IMPRESSZIONISTÁK, SZIMBOLISTÁK.

A MAGYAR költészet a huszadik század elején az idealista-realista-nacionalista eszmekörben mozgott, Ady Endre föllépése egyszerre megváltoztatta a kor lírai képét.

Az ifjabb nemzedék nyugatos csoportja szakított a Petőfi Sándor és Arany János iskoláját követő népiesnemzeti hagyományokkal, s életfelfogásban és kifejező formában egészen új utakra tért. Idegesen modern eszmék fonódtak egybe ebben a költészetben a lelki benyomások festésének formaművészetével. Új gondolatok, új érzések, új hangulatok bukkantak föl. A líra tárgyköre tágult, szelleme nyugtalanná vált, stílusa a finom színezés és nyers mázolás ellentétes változatait mutatta. Friss elemekkel bővült a nyelv, a szabad ritmus irányában módosult a verselés. A régitől egészen elütő erkölcsi fölfogás vert gyökeret széltében. Háttérbe szorult a szerelem gyöngéd eszményítésének és a haza rajongó dicsőítésének hagyománya.

Az impresszionizmus is, a szimbolista irány is nem egyszer megkapó erővel fejezte ki a szinte kifejezhetetlent, föltárta a lélek öntudatlan megrezzenéseit, a sejtelmest éppen olyan művészien festette, mint az elröppenő hangulatokat.

A magyar költői nyelv a tizenkilencedik század kiváló szellemeinek tollán olyan fejlődést mutatott, hogy a huszadik században már a szerényebb poétai tehetségek is elég könnyen fölkelthették a figyelmet stílusuk hajlékonyságával és verselésük könnyedségével. Az elbeszélő költészetet óvatosan kerülték az új költők, mert itt nem volt elég a puszta stílusmesterkedés, annál szívósabban tapadtak a lírához. Százával-ezrével jelentek meg a lírai vallomások, hangulatképek, bölcselkedések. Meglepő volt a költők termékenysége, kiáltó a kritikátlanságuk. Nagyon kevés lírikus tudta magánügyeit – szerelmét, házasságát, élményeit – csak némiképpen is közérdekűvé tenni. Az olvasók nem gyönyörködtek lelkük kitárásában, még, a tapasztalatlanabb közönség sem lépett szellemi közösségbe a lantossal. A lírikusok egy része érzékcsiklandó indítékokkal dolgozott. Ha ünnepelték szeretőjük testét, vagy beszámoltak különleges csókjaikról, megszaporodott az olvasóközönségük. A kéjvágy lírája mellett föltűnt a gondolati költészet filozófiai póza is. Néhány misztikusan bölcselkedő külföldi könyv nyomán a magyar költő is versbe szedte a hatásosnak tetsző idegen gondolatokat. Az ihlet eredete még csak ködbe veszhetett volna, csak ne lettek volna a nagyképűen elmélkedő költők annyira unalmasak.

Megkezdődött a nagy verseny a keresztények és a zsidók között. Szabad gondolatokban és merész kifejezésekben mindegyik a legrikítóbbat akarta fölmutatni. Így tűntek ki legjobban, így került nevük a közforgalomba legsikeresebben. Erkölcsi aggodalmak nem bántották őket, egyedüli céljuk a költői dicsőség volt, ezért küzdöttek életre-halálra. A meztelen szubjektivizmus és a jelképek egymásra-halmozása sokszor megrontotta az olvasók élvezetét.

Némelyik vers valóságos macskazene volt. A szavak értelmét összezavarták, a szórend törvényeit megsértették. Túlhajtott stilizáltságuk selypítővé tette előadásukat. Egyik-másik verselő gúnyt űzött az olvasókból, mint a politikusak egy része a parasztok jóhiszeműségéből. Az általános forradalmat betetőzte a prózai versek ragálya. Ezeknek a szabad verseknek túlnyomó nagy mennyiségéből nemcsak a rím hiányzott, hanem a ritmus is. A költők ugyan megkövetelték, hagy a közönség érezze ki a belső ritmust versnek nyilvánított prózájukból, az olvasók azonban nem látták be, miért kellene nekik zárt formát és kötött hanglejtést találni ott, ahol ez csak a poéta jószáradékában lehetett meg. A szabad formájú «költemények» divata csak részben irányult a megúnt formák ellen, az igazi ok legtöbbször a költők kényelme volt. Abban a pillanatban, amikor a próza szabálytalansága átvette az uralmat a vers birodalmában, vége volt a versnek is. A prózai hangulatképek nem helyettesíthették az örök verset, a formátlan új forma megsemmisítette a vers fogalmát és lényegét.

Az ideges érzékenységű álmodozások költészete, az örökös önmagával való foglalkozás lírája, a merészen érzéki és tüntetően hagyományellenes gondolatok versbefoglalása már Ady Endre föllépése előtt, az 1890-es években, jelentkezni kezdett.

IGNOTUS HUGÓ (1869–) lírája öngúnyolással terhes érzelmesség. Ebben a lírában az 1890-es évek hagyományőrző írói léha világfelfogású költészetet láttak, de a progresszív olvasók az érzéki szerelem szellemes vallomásait ünnepelték az Ignotus-versekben. A költő iróniája Heinére emlékeztette a közönséget, egyesek Kiss József stílusát vélték fölfedezni dalaiban. Az új idők énekesének megvolt a maga egyéni hangja, azzal legkevésbbé sem törődött, hagy ez a hang erősen bosszantja népies-nemzeti szellemű kortársait. Vezérgondolata – a nő adja oda magát a férfinek – vörös fonalként húzódott versein keresztül.

Ady Endre szerelmi gondolatköre és pályakezdő hangneme csírájában megvolt már HELTAI JENŐ (1871–) lírájában is, de a magyar kabaré-költészet stílusának megteremtője távol állt minden tragikus elszántságtól. Könynyedség, ötletesség, fordulatosság bőven akadt dalaiban, témáival csiklandósan mókázott, a szerelmi élet pikáns dolgait irónikus derűvel szemlélte. Későbbi fejlődésében írt néhány igen szép, komolyhangú költeményt. Megmutatta, hogy nemcsak a szerelmeskedő témák vidám versbeszeléséhez van tehetsége, hanem a mélyebb érzelmek dalbeöntéséhez is.

Az érzéki szerelem kéjétől fűtött dekadens költészet első merészebb útegyengetője SZILÁGYI GÉZA (1875–) volt. Baudelairetől Ady Endréig az ő líráján keresztül vezet az út. A testiség vágyait leplezetlenül kitáró erotikus izzást 1896. táján ő vitte bele a magyar irodalomba. A régi költői hagyományokhoz szokott közönség megbotránkozva fordult el vallomásaitól, de az új nemzedékre annál erősebben hatott. Démoni gyönyörkultuszában, raffinált borzongásaiban, önkínzó énekeiben a gyorsan közelgő nyugatos kor szelleme szólalt meg. Később engedett az ifjúkor lázas testiségéből, lírája bölcselő jellegűvé lett, ember szemléletébe nyugodtabb vonások szövődtek. Az erotikumból kiábrándult filozófus-költőt már kevésbbé vették észre. Ebben a termésében nemcsak költői módon fejezte ki éleslátását, hanem gondolatainak és nyelvének egyéni színezésével is.

Mint számos más rajongó művészlélek, PÁSZTOR ÁRPÁD (1877–1940) is a radikális-szocialista törekvések gondolatvilágával indult pályájának. Heves hangon ostromolta a kapitalizmus könyörtelenségét, gúnyosan támadt a régi hagyományok védelmezőire; utóbb élettapasztalatai higgadtabbá tették, a politikai szemlélődő nem szorította háttérbe líráján a költőt. Biztos ecsetvonású impresszionista maradt mindvégig. Erős tehetsége nem egyszer adott művészi kifejezést a nagyvárosi élet lelki vívódásainak, a külföldi világtájak hangulatainak. A látszóan köznapi dolgokból is életre keltette a költészetet. Prózaírásának különleges műfaja: a novellisztikus életrajz. Gina és Rosamunda (1927) című regényében Vajda János költő két szerelmének történetét a különös lángelme lelki világába való ritka beleéléssel dolgozta föl.

A szociális érzésű költők többnyire nem tudták megfelelő művészi erővel rímekbe önteni panaszaikat, PETERDI ANDOR (1881–) költői hangon énekelt a szegény emberek szomorú sorsáról és a gazdag emberek irigyelt hatalmáról. A gyökértelenül kóborló nagyvárosi proletárok hangulatait a huszadik század magyar irodalmában ő szólaltatta meg először föltűnőbb poétai erővel. Vallomásai szívből fakadó érzések voltak. Időnkint a politikai irányzatosság is kiütközött lírájából, de a költészet hatalma többnyire legyűrte a támadó élű pártprogramm erejét. Hangulatköltészete egyrészt szerencsésen fordult ifjúkori emlékei felé, másrészt ott volt elemében, ahol az elhagyatottak sorsát a rokonlélek romantikus pátoszával zenghette.

Az impresszionista-szimbolista költőcsoport vezérei – ADY ENDRE, BABITS MIHÁLY, KOSZTOLÁNYI DEZSŐ – 1906-tól kezdve úgy vonultak föl a magyar költészet egén, mint a rejtelmes útvonalú, különös ragyogású, félelmes küldetésű üstökösök. Vonzottak és taszítottak egyszerre. Körülöttük halványabbak lettek a régi csillagok, fényüktől sugarakat kapott sok ismeretlen bolygó.

OLÁH GÁBOR (1881–) a szárnyaló képzelet költője. Hasonlatai és képei merészen kergetik egymást, nyelve színes és zengő. Költői elindulását tekintve kettős egyéniség: egyrészt Petőfi Sándor és Arany János iskolájának hagyományait követi, másrészt Ady Endre körének lelkiségét tükrözi vissza, a nélkül, hogy utánzó lenne. Későbbi fejlődésében teljesen önálló.

Alföldi szülővárosába zárkózva, íróasztala mellett különös képzelődések játszanak vele. Gyönyörökért sóvárog, s remete-életbe meríti önkínzó forrongását. Költészete izgatottan csapongó. Hevesen visszavág minden benyomásra. Örömtelen líra ez büszke önelemzéssel, merész hangfordulatokkal, sok ellentétességgel; szárnyaló líra, a témák és hangulatok ideges változatosságával. A költő szomjazik a dicsőségre, s látnia kell, milyen nehezen adják a halhatatlanságot; futna a nők után, s éreznie kell, hogy nincs semmi hatása sem a leányokra, sem az asszonyokra. A családi kör elérhetetlen álom számára, saját gyermekkorának emlékei elbúsító képek. Mi keresni valója volna a közéletben? Igen, a népnek győznie kell, az élet igazságtalánságainak meg kell szűnniök, de milyen megbízhatatlan a nép, s milyen kétoldalú az igazság. – Az érzelmek ebben a lírában olykor zuhataggá folynak össze, máskor salakos törmelékké keverednek. Sokrétű gondolatok a képzelet szárnyain, dacos indulatok a verselés sajkáján. Álmok és valóságok hol férfias erejű, hol nőiesen panaszos kergetőzéssel.

Nemcsak a lírának, hanem a verses elbeszélésnek is hivatott művelője. – Sámson: bibliai tárgyú költői elbeszélés az önmagát istenítő, nagyerejű zsidó hősről. – Viola elbukott: egy leány szerelmének és öngyilkosságának története. – A kortes malac: jóízű debreceni történet alföldi zamattal. – Korunk hőse (1909): szövevényes meséjű verses regény. Hőse résztvesz az orosz-japán háborúban, később összeesküvők közé sodródik, Berlinben börtönbe kerül, Párizsban nagy szerelmet él át, hazakerülve végképpen tönkremegy, ismét kivándorol és nyomtalanul eltűnik. Ebben a verses regényében a magyar sors tragikumára óhajtott rámutatni a költő, a nagyra hivatott emberek végzetére, a mai világ lázas vonaglásaira. Küzdünk, hogy boldogok legyünk, de magunkat nem tudjuk boldoggá tenni, másoknak sem tudunk üdvöt adni.

Prózai munkái közül a Szegény magyarokban (1914) egy nagyratörő vidéki ifjú történetét beszéli el. Hőse meglehetősen ellenszenves karikatúra: nagyzoló, deklamáló, rossznyelvű. Az önéletrajzi részletekben bővelkedő regény metsző gúnnyal szól a magyar közélet ismert alakjairól. – Deák Györgyben egy debreceni bérkocsis családjának háborús összeomlását állítja olvasói elé. – A Fekete angyalban egy szerencsétlen katona tragédiáját festi a harctéri embermészárlás sodrában. – A táltosfiú (1925) önéletrajzi regény, az író gyermekkorának kiválóan sikerült rajza. Folytatásában, a Szárnyas emberben, már kevesebb az érdekesség. Befejezésében, az Új Evangéliumban, ismét reálisabb erejű az író művészete.

Oláh Gábor, az elbeszélő, szívesen foglalkozik munkáiban közismert egyénekkel, és ez nem válik művészete előnyére. Másrészt nem egyszer bántó az a tisztátalan képzelet, amellyel körülveszi a fantáziája hálójába kerülő nőket. Amilyen fejlett ízlésű esztétikai dolgozataiban, anynyira zabolátlan a szerelmi élet rajzában. Regényei közül írói erejére nézve azok a legjellemzőbbek, amelyekben debreceni élményeiből merít, vagy ahol a világháború és a forradalmak korszakát rajzolja. Igazi világa szüleinek házatája. Mindenre kiterjedő érdeklődésével bekalandozza ugyan a társadalom minden rétegét, de legjobb gyümölcstermő földje Debrecen, annak is csak néhány utcája. Mint a nagyerejű földmunkás és a leleményes kertész: ebből a sivárnak tetsző tájékból gazdag termést varázsol elő.

JUHÁSZ GYULA (1883–1937) a fájdalmas emlékek halkhangú lírikusa. Költeményeiben megvan az élet örömei után való vágyódás és a félénk visszahúzódás az élet gyönyörűségei elől; irtózat a vidék egyhangúságától és a falu sivárságának áhítatos szemlélése; vágyódó visszapillantás a multba és menekülés a szebb jövő képeihez. Egy-egy dallamos sora kitörülhetetlenül ott zsong olvasói lelkében. Ez a valóságtól menekülő, magába merülő lélek nyelvének sajátságos zenéjével és szavainak sötét árnyalatú színpompájával ragadja meg a lelket. A remete emberi bánatnak legigazibb kifejezését ő találta meg újabb, líránkban. Ott él a Tisza partján, az ákácos rónaságon az Alföld homokján; lelke tele van a magyar puszta hangulatával, a déli tájak perzselő napsütésével, a szegedi házak magyar képeivel. Magános álmodozásai közben fölmerülnek képzelete előtt a világtörténelem távoli emlékei, idegen országok el nem érhető tájai, a mult és jövő álomképei, hogy mindezekbe átvigye a maga fantáziájának borús sugarait. Az egyetemes műveltség szomjúsága a magyar lelkiség vívódásaival egyesül líráján. Alföldi hangulatképei a röghözkötött érzésvilágnak és a történeti multba visszaszálló képzeletnek jajszavas megnyilatkozásai. Ettől a szomorúfűzfás világtól, a síkság kiégett tarlójától, a Tisza partjától és a Maros hullámaitól a nagyvárasok fénye és lármája messze esik. A városvégi zsindelyes házacskákban, az eperfás udvarokon bizonyára elviselhető az élet azok számára, akiknek egyetlen gondjuk a napi kenyér, de mit tegyen az, akiben a műveltség már fölgyujtotta a nagyratörés lángját. Csoda-e, ha az ilyen lélek önmagába roskad, s a szív zakatolását csak az álmodozás mámora csitítja el.

Mit érezhet az érzékeny szív az Alföld homokjában? Amit az örök ember érez, akár most, akár kétezer évvel azelőtt. Valamikor itt táborozott holdvilágos éjtszakákon, a Tisza hajlatánál, Martus Aurelius császár. A bölcs a trónon, a filozófus a pusztákat gázoló római légiók élén. Itt látta meg, hogy a vágy, a tett, a nagyratörő álom mind káprázat, mind balgaság. Az élet gyász, az elmúlás nem félelmes. Gyönyörű a temető, csak az élők sírnak, a holtak boldogok. A sírhalmok felé vezet minden út, ide tér meg a hír, a kincs, az üdv, a gond, a szerelem, a honfibú.

Csöndes alföldi ház, szegedi parasztszoba, pirosló abrosz, búbos kemence, az ágy fölött a házi áldás. Künn tavaszi szél, benn félhomály. Csak a kakukos óra ketyeg. Be jó a csönd, be jó az óbor itt benn, be jók e józan emberek. De máskor oly szűk a világ, oly únt a kisváros, úgy hívogatnak napkelet virághímes tájai. Talán Indiába kellene menni, talán Japánba, talán az Újvilágba, hogy feledni lehessen. Talán Berlin zuhatag élete vagy az Óceán egyik szigete adna megnyugvást? Vagy nincs a nap alatt már sehol tenyérnyi hely, hol a nyűtt ideg megpihenne, s a végtelenbe száguldó vágyak gyötrelme megszűnnék? De minek a megnyugvás keresése a képzelt utazás villámröptű vonatján, amikor nem érdekel a föld egyik tája sem. Nagyon is jól tudom, hogy minden tájon és minden romon csak magamat találom. Az álmok színes ködén át a bús való cikázik, s ha vérző lelkünk mélyébe nézünk, nincsen menekülésünk sem tűnő tájakon, sem tündöklő égen.

Juhász Gyula az Alföld költője, de nem Petőfi Sándor kifejező módja szerint, hanem a modern lélek látásával, Szeged vidéke az ország minden táján ott él lelkében, a hegyek nem vonják magukhoz, világa a Tisza vidéke. Alföldiségében benne van a pusztai magyarság számos jellemző lelki vonása, fatalista egykedvűsége, passzív szemlélődése. Világnézete a katolikus egyház hitrendszerétől Schopenhauer filozófiájáig nyugtalanul hányódik-vetődik erkölcsi nézeteit hangulata szerint hajlítja bölcselő szemlélődéseihez. Itt is impresszionista, csakúgy, mint stílusában.

Költeményeinek egy részéből a francia parnasszisták szelleme sugárzik, a görög-latin műveltség hatása szintén ott van lírájában. Aprólékos gonddal dolgozta ki verseit. A szonett-formához is azért ragaszkodott, mert ebben a művészi kompozícióban kedvére kiélhette az ötvösmunka gyönyörűségét. A magyar elégia történetében előkelő hely illeti meg. Nemcsak hangulata elégikus, hanem feldolgozása is hozzásimul ennek a műfajnak kényes természetéhez.

A háború vége felé néhány hazafias allegóriájában kifejezést adott annak a gyötrelmes gondolatnak, hogy a magyarság haszon nélkül ontja vérét a német imperializmus szolgálatában. A tiszavidéki szittyák egykor a római sasokért haltak meg, a magyarok két évezreddel később a Hohenzollern-császár hatalmi mámoráért vérzettek el.

