15

ESEMÉNYDÚS ÓRÁK ALSÓ-CLAPHAMBEN

– Elsőbben is – jelentette ki Psmith – meg kell bizonyosodnunk, valóban létezik-e olyan hely, hogy Alsó-Clapham. Az ember természetesen hallotta már ezt a nevet, de vajon sikerült-e valaha is hitelt érdemlően bizonyítani a létezését? Szerintem nem. Ezzel végezvén meg kell találnunk a módját eljutni oda. Kapásból úgy gondolnám, hogy ehhez tengeri utazásra van szükség. Másfelől viszont Waller elvtársnak, aki ott honos, láthatólag semmilyen nehézséget nem jelent mindennap bejönni az irodába. Ennélfogva – tudsz követni, Jackson? – Angliában kell lennie. Ez esetben géperejű bérkocsit fogadunk, és kéz a kézben, jó szerencsénkben bízva nekivágunk az ismeretlennek.

– Szerintem villamossal is oda lehet menni – jegyezte meg Mike.

Psmith enyhe borzongást nyomott el.

– Attól tartok, Jackson elvtárs – mondta –, hogy a Psmith-féle ősi noblesse oblige ezt nem teszi lehetővé. Nem. Egy könnyű ebéd után lelibbenünk a Trafalgar Square-re, és leintünk egy taxit.

– Eszeveszett drága.

– De micsoda cél érdekében! Lehet-e bármilyen költséget túlzottnak nevezni, ha az árán Waller elvtársat lehet hallani, amint epés és ironikus?

– Szerintem zűrös ez az egész – vélte Mike. – Nagyon remélem, nem kever bele bennünket is. Totál hülyén vennénk ki magunkat.

– Esetleg még szólhatnék is pár szót – mondta Psmith hanyagul –, ha elkap az ihlet. Végül is ki vagyok én, hogy azokat a szegény fickókat megfosszam egy kis örömtől?

Mike ettől őszintén megrémült.

– Figyelj – hápogta –, ha bohócot akarsz csinálni magadból, az Isten szerelmére, legalább engem ne rángass oda. Van elég bajom anélkül is.

Psmith egy legyintéssel elsöpörte az aggályokat.

– Te – jelentette ki – a hatalmas, és remélem, érdeklődő hallgatóság része leszel. Semmi több. De még az is lehet, hogy nem kap el az ihlet. Lehet, hogy nem lesz kedvem beszélni. Nem tartozom azok közé, akik csak azért beszélnek, hogy ne legyen csönd. Ha épp nem lesz mondanivalóm az ezerfejű számára, hát legfeljebb néma maradok.

– Akkor nagyon remélem, hogy nem kap el – mondta Mike. A legjobban attól iszonyodott, hogy sok ember egyszerre figyeljen rá – kivéve a krikettezést, ami persze más dolog –, és az a kellemetlen érzés vett rajta erőt, hogy Psmith ezzel éppen fordítva van.

– Majd meglátjuk – felelte Psmith szórakozottan. – Ha a múzsa homlokon csókol, esetleg nagyot is alkothatok a retorika műfajában. Egyszerű, szürke ember vagyok, de meggyőződésem, hogy ha lehetőséghez jutok, bizonyos hatás kiváltására képes vagyok. De majd meglátjuk. Majd meglátjuk.

Mike-nak be kellett érnie ezzel az iszonyú bizonytalansággal.

Aggodalmakkal eltelve bandukolt Psmith mellett a lakástól a Trafalgar Square-ig, hogy taxit keressenek, mely Alsó-Claphambe továbbítaná őket.

Mr. Wallerrel Alsó-Clapham peremén beszélték meg a találkozót, a régi claphami városháza mellett. Az odavezető úton Psmith kedélyét leginkább a débonniaire jelző írhatta volna le. Mike viszont épp ellenkezőleg: hallgatag volt és aggodalmas. Eléggé ismerte Psmitht ahhoz, hogy tudja: ha csak egy fél lehetőség is felmerül, minden helyzetet a maga módján szórakozássá formál, és akkor minden esély megvan rá, hogy neki, Mike-nak is bele kell majd keverednie. Sőt – ettől a gondolattól a haja is égnek állt – a dolog odáig is fajulhat, hogy beszédet kell majd tartania.

