MÓRICZ ZSIGMOND ÉLETE.

A VIDÉK életét a huszadik század magyar írói közül először Móricz Zsigmond vonta bele élesebb naturalista színezéssel novelláiba és regényeibe. Őserejű tehetség volt: gyökeresen eredeti, gazdagon termő, jellegzetesen alföldi levegőjű. Kitűnően meglátott jelenetek, élettől duzzadó hősök, pompás mellékszemélyek bukkantak elő elbeszélő munkáiból és színdarabjaiból. Életszemlélete, alakrajzolása, stílusa sok meglepetést hozott. Kifogyhatatlan bőséggel és fölötte érdekesen vezette olvasói elé falusi és városi embereit.

Móricz Zsigmond 1879. június 30-án született Tiszacsécsén, Szatmár megyében. Egyszerű református családból származott, szülei sokat küzdöttek az élettel. Tanulmányait a debreceni református gimnáziumban kezdte, a sárospatakiban folytatta, a kisújszállásiban fejezte be. 1899. őszén beiratkozott a debreceni református hittudományi karra, de csakhamar jogász lett, s az egyik debreceni hirlap szerkesztőségében vállalt újságírói munkát. Rokonai bejuttatták számgyakornoknak Budapestre a közoktatásügyi minisztériumba, utóbb a statisztikai hivatalban töltött egy évet, 1903-ban bekerült az Az Újság szerkesztőségébe. Szépirodalmi tárcáinak közlésétől egy ideig még saját lapja is elzárkózott; senki sem sejtette hírlapírótársai közül, milyen erős a művészi tehetsége. Időközben megnősült, gyermekei születtek, családi gondja egyre nagyobb lett. Lelki megújhodás és anyagi fölszabadulás volt számára, hogy 1908-ban bejutott a Nyugat szerkesztőségébe. Regényei és novellái sűrű egymásutánban követték egymást, 1909-ben előadták első darabját a Nemzeti Színházban. Most már meg tudott élni írói keresményéből minden egyéb mellékfoglalkozás és szerkesztőségi robotmunka nélkül is. A nyugatosok őt tartották legizmosabb tehetségű elbeszélőjüknek, Ady Endre lírája mellett az ő prózája volt a Nyugat egyik legfőbb vonzóereje. Annál kedvetlenebbül szemlélték irányát a klasszikus magyar hagyományokhoz ragaszkodó írói körök. Munkásságával kapcsolatosan számos irodalmi harc zajlott le. A világháború után mint a Nyugat egyik szerkesztője résztvett az irodalmi élet irányításában, a kölcsönös kiengesztelődés útját kereste, de a jobboldali és baloldali pártok merev ellenállását annál kevésbbé tudta enyhíteni, mert merész nyilatkozatai időnkint olyan helyzetekbe sodorták, amelyek nem voltak alkalmasak arra, hogy megnyerje a keresztény-nacionalista olvasórétegek osztatlan lelkesedését. Tehetségét mindenki elismerte, naturalista irányával és meglepő állásfoglalásaival sok ellenséget szerzett.

Adatok Móricz Zsigmond életéhez:

1879. – Móricz Zsigmond születésének éve. Június 30-án születik a szatmármegyei Tiszacsécse faluban. (Atyja, Móricz Bálint, szegénysorsú földmíves-iparos; anyja, Pallagi Erzsébet, papi család leszármazottja; mindketten kálvinista magyarok. Az írónak hat fiútestvére és egy leánytestvére van. Szülei nehéz nélkülözések között élnek, a családfő a tiszavidéki falvakban ácsmunkákat vállal, utóbb elköltözik Csécséről. «Az édesapám – olvassuk az író egyik visszaemlékezésében – kisgazda volt, és lobogós gatyában járt; az édesanyám, a paplány, Kossuth-imádatban nevelt. A falu, a szép Tiszaháton, ősmagyar, református lakosságú volt, s azok voltak a szomszéd falvak is mind. Nótás, mesés, víg, dolgos nép. Ebbe a világba idegen nép kultúrája csak az iskolán át szűrődhetett be. Ők még az ezeréves őskultúrában éltek.»)

1891–1894. – Móricz Zsigmond három évig tanul a debreceni református gimnáziumban. (Diák-emlékeit később a Légy jó mindhalálig lapjain kelti új életre.)

1894–1896. – Két évet tölt a sárospataki református gimnáziumban. (Diák-emlékei a Kamaszokban elevenednek meg.)

1896–1899. – Három évig jár a kisújszállási református gimnáziumba. Húsz éves korában itt tesz érettségi vizsgálatot. 1899. őszén beiratkozik teológusnak a debreceni református hittudományi karra. (Diák-emlékei a Forr a bor-ban.)

1900. – A debreceni református teológiáról átmegy a jogra, de nem vizsgázik. («Előbb beléptem a Debreceni Ellenőrhöz munkatársnak, azután a Debreceni Hirlaphoz segédszerkesztőnek. A Debreceni Ellenőrben jelent meg az első novellám. Címe: A bécsi bútor. Ezt a novellát később fölvettem a Tavaszi szél című kőtetembe. Egy szörnyűséges nagy regénynek az anyagát gyűjtögettem magamba. Ez a regény számtalan kötetből állt volna, és az egész magyarság életét felölelte volna a kunyhóktól a palotákig. Az óriási regény természetesen sohasem készült el, sőt az életharc miatt még a küszöbéig sem jutottam el, de azért ezek az ifjúkori ábrándok és tervek, amelyeket Debrecen homokos és szaharai porral telt utcáin szőttem, és pedig nagy nyomortól és még nagyobb reményektől űzve, nem maradtak eredmény nélküliek, mert tíz év mulva, mikor hozzájutottam a lehetőségekhez, hogy akár két kézzel oszthassam az írást, az ebben az időben kialakult nagy koncepciók részleteit kellett csak előszednem, és további tíz esztendőre volt írnivalóm.») Ősszel Budapestre kerül. A tanári pálya elvégzésére szánja magát, de napidíjasi elfoglaltsága és írói tervei elvonják az egyetemi tanulmányoktól. (A következő években az Uránia folyóirat közli néhány irodalomtörténeti cikkét. Reviczky Gyuláról, Bajza Józsefről, Gyulai Pálról, Fazekas Mihályról ír népszerűsítő tanulmányokat. Nyarankint gyalogszerrel vándorol a nép között, így gyarapítja népköltési gyűjteményét. Sokat olvas: regényeket és esztétikai munkákat egyaránt.)

1903. – Ettől az évtől kezdve 1909-ig Tisza István politikai napilapjában, az Az Újság szerkesztőségében, dolgozik. (Tudósításokat ír az irodalmi és tudományos társaságok üléseiről, apró cikkeket ad a lap vasárnapi gyermekmellékletébe. Jelentékenyebb dolgokkal nem bízzák meg. Havi száz korona fizetéséből éppen hogy megél. Csekély keresetét azzal pótolja, hogy munkát vállal a Magyarország Vármegyéi című monografia-sorozat szerkesztőségében.)

1905. – Huszonhat éves. Feleségül veszi Holics Eugéniát. Neje okleveles tanítónő, egy felvidéki tisztviselő-család gyermeke. (Sötét udvari lakásban laknak, igényük alig van, így is nagyok a gondjaik. Első gyermekük meghal, másik fiúkat is korán elvesztik. Leánygyermekeik nevelésében van a legfőbb örömük.)

1908. – Életének sorsdöntő esztendeje. A Nyugatban megjelenik feltűnést keltő elbeszélése: a Hét krajcár. («Mindenből kiábrándulva, mindentől elkeseredve, a kisfiam koporsója mellett írtam meg elbeszélésemet. Ez a kis elbeszélés meghozta a teljes sikert, annyira, hogy megjelenése után szinte eltűnt az addigi kilenc-tíz éves vergődés emléke. Az egész irodalmi közvélemény úgy tekintett, mint kész, érett, megállapodott írót, s többé nem úgy, mint kezdőt. Attól kezdve nem győztem eleget írni, hogy lecsapoljam a bennem árvízszerűen föltorlódott mondanivalókat.»)

1909. – Harminc éves. A Nemzeti Színházban előadják első színdarabját. (Elbeszélő munkái a Nyugatban olyan hatást és ellenhatást váltanak ki, mint Ady Endre versei.)

1910. – A Sárarany megjelenése. (A regény alakjainak sötét naturalista ábrázolása megdöbbenést kelt. A radikális írói körök melegen ünneplik a szerzőt. Őmaga később sem vont vissza semmit faluábrázolásának igazságából. «Harminc évvel azelőtt írtam – mondja a Pesti Napló 1938. évfolyamában – első regényemet, a Sáraranyt. Az elmúlt harminc évben semmi újat nem találtam, s nem tanultam a faluról s a falu népéről. Abban a regényben az volt az érzésem hogy a falu népe éppen úgy tele van tehetséggel, mint bármely más társadalmi réteg, de a nép emberének tehetsége nem juthat felszínre, és nem alakulhat át cselekvő energiává, mert hiányzik a szükséges kultúrális kiképzés. Ezt jelenti a szó, sárarany. Az az arany, mely sárként használódik el az emberi élet útjain. A tehetség, mely elpang az emberiségtől megfosztottságában. Nem engedtetik meg nekik, hogy mindent megtudjanak, amit tudniok kellene. Mint egy homályos szobában, állandó homályban kell leélni az életüket. Az én iskolai pajtásaimból ma ugyanolyan megjelenésű s életfelfogású öreg parasztok lettek, amilyenek az ő akkori öregapjuk volt.»)

1917. – A Fáklya megjelenése. (A református papság és az egyházi érzületű hívők megütközéssel fogadják a világháború véres viharai között is feltűnést okozó regényt.)

1919. – Megválasztják a Kisfaludy-Társaság tagjává. Nem sokkal utóbb a bolsevista áramlat hozzáférkőzik személyéhez. Néhány ügyetlen lépéséért – az ellenforradalom győzelme után – a keresztény-nemzeti irány vezéremberei felelősségre vonják. (Távozik a Kisfaludy-Társaságból, darabjait évekig nem adják a Nemzeti Színházban.)

1926. – Negyvenhét éves. Első feleségének halála után nőül veszi Simonyi Máriát. (Második felesége drámai művésznő, az író több darabjának színpadi ábrázolója.)

1929. – Szülőfaluja díszpolgárrá választja. (Ezen a szatmármegyei tájon van Cseke is Kölcsey Ferenc sírjával. «Magyarországnak Budapesttől legtávolabb eső helye Tiszacsécse, egy nap alatt lehet csak oda eljutni, reggel hét órakor indul az ember, és este hét órakor érkezik meg, közben utazik gyorsvonaton, vicinálison és autón» mondta a hírlaptudósítónak az író. Szülőfalujában lovasbandériummal várják, diadalkaput emelnek tiszteletére, s szülőháza előtt nagy lelkesedéssel adják át számára a díszpolgári oklevelet. A református istentiszteleten az egyik prédikáló pap rámutat arra, hogy ezer esztendő óta folyik a magyar földön az úri muri, s Móricz Zsigmondhoz hasonlóan még senki sem emelte föl szavát a népért, a parasztság siralmas életének megjavításáért. Az ünneplést követő lakomán a kerület országgyűlési képviselője az egész magyarság nemzeti büszkeségeként köszönti az írót. Fölolvassák több miniszter, számos közéleti előkelőség és néhány testület üdvözlő levelét és táviratát.)