TÓTH ÁRPÁD (1886–1928) borongó vallomásai a magánosan élő nagyvárosi ember érzésvilágából sarjadzottak elő. Mások örülnek az életnek, a költő nem meri magát belevetni a világ zajába. Kis szobájának magányába menekül, olvasmányaiba temetkezik. Fáradt elfordulás ez az élettől, belenyugvás mindenbe, ami változhatatlan. Vigasztalan életsiratás, mélabús álomvilág. Tóth Árpád a legművészibb érzékű lírikusok egyike. Hajlékony nyelven, erős formaérzékkel öntötte strófákba szomorú életfilozófiáját. A huszadik század lármás lírájával és mohó szerelmi énekeivel szemben halk hangon és szemérmesen szólaltatta meg az emberi szomorúság szívbemarkoló dalait. Verselésének gondossága élesen megkülönböztette azoktól az impresszionistáktól, akik rím és ritmus nélkül készült szabadverseiket többnyire csak lírai kimerültségük takargatására használták.

Egyik versét rímes furcsa játéknak nevezi. Ez a verses játék mélyen belevilágít hangulatába. Fogadd szívedbe, párom, édesem, ezt a rímes játékot bús ajándékul, mert seb és vér színezi minden szavát, s én nem adhatok mást, csak ilyen borús zenét. Igen, szebb volna büszke kastélyok termeiben mulatni, vagy vadat űzni a mezőkön; szebb volna a vonat ringó pamlagára dűlve robogni tündéri tájak felé; megnézni az antik romok omladékait, csodálni Svájcban a naplementét, gyönyörködni a tenger hullámaiban. Hiába minden vágy, nekünk – két árva rabnak – nem jut egyéb sóhajnál. De hallgasd most e verset, zsongítson furcsa hangja, izzék a dal, haljon el a sóhajtás. Fejem öledbe hajtom, ajkamat lezárom, ringass: árva az árvát. «Így, sírj csak, rámhajolva. Meghalni volna jó ma!»

Eleinte nem volt sok mondanivalója. Önmagát elemezte mélabús siralommal, csak később kezdett érdeklődni külső tárgyak iránt, hogy pályája utolsó éveiben egyre nagyobb érdeklődéssel forduljon az emberiség sorsa felé. A francia parnasszusi iskola nyomdokain haladt, világfájdalmas húrjain halk hangok zendültek meg, szenvedő hangulatait impresszionista színfoltokkal éreztette. Mint a legtöbb impresszionista-szimbolista költő belső világában, az ő lelke mélyén is forradalmi árnyalású szociális eszmék forrongtak, de sokkal csöndesebb volt, hogysem politikai programurúvá tette volna merészebb hangoktól idegenkedő költészetét. Pesszimizmusa nem békülhetett meg az isteni jóság vallásos eszméjével sem. Istenhivése is olyan jellemvonásokat mutatott, mint nyugatos szellemű költőtársainak lírája. Az égi hatalom csak azért ötlött eszébe, hogy szemrehányást tegyen neki az igazságtalanságok földi töviserdejéért. Érzéketlen az Úr: «nem érti meg a mi szívünket».

A nehéz versformák művésze nem kísérletezett új költői nyelv alkotásával, annál hajlékonyabb tollú volt a kész nyelvkincs használatában. A hírnév dobja nem pergett személye körül, a kiválasztott esztéta-lelkek poétája maradt mindvégig, lírája azonban a tömegízlés helyeslése nélkül is kivívta a maga előkelő rangját irodalmunkban.

DUTKA ÁKOS (1881–) a nagyváradi Holnap írói körének tagjai közé tartozott. 1908-ban Ady Endrével, Babits Mihállyal, Juhász Gyulával és három más költőtársával együtt adta közre azt a gyűjteményes verses kötetet, amelynek újszerű törekvései annyira fölkeltették a hagyományőrző kritikusok bosszúságát. A Holnap költői nem voltak Ady-utánzók, inkább csak azt akarták, hogy Budapest értse meg a vidék szavát, s ne zárkózzék el az új nemzedék előretörésétől. Ady Endre azt írta egyik kritikai elmefuttatásában, hogy Dutka Ákos nem lakolhat azért, mert az ő kortársa volt, barátja őnélküle is átélte és megélte a maga verseit. «A füzesekből városba oltott legény ő, megnemesedett szomorú fűz. Tolmácsa a gyönyörű, éltető vagy temető krízisnek, melybe végre a félig ázsiai magyar lélek jutott.» Dutka Ákos költészete – későbbi kialakulásában – merengő, mélabús, bölcselő szellemű líra. A költő önmagába mélyed, titokzatos távolokba tekint, olykor visszapillant elmult ifjúságára. Maga elé idézi nagyváradi emlékeit, végigálmodja kőrösparti korszakát, lelki szemei előtt megjelennek a bihari tájak. «Jaj, hogy kicsúszott álmaink alól a bihari föld: csiráztató ágyunk.»

GELLÉRT OSZKÁR (1882–) a házasélet epizódjait szólaltatta meg borús tépelődéssel. Sok olyan dolgot teregetett ki a nyilvánosság előtt, amelyekről a huszadik század erotikusainak föllépése előtt bajos lett volna szólnia magyar poétának. A Gellért-verseket kíváncsian olvasgatták, mert a házastársi szerelem új oldalról érkező megvilágítását figyelték bennük. Az ilyenfajta családi költészet minden esetre nagy fordulat volt a magyar lírában. Petőfi Sándor és Arany János családi költészete után új világrészt jelentett más természetrajzzal, más emberfajtával. A költő egyegy ötletet rejtett verseibe, egy-egy hasonlatot öltöztetett gondolati köntösbe, a hasonlathoz hozzákapcsolta lírai megnyilatkozásait, ezek során hirtelen fordulattal villantott rá belső világának titkaira. Volt valami drámaiság a Gellért-lírában, valami önmagával perlekedő hajlam, az érzelgő vonások hiánya mellett a kifejezéseknek sok finom árnyalása. A költő ellágyulás nélkül elmélkedett az élet legfontosabb dolgairól, s teljes önuralommal vizsgálta értelmén keresztül a szerelem, a család, az elmúlás kérdéseit.

Sok érzéki túlzása mellett számos ízléses strófát írt KEMÉNY SIMON (1883–). Pályakezdő éveinek kihívó rakoncátlansága és érett férfiasságának higgadt életszemlélete között nagy a különbség. Egykor olyan témákról és annyi szabadossággal énekelt, hogy a konzervatív-nacionalista bírálók felháborodva utasították vissza sikamlósságait; később az erkölcsi fölfogás könnyelműsége és a szavak játéka mögött megtalálta az élet tragikus komorságának értelmét. A kiábrándulás fojtogatása, a megöregedés keserve, a testi elmúlás üzenetei meg-megújuló visszhangot keltettek költészetében. Némelyik verse hevesen parázslott a fájdalomtól, nem egyben szikrákat hányt az életért való viaskodás kardja. A helyzetképek, lélekrajzok, csendéletek festésében Kemény Simon a csiszolt gonddal dolgózó impresszionisták közé tartozott. Kép kép után rajzott föl verseiben.

SZÉP ERNŐ (1884–) hangulatképei a világváros zajában magára hagyott érzékeny lélek fájdalmát tükrözik. Sok gyöngédség mellett nem kevés érzelgés van verseiben. Tudatosan naiv éneklése meglehetősen modorossá teszik líráját. A nagy gyermek szerepét játssza: álmélkodik és sírdogál. A gyermekkori emlékeknek, a kisfiús érzésvilágnak éppen olyan témakiaknázója, mint Kosztolányi Dezső. Elbeszélő munkáiban és színdarabjaiban jellemző helyzetképek lépnek elénk az egyszerű emberek életéből, átszőve az író érzelmes lírájával. Szép Ernő ellágyultan tekint a legapróbb dolgokra is, meghatódása egyformán kijár a jóknak és a gonoszoknak. Alakjai tipikus pesti figurák, nyelve a főváros gyönge nyelvérzékű beszéde. Ha szerencsés tárgyra talál, egyszerre üdébb lesz írása, találékonyabb a képzelete, közvetlenebb a hangja. Ilyenkor elhagyja selypítéseit, vagy legalább is megfeledkezik szembeszökőbb modorosságairól. – Színművei közül költői hangulatával kiemelkedik mesejátéka: Az egyszeri királyfi. (1913.) Van benne mese és van filozófia. A királyfi bujdosik a Halál elől, de az mindenütt ott jár a nyomában, s amikor a bujdosó ifjú már belefárad küzdelmeinek hiábavalóságába, a Halál keblére öleli a fáradt vándort. Ezt a színdarabot a gyöngéd líra hangja hatja át, sok finom ötlet kergetőzik benne. A népmesék képzelete ölelkezik jeleneteiben a lemondás életbölcseségével. – Másik hatásos mesejátékéban, az Azrában (1930), a kalifa leányának és a bagdadi rabszolgának szerelmi történetét dolgozta föl színes művészettel. A tragikus végződésű darabot az érzés gyöngédsége és a hangulat mélysége hatja át. A kirobbanó drámaiság hiányát a költészet zenéje pótolja benne.

A világháború gyötrelmes évei a költők százait ihlették írásra. Az élet-halálharcok legnépszerűbb lantosa GYÓNI GÉZA (1883–1917) volt. A háborúnak ez a tragikus sorsú magyar énekese az idegen földön harcoló magyar katonák érzésvilágát megindító panaszokban örökítette meg. Későbbi versei csüggesztő hatással éreztetik a hadifoglyok életének lélekölő nyomorúságát. A költő lelkében fölmerülnek a magyar tájak képei, szerelmének emlékei, s iszonyú fájdalom gyötri minden órájában. Bősz indulatok és ellágyuló érzelmek közt vergődik, s lassankint rombadől minden reménye, hogy még egyszer hazajusson. Ezekből a költeményekből a világháború porbasujtó hangulatai nem egyszer kísérteties erővel bontakoznak ki. Gyóni Géza ifjabb éveiben a nyugatos költők gondolatvilágához igazodott, stílusában többé-kevésbbé Ady Endrét követte, de a háború hatása alatt megváltozott szelleme. Világfelfogásában gyökeresen nemzeti irányú költővé vált. A háborúellenes irányzattal szemben az ő háborús költészete tűnt föl kortársai szemében a magyar sors igazi tükörképeként.

Csak egy éjtszakára kezdetű költeménye megrázó erejű megjelenítése a csatatér borzalmainak. Úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, véres vize kicsap a vén Visztulának. Gyilkos ólomfecskék röpködnek szanaszét, a robbanó gránátvulkán közepén úgy forog a harcos, mint a falevél, s mire földre omlik: fekete csontváz lesz a piros vitézből. Vér csurog a földön, vér csurog a fáról, haló honvéd sóhajt: fiam, feleségem! Csak egy éjtszakára küldjétek el őket, a pártoskodókat, az üzérkedőket, csak egy éjtszakára! Hogy fetrengene mind-mind, hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, hogy kiáltana bőgve: Krisztusom, mi kell még! Lángoló vörösben lengyel hegyek orma, rohamra indulnak az orosz csapatok, vezesse diadalra hadainkat a magyarok Istene! Ó iszonyú napok, döghúson pusztul el az ostromlott vár magyar katonasága, nem az ellenség veri ki kezéből a kardot, hanem az éhség: verje meg az Isten, hetedízig verje, aki benne vétkes! Sáros utakon, süppedt szalmaviskók közt viszik a rab magyarokat a kozákok. Az elfogott katonák ruhája rongyos, arcuk ólomszürke, hajuk fehéredik. Szállnak, szállnak a sóhajok Magyarország felé, az elhagyott otthon tájékára, az elérhetetlen nő szívéhez. Meghal minden remény. Boldog a halott fogoly, mert ő már mindent tud, míg a többi szennyes vackokon fetreng. Testvér, ne szégyeld könnyedet!

Szibériai verseit – ezeket a lázadó indulatú följajdulásokat – kortársai nem vették figyelembe. Ki fizeti meg a sok szenvedést? Miért van véres tetemekkel megrakva a világ minden tája? Miért rettegnek a hajcsárok, akik egymás ellen zúdították az ártatlan emberek millióit? Közeledik a forradalom, már roppannak az eresztékek, megfordul az embercsorda a hajcsárok ellen, elsápad a zsarnok, a dúsak erében megdermed a vér, bújik a hajcsár, ostort fog a csorda, a nyomor birokra indul a bőséggel. Itt van a forradalom: «Téged szomjaztunk eleitől fogva.»

Az erdélyi költők sorában REMÉNYIK SÁNDOR (1890–) az igen erős művészi tehetségek és fölötte vonzó írói egyéniségek közül való. Filozófus fő, problémáiba komolyan elmélyedő, előkelő ízlésű. Megvan a maga egyéni stílusa, megvan másokat nem utánzó bölcselete, megvan mélybepillantó természetszemlélete. Ellenlábasa azoknak a költőknek, akik helyet adnak lantjuk húrjain «minden futó haramia-szenvedélynek, minden kis sehonnai hangulatnak, minden idétlen, torz koraszülöttjüknek.» Lírikusoknál példátlan szerénységgel várja az eljövendő költőt, az egyetlent, az igazit, a nagyot, akinek ő csak szolgája akar lenni, «mert én fáradt vagyok, mert én gyönge vagyok, szó, mert én nem vagyok az igazi». Önostorozó vallomás attól a költőtől, akinek lelkéből a magány és a természet, a mély gondolkodás és a finom érzékenység annyi szép dalt fakasztott.

Könyörtelenül elemeli saját gyarlóságait, belevilágít költői alkotásának titkaiba. Még ahol a művészet elvontabb kérdéseivel foglalkozik, ott sem rideg elmélkedő. Méltán büszke arra, hogy költészetébe nem vitt bele más érzést, csupán azt, amelynek megvolt Istentől kapott nemeslevele. Nem ültetett költészetének arany trónszékébe Dózsa Györgyöket, bár az ő lelkében is ott viaskodott egymással a nemesség és a pórlázadás. Magas maradt a trónus, nagy eszményekre váró, s inkább üres, de földi indulatok sara nem szennyezte be.

Az egyik költőnek – úgymond – a lelke hegedű, s egy leány játszik rajta; a másiknak lelke kürt, s riadó hangjával tele lesz az ország; a harmadiknak lelke aeol-hárfa: nem nyúl hozzá kéz, csupán a szél zengeti, a szél, amely a végtelenből jön, és a végtelenbe vesz. Alig érinti lelkét habkönnyű kézzel a költő, máris összeáll a rím, a vers, a kép, az ilyen percnek ördögi bűbája van; máskor hiába gyötri magát, mint dühös kovács a tüzes vasat, a hangulat meddőn vergődik, a költészet fájáról nem hull alá igéző aranyalma. Születnek a versek, bíborban születnek, s az újszülöttet a boldog költő-szülő csillogó köntösű, diadalmas fejedelemnek látja, koronát illeszt homlokára. Hajh, be más lesz a dédelgetett újszülött, amikor a világ elé lép. Fakul a bíbor, kopik az arany, a márványarcon szeplő ütközik ki, s azután, ha tűnnek a hetek és hónapok, roskatag alakká görnyed, ráncosarcú, vén Lázár lesz a nagyreményű gyermekből, s a költő maga is felkiált: ez nem az én gyermekem! Szánjátok emberek a költőt, s ha láttok versén, a koldus-gyermeken, egy bíborfoszlányt, szóljatok egy jó szót, hadd örüljön a szegény atya, hadd higgye, hogy az ő ágrólszakadt gyermeke mások szeme-tükrén is megmaradt királynak.

A magány szerelmese hogyan érezné jól magát a modern ember találkozó helyén, a márványlap fölött gunnyasztó emberárnyak között, a kávéházban. Talán egy-két jó barát az, aki idevonja, de hányszor ül egyedül az asztal mellett, s hallgatja tél idején a tömeg zsongását. Az óriási tükörablakokra fenyveserdő rajzolódik jégből. Mi más az élet ott künn, a hegyek hátán, a patakok mentén, az erdő titkai közt.

Halotti beszédet mond a hulló leveleknek. Látjátok, feleim, mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany és örökkévaló szent szépség vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, ami megronthatná szépségünket, igazságunkat. Míg a fán vagyunk, a napban ragyogunk; s ha alá szállunk, a testvérlevelek társaságában ott is otthon vagyunk. Mert árvaság csak egy van feleim: az erdőn kívül lenni, otthontalannak lenni, hazátlannak lenni, nagyvárosok rideg utcakövén a széltől sepertetni, sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez az egy van, feleim, s amíg itthon vagyunk, amíg a természet ölén vagyunk bizony bíbor és bronz és arany és örökkévaló szent szépség vagyunk.

Számon tartja-e a Mindenek Alkotója létünket, imádkozásunkat? Oly sok kérdés szaggatja a lelket, s egyre sem jön mentő felelet. Imádkozol gyermekeidért, hitvestársadért, magadért. De miért? Vajjon fölszárnyal-e imádságod ahhoz, aki ott fenn sátoroz, s a világokat tengelyük körül forgatja örök forgással. Számontartja-e az Úr a mi kicsiny dolgainkat? Mit tudod te, mit tudom én, mit tudjuk mi, vajjon mi az ő akaratja! Amit elvégzett, meg kell, hogy legyen, változtat-e azon ima, fohász? Ó, de a remény, a remény! Vagy talán te is úgy imádkozol, mint én? Hitetlenül, süketen, vakon, csak azért, mert valamit még próbálni kell, s mert ha nem imádkozom, a szívem megszakad.

Megénekli egykori tanárát. Tőle tanulta, hogy a magyar életnek két kárhozatos útja van: az egyik lejtőn iramlik lefelé, s halálfutását mi sem gátolja meg, a másik mindig kötve tartaná egyenes úton is a kereket. Hol van az a nyár, amikor elhangzott ez a tanítás! Romok, sírok, lavinák alatt! De úgy volt: először jött a megkötött kerék, a Pató Pálok világa; azután hajrá, jött a rohanás, a Hübele Balázsok forradalma; azután megint a megkötött kerék, s így halmozott sebet sebre az elátkozott, társtalan magyar; nem tanult és nem felejtett. A vak pártdüh kálváriáinak egy-egy állomásán ott állanak a Martinuzzik, Széchenyié, Tiszák, s mindazok, akiket valóságos mivoltukban csak a legkülömbek lelke láthatott. Forradalmak, ellenforradalmak, diktatúrák, vörös zászlók, fehér lobogók: idegenül néz rájuk a költő; olyan távol van tőlük, mint az erdő csendje a város dübörgéstől. A meddő embervér, a hangos szó, a mindenfajta népbolondítás, a riadók fujása jobbról és balról, s a véres jelzőlámpák lengetése csak egyre jó kiáltson az égig a boldogtalan emberek nyomorúsága!