Alig fordult meg a fejében ez az iszonytató eshetőség, Psmith máris megszólalt.

– Nem is tudom – mondta elgondolkodva –, nem kellene-e téged is felkérni egy beszédre.

– Hallgass ide, Psmith – kezdte Mike szenvedélyesen.

– Nem tudom. A te tömör, metszően pontos stílusod biztosan eljutna a tömegekhez. De mindegy, majd meglátjuk, majd meglátjuk.

Mire elértek Alsó-Claphambe, Mike az idegösszeroppanás határán volt.

Mr. Waller a tavacska rácskerítésénél várta őket. A Forradalom apostola józan, fekete ruhát viselt, kivéve a lángoló karmazsinvörös nyakkendőt. Tekintetében lelkesedés lobogott; erősen elütött a szelíd jóságtól, ami hetenként hat napon át tükröződött benne. Az egész ember átalakult.

– Hát itt vannak – mondta. – Itt vannak. Remek. Épp idejében érkeztek. Wotherspoon és Prebble elvtársak már elkezdték beszédüket. Most, hogy megjöttek, én következem. Erre jöjjenek. Ott vagyunk a fák alatt.

Egy kis facsoport felé vették útjukat, amelynek közelében már jelentékeny mekkoraságú sokadalom kezdett gyülekezni. Látni való volt, hogy a szónokok részét képezik Alsó-Clapham vasárnap délutáni szórakozási lehetőségeinek. Míg odaértek, Mr. Waller szakadatlanul beszélt és gesztikulált. Psmith kissé atyáskodó modorban, de érdeklődéssel hallgatta. Mike úgy haladt a gyűlés felé, mint a kutya, akit fürdetni visznek. Jobb ügyhöz méltó hevességgel utálta az egész helyzetet. Érezte, hogy még mielőtt lemenne a nap, hülyét fog csinálni magából. De szent esküvéssel fogadta, hogy semmilyen erő nem viheti fel a szónoki emelvényre.

Ahogy közelebb értek, Wotherspoon és Prebble elvtársak hangja egyre kivehetőbb lett. Hallhatónak hallható volt eddig is, nem is kevéssé, de most felfokozódott a hangereje. A magas, sovány Wotherspoon elvtársnak oldalszakálla és magas hangja volt. Szavai úgy záporoztak, mint a szökőkút vize, ha erős szél fúj. Nagyon lelkes volt. Lelkes volt Prebble elvtárs is. Talán még lelkesebb, mint Wotherspoon elvtárs. Némiképp mégis hátrányt szenvedett, ugyanis hiányzott a szájpadlása. Ettől a legkiválóbb gondolatai is kissé bizarrul hangzottak, mintha valami ismeretlen nyelven mondaná őket. A hallgatóság az ő emelvénye körül volt a legsűrűbb. A jelen lévő felnőttek kétségkívül egyszerűen csak komédiásnak tekintették, és boldogan hahotáztak, amikor felszólította őket: vonuljanak a Park Lane-re, hogy irgalom és lelkifurdalás nélkül tegyék a földdel egyenlővé. A gyerekekben több kétség merült fel. Többen összeomlottak, és könnyek között kellett elvezetni őket.

