, ahol az ember a maga pénzét csinálja. Nekem nem kell sem egy képviselő, sem egy bíró, sem egy professzor a családban. Az én fiam itt csak vegyen és adjon, de magát ne adja, mert nem kap érte semmit. Az én fiamnak pénzt kell itt csinálni. Sok, sok pénzt. És ő azért csak érezze magát idegennek. Mert az ember könnyebben vesz el pénzt idegentől, mint a jó ismerősétől vagy a rokonától.» Az író egyáltalában nem kendőzi alakjait szépítőszerekkel, sőt szinte kegyetlenné válik én-regényében hőseivel szemben, annyira kiélezi elvakult vagyonéhségüket. Ezek a napról-napra gazdagodó pénzes-zsákok teljesen érzéketlenek a nemzet eszményi lángolásai iránt, közömbösen pillantanak az ezer bajjal küzdő keresztény társadalomra, mogorva faji különállással zárkóznak el a kiszipolyozott magyarságtól. Ha Zsigáról, azaz önmagáról van szó, érzelmes az író; ha őseit elemzi, irónikus mosoly jelenik meg ajkán. Nem tudja titkolni, hogy megveti ezt a pénzsóvár fajiságot. Sok szép tulajdonsága van az éleseszű ősöknek, de mohó önzésükért méltók a kicsúfolásra. Környezetrajza kétségtelenül őszinte. Sok olyan rejtett dologra tapint rá, amelyekről egy távolabbról szemlélődő keresztény író nem tudott volna helyes képet rajzolni. Valóságos emlékirat a mű szépirodalmi alakban: a magyarországi zsidó nemzedékek típusos fejlődésének rajza.

LÁZÁR ISTVÁN (1881–1936) képzelete legszívesebben az ókori kelet világában csapongott. Ezekben a napkeleti történetekben részint a Bibliát használta forrásul, részint a modern történetíróknak Ázsia ősi világáról szóló munkáit. – Ótestamentumi tárgyú elbeszélő munkái közül legsikerültebb: a Hágár (1913). A bibliai történet magva köré költői elgondolású mesét szőtt, hőse Ábrahám elűzött felesége. A jobb sorsra méltó asszonyt a zsidók ősapja Sára kedvéért kikergeti házából, és később hasztalan próbálja visszahódítani. – Újtestamentumi tárgyú Krisztusról (1925) szóló regénye. Hőse alakjának megmintázásában költői megérzéssel találta el a helyes középutat a történeti és a szentírási Jézus-egyéniség két felfogása között. – A misztikum és a fantasztikum jelentős szerepű Lázár István regényírásában. Az elsüllyedt Atlantiszról, a fehér és a sárga faj eljövendő harcairól, a későbbi évszázadok társadalmi berendezkedéséről izgalmas menetű meséket szőtt. Írt háborús történetet, kémregényt, forradalmi helyzetképet, de szívesen fordult a pogány magyar világ felé és székely szülőföldjének népéhez is. (Aranykapuk városa, Istenek harca, Vörös számum, Omlik az udvarház.)

LACZKÓ GÉZA (1884–) elbeszélő művészetét a tökéletes kifejezésre való törekvés jellemzi. Stílusa együtt változott témáival. Novelláiban a modern lélekrajzoktól kezdve a történeti miniatűrökig a különféle foglalkozású és életsorsú egyének és típusok válogatott csoportját gyűjtötte össze, a lelki történéseket egybekapcsolta előadásának tárgyszerű stilizálásával. Vonzódott a különös alakokhoz, örömét találta a gúnyolódásban, de iróniája hozzásímult elbeszéléséhez, szelleme sziporkázó volt. Szemébe nevetett félszeg hőseinek, leleplezte őket belső valóságukban, rámutatott a szerelmi kapcsolatok szánalmas indítékaira. Volt valami sátáni vonás vagy legalább is csúfondáros hajlam a hahotájában.

Regényei közül a Noémi fia (1916) gondos háttérrajzzal bontja ki az olvasó előtt a tizenkilencedik század utolsó negyedének vándorszínész-életét. Írói hivatásának erkölcsi megbecsülésével, a tisztán művészi szempontok nemes szolgálatával már ebben a regényében feltűnt. Nem az olcsó hatást kereste, nem a népszerűség után futott, hanem az írásművészet eszményei irányítatták. – A Német maszlag, török áfium (1918) hőse Zrínyi Miklós, a költő. Ez a nagyszabású regény a kiváló hadvezér és államférfiú tragikus végű pályafutásának ívelését a korhűség aggodalmas tiszteletbentartásával mutatta be. Az elbeszélésnek még a stílusa is archaikus, hősei a törökvilág-korabeli magyar nyelven beszélnek. Ilyen következetes nyelvi archaizálást egy hosszú regényen keresztül Laczkó Géza előtt senki sem kísérelt meg irodalmunkban. – Szent Iván tüzében (1932) modern témához nyúlt: a világháború korának emberi sorsokat átalakító éveihez. A történelem beleszól a magánéletbe, elbuktatja a gyöngéket, továbbsodorja az erőseket. Egy modern leány körül zajlik a pesti élet vására, szerelemre szomjas fiatalsággal, eszménytelen célokkal. A lélektani regény a nagyvárosi hősnő belső életének és külső sorsának korjellemző bemutatása. – Királyhágó (1938) című regényéből egy nagyrahivatott ifjú alakja lép az olvasó elé: a fiatal ember boldogtalan helyzetéből nemes akaraterővel küzdi fel magát a kiváló emberek sorába. Háttérben az 1900-as évek kincses Kolozsvára és a budapesti Eötvös-kollégium tanulóserege. A főhős élete köré sok érdekes történet fűződik, az író mindenütt biztos ura az elbeszélő művészetnek.

KÁRPÁTI AURÉL (1884–) művészi erejű hangulatromantikus. Ifjúkori élményeit erős egyéniséggel vitte bele elbeszéléseibe, budai ábrándjaihoz csillogó meseköntöst szőtt. (Éjtszakai ballada, Budai képeskönyv.) Ott a legjobb, ahol a közelmultból vagy a mai életből veheti tollára szomorú sorsú alakjait, de azért a távolabbi korok hangulatát is művészi erővel támasztotta föl. – A Három régi esztendőben (1918) a diákélet rajza, A bihari remetében (1920) Bessenyei György öregkorának képe, az Aquamanile (1922) lapjain a tatárjárás korában élő Rogerius pap alakjának megmintázása a hangulatkeltő művészet igen értékes alkotásai. – A bölcselő szellem költői hangjai csendülnek ki A nyolcadik pohár (1927) mesemondó hangszeréből. Valóságos végzetdráma ez a regény, az ember harcának reménytelensége a sors kérlelhetetlen parancsa ellen, az akaratlan ballépés elháríthatatlan tragikuma. Egy ferencvárosi kispolgár ki akarja erőszakolni hirtelen ábrándjának – háza kibővítésének – megvalósítását, és tervéből családi katasztrófa lesz; nemcsak a maga személyes tönkrejutása, hanem hozzátartozóinak összeomlása is, hiába harcol házanépével együtt a kedvezőbb fordulatért. Ahogyan az író ezt a történetet bonyolítja, ahogyan az eseményeket beleépíti egységes kompozíciójába, ahogyan kimutatja, milyen kivédhetetlen erővel támad a végzetszerű felsőbb hatalom az elhibázott életre, ez a lelki mélységekben járó analizáló munka Kárpáti Aurél egyik nagy sikere írói pályáján.

TÖRÖK GYULÁ-val (1888–1918) nagyrahivatott tehetség szállt idő előtt a sírba. A századforduló magyar életének jelenségei közül főkép a földbirtokos-nemesség tönkrejutásának kérdése foglalkoztatta, ebbe a gondolatkörbe helyezte A porban (1918) című regényének meseszálait. Családjának stilizált története ez a mű, a magyar kisváros rajza, a fajmagyarság hanyatlásának ábrázolása. A pesszimista írónak kiváló érzéke volt a vidéki hangulat érzékeltetéséhez. Egyéb munkáiban is a nyomott párájú hangulatfeltámasztás a főerőssége. (A zöldköves gyűrű.) Még nem volt eléggé kiforrott író, olvasmányainak hatása fel-fel bukkant egy-egy novellájának elgondolásában, művészi részleteket nem egyszer kevert fárasztóan megírt lapokkal, de életműve így is méltó arra, hogy az irodalomtörténet megörökítse érdemeit.

Az irodalmi torzkép terén új műfajt alkotott KARINTHY FRIGYES (1888–1938). Pezsgő életkedvvel tűzte tollhegyre kortársainak furcsaságait, néhány lapon pompásan összesűrítette a divatos írók stílusának két-három legjellemzőbb vonását. Nem volt ez valami magasabb műfaj, de mulattatásra annál alkalmasabb: igazi görbe tükör az írói modorosságok ellen. (Így írtok ti.) Az irodalmi karikatúrát mindíg szívesen művelte, ennek a nevettető műfajnak mestere volt. Hanghordozást, furcsaságot, nyegleséget utánozni kevesen tudtak hozzá hasonlóan. Kíméletlenül kihasználta az írókra jellemző gyönge pontokat, rávilágított stílusuk lényegére, leleplezte, mi a gépiesen ismétlődő eszköz és egyéni fogás művészetükben. Torzító fényképezőgépe előtt a legszabályosabb arcélek is komikusakká lettek, s az olvasókat csakúgy mosolyra indították, mint az író filozofáló humoreszkjei, az értelmetlenségek és fonákságok ellen intézett támadások és évődések meg-megismétlődő ötlethalmaza. (Görbe tükör, Minden másképpen van, Még mindig így írtok ti, Száz új humoreszk.)