Az ország elvétetett tőlünk, elvétetett a hatalom, a dicsőség is elvétetett. Amíg állt az ország temploma, olyan könnyű volt beszélni, fölényes arccal mérni a falakat, lazítani a téglát, de a boltívek egyszerre csak roskadozókká lettek, s rommá vált az épület. A rom fölött fű nőtt, a fű között egy-egy csöndes nefelejts. «Állok a fű közt, a romok felett. Míg álltál: értetlenül néztelek, most rádismerve nézlek réveteg, s imádlak romjaidban, – nemzetem!»

Reményik Sándor a magát gyötrő, magát sorvasztó, magával elégedetlen lelkek közé tartozik. A mélységekből kiált a magasságok felé. Önelemzés, lélekvizsgálat, belső harcok, rejtett igazságok, sok borús pillanat, olykor egy-egy megrázó vallomás: ezek a vonások bontakoznak ki ligájából. Intellektuális költő. Gondolati gazdagsága hangulatainak mélységében olvad föl, megfigyelései a befelé néző ember lelki tusakodásain keresztül szűrődnek át. Vallásos hite nem szorosan protestáns megnyilatkozás. Bár szellemében sok van a protestáns keresztyének felfogásából, elkerüli a dogmatikus tanításokat. Lelke a született istenes lélek áhítatával szárnyal Isten trónusa elé, hogy megtisztuljon, s megközelíthesse az örök titkokat.

A világháborút követő nemzeti összeomlásnak s a mindenkitől elhagyott magyarság fájdalmának siralmai VÉGVÁRI lantján megdöbbentő erővel zúgtak a maradékmagyarság felé. Ezek a költemények nemcsak hazafias szellemük miatt érdemelték meg nagy népszerűségüket, hanem művészi értékük és erkölcsi igazságuk miatt is. A Végvári-versek történeti jelentőségűek, mert a hazájától elszakított magyarság érzésvilágát megrázó erővel fejezték ki.

Páncél övezi a hódítók testét, de szívük mégis reszket. Levél ha zizzen, az ő bűnük zörren; kakas ha szól, az ő vétkük kiált. Földig roskasztja őket a rablott aranyak terhe, de arcuk sápadt a félelemtől. Úgy jöttek, mint az éjféli tolvajok, besurrantak a nyitott kapun, elterpeszkedtek, mint a posvány. Hol vannak ezek közt hősök, férfiak? S mégis ezek miatt kell elhagyni az ősi házat, ezek miatt kell elvándorolni messzire, szétszóródni a világon. Nap-nap után új vándorcsapat indul útnak kiűzve otthonából, a koldusbot tompán kopog az utcák kövén. Végiggázol mindenkin a dölyfös idegen. Bilincs jár a büszkének, arculverés a könyörgőnek. Miféle élet! Könny és vér jelöli a zsarnokok nyomát.

Eltépve a régi nagy hazától, mit szólnak most a magyar fővárosban a pesti poéták? Fülükbe jut-e Erdély sikoltása, s nem ismételgetik-e továbbra is régi nótájukat: lesz mindig dal, lesz mindig szerelem! Vajjon mi patakzik át lelkükön? Kicsinylik-e még az Istent és a hazát? Kell-e még nekik a nagy testvériség? Színes szavakkal játszanak-e, amikor Erdély már csak hörögni tud, mert megfojtja az ellenség keze. Jut-e eszükbe az ebként kivert magyar, ahogy elbúcsúzik a határszéli fáktól. Ó, ha látnák a véres rongyokat, amikbe koldus testünket takartuk; ha látnák a gaz kezet, amely otthont dúl, és szent kötelékeket tép szét!

Mi lenne itt, ha minden magyar összefogna, s a nagy magyar télben égő picike tüzek az egekig lángolnának? A csillagos égig érne a láng, s benne égne minden idegen rongy. Hiába szaggatják le keblünkről a nemzeti színt, megőrzik azt a szíveink, s ameddig piros lesz a vér, ameddig fehér lesz a hó, ameddig zöldel a rét füve, addig dobogni fog a három színért a magyar szív. Mikor a nemzeti zászlót vitték a fegyvertelen magyarok, jött a puskatus, dördült a sortűz, villant a szurony éle, hullt a vér az utca kövére, azután csend lett, temetői csend.

Az üldözöttek és hajléktalanok ezerszámra tanyáznak künn a réten, világgá mennek, akik már nem bírják itt az életet: «Eredj, ha tudsz. Eredj, ha gondolod, hogy valahol, bárhol a nagy világon, könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.» Itthon marad a költő, károgva és sötéten, mint téli varjú száraz jegenyén. Őrlő szú lesz az idegen fában, méreg az idegen vérben, halálharang és gyujtózsinór, titkon kúszó kanóc hamuban és éjben, míg a keservek lőporához ér, és akkor… «Még nem tudom: jut-e nekem egy nyugalmas sarok, de addig, varjú száraz jegenyén: én itthon maradok.»

És átkot mond a költő. Legyen átkozott, aki a mi ősi földünkön nyomunkba hág. Ne leljen vigaszt, mosolyt, álmot, szerelmet, aki idejött. Termőföldje változzék temetővé, vize mérgezze meg vérét, minden kavics lánggal égjen talpa alatt, legyenek kopárak hegyei, szárazak fái, meddők anyái, s még holtuk után se leljenek nyugodt álomra bolyongó lelkeik. Ne jöjjön új tavasz, ha mi elsülylyedünk. Honszerző vér jogán, ősi jusson ezer éve éltünk itt. Hogy ez a föld lator kezekbe jusson, az nem lehet. Nincs Isten, aki megengedje azt. Ó hogyan is játszik a nemzetekkel Isten: életre hívja s eltemeti őket. De olyan könnyen nem adjuk magunkat. A hatalom falára fölírunk egy szót, nem hosszú szót, egy szót csupán: bosszú! S a magunk lelkébe mindent felírunk: a gúnyszót, szitkot, rablást, tövist, börtönt, bilincset, rettegést, a szégyen bélyegét és lobogóink tiprott selymét. Mindent felírunk, s megfizetünk érte!

Az önálló irodalmi életre kényszerült Erdély írói között ÁPRILY LAJOS (1887–) kristályos formaművészetű lírájával emelkedett magasra. Költeményeiből az emberi érzések és a természet képei éppen olyan szemléletesen bontakoznak ki, mint történeti visszaemlékezései és társadalmi szemlélődései. Ebben a költészetben sok olyan utalás és olvasmányi emlék van, amelyek meglepnek bennünket szokatlanságukkal. Föltűnnek a prérit gyujtogató indiánok alakjai; megindul Rasmussen sarkvidéki hajója; megszólal a Gluck-zenemű; megjelenik Akela, a dzsungel farkasa; elénk lép Bethlen Gábor, Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Bólyai Farkas, Kemény Zsigmond.

Az Áprily-lírában a költőnek Erdély világába való beleolvadása, a természettel érzett meghitt közössége, emlékeinek és olvasmányainak hangulatkeltő képei a csiszolt esztétikai kultúrájú művész finom ötvösmunkájával jelennek meg. Az Áprily-verseket azok élvezik igazán, akik a műveltség magasabb fokán állnak, akiknek erős gyakorlatuk van a szimbolista költők olvasásában, akik szeretik az elvontabb tárgyakat és a rejtettebb vonatkozásokat.

Ime: A márványunk meséje: Egy bősz villámököl lezúzta a derült magasságból a márványt, az isteni darab iszapgödörbe került, a sárból durván kiemelték a parasztok, s otromba épületkövek társaságában elvitték egy szekéren. Lépcső alja lett a márványból a gazdasági udvarban, tudatlan emberek és barmok tapossák goromba lábbal, s a márvány a béres-bakancs zajára remegve fölneszel, vörös fénye tompán kicsillan a napsugárban: «Feidiasz?» Száguld az idő-ciklon, rom lesz a lépcső, rom a ház, hideg halálszél harsonáz a holdsugárban. A márványra sötét moha borul szemfedőül, s a szépség ismeretlen arca vég nélkül álmodik tovább.

A gyorsan ihletődő, bőséges termésű költőkkel szemben Áprily Lajos a művészi érlelés híve. Költeményei finoman vésett alkotások. Szereti a küzdelmet a verselés nehézségeivel, legyűri a nyelv akaratosságát. Munkássága a parnasszusi líra erdélyi kibontakozása, a festői és zenei elemek fölépítése. Parnasszien-formáit az impresszionizmus és szimbolizmus stílustörekvéseivel színezi. Bölcselő lélek, a végzet hívője. Erdély sorsa fájó érzelmeket rezdít meg lelkében, de viharok nem korbácsolják képzeletét, az irredenta költők harsonás hangjaitól idegenkedik. Megvannak belső fájdalomtól sajgó halkított hangjai. A magányába rejtőző szív sok benső vallomását foglalta versekbe. Természetlátása a királyhágóntúli bércek világa után epedő költő fantáziajátéka.

Lírája sok rokonvonást mutat Reményik Sándor költészetével. Elfordulásuk minden anyagias fölfogástól, az erkölcsök megbecsülése a történeti eszeteknek belekapcsolása az érzelem világába, vágyakozás a természet magánya után, az erdélyiség gondolatának a transzszilván életeszmény jegyében való hirdetése, a szerelmi hevülés száműzése a költészetből, a versformai gondosság és a lelkiismeretes önbírálat: szembetűnően közös jellemvonásaik.

Az elvesztett országrészek költészete új tájszínekkel frissítette a magyar lírát, a kisebbségi sorsban élő magyar poéták szerencsés versenyre keltek az anyaország költőivel. A fővárosi lírikusokra is nem csekély mértékben hatottak az erdélyi, felvidéki és délvidéki színek, de ezektől függetlenül továbbfejlődött a csonka-magyarországi gyökerű impresszionista és szimbolista költészet is.

Látszólagos semmiségekből költői értékeket bányászni ki, egy-egy lélekrezdülést lehelletszerű képpé varázsolni, néhány rövid strófába belesűríteni az élet sok sóhaját ehhez a miniatűr-munkához FALU TAMÁS (1881–) jobban értett minden kortársánál. A harsogó hangú verseléssel szemben az ő költészete maga volt a halkszavú finomság, a sóvárgó csöndesség, a csiszolt előkelőség. Tudatalatti vágyak libbentek elő a lírájából, sugaras színfoltok villantak meg olvasói előtt. Nem egyszer csodálatos tömörítő készséggel alakította dallá szemlélődéseinek szívén átszűrt hangulatait. Ízlésétől távol állt minden művészi kisiklás, hamis ütemek nem keveredtek hárfájának hangjai közé. Egyik versében mintha bárányfelhők fodroztak volna, másik verse olyan volt, mint egy rózsalevelű cigaretta tovatűnő füstje. Búsongó megjegyzések a lelkét foglalkoztató eseményekhez, egy-egy villámlás a kedély láthatárán. Érzelmi válságainak inkább csak utórezgéseit öntötte strófákba. A multban-élés költészete volt ez, a láthatatlan sebek lírája, mindenképpen igazi poézis. Regényírásából is értékes jellemvonások bontakoztak ki. Értett a biztos vonásokkal megrajzolt társadalmi rajzokhoz, érdekes egyéneket mutatott be sajátságos helyzetekben, meséinek belső igazságára különös gondot fordított. Elbeszélő munkáiból is a költő szólt az olvasóhoz, a nélkül, hogy mesemondását túlterhelte volna lírai részletekkel. (Küszöb, Kicsinyesek, Öregek, A halottak is élnek.)

NADÁNYI ZOLTÁN (1894–) könnyed verselőnek indult, utóbb a rímek játékán keresztül lelkének megrázó hangjait hallatta. A rím nem puszta kedvtelés volt nála, nem csillogó dísz, hanem a költői kifejezések drágakő-kerete. Az ilyen versek olvasásakor világosan láthatta a közönség, mit jelent a művészi gonddal formált és mégis ösztönösen áradó ritmikus beszéd a szabadverselők költeménynek nevezett prózájához mérve; mi a különbség az igazi vers és a prózavers között. Hajlékony nyelv, eleven zene, feltűnő formakészség; ezzel indult útnak a Nadányi-líra. A mesteri formához szervesen csatlakozott a költő tárgyainak balladaszerű megvilágítása a képzelet félelmes megvillanásaival. Ez a líra érzelmeket ébresztett, hangulatokat mozgatott, fantáziát táplált. Egyszer az előkelő parkok tűzi játéka volt, máskor a biharmegyei nádasok titokzatos világát idézte az olvasók elé. Időnkint a nyomasztó éjtszakák költészete, majd a lidércnyomások feloldódása, olykor napfényes zengés.

A versnek keresztelt rímtelen prózából SZABÓ LŐRINC (1900–) sem tudott kihozni lényegesebb hatást, annál költőibb volt, amikor formaművészetét csillogtathatta. Természet-áhítatában a modern lélek ideges nyugtalanságai rezdültek meg, világ-látásában az ősi pogány fölfogás visszaálmodása jelentkezett. Az ember számára nem maradt egyebe a megvetésnél, kéztördelésnél, dorgálásnál «Férfi! Légy tiszta legalább A homlokodtól felfelé!» A társadalom számára: «Úgy nézem elszánt nyugalommal az életet, Mint reménytelen lepratábort vagy harcteret.» A költők többnyire hóbortos nagyzolással borulnak le saját kiválóságuk előtt, Szabó Lőrinc nincs elragadtatva önmagától, kétkedő habozással tekint a maga személyére, borzongva a körülötte forgó szívtelen, szennyes, nyomorult világra. Szkeptikus és pesszimista. Nem hisz a Gondviselésben, megborzongatja az örök elmúlás tragédiája. Fényt kerget és sötétséget talál, szeretetre vágyik és gyűlölet dühöng körülötte. Ezért jajdulnak föl sorai, ezért robbannak rímei. «Rettenetes ennyi vággyal Szegénynek lenni s fiatalnak.» Az új nemzedék koldusan kóborol, álmai nem válhatnak valóra, hiába minden becsvágy, minden tehetség. Százezrek érzelmeit kifejező líráján kívül Szabó Lőrincben annyi az egyéni filozófia, hogy költészete már ebből a szempontból is figyelemre tarthat számot. A valóságból meríti ihletét, s megfigyeléseit úgy fordítja le a bölcselet nyelvére, hogy a szemlélődésekből érzelmi költészet, a filozófiából varázsos zenéjű ének lesz. Minden költőnek több az érdektelen verse, mint a szívhez szóló; ebben Szabó Lőrinc sem kivétel; a költőket azonban sikerült verseikből kell megítélni, s Szabó Lőrinc versei között nemcsak sikerült alkotások vannak, hanem remek darabok is. Családi lírája különleges önelemzés és gyermekmegfigyelés. Ezekben az eredeti helyzetképekben, csakúgy, mint a Szabó-líra keleti kapcsolatú töprengéseiben, a kérdések föltevése és a feleletekből kisugárzó tanulságok az értelemnek és hangulatnak szakadatlan csillámlásaival, a stílusfordulatoknak és verslejtésnek szivárványos változataival fénylenek.

FODOR JÓZSEF (1898–) látomásos erejű lírikus. Mintha láthatatlan gonosz szellemekkel vitatkoznék, úgy tépi magát vigasztalan kétségbeeséssel az emberiség nyomorúlt élete miatt. Révület és kábulat van költeményeiben, nyugtalan indulatok gyötrelme, panteista szellem. Értelmi költő, befelé él. Lírája erős elmélyedést kíván, pesszimista világnézetének szavakba tördelése rejtett vonatkozásokkal jelenik meg az olvasó előtt. De minden elvontságában is, zenétlenségében is, dallamtalanságában is költő, az ódai erő és izzó átélés lírikusa. Kifejező művészete fölényesen küzdi le a mély gondolatok megszólaltatásának nehézségeit, vallomásai gazdag bőségben áradnak, egy-egy költeményének vezéreszméjét a díszítő elemek dús virágkoszorúja fogja körül. Pátosza képekkel zsúfolt, nyelve ünnepélyes hanghordozású. Ez az intellektuális líra a maga egészében sohasem lehet népszerű, de egyes alkotásaiban közel férkőzik még azok lelkéhez is, akik a bölcselő költészetnek nem barátai.

Költők:

ÁPRILY LAJOS (szül. 1887. november 14. Brassó), családi nevén Jékely Lajos, budapesti leánygimnáziumi igazgató, a Protestáns Szemle szerkesztője, a M. T. Akadémia és Kisfaludy-Társaság tagja. Tanulmányait a székelyudvarhelyi református gimnáziumban és a kolozsvári egyetemen végezte. 1909-től a nagyenyedi, 1926-tól a kolozsvári, 1929-től a budapesti református gimnázium tanára volt, 1934-ben megválasztották a Baár-Madas leánygimnázium igazgatójává. – Munkái: Falusi elégia. Versek. Kolozsvár, 1921. – Esti párbeszéd. Versek. Nagyenyed, 1923. – Versek. Budapest, 1924. – Rasmussen hajóján. Versek. Berlin, 1924. – Vers vagy te is. Versek. Kolozsvár, 1926. – Hauptmann Gerhard: Az elmerült harang. Műfordítás. Kolozsvár, 1926. – Idahegyi pásztorok. Dráma. Kolozsvár, 1929. (Az egyfelvonásos verses dráma a hellén hőskor szellemét sugározza, másrészt a költőnek a homerosi világba átültetett líráját tükrözi.) – Az aranymosó balladája. Versek. Kecskemét, 1934. (Költeményeinek összefoglaló gyűjteménye.) – A láthatatlan írás. Versek. Budapest, 1939.

BALÁZS BÉLA (szül. 1884. augusztus 4. Szeged), családi nevén Bauer Herbert, budapesti állami reáliskolai tanár. A kommunizmus bukása után Ausztriába menekült, Bécsben hírlapírói munkával tartotta fenn magát, Berlinben mint filmrendező működött, Moszkvában a filmakadémia tanára volt. Metafizikus, misztikus, szimbolikus író. A német és orosz elméletek erős nyomokat hagytak esztétikai munkásságán. – Munkái: Doktor Szélpál Margit. Dráma. Nemzeti Színház: 1909. – A vándor énekel. Versek. Budapest, 1910. – A csend. Novellák. Budapest, 1911. – Misztériumok. Három egyfelvonásos. Budapest, 1912. – Az utolsó nap. Dráma. Nemzeti Színház: 1913. – Történet a Logodiutcáról. Novella. Budapest, 1913. – Lélek a háborúban. Naplójegyzetek. Budapest, 1916. – Trisztán hajóján. Versek. Budapest, 1916. – Halálos fiatalság. Dráma. Budapest, 1917. – Hét mese. Budapest, 1918. – Kalandok és figurák. Prózai kötet. Budapest, 1918. – A kékszakallú herceg vára. Operaszöveg Bartók Béla zenéjéhez. Budapest, 1918. – Isten tenyerén. Regény. Kolozsvár, 1921. – Túl a testen. Regény. Bécs, 1931. – Intellektüel aggályoskodás. Prága, 1932.