Amikor a harmadik emelvényre fellépett Mr. Waller, közönségét csupán Psmith, Mike és egy foxterrier képezte. Aztán fokozatosan mások is odaszegődtek. A tömeg némi tétovázás után úgy döntött, hogy érdemes meghallgatni. Mr. Wallernek megvolt a maga módszere. Nélkülözte a Prebble elvtársban meglévő szórakoztatói adottságokat, de ezt mozgáskultúrával ellensúlyozta. Két kollégája viszonylag nyugodtan állt a helyén, Mr. Waller ellenben oly mozgékonyságot tanúsított, amilyet az ember csak a lapátolt zöldborsótól és a forró téglára tett macskától várt volna el. Amikor a Lordok Házát gyalázta, lekuporodott. Amikor a plutokraták erkölcstelen módszereit szedte ízekre, jobbra-balra hajladozott. A monarchikus rendszer szenvedélyes lemészárlása közben fél lábon ugrált. Ez már jobban megfelelt a tömeg ízlésének. Wotherspoon elvtárs azt tapasztalta, hogy hallgatósága elpártol tőle. Prebble elvtárs szájpadlási fogyatékossága sem volt elég, hogy nyáját egyben tartsa. A tömeg teljes létszámban a harmadik emelvény körül csoportosult.

Mike, akit a sokaság elsodort Psmith mellől, egyre növekvő rosszkedvvel hallgatta a szónoklatot. A színházi nézőtéren ülő, érzékeny lelkű embereken vesz néha erőt ez az érzés, ha a színpadon valaki nevetségessé teszi magát. Hullámokban öntötte el a minden logikát nélkülöző szégyenérzet – mintha neki volna röstelkednivalója, nem annak, aki odafent ágál. Kedvelte Mr. Wallert; viszolyogtató érzés volt látnia, hogy ez a derék ember kiteszi magát a tömeg gúnyolódásának. Hangulatán az sem enyhített, hogy Mr. Waller nem vette észre a gúnyolódást – azt hitte, tapsolnak neki. Mike-ban valami tétova, meghatározatlan düh halmozódott fel.

Bosszúsága akkor kezdett körvonalakat ölteni, amikor a szónok elkanyarodott a szocializmus általános témájától, és a józan életről kezdett beszélni. Mr. Wallernek nem volt konkrét oka, hogy szót ejtsen a józanságról, hacsak az nem, hogy önnön szavaitól fellelkesült. A szocializmusról tett kijelentéseivel úgy kapcsolta össze a témát, hogy a tömegek letargiáját az alkohol túlzott élvezetének tulajdonította. A tömeg a Rang és Vagyon elleni támadások alatt elégedetten veregette önnön vállát, de most azt tapasztalta, hogy a támadások ellene fordulnak, és ezt visszautasította. Azért jöttek ide, hogy a szónokoktól azt hallják, ők a legklasszabb fickók a földkerekségen, nem azért, hogy szemükre lobbantsa apró hibáikat. A gyűlés hangulata kezdett ellenséges lenni. A fújolás gyakoribbá és kevésbé jóindulatúvá vált.

– Waller elvtárs jót akar – súgta egy hang Mike fülébe –, de ha még sokáig így lövöldöz rájuk, zendülés tör ki.

– Figyelj, Psmith – mondta Mike gyorsan –, nem állíthatnánk le? Ezeknek itt kezd elegük lenni belőle, és ahogy elnézem őket, minden kitelik tőlük. Már most sincs sok híja, hogy neki ne menjenek.

– Ugyan miként vethetnénk gátat az áradat elé? Nem tudom. A pasas fel van húzva. Ki fog pakolni, ha esik, ha fúj. Úgy érzem, már megint pácba kerültünk, Jackson elvtárs. Csak annyit tehetünk, hogy figyeljük, mi lesz.

A tömeg percről percre fenyegetőbbé vált. Mike közelében a léhűtők kasztjába tartozó fiatalemberek egy csoportja kiváltképp termékenyen ontotta a megjegyzéseket. Psmith a szónokra függesztette tekintetét, de Mike ezt a csoportot figyelte árgus szemmel. Egyszer csak észrevette, hogy egyikük, egy micisapkás, gallér nélküli inget viselő, tagbaszakadt ifjonc lehajol.

Amikor ismét fölemelkedett, egy kődarab volt a kezében.