1930. – A Nyugat miatt a szocialisták is, a zsidók is támadják. (Osvát Ernő halála után a Nyugat irányítását Móricz Zsigmond és Babits Mihály veszik át mint szerkesztők és kiadók; a Nyugat-csoport régi fővezérének, Ignotus Hugónak, neve lekerül a folyóirat címlapjáról. A Nyugat régi barátai hálátlanságot vetnek az új szerkesztő-tulajdonosok szemére. A Népszava szerint Móricz számára Ignotus, Hatvany és elvbarátaik törtek utat, írásművészetének ők teremtettek közhangulatot, s a regényíró most hátba támadja a forradalmi események miatt lehetetlenné és kényelmetlenné vált jóbarátokat. Ignotus száműzetése idején és Hatvany bebörtönözése alatt néma maradt a híres író, szociális küldetését megtagadta, a hatalommal szemben meghunyászkodott. Móricz és Babits! «Hallják-e ezek az urak a jelen feléjük rivalgó zajában a jövendőnek szemrehányó csöndjét? Vagy talán már úgy el vannak foglalva Prohászka Ottokár emlékének dicsőítésével, Tormay Cecilék, Berzeviczy Alberték, Ravasz Lászlóék és Bangha páterék kiengesztelésével, hogy nem érnek rá a jövőbe figyelni? Inkább a kisfaludystákkal, akadémistákkal, napkeletistákkal szövetkeznek, hogy megteremthessék a mindíg csak jobbfelé sandító, áruló írástudóknak nagy nemzeti egységét? Figyelmeztetés volt, amit írtunk. Vigyázat, mázolva, a Nyugat már nem Ady Endre és Ignotus szellemében szerkesztett folyóirat többé.»)

1939. – Hatvan éves. Megkezdi önéletrajzának közreadását. (Második feleségétől történt elválása után Leányfalun él, onnan jár be Budapestre. Ereje teljében írja regényeit, elbeszéléseit és hírlapi cikkeit az Est-lapoknak.)

1940. – A Kelet Népe szerkesztője. (Társadalomtudományi folyóiratával a magyar parasztság szellemi és erkölcsi színvonalát akarja emelni: «A magyar népnek föl kell támadnia halotti poraiból is, hogy a rá váró életet megmentse.»)

Irodalom. – A Nyugat Móricz-száma. 1924. évf. (Elek Artur, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Földi Mihály, Harsányi Zsolt, Horváth Henrik, Ignotus Hugó, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lengyel Géza, Lengyel Menyhért, Nagy Endre, Schöpflin Aladár, Szilágyi Géza, Szirti Gyula és mások cikkei.) – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember. Budapest, 1930. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939. – Móricz Zsigmond: Életem regénye. Budapest, 1939.

MÓRICZ ZSIGMOND, AZ ELBESZÉLŐ.

MÓRICZ Zsigmond föllépéséig a magyar falu és kisváros a lelkeket megnyugtató békesség színhelye volt irodalmunkban, Móricz Zsigmond novellái és regényei merőben ellentmondtak a régi idealizálásnak. Úgyszólván egymásra halmozta a falu és kisváros bűneit, az urakat és parasztokat egyaránt sötét oldalukról jellemezte.

A földbirtokos-társadalom szatirikus tárgyalása már Mikszáth Kálmán munkáiban megkezdődött, de a parasztság gyarlóságai nem keltették föl az írók figyelmét. Gárdonyi Géza reális megfigyelő volt, sikerült is megszabadítania a magyar falu képét addigi eszményi stilizáltságától, ő azonban nem tartotta a költői szellemű irodalom hivatásának, hogy a falusi emberek bűnözéseivel foglalkozzék. Az ő dunántúli és tiszáninneni katolikus parasztjai a való életben sem voltak olyan fékezhetetlenül szilaj földesgazdák és pásztoremberek, mint a tiszántúli kálvinisták; a poétai szellem sók idilli helyzetet találhatott életükben, a nélkül, hogy módosítani kellett volna jellemüket. A szelídséget, jámborságot, úrtiszteletet hírből sem ismerő tiszántúli parasztság ősi ösztöneinek naturalista föltárására forradalmi szellemű író kellett, s a megfigyelések szabad megnyilvánulásához olyan radikális-szocialista korhangulat, amilyen az 1900-as évektől kezdve Budapesten alakult ki. Móricz Zsigmond regényeiből a kiöntő Tisza félelmes erejével zúgtak elő a fenékéig fölkavart folyó áradásos hullámai. A jobboldali irodalom lehangoltan, a baloldali sajtó tapssal fogadta a magyar ugar leleplezését.

A Sárarany (1910) hőse, Túri Dani, az alföldi parasztok bűnös indulatainak megtestesítője. Féktelen bujaság, félelmes ravaszság, semmitől vissza nem riadó kapzsiság jellemzik. Földéhségében nagy terveket kovácsol, gazdag ember akar lenni, elszántan küzd mindenki ellen. Vad indulatok viharzanak lelkében, jobb sorsra érdemes feleségére nem sokat ad, szemérmetlenül szeretkezik faluja minden asszonyával. A parasztnép ősi nyomora a Karay grófok bűne; a gyűlölt család egyik tagjától, Karay grófnétól, kér Túri Dani bérletet faluja számára. A szerződést megkapja, ekkor éri el végzete: összetűz Karay László gróffal, vak dühében megöli a grófot, véres tette nyomán egész élete összeomlik. – Az Isten háta mögött (1911) kiönti a kisváros minden szennyét. Csupa üresség, sivárság, lelket ölő unalom az élet. Az emberek esznek, isznak, dorbézolnak, a tanító feleségébe mindenki szerelmes, az asszony botrányt botrányra halmoz maga körül. – A galamb papné (1912) a falusi református pap családi otthonának rajza. Az előkelő kisasszony az ifjú lelkész felesége lesz, de hiába nagy a szerelme, nem tud belenyugodni sorsába, kegyetlenül kínozza urát, közel jár ahhoz, hogy az ifjú földesúrral szökésnek induljon, végre mégis csak beletörődik sorsába. – A fáklya (1917) egy jobb sorsra érdemes református lelkipásztor tragédiája. Matolcsy Miklós lelkész népének világossága akar lenni, de hívei méltatlanok eszményi gondolkodásához, a fiatal pap maga is beleszédül a falu mocsarába. Körülötte durva parasztok, becstelen urak, könnyű erkölcsű nők nyüzsögnek; a boldogtalan ember elrontott életét és alávaló környezetét egy borzalmas tűzvész pusztítja el.

Móricz Zsigmondnak érdeme, hogy a kor általános kozmopolita áramlatában nagy olvasóközönséget toborzott maga köré gyökeresen magyar témáival. A főváros életét figyelő írókkal szemben az ő munkáiban az Alföld világa jelent meg: Budapest helyett a Tisza vidéke, a világvárosi hangulatok helyett a törzsökös magyarság, a műveltség helyett a nyers erő. Túlságosan kiélezett érzéki helyzetei sokszor megrontották művészetét. Nem annyira a szórakoztató írók nyomorúságos témája, a szerelmi háromszög érdekelte, mint inkább a férfi vagy az asszony valami különös érzéki esete, a férj és feleség egymás ellen való támadása, a hitvestársak küzdelme azért, hogy kettőjük közül ki az erősebb? A szerelmi föllobbanások mohó jeleneteit és a családi ujjhúzások goromba fordulatait a vérbeli író éles megvilágításában vetítette olvasói elé.

A nemesebb szerelem ritkán kötötte le figyelmét, annál nagyobb öröme telt az állatias párzás leleplezésében. Az érzékiség viharait olyan írói tehetséggel kíséri nyomról-nyomra, hogy az olvasó elképed hőseinek és mellékalakjainak tolakodó fajtalansága miatt. Az ember állati részéből jóval többet mutat be, mint amennyit az igazság és a művészet mérlege megbír.

Nagy alkotó erőről tanuskodó regényeinek egyik csoportjában kegyetlenül tépi a maga alföldi fajtáját. Nem a jóság és igazság diadalmaskodik a magyar falu határai között, hanem a hitványság, a paráznaság, a semmiházi emberek ravasz könyörtelensége. A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor, viszont azt is kénytelen elfogadni, hogy a Móricz-regényhősök és epizódalakok nem a képzelet szülöttei, hanem valósággal is élnek az alföldi parlagon. Az író csak abban egyoldalú, hogy nem akar másfajta embert ismerni. Társadalma léha vidéki urakból és rosszindulatú parasztokból áll, a tiszta lelkek nem érdeklik. Nincs bizalma a magyar fajban, nem lát semmi kivezető utat, nem fedez föl megnyugtató jelenségeket. Mindenütt kátyú, barbárság, jövőtlenség. Munkáiban ott van az alföldi élet minden sivársága. Úri személyei úgy élnek, veszekednek, disznólkodnak, mint a legalja-parasztok. Az író a népszínmű szalonparasztjával szemben kialakította a másik végletet, az állat-parasztot. A régibb irodalom túlzottan eszményített hőseit az emberi alacsonyságok megszemélyesítőivel váltotta föl.

Csupa izgalmas elevenség, amikor arról van szó, hogyan élednek föl az embertelen indulatok a nyers szívekben, milyen erővel marja környezetét a baromi szerelem, elvakult pénzéhség, bárdolatlan osztálygyűlölet. Egyáltalában nem törekszik békülékeny megoldásokra, nem akarja ellágyult fordulatokkal megnyerni olvasóit. A paraszt végig megmarad regényeiben parasztnak, de mellette ősparaszt az úr is.

Hogy a földművelőt aljas proletárnak, a földesurakat lelketlen barbároknak, a kálvinista papokat különös figuráknak rajzolja: elbúsító dolog. A részletigazságok a folytonos sűrítésben, fokozásban, halmozásban nem egyszer meggyőző erő nélkül hullanak szét, a kevesebb több volna, némi verőfény és emberiesség reálisabbá tenné alakrajzait. De az önmérséklés hiányzik belőle, jószándékú embert ritkán tud elképzelni, csak az tesz rá hatást, ami fölháborítja a magyar életben. Helyes, hogy nem vadászik a melodramatikus megoldásokra, csak az a fájdalmas, hagy egy-egy regénye végén nem az összeomlás tragikumát, hanem a lehangoltság elkedvetlenítő keserűségét érezzük.