BALOGH ISTVÁN (szül. 1894. november 22. Miskolc), székesfővárosi polgári iskolai igazgató, szerkesztő. Gyóni Géza fogolytársa volt, megmentette a költő kéziratait, megalapította a Gyóni Géza Irodalmi Társaságot. – Szimbolista költő. – Munkái: Égi karavánok. Versek. Budapest, 1922. – Koporsók szállnak. Versek. Budapest, 1924. – Hó-fa. Versek. Budapest, 1926. – Gyóni Géza szibériai életrajza. Budapest, 1927. – Gyóni Géza utolsó órái. Budapest, 1934. – A penitencia órái. Versek. Budapest, 1938.

BARTALIS JÁNOS (szül. 1893. Apáca, Brassó megye), a világháború után erdélyi gazdálkodó, utóbb állami polgári iskolai tanár a pestmegyei Pilisvörösvár községben. – A kritika Walt Whitmanhoz hasonlította. Rímtelen szabadverseiben az önmagába néző falusi ember gondolatai szólaltak meg. Ezekben a kisebb-nagyobb sorokba tördelt vallomásokban szabályozott ritmus nélkül is van költészet. Nem mindenütt, mert a próza végeredményben mégis csak próza marad, ha formás darabjait versnek kereszteli is el a múló divat. A költő a maga elszigeteltségében sokat töpreng a világ titkain, belátja, hogy semmit sem tud megfejteni, csak azt érzi, hogy az ember változhatatlan, javíthatatlan, nevelhetetlen lény. «Elindultam a beteg világból És egy kis faluba érkeztem, Ezt a falut úgy hívják, hogy Alsókosály.» Itt élt Bartalis János, Dés mellett fekvő kis birtokán. Kereste az idilli világot, együttérzett a természettel, földimádásának harmatos sorokban adott kifejezést. Alapjában véve az értelem költője volt, érzelmei a gondolatok gyökereiből sarjadzottak. – Munkái: Hajh, rózsafa. Versek. Kolozsvár, 1926. – Föld a párnám. Versek. Kolozsvár, 1930. – Nap madara. Versek. Budapest, 1930. – Világ térein gázolok. Versek. Budapest, 1937.

BOROSS SÁNDOR (szül. 1891. március 7. Szárazberek, Szatmár megye), tanító, hirlapíró. – Költeményeiben egyrészt elhagyatottságának érzése, másrészt magyar bánata szólalt meg egyéni ízzel. Hadifogoly-életének emlékei is szerencsésen ihlették líráját. – Munkái: Tánc. Versek. Budapest, 1920. – Árvaság. Versek. Budapest, 1924. – Vár engemet a föld. Versek. Budapest, 1929. – Örök tükör. Versek. Budapest, 1937.

CSUKA ZOLTÁN (szül. 1901. szeptember 22. Zichyfalva, Torontál megye), hírlapíró, az 1920-as évek után a délvidéki irodalmi élet egyik szervezője, utóbb Budapesten a Láthatár című folyóirat megalapítója. – Az ország széthullását követő években Szenteleky Kornéllal együtt sokat tett arra nézve, hogy a jugoszláviai magyar írók a Vajdaságnak nevezett bácskai és bánsági tájakon megtalálják a maguk közönségét. Ő maga szabadversekkel keltette föl a figyelmet, költészetében az ultramodern emberi eszményekért patetikus forrongással küzdött, később tisztultabb verseléssel és higgadtabb gondolatokkal öntötte formába érzelmeit. – Munkái: Versek. Pécs, 1920. – Mese az orgonakirályfiról. Pécs, 1920. – Megyünk. Újvidék, 1923. – Fundámentom. Újvidék, 1924. – Esztendők ütőerén. Újvidék, 1926. – Kéve. Vajdasági költők antológiája. Újvidék, 1928. – Mindent legyűrő fiatalság. Újvidék, 1931. – Tűzharang. Újvidék, 1933. – Életív. Csuka Zoltán válogatott versei. 1925–1935. Debrecen, 1936. – Sötét idők árnyékában. Versek. Budapest, 1939.

DSIDA JENŐ (szül. 1907. május 17. Szatmár; megh. 1938. június 6. Kolozsvár), erdélyi hírlapíró, a Pásztortűz szerkesztője. – Lírájában az örök emberi érzelmek egyéni árnyalású változatait zengő húrokon s a versformák feltűnő gazdagságával énekelte meg. Néhány hangja, képe, hasonlata egészen más, mint erdélyi kortársaié. – Munkái: Leselkedő magány. Versek. Kolozsvár, 1928. – Nagycsütörtök. Versek. Kolozsvár, 1933. – Angyalok citeráján. Versek. Kolozsvár, 1938.

DUTKA ÁKOS (szül. 1881. szeptember 11. Nagyvárad), hírlapíró, tanár, utóbb külügyminisztériumi tisztviselő, a Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Vallomások könyve. Versek. Nagyvárad, 1904. – A föld meg a város. Versek. Nagyvárad, 1908. – Új verseskönyv. Nagyvárad, 1912. – Az yperni Krisztus előtt. Versek. Nagyvárad, 1915. – Ismerlek, Caesar! Versek. Nagyvárad, 1917. – Cédrusfa-csellón. Versek. Budapest, 1934.

EMŐD TAMÁS (szül. 1888. Berekböszörmény, Bihar megye; megh. 1938. október 22. Nagyvárad), családi nevén Fleischer Ernő, hírlapíró, egy időben színházigazgató. – Kezdő éveiben ott volt a nagyváradi Holnaposok között, Ady Endrével és Dutka Ákossal együtt azon dolgozott, hogy az új költői nemzedék érvényesülését segítse. A budapesti írói világban különösen a könnyed dalköltészet művelésével szerzett érdemeket. Nagy Endre társaságában sokat tett arra nézve, hogy a főváros lakosságát elvonják a német orfeumok szellemtelen kupléitól, s ezek helyett franciás ízű dalokat adjanak a magyar nézőközönségnek. Érzelmes énekei, megzenésített balladái a világháború korában fölötte népszerűek voltak. (A két halott, Ha majd egyszer mindnyájan visszajönnek.) – Munkái: Versei. Nagyvárad, 1911. – Dícséret-dicsőség. Versek. Budapest, 1915. – Ferenc Jóska ládájából. Jelenetek, dalok. Budapest, 1917. – Pesti hegedű. Budapest, 1918. – A magyar kabaré tízéves antológiája. Budapest, 1918. (A Balassa Emil társaságában szerkesztett könyvet és vele együtt a magyar kabarét Rákosi Jenő a Budapesti Hirlapban kegyetlenül lebírálta. «A magyar kabaré nem itt termett, hanem ide plántáltatott. Épület fundamentum nélkül, vasút alépítmény nélkül. Tréfái nem magyar tréfák, humora nem magyar humor, jókedve nem magyar jókedv, szelleme nem magyar szellem, anyaga nem magyar anyag. A kérdés vagy probléma az marad, hogy képes lesz-e a magyar irodalom és ízlés géniusza megbirkózni vele, átalakítani, felszívni és diadalmaskodni rajta, vagy hogy beteljesedik rajta a rothadt almák meséje, amelyeket az ép alma közé kevertek, hogy kiépüljenek, aminek aztán az ellenkezője történt meg: az ép alma is megrothadt tőlük. A könyvbe foglalt darabok kilenctized része a szekszuális élvezetek mellékutain jár, föleresztve itt-ott olcsó szentimentalizmussal vagy cinikus kérkedéssel. Jól tudom én, hogy nem vagyunk emberekül angyalok. Melyik emberi gyöngeség nem téved egyszer-egyszer mellékutakra? De ha e könyvnek hinni lehet, akkor megfordítva áll a dolog: mellékutakon élünk, és néha el-eltévedünk valamely igazabb ösvényre is.» És amit a gyarló ember a szemérem parancsából titokban, sötétben végez, íme arról dalt mondani kiállnak a kabaré-költők a nagy nyilvánosság elé.») – Csipke. Három egyfelvonásos színmű. Budapest, 1923. – Mézeskalács. Daljáték. Király Színház: 1923. – Nótám, füttyöm, citerám. Versek. Budapest, 1926. – Versei. Budapest, 1939. (Összes költeményeinek gyűjteménye.)

FALU TAMÁS (szül. 1881. november 10. Kiskunfélegyháza, Pest megye), családi nevén Balassa Lajos, királyi közjegyző a gömörmegyei Nagyrőcén, utóbb a pestmegyei Ócsa községben, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Életének egyik nagy sikere volt, amikor 1932-ben megnyerte a Pesti Hirlap revíziós dalpályázatát Magyar visszhang című hazafias költeményével. (Az ezerpengős pályadíjra 3000-nél több vers érkezett be, s ezek között 200-nál több volt a figyelmet érdemlő költői alkotás. Méltán írhatta a Pesti Hirlap: «A magyar léleknek, a magyar gondolatnak és érzésnek határtalan gazdagságáról tanúskodik ez az impozáns szám, és tanúskodnak azok a költői alkotások, amelyeknek mindegyike híven tükrözi a magyar népnek nagy jövőjébe vetett törhetetlen hitét, nagy multjához való ragaszkodását és azt a mindenekfelett való követelését: Igazságot Magyarországnak!» A magyar feltámadás dalaiból a 100 legsikerültebb költeményt külön kötetben is közrebocsátotta a Pesti Hirlap, s egyben újabb pályázatot hirdetett a legszebb versek megzenésítésére. Erre a dallampályázatra 1000-nél több pályaművet küldtek be a zeneszerzők.) – Falu Tamás munkái: Majális. Regény. Budapest, 1913. – Óperencia. Versek. Budapest, 1914. – Padok zenéje. Versek. Budapest, 1915. – Csipke. Versek. Budapest, 1917. – Küszöb. Regény. Budapest, 1921. (Az Athenaeum jutalmával kitüntetett pályamű.) – A lélek mindenütt kihajt. Versek. Budapest, 1924. – Kicsinyesek. Regény. Berlin, 1926. – Nyolcvanas évek. Regény. Budapest, 1927. – Évek illata. Versek. Budapest, 1928. – A halottak is élnek. Regény. Budapest, 1931. – Öregek. Regény. Budapest, 1932. – A délutánból este lesz. Versek. Budapest, 1935. – Tiszta víz. Regény. Budapest, 1938.

FEKETE LAJOS (szül. 1900. Újnémet, Szilágy megye), hírlapíró. – Az 1920-as években néhány írótársával együtt sokat fáradt azon, hogy Jugoszlávia magyar részein irodalmi életet teremtsen, végül a szerbek kiűzték a Vajdaságból. Születése szerint nem volt délvidéki ember, hanem szilágysági származású, tehát erdélyi honos, de a bácskai tájakat második hazájának tekintette. Az ottani új világ megalázó élményeinek fájdalmai sírtak föl lírájában. Eleinte szabad verselőnek indult; ezek a kényelmes, bőbeszédű, prózai látszatversek sikerültek legkevésbbé költészetében. Későbbi komoly verselése meghozta értékes gyümölcseit. A vajdasági magyar lélek művészi tolmácsa lett, egyben a maga belső világának is egyre elmélyülőbb föltárója. Költészetéből a hazasíró emlékeken kívül gondverte életének keserűségei sok formai szépséggel hangzottak ki. – Munkái: Béklyózott erők. Újvidék, 1926. – Szent grimasz. Versek. Szabadka, 1929. – Tengerzúgás. Versek. Budapest, 1931. – Vassal és fohásszal. Versek. Pécs, 1934. – Delelő nap. Válogatott költeményei. Budapest, 1940.

FODOR JÓZSEF (szül. 1898. Nagyilonda, Szolnok-Doboka megye), hírlapíró, – Munkái: Lihegő erdők. Versek. Budapest, 1927. – Falevelekre írd. Versek. Budapest, 1930. – Összhang nélkül. Versek. Budapest, 1938. – Jelenések évei. Versek. Budapest, 1940.

FORBÁTH SÁNDOR (szül. 1890. április 18. Székesfehérvár), orvos. – Csiszolt verselésű, ízléses lírája mélabús hangulatok hangszere. A tudós orvos egyben művészlélek, gondolatait a parnasszusi vers zárt keretei közé helyezi. Leíró költeményeiben gazdagon színezett képek jelennek meg. – Munkái: Játékhajó. Versek. Budapest, 1921. – A hold árnyéka. Versek. Budapest, 1922. – Vidéki örökség. Versek. Budapest, 1924. – Cselló. Versek. Budapest, 1929. – A fekete virág. Novellák. Budapest, 1929.

FÜST MILÁN (szül. 1888. július 17. Budapest), fővárosi kereskedelmi iskolai tanár. – A szabad verselésnek volt egyik legemlegetettebb úttörője. A divat ezeket a prózában írt ritmikus lejtésű sorokat szabad verseknek nevezte. Füst Milán szabad verseiben a bölcselő önelemzések egész tömege jelent meg, megakaszthatatlan szóáradatából untató elmélkedések gomolyogtak elő, hírhedt hosszúságú sorai türelmes olvasókra számítottak. – Munkásságának értékéről két felfogás alakult ki. Az egyik szerint a Füst-költészet dekadens nyafogás. A költőnek nincsen művészete, annál inkább föltűnnek tanköltészetében az újítani akarás erőltetettségének bélyegei. Mindamellett mondatzsúfolása csupa sablonos szólam. «Ami eredeti benne, – írta róla egyik kritikusa – az nem új, és ami új, nem élvezhető. Lírája valóban füst. Reméljük, hamarosan el fog szállani a magyar líra feleslegeit kibocsátó kéményeken?» A másik felfogás szerint Füst Milán időtlen ragyogású csillag, kifejezhetetlen és megmagyarázhatatlan valami, műveit csak a kozmikumhoz lehet hasonlítani, sorai alázatos hódolatra intik az olvasót. Hiába fárasztó a lírája, hiába nehéz velemenni, hiába a kevesek költője, ő olyan mélységekbe szállott alá, hogy «az már szenzációs». – Munkái: Változtatnod nem lehet. Versek. Budapest, 1913. – Nevetők. Regény. Budapest, 1920. – Az aranytál. Regény. Budapest, 1921. – Az elmúlás kórusa. Versek. Budapest, 1922. – Advent. Regény. Budapest, 1923. – Válogatott versei. Budapest, 1934.

GELLÉRT OSZKÁR (szül. 1882. Budapest), hírlapíró, a Nyugat szerkesztője. – Munkái: Az első stációnál. Versek. Budapest, 1903. – A deltánál. Versek. Budapest, 1909. – Ofélia térdein. Versek. Budapest, 1911. – Rubens asszonya. Versek. Budapest, 1912. – Testvérbánat csillaga. Versek. Budapest, 1922. – Velem vagytok. Versek. Budapest, 1926. – Valami a végtelen sugarakból. Versek. Budapest, 1929. – Őrizd meg titkodat. Versek. Budapest, 1932. – Hajnali három. Versek. Budapest, 1933. – Tíz esztendő. Versek. Budapest, 1934.

GULYÁS PÁL (szül. 1899. október 27. Debrecen), debreceni ipariskolai tanár. – Költői érdeklődése széles távlatú, lírai tárgyai új színezésűek. Hangjában fojtott zengés. – Munkái: Testvérgályák. Versek. Nyíregyháza, 1923. (Juhász Gézával.) – Lenau szonettjei. Fordítások: Nyíregyháza, 1923. – Misztikus ünnepi asztal. Versek. Budapest, 1928. – Tékozló. Versek. Debrecen, 1934. – Költők sorsa Debrecenben. Vers és tanulmány. Debrecen és Kassa, 1940.

GYÓNI GÉZA (szül. 1884. június 25. Gyón, Pest megye; megh. 1917. június 25. Krasznojarszk, Szibéria), családi nevén Áchim Géza, szabadkai hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Evangélikus lelkészi családból származott, középiskoláit a szarvasi és békéscsabai gimnáziumban végezte. A pozsonyi evangélikus hittudományi akadémián a papi pályára készült, de tanulmányait abbahagyta. Egy ideig vidéki hivatalokban írnokoskodott, utóbb bejutott az egyik soproni lap szerkesztőségébe. Családja szerette volna, ha jegyző lesz, de írói ábrándjaitól nem tudták eltántorítani. Szabadkai újságíró korában 1914. nyarán bevonult közkatonának, s elment a harctérre. Przemysl várában az oroszok őt is foglyul ejtették, szibériai hadifogságában gyötrelmes esztendőket töltött. Hadifogságban halt meg, testileg-lelkileg összetörve. – Költői pályája szembetűnően mutatja, milyen döntő erővel hat a háború a költők lelkivilágára. Régebben Gyóni Géza forradalmi húrokat pengetett, antimilitarista vallomásokat tett, Habsburg ellenes verseket írt, s a szocialista költő izgalmával bírálta a társadalmat. A világháború idején Ferenc Ferdinánd trónörökös tiszteletére zendültek meg strófái; úgy érezte, hogy a meggyilkolt főherceg bosszúálló szelleme jár a magyar hadak élén. Mint költő, akkor került az érdeklődés középpontjába, amikor az oroszoktól ostromolt Przemyslben lelkesítő versekkel buzdította a vár szorongatott őrségét. Költeményeit a várban 1914. őszén kinyomatták, egy példányát repülőgépen elküldték Budapestre, itt az Országos Hadsegélyző Bizottság a költő több más versével együtt ismét kiadta a gyűjteményt. Szibériai fogságában a költő kiábrándult harcias eszmevilágából, s újra visszahajlott régi irányához. Megcsalt embernek érezte magát, a háborús őrület martalékának. – Munkái: Versek. Pozsony, 1904. (Ifjúkori kísérletek Vajda János, Reviczky Gyula és más költők stílusa szerint.) – Szomorú szemmel. Versek. Budapest, 1909. (Nyelve, verselése, eszméi ekkor már a nyugatos költőkben gyökereznek. Ady Endre lelkes csodálója. Ezzel a második verses kötetével sem tudta fölkelteni a figyelmet.) – Lengyel mezőkőn, tábortűz mellett. Versek. Przemysl, 1914. (A következő év tavaszán Budapesten is megjelent, több kiadást ért, németre is lefordították. Rákosi Jenő a Budapesti Hirlap hasábjain Ady Endre és társai szellemével szemben a Gyóni-lírát állította a közönség elé a költészet követést érdemlő eszményképeként. A Nyugatban Fenyő Miksa válaszolt a keresztény-nacionalista kritika ünnepi hangjaira. Gyóni Géza, úgymond, vakondok látókörű ember, nem eredeti költő, költészete a gyűlölködésnek egészen alacsony fajtáját képviseli. Erő helyett káplári hang, szánalmas káromkodások, versbe szedett sületlenségek. Lehetetlen, hogy a magyar katonák azonosítsák magukat ezzel a versírással.) – Levelek a Kálváriáról. Versek. Budapest, 1916. (Megtörtént az a ritka eset, hogy a hadifogolyköltő még a háború zajában haza tudta juttatni kéziratát Szibériából. A versgyűjteményt a nacionalista közönség örömmel üdvözölte, a pacifisták idegenkedve fogadták. Schöpflin Aladár szerint Gyónt Géza költeményeiben bajosan lehetne olyan szókapcsolást, hasonlatot vagy akármit is találni, ami az ő alkotó fantáziájának műve volna, és ne az irodalom többé-kevésbbé elhasznált kelléktárából kerülne ki. A Gyónt-nyelv sem szóbőség, sem hajlékonyság dolgában nem gazdagabb az általános újságírói nyelvnél.) – Az élet szeretője. Versek. Budapest, 1917. (A gyűjtemény a világháború előtt írt és kötetben még meg nem jelent Gyóni-költeményeket foglalja magában. Nyugatos stílusú versek. Közöttük föltűnést keltett: a Cézár én nem megyek című ének. Ez az 1913-ból való dacos költemény elutasítja a háborús gondolatot, s szembehelyezkedik minden hatalmi szózattal, amely a polgárokat és katonákat a harcmezőre akarná terelni.) – Rabságban. Versek. Budapest, 1919. (Utolsó költeményei hadifogságából. Kéziratos szövegeinek másolata egyik katonatársának gondosságából került haza.) – Versek. Budapest, 1926. (Válogatott gyűjtemény összes költeményeiből.)

