GÁRDONYl GÉZA ÉLETE.

FENKÖLT gondolkodású, emberszerető, bölcselő író: a magyar irodalom egyik klasszikusa. Írásmódja nem rokon sem Jókai Mór, sem Mikszáth Kálmán, sem Herczeg Ferenc stílusával; egészen máskép ír, mint bárki a koráig föllépő elbeszélők és színműírók közül. Munkáiból mélabús költőiség árad, hangulata és bája van minden írásának, eredeti zenéje prózájának. Társtalan író volt, magános fa kartársai között. Szellemének gyökerei a magyarság ezeréves földjéből táplálkoztak, őserejű művészetét nem rontotta meg semmi idegenszerűség.

Gárdonyi Géza 1863. augusztus 3-án született Agárdon, Fejér megyében. Atyja szegénysorsú iparos volt, különféle uradalmakban vállalt gépészmunkát, gyermekeit nem neveltethette kedve szerint. A vallásos katolikus ifjú fiatalkorát nehéz anyagi küzdelmek tették borússá. Gimnáziumba Sárospatakon és Budapesten járt, tanítói oklevelét Egerben szerezte meg. 1881-től kezdve kisebb dunántúli falvak katolikus elemi iskoláiban tanított, 1885-ben győri hírlapíró lett, 1888-ban az egyik szegedi újság hívta meg szerkesztőségébe. Három évet töltött Szegeden, innen Aradra ment át újságírónak, 1891-ben Budapestre került a Magyar Hirlap szerkesztőségébe. Termékenyen dolgozott, de elégedetlen volt helyzetével; úgy érezte, hogy a fővárosi élet zajában nem tudja valóra váltani irodalmi terveit. Hat évi budapesti munkája után visszavonult a hírlapírástól, 1897-ben Egerbe költözött, ettől kezdve egészen az irodalomnak szentelte életét. Az egriek megbecsülték, nem vesztette el kapcsolatait a fővárosi írókkal sem. Időnkint fölrándult a fővárosba, találkozott barátaival, fölkereste kiadóit, tárgyalt a színigazgatókkal. Évről-évre kevesebb kapcsolat fűzte Budapesthez, Egerben is teljesen visszavonulva élt, csak írásaiból tudták, hogy állandó munkában telnek napjai. Átélte a világháborút, a forradalmakat. Csöndes egri házából az élettől már semmit sem kívánó meghiggadt ember nyugalmával szemlélte a világ folyását. Ötvenkilenc éves korában – 1922. október 30-án – halt meg Egerben.

Gárdonyi Géza élete az akaraterő ritka példája. Pályája szomorúan indult meg, fiatal korában sok csapás érte, írói ismeretlenségéből nehezen tudta magát kiverekedni. – Megpróbáltatásai elriasztották az emberektől, szótlan természete használhatatlanná tette a társaságokban, különc szokásait irónikus mosollyal szemlélték. «Már húsz éves koromban észrevettem, hogy engem ott szeretnek legjobban, ahol nem vagyok; ahol jelen vagyok, ott rendesen én vagyok a tizennegyedik.» Lelki alkata és testi szervezete egyformán érzékeny volt, az emberektől egyre jobban eltávolodott, csak írószobájában és kertjében érezte jól magát. Nem kellett neki sem a derűs baráti kör, sem a szerkesztőség, sem a színház. Ha időnkint rászánta magát, hogy körülnézzen a pesti életben, vagy kiutazzék a külföldre, csakhamar hazamenekült egri otthonába. Vidéki elszigeteltsége nehézzé tette helyzetét a fővárossal szemben. Ahol csak lehetett, visszaszorították. Annál is inkább nehezteltek rá, mert olykor zsidóellenes megjegyzéseket tett. A zsidókérdést nem a vallással vagy fajjal kapcsolatban emlegette, hanem azért, mert fájt neki néhány zsidócsoport nemzetietlen szelleme. Magáévá tette Ravasz Lászlónak a világháború idején kifejtett felfogását: «Mi a magyar szellemi életnek az etikai idealizmus alapján való szervezését követeljük. Tehát háborút viselünk minden léhaság, ideáltalanság és erkölcstelenség ellen. Nem csinálunk belőle titkot, hogy utálatosnak és magyar emberhez méltatlannak tartjuk azt a pökhendi, konfidens, bizalmaskodó és cinikus modort, amely eleink szemérmes és tisztességtudó érintkezési formáját kiszorítással fenyegeti. Őszintén megvalljuk, hogy a magyar nemzeti művelődés szempontjából nem tartjuk kívánatos elemnek sem a galíciai bevándorlót, aki pálinkával és hangyasavval kezdi, sem fiát, a vigécet, aki hadseregszállító és milliomos lesz, sem unokáját, a szociológust, aki „egy meglátásos és kéjszagú” filozófiát ír szét az ujságokba. Egyiket sem vallása miatt ítéljük el. Minden vallás olyan nagy, erős és szent dolog, hogy ha igazán komollyá válik, meg tud szentelni egy embert, és tömörré tud tenni egy férfi-jellemet. Mi azt mondjuk: bélyegezd meg a hitványt, még ha zsidó is!» Az ilyen álláspont a Galilei-kör fanatikus zsidó fiatalsága és türelmetlen pártfogóik szemében megtorlást érdemlő lázadás volt, s az egri remetének éreznie kellett a hírlapi bírálatokban elhelyezett tőrszúrásokat. De ő nem sokat gondolt a kicsinylésekkel, nem törődött a támadásokkal.

Adatok Gárdonyi Géza életéhez:

1863. – Gárdonyi Géza születésének éve. Augusztus 3-án születik a fejérmegyei Agárd pusztán, egy nádtetős gazdasági cselédházban. (Apai részről megmagyarosodott evangélikus német családból, anyai részről katolikus magyar családból származik. Apai nagyatyja Németországból költözött Nyugat-Magyarországba. Apja, Ziegler Sándor géplakatos, résztvett az 1848-as szabadságharcban, s 1860-ban vette nőül a nála húsz évvel fiatalabb Nagy Teréziát, egy somogymegyei földművelő árváját. Házasságukból hét gyermekük született. Ziegler Sándor erősen ragaszkodott elődei luteránus vallásához, de amikor katolikus nejét Somogy megyében oltárhoz vezette, kényszerűségből kötelezvényt adott az eskető szőllősgyöröki plébánosnak, hogy gyermekeit katolikusoknak keresztelteti. Erős értelmű nyugtalan ember volt, helyét állandóan változtatta, nem akart nagyobb urat ismerni magánál, vándorlásaival sok bajt okozott magának és családjának. Fia születésekor uradalmi kovács volt az egyik agárdi uradalomban.)

1870. – Gárdonyi Géza, akkor még Ziegler Géza, megkezdi elemi iskolai tanulását a borsodmegyei Sály faluban. (Atyja uradalmi gépész a falu mellett fekvő földbirtokon: A kis iparosfiú megszereti a parasztgyerekeket, a falusi emberek közt sok jó lelket talál.)

1874. – Ez év szeptemberétől kezdve a sárospataki református kollégium első gimnáziumi osztályának tanulója. (Elég gyöngén tanul, írása feltűnően rossz. Az egyik kollégiumi alkalmazott lakásán van szálláson. Az első osztályban hetvenkilencen vannak; a latint 8, a magyart 4, a számtant 4, a földrajzot 2 órában tanulják: a négy tárgynak egy tanára van. Tanulnak még hittant, rajzot, szépírást, éneket, tornát.)

1875. – Februárban kimarad a sárospataki iskolából és a budapesti református gimnázium tanulója lesz. (Atyja megkapja a budai Országos Tébolyda főgépészi állását, ezért megy a fiú Sárospatakról Budapestre. A negyedik gimnáziumi osztályt is a Kálvin-téri református gimnáziumban végzi. Elég gyönge tanuló. Atyja utóbb az óbudai hajógyárban, majd a hevesmegyei Kál községben vállal alkalmazást. A fiúnak is távoznia kell a fővárosból.)

1878. – Gárdonyi Géza szeptemberben beiratkozik az egri érseki katolikus tanítóképző-intézetbe. (Szüleinek nincs annyi pénzük, hogy továbbra is gimnáziumban taníttathassák. Új iskolájában sokat kell nélkülöznie, bár paptanárai számos jótéteményben részesítik. Édesapja meghal, édesanyja kétségbeejtő körülmények között él, a szegény képezdész-tanuló alig tudja magát fenntartani. Sokat olvas, apró történeteket írogat, gyöngén tanul. Egyik tanára, Répássy János katolikus pap, egy alkalommal megbuktatja magyarból, másrészt jó útbaigazításokat ad neki irodalmi törekvéseiben. Nem haragszik tanárára, később is tisztelettel emlegeti nevét, s amikor már híres író, a nyugalmazott plébánosnak hálás ajánló sorokkal küldi meg könyveit.)

1881. – Június folyamán befejezi tanulmányait az egri érseki tanítóképzőben. A somogymegyei Katád község katolikus népiskolájában segédtanítói és segédkántori állást kap. (A főtanítókántor mellett az egyházi szertartásokon is buzgón segédkezik. A született pedagógus lelkiismeretességével és gyermekszeretetével oktatja a gondjaira bízott elemi iskolásokat. A plébános, a bíró és a falu népe elégedetten figyeli működését, ez azonban kevés a megélhetésre. A fiatal segédtanítónak néhány forint havi fizetéssel kell beérnie. Siralmas fizetését elkölti élelmezésére, fűtetlen szobában lakik, még mosdótála sincs. Megkönnyebbülés számára, hogy váratlan mellékjövedelemhez jut: egy iparoslegényt havi egy forint díjazásért írni és olvasni tanít.)

1882. – Mint karádi kántortanító-segéd május végén Egerben képesítő vizsgálatot tesz, és megszerzi népiskolai tanítói oklevelét. (A vizsgálóbizottság tagjai «elégségesen» képesítik, ezen nagyon bosszankodik. Tantárgyai: hittan, magyar, német, számtan, mértan, történelem, alkotmánytan, földrajz, természetrajz, fizika, kémia, neveléstan, tanítási gyakorlat, gazdasági gyakorlat, ének, orgona, rajz, szépírás, torna.) Távozik Katádról. (Helyzete olyan reménytelen a faluban, hogy nem bírja ki tovább az ottlétet. Egyszer meghívják egy parasztlakodalomra, de nem fogadhatja el a megtiszteltetést, mert a rajta levő szürke ruhán kívül nincs másik öltözete. Minden gazdaembernek van fekete vagy sötétkék ünneplő ruhája, csak a néptanító szégyenkezik a maga egyetlen elnyűtt mesterlegényes kabátjában és nadrágjában.) Szeptembertől kezdve a veszprémmegyei Devecser község katolikus népiskolájában tanít. (Segédtanító most is. Magához veszi édesanyját. Nagy szegénységben élnek. Szabad idejét olvasással, írogatással és nyelvtanulással tölti. Belefog egy regény írásába. Novelláit hiába küldi a budapesti újságok és folyóiratok szerkesztőségébe, az ismeretlen kezdőt válaszra sem méltatják.)

1883. – Devecseri segédtanító. (Másfél évi működése után ezt a tanúsítványt kapja a devecseri iskolaszéktől: «Bizonyítvány arról, hogy Ziegler Géza róm. kat. vallású képesített tanító a devecseri tóm. kat. néptanodánál 1882. szeptember 1-től 1884. január 5-ig hivataloskodott. Egy osztályt önállóan vezetett. A vezetése alatt álló növendékekkel jeles eredményre jutott. Józan erkölcsű és kiválóan vallásos magaviselet által tükör gyanánt állt növendékei előtt.») Segédtanítói állásában annyit nyomorog, és elszigetelt helyzetében annyira megutálja a világot, hogy be akar lépni a ferencrendi szerzetesek közé. Kérelmét nem teljesítik. (A devecseri plébános meleghangú ajánló sorokat ír érdekében Pozsonyba a ferencrendi tartományfőnökhöz, s kiemeli levelében, hogy a húszéves ifjú búcsút akar venni a világtól, és Istennek akarja szentelni életét. «Elhatározta, a szentferenciek rendjében egyelőre mint orgonista felvétetéséért esedezni. Minthogy Főtisztelendő Úr a kérelmező ifjút nem ismeri, engedje meg, hogy őt, úgy, miként én ismerem, híven leírhassam. Ziegler Géza szép sikerrel képzett, hivatásos katolikus tanító, jeles orgonista és éneklész, ritka becsületességgel és nem köznapi Lelki tehetséggel megáldott, komoly, mondhatnám magába vonuló ifjú, ki eddigi magaviseletével is bármelyik szerzetnek becsületére válnék, Őt, mint mondani szoktuk, az Isten is szerzetesnek teremtette. Ő nem akar csupán az orgona mellett maradni, melyhez mesterileg ért, hanem nagyon óhajtana a felsőbb szerzetesrendekbe is beavattatni, hogy az Úr oltáránál is szolgálatot tehessen, és a hívek lelki üdve eszközlésében is részt vehessen. Nemcsak hiszem, hanem biztosan állíthatom, hogy a theologiai tanulmányokat is, ha arra neki alkalom nyujtatik, szép sikerrel és rövid idő alatt be fogja fejezni.» A ferencrendi provinciális rövid, elutasító válasza «A szerzetespapi pályáról elkésett, de ha hivatást érez magában, laicus fraternek beveszem, és pedig orgonista minőségben.» E szerint szolga-barátnak beállhatott volna, de szerzetes-miséspapságra nem találták alkalmasnak.)

1884. – Januártól kezdve a vasmegyei Sárvár község katolikus elemi iskolájának segédtanítója. (Itt is derekasan megteszi kötelességét a főtanító-kántor mellett. Néhány cikket ír a dunántúli helyi lapokba és a budapesti Néptanítók Lapjába.) Szeptemberben rendes kántortanítói állást kap a veszprémmegyei Dabrony község katolikus elemi iskolájában. (Háztartását édesanyja vezeti. Magához veszi egyik testvéröccsét is. Szűkösen élnek, sokszor nincs egy fillérjük sem.)

1885. – Huszonkét éves. Dabronyban tanít. Még ebben az évben győri hírlapíró lesz. (Dabronyból küldött cikkei feltűnnek a győri Hazánk szerkesztőjének, Pereszlényi János református lelkésznek, a dabronyi katolikus tanítót lapja főmunkatársául alkalmazza, s három hónapig családja körében látja vendégül.) Az író októberben megnősül. (Neje tizenhat éves árvalány: Molnár Mária, más néven Csányi Mária. Hamar kiábrándulnak egymásból.)

1886. – A Győri Közlöny munkatársa. (Regényt ír a lapba: Álmodozó szerelem.) Győrben megindítja iskolaügyi havi közlönyét: a Tanítóbarátot. Föl akarja hívni a közvélemény figyelmét a falusi tanítók elviselhetetlen nyomorúságára és megvetett társadalmi helyzetére. (A falusi iskolaszék – panaszolja – fizetett cselédnek tartja az iskolamestert; úgy tekinti, mint a kanászt, csőszt, baktert. Az állami tanító az adóhivatalból kapja a fizetését, a községi és vallásfelekezeti kántortanítót a falu díjazza nagy zsörtölődéssel. Ezen a megalázó helyzeten segíteni kell. «Nem akarunk a társadalom nyomorultjai lenni») Egyik népies színdarabját benyujtja a budapesti Népszínházhoz, de kéziratát visszautasítják. (Viszont a Budapesti Hirlap helyet ad három tárcájának.) Szeptemberben beiratkozik a polgári iskolai tanítóképző-intézetbe, a budai Pedagógiumba, de kellemetlensége támad egyik tanárával, s visszamegy Győrbe. Családi élete boldogtalan. (Ez év nyarán többek között a következőket jegyzi föl naplójában: «Mért nem kezdhetem elölről az életet, születnék bár koldusrongyok közé. A szívfájdalom ellen legjobb orvosság az ólom. Vajjon mért félnék a haláltól, hiszen a sírban csak nyugalom lehet. Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.»)

1887. – A Győri Hirlap, utóbb a Hazánk munkatársa. Folytatja a győri Tanítóbarát szerkesztését. (Tanítói szakközlönyében keményhangú cikkeket ír Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszter ellen. Mindenre van pénz – jajdul föl – csak a népnevelőkkel nem törődik senki. Még a tanfelügyelőket sem a tanítók közül válogatják, hanem a jogvégzett dzsentri-atyafiság közül. A közvélemény nyugodtan tűri, hogy Trefort Ágoston miniszter egy bukott színigazgatót nevez ki tanfelügyelőnek. «Fel komédiások! Fel mezítlábas apostolai Thaliának! Tanfelügyelői állás van üresedésben, és Trefort nem talál rá embert huszonnégyezer tanító között.») Ponyvafüzeteket ad ki «Dr. Yang, a török szultán nyugalmazott háremorvosa» álnévvel. (Szerelem titkai, Szépség titkai, A hárem titkai, A családi élet titkai, A nászéj.)

1888. – A győri színtársulattal előadatja Divatgróf című bohózatát. (Színdarabja botrányosan megbukik.) Szerkeszti a Garabonciás Diák című győri élclapot. (Ebben már feltűnnek a Göre Gáborhoz hasonló tréfás alakok.) Győrből Szegedre megy hírlapírónak. Belép a kormánypárti Szegedi Híradó szerkesztőségébe. (Három emberből áll a szerkesztőség, az új munkatársnak vállalnia kell a vezércikkírást, a napi hírek egybeállítását, a bűnügyi csarnokot, a szerkesztői üzeneteket, a tárcarovatról való gondoskodást, szóval minden dolgot az újság egybeállításának munkájában. A fővárosi és vidéki lapokból való hír-kiollózásnak természetesen nagy a szerepe. Ilyen elfoglaltság mellett nehéz komoly írói munkát végeznie, viszont mint riporter nagy tapasztalatokat szerez a városházán, a rendőrségen és a törvényszéken.)