Karinthy Frigyest hajlama a filozófia felé vonta, de kenyérkereső gondjai a hírlapíráshoz láncolták. Az alkalmi bölcselkedésekhez csak egy asztal kellett papirossal és írótollal, a regény és novella ihletet és gondtalan nyugalmat kívánt volna, s hol vegye a hangulatot a napisajtó igájában görnyedő cikkíró? Vagy le kell ereszkednie a tömegmulattatás kabaré-színvonalához, vagy elvont okoskodásokkal kell tiszteletet kelteni a közönségben; az előbbi sekélyes tréfálkozás, az utóbbi unalmat keltő robotmunka. Karinthy Frigyes pályája első felében a «bolondozást» vállalta, pályája második felében az unalmasságot. Tehetsége a mindennapos újságírás napi csevegéseiben veszett el, igen sokszor az ízetlen viccek és száraz elmélkedések homokjába fulladt.

Novelláiban sajátságos életszemlélettel mesélt, nyugtalan modorban dolgozta fel jeleneteit. Sokféle hang szólalt meg tollán, tetszése szerint tudta utánozni a romantikus, realista, impresszionista vagy naturalista stílust. Meséi mögött többnyire valami jelképiség lappangott, az író tanítása az életről. Kereste az igazságot, szomjazott a világosság után, a józan ész és logika hirdetője volt, bölcselő szellemmel iparkodott ledönteni az emberi gondolkodást gátló korlátokat: (Esik a hó, Ballada a néma férfiakról, Krisztus vagy Barabás, Gyilkosok, Hasműtét.) Gulliver-könyvei nem puszta téma-kölcsönzések és hang-ismétlések voltak, hanem filozófus szellemű társadalmi megfigyelések Swift példája szerint. (Utazás Faremidóba, Capillaria.)

Színművei kétféle irányúak, éppen úgy, mint elbeszélő munkái: vagy az emberi lelkek mélyére ereszkedve kutatják a különféle problémák megoldását, s a logika és dialektika segítségével iparkodnak rámutatni az össze-vissza forgatott igazságokra, vagy eleven parodisztikus játékok és apró kabaré-tréfálkozások. Tragikomédiája, a Holnap reggel, új értéket hozott a magyar drámairodalomba. Fölvetette a kérdést: mi az igazi bátorság, s mi történik akkor, ha valaki megszabadul a minden őszinteséget hínárként megfojtó gyávaságtól, s így áll szembe a társadalmi előítéletekkel? A felelet megadásában álarc nélkül állnak az író hősei, a lelki harcok izgalmain s a társadalmi szokások vereségén keresztül megoldódik a drámai feszültség.

SURÁNYI MIKLÓS (1882–1936) a drámai erejű lelki válságok megjelenítője, a reménytelenség és végzetszerűség költője, többé-kevésbbé dekadens életfelfogás felé hajló regényíró. Meseszövő tehetségében nincs semmi nehézkesség, hőseit a festői képzelet feltámasztó erejével állítja olvasói elé. Emberábrázolásait borús gondolatok kísérik, a szerelmi szenvedélyekből tragédiák bontakoznak ki.

Első regényének, A trianoni pávának (1916), meséje a bécsi kongresszus korában játszik, hőse Domoszlay Farkas huszárkapitány, tárgya a reményteljes szerelem és a boldogtalan házasság. A kortörténeti adatoknak az elbeszélés szövegébe való beleillesztése kissé kiütközik a regényből, különös rokokó-hangulat húzódik végig a mesén, a külföldi nagyvilági élet romantikája és a magyar parlag kiábrándító sivársága mereven szembekerül egymással. – A szent hegy (1917) históriai színterén bizonytalanul mozog a szerző, az érzéki mámort kedvelő modern ember vonásait átviszi a tizenharmadik század világába, alakjai és hősei merő anachronizmusok. A Kun László magyar király korába helyezett mese Wernher budai bírónak és Erzsébet hercegnőnek szerelméről szól, de a szerző célkitűzése nagyobb a szerelmi mesélgetésnél, be akarja mutatni az utolsó Árpádok korának budai és pesti polgári világát is. Itt következik a kortévesztés: a külföld színesen fejlett városi életének a kezdetleges magyar viszonyok közé való átültetése. – A Kantate (1918) muzsikus-regény, egy tehetséges zeneművész története: a nagyrahivatott férfi tehetségét elpusztítja a kisváros. A századvégi dunántúli kisváros képe, elsősorban Pécs társadalma, itt jelenik meg legjellemzőbben az olvasó előtt; az író gyermekkori emlékeit ennek a regényének lapjai őrizték meg legfrissebben. – A gyujtogató (1922) titokzatos levegőjű történet, belevetítve egy dunántúli falu csöndes világába. A falu népe boldogan él, míg föl nem zavarja nyugalmát egy eszelős gonosztevő gyujtogatása, míg meg nem mételyezik gondolkodását a templom helyreállítására odahívott mesteremberek és művészek. A torzalakú gyujtogató és a kocsmázó szájhősök szomorú tanulságul szolgálnak arra, hogy a véletlen milyen gyorsan megsemmisítheti az idilli nyugalmat, a művészet mennyire megronthatja az embert. – A nápolyi asszony (1924) az újjáteremtő képzelet mesterműve. Mátyás király udvara és a magyar humanizmus csillogása színes korrajzzal elevenedik meg a regény lapjain; a művészi hatású elképzelést mélyreható lélektani elemzés egészíti ki. A dicsősége tetőpontján álló uralkodó végzete a nápolyi hitvestárs, lelki csapása a gyermektelenség, a törvényes utód hiányát nem pótolhatja természetes fia, Corvin János. – A Csodavárók (1929) nagyszabású társadalmi kép a világháború előtti időkből, a négyéves vérontás izgalmaiból, a forradalmak zivatarából. Történeti multú családok züllenek szét az események csapásai alatt, úri erkölcsök morzsolódnak föl a háborús nyomor miatt. A Péterffy-család története egyben a magyar dzsentri sorsa, a tekintélyes famíliára nehezedő végzet a magyar nemesi középosztály végzete. A tisztességes név, a régi vagyon menthetetlenül elpusztul. – Az Egyedül vagyunk (1936) lapjain Széchenyi István tragédiáját óhajtotta megírni a szerző, de célkitűzése megfeneklett a regényes életrajz szerencsétlen szerelmi kisiklásaiban. Kegyeletsértő adatokkal és művészi szempontból ügyetlen kézzel nyúlt bele egy nagy ember magánéletének fájdalmas titkaiba. Életrajzi regényének értékes lapjait ezek a freudista lelkiségű erotikus részletek nemcsak homályba vonták, hanem az olvasók ezreit is felháborították az író ellen.

Surányi Miklós a romlott szerelmi élet nyomozója volt, idegingerlő könyvek szerzője, pesszimista dekadens. Az erotikum vörös fonalként húzódott végig regényírásán, még stílusa is a részegítő mámor páráját lehelte. Hősei között kevés a rossz ember, ezek a többé-kevésbbé degenerált alakok inkább csak szerencsétlenek, felőrlődött érzékeik rabjai, a végzet áldozatai. Az irodalom célja Surányi Miklós szerint az, hogy világosságot gyujtson az emberi dolgok körül; az író szellemi fáklyája mellett a társadalom fölötte korcsnak látszik, az emberek esendők és hitványak. Mindíg hideg tárgyilagossággal, éles megfigyelő erővel, művészi célkitűzésekkel iparkodott dolgozni, személyei sorsán nem siránkozott, sokrétű történeteit a lelki mozgalmak gazdag részletezésével mondta el. Könyvei semmiesetre sem nemzetnevelő hatásúak, ha kétségtelenül kiváló tehetség alkotásai is.

A színműírásban eleinte csak tapogatódzott, de Aranybástyája (1934) már a hivatott drámaíró munkája volt. A zsidókérdést vetette föl benne, óvatosan és tapintatosan, állást nem foglalva, meséjét a zsidók és a keresztények erényeinek és bűneinek egyidejű számbavételével enyhítve. Ehhez is nagy bátorság kellett, s az idők jele volt, hogy egy magyar író hozzá mert nyúlni ehhez a kérdéshez is, a nélkül, hogy rövidesen kiirtották volna az irodalmi életből. A frankfurti Mendelek és a párizsi Léwyk családi eseményein keresztül a történeti drámaíró mezében oldozgatta a titok zárát: érdemes-e a zsidónak otthagynia a gettót, szabad-e a kikeresztelkedéssel elárulnia a kétezeréves hagyományokat, lehet-e elhelyezkednie a keresztények társadalmában. A francia forradalom első éveitől kezdve három nemzedék sorsán keresztül látjuk a nagyravágyó zsidó fiúk és szerelmes zsidó leányok előretörő kísérleteit s a kétségbeesett küzdelem végén az egyetlen tanulságot: visszavonulni a pénz védelme mögé! A kikeresztelkedőt még utódaiban is a gettó átka üldözi, s a nemzetközi hatalmú bankárcsalád fájdalmaira csak a félelmes anyagi erő – az aranybástya – ad vigasztaló balzsamot.

FÖLDI MIHÁLY (1894–) naturalistának indult, később spirituális irányban írta különös elgondolású regényeit. Személyei intellektuális emberek, célja a belső emberlátás, módszere a pszichoanalizis. – A Halasi-Hirsch fiú (1926) hőse elhagyja szülei zsidó hitét, katolikussá lesz, meg akar újulni lelkében, de hiába küzd, vagyona és tehetsége nem segítik céljai eléréséhez, családját szerencsétlenségek érik, végtére visszahull sorsa megkötöttségébe: nem győzheti le a hagyományok könyörtelen hatalmát, nem másíthatja meg fajának végzetét. – A csábító (1928) egy fővárosi tanár szerelmének tragikus története, a tudatos lelkivilág és a tudatalatti vergődések gondos elemzésével, a forró vágyódás és hasztalan önleküzdés végzetes harcaival. Haliczky Gábor csöndes életébe démoni erővel betör egy fiatal leány, az érzéki vonzódás csábító képei megmérgezik a tudós ember életét. Hiába bizonyítja be önmagának, hogy képzelete örvénybe ragadja, a valóság erősebbnek bizonyul minden logikánál, a romboló ösztön hatalmasabb, mint a tudatalatti mélységek fölé épített józanság, erkölcs, eszesség vékony rétege. Haliczky Gábor nem tudja kivetni lelkéből az elháríthatatlan titkos parancsot, becsületes életrendje felborul, a hiszterikus nő belép életébe, s a végén még ő tűnik föl úgy, mint egy ártatlan leány megrontója. A tragédia végén a tanár igazi énje még egyszer előretör, s Haliczky Gábor, a züllése tudatára ébredt tudós, agyonlövi Haliczky Gábort, a csábítót és gyilkost. – Az orvosi lélekelemzés megállapításaihoz és föltevéseihez kapcsolódik Kádár Anna lelkének (1932) részint misztikus, részint fantasztikus meséje. Két személy szerepel itt egy testben: Kádár Anna és Kádár Anna lelke. A fiatal nő szelleme külön él testétől, a két élet titokzatos harcot folytat, a kettősség érzékeltetésére egy kalandos női sors minden izgalmát fölhasználja az író. Az öntudat-hasadás problémájának kétségtelenül ez a legmerészebb elgondolású magyar regénye. Az olvasó nyugtalanító töprengéseken keresztül ereszkedik le a lélek tudatalatti mélységeibe, másrészt a meseszerű elbeszélő elemek sok olyan meglepetéssel szolgálnak, amelyek helyenkint megzavarják a pszichoanalitikus mesevezetés jól kitervelt programmját.