Novelláinak egy részében derűs és idilli, ez azonban nem az ő természete. Távol áll a verőfénytől, lelkesüléstől, elérzékenyüléstől. Amint a sokoldalú tragikus színész pompásan el tudja játszani a komikus szerepeket is, úgy mozog ő, ha szükség van rá, a napsugaras világban, de ez csak szerep és bravúr. Becsvágya agyonperzselt puszták és feneketlen mocsarak, tövises árkok és félelmes tájak után kutat, s nem sokáig érzi jól magát a gondosan ápolt kertekben. Érti a kötődés nyelvét, humora olykar gazdagon buzog, igazi derű azonban nincsen lelkében. A keresetlen vidámság kerülője, mosolytalan évődő. Gúnyolódásával inkább a káröröm nevetését csalja ki olvasóiból, levegőjében a végzet ül, hősei részint a maguk silánysága, részint környezetük aljassága miatt törnek össze. Mosdatlanszájú, házsártos, bestiális alakjai egyik-másik munkájában állandóan piszkolják, bosszantják, tépik egymást. A nagyra hivatott ember küzdelme a kicsinyes viszonyokkal, a házastársak és szeretők torzsalkodása, elfojtott szenvedélyek és indulatok vad kirobbanása, aljas szándékok tettre indulása védtelen személyekkel szemben: ezek az ő legkedvesebb témái.

Gyermekkorában bizonyára rettegéssel nézte a sok falurosszát, képzelete megtelt a vidék botránykrónikájának jeleneteivel, mindezekről később élesen színezett képeket festett regényeiben. A maga életének sok nyomorúságát fanyar lélekkel vitte bele hőseinek sötét ábrázolásába. Bizonyára azt érezte, hogy ő is úgy járt volna, mint számos alakja, ha a sors nem rántja ki a parlagi élet tövisei közül. Minek itt – ezen a szomorú magyar földön – erkölcstanítónak lenni, amikor úgyis hiábavaló minden erőfeszítés?

Minden irodalmi irány könnyen megkapja a maga védelmét az elméletíróktól. Az irodalomtörténet közli a tényeket, megvilágítja az író lelkiségét, elemzi munkásságának megnyilvánulásait. A tiszta szerelem, boldog házasság, nemes családi élet iránt Móricz Zsigmondnak nincsen semmi fogékonysága. Szerelme brutális gerjedelem, házassága szurkáló civakodás, családi élete iszapos fertő. Ezt a nyomorúlt világot biztos kézzel festi. Olyan, mint a kiváló zoológus, akire nem hat a természet szépsége, az erdő zúgása, a nyáj kolompja, a madarak dala; csak az érdekli, amitől a költői lelkű emberek visszahúzódnak: a farkas, a róka, a görény, a patkány, a béka, a féreg. Ez sem utolsó munka. A bestiákat is lehet művészi kézzel fölboncolni, de izmaik kikészítéséhez és csontjaik konzerválásához külön elszántság kell. S ha az emberi világkép teljességéhez ennek a feladatnak elvégzése is szükséges, jobb, ha az ilyen munkát az igazi tehetség végzi és nem a kontár.

Egyébiránt nem minden regényét tette csekélyebb fajsúlyúvá túlzóan naturalista programmjával. Érdekes elbeszélő ő realista regényírónak is. Élet lüktet minden alakjában. – Harmatos rózsájának (1912) alig van meséje, mégis lekötő az egész történet: a falusi kastélyban élő ifjú és a faluba érkező leány kölcsönösen gyötrik egymást igaz szerelmükben, s végre élettársak lesznek. – A Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1916) egy ifjú házaspár családi életének első viharai közé vezet: derűs történet, az egymással küzdő férj és feleség összekoccanásának és kibékülésének eleven jeleneteivel. – A szerelmes levélben (1918) is sok a kedvesség: a fiatal házasok ábrándvilága a mézeshetek boldogsága után áthajlik az élet prózájába.

A világháború után következő korszakban kitágult az író látóköre, erősebb lett az önkritikája, művészetét megszabadította sok kirívó ízléstelenségtől. Belevonta regényírásába a fővárosi életet, vonzódni kezdett a történeti témákhoz. A városi kisemberek hétköznapi eseteiről éppen olyan pompásan írt, mint a históriai személyek országos dolgairól.

Diákregény-trilógiájának első része, a Légy jó mindhalálig (1920), remek diáktörténet. Nyilas Misi a debreceni református kollégium második osztályában tanul, derék falusi fiú, kötelességét buzgón teljesíti, mégis bajba kerül, mert végzete hitvány emberek közelébe sodorja. A szerencsétlen helyzetben vergődő kisfiú gyötrelme a nagyok szenvedésének tükörképe; a bontakozó lélek éppenúgy kínlódik az események sodrában, mint a felnőtt, ha boldogtalan napok zúdulnak életébe. Nyilas Misi kiábrándul környezetéből, lelkére ráfekszik a gyermektársadalom sok apró gonoszsága, látnia kell azt is, hogy a felnőttek társadalma csak olyan rossz, mint a kicsinyeké. Igazságtalanság, ridegség, önzés, rosszindulat, korlátoltság, szenvedés, harc mindenütt. A debreceni kisdiák derék gyerek, de azért mégis odakerül az iskola fegyelmi széke elé; az idősebbek között naív idealizmussal csetlik-botlik; megvádolják, bár ártatlan. Az író a maga gyermekkori emlékeit tárja föl Nyilas Misi történetében, az ő lelkének egykori válságai bontakoznak ki a regényből. Kitűnő környezetrajza élesen rávilágít az alföldi városok társadalmára, diáktípusai drámaian elevenek. – A trilógia második része a tizenöt éves gimnazisták életének föltárása. (Kamaszok.) «A felnőttek – elmélkedik az író – hajlandók a fiatalok életét játéknak és felelőtlennek tekinteni. Nem számít, mondják, még gyermek. Majd ha megokosodik. De az élet azt mutatja, hogy már a legkisebb gyermekben is ott van a cselekedetnek minden súlya és minden következménye. Ugyanazok a lelki erők dolgoznak benne; észjárása, akarata ugyanazon síkon s azokon a vonalakon halad, amelyeken később.» – A trilógia harmadik része, a Forr a bor (1932), az érettségi előtt álló nyolcadik osztály történetével fejezi be a Nyilas-fiú regényét. Misiből immár Mihály lett, és nem utolsó diák új iskolájában, a porvárosi gimnáziumban. Kissé neuraszténiás ő is, igazgató-rokona is; annál jobban beleilleszkednek Porváros sivár világába az alacsonylelkű diáksihederek és a tenyeres-talpas szülők közé. Szörnyű ifjúság! Megdöbbenünk, amikor a regény fülünkbe harsogja, hogy ezekből a műveletlen fickókból lesznek majd a nemzet jövendő államférfiai, politikusai, papjai, katonái, tisztviselői, földbirtokosai, keresztényei és zsidói. Az író nem talál semmi mentőkörülményt barbárszellemű tanulósága számára. Csak a gazságok meglátására van szeme és szíve, de ebben elsőrangú föltámasztó erő. Egyik-másik jelenete dönthetetlen igazságú és verhetetlen művészetű. Az élet programmszerű egyoldalú ábrázolója, amit azonban papírosra vet tollával, abban élet és vér van. Sötét élet, fekete vér: az ő alföldi világa. Kortörténeti megörökítője annak, hogyan látja iskoláját, tanárait, tanulótársait a kultúrától idegenkedő kamaszdiák. Őmaga az iskolát gyűlölő tanuló álláspontjára helyezkedik, olykor szinte gyönyörködni látszik a betyárságokban. Lehet, hogy nem ez a szándéka, de így érzi az olvasó. Néha némi erkölcsi tünődéssel, fejcsóválva leckézteti a silány bandát, nagy elégtétele azonban, hogy a tanárok sem sokkal jobbak tanítványaiknál, ezek is útálatos fráterek, félszeg figurák, csapnivaló közömbösök. Ilyen környezetből kerül ki az életbe Nyilas Mihály, most sejti meg, hogy az egész ország társadalma olyan, mint az ő nyolcadik osztálya: utálja a műveltséget, tilos utakon jár, furfangos félrevezetésekkel dolgozik. – A trilógia mind a három részének maga az író a hőse, ezért van saját személyéről olyan jó véleménye, ezért mutatja be többi alakját olyan egyénien sötét színezéssel. Lehet, hogy nem tért el messze az igazságtól, a millennium korában ilyen volt az alföldi kálvinista gimnáziumok világa, így élt a tiszántúli városok népe, csak akkor valószínűen az író sem lehetett az az apostoli szellemű gyermek és agyoneszményített ifjú, akit három köteten keresztül ünnepel és sirat. Nem tekintve ezt az irreális önimádást, a három kötet nagyon sokat megértet a nemzet egykori vezető értelmiségének lelkiségéből, s lesujtó eszméletre ébreszti a mai kort.

Erdélyi trilógiájának első része, a Tündérkert (1922), az utolsó Báthory története. Báthory Gábor fejedelem valóságos állat-ember, borban és szerelemben nem ismer határt, arcátlan tolakodással veti magát Erdély főrangú női után, politikai terveit dorbézolásokba fojtja, mindaddig, amíg meg nem ölik. A regény erős becsvágyú alkotás. Nemcsak nagyarányú képzelőtehetség, hanem hatalmas fölújító képesség műve is. Hőseinek föllépése, le az utolsó jobbágyig, éppen olyan történeti lelkiségű, mint a milyen korszerűen ragyog ódon színezésű nyelve. A korrajzi adatokat erős hangulati egység kovácsolja össze. – A nagy fejedelemnek (1935) Bethlen Gábor a hőse. Élettársa, Károlyi Zsuzsánna, nemeslelkű feleség és önfeláldozó hitves, de nem tudja követni férjének magasratörő vágyait. A családi élet meghitt melegségére vágyó fejedelemasszony mellett föltűnik Báthory Anna csábító alakja. A fejedelem emésztő gyötrelmek között gondol a háborgó vérű nőre, bár lelke, becsülése, ragaszkodása Károlyi Zsuzsánnáé. Az asszonyi féltékenység tövises ágyában hánykolódik a hős, országa fennmaradásának gondjai kínozzák, a török hatalom és a német erő malmai közt örlődik, életéhez oda van kötve Erdély sorsa. – A nap árnyéka (1935) is egyrészt Erdély belső életének és külső politikájának rajzával, másrészt a fejedelmi pár házasságának helyzeteivel foglalkoztatja az olvasó képzeletét. Az író sehol sem lankad mesemondása bonyolításában, történeti felfogása pozitivista erejű, valóságérzéke szinte csalhatatlan. Bár a maga naturalista életszemléletének szemüvegén keresztül szemléli a tizenhetedik századot, históriai igazságkereséséből a történelmi visszaérzés ritka biztossága sugárzik elő. Beleéli magát a kor szellemébe, életábrázolását a jellemfestés erőtől duzzadó színei teszik valósággá. Mintha nem is a huszadik század gyermeke, hanem valamelyik egykorú szemtanú mondaná el a Bethlen-világ történetét a tizenhetedik század gazdagon árnyaló magyarságával. Ez a nyelv nem erőlteti a régiességet, mégis ott van benne a törökvilág és ellenreformáció társalgásának archaikus zamata. Annyira él ez a nyelv, hogy lépten-nyomon csodálnunk kell az író föltámasztó erejét még stílusában is. A humor hiányzik szellemi fegyvertárából, a megbocsátó derű sugarait inkább az irónia megvillantásával pótolja, de témájához inkább is illő a komorság és szarkazmus, mint a bölcselő évődés játéka.