1889. – A Szegedi Híradó munkatársa. (A lap kiadója, Burger Gusztáv nyomdász, vele szerkeszteti a Szegedi Paprika című élclapot is. A megélhetés nehézségei arra késztetik, hogy ponyvatermékek írását is elvállalja. Így jelennek meg olyan névtelen füzetei, mint a: Hogyan élhetünk száz esztendeig? Magános élete, zárkózottsága, kedvetlensége feltűnik szegedi ismerőseinek. Bútorozott szobában lakik, szabad idejét otthon tölti olvasgatással, pipázással, festéssel, furulyázással. Inkább csak kényszerűségből megy el olykor hírlapíró-társai közé a kávéházba vagy kocsmába. Bár szelíd ember, hivatásával kapcsolatosan többször kerül a bíróság elé. Egyszer egy szegedi zsidó üzletemberrel van baja, mert a Szegedi Paprikában gúnyvers jelenik meg az illetőről, máskor párbajoznia kell egy ügyvédjelölttel, akit a Szegedi Híradó egyik cikkében komikus színben tüntetett föl.)

1890. – Május elején kilép a Szegedi Híradó szerkesztőségéből és átmegy a Szegedi Naplóhoz. (Júliusban súlyos kimenetelű párbajt vív a Szegedi Híradó munkatársával, Újlaki Antallal. Hírlapíró-kollégája sértőnek találja egyik cikkét, a párbajsegédek elmérgesítik a helyzetet, a fegyveres elégtételadás az egyik szállodában történik. Egyik fél sem tud vívni, Gárdonyi azonban olyan elszántan vagdalkozik, hogy még a segédeket is megsebesíti, Újlakit eszméletlen állapotban szállítják a kórházba. A szegedi törvényszék ezért a párbajért egy hónapi államfogházra ítéli. Büntetését a következő évben tölti ki.)

1891. – Nyár közepén távozik Szegedről, s az Arad És Vidéke belső munkatársa lesz. Az év végén már Budapesten van mint Feszty Árpád festőművész történeti körkép-vállalatának titkára. (Feszty Árpád figyelmét Bródy Sándor hívja föl a vidéki hírlapíró személyére. Bródy Sándorral kötött barátsága közös egri emlékeiken alapul.)

1892. – A Magyar Hirlap belső munkatársa. Nevét most kezdik szélesebb körökben megismerni. Legjobban a Göre-levelekkel nyeri meg a közönség tetszését. (Elismerésül kiosztják számára a parlamenti tudósító tisztségét. Politikai riporter lesz, naponkint eljár az országgyűlés üléseire, humoros karcolatokban számol be tapasztalatairól.)

1893. – Napjai a parlamentben, a szerkesztőségben, a kávéházi asztaloknál és mások elől gondosan elzárt otthonában. (Együtt lakik édesanyjával, felesége Győrben él. A válás gondolata egyre jobban gyötri, de a katolikus egyház nem ismeri el a válás jogosultságát, a polgári házasságról szóló törvény pedig még nincs meg. Szabolcska Mihálynak a következőket írja: «Poétaember nem lehet boldog házas, mert a házasélet próza. Magam túl vagyok rajta, s csak azóta tudok dolgozni, mióta magam vagyok. Én 22 éves fejjel ugrottam a házasságba, és 7 évig búslakodtam. Kedélyemen örökre ott a kegyetlen forradás, és víg ember nem leszek soha, kivéve ha írok.») Boldogabb órákat csak Feszty Árpád és neje, Jókai Róza irodalmi estéin tölt. A Feszty-ház nagy hatással van szellemi látókörének tágulására. (Az írók, művészek és politikusok között minden európai téma fölmerül, belemélyed a buddhizmusba, megismerkedik a spiritizmussal, kedvet kap a külföldi utazásokra. A vidám bohém-összejöveteleken ott van Jókai Mór is: reá különös áhítattal néz.)

1894. – Új szerződést köt a Magyar Hirlappal. Fölmentik a szerkesztőségi megbízatásoktól, mindössze négy tárcát és két Göre-apróságot kell írnia havonkint, ezért száz forint havi fizetést kap. (Ezenkívül Pósa Lajos gyermeklapja havi negyven forinttal díjazza.) A válása körül támadt nehézségek mély keserűséggel töltik el. Haragszik a katolikus papokra, könyörtelennek látja az egyházat, egész lelkével belemélyed Büchner német természetfilozófus materialista munkáiba. Életének ebben az ateista korszakában ideges izgalommal tárgyalja a vallási kérdéseket. (Még református pap-barátjának, Szabolcska Mihálynak, hitbeli érzékenységét sem kíméli leveleiben. Isten «ártatlanokat öl, megfojtja a gyermekeket, a boldogokat, a védteleneket, büntet a másvilágon, könyörtelen.» Ne haragudjál rám, úgymond, a magyar poétához írok s nem a paphoz. «Hogyan disputálnád belém azt, hogy Ő van, Ő jó és igazságos, Ő gondot visel reánk? Ha ő volna, akkor volna igazság a földön. Ha azonban pap volnék, ezeket tudva is pap maradnék, mert amit az Isten elmulasztott, hogy jóságot teremtett volna minden szívbe, az a pap kötelessége Isten nélkül is.» Az életnek nincsen semmi értelme, a vallás tanításai részint nevetséges, részint bosszantó dolgok. «Én pápistának keresztelt istentelen pogány vagyok.» Néhány ével később már módosítja régibb leveleiben igen erősen kiélezett nihilista nézeteit. «Mikor azt mondjuk nincs Gondviselés, az csak azt jelenti, hogy a világegyetem rendjét és törvényét emberi ésszel ítéljük. A felfoghatatlanul nagy erő tudja mit, miért foglalt a világrend kapcsába, s mert a meglevő célt nem ismerjük és nem értjük: meg kell benne nyugodnunk. Lehetetlen az is, hogy az élet célja a halál legyen.» Más alkalommal egyik barátja előtt így nyilatkozik: «Ha Isten valóban az a bosszúálló lény lenne, mint ahogy egyesek lefestik: gyermekeket öl, anyákat gyermeküktől megfoszt, hetedíziglen büntet, akkor az ilyen Isten előtt nem borulnék le. Nem lehet az a világ igazi rendje, hogy a harcsa csak azért éljen, hogy felfalja a halastóban a kisebb halakat. Kell, hogy az életnek legyenek magasabbrendű céljai is. Hogy ezek mik, azt én nem tudom.» Később, még ha ismeretlen pappal találkozott is, mindig levette a kalapját. Ezt a tiszteletadását azzal magyarázta, hogy köszönése nem a vele egyformán gyarló embernek szól, hanem Isten szolgájának. A legnemesebb eszmék hirdetőit tisztelte a papokban.)

1896. – Az ezredévi ünnepségek esztendeje. Felbuzdul Feszty Árpád millenáris körképének sikerén, szövetkezik Molnár Árpád festővel, s megcsinálják Dante vallásos eposza alapján a Pokol-körképet. A vállalat megbukik. (Ebből az időből való Dante-fordítása: A pokol. Ezért a prózában készült fordításáért két olaszországi tudományos társaság megválasztja tagjai közé.) Egyre kedvetlenebbül jár-kel a pesti írók között. (Legjobb barátai a fővárosi és a vidéki írók között: Szávay Gyula, Pósa Lajos, Szana Tamás, Szabolcska Mihály, Dankó Pista. Szávay Gyulához a hálás szeretet szálai fűzik még győri hírlapíró korából, Pósa Lajos gyermeklapjába számos ifjúsági cikket ír, Szana Tamással együtt utazik a külföldön, Szabolcska Mihállyal bizalmas levelezést folytat, Dankó Pistában a zeneszerző-cigányt és a ragaszkodó embert szereti. Fájlalja, hogy a hírlapírás elszigeteli a klasszikus értékű irodalmi munkától. (Szerinte az író és újságíró között az a különbség, hogy az újságíró előbb mártja meg a tollát, és csak azután gondolkozik, ezzel szemben az író előbb gondolkozik, és csak azután nyúl a tollhoz. Ő gondolkozni akar: menekülni robotmunkájától a vidék magányába. Egerre azért esik a választása, mert diákemlékei ide kötik, s innen van legközelebb édesapja sírjához.)

1897. – Harmincnégyéves. Budapestről Egerbe költözködik. (Érzi, hogy témái bőségét csak egy csöndes vidéki helyen tudja művészi módon földolgozni, másrészt egyre nagyobb kedvetlenséggel tekint a nagyváros rohanó életére. Egerben vesz egy kisebb parasztházat, átalakíttatja a maga igényei szerint, beleköltőzik édesanyjával. A város szélén csöndesen éldegél. Ha vendége akad, szívesen fogadja, ő maga alig érintkezik valakivel. Budapesti ismerősei elnevezik egri remetének, láthatatlan embernek, magyar Tolsztojnak. Telkén később egy újabb házat is építtet. Dolgozószobája különös hely. Nincsen ablaka, a szoba a tető felől kapja világítását egy üvegmennyezeten keresztül. Köröskörül a falak mellett több ezer könyv, magyar és idegennyelvű szépirodalmi és tudományos munkák gyűjteménye: Pázmány, Zrínyi, Shakespeare, Voltaire, Maupassant, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Gorkij. Sok pipa, hangszer, festmény a szobában, hogyha az író kifárad az írásban és olvasásban, festhessen vagy hegedűljön. Édesanyját nagyon szereti. Vallomása szerint: annak idején «valahányszor az öngyilkosság vágya rohanta meg, mindig az ő kétségbeesett arcára gondolt» és erőt vett sötét gondolatain.)

1898. – Az én falum megjelenése. (Már készül az Egri csillagok megírására, s a törökök megismerése céljából ebben az évben Konstantinápolyba utazik.) A lapok szívesen fogadják, és szépen díjazzák elbeszélő munkáit. (Pesti Hirlap, Budapesti Hirlap, Magyar Hirlap, Új Idők.) Ez év végén a Petőfi-Társaság tagja lesz. (A választással kapcsolatosan lelkesedve írja Tóth Béla, hogy a magyar irodalomban Petőfi óta nincs nagyobb tehetség, s egyben nincs becsületesebb ember és művész, mint Gárdonyi. «Hiszek Gárdonyi Gézában.»)

1899. – Egyik elbeszélése első díjat nyer a párisi Journal irodalmi pályázatán. (A pályanyertes elbeszélés: Mari néni meg a Pista bácsi. A siker váratlanul éri, mert a jutalomért nem ő pályázik, hanem egy plagizátor, s csak a dicsőség kivívása után derül ki, hogy a franciára fordított novella az ő műve.). Eger városa a házával szomszédos közterület egy részét neki adományozza. (A városvégi Gárdonyi-ház környéke anyira zajlik a gyakorlatozó katonák, játszadozó gyerekek, éjtszakai részeg emberek és egyéb járókelők lármájától, hogy az író megfelelő összeg fejében a kellemetlen teleksáv átengedését kéri a várostól. A városi közgyűlésen a földművesek szószólója tiltakozik az ismeretlen pesti ember kérelmének teljesítése ellen: «Tisztelt közgyűlés! Ha Gárdonyi írnok kérését teljesítjük, akkor követelem, hogy az én fiamnak is juttasson a város telekbővítést. Az én fiam is van olyan írnok, mint ez a Pestről ideszakadt. Az én fiam legalább Eger városának dolgozik, nem Budapestnek, és még sem jutott eszébe, hogy telket merjen kérni a szülőföldjéből.» Az egri értelmiségnek más az álláspontja. A város tanácsurai kieszközlik, hogy Eger ingyen adja át a közterület megfelelő részét, a hetvenkét négyszögölet, a kiváló írónak. «Tisztelet, hála és szeretet – írja nemes föllángolássaI Tóth Béla – szép Eger városának! Az ő csendes, visszavonult, idegen lakójában igaz művész-érzéssel fölismerte az Istentől megajándékozott nagy tehetséget, a nagy magyar írót. Nem tudom, mennyit ér az a kis kertnek való föld. Csak azt mondom, hogy az én rendszerint sötéten néző szemem most könnybe lábad az örömtől, hogy látni adatott ez a gyönyörű, megható, fölséges példa, mikor egy dicsőmultú városunk dicsően cselekszik a jelenben, és babért ad a mi kedves költőnknek. Babért, mert babér lesz abban a kis kertben minden fa, akár meggy, akár alma, akár akác. Üdvözlégy nemes, szép Eger!»)

1900. – A Pesti Hirlapban befejezi az Egri csillagokat. Párisba megy. (Megismétlődő külföldi útjain sok anyagot gyűjt munkái számára. Hallgatja az utasok beszélgetéseit, figyeli az embereket. A következő években megfordul Olaszországban, Svájcban, Ausztriában. Különösen szereti Münchent.)

1901. – A Nemzeti Színházban március 29-én színre kerül A bor. (Gróf Keglevich István, az állami színházak főigazgatója, eleinte hallani sem akar róla, hogy az ország első színpadán «gatyás» darabot adjanak elő, de Beöthy László igazgató nagynehezen engedékenységre bírja a grófot. Mivel a szerzőnek antiszemita híre van a hírlapírói körökben, a napisajtó a bemutatóelőadás után kegyetlenül elbánik a «Göre-történettel». A zsidó színikritikusok minden erejüket megfeszítik, hogy lenéző, kicsinylő, gúnyos megjegyzéseikkel elriasszák a nézőket a színházból, de fáradozásuk hiábavaló: a közönség egyre jobban tódul A borelőadásokra. A Nemzeti Színház történetében mindaddig páratlan eset volt, hogy egy darabot egy esztendőn belül ötvenszer adjanak elő. Az újstílusú népszínmű háttérbe szorította a szalondarabokat; a szerző megmutatta, hogy paraszti életképe a maga költői üdeségével minden szenzáció nélkül is diadalt aratott, s Beöthy Lászlónak igaza volt, amikor az Otthon-körben rábeszélte a novellistát, hogy próbálkozzék meg a színműírással. A darab a főpróbán, a kritikusok jóvoltából, bukásra állt, az első előadásokon is csak mérsékelten indult meg, azután megkezdte hatalmas tömegsikerét.)

1902. – A Láthatatlan ember megjelenése. (Az író végkép elhatározza, hogy sohasem költözik el Egerből. Háztartását anyja gondozza, ő maga nagy szeretettel neveli két fiát. Leánya egyelőre Győrben él az édesanyjánál, később az egri elmekórházba kerül. A három gyermek is, anyjuk is túléli az írót.)

1903. – Negyven éves. Megválaszják a Kisfaludy-Társaság tagjává. (Már az előző évben jelölték, de Fiók Károly műfordítóval szemben kisebbségben maradt. Bukása általános bosszankodást keltett. 1903-ban vele együtt kerül be a Kisfaludy-Társaságba Ferenczi Zoltán és Fraknói Vilmos.)

1908. – Az Isten rabjai megjelenése. (Ez időtájt végre sikerül törvényesen is elválnia Győrben élő feleségétől. Házasságával kapcsolatosan különös mendemondák járnak szájról-szájra. Titkait nem mondja el senkinek, válóperes iratait elrejti a kíváncsi szemek elől. «Ha lelkében és írásaiban – írja igen helyesen Tordai Ányos – nem hagyott volna véres nyomokat ez a házasság, igazán nem érdemelné figyelmét az esztétikusnak. De mert hagyott, senkit sem az egyszerű kíváncsiság ösztönöz a kutatásra. Bizonyos Gárdonyi lelkét házassága megmérgezte, egy évtizedre papgyűlölővé, vallástagadóvá tette, és haláláig keserűséggel telitette.» Későbbi fejlődésében «alig van Isten-hívőbb, Mária-tisztelőbb, másvilágban bizakodóbb, tisztábbtollú és erkölcsösebb írónk Gárdonyinál, bár azt sem tagadhatjuk, hogy a tételes katolikus vallás abban a korban, mikor már öntudatossá és életirányítóvá kellett volna válnia, távol állott tőle. Pedig keresett-kutatott szíve utolsó dobbanásáig.»)

1910. – Megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává. (Ajánlója: Szabolcska Mihály.)

1912. – Eger városa az egyik egri utcát Gárdonyi Gézautcának nevezi el. (Az író meleghangú levelet ír az egri képviselőtestülethez: «Köszönöm önöknek azt a szíves és mélyen megható figyelmet, hogy még életemben átnyujtották nekem azokat a rózsákat, amelyeket csak halotti szemfödelemre várhattam volna.»)

1914. – Ötvenegy éves. A világháború kitörésének éve. (Részlet naplójából: «A katonák milliószámra marsolnak. Lovasok elől és oldalt és hátul. Ágyúk közbül és szuronyerdő. Dalolnak. Harmatcsepp nem hull annyi egy éjjel a földre, mint amennyi könnycsepp az otthonmaradtak szeméből. És az éjnek nincs annyi feketesége, mint amennyi feketeség lesz látható egy év múlva az özvegyeken és árvákon.»)

1919. – Szenvedései a proletárdiktatúra idején. (A tanácsköztársaság kommunista agitátorai Egerben is megkezdik munkájukat, a köznép egy része úrgyűlölő lesz, a vörös jelszavakat fenyegető megmozdulások kísérik.)

1920. – Megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjává. (Ajánlói: Pintér Jenő, Szinnyei Ferenc, Viszota Gyula.)

1921. – Pörösködése kiadójával, a Singer és Wolfner-céggel. (Azt hiszi, hogy írói tiszteletdíjainak elszámolásában félrevezetik, s a szerződésileg kikötött példányszámnál jóval többet nyomnak könyveiből. Súlyos sérelemnek tartja azt is, hogy az új kiadások közrebocsátásában nem veszik figyelembe szövegjavításait. Fiának, Gárdonyi Józsefnek észrevétele szerint: «A per oka: Gárdonyi bizalmatlan természete. E bizalmatlanság előtt a kiadója sem lehetett kivétel.» A pörösködés izgalmai erősen megviselték a betegeskedő írót. A következő évben végre sikerül felbontatnia szerződését.)

1922. – Ötvenkilenc éves. Az ősz beálltával egyre betegebb lesz. (A cisztercirendi gimnázium tanári testületéből Werner Adolf és Torday Ányos többször meglátogatják. Édesanyja és két fia is ott vannak körülötte. Egyik paptisztelője elő akarja készíteni utolsó útjára, fél óráig időzik szobájában, s megindulva jön ki a haldokló betegágyától: «Nagyon melegen, nagyon bizalmasan beszélgettünk. Folyton vallási kérdésekről. Ritka nyugodt lélek, Istenben bízó, szebb életet váró. De gyónni most nem akart. Ha szükségét érezném, meggyónnék, volt a válasza. Majd akkor hivatom.») Halála október 30-án következik be. (Az egri csillagok halhatatlan íróját Eger városa a maga halottjának tekinti, Torday Ányos indítványára elhatározzák, hogy a nagy halottat nem a temetőbe hantolják el, hanem az egri vár földjébe. Az egri érsek hozzájárul az elhatározáshoz, hivatalos szertartással megáldatja és temetővé avatja a sír helyét. November 1-én a város főterén a koporsó érseki beszentelése után a Budapestről és egyebünnen érkező küldöttségek elbúcsúznak az írótól.)