Isten országa felé (1932) egy nagyszabású regénytrilógiának első része. Isten elküldi a földre az Ördögöt, hogy büntesse meg az emberiséget borzalmas romlottságáért. Az emberek gyűlölik egymást, kéjben fetrengenek, áhítozzák a más vagyonát. A világ megérett a szétrobbantásra. Az Ördög ember alakjában járja be a földet, mindenütt továbbszítja az egymás ellen fenekedő indulatokat, létéről senkinek sincsen sejtelme, csak egy csodálatos lelkivilágú gyermekleány érzi világromboló hatalmát. Korn Klotild utóbb az Ördög hálójába kerül, de azért nem lesz a kárhozat búskomor mesterének zsákmánya, az Ördög elfordul tőle, s úgy keveri kártyáját, hogy a leány a földi igazságszolgáltatás karmai közé jut. Klotildot a világháború vérözönének megindulása előtt kivégzik. – A trilógia második része, A meztelen ember (1933), Juhász Ferenc tartalékos tiszt csodálatos történetét foglalja magában. Az Ördög őt is föl akarja használni céljai keresztülvitelére, s Korn Klotild összetörtszívű szerelmese végül is öngyilkos lesz, hogy megmenekülhessen az Ördög cselvetéseitől, s az igazságos Istené lehessen. – A lázadó szűz (1934), a trilógia harmadik része, Gramantik Erzsébet orvosnő regénye. Korn Klotild és Juhász Ferenc lelki örökségét ő veszi át, s az Ördög ellen vívott küzdelemben diadalra viszi rendíthetetlen hitét. Vallásos elszánások irányítják, megmagyarázhatatlan csodák nyúlnak életébe, így találja meg a maga számára és a benne hívők javára földi pályafutásának célját: a bűn szennyétől való megtisztulást és az Istennel eltelt földi életet. «Hiszek a látható erőknél sokkal hatalmasabb erőkben!»

A trilógia a modern kor lelki válságainak misztikus regénye, egyesek szerint regényformába öltöztetett misztérium, mások szerint csodás elemmel telített eposz a világháború koráról. Az Isten és az Ördög harcot indít az emberért, viaskodásukban nyomról-nyomra érezhető, milyen könnyen hulló levél az ember az élet fáján. Hideg szemlélet és költői fantázia, bölcselő bírálat és jelképes vízió, reális filmszerűség és spirituális művészet buján fonódnak össze a hármas tagolású regényben. Ha az olvasó beleéli magát a misztikus összefüggésekbe, látni fogja, hogy a diabolikus keretből a mai élet problémái életszerű biztossággal bontakoznak ki. Hit nélkül nincs semmi támaszunk az életben, de a Jó és Gonosz cselekedetei fölfoghatatlanok emberi értelmünk előtt. Titkok vesznek körül bennünket. Látható földi világunk a láthatatlan világnak csak kicsi része, a földi valóság eltörpül az érzékfölötti világ érthetetlennek látszó erőihez mérten. Látjuk a dolgokat, s nem tudjuk értelmüket. Az ember puszta eszköz az isteni akarat és az ördögi elhatározás kezében.

Földi Mihály elbeszélő munkáiban erős a bölcselő elme lírája. Hősei a boldogság után futnak, s az író bőséges észrevételekkel kíséri pályafutásukat. Gyakran megtörténik, hogy nem is regényhősei vívódnak problémáikkal, hanem maga az író számol be kétségeiről, s személyeit puszta szócsöveknek használja föl megfigyelései közlésére. Ez a jelenség az író gondolatbőségéből ered. Könyvei különböző értékűek, van közöttük dús képzeletű munka, van vontatottan bölcselkedő történet. Nem egy munkájában elkedvetlenítő a túlzásba vitt érzékiség. A testi kéj, a beteg idegzet, a nemi aláfestés általában nagy szerephez jut a Földi-regények lapjain, s ez kiábrándítja az olvasót az íróba vetett hitéből. Ott, ahol a valóságot az álomszerűvel párosítja, művészibb módon oldja meg feladatát.

ZILAHY LAJOS (1891–) novelláinak és regényeinek egyes jeleneteit nem könnyű elfelejteni, hősei ismerőseink maradnak sokáig. Nem annyira alakjai és helyzetei újak, mint a bemutatás sajátossága: az író érti a módját, hogyan tegye személyeit emlékezetesekké. A testi szerelem, sajnos, többnyire vezérmotívum nála is, bár kétségtelen, hogy ott a legjobb, ahol kerüli az érzéki aláfestéseket. – A Halálos tavasz (1922) regényhőse az érthetetlen női makacsság és hazugság áldozata. – A Szépapám szerelme (1923) eredeti hangú történeti regény. Meséje II. József császár török hadjáratának mozgalmas harci életébe és a bihari falusi nemesházak tájékaira vezet. Hőse az író egyik vitéz előde, a császári tábor bús katonája, az igazi korfestő tehetséggel föltámasztott kisnemes. – A Két fogoly (1927) háttere a béke utolsó esztendeje, a világháború és forradalmak kora, kapcsolatban egy házaspár szerelmi tragédiájával. Az egyik fogoly a férj, a tartalékos tiszt, a szibériai rab; a másik fogoly a feleség, az itthonmaradt asszony; a feleség éppen olyan gyötrelemmel vágyódik ura után, mint férje őutána, de a borzalmas idők örökre elválasztják egymástól életsorsukat. A mohó szerelmeskedés színfoltjai mellett a korrajzi részletek eléggé szürkék, de a tragikus sorsú emberpár gyötrelmeit százezrek sorsának tükör képeként vetíti közönsége elé az író. – Valamit visz a víz (1928): meseszerű történet arról, hogyan borítja föl a váratlanul besurranó szerelem egy boldog halász-család lelki békéjét, és mennyire nem mondhatja el senki sem magáról, hogy akaratereje teljesen vértezett a sors véletlen játékaival szemben. – A szökevény (1930) a harcterek és a forradalmak regénye. Komlóssy István főhadnagy megundorodik a háború rémségeitől, megszökik ezredétől, belekerül az 1918-as események sodrába, később vöröskatona lesz, csalódásai után sóvárogva várja a nemzeti ügy győzelmét, de a győztes ellenforradalom végigtipor rajta, s a megbélyegzett ember tragikusan fejezi be elhibázott életét. A regényt nehéz volt megírni a közelmult sajgó emlékei miatt, de az írónak sikerült kikerülnie a politikai egyoldalúságot, és tárgyilagosan festette meg a szerencsétlen korszak csoportképét. Elbeszélésének drámai lüktetése, a vészes esztendők hangulatainak éreztetése, vezető alakjainak és mellékszemélyeinek fejrajzai az ereje teljességében dolgozó elbeszélőt mutatják. – A fegyverek visszanéznek (1936): pacifista regény, tiltakozás a háborúk világjárványa ellen. Egy amerikai fegyvergyáros kezéhez milliók vére tapad, szerelmi sorsfordulata kiforgatja a dúsgazdag embert régi lelkiségéből, az örök béke eszméjének összeesküvője lesz, elárulja a hadititkokat, a hadbíróság agyonlöveti. A fegyverek őt is megtalálták, a fegyverek visszanéztek. – A földönfutó város (1939): lehangoló történet az Erdélyből menekülő vagonlakókról. Hová zuhant a magyar közép osztály Trianon után, milyen szörnyű válság bontakozott ki a vesztett háború következményekép?