A Pillangó (1925) debreceni történet: egy parasztlegény és parasztleány szerelmi idillje. A világháború után újjáéledő magyar vidéket mutatja be átalakulni kezdő gazdanépével és napszámosaival. A szerelmesek, Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika, szegénysorsúak, szüleik másnak szánják őket, el is szakadnak egymástól, de azért végül mégis csak egymásra találnak igaz szerelmükben. – A Kivilágos kivirradtig (1926) a falusi középosztálynak a zsidókérdésről való gondolkodását tükrözi. Egy duhaj éjszaka rajza a regény: a mulatozás középpontjában a vendéglátó gazdatiszti család összeomlásával s egy kudarcba fulladó leánykéréssel. – Az Úri muri (1928) szintén egy nagy dáridó leírása. Az alföldi urak szilajon dorbézolnak, a kábult mulatságot Szakhmáry Zoltán földbirtokos öngyilkossága fejezi be. – A Forró mezők (1929) bűnügyi regény a vidéki város életéből. Meséje egy gyilkosság körül forog. Keresik a tettest, de az egybekuszálódó nyomokon senki sem tud eligazodni. – A Rokonok (1933) a városi közügyek körül folyó zavaros közigazgatás képe. A városháza tele van visszaélésekkel, a sógorság-komaság érdekszövetsége panamát panamára halmoz; hiába próbál rendet teremteni ebben a bozótban az új főügyész, a minden hájjal megkent uralkodó párt őt is megtöri. A polgármester szavai szerint: «Honfoglaláskor kiosztotta Árpád apánk az országot a rokonok s a rokonok rokonjai között, azóta itt csak a rokonsági viszonyok uralkodnak. Nagyobb vétek nincs, mint hogy a rokon kiessen a hatalomból.» – A boldog ember (1935) egy tiszántúli földmunkás életének története. Joó György, a regény hőse, igen érdekesen mondja el sorsa változásait. «Az ember az ország szolgálatában el-ég, mint a kicsiny gyertyaszál»: s mégis milyen világító erejűvé teszi ezt az igénytelen életet az író elbeszélő művészete. A szegénység, munka, létért való küzdelem, családi csapások, társadalmi tanulságok, szerelmi esetek középpontjában ott áll az eszes, bár szerencsésnek épen nem mondható hős erőtől duzzadó alakja. Kissé sokat futkos a leányok után, de esetei nem a megszokott népszínműi mesélgetések, hanem fordulatos helyzetekbe beágyazott eredeti paraszthistóriák.

Az élesen meglátott egyének és típusok mellett a környezetrajz különösen nagy erőssége az írónak. Akár parasztregényt ír, akár az úri középosztály életéből veszi tárgyát, mindig belülről alakítja ki mesemondását és nem kívülről nézi embereit. Nem a tanulmányúton járó fővárosi vendég logikájával dolgozik, hanem a kiskorától hősei közt mozgó vérrokon szemléletével. A szociális vonatkozásokat úgy tárja fel, hogy az olvasó többnyire nem érez semmi irányzatosságot, még kevésbbé érzi a szociológiai anyaggyűjtés nyomait, pedig sok társadalmi probléma bukkan elő érdekes helyzeteiből. Ilyen a magyar úriosztály életrevalóságának kérdése, ilyen a zsidó-kérdés. Későbbi regényeiben már nem rajzol visszataszító képet úriembereiről, jóravalóságukat sem vonja kétségbe, csak sajnálja őket faji tehetetlenségükért. Megbírja-e a versenyt az élet harcában ez az úri faj, lehet-e rajta segíteni, változhatik-e a nemzeti karakter? A jószágigazgatóék tudják, hogy a zsidó kérő derék fiatalember, katonás magatartású földbirtokos, faji kapcsolatairól lemondani kész jóbarát, mégsem tudják magukat elszánni, hagy házassággal pecsételjék meg az eljegyzést. Az író nem támadja ezt a felfogást, csak beszámol a zsidósággal szemben a dáridó mámoros őszinteségében kibontakozó keresztény idegenkedésről. Nincs itt megoldás, nincsen segítség, egymástól elkülönítve szeretetreméltó a magyar is, jóindulatú az asszimilált zsidó is, de mégsem találhatnak egymásra, annyira más a vérük, más a hagyományuk. A földnek, a levegőnek, a szokásoknak olyan az alakító hatása, hogy a balítéletek bilincseit alig oldhatja meg emberi akarat. A környezet ereje végzetszerű. Az élet rendjén nem változtathatunk.

Új témakör nyílt meg az író számára, amikor harmincévi fővárosi tapasztalatainak fölhalmozódása után Budapest életét választotta meseforrásául. Félszáz kötet állt már a háta mögött, föltárta bennük a maga egyéni látása szerint a magyar vidék minden ügyes-bajos dolgát, csak a fővárossal nem foglalkozott még a maga döntő jelentősége szerint. Néhány nagyobb novellája, így az Áytakaró, már elért a budapesti élet közelébe, de ezekben inkább csak az emberábrázoláson volt a hangsúly, s nem a fővárosi világ furcsa kavargásán. – Az asszony beleszól (1934) lapjain a Budapest-látó Móicz Zsigmond egyszerre az élre került azok sorában, akik viszonyaik legmélyéig figyelték a főváros lakosságát. Egy üllőiúti házat mutatott be, huszonnégy órát a lakók köztársaságából, a titkolt vergődések tragikomikus jeleneteit a hónapvégi Budapest pénztelenségéből. Kívülről még csak tartják magukat az urak és a hölgyek, de a hónap elseje előtt már annyi pénzük sincs, hogy elfogadjanak négy színházi ingyenjegyet, mert ha elmennének a színházba, nem tudnák kifizetni a villamost, ruhatárt, kapupénzt. A négy szabadjegy bujdosik, a célját tévesztett ajándék köré érdekes esetek kapcsolódnak, a mozgalmas jelenetekből egész sor különös egyén és nagyvárosi típus élesen megrajzolt képe lép az olvasó elé. Humor és szatira váltogatja egymást a bérház belső életének rajzában, kiderül, mi izgatja a különféle társadalmi rétegekhez tartozó férfiak és nők napi életét, a pénz és szerelem mellett éppen elég más gond is szakad napról-napra a fővárosi élet robotosainak nyakába. – Jobb, mint otthon (1934): az egyik külső városnegyed lakosságának helyzetképe. Ha az ember kilép a lakásából, már jobb, mint otthon: ez a jelszó, ez az érzés, ez a valóság a nagyváros népe között. A vidékről idesodródott és most már végképpen tönkrement előkelő családok csakolyan lázongó kényszerűséggel tengetik napjaikat, mint az itt született proletárlakosság. Egy vízcsöppben a nagyváros lelki képe, társadalmi vajúdása, erkölcsi kétségbeesése a világháborút követő évtizedek idején.

Érdekfeszítő önéletrajza, az Életem regénye (1939), gyermekkorának gazdagon részletezett történetével indul meg. «A legnagyobb élmények, a legsúlyosabb tragédiák ezalatt játszódtak le életemben. Ez alatt az idő alatt történt meg minden, ami azzá alakított, ami lettem. Mai életemnek sincsen semmije, ami nem a kezdő tizenkét év odavetett vagy belehullott magvaiból csirázott volna egyéniségembe.» Ebben a munkájában nem kellett alakokat keresnie és jeleneteket szerkesztenie, készen kapta az egész anyagot, hogy azután páratlan emlékezőtehetségével és visszaidéző művészetével újjáteremtsen egy egész kort. Vallott és gyónt, a született naturalista író önmarcangolásával és kíméletlenségével. Helyzetképei, alakrajzai, leleplezései úgy áradtak – gáttalan bőséggel, akaratos pongyolasággal – mint a tavaszi árvíz hullámai. Apjának, anyjának, testvéreinek, rokonságának arcélein át halhatatlan emléket emelt a magyar falunak, amelyből elindult szellemi útjára.

Novellásköteteinek élén a Hét krajcár (1909) áll. Nevét annak idején ez a gyűjtemény tette emlegetetté. Főkép a kötet címét megadó, félig humoros, félig elbúsító elbeszélés keltette föl a figyelmet: a szegény asszonyról, a kisfiáról, a koldusról és a nyomorúságban annyira hiányzó hét krajcárról szóló történet. Az író későbbi novellái között a komor színezésűek az értékesebbek. A békevilágbeli falu és kisváros népe természetes nyerseséggel vonul föl bennük. (Tavaszi szél, Magyarok.) Megjelenik a világháború kora, a lövészárkok élete, a szabadságos katonák sorsa, a nyomor és drágaság lehangoló képsorozata. A bizakodás hangját ezekben a novellákban fokról-fokra a kiábrándulás, a keserűség hangulata váltja föl. (A tűznek nem szabad kialudni, Szegény emberek, Vérben-vasban.) Novellatermelése a világháború után is változatlanul erős ütemű volt. Akár a puszta és a falu keresztmetszetét adta elbeszéléseiben, akár a kisváros és a főváros életéből vésett ki jellemző jeleneteket, remekbe faragott alakjai lüktető drámaisággal jelentek meg az élet színterén. (Egy akol, egy pásztor, Baleset, Barbárok.) Naturalista maradt történeti novelláiban is, jóllehet históriai jeleneteiben mérsékeltebben alkalmazta a sötét színeket. (Arany szoknyák.)

Kevesen tudnak néhány vonással olyan élő embereket rajzolni, mint Móricz Zsigmond. Néhány mondat, s előttünk áll teljes mivoltában az új személy; alig jelenik meg a regény lapjain valamelyik hős vagy mellékalak, máris régi ismerősünk, belelátunk lelkébe, nem egyhamar feledjük el arcvonásait. Élet van ezekben az emberekben, akár komoly egyéniségek, akár mulatságos figurák. Mennyi változat, a kaján agyafurtaknak milyen gyűjteménye, a nőkergető fickóknak és férfivadász-cédáknak mekkora képsorozata!

Az író elhitető művészete éppen olyan felsőséges, mint emberteremtő ereje. Alakjait – a maga naturalista álláspontján és sötéten látó életszemléletén belül – jellemükben és beszédjükben teljes biztonsággal s fölötte változatosan egyéníti. Távol áll attól, hogy az egész országot magába ölelő társadalmi képet adjon, de ez is rávall erős ítélőerejére saját művészetének természetes korlátaival szemben; arról ír, aminek legjobb tudója: az alföldi kálvinista tájak népéről és a városi középosztály testi-lelki válságairól. A falu bajait legmélyebb gyökérszálaiban ismeri, a modern városi középosztály vergődésére a szociológus kíméletlenségével világít rá. Elbeszéléseinek tengelye a szerelem, de ennek nem az ideális válfaja, hanem a mindent fölforgató, gyakran robbanásos katasztrófával végződő erotikum.

A legtöbb író gyönge a párbeszédekben, Móricz Zsigmondnak ez az egyik legnagyobb erőssége. Társalgása nemcsak meggyőzően reális, hanem sokszor vulkanikus erejű. Párbeszédeinek életszerű sodra áttör bőbeszédűségének térségein; igaz, hogy nála még a bőbeszédűség is termő érték, nem pedig terméketlen szószaporítás.