A látvány sarkantyúként hatott Mike-ra. A tárgy nélküli, céltalan düh már vagy félórája fortyogott benne. Most egyszeriben erre a micisapkásra irányult az egész.

Mr. Waller éppen egy pillanatnyi szünetet tartott átkozódásában. A micisapkás fölemelte a kezét. A tömegben mozgolódás támadt, s amikor Psmith megfordult, azt látta, hogy Mike nyakon ragadja a merénylőjelöltet, és a földre rántja, körülbelül úgy, ahogy a rögbijátékos bánik el a felé tartó támadóval.

A tömeg figyelmét egy dolog képes minden körülmények között elterelni a szónokról: az, ha két egyede között nézeteltérés támad. Mr. Waller józanságról vallott nézetei íziben feledésbe merültek. A közönség Mike és ellenfele köré csoportosult.

Az utóbbi talpra kecmergett, és körben forgolódva kereste támadóját.

– E’ vót a’, Bill! – irányították Mike-ra a figyelmét segítőkész hangok.

– Ez a ürge vót, amék megcsapott, Bill – mondták mások, több figyelmet fordítva a részletekre.

Bill rák módjára, oldalazva közelített Mike-hoz.

– Hát te meg kinyavalya vagy? – így Bill.

Mike nagyon helyesen felismerte a kérdésben a szónoki jelleget; látta, hogy Bill nem szomjazza valóban a kilétére vonatkozó információt, ezért nem adott választ. Pontosabban: a válasz, amelyet adott, nem szóbeli volt. Megvárta, míg vallatója kellő közelségbe ér, és akkor a szeme közé vágott. Minden szóáradatnál kielégítőbb felelet volt, ha magának Billnek nem is, de a szemlélőknek mindenképpen.

A tömeg elégedett sóhajt hallatott. Kezdett úgy alakulni a vasárnap délutánjuk, ahogy a vasárnap délutánoknak alakulniuk kell.

– Add ide a kabátodat – mondta Psmith lendületesen –, és próbálj meg gyorsan túlesni rajta. Mindenféle hókuszpókuszba ne menj bele. Már az elején adj bele mindent, amit csak tudsz. Én éberen ügyelek majd, nehogy a barátai és rokonai is bekapcsolódjanak.

Psmith látszólag megőrizte nyugalmát, de belül nem volt ennyire összeszedett. Tisztességes küzdelem, elfogulatlan és megbízható közönség előtt, amely igazodik az ilyenkor érvényes etiketthez – ez egy dolog. Ami a micisapkás Bill-lel támadt súrlódást illette, Psmith tudta, hogy Mike képes lesz kielégítő módon elintézni. A tömegről viszont nem lehetett tudni, meddig éri be a megfigyelői szereppel. Afelől nem lehetett kétség, hogy rokonszenvük melyik oldalra hajlik. Bill mostanra már levetette kabátját, és rekedt hangon előadta szándékainak vázlatos forgatókönyvét. Az, hogy leüti Mike-ot, és agyagba döngöli, csupán az enyhébbek közé tartozott a rajongó közönségnek tett ígéretei sorában. Nyilvánvaló volt, hogy ő a köz kedvence.

Psmitht, bár kifelé nem mutatta, nem csekély balsejtelmek gyötörték.

Mike ezzel szemben nem táplált aggodalmakat a jövő iránt, lévén hogy a közvetlen jelenben sok minden lekötötte figyelmét. Psmithhez képes megvolt az a nagy előnye, hogy ő kijött a béketűrésből. Psmith képes volt egészében áttekinteni a helyzetet, mérlegre tenni a kockázatot és a lehetőségeket. Mike viszont csak Billt látta, aki leszegett fejjel, felhúzott vállal közeledett.

– Aggyneki, Bill! – javasolta valaki.

– Hajrá, Arsenal! – szólott egy hang a tömeg peremvidékén.

– Indujjel, Bill! – hangzott a barátok kórusa az első sorokból. És Bill elindult.