Értékesebb színműveinek sorát a Hazajáró lélek (1923) nyitotta meg. Költői elgondolású dráma egy züllésnek induló nőről. A férj halálosan szerette ezt az asszonyt, öngyilkos lett miatta, emléke azonban elháríthatatlanul ott kísért az özvegy nyomában, a nő maga mellett érzi a halálba kergetett férj kezét, és csak nagy lelki megrázkódtatások után tér magához, s kezd új életéhez. A merész lélekrajzot tragikus feszültséggel telítette meg, és misztikus fénybe vonta be a szerző, a fölépítés zárt kiképzésére és a párbeszédek fínom kidolgozására nagy gondot fordított. – Hatásos parasztszínműve, a Süt a nap (1924), mesteri vonásokkal mutatta be a világháború után újjáéledő magyar falut. A falu régi értelmisége elszegényedik, a tiszteletes úr leánya gazdalegény felesége lesz, szívesen is megy nőül a vitézi telkes fiatal emberhez, mert szereti jövendő hitves társát. Az író arra a kérdésre keres megoldást: mi legyen a falu úri osztályának álláspontja a meggazdagodott kisgazda-osztály föltörekvő irányával szemben? Nőül mehet-e az úri kisasszony a módos parasztfiúhoz? Érdemes-e a városi hivatalnokok nyomorúságos élete után vágyakodni? A vígjáték egyik személye szerint: az idők ekéje fölszántotta a falu társadalmát, nagyokat hasít belénk az eke, de nem baj, ha keveredünk. – A Zenebohócok (1925) a régi commedia dell’arte modern újjáalkotása. A nagyravágyó álmok megcsalják a művészi dicsőségről álmodozó zenetanárt és leányát, de amikor csalódásaik után visszatérnek a szegénységbe, mégis megtalálják csendes boldogságukat. – A fehér szarvas (1927) a jelen küzdelmeinek nyomorúságából meríti tárgyát. Karakán Péter nyugalmazott huszárezredesben és környezetének jellegzetes alakjaiban a régi magyar úri családok sorsa ölt testet. A földbirtokosok, megyei tisztviselők, katonatisztek Magyarországa megsemmisült; a háború után új helyzetben vergődő férfiak tervet tervre építenek, hogy megmenthessék családjukat és fajtájukat; az ezredes elbukik romantikus képzelgéseivel, de fia már megél két keze munkájából, mert nem fut hiú ábrándok után, s el tudja felejteni a munkától idegenkedő, dölyfös multat. – A világbajnok (1927) a sportvilágot viszi színpadra a maga többé-kevésbbé munkakerülő, elbízott, félszeg alakjaival. Sikerült bohózat: találó korkép a társadalom sportbetegségéről. – A Szibéria (1928) a világháború hadifogoly-életébe vezet. A Jeges-tenger partján az orosz száműzöttek közé magyar hadifoglyok kerülnek, két tartalékos tiszt ugyanabba a leányba szeret, az egyik ott marad a leány mellett, a másik összetört lélekkel indul vissza hazájába. A színdarab a hadifoglyok életének és tragédiájának éppen olyan leleményes ábrázolása, mint amilyen eleven erővel támasztja fel A tábornok (1928) a hadikórházak és lövészárkok világát. – A Tűzmadár (1932) írói eszközökkel dolgozó bűnügyi dráma. Megölnek egy színészt, a gyanú szálai egy nyugalmazott miniszter családjához vezetnek: így indul meg a történet, hogy a későbbiekben hatásosan állítsa szembe az idősebb nemzedék becsületes életét az ifjabb korosztály erkölcsi nihilizmusával. A család dédelgetett leánygyermekéből bomlott idegzetű hiszterika lesz, s a jól nevelt úri hajadon magából kikelve támad szüleire: «Csak a fiúknak szabad?» – A szűz és a gödölye (1937) egy kereskedő-család széthullásának története, s a mai kor erkölcsi züllöttségének bírálata. Az olvasó keserű szájízzel figyeli a kapzsiság és érzékiség förtelmeit, az elvetemültség és rothadás szemétdombját, s erkölcsi fölháborodásának nincs egyéb vígasztalása, mint az írónak az a tanítása, hogy meneküljünk ebből a hitvány társadalomból más világrészbe, ott is a szabad természet ölébe, ahol nincs csalás, irígykedés, gyűlölség, ökölharc, kéjvágy.

Zilahy Lajos szívesen alkalmazta a jelképeket, a romantikus pátosztól idegenkedett. Költői hangulattal szőtte át legprózaibb helyzeteit is, vagy legalább olyan lírával hangszerelte szövegét, amely egyszerre közel került a közönség érdeklődéséhez. A reális megfigyelések mestere egyben a poétikus kifejezések művésze is volt. Mondatai könnyedén szökelltek, mégsem voltak súlytalanok. Novellaírásában is költő. Akár a mult felé fordult érdeklődésével, akár a mai időket varázsolta olvasói elé, minden alkalommal arra törekedett, hogy költészet sugározza be elbeszélését. Az életszemlélet mélysége és a feldolgozás hamvassága remek alkotássá teszi nem egy novelláját. (Az ezüstszárnyú szélmalom, Fehér hajó.) Írásaiban sok az érzéki nyálkásság. Olcsó erotikuma erősen csökkenti művészi értékét.

Az életrajzi regényeknek BALASSA IMRE (1886–) volt az első hivatott művelője irodalmunkban. A külföldön annyira divatos műfajt ő tette népszerűvé a magyar olvasók között. Legszívesebben a tragikus életsorsok felé fordult a modern kor közelébe hozta Jézus alakját, emléket emelt Kossuthnak és Petőfinek, könyvet írt Mozart és Molière életéről. (Krisztus, Nagy idők, Mozart csodálatos élete, Molière.) A hőseire vonatkozó adatok tömegéből művészi ítélettel válogatta ki a legjellemzőbb anyagot, lelkes beleérzéssel támasztotta fel az elmúlt idők hangulatát, az átélés líraiságával világított bele a lángelmék lelki válságaiba. Nem epizódokat olvasztott együvé, nem anekdotákkal iparkodott hatást elérni, hanem szerves földolgozásban alakította kerek kompozícióvá a kivételes szellemi nagyságok pályafutásának regényes ábrázolását. A zseni tündöklése az egyik oldalon, ádáz emberi indulatok a másikon, az emberi alacsonyrendűség hínárában a lángelme bukása: ezeknek az örök tanulságoknak epikus ábrázolásában Balassa Imre a költő lélek megkapó képeivel dolgozott.

HARSÁNYI ZSOLT (1887–) életrajzi regényeit méltán tartják e divatos műfaj legsikerültebb alkotásainak. – Az üstökösben (1932), Petőfi Sándor életének regényében, a halhatatlan lírikus pályáját a leghitelesebb irodalomtörténeti forrásmunkák alapján mutatta be, de egyben a született elbeszélő gazdag tehetségével is. – Hasonló felkészültség, életszerűség, érdekes előadás jellemezte az Ember küzdj (1932) köteteit. Ebben az életrajzi regényében Madách Imre pályájáról számolt be. Nem hagyott el egyetlen jellemző adatot sem hőse életéből, forrástanulmányait nagyszabású képbe foglalta. Nehány naturalista részlete, így Madách Imre kapcsolata egy tót parasztasszonyhoz, szigorú történeti hűségű föltámasztás, bár ezt a kutatói lelkiismeretességet nem egy olvasó szívesen elengedte volna. – A Szólalj, szólalj, virrasztó (1934) lapjain Zrínyi Miklós élettörténete elevenedik meg regényes formában. A kortörténeti tanulmányok lelkiismeretessége itt is szembetűnő, az életregényből a hírneves költő és hadvezér szelleme eleven erővel sugárzik. – Ecce homo (1935): Munkácsy Mihály alakjának, megmintázása. A festőművész életének meglepő mozzanataiba rendkívül hatásosan építette bele a szerző a Munkácsy-alkotások eszméinek kialakulását. Előbbi könyveiben az írók lélektana vonzotta, itt a képzőművészet belső titkai izgatták. – A zeneművész lelki világába Liszt-regényével, a Magyar rapszódiával vezette olvasóit. (1936.) A világhírű zongoraművész szellemi diadalai mellett kiélezetten nagy teret juttatott a szerelmi kalandokba sodródó férfi érzékiségének is; ettől a folttól eltekintve, a regényes életírás remekül érzékelteti, hogyan szárnyal a dunántúli ifjú páratlan ihletése az európai diadalok ormai félé. – És mégis mozog a föld (1937): Galilei életrajza. Kényes tárgy, de a szerző kijelentése szerint az eddigi életrajzi adatok alapján egyetlen mondatát sem lehet kétségbevonni annak, amit írt. Az inkvizíció csakugyan kimondta, hogy nem a föld forog az álló nap körül, hanem a nap forog az álló föld körül; ezt a döntését azonban sem a pápa aláírása nem szentesítette, sem a zsinati határozatok nem bástyázták körül. A világhírű természettudós korát rendkívül eleven vonásokkal támasztotta föl az író, a tizenhetedik század szelleméből mindent megőrzött, az emberek cselekvéseit izgalmas részletekkel színezte ki. Itt is szerencsésen vegyítette a valóságot a regényességgel. Mai szempontokat, egyházellenes támadást, lázító színezést nem vitt munkájába. Megmaradt elbeszélőnek, egy lángeszű tudós és egy forrongó korszak művészi ábrázolójának.

Mindezekben az életrajzi regényekben a lebilincselően vonzó elbeszélő tehetségen kívül a következő jellemző tulajdonságok tűnnek föl: az író alapos elmélyedése a kor történetébe, teljes beleélése hőseinek lelkivilágába, esemény-újjáélesztő képzelete, biztos ösztöne a korszerű stílus használatában, a tárgyi tudás mellett hatalmas nyelvi kultúrája. Ha szüksége van rá, Harsányi Zsolt kitünően archaizál, és mégsem válik modorossá, mint a legtöbb régieskedő író. Munkáit olvasva, figyelmünk sohasem lankad, anyagformáló művészete könnyedén megoldja a legnehezebb feladatokat is. Azt azonban méltán hibáztatták egyes bírálói, hogy nagyon is szereti a hálószobák titkainak kiteregetését, és bántóan sokat foglalkozik a szerelmi és családi élet botrányaival.

Nemcsak az életrajzok regényesítése terén aratott méltán megérdemelt sikereket. Azokban az elbeszélő munkáiban is fölényes tehetségű írónak bizonyult, amelyekben nem kellett fantáziáját a hamisítást nem tűrő tények korlátai közé szorítania. Amint bele tudta magát élni a szellemóriások lelkébe, éppen olyan otthonosan mozgott alakjai között akkor is, amikor a modern élet érdekes történeteit állította olvasói elé. Regényeiben megvolt a hang melegsége, az előadás könnyedsége, a meseszövés izgalmassága. Olykor pusztán csak szórakoztatni akart, máskor leszállt az emberi lelkek mélyére. Egy-egy szokatlan tárgya körül eleven ötleteket halmozott föl, a komor színeket humora játékával enyhítette. Meséi frissen peregtek. (Rozmaring, Életre-halálra, Tündérkirálynő.) – Hogy milyen biztosvonalú volt a társadalmi rajzban, s mennyire ismerte a szenvedélyek lélektanát, ezt legjobban a Magdolnában (1938) mutatta meg. Hősnője fiatalon lép az olvasók elé, s mint hervadó asszony búcsúzik az élet örömeitől. Három szerelme három csalódás. Vágyik a tiszta szerelemre, s csalódnia kell minden álmában. Megindító történetében van valami egyetemes érvényű igazság, a rajongó szerelmű és mégis tisztalelkű nők sorsának rokonvilága.