1923. – Budapesten megalakul a tanító– és tanárírókat egyesítő Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság, Egerben megkezdi működését a hevesmegyei írókat és művészeket szervező Gárdonyi-Társaság. (Az előbbinek Simon Lajos, az utóbbinak Werner Adolf az első elnöke.)

1926. – Összes munkái egységes sorozatának megindulása. (A sorozatot nem régi kiadója, a Singer és Wolfner-cég, bocsátja közre, hanem fia és a budapesti Gárdonyi Géza Társaság bekapcsolódásával a Dante könyvkiadó vállalat.)

1931. – Gárdonyi Gézáné Csányi Mária halála. (A hatvanegy éves elvált asszony teljes visszavonultságban élt a győri külváros egyik magányos lakásában.)

1933. – Gárdonyi Géza szobrának fölállítása Budapesten. (A szobor költségeinek egybegyűjtésében az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság szerez legnagyobb érdemeket. A leleplezés ünnepségét a Társaság elnöke, Simon Lajos nyitja meg, Kiss Menyhért ódában magasztalja az írót, Herczeg Ferenc a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság, Pekár Gyula a Petőfi-Társaság nevében mond ünnepi beszédet. Az országgyűlés, a székesfőváros, a Szent István Akadémia, a Nemzeti Színház, a Pesti Hirlap koszorúit s számos más budapesti és vidéki testület és küldöttség koszorúját sorra elhelyezik a budai szobor talapzatára. Az ünnepi lakomán Móra Ferenc felavatja a Gárdonyi-emlékserleget.)

Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. 3. köt. Budapest, 1894. – Rákosi Viktor: Az egri remete. Budapesti Hirlap. 1901. évf. 89. sz. – Csoór Gáspár: A magyar Tolsztojnál. Új Idők. 1911. évf. – Rácz Lajos: Gárdonyi Géza tanulása Sárospatakon. Sárospataki Református Lapok. 1916. évf. – A Nép, Az Est, Az Újság, Budapesti Hirlap, Magyar Hirlap, Magyarország, Magyarság, Nemzeti Ujság, Pesti Hirlap, Pesti Napló, Szózat, Új Nemzedék, Világ és más lapok 1922. évfolyamának cikkei az író halála alkalmából. – Boros Ferenc: Apróságok Gárdonyi Gézáról. Élet. 1922. évf. – Tordai Ányos: Gárdonyi Géza utolsó napjaiból. U. o. 1922. évf. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza élete és első írásai. Budapest, 1923. – Tóth Kálmán: A Gárdonyi-kúria. Élet. 1923. évf. – U. az: Gárdonyi Géza szülőföldje. Képes Krónika. 1923. évf. – U. az: Gárdonyi Géza édesanyja. Ország-Világ. 1923. évf. – Vértesy Gyula: A naptárcsináló Gárdonyi Géza. Szózat. 1923. évf. 67. sz. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza tanítói munkássága. Katolikus Szemle. 1924. évf. – A Gárdonyi-Társaság első évkönyve. Eger, 1924. – Avar Gyula, Benkóczy Emil, Csermely Gyula, Dénes Szilárd, Gárdonyi József, Gopcsa László, Klobusiczky Kálmán, Kőrösi Henrik, Labancz Ida, Matlák József, Simon Lajos, Tóth Kálmán, Váth János és mások életrajzi és jellemrajzi adalékai az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság folyóiratának, a Magyar Családnak, 1–3 kötetében 1924–1926. évf. – Feszty Árpádné: A tegnap. Budapest, 1924. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza könyvtára. Magyar Bibliofil Szemle. 1925. évf. – Lendvai István: Gárdonyi-emlékek. Szózat. 1925. évf. 52. sz. – Supka Géza: A láthatatlan ember hagyatéka. Világ. 1925. évf. május 10. – Szabolcska László: Gárdonyi Géza élete és költészete. Temesvár, 1925. – Csoór Gáspár: Gárdonyirelikviák. Pesti Hirlap. 1926. évf. 76. és 243. sz. – Földes Géza, Hegyaljai Kiss Géza, Köveskuti Jenő, Matlák József, Móra Ferenc, Pintér Jenő, Simon Lajos ~és mások megemlékezései az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság Évkönyvének 1–2. kötetében. Budapest, 1926. és 1929. – Gopcsa László Gárdonyi mint gyorsíró. Néptanítók Lapja. 1927. évf. – Gulyás József, Hodossy Béla és Rácz László: Gárdonyi és Sárospatak. Sárospataki Hirlap. 1927. évf. – Kelemen Ferenc: Gárdonyi Géza szülei. Makói községi polgári leányiskola értesítője. 1927. – Bárány László: Gárdonyi Géza botanikai hagyatéka. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Erdősi József: Mozaik. Budapest és Törökszentmiklós. 1928. – Molnár Jenő: Hol ismerte meg Gárdonyi Géza a magyar parasztot? Budapesti Hirlap. 1928. évf. 76. sz. – Móra Ferenc: A szegedi Gárdonyi. A Literatura almanachja. Budapest, 1928. – Gopcsa László: Gárdonyi-emléktáblák. Néptanítók Lapja. 1929. évf. – Juhász Gyula: Holmi. Budapest, 1929. – Kelemen Ferenc: Az úszósziget lakói. Makói községi polgári leányiskola értesítője. 1929. – Váth János: Gárdonyi Géza életrajza. Szombathely, 1929. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza. Hódmezővásárhely, 1930. – Gárdonyi József Hogyan tanult meg Gárdonyi Géza székelyül? Magyar Nyelvőr. 1931. évf. – Hofbauer László: Adalék Gárdonyi Géza élettörténetéhez. Irodalomtörténeti Közlemények. 1931. évf. – Tordai Ányos: Gárdonyi Géza útja az egri vár földjébe. Budapesti Hirlap. 1931. évf. április 5. sz. – Hofbauer László Gárdonyi Géza szegedi újságíróskodásának története. Debreceni Szemle. 1932. évf. – Avar Gyula, Berzeviczy Albert, Földes Géza, Havas István, Herczeg Ferenc, Móra Ferenc, Móra László, Pekár Gyula, Ravasz László, Simon Lajos és mások személyes emlékei és általános méltatásai Az egri remete című műben. Szerk. Simon Lajos. Budapest, 1932. – Payr Sándor: Gárdonyi apja és a Ziegler-család Sopronban és Nemeskéren. Az evangélikus Zieglerek és Gárdonyi vallásos lelkülete. Sopron, 1933. – Ifj. Gárdonyi Géza: Az élő Gárdonyi halott hitvese. Pesti Hirlap. 1934. évf. október 31. és november 3. sz. – Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Két kötet. Budapest, 1934. – Császár Elemér: Szabolcska Mihály levelesládájából. Irodalomtörténeti Közlemények. 1935. évf. – Gárdonyi József: Dankó Pista. Budapest, 1935. – Lendl Adolf: Gárdonyi és a mikroszkóp. Búvár. 1935. évf. – Tordai Ányos: Amit nem tudtunk Gárdonyiról. Magyar Kultúra. 1935. évf. – Móra Ferenc: Napok, holdak, elmúlt csillagok. Budapest, 1936. – Nagy József Béla: Gárdonyi a magyar nyelvről és a németről. Magyar Nyelv. 1936. évf. – Somos Lajos: Gárdonyi egri öröksége. Egri érseki tanítóképzőintézet értesítője. 1936.

GÁRDONYI GÉZA, AZ ELBESZÉLŐ.

LEGMAGYARABB lelkű regényíróink egyike ő, a tiszta magyar beszéd klasszikus művésze. Lebilincselő módon szövi meséit, remek jelenetei vannak, hangja utánozhatatlan kedvességű. Egyszerű, igaz, közvetlen író, merengő szellem a költői és mégis reális emberábrázolás mestere.

Írói hírnevét az 1890-es évek elején alapozta meg egy irodalmi szempontból jelentéktelen ötlet hatásos kiaknázásával: Göre Gábor leveleivel. Humoros levelei a Magyar Hirlapban jelentek meg, később könyvalaktan is napvilágot láttak, az egész ország mulatott rajtuk. A különféle kalandokba bonyolódó falusi bíró személyében a régimódi parasztembert szembehelyezte a modern kor új embereivel és intézményeivel, a naiv maradiságot szembeállította a kultúra haladásával, a falu elmaradt gondalkodását összehasonlította a nagyváros gúnyt érdemlő szokásaival. Ezekben a jóízű históriákban sok volt a túlzás, a tekintélytartó falusi bíró elmélkedései nem egyszer hihetetlenül együgyűnek tüntették föl a magyar gazdát, de az eleven helyzetkomikum annyi kacajt váltott ki az olvasókból, a parasztalakok gondolkodása, beszéde, mozgása olyan derűt keltett, hogy a Göre-esetek népszerűsége versenyzett a Gyurkovics-lányok történeteinek sikereivel, Az író később nem szívesen emlékezett vissza pályájának Göre-korszakára, pedig nem volt semmi röstelni valója azért, hogy egyszerre három híres alakot teremtett: Göre Gábor bíró urat, Durbints sógort és a Kátsa cigányt. Nyelvében annyi volt az eredeti kifejezés, stílusában annyi a népies magyarság, ő-ző tájbeszédében annyi a tréfás fordulat, hogy az évtizedes sikerző nem érdemetlen munkát ért. Az új hangért bízvást el lehetett nézni a levelek kisebb-nagyobb ízléstelenségeit. A Göre Gábor-féle tudákos parasztok egyébiránt megérdemelték az író szatirikus humorát, mert kinőtteknek hitték magukat a falu világából, s úrhatnám viselkedésükben benne volt igénytelen falusi társaik lenézése. Az író bosszankodott a nagyképű új paraszt-típuson, s a primitív gondolkodás balfogásait ötletesen fölhasználta a maga céljaira.

Művészi kibontakozása a Novellák (1894) és Tárcák (1894) köteteiben indult meg. Több feltűnő jellemvonásával vonta egyszerre magára a figyelmet: a természet költői festésével, a naív lelkek világának ábrázolásával, humorának mosolytkeltő megnyilatkozásával, szellemének és stílusának eredetiségével. Mintha valami halk dallam járt volna történetei nyomában. – Újabb novellás kötete, A Pöhölyék életéből (1895), a magyar néplélek kitűnő ismerőjének mutatta. Nemcsak humoros paraszt van – látjuk a kis regényből – nemcsak léleknyugtató idill a falu élete, az egyszerű emberek sorsába is belesujtanak a végzet villámai. Pöhöly János urat nevel fiából, de reményei megcsalják, fia elzüllik, s később lerongyolódva kerül vissza Amerikából szülőfalujába. «Apám, apám, miért szakítottál el ettől a földtől, miért akartad, hogy én úrrá legyek. Az úr csak mostoha gyermeke a földnek, vándor ördögszekér. Ó milyen boldog lehettem volna az én kis falum jámbor világában. Az én lelkem abban a levegőben nőtt fel, abban is kellett volna élnem és meghalnom.» Az elhagyott anyaföld bosszút áll az apán is, a fiún is. «A föld nem csal meg senkit. Aki a földön jár, jó helyen jár.»

A magyar föld rajongó szeretete tündöklik az író falusi rajzgyűjteményéből: Az én falumból (1898) is. Két kötetében a dunántúli katolikus magyar népet olyan hangulatosan, a mellett annyira a maga természetes valóságában mutatta be, hogy a műértők bámulattal látták, mennyi újat lehet mondani a magyar falu gazdaembereiről, még Jókai Mór és Mikszáth Kálmán után is. A rajzgyűjtemény egy néptanító följegyzéseit foglalja magában egy év tartama alatt, s e följegyzések során megelevenedik a falu egész világa. A változatos élményanyagban természeti megfigyelések, leíró részek, emberi jellemzések, állati alakrajzok, megható jelenetek, gondolkodásra késztető elbeszélések vegyesen vannak; az író körülbelül úgy tesz, mint annak idején Mikes Kelemen a Törökországi Levelekben: megörökíti környezetének életét, s novellisztikus részleteivel szerencsésen táplálja érdeklődésünket. Annyi a poézis ebben az ihletett szellemű munkában, hogy szerzője méltán nevezhető a magyar falu egyik legnagyobb költőjének. életszemlélete, egyéni látása, bölcselő mélysége, nemes hangja, természetérzéke, emberábrázolása, előadó művészete s magyarosságában is finoman hajlékony nyelve a tehetségére immár teljes mértékben rátalált művész alkotó nagyságának megnyilatkozása. Egyes fejezetei soha el nem avuló kortörténeti jellemvonások őrzőhelyei, (Gólyák, méhek, kislibák, Virágok, bogarak, Petykó, András meg a kutyája, Ebéd a körtefa alatt, A mesgyekő, Minek a pénz, A táltos ember, A barboncás, A bor, A kék pille, Tanácskérés, Kevi Pál halála.)

Gárdonyi Géza rajzaiban, novelláiban, regényeiben megvan az, ami a modern írónak olyan nagy hiányossága a mélyen érző szív, a részvét és megindultság az üldözöttek és szerencsétlenek keservei iránt. Az emberi lelket minden rejtekében ismeri, a szenvedők fájdalmát költői ihlettel mutatja be. Föltámasztó ereje a régi idők megelevenítésében nem egyszer szinte látomásszerű.

Az egri csillagokban (1901) a tizenhatodik század hősi szelleme egy magyar vitéz kalandos élete során nagyszabású korképpel bontakozik ki. Bornemissza Gergely, a szegény dunántúli kovácsmester fia, Török Bálint udvarában nő fel, eszességével és hősiességével minden veszélyből kivágja magát, megmenekül a pogány ellenség fogságából, ott van Budán, amikor Szolimán szultán megszállja a várat, később Izabella királyné udvarából megszökteti szerelmesét, Cecey Évát, résztvesz a Török Bálint kiszabadítására Konstantinápolyba induló vitézi csoport titkos vállalkozásában, elszántan vezérkedik Dobó István várkapitány mellett Eger ostromakor, nagy része van abban, hogy az ozmán hadak megszégyenülve vonulnak vissza a híres vár falai alól. – Eger ostromának leírása olyan a regényben, mint egy modern eposz. Csataképei páratlanul mozgalmasak. A regénynek ez a második része valóságos magyar Iliász prózában. A történetírók holt anyaga elevenné lesz, az elevenség színpompával párosul, a folyton változó harci képekben annyi találékonyságot mutat az író, hogy hozzáfogható érdekességű és pezsgőbb leleményű csatafestő nincs a magyar irodalomban. Az ostrom kápráztató leírását büszke hazafias szellem lengi át, a várvédők diadala a nemzet halhatatlan dicsőségévé magasztosul. A regény első részében erős a romantikus elem, Bornemissza Gergely kalandjai a hős ifjú életrajzának fonalán mozaikszerűen sorakoznak egymás mellé, de az író itt is az érdekfeszítő mesemondás művésze. Beható kortörténelmi tanulmányai teljesen beleolvadnak elbeszélésének változatos jeleneteibe.

A láthatatlan ember (1902) egy Zéta nevű művelt görög rabszolga önéletrajza. Zéta Bizáncból Attila hún király birodalmába kerül, ott beleszeret egy előkelő hún úr leányába, Emőkébe; arról álmodozik, hogy kitünteti magát, s hitvestársává teszi Emőkét. Megismeri a hún világot, harcol a katalaunumi csatában, sokat szenved, de Emőke mégsem lesz az övé. A szép leány Attilába szerelmes, és szánalommal nézi a görög ifjú vergődését. Attila temetésén Emőke is megöleti magát a hún király vitézeivel, Zéta pedig hazatér Bizáncba, nőül veszi a vele együtt menekülő rabszolgalányt, Dsidsiát, a császár könyvtárosa lesz, s megírja szerelmének történetét. – Az író az egykorú krónikák szakadozott szövegeire érdekfeszítő történetet épített, a hún-magyar népet a naiv eposzok bájával és erejével jellemezte. Ezt a munkáját a mesemondás elevenségében, az elbeszélő hang természetességében és a korrajz igazságában nem múlja fölül egyetlen magyar történeti regény sem. A kortörténet hangulatos elemei a lélekelemzés bölcselő szellemével vegyülnek, az író bensőséges lírát visz a leküzdhetetlen szerelmi szenvedély festésébe. Más az arc, más a lélek, kiismerhetetlen az emberi cselekedetek hajtóereje, az ismert külső mögött rejtélyes életet él az ismeretlen belső: a láthatatlan ember.

Az Isten rabjaiban (1908) elénk tárul a középkori szerzeteskolostorok és apácazárdák világa. Két hőse van a regénynek: egy Jancsi nevű domonkosrendi fráter és Árpádházi Boldog Margit, a magyar király apácaleánya. A szerzetes szerelmes a királyleányba, de ez a szerelem csak eszményi rajongás, a királyleány nem tud róla. Kolostoraik a Duna szigetén vannak, olykor hallanak egymásról, néha látják egymást. Így folyik életük Margit haláláig. – Bámulatos, hogy ebbe az egyszerű keretbe milyen gazdag díszítéssel hímezte bele az író sok érdekes mondanivalóját. Az árpádkori magyar élet bemutatásában és a középkori emberek ábrázolásában egyformán remekelt. Áhítatos hívők, jámbor apácák, vezeklő barátok, egyszerű cselédnép, szilaj nemesurak, a királyi udvar előkelőségei vonulnak föl az olvasó előtt, megelevenedik a mult szelleme, örök emberi tanulságok bontakoznak ki a könyvből. Imádkoznak, dolgoznak, szenvednek, mulatoznak, háborúskodnak az ország lakói, olykor félnek az idegen támadásoktól, máskor ők rettegtetik az ellenséget, ha pedig nincs háborús veszedelem, akkor egymást kínozzák. A regény hősében, Jancsi fráterben, megvan a magyar jellem minden vonása, a Domonkos-rend szigorú kolostori szabályai belőle sem tudják teljesen kiirtani az egyéni és faji őstulajdonságokat derék katolikus pap és tudós férfiú ő, de ember és magyar. Margit egyénisége az aszkétaság glóriájával ékes, elérhetetlen magasságban áll a parasztsorból származó domonkosrendi szerzetes fölött, az egész ország áhítattal pillant átszellemült alakjára. A regény bonyodalma a szerzetes-hős lelke mélyén játszódik le. Ez a belső cselekvés eleven és sokrétű, mint ahogy a színtéren mozgó egyházi és világi embereknek is vérből és húsból táplálkozik az élete.