HELTAI JENŐ (1871–). – Elbeszélő és drámaírói munkásságáról: a regényírókról és színműírókról szóló részben. – Verses kötetei: Modern dalok. Versek. Budapest, 1892. – Kató. Versek. Budapest, 1894. – Vitéz Háry János. Verses történetek. Budapest, 1903. – Versek. Budapest, 1923.

IGNOTUS HUGÓ (1869–). – Esztétikai munkásságáról: a kritikusok között. – Szépirodalmi munkái: A slemil keservei. Verses novella. Budapest, 1891. – Versek. Budapest, 1895. – Vallomások. Novellák, hangulatok. Budapest, 1895. – Változatok a G-húron. Novellák, hangulatok. Budapest, 1902. – Feljegyzések. Úti képek, szemlélődések: Budapest, 1910. – Ignotus novelláiból. Budapest, 1918. – Ignotus verseiből. Budapest, 1918.

JUHÁSZ GYULA (szül. 1883. április 3. Szeged; megh. 1937. április 6. Szeged), gimnáziumi tanár, utóbb szegedi hírlapíró, a Petőfi-Társaság tagja. – Egyideig piarista kispap volt, később a budapesti egyetem filozófiai karán végezte tanulmányait. Tanári pályájának állomásai: Máramarossziget, Léva, Nagyvárad, Szakolca, Makó. Nagyváradi szolgálata idején, 1908-ban, indította meg hat költőtársával a Holnap első kötetét. Később súlyos idegbetegségének gyötrelmei megfosztották minden életkedvétől. 1914-ben mellbelőtte magát, felgyógyulása után még néhány évig tanított, azután belépett az egyik szegedi hírlap szerkesztőségébe. Idegbaja miatt abbahagyta az újságírói munkát is. Kerülve minden ismerősét, önkéntes elszigeteltségben élt özvegy édesanyja szegedi házában. Méreggel vetett véget életének. – Költeményein és elbeszélő munkáin kívül több színművet írt. Atalanta című operettjét 1908-ban játszották a nagyváradi Szigligeti-színházban. – Munkái: Versek. Szeged, 1907. – Uj versek. Békéscsaba, 1914. – Késő szüret. Versek. Budapest, 1918. – Ez az én vérem. Versek. Szeged, 1919. – Nefelejts. Versek. Szeged, 1921. – Testamentom. Versek. Szeged, 1925. – Orbán lelke. Novellák. Budapest, 1926. – Hárfa. Versek. Budapest, 1929. – Holmi. Novellák, aforizmák, írói arcképek. Budapest, 1929. – Fiatalok, még itt vagyok. Versek. Szeged, 1935.

KELETI ARTÚR (szül. 1889. november 9. Budapest), tisztviselő. – Legsikerültebb költeményeiben a középkori hangulatokat élesztette újjá. Sóvárgó szeretettel fordult Olaszország felé. Áhítatos emberszeretetéből a békeszeretet vallomásai áradtak. Mint egy kódex-illusztrátor, úgy ékesítgette szavait. Régiessége itt-ott modorosan hatott, legtöbbször azonban szerencsésen használta stílusának archaizálva festő hajlékonyságát. Kötetei kitűnő magyar művészek rajzaival díszítve jelentek meg, hatásukat az odaillő fametszetek nagyban fokozták. – Munkái: A kámzsás festő strófái. Versek. Budapest, 1912. – Angyali üdvözlet. Versek. Budapest, 1916. – Az boldogtalan Raymond és az szerentsés Bertrand lovagoknak hiteles szerelmes története hét képben. Verses komédia. Budapest, 1920. – Pax vobiscum, avagy egy költő pásztorlevele a nyájas olvasókhoz. Tanító költemény. Budapest, 1922. – A szépreményű Goethe úr béfogatása az könnyű Musa kotsijába. Verses komédia. Budapest, 1927. – Az két lovagok. Szöveg Kósa György zenéjéhez. Magyar Királyi Operaház: 1936.

KEMÉNY SIMON (szül. 1883. augusztus 19. Tass, Pest megye), hírlapíró, az Est szerkesztője. – Régibb versei a dekadens líra rajongóinak nagy örömet szereztek, annál jobban fölháborodtak ötletein a hagyományőrző irodalom hívei. Egyik vallomásában – ez hírhedt eset volt – képzeletében kedvesére hagyta koponyáját örökségül, hadd csináljon belőle éjjeli-edényt a drága nő; «Rágondolok s elfog tőle a láz, Mily dicsőség lesz minden éjszaka: Királyi tested ha megkoronáz.» Később megtisztult az ízlése. – Munkái: Lamentációk. Versek. Budapest, 1909. – Balkon. Versek. Budapest, 1914. – Így élem világom. Versek. Budapest, 1922. – Az ördög tarisznyája. Versek. Budapest, 1930. – Reménytelen menekülés. Versek. Budapest, 1934. – Ördögök, tündérek. Novellák. Budapest, 1936. – Hétputtonyos. Versek. Budapest, 1938.

MARCONNAY TIBOR (szül. 1896. február 22. Sajtoskál, Sopron megye), hírlapíró. – Gazdag képzeletű, eleven életérzésű, forrongó vérű lírikus. Lázas hangja sokirányú belső elégedetlenség megnyilvánulása. Nemzeti szocializmusának népi programmja erősen összeütközik parnasszista hajlamával, zaklatott élete és gondos ötvösmunkája között nagy a szakadék. Vonzódik a legnehezebb versformák megkötöttségéhez. Kritikáit a magyar gondolat jegyében, erős zsidóellenes éllel írta. A zsidó irodalompolitika szívósságával szembehelyezte a keresztény tántoríthatatlanságot. «Az ámító, hamis, romboló, gáncsoskodó vagy hízelgő zsidó befolyás ellen küzdeni, ez nem írói különcködés, hanem minden igazi alkotó legtermészetesebb elkerülhetetlen lépése. Minél nagyobb művész valaki, annál biztosabban elérkezik előbb-utóbb a meg nem alkuvásnak, a hajlíthatatlanságnak, az antiszemitizmusnak valamely formájához.» – Munkái: A túláradó élet. Versek. Budapest, 1922. – Kacagva tört ki a faun a pagonyból. Versek. Budapest, 1927. – Az ember ellen. Versek. Kecskemét, 1934. – Világtükör, Versek. Budapest, 1936. – Az idők kertje. Szonettek. Budapest, 1938.

MIKLÓS JENŐ (szül. 1878. április 26. Appony, Nyitra megye; megh. 1934. január 24. Budapest), hírlapíró. – Bár jó ideig inkább csak novellistaként szerepelt, igazi írói ereje verseiben nyilatkozott meg. Könnyed verstechnikájú költeményei finoman tükrözték átsuhanó hangulatait. Halk volt, zenei hatású, mélabúsan árnyaló. – Munkái: Novellák. Gyoma, 1907. – Este. Novellák. Budapest, 1924. – A kék budoár. Novellák. Budapest, 1915. – A piros mókus. Regény. Budapest, 1922. – Madárka. Regény. Budapest, 1922. – Mókusok. Vígjáték. Kamara Színház: 1925. – Hattyúdal. Színmű. Nemzeti Színház: 1926. – Hetedhét országon. Versek. Budapest, 1929. – A Bolyaiak. Színmű. Nemzeti Színház: 1935.

NADÁNYI ZOLTÁN (szül. 1894. október 9. Feketegyőrös, Bihar megye), Bihar megye főlevéltárosa, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. – Munkái: Versek. Nagyvárad, 1914. – Furcsa vendég. Versek. Budapest, 1922. – Szép nő az ablakban. Versek. Budapest, 1926. – Ezüstkert. Versek. Budapest, 1931. – Szegény ember naplója. Rajzok. Budapest, 1935. – Nem szeretsz. Versek. Budapest, 1937.

NAGY ZOLTÁN (szül. 1884. Debrecen), ügyvéd, a Nyugat munkatársa. – Költészete meleg érzelmekről tanúskodó díszítményes poézis, az elvont hangulatoknak lélekelemző részletességgel fölépített lírája. – Munkái: Hónapos szobákból. Versek. Budapest, 1907. – Csend! Aranymadár! Versek. Budapest, 1913. – Elégiák. Versek. Budapest, 1923.

OLÁH GÁBOR (szül. 1881. január 17. Debrecen) középiskolai tanár, a Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait a debreceni református gimnáziumban és a budapesti egyetem filozófiai karán végezte. Előbb a debreceni református főiskola könyvtárosa volt, 1913. óta a debreceni állami reáliskola tanára. – Örökösen az alkotás lázában égett, minden költői műfajban megpróbálta erejét, a tudományos prózát is tehetségesen művelte. Csokonai Vitéz Mihály óta nem élt Debrecenben hasonló lendületű poéta. Teljesen visszavonult a világtól, ennek ellenére is sok baja volt az emberekkel. Valóság után másolt alakrajzaival sok indulatot zúdított maga ellen. Hol pártfogói haragudtak meg rá, hol a katolikusok háborodtak föl ellene, hol magánosok fogták pörbe írásainak egy-egy elhamarkodott részlete miatt. – Munkái Bokréta. Debrecen. 1902. (Antológia Baja Mihály, Gulyás József, Gyökössy Endre, Madai Gyula és Oláh Gábor verseiből. A baráti csoport Bokrétájának 1928-ban jelent meg a negyedik kötete.) – Csokonai és a latin költők. Tanulmány. Budapest, 1904. – Barangolások Erdélyben. Útirajz. Debrecen, 1906. – Költemények. Budapest, 1906. – Sámson. Verses elbeszélés. Budapest, 1908. – Az élet lobogója alatt. Versek. Budapest, 1908. – Keletiek nyugaton. Útirajz. Debrecen, 1908. – Gondolatok felhőfutása. Versek. Debrecen, 1909. – Istenek alkonyata. Versek. Budapest, 1909. – Korunk hőse. Verses regény. Budapest, 1909. – Petőfi képzelete. Tanulmány. Budapest, 1909. – Írói arcképek. Tanulmányok. Budapest, 1910. – Viola elbukott. Versek. Budapest, 1911. – Az embernek fia. Színmű. 1912. (A szerző számos történeti drámát és társadalmi színművet írt, de kéziratai közül csak néhány jelent meg nyomtatásban.) – Szegény magyarok. Regény. Debrecen, 1914. (Ady Endre a Nyugat 1914. égfolyamában lenéző kritikát írt a regényről, gúnyos megjegyzéseiben sok volt a személyeskedő túlzás. A nagyszabású mű erősen hatott Szabó Dezső Elsodort falujára.) – Jött éve csodáknak. Színmű. Budapest, 1918. – Balgatag szerelem. Novellák. Debrecen, 1918. – Két testvér. Regény. Debrecen, 1918. – Laura fátyola. Versek. Debrecen, 1918. – Forradalmi versek. Debrecen, 1919. (A költő szenvedélyes papgyűlölő és Habsburg-ellenes. Nemzetét komoran siratja: «Ó hogy daloljam én most A szeretet dalát, Mikor véres szívemen Ezer kín nyilai át?») – Jött éve csodáknak. Színmű. Nagyvárad, 1919. – Deák György. Regény. Budapest, 1919. – Álmodó magyarok. Regény. 1921. (A forradalmak álhőseinek irónikus megrajzolása.) – Fekete angyal. Regény. Debrecen, 1922. – Léda hattyúja. Regény. Debrecen, 1922. (Az ellenforradalom után új célok megvalósítására induló vidéki város életének képe. Szerencsétlen percekben fogant kulcsregény. Személyei ismert debreceni emberek.) – Petőfi Sándor. Tanulmány. Debrecen, 1923. – A táltosfiú. Regény. Debrecen, 1925. (A trilógia első része.) – Patkánybűvölő. Versek. 1925. – Oláh Gábor válogatott költeményei. Debrecen, 1928. – Isten kémje. Versek. Debrecen, 1930. – Szárnyas ember. Regény. Debrecen, 1930. (A trilógia második része.) – Új Evangélium. Regény. Debrecen, 1931. (A trilógia harmadik része.) – Pokol. Versek. Karcag, 1932. – Költők és írók. Tanulmányok. Debrecen, 1932. – Panoráma. Versek: Debrecen. 1933.

ÖLVEDI LÁSZLÓ (szül. 1903. május 22. Érsekújvár, Nyitra megye; megh. 1931. június 21. Budapest) filozófiai doktor, egy időben a párizsi Magyar Egyesület titkára. Ahhoz a szülőföldjét vesztett trianoni ifjú nemzedékhez tartozott, amely a régi történeti Nagy-Magyarországban kezdte meg tanulmányait, s átmenet nélkül zuhant bele a kisebbségi magyar sorsba. A cseh megszállás után a külföldi államok nemzeti kisebbségi kongresszusain lelkesen dolgozott a magyar ügy mellett, számos propaganda-utat tett. Egy alkalommal a francia bányavidékeken dolgozó magyarországi munkások, akiket a kommunizmustól el akart hódítani a nemzeti gondolat javára, súlyosan bántalmazták. Korai halálának ez a merénylet volt egyik oka. Huszonnyolc éves korában halt meg. – Mint költő Ady Endre iskolájához tartozott, a nyugatosok lírai stílusában írta nemzeti szellemű költeményeit. A felvidéki magyarság fájdalmának szónoki lendületű hazafias vallomásokban adott kifejezést. – Munkái: Valakit várunk. Versek. Budapest, 1922. – A bányász éneke. Versek. Berlin, 1923. – Múzsák. Versek. Érsekújvár, 1928.

PÁSZTOR ÁRPÁD (szül. 1877. április 12. Ungvár), hírlapíró. – Többször beutazta a világot, tapasztalatait érdekes útirajzokban és színes riportokban adta közre. Írt több hatásos társadalmi színművet, egy hindú tárgyú verses drámát, számos operettszöveget. Erős költői készséggel fordított angol költőkből. – Munkán: Színek. Versek. Budapest, 1897. – Jézus. Versek. Budapest, 1898. – Versek. Budapest, 1902. – Versek. Budapest, 1904. – Harang. Színmű. Budapest, 1907. – A nagymama. Énekes vígjáték Csiky Gergely színműve nyomán. Budapest, 1908. – Uj versek. Budapest, 1908. – Innocent. Színmű. Budapest, 1912. – Savitri. Verses dráma. Budapest, 1913. – Vengerkák, Regény. Budapest, 1915. – Találkozásom Poe Edgárral. Novellisztikus tanulmány. Budapest, 1916. – Őszi szántás. Versek. Budapest, 1917. – Kelemenék. Regény. Budapest, 1920. – New-York. Regény. Budapest, 1921. – Végig az úton. Regény. Budapest, 1925. – Magnetic. Dráma. Budapest, 1925. – Tolstoj tragédiája. Novellisztikus tanulmány. Budapest, 1925. – Gina és Rosamunda. Vajda János regényes életrajza. Budapest, 1927. – Unt élet rabszolgáinak. Versek. Budapest, 1928. – A Muzi. Ifjúsági regény. Budapest, 1930.

PETERDI ANDOR (szül. 1881. május 28. Sopornya, Nyitra megye), hírlapíró. – Viharos ifjúság után küzdötte föl magát a szellemi munkások sorába. – Munkái: Szívem. Versek. Budapest, 1904. – Lia könyve. Budapest, 1905. – Versek. Budapest, 1908. – A mélységből. Versek. Budapest, 1909. – A pacsirta énekel. – Versek. Budapest, 1913. – Háborús versek. Budapest, 1916. Összes költeményei. Budapest, 1919. – A sárga folt. Novellák. Budapest, 1922. – Éneklő zarándok. Versek. Budapest, 1925. – Őszi szélben vadmadár. Versek. Budapest, 1936.

REMÉNYIK SÁNDOR (szül. 1890. augusztus 30. Kolozsvár), a Pásztortűz szerkesztője, a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság tagja. Tanulmányait a kolozsvári református gimnáziumban és a kolozsvári egyetemen végezte. Sokat dolgozott az erdélyi hírlapokba, 1921-től kezdve a Pásztortüzet szerkesztette több éven át. Költői munkásságát 1926-ban a Petőfi-Társaság lírai nagydíjával tüntették ki. – Munkái: Fagyöngyök. Versek, Kolozsvár, 1918. (Ebben az első versgyűjteményében már fölcsillannak későbbi jellemvonásai: a kételkedés saját magával szemben, művészetének szigorú szemlélése, a lemondó önostorozás.) – Rilke verseiből. Műfordítások. Kolozsvár, 1919. – Csak így. Versek. Kolozsvár, 1920. – Vadvizek zúgása. Versek. Kolozsvár, 1921. – A műhelyből. Versek. Budapest, 1924. – Egy eszme indul. Versek. Kolozsvár, 1925. – Gondolatok a költészetről. Arad, 1926. – Atlantisz harangoz. Versek. Budapest, 1926. – Két fény között. Versek. Kolozsvár, 1927. – Szemben az örökméccsel. Versek. Budapest, 1930. – Kenyér helyett. Versek. Budapest, 1933. – Ramon virág. Versek. Budapest, 1936.

SOMLYÓ ZOLTÁN (szül. 1882. június 22. Alsódomború, Zala megye; megh. 1937. január 7. Budapest), hírlapíró. – Csapásokkal sujtott életének szomorú emlékeit sötét színezésű strófákban újította föl. Siralmain megérzett, hogy mélyről fakadnak, és még inkább, hogy a panasz a született költő hangja. – Munkái: Dél van. Versek. Szeged, 1910. – Az átkozott költő. Megbeszélések az Istennel. Versek. Budapest, 1911. – Sötét baldachin. Versek. Budapest, 1913. – Végzetes verssorok. Budapest, 1916. – A halál árnyékában. Versek. Budapest, 1917. – A férfi versei. Budapest, 1922. – Somlyó Zoltán válogatott versei. Erdélyi József, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes és Szász Menyhért bevezetéseivel. Budapest, 1937.