Színművei közül azok a legsikerültebbek, amelyekben Mikszáth Kálmán regényeinek világát támasztotta föl. Mint a színpad lélektanának ismerője, nem puszta dramatizálásokat adott, hanem komoly becsvágyú átköltéseket: ezért ragadta meg annyira a figyelmet A vén gazember is, a Beszterce ostroma is. A Noszty-fiú esetében (1926) megváltoztatta a Mikszáth-regény szellemét, erősen módosított tartalmán is: a hozományvadász dzsentri-úrfi történetéből a színházlátogató közönség kedvéért tréfás szerelmi históriát formált. A regény olvasói megbotránkozva fordultak el a vármegye uraitól, a vígjáték nézői lelkesen tapsoltak a házassági megoldásnak. – Más darabjait szintén szívesen fogadta a közönség (A zenélő óra, Grófkisasszony), de azért távolról sem olyan zajos lelkesedéssel, mint Mikszáth-átdolgozásait.

A regényesített életrajzok erősen megragadták a közönség érdeklődését. Az olvasók túlnyomó többsége a legértékesebb történeti biográfiánál is szívesebben olvasta az olyan életrajzot, amelyben a szerző képzelete segítségével helyreállította a rejtett összefüggéseket és művészi ösztönével kitöltötte az adatok hézagait. – HEGEDÜS LORÁNT (1872–) a legmegbízhatóbb kútfőkből merített, amikor megírta Gróf Széchenyi István (1933) életének történetét. Ez a mű a földolgozás módját tekintve, regényszerű alkotás, de azért adatai nem elképzelések, hanem valóságok. Az író a hiteles tényeket beleillesztette a maga látomásainak líraiságába. Csupa átélés a könyv, a hőséért rajongó lélek vallomása. A mai kor közvetlen közelébe hozza Széchenyi Istvánt, költői fordulatokkal beszél emberi mivoltáról. – Kossuth Lajosában (1934) a torinói remete pályájának megrázó mozzanatait örökítette meg. Itt is alapos forrástanulmányokat végzett, még azokat a külföldi helyeket is végigjárta, ahol Kossuth Lajos valamikor megfordult. Könyve a Kossuth-kultusz egyik nemes emléke. – Két Andrássy és két Tisza (1937) című munkájában négy magyar államférfi arcképét vetítette olvasói elé: az idősebb és az ifjabb Andrássy Gyuláét, Tisza Kálmánét és Tisza Istvánét. A két család szembenállását, az Andrássyak magánéletét, a Tiszák politikáját gazdag képzelettel, forró lírával, sebesütemű szakaszakban dolgozta ki. Együtt lelkesedett hősei örvendett sikereiknek, osztozott bánatukban. Hegedüs Loránt szívesen hódolt minden emberi nagyság előtt. A korlátoltságot, kicsinyességet, rosszindulatot maró szatirával tette nevetségessé, egy-egy eszméje körül szárnyaló képzelettel, tüzes vérmérséklettel, sziporkázó ötletekkel röpítette a magasba sokoldalú érdeklődésének tűzijátékát. Érzelmeinek és gondolatainak gazdag áradásai széttörték a szabályos szerkezet korlátait, a belső egységgel nem sokat törődött, megfigyelései azonban még azokat is elmélkedésre késztették, akik nem értettek egyet elgondolásaival. Hírlapi cikkei hol prózai rapszódiák voltak, hol az ötletekben kifogyhatatlan zseniális fej gyakorlati észrevételei az élet közérdekű kérdéseiről. Szenvedélyes alkotó vágy lobogott lelkében, közlési készsége termékenyen buzgott, elmésségeivel könnyedén szórakoztatta írásművészetének tisztelőit. A legelvontabb gondolat is megtalálta nála a világos kifejező formát, legvígabb anekdotázásába is vitt komoly filozófiát vagy legalább gazdag élettapasztalatokat. Szívesen foglalkozott a vallás kérdéseivel, életeleme volt egyes személyek és eszmék támadása és védelme. Az Ady-kegyelet különösen sokat köszönhet örökké ifjú szellemének, pompás vitatkozó erejének s a népszerűség útjait ösztönös érzékkel kitapintó tehetségének.

Az írók egy része félreértette az elbeszélő műfajok lényegét, s azzal a balvélekedéssel áltatta önmagát, hogy a meseszövés hiánya mindig pótolható – esetleg leplezhető – filozofáló részekkel vagy hosszadalmas leírásokkal. BÓKAI JÁNOS-nak (1892–) más volt a felfogása: írhat az író izgalmas regényt is, a nélkül, hogy a művészet rovására engedményeket tegyen; a fárasztó író gyanús író; a gyönge mesebonyolítás és a mesterkélt stílus még nem jelent színtiszta irodalmat, aminthogy az érdekfeszítő elbeszélés sem jelenti a művészi fajsúly jelentéktelenségét. Regényeiben fordulatos mesékkel dolgozott, az élet játékait mesteri frisseséggel alakította át gyorsütemű történetekké, személyei köré az enyhe gúnyolódás csillámait hintette. A nemzetközi kalandorok világa és a pesti társasági élet lüktető elevenséggel jelent meg könyveiben. (Mario, Megvédtem egy asszonyt, Julika, A balek.) – Vígjátékaiban is könnyedén pereg a cselekvény, ötletesek a színpadi helyzetek, fordulatosak a párbeszédek, természetes a nyelv. Jól ismeri a színpadot; tudja, milyen eszközökkel lehet hatást kelteni. Humorának és szatirájának elmésségei minden erőltetés nélkül kergetik egymást. (A rossz asszony, Ragaszkodom a szerelemhez, Feleség.)

BÓNYI ADORJÁN (1892–) részint a főváros világából, részint a bihari tájakról vezeti hőseit olvasói elé. A tragikus helyzeteket, a derűs pillanatokat, az élet szeszélyeit gyorsütemű mesélőkedvvel mutatja be. Szereti a drámai felépítésű történeteket, a ma problémáinak fordulatos bemutatását, az élettől lüktető jeleneteket. Meseszövése egyéni emberlátással párosul, humora megnyugtató árnyalású. Realizmusa mellett is sok benne a romantika, nem annyira a regényes helyzetek túlzásában, mint inkább történeteinek színes elgondolásában. Stílusából melegség sugárzik. Élére állított helyzeteinek megoldásával többnyire megnyugvást kelt az olvasókban. (Jómadár, A mennyei híd, Úri világ, Elcserélt élet, Kaland a Riviérán.)

TABÉRY GÉZA (1890–) írásait a nyelvficamító láz s az érzéki szerelem jelenetei rontják meg. Erotikum nélkül sok író nem tud hatásos könyvet elképzelni. – Szarvasbikája (1925), a két Bolyai története, minden elbeszélő lendülete mellett is elbúsító példája a szellemében és stílusában beteg irodalomnak. – Tűzmadara (1927) két költöttnevű nép ellenségeskedésének mesevilága, a mai idők helyzeteinek a gitánok és liburok világába való átültetésével. – A Vértorony (1929) Dózsa György parasztlázadásának korát színezi ki. Támadás ez a regény a katolicizmus ellen, gyűlölködő vádirat a középkori egyház megbélyegzésére. A borzalmak kiélezése mellett ízléstelenül erotikus jelenetek. – Az Októberi emberekben (1934) a katonai összeomlás napjai újulnak meg a világháború végén. – Fekete ablakon (1936) néz ki az erdélyi magyarság, és nem lát egyebet, csak sötétséget. A regénynek egy kishivatalnok a hőse, élete sorsában ott van a királyhágóntúli részek minden vergődése a világháború után. A magyarság egymásután veszíti el őrhelyeit, kiszorul a városokból. Ha életben akar maradni, vissza kell térnie a faluba, az anyaföldhöz, az talán megvédi valamennyire. Az író nemesen hazafias irányú és tárgyilagosan szemlélődő: nem magasztalja fajtáját, amikor nem lehet magasztalnia a románban is elismeri az értéket, ha emberséges ember. Bátor szókimondását csak itt-ott rontja a papiros pátosza, a stílus romantikája. – A Tabéry-könyvek egy része demokrata szellemű irányregény. Az író politikai bírálatra használja mesemondását, és nyíltan vagy jelképesen a haladó eszmék mellett izgat. Ha történeti regényt ír, modern gondolatokat vetít vissza a multba, a mai ember elgondolásait fonja egy-egy históriai korszak személyei köré, mesevezetését izgatott kedélyű szabadgondolkodó célzat vezeti. Nem lát bele a régi emberek igazi lényébe, nem akarja tudomásul venni a történetírás tanuságtételeit, vagy csak azt látja meg, ami beleillik programmjába. Előadómódja a magyar elbeszélő stílustól rikítóan elütő futurista mondatszövés. Hiába tűnik fel annyi tehetséges vonás regényeiben, ezt a lényéből kiforgatott, fejetetejére állított, minden eddigi nyelvi logikának ellentmondó, mesterkélt stílust nem lehet megszokni.

Az erdélyi gondolat – a transzszilvanizmus – KÓS KÁROLY (1883–) munkáiból tört elő legélesebben. Az író érzelemvilága Erdély multja és jövője körül csapongott, írásaiban büszkén hangoztatta a magyar anyaország szellemi egységétől elütő külön erdélyi lelkiséget. Első regénye, a Varjú-nemzetség (1925), a kalotaszegi élet rajza Bethlen Gábor és I. Rákóczi György fejedelemsége idején. Két nemzedék története országos keretben, a mozgalmas családi krónikán keresztül a tragikus erdélyi helyzet politikai megvilágítása. – Az országépítő (1934) hőse Szent István király. Mivel az író ismert históriai nagyságot helyezett elbeszélésének középpontjába, képzelete nem szárnyalhatott szabadon, hanem többé-kevésbbé simulnia kellett az eseményekhez. A király keresztény nemzetté akarja átalakítani a pogány magyarságot, tervei megvalósításában szembekerül ősi fajtájával, a kereszt jegyében folytatott véres harc nyomán kialakul az egységes Magyarország. A krónikák Szent Istvánja mellett a legendák szentje csak halaványan lép elő az életrajzi regény lapjain, de a mű korfestése művészi becsvágy terméke. Van benne belső átélés, nem hiányzik belőle a históriai hangulat. Néhány alakjának emberábrázolása bensőségesen reális.