Gárdonyi Géza történeti regényei a régi századok szellemének ritka átérzéséről tanúskodnak. Nem históriai adatokkal terhelt és régészeti díszletekkel cifrázott korrajzok ezek, hanem a mult idők lelkének művészi életrekeltései egy nagy elbeszélő mesemondásának tükrében. Az író érdeklődése kiterjed a hajdani világ minden nemzetrétegére. Nem elégszik meg a királyok, főrangúak, nemesurak bemutatásával, hanem olvasói elé vezeti az egyszerűbb társadalmi osztályok tagjait is. A kisemberek sokszor jobban érdeklik, mint a történeti személyiségek és az országos események.

Társadalmi regényei is a született íróművész költői alkotásai. – Az a hatalmas harmadik (1903) mély emberszeretettel megírt könyv az igazi szerelem leküzdhetetlen erejének bizonyítására. Hiába harcolunk értelmünkkel a szerelem ellen, mégis hatalmába ejt bennünket a férfin és nőn kívül álló ismeretlen: a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar. Ez sodorja egybe az embereket. A bölcs elfelejti bölcseségét, az együgyű lélek eszessé válik, a gyáva bátorrá lesz, ha megjelenik lelkében a leküzdhetetlen vágyódás – a gyermek akaratlan sejtése és kívánása. A regény hőse, Miska, a feleségétől elváltan élő földbirtokos, maga mondja el élete történetét. Házassága szerencsétlen volt, felesége nem szerette, ő is meggyűlölte az asszonyt. Élete sorsában akkor köszöntött be a fordulat, amikor megismerkedett Mariskával, s a tisztalelkű leányban megtalálta nőeszményképét. Ez ellen a szerelem ellen hiába küzdött, Mariska annyi bizonyságát adta odaadó szerelmének, hogy életük végül is összefonódott. Nem vehette ugyan nőül új élettársát, mert az első asszony nem egyezett bele a válásba, de a házasságkötés állami és egyházi szentesítése nélkül is boldogan éltek egy faluban. – Ez az igen érdekes irányregény a házassági törvény kérlelhetetlen intézkedései ellen foglal állást. A jobb sorsra érdemes, nemes gondolkodású, becsületes férfi válni akar a szeretetére és becsülésére méltatlan nőtől, de nem lehet, mert a törvény betűi tiltják. «Hogy kell az embernek lappangnia, rejtőzködnie, lábujjhegyen járnia, mikor arra a gonoszságra vetemedik, hogy boldog akar lenni a főtisztelendő Egyház és a tekintetes Állam beleegyezése nélkül!» A házassági törvény ellen tiltakozó témát nyomon kíséri a másik kérlelhetetlen tétel a szerelem ellen nincs védelem, ha a megszületendő gyermek keresi a neki megfelelő szülőket. A szerelem okának ez a magyarázata Schopenhauer egyik híres gondolatában gyökerezik, felfogását Gárdonyi Géza elfogadja, a teozófusok elméletével továbbfejleszti, és misztikus filozófiával támasztja alá. A szerelem ébredését, fokozódását, diadalát a reálisan figyelő író művészi mesemondása bontja ki az olvasó előtt, a mese hajtóerejének bölcselő megvilágítását a teozófus végzi.

Az öreg tekintetes (1905) egy régivágású földbirtokos tragikus története. Csurgó Károly eladja birtokát, Budapestre költözik leányához és orvosvejéhez, de nem tud elhelyezkedni a főváros rideg világában. Eleinte jól érzi magát, később egyre több összeütközése támad környezetével. Bajt bajra halmoz, csalódik mindenkiben. Búskomor lesz. Látja, hogy senki sem érti meg; érzi, hogy leánya sem szereti igazán; odajut, hogy veje durván megsérti; a boldogtalan öregúr végső kétségbeesésében beleöli magát a Dunába. – A regény hőse, az egykori falusi világ jólelkű nemesura, kilép egy régi kép keretéből, és leül a modern emberek közé társalogni. Nem való neki a nagyvárosi világ akarata ellenére is nyugtalanítja hozzátartozóit, végül megrokkan. Gyermeki bizalmát rideg fölénnyel szemlélik, nyíltszívűségét gyanakodással viszonozzák, koldusbotrajutását cinikus vállvonogatással intézik el. Övé minden rokonérzésünk, szánalmunk, meghatottságunk. Körülötte közömbös lelkek, szívtelen pénzlesők, alattomos számítók; elszigetelten áll velük szemben, hiába igyekszik magába fojtani megbotránkozását, keserűségét, lelki összeomlását. Történetében a puritán erkölcs összeütközik a hálátlansággal, a falu a várossal, a fajmagyarság a nemzetietlenséggel. Azt a lélektani folyamatot, hogy a pesti utca és a nyirkos bérház hogyan öli meg a szabad természetért epedő lelket, mesteri módon ágyazza be meséjébe az író. Nincs a regényben semmi szerelmi történet, mégis érdekfeszítő elejétől végig. A tragikus fejlemények lelki megokolása, a jellemalkotás biztossága, a cselekvény drámai menete, a kompozíció szoros egysége sugárzó fényt vet az író alkotó művészetére. Előadó varázsa lebilincseli figyelmünket humora mélyen gyönyörködtet. A köznapi dolgokra is az ihletett költő tündérpalástját borítja.

Ábel és Eszter (1907) két szív vergődésének megható rajza. Nyéky Ábel könyvkereskedő-segéd beleszeret egy pesti özvegyasszony leányába, Kardos Eszterbe, de nem veheti nőül szerelmesét, mert Esztert az édesanyja egy orvoshoz erőlteti feleségül. A barátság az esküvő után sem szakad meg a fiatalok között, titokban sokszor találkoznak. Eszter ugyan nem csalja meg az urát, de Ábeltől nem tud elszakadni. A szegénysorsú ifjú végre vagyonhoz jut, válásra kéri az asszonyt, Eszter azonban nem hagyhatja el férjét, mert gyermeket vár. Ábel elkeseredésében külföldre utazik, tudományos pályára készül, később kinevezik tanárrá. Még akkor is szereti ideálját, amikor feleségül veszi szállásadójának leányát, Bertát. Fia születik. Ekkor hal meg Eszter férje. A szép özvegy reméli, hagy most már Ábelé lehet óhajtása azonban nem válik valóra; fellobbanásában újra egy olyan emberhez megy nőül, akit nem szeret, s ezzel útjai nagy időre elválnak Ábel útjaitól. Évtizedek mulva a fővárosban egy öreg úr találkozik egy öreg hölggyel: Ábel Eszterrel. Mindkettőjük mellől elhalt a családjuk, kart karba fűzve mennek tovább, s mint régi benső barátok újítják meg szívükben élő emlékeiket. – Ez a regény is ihletett toll munkája. A szerelmes szívek vergődésének rajzában a legfinomabb vonalak és leggyöngédebb árnyalatok váltakoznak, a két passzív lélek sorsa a hangulat líráján át fejlődik. Hogy ismeri ez az író az emberi lelket, a szerelem édesbús játékait, a házasélet lélektanát! Ha az ajak nem forr is össze az egyesülés lázában, a szerelmes lelkek egymás mellett maradnak mindvégig. A finom lélek-elemzés a regény egyik nagy erőssége, s egyben az elhitetés munkájának is hatalmas támasza. Nem mindennapi tehetség kell ahhoz, hogy a vágyódó szerelem és asszonyi kötelesség harcában a mesemondás meggyőző ereje elfogadtassa az olvasóval a hitvestársi hűség valóságát.

Szunyoghy miatyánkja (1916) a tragikus szerelmes és törhetetlen életerő regénye. Szunyoghy Dániel megízleli két házasságában a szerelem mennyországát és poklát; első felesége, Hedvig, boldoggá teszi; második neje, Margit, rútul megcsalja. Nem először rázza meg hányatott életét a vihar, de most, a legnagyobb orkán után is, fölemelt fővel indul új életre Amerika felé. – A változatos mozzanatokban bővelkedő elbeszélést egy rövidebb detektív-történet keretébe foglalta az író, a két mesét többszörösen összefonta, s a rendes regénykompozíciótól elütő egyéb fogásokkal is segített különös szerkezetűvé tenni a tetterős hős életrajzának menetét. A földbirtokost éles értelme átvezeti az élet minden baján, erkölcsi érzéke rendíthetetlen, a rajtunk kívül álló felsőbb világrendbe vetett hite megingathatatlan. Földi életünk vágyak, botlások, vereségek sorozata, de csalódásainkban is vállalnunk kell balsorsunk terheit. Értelmünk és fantáziánk küzdelmében csak az boldogul, aki képzelődését béklyóba tudja verni, s fejében az ésszel, szívében a szeretettel, egész lelki alkatában az akaraterő szívósságával mérlegeli élete megpróbáltatásait. Az életet nem szabad eldobnunk magunktól, mert a földönúli hatalmak úgyis újra visszakényszerítenek bennünket a földi lét igájába. Zúduljon bármi balvégzet életünkre, hitünk ne ernyedjen el.

Az író halála után egész sor regénye került elő hagyatékából. – Ki-ki a párjával (1923): egy haldokló emberpár szomorú története. A fiatal ember is, a fiatal leány is tüdőbeteg, életük kínosan őrlődik egy falu csöndjében. – Ida regénye (1924) az érdekházasság kényszerűségének szerencsésen megoldott esete. Ó Idát édesatyja arra kényszeríti, hogy férjhez menjen Balogh Csabához, a jegyespár nem szereti egymást, de azért házasságuk boldog lesz, mert mind a két házasfél kiváló egyéniség, és örül egymás megtalálásának. Sorsunkat láthatatlan kéz irányítja, rejtélyes, de jótékony kéz. – Aggy’ Isten Biri (1925): két falusi család harca és kibékülése. Az ellenségeskedést a szerelem oldja meg. Háttérben a világháború kitörése, szemünk előtt a falusi élet egyéni örömei és szociális bajai. – A kapitány (1926) egy szegény paraszt-házaspár sorsa a felvidéki orosz betörés forgatagában. A béke nyugalma után a világháború pusztítása, a szörnyű szerencsétlenségben a jószerencse segítsége. – Bibi (1928) lapjain egy falusi pap és egy árva leány lép az olvasó elé a világháború és a forradalomnak gyászos korszakában. A leheletszerű szerelmi történet kölcsönös lemondással végződik. – Ezek a téma jelzések csak éppen rávillantanak a mesék középpontjára, annak is csak egy kis részére, de nem adhatnak még halvány tájékozást sem a mesemozzanatok különlegességeiről, a személyek eredetiségéről, s arról az utánozhatatlan hangulatról, amely a Gárdonyi-könyvek legfőbb sajátsága. Ez a hangulat már az első lapokon megfogja az olvasót, s egyre jobban növekvő költői hatással kíséri végig.

Novelláinak gyűjteményei értékesebbnél értékesebb kötetekben jelentek meg. (Két katicabogár, Átkozott józanság, Mi erősebb a halálnál, Hosszúhajú veszedelem, Messze van odáig, Hallatlan kíváncsiság, Krisztus bankója, Boldog halál szekerén.) Azonkívül számos kisregény; helyesebben nagy gonddal kidolgozott terjedelmesebb novella. (Leány nézőben, Julcsa kútja, A kürt, Te Berkenye, Vallomás, Zivatar pékéknél.) Az egyéniségek és embertípusok, férfiak és nők, urak és parasztok, szerelemtelen optimisták és boldogtalan szerelmesek megkapó szoborszerűséggel emelkednek ki ennek a novellatermésnek gazdag tárházából. Teljes realizmus és mégis igazi költőiség, csodálatosan egyszerű és mégis finoman színező elbeszélő technika: ez Gárdonyi Géza hatásának egyik titka. Olykor még a legkisebb megjegyzése is világosságot gyujt és melegít. Az élet arcának sötét redőit a megnyugvás életfilozófiájával simítja el. Fájdalmas és gyöngéd, a nélkül, hogy felindult vagy érzelgő volna. Érezni, hogy nagy sebeket hordoz lelkén, de életsiratását a jóság és megbocsátás fátyola mögé rejti.

A pátosz éppen annyira távol áll lelkétől, mint a hideg hang. Benső együttérzésbe olvad meséivel, alaphangja az elégia és idill közt hullámzik. Líraisága besugározza hőseit, közömbösen még a természet életmegnyilvánulásait sem tudja szemlélni. Óvakodik a lelki elemzés aprólékosságától, nem növeli meg elbeszéléseinek terjedelmét hosszadalmas leírásokkal. Hősei elénk lépnek és cselekednek.

«Legyen nektek bátorságotok egyszer úgy írni az életről, amint van, nem pedig görögtűznél mutogatni a siralomvölgyét, amint szoktátok» Ezt a jelmondatát – attól kezdve, hogy szakított kezdő romanticizmusával és ifjúkori élcelődésével – haláláig híven követte. Távol a naturalisták túlzásaitól, realista maradt mindvégig. Megfigyelte az életet, s a történéseket a valósághoz híven mutatta be, de az életigazságok köré olyan hangulati varázst szőtt, hogy költészetével nemcsak a valót, hanem annak égi mását is előbűvölte. Ha szüksége volt idealizálásra, csodálatos valóságérzékkel tudott eszményíteni. Mint lélekelemző a legkitűnőbb analitikus regényírók közé tartozik, mint emberábrázoló kísérteties élethűséggel kelti életre hőseit, mint meseszövő nem untat egy pillanatra sem, mint előadó művész páratlan a maga nemében. Tehetségének külön szerencséje, hogy nem szorult az aprólékos lélekelemzés modern unalmára, csakúgy, mint ahogyan leírásaiban is jobban feltámasztotta hősei világát néhány mondatával, mint mások a leghosszadalmasabb ábrázoló részletességgel.

A szerelem nemesirányú költészetében a nagy magyar írók közül talán Petőfi Sándorhoz hasonlítható legjobban, annyira kerüli a szerelmi történetek érzéki mozzanatainak kiemelését. Gyöngéd és szemérmes író ő a házasságtörési esetek sivár korszakában. Emőke, Dsidsia, Margit, Éva, Mariska, Eszter, Hedvig, Ida, Bibi eszményi alakjai mellett a feledhetetlen női lelkek egész sorát keltette életre. Annál meglepőbb ez, mert másrészről szinte a nőgyűlölettel határos gyanakodást érzett a nők iránt, az élet szerencsétlenségeinek egy részét a szerelemnek tulajdonította, a boldogtalan házaséletek bemutatásában párját ritkító művész volt. De hasonló művészettel festette az ébredő szerelmet, az ifjú párok sóvárgásainak leküzdhetetlen izzását, a vágyak és szenvedélyek tragikus végét. A léha szerelem nem érdekelte, az ábrándozás világát a költői átélés lírájával támasztotta föl.

Nőalakjainak bemutatásában egész életre szóló erővel hatott reá szerencsétlen házassága. Amilyen gyöngéd lelkek leányalakjai, többnyire éppen olyan kiszámíthatatlanul szeszélyesek asszonyai. A leány virágszál, az asszony tüskebokor, a házasság boldogtalan szerződés.

A házasságról való gondolkodását elég néhány idézetben bemutatni. Az egyik: «A két galamb tehát összeházasodik. Mindent meggondolt, mindent megfontolt, csak azt az egyet nem, hogy mi a házasság. Mi a házasság? Még ez is kérdés? Mondaná a két galamb. Hát: turbékolás, csókolódzás, kerengés a boldogság szárnyain a mennyország rózsás felhői között. Itt a hiba! A házasság nem csupán boldogsági társasvállalat. Szenvedések is vannak az életben. Tehát az egybekelők azokra a szenvedésekre is vállalkoznak. Csakhogy addig ki-ki a maga baját szenvedte, az egybekelés után már a másik baját is. Nem minden hónap május. Vállaljuk, hogy együtt éljük át májust, vállalnunk kell, hogy együtt éljük át a későbbi viharokat, rossz terméseket, fagyokat, sovány éveket.» A másik: «Az égi törvények azt mondják: A házasság addig tart, ameddig a kettő egynek érzi magát. A földi törvények azonban ezt mondják: Együtt kell maradnotok, ha nem is vagytok egyek. Boldogtalanul is, szeretetlenül is. Bizony nem bölcseség velejével áll a házasságnak ezen a kérdésén az az egyházi paragrafus, amelyik nem engedi elválni azokat, akik csalódtak egymásban, s ha véletlenül valamelyik később találja meg a párját, sem ő nem csatolhatja magához, sem az nem csatlakozhatik. Pedig még a gyermekeknek is jobb volna, ha nem a pokol levegőjében érlelődnének emberekké.» A harmadik: «A nőtlen embernek csak lakása van. A családosnak otthona. Ha nincs is gyermeke, akkor is otthona. És aki megtalálta az igazi párját, az ugyan nem gondol olyanokat, hagy a férfi a nőnek az életét szolgálja a maga életével. Mert a nő élete az ő élete. Tehát a maga életét szolgálja, mikor a nőnek az életét szolgálja is; valaminthogy a nő is, mikor a férfit szolgálja a maga életével, a maga életét szolgálja. Az ilyen házaspárnak a szívében mindig zeng az angyalok zenéje, a szeretetnek minden muzsikánál szebb harmóniája.»

Bár az ábrándos szerelem lelki válságai és a csalódott szerelmes kétségbeesett napjai középponti helyet foglalnak el regényírásában, szerelem nélkül is van elég meséje, másfajta tárgyaival is magához bilincseli olvasói érdeklődését. Jól tudja, hogy a férfi és a nő kölcsönös vonzódása vagy hidegsége az élet megpróbáltatásainak csak részleges képe; az élet másik részében egyéb bajokkal küszködik az ember, más kérdések gyötrik, sorsába egyéb erők nyúlnak bele végzetszerűen.