Egyik alapvonása és mesterien alkalmazott művészi módszere a drámaiság. Erősen cselekvő embereket mutat be, az ellentétes jellemek összeütközését hatalmas jelenetekben vetíti olvasói elé, még leírásai is drámaian elevenek. Nem szorul hosszadalmas lélekelemzésekre, papíros-alakok unalmas helyzetrajára, vérszegény elmélkedésekre; érti a meseszövés érdekességének titkait, van fantáziája, tud az olvasó nyelvén beszélni. Az elbeszélés mozgalmasságában kevesen versenyezhetnek vele a magyar írók közül. Még filozofálása sem elvont, ha szüksége van itt-ott bölcselkedő elemekre. A tömegjelenetek mozgatásában igazi hadvezér. A Kivilágos kivirradtig és az Úri muri dáridója valóságos haláltánc; hatása annál nagyobb, mert az olvasó mindjárt észreveszi, hogy nem álromantikus elképzeléssel, hanem megdöbbentően reális valósággal áll szemközt. A kedélyes mulatozást már más írók is bravúrosan állították közönségük elé, de a vadul hömpölygő tömegzüllést senki sem tudta hasonló megjelenítő erővel föltámasztani.

A legnagyobb magyar naturalista lelke tele van borúlátással, kíméletlenséggel, maró gúnnyal. Érdekes elbeszélő, éles megfigyelő, kiváló jellemző. Elbeszélő módja eredeti fordulatokban gazdag, nyelve élvezetesen magyar. A felsőtiszai népies beszédnek még a ritmusát is pompásan utánozza. Stílusában nem egyszer van valami bántó lomposság, a mondatokat ott fejezi be, ahol kedve tartja, az egybetartozó gondolatokat elkülöníti, a külön mondatokat kívánó mondatokat egybecsapja. De milyen kevéssé észrevehető fésületlenségek ezek a nyelv biztosságához képest.

A naturalista történeti regénynek Móricz Zsigmond a megteremtője irodalmunkban. A történeti regényt régente csak szenvedélyes romantikával vagy ünnepélyes idealizmussal tudták elképzelni, később a realizmus megmutatta, hogy egyszerűbb stílus-eszközökkel és közvetlenebb emberábrázolással is megmaradhat a népszerű műfaj a maga előkelő színvonalán, Móricz Zsigmond munkáiban a naturalizmus bizonyította be jelentkezésének jogosultságát a történeti regény terén. Ehhez azonban olyan kiváló történeti érzék kellett, mint a nagy magyar naturalistáé. Valami ihletett biztossággal talált ő rá a rég letűnt idők hangulatára, forrásai nyomán visszavarázsolta a kor igazi szellemét, tökéletesen beleélte magát egy-egy személyének testi-lelki állapotába. Ha a szerelmi életrajzát valahogyan máskép tudta volna megoldani, művészete klasszikus fényben ragyogna, így csak azt érezzük, hogy a nagytehetségű történeti elbeszélő munkái nem valami lélekformáló, erkölcsépítő, nemzetnevelő alkotások, legalább számos részletükben nem azok. Igaz, hogy ha az író meg akarta tartani naturalista programmját, nem sokat javíthatott a helyzeten, mert az igazságot akarta életre kelteni, s az ő igazsága egyben a kor igazsága is volt, legföljebb enyhíthette volna bizonyos helyeken a való élet nyerseségeit a művészi hatás érdekében.

A keresztény-nemzeti irányú kritikusok felfogása szerint Móricz Zsigmond romboló szellem; tehetsége kiváló, de erotikuma, nemzet-ábrázolása és lépten-nyomon felbukkanó durvaságai a materialista forradalmár lelkének megnyilvánulásai. A baloldal álláspontja szerint az író nemcsak párját ritkító művész, hanem igazi moralista is: erkölcsi felháborodással szemléli nemzete vétkeit, szeretne segíteni a magyar faj hanyatlásán, a bűnök bemutatásával a javulás céljait szolgálja. Ha igaza volna a baloldalnak, akkor bizonyára moralista lenne a nemi perverzitások bármelyik szépirodalmi boncolgatója is, mert azt állíthatná magáról, hogy az erkölcsi kloakák titkainak szellőztetésével elijeszti olvasóit az érzéki kihágásoktól, s nemes szolgálatokot tesz a valláserkölcsi nevelésnek. Móricz Zsigmondra is az áll, ami Ady Endrére: nem erkölcstelen író, de munkái nem valók – nagy többségükben – a serdülő ifjúság kezébe. Móricz is, Ady is egy dekadens lelkiségű kor hangszórói, az idők beláthatatlan távoláig zengő hangszórók, de csak a nagykorú közönség számára. A felnőtt olvasók is nem egyszer fölháborodva dobják félre egyik-másik írásukat, a naturalista programmot azonban művészibb és egyénibb megvalósításban mégsem találják meg másutt.