MAKKAI SÁNDOR (1890–) nevét fényes előadóművészettel megírt könyve, a Magyar fa sorsa (1927), tette széles körökben ismertté. Nagyszabású tanulmányának lapjain Ady Endrét védelmezte a keresztény-nacionalista álláspont fölfogásával szemben. Könyve a modern szabad gondolkodás egyik jellemző terméke, az Ady-dicsőítés tetőpontja, csupa logikai ellentmondás és irodalomtudományi különcség, egyébként igazi tehetséggel megírt mű, a tévedéseiben is megvesztegető frazeológiájú író pompás vitairata. Olyan túlbuzgó dialektikával kelt a költő pártjára, hogy újra fellobbantotta az Ady-gyűlölet lángját. – Másik nagy zajjal fogadott munkája, az Ördögszekér (1927), a dekadens lelkiség csüggesztő megnyilvánulása. Hőse, Báthory Anna, beteg szerelmi szenvedélyeinek áldozata. Az előkelő leány testvérbátyjával szerelmeskedik, züllött asszony lesz, Bethlen Gábor fejedelemsége idején halálos ítélettel sujtják, a hóhér keze alól megmenekülve bujdosó koldusként fejezi be életét. Olyan a sorsa, mint az ördögszekéré: tavasszal pompázó virág, ősszel aszott kóró, kósza szél hajtja az útszéli árkok felé. A feslettéletű nő tragikuma egyrészt a testvérszerelem, másrészt a Bethlen Gábor iránt érzett szerelmi szenvedély. Nem a Báthoryak korának képe ez a mű, hanem a neuraszténiás fantázia modern játéka. Így is kiválóan sikerült regény, ha mindjárt pogány sugallat terméke is. – A táltoskirály (1933) és a Sárga vihar (1934) a tatárjárás korát támasztja fel, sok lenyűgöző részlettel s egészében véve igen értékes alkotóvággyal a magyar történelmi regény terén. IV. Béla király korának ez az erdélyi szempontú megjelenítése a végzetszerűség tragikumának jegyében történik: az ország pusztulását nem akadályozhatja meg semmiféle földi hatalom. Ha van hibája a regénynek, ez abból ered, hogy az írónak nincs igazi mesekitaláló tehetsége, kevés fantáziával dolgozik, előkelő műveltsége nem pótolja az érdekfeszítő mesemondás adományának hiányát. Sem nem igazi regény a mű, sem nem igazi történelem, hanem olyan korkép, amelyből a hivatott meseszövő képzelet elsőrangú klasszikus regényt írhatott volna. – Történeti elbeszéléseiben Makkai Sándor nem egyszer szerencsésen kelti életre az erdélyi história egy-egy nevezetes személyét, társadalmi novelláiban főkép szimbolista művészete érdemel figyelmet. (Élet fejedelme, Megszólalnak a kövek.)

A legnagyobb sikerű magyar hadifogoly-regényt MARKOVITS RODION (1888–) írta. Szibériai garnizonában (1928) olyan módon számolt be háborús tapasztalatairól, hogy bennük százezrek ismertek a maguk keserves élményeire. A szerelmi históriákkal élénkített katona-regények után ez a szerelemtelen önéletleírás nagy föllélekzés volt: végre egy történet, ahol a világháború nem a házaspárok házasságtörésének érzelmes háttere s nem egy szép fiú és csinos leány szenvedélyes vágyakozásának kísérő zenéje, hanem élő valóság. Voltaképpen nem is regény ez a mű, hanem az író naplója novellisztikus színezéssel. Pacifista szellemű könyv, megvan a maga tárgyilagos iróniája, de bántóbb célzatosságokkal nem bosszantja az olvasót.

Hatását semmi sem mutatja jobban, mint világirodalmi sikere, s az a nagy áradat, amely a hadifogoly-regények írása terén a magyar irodalomban mindjárt megindult a könyv megjelenése után. – Az aranyvonat (1929) is háborús tárgyú. Izgalmas jelenetek az oroszországi bolsevizmus szörnyű éveiből, följegyzések a szovjetköztársaság aranyszállítmányáról, az ellenforradalmi erőfeszítésekről, a katonai rablásokról és gyilkolásokról. A Szibériába sodródott magyar hadifoglyok kalandjait a kommunista lelkivilág föltárásával beszéli el az író. Nincs kerek meséje, eseményeket jegyez föl, ezek azonban hatásosak és világító erejűek. Nem erőszakol semmiféle kirívó szociális elméletet helyzetképeire, célzatos filozofálgatással sem rontja valóságábrázolásának közvetlen hatását, a háttérből így is izgalmas erővel rontanak elő a nagy tanulságok. Mélységet és költészetet senki sem vár a riportregényektől, Markovits Rodion két munkájában azonban mégis annyi a kortörténeti drámaiság és az írói érték, hogy a szerző nevét az utókor jogosan megjegyezheti.

KUNCZ ALADÁR-t (1886–1931) a világháború kitörése Párizsban érte, több magyar társával együtt egy komor vár falai mögé zárták, öt esztendeig élt itt nyomorúságos elhagyatottságban. Élete szerencsétlen korszakának emelt emléket a Fekete kolostor (1931) lapjain. Közvetlen erejű napló ez, az internált emberek végzetének történetírása, lelki kórképek gyűjteménye, a számkivetés tragikus keserűségeinek megindító jelenetekben gazdag rajza. A Franciaországért rajongó magyar entellektüelnek látnia kell, milyenek is közvetlen közelből imádott hősei, s hogyan teszi túl magát, milyen könnyedén és lelketlenül, a francia önzés az emberiesség elemi követelményein. Rettenetes helyzetben vergődnek az összezsúfolt emberek, barbár gyűlölködés intézi sorsukat, majd megőrülnek életük unalmától. Az író mindazonáltal mértéket tart a fogolytartók jellemének megítélésében, jobban érdekli őt különös környezete: a magyar, német és meghatározhatatlan nemzetiségű fogolytömeg. Nyugtalanság, szorongás, láz árad ebből a nem emberi életformák között vergődő tömegből, végre üt a szabadulás órája a megmaradottak számára.

A zsidó lélek regényét a keresztények közül SZEŐ DEMETER (1867–1936) írta meg legmélyebben járó földolgozásban. Hatalmas munkája, a Zsidó vagyok (1933), ritka jelességekkel ékes mű. Egy zseniális modern prófétában lüktető drámaiassággal mutatta be azt a tragikus sorsú fajtát, amely kétezer év óta változatlanul egyforma jellemvonásokkal él a föld kerekségén. Egy felvidéki szatócs fia zsidó diákból katolikus pap lesz, a katolikus papból református lelkész, a református lelkészből görögkeleti szerzetes, a görögkeleti szerzetesből zsidó Messiás. Élete hátterében ott vannak a békeidők évei, a világháború csapásai, a forradalmak után következő idők, egészen addig, amíg a nagyszabású kalandor és egyben Istent szomjazó lélek föl nem veti az európai békeszigetek világmegváltó eszméjét. A hős: az örök zsidó, az akarata ellenére is nyugtalan vérű forradalmár, a társadalmi mozgalmak erjesztő kovásza. Titkos erők hajtják homályos célok felé, nem enged nyugton élni másokat, vállalkozik a legkétségbeesettebb kockázatokra is, csakhogy kielégítse rajongó célkitűzéseit. Mindent teljes odaadással csinál, mindenütt otthonosan érzi magát. Utópisztikus terveinek nem a szédelgés a hajtóereje, hanem az önmagába vetett hit. Faji természete ott lappang keresztény korszakában is, mindaddig, amíg életének vészes eseményei vissza nem térítik ősei hagyományaihoz, s ezzel a fordulattal meg nem szabadítják örökös ingadozásaitól. A multtal és a jelennel eddig is csak annyit törődött, amennyi kielégítette saját érdekeit, a jövő ezután is csak annyiban izgatja, amennyiben megvalósulhatnak személyes érvényesülését szolgáló elképzelései. Mindenbe beletalálja magát, mégsem tud zöldágra vergődni, mert kielégítetlenül mohó, megdöbbentően kritikátlan, kihívóan izgága. Hallatlan szellemi terhet hordoz agitátori lelkében. A regény sem nem antiszemita, sem nem filoszemita; az író távol áll minden irányzatosságtól, ő csak a zsidó lelket vizsgálja, egyforma tárgyilagossággal mutat rá a zsidó erényekre és bűnökre. A fajfilozófia gazdag élettapasztalatokkal egyesül írásában, lélekelemző tehetségét nem mindennapi stílusművészettel fonja össze. Szavai csengenek, kifejezései szárnyalnak, mondataiból színek törnek elő. Ha van hibája a regénynek, talán éppen ez a fényűzően színező stílus és az elbeszélés kábító mesegazdagsága az. Egyébként a hol látomásosan himnikus, hol romantikusan merészfordulatú elbeszélő mód jól illik a regény hősének izgalmas naplójához. A naplóforma szerencsés választás a meseanyag földolgozásában, az önvallomások még közelebb viszik az olvasót a bámulatos pályafutás belső rugóinak ismeretéhez. A főhős alakját néhány valóban élő zsidó világkalandor személyéből tömörítette össze az író. Epizódalakjai is túlnyomó nagy részben az életből vett megfigyelések, és csak kisebb csoportjukban tanulmányok alapján megmintázott személyek.