Minél több, minél változatosabb, minél egyénibb emberalakokat akart teremteni, s ez nem került nagy fáradságába. Érezte, hogy a képzelet gazdagsága nemcsak az érdekfeszítő mesék bőségében nyilatkozik meg, hanem abban is, hány igaz emberalakot tud az író alkotni. Érdeklődése sokoldalú volt, képzelete pilleként csapongott, hőseinek és mellékszemélyeinek képtárát évről-évre gazdagította.

A falu a maga eredeti egyéniségeivel és megszokott típusaival kedves otthona maradt pályája végéig. Sok mindent fölfedezett, amit más is látott, de mégsem vett észre; és sokat észrevett, amit más sohasem látott. A mezők és kertek, a házak és csőszkunyhók, az öregek és gyermekek, az állatok és virágok egészen mások az ő költészetében, mint elődei és kortársai rajzaiban. Gyökeréig ismeri és megragadó művészettel mutatja be a világháború előtti magyar falut. Idegenkedve néz a rosszindulatú parasztra, rokonérzéssel szemléli a jólelkű gazdát és környezetét. Férfialakjai romlatlan parasztemberek, nőalakjain és gyermekhősein a mezők harmata reszket.

Szemügyre veszi a silány falusi embert is, de amikor beállítja egy-egy kis történetének középpontjába, nem turkál a szennyben, e nélkül is megvilágítja a lélek mélységeit. Akadnak önző, durva, szívtelen, fukar, kapzsi, verekedő, állatkínzó, iszákos, káromkodó, hálátlan, hitvány parasztjai szép számmal, van azonban védőgondolata az ő számukra is. «Az egyszerű parasztot fel kell emelni műveletlenségéből. Tanítani kell őket onnan kezdve, ahol a tanító abbahagyta. Embertársainkban mindig magunkat kell éreznünk. Ami neki baj, nekem, is bajom. Ami neki érdeke, nekem is érdekem. De hol az az úr, aki egynek tudja magát érezni a szegénnyel? Hát bizony lelkileg és testileg tisztasághoz szokott embernek a nép között élni: mindennap való keresztrefeszítés. A nép elmaradott legalább ötszáz évvel. Lelkileg nem rossz faj, de nevelésével eddig nem foglalkozott senki. Durva. Nem gonosz»

A földművelőben éppen úgy benne vannak az örök emberi vonások, mint az úrfélében, de az élet küzdelmei az egyszerű tűzhely sorsához idomítják a gazdaembert. Szorgosan fáradozik a megélhetésért, s ebben a nehéz kenyérkeresetben mindennél fontosabb számára a jó hitvestárs: «Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hűséges megosztója. Igavonó-társ. A nép fia már gyermekkorában kiválasztja a többi közül, és úgy áll rajta a szeme, gondolata, érzése, mint legnagyobb kincsén» Ezt a derék népet nem kell szánalommal nézni, nem kell a nagyvárosi ember szempontjai szerint boldogítani. «A természet kebelén nincs szegény ember. A szegénységet a civilizáció nevelte. Parasztjaink nem is tudják, hogy milyen boldogok. Mert hiszen mindegyik a maga kenyerén élhet. Ha dolgozik: Isten szabad ege alatt, s akkor is magának. Ha pihen: a maga fájának árnyékában nyáron, a maga fájának melegénél télen. Szabad. Minek hát felszabadítani? Nem szolgálja a legnagyobb tirannust, a Pénzt. A város játszhat forradalmasdit. Ott a multimilliomostól az útkaparóig mindenki a Pénz körül táncol.»

Szolgaságról beszélnek, rabszolgaságról. «Rabszolgaság mindig volt és lesz a földön. Csak a neve más. A népek milliói rabszolgák a királytól lefelé a cselédkanászig. Mindenki rabszolga, akinek az óra napról-napra olyat parancsol, amit máskülönben nem cselekedne. És ennek az az oka, hogy nem tudjuk elképzelni az életet pecsenye nélkül és divat szerint szabott ruha nélkül. Selyem-nyakkendő nélkül. És más efféle nem éppen szükséges kellékek nélkül. Hát mindholtig azért raboskodunk. Teljes életünk a másé vagy a másoké. Ha megszoktuk volna már gyermekkorunkban, hogy a kenyér, gomba, gyümölcs, tök, paszuly, borsó, krumpli mind igen jó táplálék, és kevésbe kerül, a ruhát meg ne mások szemének szabassuk, hanem csak a testünk védelmére, életünk nagyobb része vagy talán teljesen is a magunké maradna.» A nagyváros: emeletes kőrengetegben szaladozó emberek! «Én is éltem nagy városban eleget. Elnéztem az embereket: mindenkinek hiányzik valami. Mindíg hiányzik valami. Azok az emberek mindig ezt a valamit keresik. Hát én idején ráeszméltem, ott hagytam a nyugtalanságot. Ide jöttem. A lélek nyugalmát megtaláltam. A városi ember ritkán néz fel az égre. Nem is igen nézhet az emeletes házak között. A falusi előtt azonban szinte mindennaposan kitárul a csillaglámpásokkal megvilágított végtelenség. Mindennaposan érzi, hogy ez a földi világ része annak a rejtelemnek. Az élete is azért nyugodtabb, a munkája meg a járása is. A városi ember gondolkodásának nincs kapcsolata a végtelenséggel. Az élete csupa sietés, kapkodás, száguldozás pénz és pénz után. Vén fejjel is. A falusi ember, ha halálos ágyán a végtelenségnek érte nyúló kezét érzi, meghal, mint ahogyan az anya kebelén elalszik a gyermek. A városi ember futtában hal meg, mint a fiakkeres ló. A pénz, amely után teljes életén át törtetett, kihull a markából, s ha még a koporsóban is van gondolat, bizonyára ez: voltaképen hát miért is éltem?»

Hová meneküljön az ember az élet zűrzavarai elől? A természetbe és a jósághoz. A halhatatlan író természet szeretete lassankint valóságos panteizmussá fejlődött. Nem hiába volt herbáriuma, laboratóriuma, tudományos könyvtára: a növények és állatok rejtelmes világában a bölcselkedő tudós otthonosságával mozgott. A teremtmények világának megfigyelése csodálatos gondolatokat sugallt elméjébe, lelke fölfohászkodott a végeláthatatlan mindenséghez: «Hol a határ az életek kicsiségében, s hol a másik határ az életek nagyságaiban? Hol végződik a valami és hol kezdődik a semmi?» És fölfohászkodott Istenhez: «Ki tudhatta más beleépíteni abba a partatlan, széletlen, határtalan, feneketlen semmibe, fundamentum nélkül is, azt a hangtalanul járó, fényes, nagy örökmozgót, amelynek a neve: Mindenség?»

Alig van még egy magyar regényíró, aki annyira gyönyörködnék a virágokban és fákban, mint ő. «Mindig megállok, mikor az első tulipánt meglátom. A szemem leányt keres, akinek odanyujtsam, és aki dalolva menjen útjára vele. Földillatot érzek; és ha még nincs itt a fecske, reá gondolok. Ő tulipán, kedves virágunk nekünk! Ha ez a virág dalolna, magyar nótát dalolna.» Növényismerete mély költészettel és ábrándozó bölcselkedéssel párosul: «Hátha a virágok tökéletesebb teremtések, mint mi vagyunk? Talán éreznek, gondolkoznak és beszélgetnek. Talán arról is beszélgetnek, hogy milyen együgyű lótó-futók és gondokkal barázdált arcúak vagyunk.

Talán arról beszélnek, hogy nincs szebb és jobb állapot a világon, mint nézni az eget, szeretni és elmélkedni, gyümölcsözni és elmúlni, és megint újraszületni harmatban csöndességben, boldogságban.» A virágok titokzatos alkotások, Isten lehelletéből az ő számukra is jutott valami, nemcsak az emberek számára. «Ha mi elpusztulnánk a föld színéről, a virágok világa maradna ez a föld, és szebb lenne nélkülünk. Én titkos életű, bájos virágaim, hadd heverjek le közétek, hadd csókoljam meg a ti üde orcátokat. A ti lelketek valami ismeretlen világba mámorít, ami nem hasonlít sem a keresztény, sem a pogány túlvilághoz, de ezeknél bizonyára szebb és igazibb.» A jegenyefa olyan, mint a hallgató ember. «Soha nem susog, ha susog is, csak úgy magának, mintha magában beszélne. És soha nem hajlik. És soha nem néz alá, csak mindíg föl az égre. Mit néz mindíg az égen? Nappal a felhőket a levegő tiszta óceánján; éjjel a holdat, a csillagokat, a fényes mindenséget a sötétkék végtelenségben. Én valamennyi fa között a jegenyefát szeretem legjobban. Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, hajthatatlanságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek, és állok, amint éltem: magányosan, hallgató lombokkal, folyton az eget nézve: nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.»

Nemcsak természetleírásaiban van mély költészet, nem csak virágrajzai gyönyörködtetnek csodálatos finomságaikkal. Állatképeiben is benne van a megfigyelés élessége, a szív jósága, a leíró művészet bája. Természetbúvár-kortársai meglepetve látták, milyen jellemzők az észrevételei, igazi vadászszemre vallók a pillantásai, szinte lélekrajzszerűek az állattörténetei. A legismertebb állatokról a legnehezebb újat mondani, ő új és eredeti maradt akkor is, amikor a kutya, macska, ló, szamár, aprójószág, fecske, gólya, lepke, bogár életéről mondta el meséit. A Himalája világából Európába ültetett teozófia ihletése végigvonul állatszemléletén: lélek él az állatokban is, testvéreink ők, csak jóval lejjebb vannak a tökéletesedés fokain. Velünk együtt ők is tudattalanul készülnek az újabb megtestesülésekre, s a földi élet tisztítótüzein keresztül egykor vissz a fognak térni Istenhez. Kell-e nagyobb erkölcsi sarkalás, hogy együtt érezzünk lélektestvéreinkkel, akár állatok, akár emberek?

Az együttérzés a boldogtalan emberekkel! Nincs még egy magyar elbeszélő, aki hozzá hasonló módon tudná fölkelteni a részvétet a lelki elesettek, testi szenvedők, ártatlan sorsüldözöttek iránt. Teszi ezt a nélkül, hogy az érzelgés húrjain játszanék. Nem olcsó siránkozással vonja ő maga mellé olvasói szívét, hanem költészetének mélyzengésű hangjaival. Valami különös sóvárgás vonja a nem mindennapi emberek felé. A testi bajjal sujtottakat és a kissé megzavart lelkűeket egyforma érdeklődéssel figyeli. A néma ember lelkének vizsgálatában, a vak ember belső világának feltárásában, a dadogás lélektanában valósággal remekel. Nem kívülről pillant bele ezeknek a nehézsorsúaknak belső világába, hanem azonosítja érzését szánalomraméltó hőseiével, ezért olyan nagyértékűek és művészi szempontból is szeplőtelenek vak-történetei, néma-rajzai.

A gyermek alakja a Gárdonyi-művészet külön értéke. «A gyermek az öröm, a reménység. Gyönge testében van valami a virágból; ártatlan lelkében van valami égi, egész kedves valója olyan, mint a tavaszi vetés: ígéret és gyönyörűség. Az apa magamagát látja újra fejlődni benne. Az anya is a saját életét látja új életre váltva. Nagy és szép csoda a gyermek!» Végtelen szeretettel mélyed a kicsinyek világába, nagy jelentőségre juttatja a gyermekeket munkái lapjain, a fejlődő lélek biztos ismeretével festi a kisfiút, kis leányt, serdülő diákot. Az ártatlanság, naivság, csínytevő hajlam derűs jelenetei humorának gazdag forrásai, de tréfálkozásának sugaraiban megjelennek az élet nagy tanulságai is.

Gárdonyi Géza írásai tele vannak ábrándos életfilozófiával. Egyrészt őskeresztény, másrészt olyan, mintha Suddha és Tolsztoj gondolkodását egyesítené a teozófusok tanításaival és a maga könnyező szeretetével. Kereszténysége idegenkedik a hittételektől, Istent szívével közelíti meg, olykor különös szeszélyt vegyít életbölcseségébe. Éles megfigyelő képessége ellenére is misztikus hajlamú író. Mélabús együttérzés vonja a védtelen emberhez, szenvedő állathoz, tépett virághoz: szorosan egymáshoz tartozó teremtmények ők, kössük össze sorsukat a legmagasztosabb értéknek, a szeretetnek, szálaival. Különösen gyöngéd ott, ahol a gyermekekről szól. Szívét összeszorítja a keserűség, ha szenvedő csöppséget lát: «Istenem, a te sok szomorúságod közt nincs a világon semmi se szomorúbb, mint a beteg gyermek arca.»

Vlilágnézetének középpontjában ott áll az. Isten. «A semmi nem szülhet mást, csak semmit. A valami valamiből lett. Ez a valami az Isten. A világot erő kormányozza. Az erőnek valahol középpontja van. Ez a középpont az Isten. A földön levő életek valami nagy értelem alkotásai. Ez az értelem az Isten.» Létünk megmagyarázásában Jézus, Buddha, India bölcsei és a modern teozófusok jönnek segítségünkre, az ember elvesztett hitét ők adják vissza, az elmélkedésre hajló szellem az ő bölcseségük ösvényén találja meg az igazság felé vezető utat. Nem a test a fő az emberi életben, hanem a lélek, ez az örökkévaló isteni származék, ez a folytonos vándorlás és újjászületés útján egyre tökéletesedő halhatatlan valami. A földi szenvedések csak a reinkarnáció, azaz a többszöri testet-öltés tanával magyarázhatók. A lélek érzékelhető formában törekszik mindaddig, amíg meg nem tisztul, s érdemeket nem szerez magának az Istennel való egyesülés boldogságára. Ha a lélek testet akar ölteni, ha megtalálja a nekivaló érzékelhető formát, s ha vágyódását a túlvilági erők is támogatják, akkor megtörténik az emberi, állati vagy növényi testbe való költözés. «Mielőtt ember voltál volna – hirdeti a hún főpap A láthatatlan emberben – voltál fű, voltál virág, voltál fa, voltál légy, voltál cserebogár, farkas, ló, oroszlán, minden, minden. Nem érzed magadban hol az egyik állatot, hol a másikat? Mi egyéb ez, ha nem maradvány az előbbi életnek a természetéből. De mire jó a léleknek ez a minden testen való átutazása? Tudja az, aki elindított. Én csak azt gondolom, hogy erőérésre jó. Az értelmünk erősödik, mint a növekvő csillag fénye. Minden halál vedlés. Vedlés után megújult testben, megújult erőben élünk a következő vedlésig. Aztán megint egy fokkal előbbre. És ha emberek is voltunk? Megint egy fokkal feljebb: még tökéletesebb testformába jutunk.» Mikor a lélek betölti földi hivatását, kiszabadul testi börtönéből, a test visszatér a földbe és megsemmisül, a lélek tovább él. Nem szerencsétlenség a halál, csak a lélek alakváltoztatása, távozás a földről, s újabb visszatérés az élők világába. Fegyház a föld a még nem tökéletes lelkek számára, ebben a fegyházban erkölcsösen kell viselkedni, ebből a fegyházból nem tanácsos öngyilkossággal megszökni, mert visszahoznak bennünket még nehezebb bilincsre. «Hát mikép lehetne máskép megérteni azt a sok ínségest, a sok nyomorékot, púpost, vakot, földöncsúszó koldust, éktelen arcúakat?» Ezek mind visszaparancsolt lelkek. Bármiként játszanak velünk az ismeretlen erők, Istenbe vetett bizalommal kell haladnunk az élet országútján. Van úgy néha, hogy nem nézünk az égre; azt mondjuk, hazugság az élet, az ég is hazugság; csak az bizonyos, hogy most vagyunk, s ha meghalunk, nem leszünk. De ha közeledik életünk alkonya, föltekintünk a megtagadott ég felé, gondolkodásunkba belefénylik az a gondolat: hátha mégis! Hátha van mégis célja az életnek, csakhogy az emberiség hajóját nem ember kormányozza. Hátha van mégis egy más világ a sötétség óceánján túl? «És akkor vesszük észre, hogy betűk csillognak az égen, ragyogó kézjegyek. A nap minden reggel feljön, és a csillagok minden este feltündökölnek. Mi rejlik a nap és a csillagok mögött, ha nem az az értelmes erő, amely kormányozza a látható és a láthatatlan ég világait. Mert nemcsak az valóság, amit látunk. A föld középpontját nem látta soha senki. De van. A világ középpontját nem látta soha senki. De van. Nem kell teleszkóp, hogy meglássuk az égi világ szédítő alkonyát, a mikroszkóp is mutatja az Isten végtelen nagyságát. Az ég és föld egyaránt csodákkal behintett, de meg kell ismernem, hogy az én kis lámpásom csak földi használatra adódott e mostani életre nekem. Egy Kant is hiába csavarja feljebb a maga lángját, a mindenség titkába nem világíthat. Az Alkotó sötétséggel bástyázta körül a maga birodalmát. Hát minek erőlködik az emberi elme? Minek akarunk mi behatolni az Örökkévaló titokvilágába, mikor a mi mulandó részünk földi birodalmának a rendjét sem ismerjük. Pedig ahogyan a kút visszatükrözi az ég csillagait, a mi földi életünk is visszatükrözi a földön túl való élet fényességét.»

Ezek a vallomások – jórészt egyes novellahősök ajakára adva – teljességgel ellenkeznek a pozitív vallások tanításaival. Nem a katolicizmus és a protestantizmus hitrendszere ez, hanem a teozófia világnézete. Az egyik Gárdonyi-regényben így elmélkedik az író öreg bölcselkedője: «Nem vagyok luteránus, se kálvinista, mert ez a vallás is voltaképpen csak az, ami a római katolikus, csakhogy Luther és Kálvin kiszedte tollát a pávának. Ha páva, legyen tollas. Zsidó se vagyok. Mert azt, hogy Jézus egy magas világból közénk szállott lélek volt, lehetetlen megtagadnom. A vallásoknak az a hibájuk, hogy határoltak: a dogmák lélektelkek. Körül van kerítve minden telek. Az én vallásom azonban határtalan, és így senkit sem háborgatok vele.» Körülbelül Gárdonyi Gézának is ez az álláspontja a vallás kérdésében: az evangéliumok alapján állt, az újszövetségi Szentíráshoz igazította erkölcsi elveit, de a keresztény vallásfelekezetek dogmáiért nem lelkesedett. A katolicizmusban szerette a sok költői vonást, a kálvinizmusban az istentisztelet magyarságát: «Micsoda szerencsés felekezet, hogy azon az erőtől duzzadó régi szép magyar nyelven beszélhet az éghez. Én pápista embernek születtem, és szeretem is az én minden művészettel ékes pompás vallásomat. Csak a latin szó ne volna már benne. A kálvinista templomban magyarnak érzem az Istent is.»