Kiadások. – Móricz Zsigmond fölötte nehezen tudott utat törni az irodalomban. Mint névtelen zsurnaliszta évekig dolgozott az Az Újság szerkesztőségében, de semmiképpen sem tudta magára vonni hírlapírói-társai figyelmét. Még a használható riportert sem nézték ki belőle. Saját nyilatkozata szerint: «Hét évig tartottak egy lapnál kegyelemből vagy szimpátiából, és a hét esztendő alatt egyetlen riportom sem jelent meg. Szépirodalmi munkáimat sem akarták kiadni. Hét évig kellett várnom, míg az első novellám nyomdafestéket látott. Ez volt a Hét krajcár.» Tehetségét Osvát Ernő fedezte föl, s munkásságának 1908-től kezdve tág teret engedett a Nyugatban. – Erdő-mező világa. Verses állatmesék. Budapest, 1908. (Szövege abból az időből való, amikor az író Az Újság vasárnapi gyermekmellékletének szerkesztésében segédkezett. A könyv lapjain a háziállatok és a körülöttük settenkedő vadállatok lépnek a kisgyermekek elé egyszerű történetekben. A mesék voltaképpen kesernyés hangú emberábrázolások az állatok alakjaira átültetve.) – Hét krajcár. Novellák. Budapest, 1909. (Tizenkettedik kiadása 1926-ban.) – Tragédia. Novellák. Budapest, 1910. (A kis gyűjtemény nem keltett visszhangot.) – Sárarany. Regény. Budapest, 1910. (Kilencedik kiadása 1926-ban. A komorhangú regény hőse a nők bolondja és a parasztdölyf őrültje. Alakján és történetén a köztudat Zola irányító hatását észlelte, a körülötte levő világ azonban annyira rusztikusan magyar, hogy az érintkező pontok eléggé elmosódnak a két író között. A regény második fele többé-kevésbbé rémregényszerű.) – Az Isten háta mögött. Regény. Budapest, 1911. (Szerelmi körforgás egy hiszterikus nő személye körül.) – Csittcsatt és egyéb elbeszélések. Budapest, 1911. (Hét novella. Parasztházasságok történetei.) – Boldog világ. Összes állatmeséi. Budapest, 1911. (A gyűjteményben megvannak első meséskönyvének darabjai is.) – Árvalányok. Regény. Budapest, 1911. (Erotikus elemekkel átszőtt történet a református papok világából.) – A galamb papné. Regény. Budapest, 1912. (A kálvinista falu világa, a falusi pap otthona.) – Harmatos rózsa. Regény. Budapest, 1912. (Az író az Élet katolikus folyóirat megrendelésére ezúttal fehér regényt írt.) – Tavaszi szél. Novellák. Budapest, 1912. (Ifjúkori elbeszélése. Sok bennük az egyenetlenség, itt-ott tapogatódzó a stílusuk, nem eléggé jellemző a hangjuk. Inkább csak az író fejlődésének szempontjából érdemelnek figyelmet.) – Magyarok. Novellák. Budapest, 1912. (Hősei: alföldi parasztemberek, parasztasszonyok, legények, leányok.) – Kerek Ferkó. Regény. Budapest, 1913. (Szerelmi történet a nagykúnsági parasztélet rajzával. Egyik részében a pusztai emberek jóízű történeteket mondanak el egymásnak. A Nagy György csikós ajkára adott elbeszélés kapcsán a Nemzeti Ujság 1932-ben plágiumvádat emelt a szerző ellen, mert húsz nyomtatott oldalra terjedő szöveget vett át minden forrásjelzés nélkül a Magyar Nyelvőr 1879. évfolyamából, ahol Péter Dénes kiskunhalasi író neve áll a szóban forgó pusztai történet szövege alatt. «Ezt a szöveget felhasználtam a pusztai élet bemutatására, mintha én magam jegyeztem volna le», nyilatkozott az író. Támadói azt vetették szemére, hogy kötelessége lett volna jelezni, honnan való az elbeszélése, mert mindenki csodálkozva szólt arról, mennyire ismeri az alföldi pásztoremberek stílusát; ezzel szemben Móricz azzal védekezett, hogy a művésznek joga van a nyers anyagot fölhasználni, csak ahhoz nincs joga, hogy a népies szöveget különféle változtatásokkal meghamisítsa. «Nem érzem a vádat jogosultnak. Ez az én feldolgozási módom. Ha a Nemzeti Ujság utána akar nézni, sokezer embernek szavát, megjegyzését, életadalékát fogja megtalálni regényeimben. Mert én nem fantáziából írok, hanem az élet valóságából. Arany János tanított írni, mikor az epikai hitelre intett.» Még a Kerek Ferkó-pör előtt készült el a regény dramatizálása. Ezt a Móricz-vígjátékot 1931-ben mutatták be a Nemzeti Színházban.) – Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Regény. Budapest, 1914. (Műfaja nem annyira regény, mint inkább részletesen kidolgozott nagyobb novella. Meséjéből később hatásos színdarabot írt.) – Mese a zöld füvön. Novellák. Budapest, 1914. (Az író történelmi érdeklődésének első jelentősebb felcsillanása.) – A kárpáti vihar. Novella. Budapest, 1915. (A világháborús idők terméke.) – A tűznek nem szabad kialudnia. Novellák. Budapest, 1916. (A harctéri történetek mellett a front mögött folyó élet rajzai. Az író nem alkalmazkodik a háborús idők tömeglelkesítő szelleméhez, s nem sok jót lát az otthoni parasztban.) – Szegény emberek. Novellák. Budapest, 1917. (A háború hősi eleme nem keltett nagyobb visszhangot az író lelkében, annál melegebb részvéttel fordult az itthon küszködő ínséges falusiak felé.) – Karak szultán. Novellák. Budapest, 1917. (Kisebb jelentőségű gyűjtemény.) – Vidéki hírek. Novellák. Budapest, 1917. (Az elbeszélések között néhány értékes történet.) – A fáklya. Regény. Budapest, 1917. (A kálvinista pap a leküzdhetetlen érzékiség és az embertelen környezet áldozata lesz. A gondolat hasonló a Sáraranyéhoz: egy nagyrahivatott ember nem érvényesülhet tehetségéhez méltó módon. Mint a Sáraranyban, itt is katasztrofális a megoldás. Tanulság: a lelketlen magyar ugar megsemmisít minden nagyságot.) – Vérben-vasban. Képek a háborúból. Budapest, 1918. (A frontharcok idején is békevágy él az író lelkében.) – A szerelmes levél. Regény. Budapest, 1918. (A kis regényen kívül még hat elbeszélés.) – Légy jó mindhalálig. Regény. Budapest, 1920. (A regényt a színpad számára is feldolgozta. Nemzeti Színház. 1929. Nehéz feladatra vállalkozott, amikor egy kisdiákot vitt a közönség elé, de művészi erejét éppen az mutatja, hogy a gyermekben is föltárta az örök emberi érzelmeket. A felnőttek számára írt regénynek később megjelent az ifjúsági átdolgozása is.) – Tündérkert. Regény. Budapest, 1922. (Az író nem sajnálta a fáradságot a históriai anyag összehordásától. Ha a nemi élet gazságait nem helyezte volna annyira előtérbe, regényét méltán odaállíthatnók a klasszikus magyar történeti regények élére.) – Házasságtörés. Kis regény. Budapest, 1923. (Egy féltékeny férj tragikomédiája.) – Egy akol, egy pásztor. Novellák. Budapest, 1923. (A kisebb igényű elbeszélések között néhány mesteri alkotás.) – Jó szerencsét! Regény. Budapest, 1923. (Életkép a felvidéki magyar bányászok világából. Egy ipartelep lakóinak szerelmi kihágásai a világháború kitörése előtt.) – Pillangó. Regény. Budapest, 1925. (Üde levegőjű, tiszta regény, idilli parasztábrázolás, az író derűsebb óráinak alkotása, lírájának szép epikus álma.) – Kivilágos kivirradtig. Regény. Budapest, 1926. (A regény megütközést keltett a zsidó körökben. A Mult És Jövő folyóirat egyik munkatársának észrevétele szerint: «Szívösszeszorítóan fájdalmas e regény értelme. Mert annak, ami itt történik, az értelme ez: minden hiába. A fajok évezredes tengere van közöttünk s ezen a zsidó nem tud átkelni.» Móricz Zsigmond vallomása szerint: «Azt hiszem, a zsidókérdésről még nem írtak Magyarországon ilyen egyszerűen, elfogulatlanul, közvetlenül és becsületesen. A zsidó írók ellen az éppen a panaszom, tizenöt-húsz esztendeje már, hogy mondanivalóikat mindig idegen miliőbe csempészik. Akár Molnárt nézzük, akár Szomoryt, akár Birót. Nekem sosem jutott volna eszembe, hogy zsidó környezetben játszassam le az életem tragédiáit.» Arra a kérdésre, hagy filoszemitizmusa hogyan egyeztethető össze regénye tanulságával, a következő választ adta a zsidó folyóirat munkatársának: «Ebben a regényben én a régi, a Nyugat előtti világképemet írtam meg, persze gazdagítva az azóta tanultakkal. A multat rajzoltam, nem a jövőt. Ha én tudok barátkozni a zsidókkal, akkor nem tartom lehetetlennek az együttműködést. Hogy hogyan válhat ez szorosabbá? Az összeházasodás útján. Ha a különböző fajták egyedei beleszeretnek egymásba. Ez az egyetlen út. Mert a szerelem és az összeházasodás az alapja mindennek.») – Arany szoknyák. Történeti elbeszélések, egyfelvonásosak, színművek. Budapest, 1927. (Ezekben a «történelmi melódiákban» sok a hangulat, költészet, igazság. Néhány különösen szép alkotása: Mese a zöld füvön, Vaskereszt, Alvó oroszlán.) – Baleset. Novellák. Budapest, 1927. (Tárcaszerű elbeszélések, apró megfigyelések, lírai cikkek. Az írót főkép a nő lelke érdekli, szívesen foglalkozik a házasélet bajaival, pillanatfelvételeket ad a mai életről.) – Ágytakaró. Kis regények. Budapest, 1928. (A Kamaszok című regénytöredéken kívül négy hosszabb elbeszélés.) – Úri muri. Regény. Budapest, 1928. (A regénnyel egyidejűen a színpadon is megjelent a nagy mulatság története, csakhogy a regény tragikus befejezése a vígjátékban kibéküléses megoldássá enyhült.) – Forró mezők. Regény. Budapest, 1929. (A kritikusok bosszúsan mondogatták, hogy Móricz Zsigmond ezúttal detektívregényt írt, és rejtelmekkel akarta izgatni olvasóinak kíváncsiságát. Az író érdeme, hogy a bűnügyi regények sablonját eredeti változattal gyarapította.) – Barbárok. Novellák. Budapest, 1932. (Rothermere lord díjával jutalmazott kötet. A vezérnovella: egy pusztai gyilkosság története.) – Forr a bor. Regény. Budapest, 1932. (A Légy jó mindhalálig és a Kamaszok folytatása. Az író többé-kevésbbé irányregénynek szánta ezt a kötetét. «Mikor végignéztem azt az érettségi körül lezajló forrongást és kavargást, látnom kellett, hogy az az ifjúság, amely a maturáját így csinálta meg, ma ugyanúgy végzi az állam életének vezetését. Ebben a regényben le van írva egy érettségi, amelynek titka az volt, hogy az egész osztály tanulás és tudás nélkül akart keresztülmenni a vizsgán, holott akkor is megállotta volna a helyét, ha nem csellel, csalással és betöréses lopással szerzi meg az érettségi tételeket. Annak a kornak a diákvilága azonban kikapcsolta a diákság gondolkodásából a komoly tudás és a becsületes szorgalom hitét, s beleiktatta azt a gondolatot a lelkükbe, hogy egy ügyes csalás többet segít, mint ezer munkás óra. Most gondoljuk meg, hogy az a generáció, amely életének nagy és hosszú korszakát egy félelmetes törvénykijátszással fejez be: az az életnek azzal indul neki, hogy csak csalni kell, s minden jó lesz. A nyolc év alatt nem a tanulás technikáját gyakorolta be ennek a kornak a diáksága, hanem a csalásét. Hogy kell órát elmulasztani, hogy kell leckét elhanyagolni, hogy kell súgni, hogy kell dolgozatot lelopni, hogy kell a tanárt kikerülni és félrevezetni. Lehet-e egy ilyen módon nevelt generációból mást várni, mint ami van?») – Rokonok. Regény. Budapest, 1933. (Hogyan őrli meg az agyafúrt korrupció a jószándékú, de nem eléggé erős embert? Ez a regény tárgya. Mindenütt protekció, kijárás, meg nem engedett gazdagodás az igazság rovására. Aki nem szövetkezik a többiekkel, annak buknia kell. Hiába minden próbálkozás a városokat hatalmában tartó atyafiság ellen, a legfontosabb közérdek: az egyéni érdek.) – Az asszony beleszól. Regény. Budapest, 1934. (Az író vallomása szerint: «Egyre jobban izgat ennek a nagyvárosnak az élete: ez ma a magyar élet jövőjének a melegágya. A magyarság sorsában Budapestnek rendkívüli jelentősége van. A magyar faj Budapesten keresztül igazolódik vagy vész el.» «Ez a regény egy nagyon mély budapesti rétegnek az életét hordja föl. Színhelye a Csikágó. A Keleti-pályaudvartól a Városligeti-fasorig van egy sajátságos városrész, amely a nevét onnan kapta, hogy olyan gyorsan épült fel, mint Csikágó. Ebben a nagy négyszögben, amely körülbelül olyan nagyságú, mint a Kerepesi-temető, az élőhalottak laknak. A középosztály proletáriátusa, amelynek csak épp a reménye van meg, hogy valaha felemelkedjék.») – Erdély. Három regény. Budapest, 1935. (Történeti regénytrilógiája egy kötetben: Tündérkert, A nagy fejedelem, A nap árnyéka.) – A boldog ember. Regény. Budapest, 1935. (Több a novellánál: egy tiszavidéki kisparaszt életének regényes eseményei. Az értékes parasztregény főalakja valóságos magyar Gil Blas.) – Komor ló. Novellák. Budapest, 1935. (Történetek a falu, tanya és puszta népének életéből. Lüktető élet, zamatos nyelv.) – Betyár. Regény. Budapest, 1936. (Történet a mult század végéről. A betyár megjelenik a kastélyban, rácsap az úri társaságra. Romantika és agrárszocializmus. Egyrészt a nagybirtok bitorló hatalma, másrészt a falu irtózatos nyomorúsága, drámai feszültség, népszínműi szerelem. A valószerűtlenségekben gazdag, egyébként érdekes regény emlékeztet a Sáraranyra.) – Rab oroszlán. Regény. Budapest, 1936. (A főváros világában élő vidéki ember örök honvágya szülőföldje után, másfelől a házasság megkötöttségében kínlódó férfiszív dacos szerelmi vágyódása. Vágrándy tanácsost nem teszi boldoggá zavartalan polgári jóléte, lelke mélyén nyugtalan vágyak örvénylenek, börtönéből – Budapest aszfaltjáról és a házasság egyformaságából – szeretne elmenekülni. Szabadságvágyának lázadó tüzei csak lassan lohadnak el.) – Míg új a szerelem. Regény. Budapest, 1937. (Egy házaspár súrlódásainak elbeszélése kapcsán bensőségek az író családi életéből s a modern feleség szatirája. A férj kiábrándul második feleségéből, emlékezetében akaratán kívül is megjelenik első hitvestársának árnyéka. A személyekre rá lehet ismerni: kulcsregény, egyúttal én-regény. Az író egyik újítása, hogy meg-megállítja az életszerű mesét, és társalgást kezd olvasóival különféle tárgyakról.) – Életem regénye. Budapest, 1939. (Családi történetét először a Pesti Naplóban tette közzé. «Ha eddig hetvenhat könyvet termeltem ki a magam életéből, most meg fogom ismertetni a hetvenhetedikben ezeknek az olvasóit azzal az anyaggal, amelyből a könyvek születtek.» A napisajtó és a folyóiratkritika jól fogadta önéletrajzát, csak bőbeszédűsége ellen tettek kifogást, s néhány stílustalanul megfogalmazott mondatát pellengérezték ki.)