A pesti terézvárosi és erzsébetvárosi zsidó kispolgárság ZSOLT BÉLÁban (1898–) találta meg epikusát. Apró emberekbe, szürke életekbe rideg megfigyelő erővel világított bele, a Nagykörút mentén húzódó utcák zsidó kisburzsoáziájáról tárgyilagos ítélettel mondta el történeteit. Kereskedők, magánhivatalnokok, ügyvédek, orvosok, szobaurak, kávéházi vendégek, dolgozó nők, unatkozó asszonyok: ezek a hősei. A nagyobbára szánalmas személyek mellett az elmaradhatatlan szerelem az egyetlen oázis a hétköznapi lótás-futás vagy a reménytelen igavonás sivatagában. (Gerson és neje, Bellegarde, A királynő családja, Kínos ügy, Villámcsapás.) A pesti boltosfiúk olykor nekilendülnek, s elhitetik magukkal, hogy életükben sorsfordulat következett be, azután megtorpannak egy-egy veszedelmesnek ígérkező kaland előtt, s visszamenekülnek albérleti lakásukba, vagy ha meg is ízlelik a csiklandós helyzet ízét, számítóan haboznak, nem volna-e érdemesebb szakítani a nővel. Egyik másik annyira elernyed, hogy fásultan dobja oda az életét olyan ügyért, amelyhez voltaképpen sem testének, sem lelkének nincsen semmi köze. Elfajzott emberek fonnyadt szerelmei tűnnek föl a láthatáron, kényes családi dolgok leplei hullnak alá. A bérházak világa olykor riportszerű fényképekben elevenedik meg, máskor művészi élménnyé alakítja át tapasztalatait az író. – Színműírásában is ennek a sivár, üres, csüggesztő világnak a bemutatója. Az Erzsébetvárosban (1929) és az Oktogonban (1932) többet adott puszta életképnél. Nem vonta be romantikus mázzal alakjait, hűvös közönnyel pillantott rájuk, úgy járt el velük szemben, mintha valamelyik kor történelem számára óhajtott volna anyagot adni darabjaival. A pesti zsidó kispolgári élet minden eszményítés nélkül jelent meg színműveiben is.

A polgári osztályt rajzolta, de nem a maga helyi elszigeteltségében, hanem életjelenségeinek európai megnyilvánulásaiban, és benne önmagát teljes lelki feltártságában MÁRAI SÁNDOR (1900–). – Első regényei az emberi lélek tudatalatti rétegei alá világítottak be, bemutatták a belső világ rejtelmes szakadékait, nyugtalanul foglalkoztak az erkölcsi élet forradalmi jelenségeivel. (Bébi, A zendülők, A sziget.) – Állat-regénye, a Csutora (1932), egy kiskutya története. Rajta keresztül figyeljük az emberek életét, egyszerű esetein át halljuk a kaján megjegyzéseket a polgári társadalomról. Mese alig van benne. Márai Sándor legterjedelmesebb regényeiben sincs több elbeszélő anyag, mint amennyit egy jóravaló novella is követethet a maga számára. Annál feltűnőbbek prózájának értékes jellemvonásai: a csiszolt stílus, a hangulatéreztető nyugtalanság, a kifejező készség biztossága. – Egy polgár vallomásaiban (1934) a fanyar lírának, a kesernyés gúnynak, a fagyos emberábrázolásnak és a gondolatokat támasztó megfigyeléseknek olyan gazdag tenyészetét látjuk felburjánozni, amilyennel csak kevés könyv dicsekedhetik. Az író ebben a nagy memoár-regényében a meztelen önvallomások kábító sokaságát önti olvasói elé. Személyes élményein kívül megörökíti a nagy háború előtti és a forradalmak utáni évek magyar, német, francia és angol világát, hatalmas méretű művelődéstörténeti riportba foglalja az élete eseményeivel kapcsolatos kortüneteket. Az egyéni emlékképek mellett izgalmas tömegjelenetek, a leplezetlen személyi gyónás vallomásain kívül a polgári osztályok természetrajza, az önelemzés nyomában általános társadalmi taglalás. Az író mindent megtesz arra nézve, hogy ne lássék forradalmárnak, de környezet-tanulmánya minden részletéből elővillog elégedetlensége a fönnálló rend ellen. Nem akar pártíró lenni, mégis érezhető, milyen párton áll. «Világnézeti szolidaritásban tartok össze szellemi és erkölcsi kérdésekben a zsidókkal.» Nyilvános egyetemes gyónása az ábrándjaitól megfosztott lélek meztelenre-vetkőzése a nyilvánosság előtt, s ebben a helyzetében gyilkos gúny a társadalmi hagyományok ellen. A gazdag műveltség ikertestvére a sátáni megszállottság, a kiégett szív bajtársa az eszménytelenül töprengő elme. Az önmagukban jelentéktelen dolgok is súlyos értékekké válnak tolla alatt, midőn leszáll az emberi lélek mélységeibe, s bepillant az élet külső díszletei mögé. Semmit sem hallgat el, semmiért sem szégyenkezik, csak éppen az erkölcsi megtisztulás hiányzik önkínzásából. Nem törődik azzal, sérti-e mások érzékenységét. Kíméletlen leleplező és reményeit vesztett önfeltáró: «Nincs egyetlen emberem, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám; nincs olyan emberi közösség, amelyben el tudok helyezkedni; szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, és mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint a polgárok között; anarchiában élek, melyet erkölcstelennek érzek, s nehezen bírom ezt az állapotot.»

Márai Sándor tehetségéből hiányzik az érdekes meseszövés adománya. Nem történéseket mond el, hanem állapotot ír le. Az olvasó nem egyszer fárasztónak találja regényírását, annyira egy helyben jár, olyan részletező elmélyedéssel elemzi alakjait, annyira elmélkedik helyzeteiről. Filozófus-regényíró. Regényeinek lapjain nem zúg az eleven élet irama, annál több bennük a kritikai álláspont, a bölcselő megvilágítás. A képzelet helyett a magasan szárnyaló értelem. Észrevesz olyan jelenségeket, amelyek mellett még a kivételes művészlelkek is közömbösen haladnak el; meglát olyan rejtett összefüggéseket, amelyekre csak ő tudja ráirányítani a földerítés sugárkévéjét. Jelentéktelen tárgyakról gazdag szellemmel beszél, észre nem vett tünetekhez álmélkodtató fordulatokkal fűzi hozzá különvéleményét. – A féltékenyeknek (1937) mindössze annyi a meséje, hogy a Garren-fiúk megérkeznek atyjuk halálos ágyához, és néhány hetet ott töltenek a haldokló mellett. Ezt a rövid történetet nagyarányú regénnyé dolgozta föl az író, személyeinek jellemképeiből tanulmányokat szőtt, helyzetrajzaiba belevitte élettapasztalatainak ritkasággyűjteményeit. Hangja egyedül az övé, hűvös okfejtése sajátságos elmejáték kiáramlása, bánatos szemléletéből a kiábrándulás és sajnálkozás villanásai pattannak elő.

Az író megbecsülheti az emberi lélek nemes érzelmeit – a jóságot, hűséget, hálát – anélkül, hogy kontármunkát adna vagy unalmassá lenne. HUNYADY SÁNDORban (1893–) a megértés és kiengesztelődés szelleme élt minden iránt, ami egyáltalában menthető. Történetei csillognak a melegségtől és derűtől, mesehangjában az egyéniség íze. Habozás nélkül siet az elbeszélés csattanója felé, nem bíbelődik hosszadalmas árnyalásokkal, néhány vonás, s máris biztos arcéllel lépnek el olvasói előtt eleven alakjai. A humoros megelevenítés művészi adománya különösen nagy erőssége. Akár a fővárosi emberek közül szemel ki hősöket és mellékszemélyeket, akár a vidék úrivilágából, mesemondásának frisseségével és jelenetező készségének fordulatosságával elismerésre kényszeríti még a fanyarindulatú kritikust is. (Diadalmas katona, Téli sport, A vöröslámpás ház, Géza és Dusán: elbeszélő kötetek; Feketeszárú cseresznye, Erdélyi kastély, A három sárkány: színművek.)

SZITNYAI ZOLTÁN (1893–) kereste a különös helyzeteket, meglepő fordulatokat, szokatlan megoldásokat. Hőseinek rögeszméi ideges árnyalású történetek menetén jelennek meg olvasói előtt. A meghasonlott lelkek körül drámai feszültséget teremtett. Regényírásában a személyes élmények időszerű kérdésekkel kapcsolódtak. – Élni akarok (1929): én-regény. Az írói dicsőségről álmodozó hős egy dunántúli város hivatalnoki karában vergődik, állásáról lemond, a fővárosban kíván érvényesülni. A kisvárosban meggyűlölték személyét, ő is gyűlölettel fordul környezete ellen, s bosszúsan fotografálja regényében ellenségeinek alakjait. A kipellengérező szándékon kívül az erotikus jelenetek is rányomják bélyegüket a könyvre. – Hodinai Hodinák (1936): selmecbányai történet, a világháborút megelőző évek rajza. A magyarérzelmű tótság között megjelenik az óvatos pánszláv agitáció, de a szlovák lélek hűségesen kitart a magyar testvériség érzelmei mellett. Hodinák Árpád, a szláv eredetű regényhős, jobb és nemesebb hazafi sok született magyarnál.