A kereszténység dogmáitól független, de a krisztusi tanításokat rendületlenül valló teozófus-lélek a háború nagy ellensége. Látja, hogy az emberiség harci indulata kiirthatatlan, de szíve mély bánattal telik meg, amikor a világégés észbontó jeleneteit szemléli. Teljes mértékben azonosítja magát nemzete élet-halálharcával, lelkesedni azonban nem tud a tömeggyilkosságért, emberszeretete nem engedi meg, hogy a biztos háttérből harcra tüzelje az arcvonalban küzdőket. Teozófiai világnézete testvért lát az ellenségben. Vígasztatása nem is lehet más, mint a túlvilági erő kifürkészhetetlen akaratában való kényszerű megnyugvás. De belenyugodhatik-e az érző ember a halál aratásába? «Ha fölfelé nézek, mikor a gépsárkány száll valamely város fölé, én bizony nemcsak a sárkányt látom, hanem lent azt a házat is, amelyikben talán éppen akkor nők, gyermekek, aggok imádkoznak, amikor a bomba átrobban a háztetőn szobájukba.»

A bánatosan szemlélődő írónak a komikum iránt is igen erős volt az érzéke. Első irodalmi próbálkozásai jórészt tréfás dolgok. A torzításban nagy örömét lelte, mosolyt keltő alakjai szokatlan furcsaságaikkal vonták magukra a figyelmet. A komikus lelemény elevensége és a humor egyéni megnyilatkozása végigkísérte pályáját, írói művészete ebben is egyre mélyült, későbbi írásait össze sem lehet hasonlítani megindulásának korai termésével. Maga is elégedetlenül pillantott vissza ifjúkorának kezdő humorizálására. «Fiatal koromban a humorban láttam a legfőbb irodalmi kvalitást, és írtam burleszk históriákat. Ma nem ismerem el őket. Aztán az ellenkező végletbe estem: a realizmus ejtett meg, és rémhistóriákat írtam. Hála Istennek, sikerült megsemmisíteni mind a két tévedésem valamennyi emlékét. Most már megtaláltam magamat a természet imádatában és az emberek szeretetében.» Derűs fordulatokkal ragyogtatja humorát, a naívságot szembeállítja az élet valóságával, a tapasztalatlan emberek nehéz helyzeteit a megértő szeretet nyájasságán keresztül szemléli. Ez a nyájasság borús pillantássá válik, mihelyt a jó és a rossz harcában az utóbbi kerekedik felül, s a derék ember félszeg helyzete méltán tölti el részvéttel lelkünket. Humora Az öreg tekintetes lapjain a legmélyebb, ez a regény a mosoly és fájdalom könyve, eleinte inkább a mosolyé, később az egyre fokozódó fájdalomé. A falu erkölcsei összeütköznek a főváros szokásaival, a jóérzés ellentétbe jut a szívtelenséggel: így fordul a humor a tragédiába.

Előadó művészete külön fejezet a magyar stílus történetében. Nincs még egy prózaírónk, aki az egyszerűséget a lehelletszerűséggel, a magyarosságot a közvetlenséggel, a minden mondatában megfontolt prózát az ösztönös költészettel varázsosabban egyeztette volna össze. Mesemondásának elevensége nem egyszer drámai hatású, lírai helyeit mintha Petőfi Sándor írta volna. Csupa bensőség, világosság, hangulat. Kitűnő nyelvérzék és ritka nyelvművészet sugallja mondatait; színek, hangok, illatok válnak élőkké tollán. A rövid mondatszerkesztésben iskolát teremtett, kevésbeszédűségével hatásosan fokozta mondanivalóinak súlyát. A legtöbb író terjengő, színtelen, lapos még ott is, ahol az elemi stílusösztön is azt kívánná, hogy balladaibb menetű, egyénibb színű, frissebben színező legyen; Gárdonyi Gézában méltán csodálhatjuk, hogyan tudja egész gondolatsorok erejét belesűríteni néhány mondatba, hogyan árnyal tömörsége ellenére is, hogyan visz egyéni üdeséget írásaiba. Előadását úgy tagolja, a szavakat olyan különös érzékkel válogatja ki és helyezi el mondataiban, hogy azok nála egészen másképpen bontakoznak ki, mint kortársai munkáiban. Az ilyen írásművészethez nem elég a született tehetség, ehhez tudatos fejlesztés is kell, azonkívül magába mélyedő, nem elsietett, felelősségérzettől mélyen áthatott céltudatos munka. Meg lehet figyelni, hogy a világ zajától teljesen félrevonuló író évről-évre mikép halad kifejező művészetében, ösztönszerű stilizálását hogyan teszi tudatossá, hogyan mélyíti, hogyan finomítja. Szókincsének gazdagsága kötetről-kötetre bővül, kifejezéskészletének változatossága állandóan gyarapszik. Nem hiába forgatta állandóan a régi magyar írókat, a népköltési gyűjteményeket, a nyelvtörténeti és tájszótárakat; nyelvi gondossága csakúgy meglátszott stílusának eredetiségén, mint ahogy a Magyar Nyelvőr és a Magyar Nyelv köteteinek állandó tanulmányzára is nagyban segített szeplőtelen magyarságúvá alakítani prózáját.

Nyelvi különcködései kétségtelenül voltak, helyesírásában is helyet engedett egyéni felfogásának, de újító kedve nem a felelőtlen reformvágy akaratosságából eredt, hanem komoly nyelvi búvárlat tanulságaiból szedte érveit. Gyűlölte «a pesti nyelvjárás bacillusos levegőjét», megvetette «a fővárosi német-zsidó-magyar habarékot», annál nagyobb rajongással szólt a hamisítatlan magyar nyelv szépségeiről. Nézeteit többnyire regényeinek egyes alakjai tolmácsolták, máskor azonban őmaga is beszámolt nyelvi felfogásáról. «A kilencvenes években még alkalmazkodnom kellett a budapesti nyelvhez. Ha olyan szót vagy mondatot írtam le, amely elkülönbözött a fővárosi hírlapi beszédtől, a szerkesztők törölték.» Holott – felfogása szerint – az igazi magyar nyelv a maga egyedülálló jellemvonásaival még a nyugati kultúrnyelveknek is fölötte áll. Ilyen többek között az igeképzésben való tökéletessége. «A nyelv gazdagsága az igékben ragyog s nem a nevekben. Elnevezni könnyű akármit is, de igét csinálni nem. Mert az ige a nemzet lelkének gyökérhajtása.» A németben annyi az oktalan teher, hogy ezzel szemben a magyar maga a tökéletesség. «A német mondat abban különbözik a magyartól, hogy olyan, mint a hosszú sötét folyosó, amelynek hátul a lámpása, az ige. Odáig csak tapogatódzva botorkálsz. A magyar mondatban mindjárt az elején ott a lámpás, a kezedbe veheted, s nincs előtted homály. Mert a magyar mondat rövid is.» A Gárdonyi-mondatok csakugyan rövidek, olykor szinte kalapácsütésszerűen hatnak, de kopogásukban zengés van, kurtaságukban jellemző erő. Más író nem boldogult volna az ilyen sajátságosan szaggatott gondolati egységekkel, az ő munkáiban belső izzással gördültek tovább a világító és melegítő mondatok. Ha itt-ott mesterkéltnek látszik ez a vagdalt stílus, máshol drámai a hatása. A mesteri tőmondatok mellett a mellérendelő mondatalkotás uralkodik prózájában: itt is újító volt, példaadó reformátor. Kortársai többnyire hosszadalmasan szerkesztették mondataikat, bonyodalmasan zsúfolták egymás alá a többszörösen közbevetett kifejezéseket; ő világos észjárással, lakonikusan írt. Az analizálók és filozofálók nem tudtak egy oldalnyi szöveget papírosra vetni a hínárosan egybefűződő amely-es mondatok nehézkes unalma nélkül, Gárdonyi Géza rövidségében élet lihegett, dallam hangzott föl, fény ontotta sugarait. Különös érzéke volt ahhoz, hagy kiválassza a hangulatos szókat, szemléletes képeket, festői kifejezéseket. Számos új szóárnyalatot és szólamfordulatot alkotott a nélkül, hogy az olvasóra idegenszerűen hatott volna újításaival.

Kiadások. – Gárdonyi Géza első dolgozata tizennyolc éves korában jelent meg a Füllentő című egri élclap hasábjain. (Egy kínos perc. Humoreszk. 1881.). Igazán csak akkor indult útnak, amikor 1885-ben dabronyi tanítóból a győri Hazánk belső munkatársa lett. Ezután is még vagy tíz esztendőnek kellett következnie, hogy művészibb tehetséggé forrjon ki. Nehéz pályakezdéséről utóbb helyesen állapította meg őmaga: «Kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is. Hajós voltam, akinek iránytű nélkül kellett haladnia. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hová jutok. De azért mentem, haladtam, irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából.» Ifjúkori munkáit, később megtagadta, tudni sem akart régibb köteteiről, az összevásárolt példányokat megsemmisítette. – Álmodozó szerelem. Regény. Győri Közlöny. 1886. évf. (Első regénye nem jelent meg könyvalakban. A Jókai Mór hatása alatt írt romantikus szerelmi történet hőse egy boldogtalan ember: maga az író. Többi alakját is élő emberekről mintázta.) – Szerelmes történetek. Győr, 1886. (Első önállóan megjelent kötete a névtelen kezdő szerény kísérletezése. Ifjúkori elbeszéléseit gyűjtötte össze a kötetben. A novellasorozatot később kiközösítette szellemi hagyatékából. Jogutódai számára adott utasítása: «Első kísérletek. Nem szabad kiadni belőlük egy sort se!») – Száz novella. Két füzet. Győr, 1888. (A száz elbeszélésből csak húsz jelent meg. A rémregényes elemek humoros tárgyakkal vegyülnek bennük.) – A félkerekű apostol. Regény. Szegedi Híradó. 1889. évf. (Tréfás história párizsi alakokkal. A kisebb műveltségű olvasók számára írt folytatásos regényért havi öt forint különdíjazást kapott a lap kiadójától.) – Figurák. Furcsa emberekről furcsa históriák. Szeged, 1890. (A humoros rajzokat tartalmazó kötethez a Szegedi Híradó szerkesztőségének unszolására Mikszáth Kálmán írt előszót.) – A legfeketébb Afrikában. Humoros regény. Szegedi Napló. 1890. évf. (Stanley fölfedező utazásainak paródiája Mummery Róbert álnéven. Később könyvalaktan is megjelent: A világjáró angol. Budapest, 1894. Ez a tréfás afrikai történet volt az író első nagyobb közönség-sikere. A könyvnek tizennégy kiadása jelent meg. Gárdonyi később ezt a kötetét is kizárta munkái közül, gondoskodott az örök áron eladott tulajdonjog visszavásárlásáról, az összeszedett példányokat elégettette.) – A bronz-hercegnő. Humoros regény. Szegedi Napló. 1890. évf. (Az előbbi regény folytatása Mummery Róbert álnéven.) – A báró lelke. Regény. Magyar Szalon. 1893. évf. (Két szerelmes pár házasságának vidám története. A regény önállóan 1884-ben jelent meg néhány novellával együtt.) – A lámpás. Nemzeti Iskola. 1894. évf. (Egy néptanító kesernyés hangú önéletrajza. Az író a maga életéből sokat beleszőtt a szomorú történetbe. Itt közeledett legjobban a naturalizmus felé. Meghasonlott lélekkel tárta föl hősének házassági tragédiáját. Egyházellenes felfogásnak irányzatos liberalizmussal adott kifejezést. Később ezt a regényét is kitagadott munkái sorába iktatta «Szeretném mind elégetni fiatalkori torz dolgaimat, mert azok nagy eltévelyedések voltak.») – Novellák. Két kötet. Budapest, 1894. (Elbeszélései nagy haladást mutatnak régibb novelláihoz mérten. A gyűjtemény a kritika figyelmét erősen fölkeltette az író tehetsége iránt.) – Tárcák. Budapest, 1884. (A kötetből a falusi rajzok gyűjteménye válik ki legjobban. Az író komolyan veszi a földmívelő-népet, nem úgy, mint Göre-históriáiban. «Bámulom ezeket az egyszerű parasztokat, hogy milyen bölcsen és jól tudnak élni; nem úgy rohanva, sietve, lázasan, mint mi, városiak, ezerféle leskelődő betegség s a vágyaknak és reményeknek embernyüvő gépei között.») – A Pöhölyék életéből. Falusi történet. Budapest, 1885. (A kis regény mellett néhány novella.) – Göre Gábor bíró úr könyvei. Nyolc kötet. Budapest, 1895–1899. (A kőtetek címei: Göre Gábor bíró úr könyve, A pesti úr, A Kátsa, Veszödelmek, Durbints sógor, Göre Martsa lakodalma, Tapasztalatok a nagy kiállitásrul, Bojgás a világba. Később, 1924-ben, még két posthumus kötet: No még öggyet, Vakarts. Hogy a parasztok alakjait, milyen vidékről, melyik faluból, honnan mintázta az író: vitás kérdés. Legvalószínűbb, hogy Göre Gábor, Durbints sógor és Kátsa cigány figurái a somogymegyei Karád faluból kerültek ki. Az író szerint: «Az alakjaim összetett alakok. Úgy, ahogyan megírtam őket, valóban sohasem éltek, csak az én fejemben vannak meg.» A kötetek közül a Göre Martsa lakodalmáról szóló érdemli meg legjobban a figyelmet. Ez a rész a falusi lakodalmi szokások forrásértékű gyűjteménye.) – Két menyaszszony és egyéb elbeszélések. Budapest, 1887. (A kötet címét viselő novella két fiatal asszony beszámolója mézes heteik történetéről.) – Az én falum. Rajzok. Két kötet. Budapest, 1888. (Nyolcadik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban 1927-ben jelent meg. Megjelenésekor életének harmincötödik évében járt az író. A rajzgyűjtemény egyik hatásos elbeszéléséből, A bor-ból, írta két évvel később legnagyobb sikerű színművét.) – Dávidkáné. Regény. Budapest, 1889. (Először az Új Idők 1898, évfolyamában jelent meg. Meseanyagát Salamon Ferenc nagyértékű monografiája, Galgóczy Károly Nagykőrös-története és a M. T. Akadémiától kiadott Török-magyarkori történelmi emlékek segítségével dolgozta fel. Tárgya: Kis Andor nagykőrösi legény beleszeret Dávidka Ferenc nagykőrösi gazda feleségébe, és sok szenvedés után biztos helyre menekül a házasságba belekényszerített asszonnyal. A regény XVII. századi alföldi magyar világa itt-ott emlékeztet Jókai Mór és Mikszáth Kálmán romantikus török világára.) – Tizenkét novella. Budapest, 1901. (Régibb elbeszélések gyűjteménye.) – Az egri csillagok. Regény. Budapest, 1901. (Először a Pesti Hirlap 1899–1900. évfolyamában jelent meg. A M. T. Akadémia a Péczely-díjjal tüntette ki. Beöthy Zsolt előadói jelentése szerint a regény hatásának főforrása a szerző képzeletének leleményessége, elevensége, szemléletessége. A harci jelenetekben kiapadhatatlan változatosság lüktet. «Nem utolsó érdeme, hogy egész világánál, szelleménél, előadása módjánál fogva legkiválóbb ifjúsági olvasmányaink közé sorakozik.» A regény tizedik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban.) – A láthatatlan ember. Regény. Budapest, 1902. (Először a Budapesti Hirlap 1900–1901. évfolyamában jelent meg. Forrásai: Priszkosz rétor, Jordanes krónikás és Thierry Amadé francia történetíró munkáinak magyar fordításai. A regény színpadi feldolgozását Zéta címmel 1905-ben játszották a Nemzeti Színház művészei, de a dramatizálás nem aratott sikert.) – Az a hatalmas harmadik. Regény. Budapest, 1903. (Hatodik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. A regényben számos élményi elem van. Meséjét annyira végiggondolta az író, hogy amikor leült íróasztalához, egy napon több nyomtatott ívet is megírt munkájából.) – Az öreg tekintetes. Regény. Budapest, 1905. (Először az Új Idők 1904. évfolyamában jelent meg Az utolsó tekintetes úr címmel. Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. A regényből Balázs Sándor a Nemzeti Színház számára 1933-ban sikerült színművet írt, s a tragikus mesét derűs hatásúvá enyhítette. A regényben a város levegője megöli a falusi öregurat, a színműben az öregúr megmenekül a boldogtalan környezetből.) – Két katicabogár. Novellák. Budapest, 1906. (Változatos tárgyú és hangú elbeszélések értékes gyűjteménye. Hetedik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban.) – Átkozott józanság! Budapest, 1907. (Különös történetek sajátságos hősökkel.) – Ábel és Eszter. Regény. Budapest, 1907. (Először az Új Idők 1905. évfolyamában jelent meg. A könyvalakú kiadást egy fejezettel megtoldotta az író.) – Isten rabjai. Regény. Budapest, 1908. (Nyolcadik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. Forrásai a Margit-legendán kívül Rupp Jakab történet-földrajzi munkája, Pauler Gyula árpádkori története és számos más históriai mű.) – Mi erősebb a halálnál? Novellák. Budapest, 1909. (Humoros és komoly elbeszélések falusi és városi kisemberekről.) – Hosszúbajú veszedelem. Novellák. Budapest, 1912. (Keretes elbeszélő munka: tizenöt agglegény karácsony estéjén azzal tölti idejét, hogy elmondja egymásnak, miért nem házasodott meg? A keret-történetben tizenöt elbeszélés foglal helyet. Egyik-másik a legszigorúbb mértékkel mérve is művészi remek.) – Messze van odáig. Novellák. Budapest, 1913. (Tizenhárom nagyobb elbeszélés kitűnően megfigyelt és művészien megrajzolt paraszt-alakokkal és úriember-hősökkel.) – Szunyoghy miatyánkja. Regény. Budapest, 1916. (Először a Pesti Hirlap 1913–1914. évfolyamában jelent meg. Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozatban. Mesejében sok rejtett mozzanat van az író élettörténetéből. Hősének világszemlélete egészen az övé.) – Ki-ki a párjával. Regény. Budapest, 1923. (Hét évig nem jelent meg az írónak egyetlen kötete sem. A világháború zavarai és kiadójával a munkái tulajdonjogáért folytatott pörösködése arra késztették, hogy inkább csak íróasztalának dolgozzék. A világ azt hitte, hogy szellemi termőereje megfogyatkozott; halála után kiderült, milyen gazdag kéziratos örökséget hagyott maga után.) – Ida regénye. Budapest, 1924. (Először a Pesti Hirlap 1921. évfolyamában jelent meg. Önálló kötetben halála után adták közre. A regényből Emőd Tamás és Török Rezső a Magyar Színház számára 1928-ban vígjátékot írt. Meséjét filmre is feldolgozták.) – Arany, tömjén, mirha. Legendák. Budapest, 1924. (Jézusról, Máriáról, Assisi Szent Ferencről és más szentekről szóló vallásos elbeszélések. A nemes szellemmel ékes kötet a dogma nélkül való általános Krisztus-hit alapján áll. Nem katolikus könyv, de nem is protestáns jellegű.) – Mai csodák. Budapest, 1925. (Megfigyelések az állatok és növények világából novellisztikus feldolgozással.) – Leánynézőben. Julcsa kútja. Két regényke. Budapest, 1925. (Az egyik novella világháborús hátterű, a másik tragikus szerelmi történet.) – A kürt. Regény. Budapest, 1925. (Kispolgári történet a világháború korából. Alakjai: a kofa, a kofa kisasszony-leánya, a tűzoltó, a szabó és mások. Meséje a szerelem leküzdhetetlen hatalmát tükrözi: a szerelem erősebb a családnál, társadalomnál, törvénynél, egyháznál.) – Aggy’ Isten Biri. Regény. Budapest, 1925. (A magyar falu a világháború kitörésekor. Jól végződő szerelmi történet.) – Te, Berkenye! Regény. Budapest, 1925. (Családi történet a Bach-korszakból.) – A kapitány. Regény. Budapest, 1926. (A világháborús regény mellett még három novella.) – Zivatar pékéknél. Regény. Budapest, 1926. (Elbeszélés két leánytestvér szerelméről.) – Vallomás. Regény. Budapest, 1926. (Humoros részletekben bővelkedő keretes novella: egy fiatalasszony elmondja a maga és férje élettörténetét. Ugyanebben a kötetben jelent meg az író egyik ifjúkori regénye a Cyprian. Ezt a kis Jókai-utánzatot Gárdonyi régen elfeledett Száz novellájának második füzete hozta 1888-ban.) – Hallatlan kíváncsiság. Novellák. Budapest, 1927. (A kötet elbeszélései közül kiválóan sikerültek a gyermektörténetek.) – Krisztus bankója. Novellák. Budapest, 1927. (Az istenkereső teozófus-író bölcselő szellemű elbeszélései.) – Boldog halál szekerén. Novellák. Budapest, 1927. (Háborús elbeszélések és egyéb történetek.) – Amiket az útleíró elhallgat. Úti emlékek. Budapest, 1927. (Az író utazási élményei mellett néhány rajz és elbeszélés.) – Bibi. Regény. Budapest, 1928. (Először a Pesti Hirlap 1926–1927, évfolyamában jelent meg.) – Földrenéző szem. Intelmek fiaimhoz. Budapest, 1929. (A bölcselő Gárdonyi írásai.) – Gárdonyi Géza munkái. Negyvenegy kötet. Budapest, 1926–1929. (Elbeszélő munkáinak, színműveinek és költeményeinek gyűjteménye.) – Aranymorzsák. Apró tőrténetek. Budapest, 1934. (Anekdotikus följegyzések gyűjteménye.) – Én magam. Budapest, 1935. (Apró följegyzések sorozata.) – Magyarul így! Budapest, 1938. (Nyelvtisztító észrevételek, nyelvjavító ötletek. Az író kéziratos hagyatékából egész kötetre való nyelvi hozzászólás került ki: komoly helyreigazítások és gúnyos megjegyzések gyűjteménye.)