Irodalom. – Dénes Szilárd: Móricz Zsigmond stílusa. Magyar Nyelvőr. 1911. évf. – Elek Ilona: Móricz Zsigmond stílusa és nyelve. Rákosliget, 1911. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. Nyugat. 1911. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond. Élet. 1912. évf. – U. az: Móricz Zsigmond. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Gyöngyösy László: A Protestáns Szemle újabb magyar irodalma. Őrálló. 1921. évf. – Laczkó Géza: A történelmi regény és Móricz Zsigmond. Nyugat. 1922. évf. – A Nyugat Móricz-száma. 1924. évf. (Elek Artur, Fenyő Miksa, Földessy Gyula, Földi Mihály, Harsányi Zsolt, Horvát Henrik, Ignotus Hugó, Karinthy Frigyes, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Kuncz Aladár, Laczkó Géza, Lengyel Géza, Lengyel Menyhért, Nagy Endre, Schöpflin Aladár, Szilányi Géza, Szini Gyula és mások cikkei.) – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet, 1925. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Elek Artur: Az új magyar irodalom egy olasz folyóiratban. Nyugat. 1926. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb munkái. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Komlós Aladár: Móricz Zsigmond a zsidókérdésről írásban és szóban. Mult És Jövő. 1926. évf. – Németh László: Móricz Zsigmond. Protestáns Szemle. 1926. évf. – Pogány Béla: Móricz Zsigmond, a regényíró. Nyugat. 1927. évf. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. Irodalmi lexikon. Szerk. Benedek Marcell. Budapest, 1927. – Zulawski Andor: Az új magyar irodalom problémái. Budapest, 1927. – Dóczy Jenő: A Hét Krajcártól az Úri Muriig. Magyarság. 1928. évf. április 15. – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1928. – Kemény Gábor: Móricz Zsigmond és a magyar szociális probléma. Századunk. 1929. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb kötetei. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond ötven éve. Nyugat. 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. 2. kötet. Budapest, 1930. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember, Budapest, 1930. – Kristóf György Bethlen Gábor és a magyar irodalom. Budapesti Szemle. 1930. évf. – Schöpflin Aladár: A Fáklya Amerikában. Nyugat. 1931. évf. – Olasz Péter: A serdülő fiú a magyar regényben. Szeged, 1932. – Possonyi László: Magyar prózaírók. Korunk Szava. 1932. évf. – Agárdi László: Az iskola és a tanár az irodalomban. Magyar Középiskola. 1934. évf. – Schreiber Erzsébet: Zola és a francia irodalom. Pécs, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – Keresztúry Dezső: Erdély. Magyar Szemle. 1935. évf. – Jancsó Elemér: Móricz Zsigmond és az új magyar irodalom. Erdélyi Szemle. 1936. évf. – Olasz-Szabó Mihály: Móricz Zsigmond. Pallas Debrecina. Szerk. Zsigmond Ferenc. Debrecen, 1936. – Semetkay József: Magyartalanságok Móricz Zsigmond új regényében. Magyarosan. 1936. évf. – Csávásy Alice: Móricz Zsigmond igazi arca. Magyar Kultúra. 1937. évf. – Miklósy Lajos: A modern magyar regény. Pécs, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939.

MÓRICZ ZSIGMOND, A SZÍNMŰÍRÓ.

MÓRICZ Zsigmond első sorban elbeszélő, de azért a színműírásban is vannak irodalomtörténeti érdemei. Eleinte szorosan Gárdonyi Géza nyomába lépett, a romantikától megszabadított parasztvígjátékot művelte; később többször is megpróbálkozott azzal, hagy a tiszta realizmus helyett a naturalista elemeknek is helyet szorítson színműírásában.

Sári bíró (1909) című paraszt-vígjátéka a magyar falu irodalmi megfigyelésének értékes terméke. Két ellenfél küzd a bírói székért: a régi bíró és az új jelölt, ebből a küzdelemből mulatságos jelenetek fejlődnek. A falut voltaképpen a bíró nagyhatalmú felesége kormányozza hosszú idő óta, ezért kapta gúnynevét a bíró; az új választáson föllép ellene Pengő Kovács. A választási harc az új jelölt győzelmével ér véget, de Sári bíróék is kibékülnek, mert leányukat feleségül veszi a győztes ellenfél fia. A falusi gazdaemberek társadalma a maga valóságában jelenik meg a színen. Az író nem stilizálja a falu parasztnyelvét, párbeszédeinek természetessége a jellemrajz kiválóságának egyik fontos támasztéka. A valószerű jelenetekből csak itt-ott ütközik ki némi torzító hajlam, de ez sem bántó módon. A darab hangulata igazán vígjátéki: az erőszakos bíróné ellen még saját ura is összeesküszik, mert máskép nem tudnak fölszabadulni akaratossága alól, viszont a félelmes asszony közéleti vereségét a fiatalok boldogsága enyhíti.

A népies jellegű Móricz-darabok fényes tanuságai annak, mennyire ismeri az író a falusi gazdák, vidéki mesteremberek, kisvárosi félurak gondolatvilágát és társalgó módját. Különösen hatásosak egyfelvonásos színművei. Van ezek közt tragédia (Magyarosan), van derűs történet (Mint a mezőnek virágai, Kend a pap?), van kényes témájú szerelmi história. (Dinnyék.) Fölötte sikerült egy falusi asztalos álomjelenete. (Az óra.) – Az író nemcsak szerelmi ügyekkel bíbelődik, hanem rávillant a falu és a kisváros társadalmi osztálytagozódásának jelenségeire is, rámutat arra, hogy az emberek erkölcsi felfogása részben társadalmi helyzetüknek következménye. Szociális érdeklődése nem jelentkezik kirívóbb irányzatossággal, inkább csak arra való, hogy minél valószerűbb jelenetekben mutassa be a magyar vidéket.

A férj és feleség egymással folytatott családi harcai tekintélyes helyet foglalnak el színműírásában. Kedveli a szóharcok bemutatását, a marakadó ösztönöket, a gyűlölködés kirobbanásait. A Búzakalászban (1924) a parasztszármazású alföldi polgármester és úri-származású felesége állandóan civakodnak, az élet durva hangja kíméletlenül tör elő heves összeütközéseikből, végül kibékül a férj és a feleség. – A vadkan (1924) elkeseredett családi viaskodás a tizenhetedik század főúri világából: Révay Ferenc és Forgách Zsuzsánna históriája, a kegyetlen várúré és az oktalan féltékenységgel megkínzott feleségé. Mind a kettő zsarnoka akar lenni a másiknak, szerelmi harcuk vad jelenetekre vezet, kibékülésük inkább csak kifáradás a folytonos egymásnak-rohanásban. – A murányi kaland (1933) Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária történetének új feldolgozása. A vígjáték eredetisége a régi feldolgozásokkal szemben: az archaizáló és mégis mai csengéssel hangzó nyelv, a hősök eleven emberi magatartása, az epizódok naturalista ábrázoló módja. Ez a naturalizmus elég bajt okoz, mert nemcsak a tudományosan elfogadott történetszemlélet igazságát vonja kétségbe, hanem a kor szellemét is a mai ember szociális álláspontjáról fogja fel. Az író kortörténeti anyaggyűjtése és gondos filológiai tanulmányai ezúttal nem keltik a sugallatszerű história-ismeret benyomását, drámaírói művészetén – egyes mesteri részletek ellenére is – elég sok a rikító folt.

Móricz Zsigmond abban is lépést tartott a kor divatával, hogy regényeit sorra átdolgozta színművekké. Előbb folytatásokban jelent meg regénye valamelyik folyóirat vagy napilap hasábjain, azután kiadatta munkáját könyvalakban, s amikor a közönség már eléggé ismerte regényét, színpadra alkalmazta meséjét. A regényből készült drámai munkák örök sorsa, hogy a legjobban sikerült dramatizálás is alatta marad az eredeti elbeszélő munkának, ha mindjárt tetszik is a közönségnek a színdarab. Hiába kanyarodik el egyes fordulópontokon a dráma a regénytől, az átdolgozó nem tudja eltüntetni a mű elbeszélő jellegét, nem tud igazi belső feszültséget adni a laza kompozíciónak, kénytelen elejteni a regény szépségeit, csak nehezen buja egységes csomóba kötni a széteső szálakat. A részletek jól gördülhetnek, ügyes színészek diadalra vihetik a darabot, de a színmű megmarad puszta színpadi terméknek, nem lesz belőle nagyobb értékű irodalmi alkotás. Ezekből az alkalmi dramatizálásokból egyik-másik mégis érdemes a kiemelésre, így különösen a Nem élhetek muzsikaszó nélkül és a Légy jó mindhalálig. A szerző némelyik átdolgozása pompásan sikerült, máskor nem sokat értek kísérletei sem a színpad, sem az irodalom szempontjából. Magyar Elektráját (1931) hatásosan játszották a Nemzeti Színház művészei. Az eredeti Sophokles-tragédiát Bornemisza Péter a XVI. században iskolai drámává írta át, ezt a szöveget Móricz Zsigmond újra átalakította.

Móricz Zsigmond drámai munkáiban sok a pezsgő elevenség, merész fordulat, tomboló erő, de néha meglassúdik az író tolla, s az ihlet helyét a mesterség foglalja el. Ha a művészetre veti a súlyt, sötét árnyalásai csakolyan megrázó hatásúak, mint amilyen üdítőek derűs színei. Egy-egy darabja ritkán egyenletes kidolgozású, de valamennyiben vannak igen sikerült részletek. Kicsiszolt színpadi technikáról szó sem lehet nála, műfaji követelményeket bajos volna vele szemben fölállítani, még a stílusegység sincs meg mindegyik színművében, de tehetségének hatalmas lüktetése feledteti egyenetlenségeit, darabosságait, nyerseségét. Mások csiklandós szerelmi történetekkel, vagy szellemes párbeszédekkel mulattatták közönségüket, s nemzetközi témáikkal a külföldi kivitel esélyeit latolgatták, ő megmaradt a magyar földön, ebből a talajból csikarta ki az irodalmi búzatermést. Személyei és párbeszédei a Tisza partjáról kerültek át a fővárosba, levegője és hangulata az Alföld világát tükrözte. A pusztuló régi magyar élet éppen úgy kibontakozott darabjaiból, mint a haladó falu napsugaras nevetése. A nemzeti vonatkozásokat, magyar fajiságot, igazi népjellemet kevés írónk olvasztotta annyira magába és fejezte ki olyan eredeti hangszínezéssel színdarabjaiban, mint ő: az emberi lélek magyar arcának művészi megörökítője.

Ha mást írt, mint elbeszélést vagy színdarabot, többnyire nagy pátosszal nyomta meg a tollát. Politikai és társadalmi cikkeinek hangjában sok volt a kiáltás, gondolataiban feltűnő a túlzás. Nem egyszer pompásan kihozta a hatást stílusával, máskor inkább csak prózaiságán bosszankodott az olvasó. Bírálói többször szóvátették, hogy amikor valami intellektuális témához vagy kritikai szemponthoz közeledik, mindjárt cserben hagyja művészi ösztöne, félrecsúszik mondanivalóinak igazsága. Ha ez a megfigyelés nem is állhat meg a maga merevségében, megismétlődő balfogásai csakugyan annak tulajdoníthatók, hogy nem született sem publicistának, sem tanulmányírónak, sem kritikusnak. De hány nagy elbeszélő vagy színműíró született egyben közérdekű írónak is?