SZABÓ LŐRINC (szül. 1900. március 31. Miskolc), hírlapíró, a Kisfaludy-Társaság tagja. – Munkái: Föld, erdő, Isten. Versek. Budapest, 1922. – Kalibán. Versek. Budapest, 1923. – Fény, fény, fény. Versek. Budapest, 1926. – Te meg a világ. Versek. Gyoma, 1932. – Válogatott versei. Budapest, 1934. – Különbéke. Versek. Budapest, 1936. – Harc az ünnepért. Versek. Budapest, 1938. – Válogatott versei. Budapest, 1939.

SZENTIMREI JENŐ (szül. 1891. Arad), honvédszázados, utóbb kolozsvári hírlapíró. – Cikkírásával a polgári radikálizmus eszmekörét szolgálta. Szabadverselésű költeményeiben emberbaráti érzéstartalom nyilvánult meg. Világmindenség, társadalomszeretet, transzszilván lelkiség: ezek az indítékok ihlették legjobban. Novelláiban izgatott szellemű elbeszélő. Irodalmi tanulmányai egyéni vágású toll alkotásai. – Munkái: Azoknak a keveseknek. Versek. Marosvásárhely, 1912. – Erdély felől. Versek. 1916. – Mikroszkop. Karcolatok. Kolozsvár, 1921. – Nyári délután Egeresen. Versek. Kolozsvár, 1924. – Városunk. Elbeszélések. Marosvásárhely, 1925. – Ki kell mondani. Versek. Kolozsvár, 1930. – Ferenc tekintetes úr. Budapest, 1939. (Kölcsey Ferenc életregénye.)

SZÉP ERNŐ (szül. 1884. június 30. Huszt, Máramaros megye), hírlapíró, – A hírlapi kritikusok mindig nagy szeretettel írtak költészetéről. Költői műkődélének harmincadik évfordulóján rajongássá fajult a dicsőítő hang. Legnagyobb lírikusaink egyike ő – írták róla hívei – a legköltőbb költő. Birtokában van annak a goethei adománynak, hogy nyolc sorban remekművet teremtsen. Nála jobban senki sem ismeri az emberi szívet, nála szebben senki sem kéri a szerelmet. Olyan angyali édességgel talán egyik költőnk verseiben sem muzsikál a magyar nyelv, mint az övéiben. Elomló gyöngédsége zenévé oldja a szavakat. Illanó, foszló, lankadt megfoghatatlanságok mesekáprázatában él. Észrevétlen rezzenések lassú áhítatával alakítja verseit, mint ahogyan a szellő formálja a felhők mesealakjait. Szinte félálomban születnek ezek az éteri költemények. – Munkái: Énekes könyv. Budapest, 1911. – Az egyszeri királyfi. Mesejáték, Budapest, 1913. – Sok minden. Próza. Budapest, 1914. – Élet és halál. Vers és próza. Budapest. 1916. – Régi kedvünk. Versek. Budapest, 1919. – A világ. Versek. Budapest, 1921. – Május. Színmű. Budapest, 1920. – A vőlegény. Színmű. Budapest, 1922. – Lila ákác. Színmű. Budapest, 1923. – Bűneim. Novellák. Budapest, 1924. – Elalvó hattyú. Versek. Budapest, 1924. – Valentine. Regény. Budapest, 1927. – Jó szó. Versek. Budapest, 1928. – A Hortobágy. Hangulatképek. Budapest, 1930. – Azra. Színmű. Kamara Színház: 1930. – Aranyóra. Színmű. Belvárosi Színház: 1931. – Dali dali dal. Regény. Budapest, 1934. – Ádámcsutka. Regény. Budapest, 1935. – Szívdobogás. Színmű. Pesti Színház: 1936. – Szeretném átölelni a világot. Novellák. Budapest, 1936. – Ballet. Novellák. Budapest, 1938. – Szép Ernő összes költeményei. 1908–1938. Budapest, 1938.

SZILÁGYI GÉZA (szül. 1875. december 29. Budapest), okleveles ügyvéd, hírlapíró. – Egyik méltatójának megállapítása szerint: «Bíborvörös érzékiség és sötét kétségbeesés: ezek az érzések ihletik. De a zsidósága is szembeszökő. Az Énekek Éneke és a Kohélet lelke szól belőle.» (Komlós Aladár.) Saját vallomása: «Régebben csak gyenge mellékzönge volt bennem a zsidóság, most állandó erős akkord. Zsidóságomat nem tudom megtagadni, túlságosan mélyen gyökerezik bennem. És akármilyen megértő ember vagyok különben, a hitehagyást mindig dezertálásnak érzem. Még hozzá céltalannak. Hiszen az eredménye csak annyi, hogy a kitérteket eltávolítja a zsidóságtól, de közelebb mégsem viszi őket a másik közösséghez. A zsidóságnak ez a megőrzése egyáltalában nem jelent, nem szabad hogy hűtlenséget jelentsen a magyarsággal szemben. Nem arról van szó, hogy zsidóság-e vagy magyarság, hanem csakis arról, hogy zsidóság és magyarság. Hiszen zsidóság és magyarság nagyon jól összefér egymással, ép olyan jól, mint ahogy a magyarság és európaiság összefér.» (Mult És Jövő. 1926. évf.) – Munkái: Tristia. Versek. Budapest, 1896. – Holt vizeken. Versek. Budapest, 1903. – Lepel nélkül. Erkölcsrajzok. Budapest, 1910. – Neked írtam. Versek. Budapest, 1911. – Májusi fagy. Dráma. Nemzeti Színház: 1911. (Lenkei Henrik társaságában.) – Könyvek és emberek. Irodalmi tanulmányok. Budapest, 1912. – Versek. Budapest, 1912. – Ez Pest. Karcolatok. Budapest, 1913. – A háború mellől. Tárcák. Budapest, 1915. – Fantasztikus szerelmek. Novellák. Budapest, 1916. – Az ördög nyája. Novellák. Budapest, 1917. – Vitustánc. Novellák. Budapest, 1919. – Szó és könny. Versek. Budapest, 1928.

SZOMBATI SZABÓ ISTVÁN (szül. 1888. január 1. Debrecen; megh. 1934. július 3. Lugos), lugosi református lelkész. – Az Alföldről került Erdélybe, s ott az elismert költők között foglalt helyet. Ennek ellenére is mellőzöttnek érezte magát vidéki magányában; az volt a meggyőződése, hogy a kolozsvári írók meg nem érdemelten háttérbe szorították. Erdélyben a román uralom alatt eleinte nem alakult ki irodalmi középpont, de néhány év mulva Kolozsvár ugyanazt a szerepet töltötte be a szellemi életben, mint annak idején Budapest a maga középponti helyzetével. Szombati Szabó Istvánt kezdetben sokfelé ünnepelték, később megfeledkeztek foglalkoztatásáról. Ezt hálátlanságnak vette. Mint költő, a nyugtalan útkeresők közé sorolható. Lírája a nyugatosok hatása alatt fejlődött, sok volt benne a tépelődés, vergődés, ziláltság. Képeit, hasonlatait gazdagon szórta. Azt, hogy papköltő, nem nagyon lehetett kiérezni költeményeiből. – Munkái: Pirkadatkor. Versek. Debrecen, 1908. – Szomorúfűzek alján. Versek. Debrecen, 1909. – A halál parkja. Versek. Budapest, 1915. – Életem. Versek. Kolozsvár, 1922. – Régi japán költők. Műfordítások. Kolozsvár, 1923. – Lavinák éneke. Versek. Zugos, 1924. – Hazajáró lélek. Versek. Nagyvárad, 1935.

TOMPA LÁSZLÓ (szül. 1883. december 14. Betfalva, Udvarhely megye), vármegyei főlevéltáros, Erdély elszakítása óta székelyudvarhelyi lap szerkesztője. – Komor hangulatú lírikus, a székely fájdalom költője. Kortársai a Trianon utáni erdélyi líra egyik jellegzetes művelőjét becsülték személyében. Költészetének nem voltak feltűnőbb vonásai. Balladai elképzeléssel pillantott a székely hegyi világra, sötét árnyalással vonta be természetszemléletét. – Munkái: Erdély hegyei közt. Versek. Kolozsvár, 1921. – Éjszaki szél. Versek. Kolozsvár, 1923. – Ne félj, Versek. Kolozsvár, 1929.

TÓTH ÁRPÁD (szül. 1886. április 14. Arad; megh. 1928. november 7. Budapest), hírlapíró. A Pázmány Péter-egyetem filozófiai karán végezte tanulmányait, de nem ment a tanári pályára, hanem az Est-lapok munkatársa lett. – Munkái: Hajnali szerenád. Versek. Budapest, 1913. – Lomha gályán. Versek. Budapest, 1917. – Wilde: A readingi fegyház balladája. Műfordítás. Budapest, 1921. – Milton kisebb költeményei. Műfordítások. Gyoma, 1921. – Az öröm illan. Versek. Budapest, 1922. – Baudelaire: Romlás virágai. Műfordítások. Budapest, 1923. (Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel.) – Örök virágok. Műfordítások. Budapest, 1923. – Lélektől-lélekig. Versek. Budapest, 1928. – Tóth Árpád összes versei. Budapest, 1935. – Bírálatok és tanulmányok. Debrecen, 1939.

VÉGVÁRI költeményei 1919. elejétől kezdve gépírásos másolatokban bujdostak kézről-kézre az erdélyi magyarok között. Ezekből a költeményekből az isteni megtorló igazságosságba vetett hit és a megalázott magyarság fájdalma megrendítő erővel tört elő. A költőt, családi neve mellőzésével, Végvári néven választotta tagjává 1921-ben a Kisfaludy-Társaság és Petőfi-Társaság. Költői érdemeit a Petőfi-Társaság 1926-ban a Petőfi-nagydíjjal tüntette ki. Legszebb költeményei németül is megjelentek Jekel Péter fordításában. Sok versét lefordították angolra, finnre és más nyelvekre. Szövegüket megzenésítették. – A Végvári-füzetek: Segítsetek! Hangok a végekről. Versek. 1919. – Mindhalálig. Versek. 1921. – Végvári-versek. 1921. (A két előbbi kötet együttes kiadása. Az 1918. októbertől 1921. szeptemberig írt Végvári-költemények gyűjteménye.)

VIDOR MARCELL (szül. 1876. április 21. Ungvár), hírlapíró, a Magyar–Holland Szemle szerkesztője. – Hangulatait egyénien színező lírikus. – Munkái: Őszi szerelem evangéliuma. Versek. 1923. – Muzsikál az élet. Versek. 1925. – Örök szerető. Versek. Budapest, 1939.

Irodalom. – Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Tizennégy kötet. Budapest, 1891–1914. – rdr. jelzésű író: Szilágyi Géza versei. Budapesti Szemle. 1896. évf. – Horváth János: Ady s a legújabb magyar líra. Budapest, 1910. – Kéky Lajos: A háború magyar énekese. Budapesti Szemle. 1915. évf. – Zolnai Béla: A világháború költője. Népművelés: 1915. évf. – Nagy Lajos: Egy magyar bárd sorsa. Gyóni Géza élete és költészete. Budapest, 1917. – Schöpflin Aladár: Magyar írók. Budapest, 1917. – Bán Margit: Heine hatása a magyar költészetre. Budapest, 1918. – Schöpflin Aladár: Heltai Jenő. Nyugat. 1921. évf. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Farkas Gyula szerkesztésében: Erdélyi költők. Gyűjtemény erdélyi lírikusok műveiből. Berlin, 1924. – A Nyugat Ignotus-száma. 1924. évf. (Babits Mihály, Dóczy Jenő, Feleky Géza, Fenyő Miksa, Földi Mihály, Schöpflin Aladár és mások cikkei.) – Alszeghy Zsolt: Áprily Lajos. Élet. 1924. évf. – Borbély István: Szombati Szabó István költeményei. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Dóczy Jenő: Ignotus irodalomtörténeti jelentősége. Nyugat. 1924. évf. – Kristóf György: A magyar líra mai főképviselői Erdélyben. Kultúra. 1924. évf. – Molnár Kálmán: Magyar élet és magyar irodalom Przemyslben 1914–1915-ben. Eger, 1924. – Rass Károly: Erdélyi modern költők. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1924. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Alszeghy Zsolt: Vázlatok. Budapest, 1925. – Hartmann János: Az újabb erdélyi líra. Protestáns Szemle. 1925. évf. – Móricz Zsigmond: Oláh Gábor. Nyugat. 1925. évf. – Rass Károly: Reményik Sándor. Erdélyi Irodalmi Szemle. 1925. évf. – Rédey Tivadar: Reményik Sándor lírája. Napkelet. 1925. évf. – Schöpflin Aladár: Írók, könyvek, emlékek. Budapest, 1925. – Babits Mihály: Jegyzetek Gellért Oszkárról. Nyugat. 1926. évf. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Gyergyai Albert: Gellért Oszkár. Nyugat. 1926. évf. – György Lajos Az erdélyi magyarság szellemi élete. Budapest, 1926. – Keller Imre: Irodalmi mozaikok. Kassa, 1926. – Kiss Ernő: Áprily Lajos. Pásztortűz. 1926. évf. – Nagyfalusi Jenő: Juhász Gyula. Symposion. 1926. évf. – Rass Károly: Reményik Sándor. Kolozsvár, 1926. – Ványi Ferenc: Magyar irodalmi lexikon. Budapest, 1926. – Balogh István: Gyóni Géza szibériai életrajza. Budapest, 1927. – Benedek Marcell: Irodalmi lexikon. Budapest, 1927. – Boross István: Gyóni Géza. Mezőtúr, 1927. – Farkas Gyula: Az elszakított Felvidék magyarságának szellemi élete. Budapest, 1927. – Komlós Aladár: Az új magyar líra. Budapest, 1927. – Németh László: Áprily Lajos. Protestáns Szemle. 1927. évf. – U. az: Oláh Gábor: U. o. 1927. évf. – Szondy György: Áprily Lajos. Debreceni Szemle. 1927. évf. – Zolnai Béla: Juhász Gyula. Széphalom. 1927. évf. – A Nyugat Gellért Oszkár és Tóth Árpád-emlékszáma. 1928. évf. (Babits Mihály, Elek Artur, Földi Mihály, Fülep Lajos, Ignotus Hugó, Laczkó Géza, Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár és mások cikkei.) – Alszeghy Zsolt: Reményik Sándor. Debreceni Szemle. 1928. évf. – U. az: Pásztor Árpád. Irodalomtörténet. 1928. évf. – Benedek Marcell: Erdélyi lírikusok. Debreceni Szemle. 1928. évf. – Biczó Ferenc: Az elszakított Erdély és Felvidék irodalmi élete. Kaposvári egyesületi leánylíceum értesítője. 1928. – Juhász Géza: Bevezetés az új magyar irodalomba. Budapest, 1928. – Karácsony Sándor: Nadányi Zoltán. Protestáns Szemle. 1928. évf. – Németh László: Tóth Árpád. Erdélyi Helikon. 1928. évf. – Rózsás József: A magyar katonalélek Gyóni Géza költészetében. Ludovikás Levente. 1928. évf. – Szondy György szerkesztésében: Kelet, észak, dél. Arcképek és vázlatok a kisebbségi magyar irodalombál. Debrecen és Budapest, 1928. – Alszeghy Zsolt: Tóth Árpád. Irodalomtörténet, 1929. évf. – Bánhegyi Jób: A magyar irodalom története. Két kötet. Budapest, 1929–1930. – Juhász Géza: Oláh Gábor. Debreceni Szemle. 1929. évf. – Kéky Lajos: Tóth Árpád utolsó kötete. Budapesti Szemle. 1929. évf. – Németh László: Illyés Gyula. Nyugat. 1929. évf. – Oláh Gábor: Tóth Árpád költészete. Debreceni áll. reáliskola értesítője. 1929. – Újvári Péter: Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bisztray Gyula: Újarcú magyar poéták. Magyar Szemle. 1930. évf. – Juhász Géza: Reményik Sándor. Napkelet. 1930. évf. – Kristóf György: Tíz év az erdélyi magyarság irodalmi életéből. Irodalomtörténet. 1930. évf. – Vajthó László: Mai Magyar Múzsa. Budapest, 1930. – Kristóf György: Kritikai szempontok az erdélyi irodalmi életben. Kolozsvár, 1931. – Németh László: Illyés Gyula. Nyugat. 1931. évf. – U. az: Szabó Lőrinc. U. o. 1931. évf. – Raffay Sándor: Gyóni Géza. Evangélikus Családi Lap. 1931. évf. – Rédey Tivadar: Kritikai dolgozatok és vázlatok. Budapest, 1931. – Gábor Géza: Ölvedi László. Soproni Katolikus Köri Almanach. 1932. – Kállay Miklós: A magyar költészet új ösvényein. Magyar Szemle. 1932. évf. – Kemény István: Védjük Gyónit barátaitól. Literatura. 1932. évf. – Lőrinc Jenő: A huszadik század magyar lírikusainak főproblémái. Makói áll. reálgimnázium értesítője. 1932. – Pál István: Budapest a magyar költészetben. Budapest, 1932. – Závodszky Ferenc: Gyóni Géza. Budapest, 1932. – Baróti Dezső: Juhász Gyula. Szeged, 1933. – Gogolák Lajos: Juhász Gyula, a költő. Magyar Kultúra. 1933. évf. – Gulyás Pál: Oláh Gábor. Protestáns Szemle. 1933. évf. – Katona Jenő: Két költőarc. Magyar Szemle. 1933. évf. – Kéky Lajos: Oláh Gábor regény-trilógiája. Budapesti Szemle. 1933. évf. – Nagy András: Oláh Gábor. Debrecen és Budapest, 1933. – Szemlér Ferenc: Babits Mihály. Erdélyi Helikon. 1933. évf. – Tolnai Gábor: Bartalis János. Debreceni Szemle. 1933. évf. – U. az: Erdély magyar irodalmi élete. Szeged, 1933. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Balogh István: Gyóni Géza utolsó órái. Budapest, 1934. – Demeter Alice: Tóth Árpád költészete. Szeged, 1934. – Göblgáldi László: Áprily és a parnasszisták. Vasárnap. 1934. évf. – Halmi Bádog: Írói arcképek. Budapest, 1934. – Jancsó Elemér: Az erdélyi magyar líra tizenöt éve. Kolozsvár, 1934. – Kristóf György: Az erdélyi irodalom multja és jelene. Kolozsvár, 1934. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Két kötet. Kolozsvár, 1934. – Tolnai Gábor: Áprily Lajos költészete. Napkelet. 1934. évf. – Tóth József: Sajó Sándor. Budapest, 1934. – Thurzó Gábor: Tóth Árpád. Erdélyi Helikon. 1935. évf. – Vajthó László: Két költőnemzedék arca. Budapest, 1935. – Vita Zsigmond: Tompa László. Helikon. 1936. évf. – Halmi Bódog: Fejek. Budapest, 1937. – Kozocsa Sándor: Juhász Gyula. Irodalomtörténet. 1937. évf. – Lengyel Katalin: Baudelaire magyar kritikusai és fordítói. Budapest, 1937. – Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században. Budapest, 1937. – Tonelli Sándor: Juhász Gyula. Literatura. 1937. évf. – Vita Zsigmond: Reményik Sándor. Helikon. 1937. évf. – Merényi Oszkár: Gyóni Géza magyar mítosza. Protestáns Szemle. 1938. évf. – Mikola Géza: Gyóni Géza költészete. Irodalomtörténeti Közlemények. 1938. évf. – Péntek Ilona: Verses epikai költészetünk a XX. században. Debrecen, 1938. – Somos Jenő: Baudelaire és az új magyar líra. Pécs, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Hevesi Simon: Gyóni Géza és ódája Kiss Józsefhez. Libanon. 1939. évf. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok. Szombathely, 1939. – Merényi Oszkár: Bárd Miklós. Kaposvár, 1939. – Vajda Endre: A lírai vers felépítése Tóth Árpádnál. Pap Károly-emlékkönyv. Debrecen, 1939.