Irodalom. – Sebestyén Károly: Magyaros tárcaírók. Magyar Nyelvőr. 1897. évf. – Lázár Béla: A tegnap, a ma és a holnap. 2. köt. Budapest, 1900. – Vincze József: Népies elbeszélők. Budapesti kegyesrendi gimnázium értesítője. 1901. – Madarász Flóris: Gárdonyi Géza. Katolikus Szemle. 1909. évf. – Oláh Gábor: Írói arcképek. Budapest, 1910. – Vértesi Aranka Gárdonyi Géza nyelvéről. Budapest, 1910. – Kéky Lajos: Az orvos alakja a magyar szépirodalomban. Schuschny-emlékkönyv. Budapest, 1912. – Ferenczi Zoltán szerkesztésében: A magyar irodalom története. Budapest, 1913. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapesti Szemle. 1915. évf. – Kovács Dezső: Gárdonyi Géza elbeszélő művészete. Magyar Kultúra. 1918. évf. – Kárpáti Aurél: A búsképű lovag. Budapest, 1920. – Zsigmond Ferenc Gárdonyi Géza. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Brisits Frigyes Gárdonyi Géza világnézete. Élet. 1922. évf. – Császár Elemér A magyar regény története. Budapest, 1922. – Fináczy Ernő Gárdonyi Géza. Magyar Paedagogia. 1922. évf. – Szinnyei Ferenc: Fejezetek újabb regényirodalmunk történetéből. Akadémiai Értesítő. 1922. évf. – Alszeghy Zsolt: A XIX. század magyar irodalma. Budapest, 1923. – Dobai János: Gárdonyi Géza. Új Auróra. Irodalmi almanach. Pozsony, 1923. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza élete és legelső írásai. Budapest, 1923. – Rezek Román: Ismeretlen Gárdonyi-regény. Nemzeti Ujság. 1923. évf. 249. sz. – Voinovich Géza: Gárdonyi Géza. Budapesti Szemle. 1923. évf. – A Gárdonyi-Társaság első évkönyve. Eger, 1924. – A Magyar Család folyóirat Gárdonyi-emlékszáma. 1924. évf. – Gopcsa László: Gárdonyi Géza tanítói cikkeiről. Budapesti Szemle. 1924. évf. – Ravasz László: A láthatatlan ember. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. 56. köt. Budapest, 1924. – Alszeghy Zsolt: Gárdonyi Géza hagyatéka. Élet. 1925. évf. – U. az: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1925. évf. – Bilkei Ferenc: Gárdonyi Géza és a buddhizmus. Egri Egyházmegyei Közlöny. 1925. évf. – Galamb Sándor: A rajzforma fejlődése elbeszélő irodalmunkban. Budapesti Szemle. 1925. évf. – Kéky Lajos bírálatai Gárdonyi Géza hátrahagyott munkáiról. Protestáns Szemle. 1925–1926. évf. – Schöpflin Aladár: Irók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – U. az: A posthumus Gárdonyi. Nyugat. 1925. évf. – Szabolcska László: Gárdonyi Géza élete és költészete. Temesvár, 1925. – Az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság Évkönyve. 1–2. köt. Budapest, 1926. és 1929. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Gopcsa László: Gárdonyi és Brassai. Néptanítók Lapja. 1926. évf. – U. az: Gárdonyi és Mikszáth. Magyar Család. 1926. évf. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapest, 1926. – Várdai Béla: Gárdonyi Géza hátrahagyott művei. Katolikus Szemle. 1926–1927. évf. – Dézsi Lajos Magyar történeti tárgyú szépirodalom. Budapest, 1927. – Gárdonyi József: Gárdonyi Géza lapszéli jegyzetei. Magyar Nyelvőr. 1927. évf. – Gopcsa László: Vallásosság Gárdonyi írásaiban. Eger, 1927. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza két török-magyar tárgyú művének forrása. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Kelemen Ferenc: Gárdonyi természetszemlélete Az én falum tükrében. Makói községi polgári leányiskola értesítője. 1928. – Radványi Kálmán: Gárdonyi Géza. Katolikus Tanítónők és Tanárnők Lapja. 1928. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Budapest, 1928. – Balassa Brunó: Gárdonyi Géza nevelő lelke. Magyar Középiskola. 1929. évf. – Sík Sándor, Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Váth János Gárdonyi Géza életrajza. Szombathely, 1929. – Bánhegyi Jób A magyar irodalom története. 2. köt. Budapest, 1930. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza. Hódmezővásárhely, 1930. – Schvertsig Antal: Gárdonyi Géza regényköltészete. Budapest, 1930. – Radványi Kálmán: A Szentföld az irodalomban. Szentföld. Szerk. Zadravecz István. Budapest, 1931. – Az egri remete. Szerk. Simon Lajos. Budapest, 1932. (Baloghné Hajós Terézia Gárdonyi természetszeretete, Hegyaljai Kiss Géza: Gárdonyi népiessége, Kabók Győző: Gárdonyi Göréje, Kosáryné Réz Lola: Gárdonyi nőalakjai, Köveskuti Jenő: Gárdonyi, a korfestő, Simon Lajos: Gárdonyi mint tanügyi író és szerkesztő, Trencsény Károly: Gárdonyi nyelve, stílusa.) – Moesz Gusztáv: Gárdonyi virágai és fái. Természettudományi Közlöny. 1932. évf. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Gaál István: A természetrajongó Gárdonyi. Debreceni Szemle. 1933. évf. – Herczeg Ferenc: Gárdonyi Géza. Pesti Hirlap: 1933. évf. május 13. – Payr Sándor: Gárdonyi apja és a Ziegler-család Sopronban és Nemeskéren. Az evangélikus Zieglerek és Gárdonyi vallásos lelkülete. Sopron, 1933. – Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Két kötet. Budapest, 1934. – U. az: Gárdonyi Géza Ábécéje. Néptanítók Lapja. 1935. évf. – Tordai Ányos: Amit nem tudtunk Gárdonyiról. Magyar Kultúra. 1935. évf. – Lovrich Gizella: A tárca a magyar irodalomban. Budapest, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom a XX. században. Budapest, 1937. – Divinyi Mihály: Eger a magyar költészetben. Budapest, 1938.

GÁRDONYI GÉZA, A SZÍNMŰÍRÓ.

A MAGYAR népszínmű korszerű reformja Gárdonyi Géza nevéhez fűződik. Az évtizedeken át annyira virágzó drámai műfaj 1900. táján teljesen megállt, aláhanyatlott, népszerűségét elvesztette. A népszínműírók közös minta szerint dolgoztak, a külsőségekre vetették a súlyt, de semmi újat sem tudtak hozni közönségüknek. Mintha egymás másolói lettek volna: Ugyanazok a régen megunt szerelmi történetek, ugyanaz az egyformaság a hősökben és epizódalakokban. Romantika és operett minden lelemény és frisseség nélkül.

Gárdonyi Géza először is félredobta a népszínmű megszokott meséjét: a legény és leány szerelmi epekedését az elkerülhetetlen házassági megoldással. Elvetette a sem költészetet, sem igazságot nem adó papíros-romantikát, az operettszerű díszletezést, a folytonos dalolást, a helyzetekbe beleerőltetett táncot, a bosszantó keresettséggel népieskedő beszédet. Mindezek helyébe megalkotta az új úton haladó népies drámát: a pátosz és szentimentalizmus nélkül, igazi magyar jellemekkel, valóságos falusi nyelven megszólaló parasztszínművet. Idilli kedvességet, eredeti komikumot, drámai összeütközést vitt jeleneteibe. A néplélek reális ábrázolását hamisítatlan magyar észjárással és rendkívül finoman kirajzolt lelki vonásokkal tette vonzóvá.

A bor (1901) emlékezetes jelentőségű színdarab a magyar dráma fejlődésében és a Nemzeti Színház történetében. A bornak ebben a falusi történetben az a szerepe, hogy földúlja Baracs Imre családi boldogságát. A derék gazdaember évekig nem nyúl a pohárhoz, mert tudja, hogy az ital elveszi az eszét, de felesége egy vendégség alkalmával addig unszolja, amíg végre megszegi fogadalmát. Részeg lesz, garázdálkodni kezd, megüti feleségét, az asszony elköltözik házából kisfiával együtt. A Baracs-porta pusztulásnak indul, a nekibúsult gazda restelli megkérlelni feleségét, bár szereti az asszonyt; Juli is búslakodik ura után. Lassan mégis csak egymásra találnak, Baracs Imre elmegy kisfia meglátogatására, s kibékül feleségével. – A régibb népszínművek fő vonzóereje az ének volt, ebben a falusi történetben a mese drámai feldolgozásán van a hangsúly. Itt jelenik meg először a magyar népélet reális színpadi ábrázolása, itt lépnek az énekes-zenés színdarabok irodalmi parasztjai helyébe a magyar falu igazi parasztjai. Hogy nem az agyonunt szerelmi históriát – a sóhajtásokkal kezdődő, szülői zsarnokságon vagy irigy cselszövéseken keresztül folytatódó és esküvel végződő népszínműi sablont – kapjuk, ez is erős értéke a pompás falusi történetnek. Az író az egyszerű lelkek mélységeiből költői hatásokat varázsol elő, bár története magán viseli a való élet minden jellemvonását. Igazságával meggyőz, természetességével gyönyörködtet, humorával megkacagtat, drámai fordulataival egyre fokozza érdeklődésünket. Hőse tipikus fajmagyar, személyei a magyar falu igazi fiai és leányai. Különösen eredeti csoport a bíró és környezete: Göre Gábor, Durbints és Kátsa. A fiatal parasztlegény és parasztleány alakjában, Matyiban és Roziban, a naív lelkek ébredő vonzalmát kiváló sikerrel mutatja be az író. A jellemrajzban, kompozícióban és párbeszédekben egyformán szerencsés színpadi alkotás iskolát teremtett, s Móricz Zsigmondon és az újabb parasztdrámák íróin át évtizedekig éreztette példaadó hatását.

A Karácsonyi álom (1901) a falusi bethlehemes játék művészi továbbképzése drámairodalmi értéké. A három királyok útnak-indulását, csodálatos történetüket, hódolatukat az isteni gyermek előtt mély költőiséggel mutatja be az író. A népköltészet szellemében, a nép vallásos áhítatával, a nép ősi zengzetű nyelvén szólal meg, minden szépséget átvesz a falu lelkéből, de egyben meg is nemesíti és a művészet magasságába emeli az egyszerű poézist. Bibliai ihlet, evangéliumi hangulat, álmodozó líra fuvall keresztül jelenetein, mesemondó fantáziája nemesen simul az Újszövetség elbeszéléséhez, új leleményei nem zavarják a vallásos érzelmeket. Ilyennek képzeli a nép a szent családot, ilyen a költőnek a Megváltó születéséhez és a Gáspár-Menyhért-Boldizsár küldetéséhez fűződő képzeletvilága. «Hát igen, ez csak falusi darab, És olyan ócska, mint az egri vár, De van benn, ami mindig megragad, Valami tiszta égből szállt sugár:» mondja az egyik személy az előjátékban, és szín-igazság, amit mond.

Annuska (1903) meséje egyszerű: egy zárdában nevelt kedves fiatal leány apáca akar lenni, szülei nagy nehezen belenyugosznak szándékába, ekkor Annuskában szerelem ébred udvarlója, Balogh Miklós földbirtokos iránt, s tiszta szerelme leküzdi ábrándos elhatározását. A vígjátékban a falusi értelmiség vonzó alakban mutatkozik be, csakúgy, mint A borban a parasztnép. Mint a nagyhírű parasztszínműnek, éppen olyan hamisítatlan magyar levegője van az urak dolgairól szóló vígjátéknak is. Hangulat, derű, elevenség van minden jelenetében, cselekvényének fejlesztése csupa természetesség, jellemalkotása csaknem minden személyében sikerült. Komikuma is tökéletes. Nem pusztán a mulattató helyzetekből fakad ez a komikum, hanem a hősnő jelleméből és környezetének lelkiségéből is: Annuska tudni sem akar a házasságról, kosarat ad kérőjének, szívvel-lélekkel be akar lépni az apácák közé, de egy jól megokolt lelki fordulat után ő akadályozza meg, hogy elkeseredett udvarlója ne csapjon föl szerzetesnek, ő riad meg legjobban az érte jövő apácáktól, ő karolja át hirtelen elszánással boldog szerelmesét: «Nem eresztem el, Miklós!» Az író egy-két különösségét és néhány epizód fölösleges beállítását szívesen elnézzük, annyira üde hatású az egész vígjáték.

Fehér Anna (1905): betyártörténet, egy alföldi népballada feldolgozása. Fehér László parasztlegény titokban haramiaéletet él, de végre rajtaveszt mesterségén, elfogják, halálra ítélik. Testvérhúga, Fehér Anna, odadobja magát a szolgabírónak, csakhogy megmentse a siralomházban ülő legényt, a szolgabíró azonban megszegi ígéretét, Fehér Lászlót felakasztják, Fehér Anna megöli hazug csábítóját. Az érzelmes parasztdráma egyes személyeit már ismerjük a régibb népszínművekből, néhány mellékalak rajza figyelmet érdemel. Új a történetben a testvéri szeretetnek az a megokolása, amely Fehér Lászlót a rablásra, s testvérhúgát a maga ártatlanságának feláldozására bírja.

A Falusi verebekben (1909) a torzító komikumú megfigyelés ötletesen váltakozik az elevenen pezsgő érzelmes jelenetekkel. A félig tréfás, félig komoly színműben parasztok és urak vegyesen szerepelnek. Erzsi, a bíró húga, Budapestre szökik, beáll cselédnek, csakhogy itt lehessen katona-kedvese közelében; a család végre rátalál, s az újabb bonyodalmak megoldása után beleegyezik a házasságba. A darab meseszálai és alakjai visszahajlanak a régi népszínmű felé, a hangulatos jelenetek közé itt-ott eléggé ízléstelen részletek furakodnak, a drámai lendület elevenségét az alakrajzolás élethűsége pótolja. A jellemfestés találó még ott is, ahol az írónak a humoros hatás fokozása végett szüksége van némi groteszk árnyalásra.