Kiadások. – Sári bíró. Vígjáték. Budapest, 1910. (A mulatságos színdarabot 1909-ben mutatták be a Nemzeti Színház művészei. A következő évben megnyerte a M. T. Akadémia Vojnits-jutalmát. Könyvalakban is nagy sikere volt. 1924-ben már a hatodik kiadása forgott közkézen.) – Falu. Három egyfelvonásos színmű. Budapest, 1911. 1. Mint a mezőnek virágai; 2. Magyarosan; 3. Kend a pap? Az első egy dohányos valópöre és kibékülése; a másodikban a kovács megöli leánya elcsábítóját, a tanítót; a harmadiknak az a tárgya, hogy a pap megzavarja prédikációjával néhány család nyugalmát, de végül elsímul a baj. A három egyfelvonásost 1911-ben játszották először a Nemzeti Színházban.) – Szerelem. Egyfelvonásos színművek. Hét füzet. Budapest, 1912–1918. (A kis darabok közül egyik-másik nagy hatást tett, így az Aranyos öregek, a Dinnyék, A násztehén.) – Pacsirtaszó. Színmű. Budapest, 1917. (Hősei magyar parasztok. Bemutatója a Nemzeti Színházban: 1917.) – Fortunatus. Történeti dráma. Budapest, 1918. (Hőse a tizenhatodik századi budai zsidó kalandor. Az érzéki aláfestésű, régies nyelvű romantikus történet nem került színpadra.) – Búzakalász. Színmű. Budapest, 1924. (A származás problémája a szerelemben és házaséletben.) – A vadkan. Történeti színmű. Budapest, 1924. (A darab a Vígszínházban került színre. Az akadémiai Vojnits-jutalomról szóló 1925. évi jelentésben Zlinszky Aladár a következő megjegyzést fűzte a szerző történeti emberábrázolásához: Móricz Zsigmond felfogása szerint egy tizenhetedik századi magyar arisztokrata mi is lehetne más, mint durva rablólovag, családjának zsarnoka, jobbágyainak hóhéra; a nép azonban nemes és jó. Ez a nép «önként visszahozza a várúrnő kincseit, melyeket ez egy önfeledt pillanatban közéjük szórt, melyeket már a parasztok egymás közt felosztottak. Akik az utóbbi évek népmozgalmait átéltük, nem tartóztathattunk vissza egy mosolyt a teoretikus koponyák áthatolhatatlanságán, melyeken hasztalan dörömbölnek a tények még oly erős kalapácsütései.») – Arany szoknyák. Novellák, színművek. Budapest, 1927. (Kisebb elbeszélő és drámai munkák gyűjteménye.) – Úri muri. Színmű. Budapest, 1928. (A regény átdolgozása. Vígszínház: 1928.) – Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Vígjáték. Budapest, 1928. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház Kamaraszínháza: 1928. A vígjátékot még a Sári Bírónál is nagyobb sikerrel játszották. Egy színházi év alatt kilencvenszer adták elő.) – Légy jó mindhalálig. Színmű. Budapest, 1929. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház: 1929. Ez a darab volt az író legnagyobb színpadi sikere. A főváros közönsége szokatlan érdeklődéssel tódult a délutáni és esti előadásokra, hogy megnézze a szerencsésen dramatizált regényt s a színészek kitűnő játékát.) – A murányi kaland. Történeti vígjáték. Budapest, 1933. (A darabot a Nemzeti Színház mutatta be. A hírlapi kritika ezúttal sok kifogást emelt a szerző színműírása ellen. Néhány észrevétel: Móricz Zsigmond nem tud leszokni terjengősségéről, expozíciója túlságosan hosszadalmas, cselekvénye meg-megáll és egy helyben topog, az ismétlések gyakoriak, árnyalás és fokozás nincsen darabjában, jellemzése irányzatosan arisztokrata-ellenes, hőseit kivetkőzteti igazi történeti valóságukból, ezek a hősök bosszantóan sokat káromkodnak és üvöltöznek, a történeti levegő helyett operettszerű hangnemet kapunk, jóllehet a szerző erőszakosan halmozott históriai adatai nagyon is terhünkre vannak.) – Forr a bor. Színmű. Budapest, 1936. (A regény átdolgozása. Nemzeti Színház: 1936. Amilyen lelkesedéssel fogadta a közönség és a kritika a Nyilas Misi-regénytrilógia első részének színpadra való alkalmazását, éppen olyan kedvetlenül fordult el a harmadik rész dramatizálásától. A kritikusok szerint a szerző a kamaszkor érzelmes-kacagtató tragikomédiáját akarta megírni, de inkább csak vontatott menetű érzelmi sablonokat és eléggé érdektelen gondolati kliséket adott. Igazi emberi szavak mellett hamis hangok, ügyes párbeszédek mellett gyámoltalan színpadi csetlés-botlás, a diákalakok mulatságos bemutatása mellett a főhős jellemének folytonos ingadozása: ezek voltak a bírálók szembetűnőbb kifogásai.)

Irodalom. – A színdarabok bemutató előadásairól és fölújításairól a folyóiratokban és napilapokban számos kritika jelent meg. (A kortársak felfogására egyrészt a Nyugat dícsérő ismertetései, másrészt a Napkelet szigorú bírálatai a legjellemzőbbek.) – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember. Budapest, 1930. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939.

A MÓRICZ-IRODALOM.

MÓRICZ Zsigmond kész íróként lépett a közönség elé harminc éves korában. (1908.) Addig nem tudott szóhoz jutni, azontúl annál nagyobb bőséggel dolgozott. Negyedszázados írói ünneplése alkalmából tett nyilatkozata szerint: – «Mennyit is írtam összesen? Tíz-tizenötezer nyomtatott oldalt. S mennyi példányban kerültek könyveim a magyar olvasóközönség kezébe? Legalább egymillió példányban.» Ady Endre mellett ő volt a Nyugat legünnepeltebb írója, a nyugatos elbeszélők között kétségtelenül a legizmosabb tehetség. Önálló kiadásokban megjelent munkáit sorra elkapkodták, némelyik kötete tíz-tizenkét kiadásban forgott a közönség kezén.

Alig lépett föl Móricz Zsigmond 1908-ban a Nyugat hasábjain, neve már is országosan ismert lett. Hívei néhány évvel utóbb már Ady Endre mellé helyezték írói nagyságban, jóllehet a konzervatív-nacionalista kritika éppen olyan nehezteléssel fordult el tőle, mint Ady Endrétől: tehetségét elismerte, de ízlését durvának, irányát ártalmasnak, művészetét botrányos elemekkel terheltnek vallotta. E felfogás szerint Móricz Zsigmond olyan torz módon ábrázolta a magyar életet, hogy ha környezetrajza igazság volna, a természettől pusztulást kellene követelni az ő egész magyar emberfajtája számára. – Más volt a Móricz-rajongók álláspontja. Hívei a magyar élet bűneinek föltárásában mély erkölcsi felháborodást láttak, kendőzetlen naturalizmusát szenvedélyes igazmondásnak tartották, munkáinak a művészi értéken kívül erkölcstörténeti jelentőséget tulajdonítottak. – Schöpflin Aladár szerint a kor új áramlatában átalakult magyar parasztság képe Móricz Zsigmond munkáiban jelentkezett először a maga teljességében. Az író a saját tapasztalatain keresztül ismerte meg a falusi szegény ember nélkülözéseit; lelkében más képét hozta a falunak, mint a földbirtokosok, papok és más urak fiai. A magyar népélet naturalisztikus ábrázolása terén egészen új utat tört, a föld népét kiemelte Jókai és Mikszáth anekdotikus és Gárdonyi idillikus ábrázolásából. A vidéki kis intelligenciát is nyers valószerűséggel, de ellentmondást nem tűrő igazsággal rajzolta. Minden dolgába belevitte erős indulatát. Forradalmi szellem, de nem politikai forradalmár, mint Ady Endre, hanem morális forradalmár. A konzervatív körök gyanakodással nézték dacos igazságkeresését, a szabadabb szellemű ifjú irodalom egyik vezérét tisztelte személyében. Irodalmi pályája a legjelentősebbek egyike. «Benne van a legnagyobb mértékben elbeszélőink közt az erő, őt hatja át legjobban az igazmondás szelleme. Gyökeresen magyar jelenség, a magyar élet magvából jött, eszközeit és kifejezése formáit a magyar hagyományon kívül önmagából merítette. Írásainak szépirodalmi értékükön is túlmenő erkölcstörténeti jelentősége van: a magyar lelkiismeret szól belőlük törhetetlen igazsággal.» (Móricz Zsigmond, Nyugat. 1911. évf. Magyar írók. Budapest, 1917. Irodalmi lexikon. Budapest, 1927.) – Kéky Lajos szerint Arany Jánoson, Tolnai Lajoson és Gárdonyi Gézán kívül nincs egyetlen írónk sem, aki annyira belelátna a magyar paraszt lelkébe és sorsába, mint Móricz Zsigmond. De tisztánlátása épúgy egyoldalúságba téved, mint a romantikus parasztábrázolók idilli színezése. A sötét vonások túlzott halmozása megfosztja a tőle rajzolt képet élethűségétől, a nép fiainak csak a káromkodását hallja meg, de mesélését és nótázását nem. A paraszt fogalma nála legtöbbször a paraszthitványság fogalmával egyenlő. Majd a francia naturalizmusnak a visszataszítót hajszoló célzata irányítja, majd az olasz verizmus vad érzéki láza formálja ki alakjait. Főerőssége előadásának zamatos, színes, tőrőlmetszett népiessége. Nyelve olyan erőteljes ritmussal harsog, mint a jó acélos alföldi búza a kasza alatt. Hűségre való törekvése gyakran ragadja durvaságokra. Nyilvánvaló, hogy még a legmerészebb írónak is engedményeket kell tennie a trágár beszéd bemutatásában, s fonografikus hűséggel senki sem utánozhatja nemhogy a népnek, hanem még a művelt férfitársaságoknak beszédét sem. Az írót naturalista életszemlélete még későbbi regényeiben is so ktúlzásra ragadja. Saját lelki életét találóan jellemzi azzal, hogy «a fantáziában kiélt szörnyű orkánok szertelen soká»-nak mondja. (Móricz Zsigmond. Budapesti Szemle. 1913. évf. Móricz Zsigmond újabb munkái. U. o. 1926. évf. Móricz Zsigmond újabb kötetei. U. o. 1929. évf.)

Kiadások. – Móricz Zsigmond legjellemzőbb munkái megjelenésük időrendjében: Hét krajcár, Sárarany, Sári bíró, Isten háta mögött, Magyarok, Szerelem, A fáklya, Légy jó mindhalálig, Pillangó, Kivilágos kivirradtig, Úri muri, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Barbárok, Erdély. – Összes munkáinak gyűjteményes kiadását 1926-ban indította meg az Athenaeum a tíz legnépszerűbb Móricz-kötet közrebocsátásával.

Fordítások. – Az 1920-as évektől kezdve németül is megjelent számos munkája. (Schwartz Ármin fordításában: Gold im Kote. Horvát Henrik fordításában: Hinter Gottes Rücken. Ugyanattól: Die Fackel. Kaethe Gáspár fordításában: Siebenbürgen. Az utóbbiban a teljes erdélyi trilógia 1150 lapon.) Számos regényét és novelláját más nyelvekre is lefordították.

Irodalom. – Az előbbi fejezetekben fölsorolt munkák közül különösen a következők: Schöpflin Aladár: Móricz Zsigmond. Nyugat. 1911. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond. Budapesti Szemle. 1913. évf. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – A Nyugat Móricz-száma. 1924. évf. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb munkái. Budapesti Szemle. 1926. évf. – Juhász Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1928. – Kéky Lajos: Móricz Zsigmond újabb kötetei. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Halmi Bódog: Móricz Zsigmond, az író és az ember. Budapest, 1930. – Féja Géza: Móricz Zsigmond. Budapest, 1939.