NATURALISTÁK, SZOCIALISTÁK, EXPRESSZIONISTÁK.

VERSES munkákban nehezebb a naturalista programm megvalósítása, mint a prózaiakban. A líra és a nyerseség meglehetősen ellentmondó fogalom. Az érzelmek megéneklésében, a gondolatok versbe foglalásában a naivságig őszinte lehet a költő, de bajos stílusába vonnia az élet barbár nyelvét. Költő legyen, aki naturalista irányával zavartalan művészi hatást tud elővarázsolni verseiből.

Naturalizmus és szocializmus egymásnak közeli rokonai. A szocialisták nem egy vonatkozásban a maguk költői közé számíthatták ÁBRÁNYI EMIL-t és PALÁGYI LAJOS-t is, bár az ő demokrata vallomásaik nem annyira marxista programmúak, mint inkább a szegény emberek nyomora miatt érzett fölháborodás hangulatának megnyilatkozásai. Jóval közelebb esett a szocialista pártköltészethez PETERDI ANDOR és VÁRNAI ZSENI lírája.

A szocializmus legnagyobb magyar költője: ADY ENDRE. Politikai versei nemcsak világfelfogás és társadalmi meggyőződés dolgában szocialista programmúak, hanem megvan bennük az izgatás és fenyegetés indulatos hangja is. Öntudatos nemzetközi szocializmusa egészen jól megfért sűrűn föllobbanó nemzeti szellemével.

A magyar proletárköltészet – a jellegzetesen szociáldemokrata líra – a huszadik század elején bontakozott ki CSIZMADIA SÁNDOR (1871–1929) föllépésével. A Népszava kedvelt költője sűrűn szórta panaszait és fenyegetéseit az urak és a gazdagok ellen. A meggyőződés keserűsége nagy hevességgel nyilatkozott meg verseiben. Nem a nagyvárosi ipari munkás szemszögéből figyelte a világ folyását, hanem a földnélküli magyar paraszt reménytelen helyzetéből. Irányzatos lírájában olykor szinte rikoltozó volt a pártpolitikai vezércikk hangja, jóval süvítőbb kötekedés annál, mint amennyit a költészet elbír. Gyűlölködő gúny ütközött ki soraiból. De akadt néha a magyar kertek gyümölcseire emlékeztető hamvasság is egynémely strófájában. Istenítette a népet, Dózsa Györgyöt tekintette eszményképének. Versei többnyire faragatlan állapotban kerültek olvasói elé. Legjobb volt akkor, amikor a részvét hangjait hallatta. «Látok sok ezret, aki izzad, fárad, Virrasztva teknő mellett éjszakákat S keblemben megvillan egy új sugár: Szeretem mind, ki másnak mosni jár.» Irodalmi munkássága Petőfi Sándor lírájából ágazott ki, a népies-nemzeti költészet nyelvén írta verseit, később is erélyesen szembehelyezkedett az Ady Endre és Kassák Lajos stílusát követő új nemzedékkel.

A szocialista világnézet másik jellegzetes költője: KASSÁK LAJOS (1887–). Az expresszionizmus a világháború idején vele jelentkezett zajosabb hatással irodalmunkban.

Az expresszionisták szerint a Nyugat elposványosodott az impresszionizmusban, holott az igazi művésznek nem a külső világtól támasztott hangulatokat kell ábrázolni, hanem a saját irányító akaratát kell belevetítenie a külső világba. Szakítani kell a multtal, hagyománnyal, megszokással. Munkás-szociológiát és ipari technikát kell vinni a költészetbe. Aktivista legyen a költő: ne merüljön el álmodozó művészi terveibe, hanem küzdjön az emberért, közönségért, szocializmusért. Ha az olvasók nem értik az írók megnyilatkozásait, nem baj; eljön az idő; amikor élvezni fogják a ma még eszelősnek látszó verset és prózát.

A közvélemény eleinte szellemi járványnak fogta föl az élvezhetetlennek tetsző verselést. Még Ady Endre és barátai is gúnyosan tekintettek a külföldről behozott szellemi árura. Az expresszionizmus magyar előőrsei nihilista íróknak tűntek föl. Programmjuk legfőbb pontja: ellentmondani minden józan dolognak. «A szavak nem azért vannak, hogy tartalmat hurcoljanak, mint a zsákhordók»: hirdette Kassák Lajos. Ő és társai már a bizonytalan tapogatódzás első idejében is rendszert csináltak a szavak szeszélyes összedobálásából, az ideges gondolatugrándozásból, az egyenetlen képszöktetésekből, később a komikumig fokozták újító lázukat. Lassankint több válfajuk és több elnevezésük keletkezett, de azért valamennyi expresszionista, futurista, aktivista, kubista, dadaista, konstruktivista, szimultanista: azonos tő hajtása. A kommunisták bizalmas rokonságot tartattak velük, a tanultabb szocialisták kitagadták irodalmukat. «Ha Kassákék nem tudnak mást írni, akkor szánalomraméltó betegek; ha pedig tudnak, de tudatosan csinálják ezt a szörnyű irodalmat, akkor irodalmi szélhámosok»: írta róluk a szocialista párt közlönye.

Kassák Lajos lírája a világháborús, a forradalmi, az emigrációs és a trianoni kor éveinek versciklusaira tagolódik. Legeredetibbek a pályája első felében írt versek – már amennyire versnek lehet nevezni a hosszabb-rövidebb sorokba tördelt prózát –; legtöbbet érők az utolsó időkör versei. A Kassák-lírában merészen szikrázik a nyelv, ijesztően lobognak a képek. Bizakodás a proletár jövőjében, ökölrázás a polgári társadalom felé, mindez hol taszító hörgéssel, hol az ihlet föl-föllobbanó látomásaival. Olykor azt mondhatjuk rá: igazi költő; máskor azt érezzük csupa csináltság az egész lírája; így ír a prózaíró, ha erővel verset akar csinálni, s makacs vasakaratához nincs egyebe fegyelmezetlen gondolkodásánál és összefüggéstelen kifejezéskészleténél.

Az internacionalista poétának bőven akadtak tanítványai, kezdő szocialisták és szélsőséges polgárifjak vegyesen. A mester legalább írt néhány irodalomtörténeti értékű verset, követői azonban megelégedtek a minden józanságot meghazudtoló különcködésekkel. Az új írói kör elérte célját: emlegetni kezdték őket. Ezek az irodalmi anarchisták versenyeztek abban, hogy minél riasztóbb képtelenségeket halmozzanak föl verseikben. A dolog furcsaságához tartozik, hogy érthetetlen zagyvalékaikkal a tömegekre akartak hatni.

Más ösvényen indult útnak már első kísérleteivel ERDÉLYI JÓZSEF (1896–). Lírája elfordulás volt az érzelmek csináltságától, a nyelv mesterkéltségétől, a versformák zenétlenségétől. Visszatérés volt ez a líra az Alföld balzsamos tavaszához. Erdélyi József dalaiból a költő nagyvárosi elhagyatottságának hangulatai bús hangon csendültek elő, a falu felé küldött sóhajai mester kéletlenül bontakozik ki. Ütemes verselése, népies egyszerűsége, sötét ragyogású stílusa új színt vitt az európai művelődési elemekkel agyontelített modern magyar lírába. Tanyai életének emlékeit, nélkülözésekkel telt gyermekkorát, nyugtalan életének kóborlásait, a szegény emberekkel való lelkes együttérzését költői szellemű vallomásokba öntötte. A naturalizmus és poézis egyetlen más magyar költőben sem ölelkezett olyan összhangzóan, mint az Erdélyi-lírában.

Ott születtem – panaszolja – egy vén cselédházban, a nyomorúság tanyáján, a gyász aklában. Apám kondásgyerek volt, azután szolgalegény, később urasági csősz, majd béresgazda, végül kulcsár. Levett kalappal állt a kasznár előtt, de a kocsisokon ő uralkodott. Megalázó bélyeg volt a homlokán, láthatatlan kereszt: a parancsra váró cseléd sötét keresztjele. Az ő fia vagyok én, a paraszt János fia, s származásom hibáját nem bocsátják meg nekem. A rang és vagyon még azt is bosszúsan hallja, hogy nevem úgy cseng, mint az aranyharang. «Irígyen nézik, hagy költő vagyok, Hogy a dicsőség napja rámragyog.» Ébresztem a puszták fiait: küzdjön a jogaiért, s ne ismerjen el mást maga fölött, csak a tudást, csak a becsületet. «Ne hagyja földbetaposni magát, Emelje fel lesujtott homlokát.»

Fájdalmak, panaszok. «Anyám a libákat tömi, Homályos ólban, öreg asszony.» Dereka, lába, keze zsibbad, de csak ül a földön, s a kisteknőből tömi a libákat. A piacra gondol, a hízott liba árára, a haszonra, hogy néhány fillért kapjon a házhoz. Anyám, add el jó áron libáidat, hadd fogyasszák őket, nem sajnálom a vevőktől. Én csak téged sajnállak édes, örökké dolgozó anyám. Elfordulok, és hull a könnyem. «Szegény szülőim, ez a mi részünk, Örökségünk, e galiba: Kövér libánkat eszi a világ, S esz minket a sovány liba.» Mert a mi libáink soványak, anyámnak a kövér libákért kell munkában görnyedeznie, este-reggel, későnkorán. Boruljunk össze, és zokogjunk meghiúsult álmaink fölött. «Itt vagyok, sírva csókolom A te szent töviskoszorúd.»

Emlékek a multból. Vertük a fecskefészkeket, apró tanyai gyerekek, az istállóeresz alatt, kínoztuk és megöltük a kopasz fecskefiakat, ki törődött a kifosztott madarak sikongásaival! Játszottunk. Van-e külömb játék, mint életekkel játszani? Egy kicsi fecskét hazavittem, hogy anyámnak megmutassam, hadd lássa az én öldöklő gyermekszívemet. «Nem bántott, csak azt mondta, hogy A fecske Isten madara, S aki bántja azt megveri, az Isten tüzes ostora. Azt kérdezte: hogy esne nékem, Ha megfogna egy óriás, S kitépné a két kezemet, Mikor nem is volnék hibás?» Tanyai játszótársaimnak elmondtam, mit mondott anyám, de félrelöktek, s én magamra maradtam könnyes szememmel. Anyám, miért is tanítottál jóra, szépre; miért nem azt mondtad, hogy öld, csak öld, ne sajnáld a kicsit, a gyöngét; a Föld az erőseké, akiknek szívében nincs se irgalom, se kegyelem. Fegyverrel sújtják a világot, s nekem nincs fegyverem a világ ellen. Nincs más fegyverem, csak a szó, és nem hallgat rám a világ. Ki törődik a fiaik után sikoltozó anyákkal, ki törődik az egymást szerető szívek siralmaival. Vad gyermek az emberiség, ki fékezi meg ezt a gyilkos óriásgyereket? Ki fogja égi tudományra a durva népvezéreket? «Anyai szó, angyali szózat, Isteni fegyver, tüzesen Szállj szívről-szívre, szájról-szájra, Ne is némulj el sohasem!»

…Robog az ócska villamos velem, az őszi Vérmező mellett robog, lovaspóló a Vérmezőn. A történelmi osztály lovagi tornára készül. Csak ez az ócska villamos ne zörögne úgy, s ne kísértene az ínség, forradalom, világháború kísértete. A magyarságból, jó urak, nektek csak az öröm kell, a bánat és gond mások kötelessége. Csak a ti lovatok kapjon zabot, csak a ti gépkocsitok száguldjon. Az ócska villamos utasa jó játékot kíván nektek sárgacsizmás, fehérnadrágos urak. Ne izgasson benneteket, mit gondolok rólatok, mi jár a költő fejében? «Hisz messze vagyok, messzebb tőletek, Én, én, a puszták felszakadt fia, Mint lovatok csutakolója és mint A maharadzsától a pária?» Csak éljetek, csak játsszatok urak, mulassatok, amíg derűs az ég, amíg sáros nem lesz a Vérmező, amíg csak el nem fogy a türelem.

Tiborc a villamoson. Ólomruhában ő, rézruhában én; szürkén a munkás, uras öltözetben a költő. És kiszakad a panasz a munkásból, amikor már harmadszor kell jegyet váltania: föl kellene fordítani minden villamost kerékkel az ég felé, hogy így nyúzzák a szegényembert, a két kezével keservesen keresőt. Zuhog a zokszó a külvárosi Tiborcból, az arca bús, ruhája mint az ólom. «S nézett körül szikrázó szemmel, Egy helyeslőt keresve, Vagy ellentmondót, akinek Azonnal nekiesne, De nem talált egy félszemet se, A Kalauz se bánta: Zúgjon, egyebet úgyse tud. Nem is tekintett hátra!» Az aktatáskás úrfélék félrenéztek, elhúzódtak, csak én sajnáltam meg a boldogtalan torzonborzot, én mertem a szemébe nézni. Ismertem én Tiborcot még a világháborúból: az én századomban szolgált s mindig megtette kötelességét. Már akkor is lázadozott, de jó példával nem volt nehéz vezetni. Most nem szólhattam hozzá, csak néztem a szemébe: buzogj te szív, mondtam magamban, lázban égve. «Buzogj te szív: mondtam magamban, Titkos Petur és Bánk bán. Mi lenne, ha keservemet Én is előokádnám? Mi lenne itt? De nem szabad Ebben a rézruhában. Buzogj te szív, de csak titokban Vagy szép, művelt formában.» Győzd le Peturt, Bánk bánt, önmagadat, a végzetet, a sorsot: így beszéltem titkon magamban. S ölj meg Tiborc, ha akarod. Ölj meg, zsebelj ki, húzd le rólam a jó ruhát, ne bántson érte senki. Öld meg a költőt és a dalt. Hiszen nem csináltam mást, csak szép verseket írtam. «S lám, elég volt az is Tiborcnak, Hogy meghallgatja őt is Valaki nála jobb ruhás, A szegény szenvedőt is. Meghalkította szavait, Elnyelte már egészen Panasza árvizes Dunáját Tenger kínszenvedésem.»

Erdélyi Józsefet eleinte Petőfi-utánzónak tartották, de csakhamar kiderült, hogy ez a föltevés súlyos tévedés. Erdélyi József lírájának gyökerei a magyar népköltészetből táplálkoztak, a nélkül azonban, hogy a költő népies epigonná vált volna. Népi ihlete volt, különös érzéke a tiszta dalforma iránt, de dallamait egyénien alakította egy ösztönszerűen megalkotott új stílus irányába. Kortársai mindjobban bonyolították költői mondanivalóikat, és egyre nehézkesebbé tették verses kifejezéseiket, ő közvetlenül, könnyedén, természetesen öntötte strófákba vallomásait. Egyfelől a népdal bája és a népmese játékossága, másfelől a született lírikus hangfutamai. Felhőtelen kedv és borús kedvetlenség. Keserű humor, lázadó feszültség, önmaga semmiségének érzése, de egyben a maga kiváltságos értékének tudata. Örökös honvágy a falu után, a művelt ember álmai és sóhajai.

A radikális vezércikkek hangja egy időben ott bujkált strófái között, ez az egyoldalúsága sokak szemében osztályköltővé tette, s nem az egész magyarság énekesévé, de a látszat tovatűnt, lírája visszhangot vert a művészibb igényű olvasóközönség körében is. A tanyai cselédház nyomorúsága kitörülhetetlen fájdalmakat ágyazott be lelkébe, nagyvárosi proletársorsa még közelebb vitte a borúsan szemlélődő pesszimizmushoz, de azért az örök emberi érzelmeket is zavartalan művészettel szólaltatta meg lantján. Hogy fölújította a népiességet, s igazi költői szépségeket vitt a már haldokló irányba: elévülhetetlen érdeme.

A nagyvárosi proletársorsból nőtt ki JÓZSEF ATTILA (1905–1937) lírája. Ez a költészet eleinte mulatságos hetykeségével vonta magára a figyelmet, később kiderült, hogy a különös énekesnek megvannak a maga komoly dallamai is. Kiforratlan tehetség volt, de tehetség. Hangja, nyelve, képei, ötletei, vallomásai nem eltanultak, hanem a hivatottság ősi forrásából fakadók. A testi munkával dolgozókért küzdött, részvétét a szegények számára tartogatta, sóhajaiban a proletárok életbölcseletét szólaltatta meg eredeti stílusfordulatokkal. Szerette a hajótörött embereket, ő maga is az volt. A külvárosok reménytelen vágyódása bús változatokban tört elő lantjáról. A furcsaságok – a gondolatok és kifejezések esetlen és könnyed fordulatai – rendkívül vonzották, kereste a különösséget; hol mérgesen, hol vidáman ficánkolt a hirtelenjött szó gomolygásában, de éppen ez a szabadossága sugallta legsikerültebb verseit. Cifra megfigyelések, éles hangzavar, rekedt kiáltás, szívhez szóló panasz és izgatott esengés, de mindezeken felül érdekes helyzetképekben változatos proletárköltészet: ez volt a lírája.

A népiesség és forradalmiság ösvényén indult el ILLYÉS GYULA (1902–) is. Nem egyszer tudatosan tette darabossá verseit, de azért ritkán vált lapossá, útszélivé, ormótlanná. Inkább politikai kitörései bánthatták az olvasókat, rímelő lompossága kedvetleníthette a műveltebb ízlést. Ez azonban tehetségének csak árnyoldalaként jelentkezett, a fény több volt benne az árnyéknál. A kötöttebb ritmusba a szabad verselésből ment át, ez a fordulata szerencsés volt: a prózaíróból költő lett. Egyébként a prózaverstől kiindulva végigbillentyűzött a magyar versformák egész készletén Berzsenyitől kezdve modern kortársainak különféle elágazású formakészletéig. Amikor már megtalálta a maga hangját, sorai könnyedén ömlöttek, magyaros verselése újra kedveltté tette a népies stílust. Legsikerültebb verseiben a falu világát énekelte meg, de legkevésbbé sem az idilli megelégedés szólamaival, hanem az elfojtott keserűség lázadó hangján, a zsellérnyomor fölkiáltásaival, a paraszti elnyomottság emlegetésével. Egyszerű származására büszkén a béresek, cselédek, földnélküliek osztályához tartozónak érezte magát, értük akart harcolni, a régi népvezérek zászlói lebegtek szeme előtt. Visszapillantott falusi gyermekkorára, felújította családi emlékeit, elmerengett azon, milyen különös utat futott meg, amíg a tanyai viskó küszöbétől eljutott nagyvárosi érvényesüléséig. Lírája mozgalmas volt, nem egyszer szárnyaló. Sok üde értéket hozott, kifejezései könnyedén iramlottak, köznapi kifejezéseit szerencsés sorokkal feledtette.

A naturalizmus és az expresszionizmus a formai megnyilatkozást tekintve két ellentétes végletnek tűnhetett föl a közönség előtt, de a látszólagos ellentétek valójában közös lelkiség kisugárzásai voltak. A költők mind a két megnyilatkozási formában szabadjára engedték gondolataikat, érzelmeiket, nyelvüket, hangjukat, verselésűket, s jobbára maró vádakat szőttek eszmevilágukba a fönnálló világrend ellen. A kétirányú költészetből – a nyers mesterkéletlenség panaszaiból és a kitervelt csináltság rapszódiáiból – azon egy programm lépett a közönség elé.

Az expresszionisták szabadverse a versformák terén forradalmi jelenség volt. Már a Nyugat több írója – így Kafka Margit és Füst Milán – szembeszállt a megkötöttség szabályaival, Ady Endre is segítette néhány költeményével ezt a formátlan formát, de igazi feltűnést csak a Kassák Lajoshoz csatlakozó kezdők rímtelen prózaversei keltettek. A későbbi kommunista agitátorok írói csoportja mint formaromboló rohamcsapat tört előre, a ritmus formaérzékkel szemben a formátlanság egyenjogúsítására törekedett, s ha jó ideig nem is tudott egyebet elérni derűs mosolynál, fanatizmusával utat tört a szabadverselés érvényesülésének. Az amerikai Walt Whitmann és az olasz Marinetti stílusa a világháború idején kapott menedékjogot Magyarországon, a trianoni béke után megszerezte a polgárjogot is. Népszerűsége rohamosan terjedt. Minden kezdő versfaragó jogosan hihette, hogy ehhez a költészethez nem kell egyéb, mint tinta és papiros.

«Az expresszionista költemény versének – állapította meg Ignotus Hugó – nincs versmértéke; mondatának nincs nyelvtana, szavának nincs szótári értelme. A régifajta versben a vers muzsika volt, lejtése segítette az értelmet. Azonkívül a versnek mondata is nagyjában a szokott mondat volt. Szavai pedig, ha még oly frissítettek, de mégis használatos szavak voltak, miknek értelme megegyezés volt. Ezek a szokottságok és megegyezések tették együtt a hidat, melyen át a költő mondanivalója eljutott az olvasó megértéséhez. Az új vers e hidat felrobbantja. A régi mértékes verselő tudta, hogy ilyen meg olyan szó ilyen meg olyan értelmi mezőt érint. Az újfajta versköltő e konvenciókról letesz, s minden új versnél mintegy új egyességet köt az olvasóval.» Az expresszionisták tollán a szabad vers kapkodó prózává foszlott szét, a kifejezés művészete barbár nyelvzagyvalékká változott. Ehhez a kiábrándító lírához csakhamar hozzáidomították az új kritikai stílust is. Az irodalomtudomány művelőinek a világháború korszakáig sikerült hajlékonnyá tenniök a magyar kritika nyelvét, most előálltak a külföldi filozófiai elmefuttatásokat idétlenül eltorzító, hebegő frazeológiájú, ködös és nagyképű tollforgatók, hogy arcul üssék a józan beszédet és a világos előadást. Ennek az expresszionista-kommunista esztétikának leghírhedtebb képviselője: Lukács György. Gondolkodni tudott, de vigasztalanul zavarosan; írni nem tudott, mégis írt; nem értették meg, tehát imponált.

Költők:

BARTA SÁNDOR (szül. 1897.), hírlapíró. – Kassák Lajos folyóiratában, a Mában, tűnt föl expresszionista verseivel. Az ellenforradalom győzelme után Bécsbe menekült, ott szerkesztette az Akasztott Ember és az Ék című kommunista folyóiratokat. Később Moszkvában az Új Hang szerkesztője volt. Verses és prózai munkái a szocialista világnézet forradalmi hangú megnyilatkozásai. – Munkái: Vörös zászló. Versek. Budapest, 1919. – Mese a trombitakezű diákról. Mesék és novellák. Wien, 1922. – Tisztelt hullaház, Wien, év nélkül.

CSIZMADIA SÁNDOR (szül. 1871. március 10. Orosháza, Békés megye; megh. 1929. március 9. Mátyásföld, Pest megye), szocialista politikus. Egyszerű földműves volt, az írás-olvasás elemeit katona-korában sajátította el, később nehéz napszámos-munkája mellett nyelveket tanult és minden irányban képezte magát. Mezőgazdasági cselédből a magyarországi szocialista földmunkások vezére lett, utóbb országgyűlési képviselő. A Népszavába írt izgató cikkeiért többször pörbe fogták és elítélték. Az 1918-as forradalom után földművelésügyi államtitkár lett, de annyira meggyűlölte a vörös uralmat, hogy még a szociáldemokrata pártból is kilépett. – Munkái: Küzdelem. Versek. Budapest, 1902. – Hajnalban. Versek. Budapest, 1905. – Fogházi levelek. Versek. Budapest, 1906. – Munkásemberek. Novellák. Budapest, 1906. – Kánaánban. Regény. Budapest, 1907. – Csak vissza nem! Versek. Budapest, 1912. – Költemények a feleségemhez, Budapest, 1931.

ERDÉLYI JÓZSEF (szül. 1896. Újbátor-puszta, Bihar megye), hírlapíró. – Középiskolai tanulmányainak elvégzése után sok szenvedésen ment át. Résztvett a világháborúban, különféle alkalmazásokat vállalt, vidékre sodródott, írói becsvágya utóbb visszahajtotta a fővárosba. Súlyos gondjai egy időben, 1932. táján, annyira elkeserítették, hogy rikkancs-engedélyt váltott, dacos elszántsággal kiállt az utcára, s a Nemzeti Színház előtt tíz fillérért árulta verseit. Hörcsög című költeményéért osztályellenes izgatás miatt a bíróság elé állították; Solymosi Eszterről írt versével a zsidóság támadásait vonta magára. Lírájában a lenézett Tiborc évszázados keserve lángolt. A falu félelmes üzenetét hozta a városnak. – Munkái: Ibolyalevél. Versek. Budapest, 1922. – Világ végén. Versek. Budapest, 1924. – Délibáb és szivárvány. Versek. Pápa, 1927. – Az utolsó királysas. Versek. Pápa, 1928. – Kökényvirág. Versek. Pápa, 1930. – Tarka toll. Versek. Budapest, 1931. – Felkelt a nap. Versek. Budapest, 1932. – Téli rapszódia és három mese. Versek. Pápa, 1934. – Örök kenyér. Verses elbeszélések. Budapest, 1938. – Halad az ék. Versek. Budapest, 1938. – Fehér torony. Válogatott versei. 1913–1938. Budapest, 1938. – Árdeli szép hold. Egy költő gondolatai a magyar nyelvről. Budapest, 1939. – Emlék. Versek. Budapest, 1940.

FARKAS ANTAL (szül. 1875. szeptember 13. Szentes, Csongrád megye), mezőtúri tanyai tanító, utóbb szegedi újságíró, majd a Népszava munkatársa. – Mint a szocialista irányvers és irányregény művelője sokat tett a marxista eszmék terjesztésére. Munkáin szatirikus hang vonult át, verseiből és prózájából egyaránt jól lehet tájékozódni a magyarországi szocializmus életszemléletéről és hangulatairól. – Munkái Viharzúgás és pacsirtadal. Versek. Mezőtúr, 1900. – A csanádi parasztbáró. Regény. Budapest, 1907. – Templomtüzek, vörös zsoltárok. Versek. Budapest, 1914. – Jókedv a siralomházban. Szatirák. Budapest, 1918. – Szilaj Péterék. Regény. Budapest, 1918. – Paraszttragédiák. Novellák. Budapest, 1919. – Megnyílt a börtön. Regény. Budapest, 1919. – Fekete nóták, vörös rigmusok. Budapest, 1919. – Proletárok verseskönyve. 1919. – Úri komédiák. Novellák. Budapest, 1921. – Földindulás. Regény. 1922. – Bujdosó Péter nótáskönyve. 1925. – Kísértetek. Regény. 1925. – A papkisasszony. Regény. Bécs, 1927. – Idegen határon, sótalan kenyéren. Versek. 1927.

GÁBOR ANDOR (szül. 1884. Újnép, Somogy megye), hírlapíró. – A világháborús összeomlásig a polgári közönség szórakoztatója volt. Első korszakának néhány jellemzőbb kötete: Fehér dalok, Harminchárom (verseskönyvek); Jaj a feleségem, Pesti sirámok, Mit ültök a kávéházban, Untauglich úr, A polgőr (humoros írások); Hét pillangó (Péterfy Jenő életének regénye); Palika, Ciklámen, A princ, Majd a Vica (színművek). A proletárdiktatúra bukása után Bécsben és Moszkvában kommunista irányban dolgozott. Teljes erővel belevetette magát a forradalmi izgatás lármájába. Emigráns-írásaiból a kétségbeesett düh átkai zúgtak a nemzeti szellemű Magyarország felé. Igazi lelki formáját ekkor találta meg. (Ezt izenem, Az én hazám.)

GYŐRY DEZSŐ (szül. 1900. Rimaszombat, Gömör megye), felvidéki hírlapíró. – Az «újarcú» magyarok lázongó eszmekörének terjesztésével hívta föl magára a figyelmet. Világpolgári gondolatai elszakították a nemzeti szellemű magyaroktól. Ady Endre életszemlélete döntő erővel hatott lelkivilágára, költői kifejező eszközeiben is Adyból indult ki, de a Felvidék tájhangjainak megszólaltatásában önálló lírikussá fejlődött. – Munkái: Hangulatok. Vers és próza. 1921. – Százados adósság. Versek, 1923. – Láthatatlan gárda. Versek. 1927. – Újarcú magyarok. Versek. Berlin, 1927. – Hol a költő? Versek. Kassa, 1932. – Zengő Dunatáj. Versek. Eperjes, 1938. – Magyar Hegyibeszéd 1940. Versek. Budapest, 1940.

ILLYÉS GYULA (szül. 1902. november 2. Rácegres-puszta, Tolna megye), biztosítóintézeti tisztviselő, hírlapíró. – Pályájának három irányító indítása: gyermekkora a Dunántúl népe között, Párisban töltött évei, érintkezése a Nyugat írói körével. Mint publicista a baloldali irányt támogatta, fejtegetéseiben sok volt az agrárszocialisták pörölő hangjából. Néhány társával együtt akkor keltett nagyobb feltűnést, amikor felhívta a figyelmet a dunántúli magyarság pusztulására és a németajkú szórványok előretörésére. – Munkái: Nehéz föld. Versek, Budapest, 1928. (A költő nyelvének érdességével, darabosságával, csiszolatlanságával lepte meg bírálóit. Különös prózaisága sajátságos költészettel párosult. Sorai csikorogtak és dübörögtek, pátosza naturalizmusba fulladt, mégis költő volt, sötétarcú, nyugtalanító mozgású, dacos költő: poéta.) – Sarjúrendek. Versek. Budapest, 1930. (Az úrgyűlölő társadalmi szatira hangjai túlságosan sűrűn hangzanak föl a költő lantján, proletárvédő politikai célzatossága nem egyszer szárnyaszegett osztályköltészetté teszi líráját. A falusi nép legalsó rétegének szemszögéből pillant az úriemberek világára, a tiszta líra helyébe az epés életképet ülteti. Humor helyett fanyaron szurkáló szatira, tárgyilagos életszemlélet helyett a kötekedő parasztember hangjai.) – Oroszország. Budapest, 1934. (Úti emlékek.) – Szálló egek alatt. Versek. Budapest, 1935. (Romantikus naturalizmus, népköltői pátosz, a legellentétesebb költői elemek összetétele. Hol stilizált, hol nyersen fölcsattanó kifejezései úgy áradnak, olyan megválogatás nélkül, ahogyan a költő azokat első elgondolásában papírosra vetette; legalább is az a benyomásunk, hogy majd minden költeményén volna még elég igazítani való. Fárasztó bölcselkedése többnyire belefurakodik legsikerültebb verseibe is. Egyik legszembetűnőbb jellemvonása a népiesnek éppen nem nevezhető zsúfoltság és homályosság. Költészete a földrengésekre emlékeztet: viruló majorságok romjai a színtéren, kidőlt fák, a szakadékok mellett jajveszékelő lakosság, de a háttérben számos idilli tájrészlet, enyhe tűzhely, dolgozó emberek.) – A puszták népe. Budapest, 1936. (Az etnográfus és szociográfus könyve. Minden izgató cél nélkül, szánó szeretettel tárja föl a gazdasági cselédek nyomorult helyzetét. Munkája iskolát teremtett. Utána tömegesen jelentkeztek a szépirodalmi igényű, de adatszerű igazságú népleírások. A láthatatlan néposztályok életét sok lelkes fiatalíró iparkodott föltárni.) – Petőfi. Budapest, 1937. (Tehetséges prózájú mű ez is, a halhatatlan lírikus lelki fejlődésének egyéni ízű ismertetése.) – Rend a romokban. Versek. Budapest, 1937. (A könyvet a bíróság elkoboztatta, az ügyészség az egyik vers vallást sértő kitétele miatt vádat emelt a költő ellen.) – Magyarok. Budapest, 1938. (Jegyzetek, megfigyelések, tanulmányok. Egyenetlen prózaíró: hol élvezetes, hol fárasztó. Egy-egy részletével megragadja az olvasót, máskor csupa értekező szürkeség. Mondanivalóiban bőséges, gondolatokban gazdag, szellemében magyar.) – Külön világban. Versek. Budapest, 1939.

JÓZSEF ATTILA (szül. 1905. április 11. Budapest; megh. 1937. december 3. Balatonszárszó, Somogy megye), hírlapíró. Erdélyi görögkeleti román családból származott, apja szappanfőző munkás volt egy budapesti gyárban, később eltűnt, s magára hagyta családját. A költőt és testvéreit édesanyjuk keserves kézimunka árán nevelte egy ferencvárosi nyomortanyán. József Attila megpróbálkozott mindenféle mesterséggel: volt rikkancs, cukrászfiú, hajósinas, csősz, napszámos, szolga, házitanító. Egy időben a Gyermekvédő Liga neveltette. Érettségi vizsgálatot tett, beiratkozott a szegedi egyetem filozófiai karára, de a tanári oklevelet nem szerezte meg. Beállt gyári hivatalnoknak, könyvügynökséggel kereste kenyerét, később az irodalomból próbált megélni. Harminckét éves korában öngyilkos lett. A balatonszárszói állomáson átrobogó vonat elé vetette magát. – Munkái: Szépség koldusa. Versek. Szeged, 1922. – Nem én kiáltok. Versek. Szeged, 1925. – Nincsen apám, se anyám. Versek. Budapest, 1929. – Döntsd a tőkét, ne siránkozz. Versek. Budapest, 1932. – Külvárosi éj. Versek. Budapest, 1932. – Medvetánc. Versek. Budapest, 1934. – Nagyon fáj. Versek. Budapest, 1936. – József Attila összes versei és válogatott írásai. Sajtó alá rendezte Németh Andor. Budapest, 1938. – József Attila összes versei és műfordításai. Budapest, 1940.

KASSÁK LAJOS (1887–), hírlapíró. – Életéről és munkáiról: az elbeszélők között. – A Kassák-lírának, mint minden szellemi jelenségnek a világon, megvoltak a maga lelkes hívei. Ezek a rajongók a vörös zászlós felvonulások messiási öntudatú dalnokát ünnepelték a költőben. Mások nem tartották komoly dolognak a Kassák-ügyet. Ezeknek ítélete szerint a Kassák-iskola nem egyéb a burzsujok elképesztésére szánt szózagyvaléknál, szándékos értelmetlenségek zűrzavaránál, élclapokba való komikus hírverésnél és félművelt erőlködésnél. Magának Kassák Lajosnak fölfogása szerint: «Ahhoz, hogy valaki megérthessen bennünket, szellemében, igényeiben és világszemléletében velünk egy síkon élő embernek kell lennie.» – Összegyűjtött költeményeinek kötete húsz év lírai termésével: Földem, virágom. Válogatott versek. 1915–1935. Budapest, 1935. (A Gyergyai Albert előszavával megjelent kötet a versformákat megvető szabadversek sorozata. Költő létemre megöltem magamban a verset: írta magáról a szerző. Nyersesége, kritikátlansága, szocialista-kommunista lelkisége egyfelől; őszintesége, képgazdagsága, egyéni színei a másik oldalon: jellemző tulajdonságai lírájának. A józanság és szertelenség forradalmi zűrzavarral kavarog bennük. A költő hol az ódaszerűség, hol a mély emberiesség, hol a teljes beszámíthatatlanság benyomását kelti. A népgyűlések munkáshangulatai a dekadens lélek szakadozottan kiáltozó vallomásaival keverednek a versgyűjtemény lapjain. Azok, akik nem tartják normálisnak ezt a lírát, éppen olyan helyes nyomon járnak, mint azok, akik a vajúdó idők beteg vonaglásának nem közönséges tükröződését szemlélik a Kassák-lírában.)

Irodalom. – Zolnai Béla: Új irodalom. Irodalomtörténet. 1917. évf. – Alszeghy Zsolt: Összefoglaló könyvszemle. Irodalomtörténet. 1923–1930. évf. – Zoltvány Irén: Erotika és irodalom. Budapest, 1924. – Bartha József: Két nemzedék magyar irodalma. Budapest, 1926. – Komlós Aladár: Az új magyar líra. Budapest, 1927. – Németh László: Erdélyi József. Protestáns Szemle. 1927. évf. – Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, 1929. – Bisztray Gyula: Újarcu magyar poéták. Magyar Szemle. 1930. évf. – Vajthó László: Mai Magyar Muzsa. Budapest, 1930. – Németh László: Erdélyi József. Nyugat. 1931. évf. – Boross István: Erdélyi József, a költő. Mezőtúr, 1932. – Komlós Aladár: Kassák Lajos. Erdélyi Helikon. 1933. évf. – Alszeghy Zsolt: Szépirodalmi szemle. Katolikus Szemle. 1934. évf.-tól. – Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Kolozsvár, 1934. – A Szép Szó József Attila-száma. 1938. évf. – Koczogh Ákos: Expresszionizmus. Budapest, 1938. – Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1939-től. – Makkai Ernő: Erdélyi József költészetéről. Kristóf György emlékkönyv. Kolozsvár, 1939. – Marék Antal: Mai dunántúli lírikusok. Szombathely, 1939. – József Jolán: József Attila élete. Budapest, 1940.