A vers áhítatos szeretete végigkísérte Gárdonyi Géza egész életét. «Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza? A próza: fű. A vers közötte rózsa.» Vallja egyik költeményében. «A próza mállik, szertehull, ha régi. A vers örök, mint minden, ami égi» (Tolsztojnak.) Gárdonyi Géza költőnek született, s az maradt prózai munkáiban is. Pályája elején egy ideig mást sem írt, csak verset, de kezdő próbálkozásait később mind megsemmisítette. Üreg koráig megmaradt a vers elsőbbségének álláspontján, s még utolsó éveiben is megzendítette lantját, ha valami nagy esemény megihlette. «Egy négysoros vers – írja Szabolcska Mihálynak 1908-ban – többet ér, mint a világ minden prózája. Dekát mit csináljon a magamfajta szegény ember? Nincs semmi egyéb jövedelmem, csak a betű. Ha vagyonos ember volnék: sohse írnék egyéb prózát, csak mikor neked írok levelet.» Munkái közül verses köteteit becsülte legtöbbre.

Április (1894), Fűzfalevél, nyárfalevél (1904), December (1926): ezekben a kötetekben gyűjtötte össze lírai termését és néhány balladaszerű képét. Megkapóan szép hangulatképei a népies irányú költészet értékes darabjai. Vallásos érzések, családi élet, szerelmi emlékek, természetszeretet, szelíd bölcselkedés, kedves évődések, néhány hazafias sóhaj: mindezek bámulatosan egyszerű és mégis bensőséges hatású kifejezésekkel. A népköltészet szelleme lengi át líráját, a népdal üdeségével formálja strófáit, meleg és közvetlen minden vallomásában. Szerelmi költeményei somogymegyei eszményképéhez, az annyiszor siratott karádi erdészleányhoz, Vilmához fűződnek: ott él emlékeiben a kedves leány alakja még évtizedek mulva is; ha rágondol, a májusi nap orgonaillata leng körülötte. Többi nőismerőséhez inkább csak játékos derűvel közeledik; benne van ez a derű idilli képeiben és leíró verseiben is. Hozzátartozóit – ifjúkorának múló vallástalansága után – a túlvilági életbe vetett remény igéivel vigasztalja: nézzenek az égre, s érezni fogják Isten irányító kezét. A bölcs nem fél a haláltól, itt hagyja elporlódó testét, a lelke él, és jobb hazába száll. «Ne félj, csak higgyj.» Kevés magyar költő tudta hozzá hasonló módon összeegyeztetni a szűkszavúságot a művésziséggel, kevesen tudtak néhány kis kötetből annyi hatást kihozni, mint amennyit ő adott költeményeiben. (A falu reggel, A falu este, Bölcseség a hullámokon, Mi a boldogság, Mikor a gyermek, Ha meghalok, Te kis hegyi rózsa, Annuska lelkem, Ez a világ mi vóna, Bús a magyarnak élete, Kanász-nóta.)

Kiadások. – Gárdonyi Géza kora ifjúságától kezdve írogatott verseket és kisebb színműveket. Első színpadi kísérlete Győrött került színre 1888-ban. (Divatgróf. Bohózat három felvonásban.) – Két évvel később a budapesti Műbarátok Körének színműpályázatán Árgirus királyfi című egyfelvonásos tündérien dalművével jutalomdíjat nyert. – Szegeden 1893-ban adták elő a Paradicsom című egyfelvonásos víg operettjét: az első emberpár bibliai történetének a modern viszonyok közé helyezését. Ez a színdarabja eléggé kiforratlan ízlésű, Ádámot és Évát komikus cselekedetekkel szerepelteti, a vallás kegyeletes hagyományaival szemben tiszteletlen. – Április. Költemények. Budapest, 1894. (Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozat első kötetében, 1926.) – Igazság a földön. Legenda. Szeged, 1896. (Ezt a szarkasztikus költeményét életének ateista korszakában írta. Olyan elkeseredett hangon támadt neki a vallásnak, papoknak s általában az egész társadalmi rendnek, hogy a Budapesti Szemle rendreutasította izgató hangjáért. Nem igazság, hanem égbekiáltó gazság uralkodik a földön és az égben: ezt bizonyítja verses elbeszélésében. Később a «legendát» törülte munkáinak sorozatából.) – Az erdő élete. Álomkép három változatban. Budapest, 1896. (Balletszerű jelenetek a természet ébredéséről, virágzásáról, haláláról.) – A bor. Falusi történet három felvonásban. (Nemzeti Színház 1901.) – Karácsonyi álom. Betlehemes játék három felvonásban. (Nemzeti Színház, 1901.) – Annuska. Vígjáték három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1903.) – Fűzfalevél, nyárfalevél. Költemények. Budapest, 1904. (Ötödik kiadása a teljes Gárdonyi-sorozat első kötetében.) – Fehér Anna. Betyártörténet három felvonásban. (Király Színház: 1905.) – Zéta. Színpadra tett regény három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1905.) – Fekete nap. Történet a szabadságharcból három felvonásban. (Fővárosi Nyári Színház, 1906.) – Falusi verebek. Köznapi történet három felvonásban. (Nemzeti Színház: 1909.) – Szentjánosbogárkák. Tíz kisebb színmű. Budapest, 1924. (Az új lámpás, Művészbimbó, Sekszpir költözése, Koszorúkötés, Betlehemes játék, Előjáték az egri színháznak, Paradicsom, Színészek érkezése, Árgirus királyfi, Az erdő élete.) – December. Költemények. Budapest, 1926. (A teljes Gárdonyi-sorozat első kötetében jelent meg. A világháború néhány lelkes költemény írására buzdította, az ellenforradalom idején versben üdvözölte Horthy Miklós fővezér Egerbe bevonuló vitézeit. Költői pályája ilyen módon haláláig terjed. Mint költő csak Göre-nótáival aratott nagyobb sikert. Megzenésített népies szövegeit az egész országban énekelték. Más verseihez is írtak dallamokat, ezek azonban nem terjedtek el annyira, mint a rendkívül népszerű Kanász-nóta, Bús a magyarnak élete, Ez a világ mi vóna.)

Irodalom. – Az alábbi tanulmányokon kívül érdekes megjegyzések találhatók még azokban a kritikákban is, amelyek a Gárdonyi-színdarabok bemutató előadásai után jelentek meg. – Kosztolányi Dezső: Április-Fűzfalevél. Nyugat. 1914. évf. – Szira Béla: Gárdonyi Géza mint költő. Élet. 1922. évf. – Feszty Árpádné: A tegnap. Budapest, 1924. – Szabolcska László: Gárdonyi Géza élete és költészete. Temesvár, 1925. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapest, 1926. – Molnár Jenő: A bor megszületésének és Gárdonyi Géza 400 forintos előlegének hiteles története. Magyar Hirlap. 1928. március 29. – Perényi József: Gárdonyi Géza színművei. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Sík Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza. Hódmezővásárhely, 1930. – Kabók Győző: Gárdonyi Göréje. (Az egri remete. Szerk. Simon Lajos. Budapest, 1932.) – Pataki József: Gárdonyi mint színműíró. U. o. 1932. – Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Két kötet. Budapest, 1934.

A GÁRDONYI-IRODALOM.

GÁRDONYI Géza írói pályáján az 1894. év jelenti a döntő fordulatot. Megelőzően írt munkái csak kísérletezések, ettől az évtől kezdve egyszerre kibontakozik, s évről évre művészibb lesz. Hogy nyugodt elmélyedéssel dolgozhatott, ebben két kiadóvállalatnak volt jelentős érdeme: a Singer és Wolfner-cégnek és a Légrády-Testvérek Pesti Hirlap fának. Az előbbi a Gárdonyi-könyvek közrebocsátásával és terjesztésével tett szolgálatot az író népszerűsítésének, az utóbbi állandóan közölte napilapja hasábjain az újabb Gárdonyi-regényeket és novellákat. 1926-tól kezdve a Dante-cég költségén megindult az első teljes Gárdonyi-kiadás is. Ez a sorozat az író életében megjelent és halála után kéziratban maradt Gárdonyi-köteteket mind felölelte, kivéve a kisebb jelentőségű tárcákat és cikkeket, a végső simításokat nélkülöző kéziratokat s azokat az ifjúkori munkákat, amelyeket az író annak idején kitagadott szellemi szülöttei sorából.

Gárdonyi írásai, állapítja meg Zsigmond Ferenc, tele vannak bölcseleti reflexiókkal. Valami olyan különleges közvetlenséggel szólal meg bölcselkedése, hogy ez ritkaságszámba megy regény irodalmunkban. Szívéből mélabús és misztikus metafizika sarjad ki. «Sehol ki nem csúszik a száján egyetlenegy bölcsészeti műkifejezés sem, csak a szív szótára segíti a nagy kérdéseken való tűnődésében. Magának a népléleknek ősi világszemléleti módja ez, a föltétlen végzethivésnek olyan nyomaival, melyek Ázsiába vezetnek vissza» A mély bölcseleti távlaton kívül rendkívül varázsos hangulati háttere is van műveinek. «Alakjai közül csak az apróságok, a falusi életből elkapott pillanatfölvételek állanak éles körvonalakban előttünk, nagyszabású műveinek személyei hamar elmosódnak lelkünkben, de valami sajátságosan erős és maradandó hangulati megtermékenyülés jelzi nyomukat bennünk. Margit? Emőke? Attila? Igazában meg sem ismerjük őket, egy-egy titokzatos világ marad számunkra mindegyikőjük, de nevükből a megejtő hangulati emlék mámorító illata árad évek mulva is.» (Gárdonyi Géza. Irodalomtörténet. 1921. évf.) – Könyvei, mondja Fináczy Ernő, mintha csak a magyar ifjúságnak lettek volna szánva. «Gondolok itt korfestő történeti regényeire, melyekből az ifjú olvasó sok tudós magyarázatnál jobban érzi meg a nagy idők érverését. Van-e könyv, mely a felnövekvő magyar ifjút közelebb hozhatná a török-magyar küzdelmek legregényesebb korszakához, melyből jobban értené meg a magyar haza földjének őseinkben élő mélységes szeretetét s a hazáért tanusított halálmegvető bátorságát, mint az Egri csillagokból, a magyar hősiességnek ebből a fényes apoteozisából? Van-e regény, mely több alakító és jellemző erővel éreztetné meg olvasójával a középkor misztikus rajongását, vallásos áhítatát, a túlvilági boldogságba vetett minden reménykedését, az érzékiség ellen folytatott küzdelem áldozatosságát, mint az Isten rabjai? Itéletem szerint a magyar pedagógus szemében mégis a Láthatatlan embert illeti meg az elsőség. Kevés könyv van szépirodalmunkban, melyből a serdültebb magyar ifjú annyi történeti érdeklődést meríthet, mint ebből. Ezeken a regényeken is bebizonyosodott az, hogy a történeti anyag valóban költői tehetség feldolgozásában még akkor is hívebb és igazabb képet adhat valamely korról a szakszerű leírásoknál, ha a részletekben netán nem egészen korszerű vonások elegyednek. Az a sejtelemszerű meglátás és divináló erő, mely az Isten kegyelméből való író tollát a nagy körvonalak megrajzolásában vezeti, sokszor a legpragmatikusabb történetírásnál is élesebben domborítja ki a távoli idők szemléleti síkjában vajmi könnyen elhalványuló eseményeket. Ha egyebet nem írt volna Gárdonyi, mint e három regényét, akkor is drága örökséget hagyott volna nemzetének.» (Gárdonyi Géza. Magyar Paedagogia. 1922. évf.) – Nincs még egy másik írónk, olvassuk Ravasz László megemlékezésében, aki a lelkiség nagy realitását annyira megragadta volna, mint Gárdonyi. Lélek melegíti minden sorát. Ő a leghangulatosabb magyar író. «Költészete olyan, mint a drága kenetek illata: belekap a hajunkba, ruhánkba, betölti a szobát, kicsap az utcára; milyen láthatatlan s mégis milyen erős, milyen testetlen és mégis milyen hű.» Lelkisége ősi és egészséges, szereti a nagy egyszerűségeket. A városból menekül a faluba, a faluból a szabad természethez, a természettől a természetfelettihez. Mindíg úgy érez, mintha pár órával elébb Assisi Ferenccel találkozott volna. Benső katolicizmusát belevitte az irodalomba, hite azonban kinőtt a hagyományos vallásos keretekből, s valami érdekes metafizikává ágazott. «Volt neki bizonyos társalkodása a világ titokzatos létalapjával, azzal, aki a Minden és az Egy.» (A láthatatlan ember. Emlékezés Gárdonyi Gézára. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. Új folyam. 56. köt. Budapest, 1924.) – A vele egyívásúak között, mondja Schöpflin Aladár, ő volt a legerősebb lírikus, elbeszélő létére líraibb, mint majd minden versíró kortársa. «Az ő pszichológiája hatolt legmélyebbre. Néha egy-egy lapján a legnagyobb mélységeket is merte és tudta érinteni. Formát alkotott magának a maga képére, amely sajátja volt, elbeszélő hangot fejlesztett ki magának, amely mint az emberi beszédhang, utánozhatatlan, egyszeri és megkülönbözteti őt minden mástól a világon.» A népélet ábrázolásában a népdal líráját szélesítette ki dúsabb érzelmű epikává. Erős ritmusú rövid mondatai, a lehetőségig leegyszerűsített kifejező formái is a nép ősi költői nyelvanyagán alapultak. Életfelfogásának magva, mindenütt és mindíg kibukkanó ős-motívuma: a szerelmi szenvedély kikerülhetetlen végzetességéről valló felfogás. Valami ingerültséget érez a nőkkel szemben, nagyon sok szava és színe van a női önzés, kíméletlenség, csalfaság, férfiakat befonó mesterkedés ostorozására. Kevés írónak van olyan kedvezőtlen ítélete a nőkről, mint neki. Nő-ellenes, tehát házasság-ellenes is. Boldog házasságról ritkán ír, annál gyakrabban olyanról, amelyben a férfi szenved a nő miatt. (Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925.) – Sík Sándor szerint Gárdonyi Géza írói arca hamvasabb, egészségesebb és magyarabb élű, mint – az egyetlen Mikszáthot kivéve – bárkié a magyar szépprózában. Ha írói érdemeit az előttejáró fejlődés vonalában szemléljük, mindjárt szembetűnik, milyen előkelő hely illeti meg a magyar irodalomtörténetben. Klasszikus novellái, idilljei, parasztszínműve, regényei irodalmunk legszebb alkotásai közé tartoznak. A modern regénynek ahhoz a formájához, amelyet speciálisan magyar regénynek nevezhetnénk, aligha jutott valaki közelebb őnála. Váteszi küldetésűnek, a lélek papjának, az emberek útmutatójának érezte magát; impozáns erővel hirdette a lélek szuverénitását, a halhatatlanság hitét, a szeretet evangéliumát; tanításait beleépítette írásaival a jövendő magyar generációk lelkébe. Az ő «remeteforrásából mindíg a tiszta felfrissülés vizét meríthetjük.» (Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929.) – Herczeg Ferenc: «Az én falum, Az egri csillagok, A bor, Karácsonyi álom, A láthatatlan ember, Isten rabjai: egy megkapóan eredeti és ellenállhatatlan sugalló erejű költő alkotásai. Írásait átlengi a szabad természet fűszeres illata. Magyarsága a hazai föld televényébe, a népiességbe bocsátja gyökereit. Az élet külső eseményei nemigen érdeklik, ő főleg arra kíváncsi, ami a lelkekben történik. Az embereket nem nagyságuk, hanem mélységük szerint értékeli. Rang és mód neki csak semmitmondó külsőség. Ő az igazi demokrata, bár talán sohasem írta le ezt a szót. A nyelvében, ebben a pompás, szófukar, a szöget mindíg a fején találó magyar nyelvben, nemes zenei ritmus lüktet. Ez természetes is, mert körülötte föld és ég, fű és fa, az egész mindenség állandóan muzsikál. Alkalmasint ő a magyarság legtisztább erkölcsű, de mindenesetre legszemérmesebb költője. Egész erkölcsi felfogása emelkedett és előkelő. Hatást csak művészi eszközökkel kíván elérni.» (Gárdonyi Géza. Pesti Hirlap. 1933. évf. május 13.)

Kiadások. – Gárdonyi Géza legjellemzőbb munkái megjelenésük időrendjében: Az én falum, Tizenkét novella, A bor, Karácsonyi álom, Az egri csillagok, A láthatatlan ember, Az a hatalmas harmadik, Az öreg tekintetes, Két katicabogár, Átkozott józanság, Ábel és Eszter, Isten rabjai, Hosszúhajú veszedelem, Messze van odáig, Szunyoghy miatyánkja, Ida regénye, A kapitány. – Összes munkáinak gyűjteményes kiadása: Gárdonyi Géza munkái. Negyvenegy kötet. Budapest, 1926–1928.

Fordítások. – Elbeszélő munkáinak egy részét több nyelvre lefordították, franciául már a világháború előtt megjelent két regénye (Az öreg tekintetes, Az a hatalmas harmadik), A bor németül és szerbül is színre került.

Irodalom. – Az előbbi fejezetekben felsorolt munkák közül különösen a következők: Madarász Flóris: Gárdonyi Géza. Katolikus Szemle. 1909. évf. – Zsigmond Ferenc: Gárdonyi Géza. Irodalomtörténet. 1921. évf. – Voinovich Géza: Gárdonyi Géza. Budapesti Szemle. 1923. évf. – Ravasz László: A láthatatlan ember. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. 56. köt. Budapest, 1924. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Szabolcska László: Gárdonyi Géza élete és költészete. Temesvár, 1925. – Kéky Lajos: Gárdonyi Géza. Budapest, 1926. – Várdai Béla: Gárdonyi Géza hátrahagyott művei. Katolikus Szemle. 1926. évf. – Perényi József: Gárdonyi Géza színműve. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Sík Sándor: Gárdonyi, Ady, Prohászka. Budapest, 1929. – Váth János: Gárdonyi Géza életrajza. Szombathely, 1929. – Futó Jenő: Gárdonyi Géza. Hódmezővásárhely, 1930. – Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi. Két kötet. Budapest, 1934.