A víg regény könnyed műfajában leginkább VASZARY GÁBOR (1897–) keltette föl a figyelmet. Nehéz helyzetek humoros rajzolója, vidám kalandok gúnyos mesélője. Meseszövése fordulatos, alakrajzai elevenek, társalgása közvetlen. Száguldó stílusa tele van izgalommal. A lélek mélységeinek kutatása helyett az élet derűs jeleneteit keresi, jellemrajzolása mögül irónikus életszemlélet sugárzik elő. Középponti gondolata: a nő. Nem a komoly asszony, nem a becsületére büszke leány, hanem a könnyelmű teremtés, a kétes erkölcsű dáma. Nem hisz a nőkben, szatirikus mosollyal tekint rájuk, de kiábrándultságában nincs semmiféle sötét vonás. A női ravaszság különféle fajtáit mulattató változatokkal veszi tollára. A szerelmi fölsüléseken kívül különösen a megélhetés gondjai érdeklik, a pénz sorsdöntő szerepe az életben, a pénztelenség fojtogató kínjai a szerelemben. A bohémélet álromantikáját, az idegenbe sodródó magyar fiúk nyomorúságos életét, a könnyelműség földerítő és elszomorító eseteit Murgerre és Heltaira emlékeztető kedvességgel mutatja be. Erotikuma olykor nagyon is kiélezett, vonzódik a sikamlós jelenetekhez, természetes beszéde külvárosi kifejezésekbe fullad. Szabadszájú író, erkölcsi dolgokban liberális szellemű, társadalmi bírálataiban radikális észjárású. Leghatásosabb munkája, Monpti (1934): egy párizsi magyar művész szerelmi története megrendítő befejezéssel. – Ketten Páris ellen (1937) gyorsröptű víg regény: két magyar diák kalandjai Párizsban. – Vígjátékai tele vannak élettel, különös ötletekkel, váratlan meglepetésekkel. Művészi becsvágya nincsen. Mint színpadi szerző pusztán mulattató.

TÖRÖK SÁNDOR (1904–) regényírásában a művészi alkotóerő a tartós irodalmi érték becsvágyával jelentkezett. – Az idegen város (1932) a világháború után kialakult magyar társadalom képe a fővárosba kerülő erdélyi ember lelkén keresztül vetítve. Az író a keresztény kicsinyességeket és zsidó hatalomérzetet a humorista és szatirikus életszemléletével figyeli. – Az élet keserű tragikomédiája lép az olvasók elé a Bankett a Kék Szarvasban (1933) című regényének lapjain. Egy vidéki állomásfőnök harmincéves szolgálati jubileumát ünnepli, tisztelői lelkesen magasztalják, és most megindul a lavina: a boldog ünnepeltből néhány óra leforgása alatt szerencsétlen ember lesz, legszűkebb hozzátartozói ráolvassák életének sok hazugságát, a külvilág számára hamis látszatokból összetákolt pályája semmivé válik. Le sem telik egy nap, s a végzet felrobbantja a minta-ember otthonát, boldogságát, önbecsülését. Hatalmas erővel fölépített történet. Hatását még az is fokozza, hogy a lelki katasztrófa minden szerelmi játszadozás nélkül bontakozik ki a mesemondásból. – Vidéken volt primadonna (1933): elbeszélés arról, milyen rózsás színben tündökölnek ifjúságunk álmai, s hogyan semmisül meg minden ábránd, amikor évtizedek elmultával újra visszakerülünk diákéveink helyszínére. – Szegény embert még az ág is húzza (1934): a társadalmi rendszer lesujtó kritikája, a közigazgatás együgyű tehetetlenségének képe, fájdalmas tiltakozás a törvények lelketlen paragrafusai ellen. Egy szegény, becsületes munkásembert addig hajszol nem mindennapi balsorsa, amíg végre eljut az akasztófáig. – És mégsem forog a föld (1935): leleplezés arról, mennyire távol esik egymástól a nagyváros és a falu lelke, s milyen szakadékot kellene áthidalnia annak, aki át akarná hangolni lelkét a belső világától idegen húrokra. Más a nagyváros neveltjének gondolatköre, más a falu értelmiségének életszemlélete. – Valaki kopog (1937): tizenkét szoba regénye. Az író tizenkétszer próbál gyökeret verni egy egy hónapos szobában, s mindannyiszor különös dolgokat tapasztal a pesti bérházak lakásain. Járja a szakadékok szélét, hol örömre derül, hol megdöbben. Elvonul előtte a nagyvárosi élet forgószínpada, regényes fordulatokkal vonaglik albérleti szobái mellett az új arcok titka, fájdalma, eszelőssége. Kifogyhatatlan a képmások festésében, gazdag az életszerű megfigyelésekben, bőséges a mesemondásban. Nem ismételget, mindig új. Szatirikus emberábrázoló, de egyben emberséges ember, mély lírájú. Hosszadalmas lelki elemzésekre nem szorul, ezt azokra hagyja, akik elbeszélő képzeletük gyöngeségét elmélkedésekkel és leírásokkal kénytelenek pótolni. Nagyon sok történik a két kötetben, az olvasó feszülten figyel. Bár a helyzetképek mindíg változnak, a személyek egyre cserélődnek, a regény mégsem hull részekre, az összekötő kapocs igen erős benne: maga az író. – Örök vasárnapok (1939): novellisztikus önéletrajz. Az író visszapillant gyermekifjú korára, s visszaidézi erdélyi élményeinek változatos sorát, a román megszállás után következő időből.

Török Sándor a szatirikus regény egyik eredeti szellemű művelője irodalmunkban. Az igazságok kíméletlen földerítője, vérbeli elbeszélő. Drámaírói tehetségét először az Áprilisban (1936) mutatta meg. A darab az önzés, hazugság és korlátoltság jeleneteiből táplálkozó szatira. Hőse ártatlan ember, egy áprilisi tréfa áldozata. – A komédiás (1936) a valóság és rejtélyesség színjátéka, költői fordulatokkal, hatásos jelenetekkel. Színtere egy havasi falu, hősei földművesek, pásztorok, favágók, csempészek és egy különös jövevény.

NÉMETH LÁSZLÓ (1901–) nagy célt tűzött ki maga elé regényírásában: meg akarta örökíteni korának történetéből mindazt, amit életében látott. «Utolsó leltárt akartam készíteni arról, aminek én még tanúja voltam: egy élő magyar lexikont, amelyben a falusi szolgalegénytől az egyetemi tanárig minden magyar réteg felvonul. Életem is egy lexikon: terézvárosi zsidó reál, két pesti fakultás, orvosi, tanári, kézműves pálya, a Tanú enciklopédiája, rádiós esztendő, nősülés egy iparos családba, pusztai nyarak, történészkelés, politizálás, házépítés, mennyi fejcím az üdvösségért küzdő lélek körül.» Hőse, Jó Péter, a különös lelkű parasztfiú, elindul falujából a város felé, s végigjárja a társadalmi élet magyar állomásait a békevilág éveitől kezdve a világháborún és forradalmakon át az újabb világháborúig. Sok különös dolog történik vele, személye körül százával hevernek a «lexikon-lapok»: az író kortörténeti megfigyelései. (Kocsik szeptemberben, Alsóvárosi búcsú, Szerdai fogadónap.) Németh László az én-regény művelője, az volt már első elbeszélő köteteiben is. (Gyász, Bűn.) Ő ugyan tiltakozott az ellen, hogy önéletrajzi regényeket ír – «munkám száz oldalakat megy olyan terepen, amelyet én alig ismerhettem» –; a valóság ózonban mégis az, hogy a maga körül folydogáló életet írja le tehetséges stilizálással. Képzelete nem az igaz elbeszélőé, helyzetei vontatottan fejlődnek, alakrajzaiban sok az ismétlés. Nagyon is egyszálú minden meséje, túlságosan sokat beszél az érdekesség rovására. De azért minden regényében akad egy-egy művészi részlet. Ugyanígy színműveiben is. (Villámfénynél, VII. Gergely, Papucshős.) Aprólékos részletezésének szürke felhői mögül sokszor lecsap a szépírói erő egy-egy hirtelen villáma. Szellemes észrevételei úgy nőnek ki keserű emberszemléletéből és fanyar humorából, mint az őszi tarlóról az elkésett virágok.

Az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar próza írók között REMÉNYI JÓZSEF (1891–) emelkedett ki legszembetűnőbben elbeszélő tehetségével. Emberek, ne sírjatok (1926) című regénye keserű jajkiáltás: áthidalhatatlan mélység tátong az európai kultúra és az amerikai civilizáció között! Barth János, a regény magyar hőse, mélyen érző ember, keresi a szívét, rajong a szépért, s a Felvidékről belekerül az Újvilág forgatagába, ahol nincsen becsülete másnak, csak a dollár szerencsés birtokosainak, az üzletkötés rideg ügynökeinek, az álkultúra üreslelkű férfiainak és nőinek. Barth János maga is üzletek után szaladozik, de tipikusan amerikai feleségének igényeit még így sem tudja kielégíteni, csalódik második szerelmében is, az élet amerikai küzdőterén azé a győzelem, akinek több a pénze. Mikor az érzelmes természetű hős a világháború után átutazik az ezer sebből vérző Európába, meglátogatja idegen emberektől megszállt szülővárosát, megfordul a szörnyű gazdasági helyzettől megrontott Budapesten, itt is lesujtottan tapasztalja, milyen távoli álom a magasabbrendű élet, mennyire kétségbe kell esnie minden harmóniát kereső léleknek. Mégsem veszti el hitét, szeretetét, reményét. Valami különös prófétai ösztön hajtja, csalódásainak átélésébe jóságos életszemléletet sző: legyünk nagylelkűek az emberek alacsonyrendűségével szemben, segítsünk a szenvedőkön! A nagyszabású mű voltaképpen egy regénytrilógiának második része; az első rész (Jó hinni, 1922) Barth János kivándorlásáról szól; a harmadik részben (Élni kell, 1931) révbe jut a sokat szenvedett hős. Én-regény: ebből ered líraisága, ebből fakad jeleneteinek életszerűsége. Tipikus amerikaiak és különféle sorsú magyarok jelennek meg az elbeszélés során, érdekes mozzanatok villannak föl az olvasó előtt, a történeti hagyományok nélkül élő nagyvárosok gyökértelen emberei felbukkannak és eltűnnek a maguk társadalmi szürkeségében. Reményi Józsefnek sok a mondanivalója az Egyesült Államok életéről. Nem a kívülálló ember szemével nézi honfitársait, benne él az ottani magyarok világában. Ismeri az angolnyelvű társadalmat is, figyeli a magyaroknak a jenkikkel való keveredését, munkáinak megvan a kortörténeti és lélektani hitelessége. Nemes lángolások nélkül folyik az amerikai élet, romantika nélkül fejlődik a regénytrilógia meséje.

Elbeszélők és színműírók: