11

FÉLREÉRTÉSEK

Mike nem kísérte el Psmitht a gyűlésre. Arra hivatkozott: a mindennapi munka során is túl sok alkalma van Mr. Bickersdyke hangját hallani, nincs szüksége rá, hogy külön utat tegyen meg néhány szótöbbletért. Psmith tehát egyedül ment Kenningfordba. Mike aznap lustának érezte magát arra, hogy szórakozóhelyet keressen föl; otthon maradt egy regény társaságában.

Mélyen az olvasásba merült, amikor kulcs fordult a zárban, és nem sokkal ezután Psmith lépett a szobába. Psmith homlokán gondok látszottak, valamint némi elszíneződés is. Levetette felöltőjét; Mike észrevette, hogy keménygallérja elszabadult és lazán fityeg, a nyakkendője eltűnt. Egykor makulátlan, ragyogóan fehér ingmellén pedig ujjlenyomatok éktelenkedtek, oly tisztán kivehetően, hogy minden rendőrségi nyomszakértő ugrált volna örömében, ha látja.

– Hello – szólt Mike, és letette a könyvet.

Psmith némán bólintott, bement a hálószobájába, és egy tükörrel tért vissza. Föltámasztotta az asztalra, és határtalan alapossággal megvizsgálta magát. Kissé összerázkódott, amikor pillantása az ujjnyomokra esett; egyetlen szó nélkül a fürdőszobába távozott. Tíz perc múlva égszínkék pizsamában, papucsban és az etoni iskolai blézerben tért vissza. Cigarettára gyújtott, leült, és elgondolkodva nézte a lángokat a kandallóban.

– Milyen buliban voltál? – kérdezte Mike.

Psmith nehéz sóhajt hallatott.

– Ezt – felelte – nem tudnám pontosan megmondani. Az egyik pillanatban úgy tűnt, hogy rögbimeccs zajlik, aztán meg cselgáncsnak vélted volna. Később leginkább pantomim-előadásnak tetszett. De végig nagyon eleven és érdekes volt. Emlékezetes élmény.

– Összekaptál valakivel? – faggatta Mike. – Mi történt? Bunyó volt?

– Volt – mondta Psmith – valami, amit így lehetne nevezni. Legalábbis, ha egy vadidegen belekapaszkodik az ember gallérjába, és rángatja, én bizony hajlamos vagyok arra gyanakodni, hogy valami efféle van folyamatban.

– Ilyenek történtek?

Psmith bólintott.

– Egy molyette puha kalapot viselő szatócs szidalmazni kezdett. Kultúrember számára az ilyesmi nem csekély megpróbáltatás. Az illető alighanem táplálék gyanánt is alkoholt szokott fogyasztani. Attól még lehet derék fickó, de a modora túlontúl harsány. Bizony, bizony.

Psmith szomorúan ingatta a fejét.

– Behúzott egyet a homlokodra is – jegyezte meg Mike –, vagy ő, vagy valaki más. Meséld el, mi volt. Bárcsak veled mentem volna. Sejtelmem sem volt, hogy ilyesmi is előfordulhat. Mi történt pontosan?

– Jackson elvtárs – mondta Psmith bánatosan –, szomorú jelensége az életnek, hogy az embert folyton félreértik. Te persze jól tudod, mennyire szívemen viselem Bickersdyke elvtárs sorsának alakulását. Jól tudod: minden erőfeszítésemet arra irányítom, hogy rendes embert faragjak belőle; röviden: a legigazabb barátja vagyok. És vajon adta-e jelét akár csak egyetlen szóval is annak, hogy méltányolja iparkodásomat? Nem. Sőt, azt hiszem, kezdek visszatetsző lenni a számára, Jackson elvtárs.

– Mégis, mi történt? Hagyd most Bickersdyke-ot.

– Talán rosszul értelmezett jóindulat volt részemről... Nos, nem bánom, elmondok mindent. Nyúlj ki a lapátért, Jackson elvtárs, és rakd meg a tüzet. Fogadd köszönetem. Nos, egy darabig minden simán ment. B. elvtárs jó formát mutatott. Egyenletes tempóban, jó széllel haladt, és már arra gondolt, hogy hamarosan átszakítja a célszalagot, amikor közbejött egy sajnálatos incidens. Elmesélte az egybegyűlteknek, hogy a tavaknál járt horgászni, bement egy kocsmába, és egy üvegszekrényben egy óriási pisztrángot látott meg. Kérdezősködött, mire kiderült, hogy azt a pisztrángot öt különböző ember fogta egymástól függetlenül.

– Hé, a fenébe is – mondta Mike –, ez lopás.

Psmith bólintott.

– Megjelent nyomtatásban – mondta. – Úgy is fogalmazhatnék, hogy közszájon forgó anekdota. Bickersdyke elvtárs állítása, mely szerint a dolog vele magával esett meg, annyira fölkeltette érdeklődésemet, hogy merő jóindulatból felálltam, és elmondtam neki: a barátjának tekintem magam, s így kötelességemnek érzem tudatni vele, hogy egy Jerome K. Jerome nevű fickó elcsórta a sztoriját, megírta egy könyvben, és pénzt keresett vele. Márpedig az a pénz jog szerint Bickersdyke elvtársat illette volna. De nem láttam úgy, mintha foglalkozni akart volna ezzel. Inkább a beszédét szerette volna befejezni, és ezt az ügyet a legszívesebben elkente volna. Én viszont, meglehet, tapintatlanul, tovább erőltettem a dolgot. Hangoztattam, hogy a könyv, amelyben a történet olvasható, 1889-ben jelent meg, és megkérdeztem, hogy az ő horgászkirándulása hány évvel ezelőtt volt, mert ez az adat fontos lehet a Jerome ellen benyújtandó keresetben. Meglepetéssel és megbántva észleltem, hogy Bickersdyke elvtárs a közönség soraiban helyet foglaló martalócokat arra biztatja, távolítsanak el engem. Belemart a kézbe, amely etette… Bizony, bizony… A gyűlés ekkor már két pártra szakadt. Akiket szövetségeseimnek nevezhetnék, a Nyomozékonyak tábora az ujjával fütyült, és azt kiabálta: „Lopás!”, az ellentábor, a Martalócok pedig azon iparkodtak, hogy különféle cselgáncsgyakorlatokba vonjanak be engem. Kínos szituáció volt. Tudom, hogy a pallérozott világfi egyetlen kurta, hányaveti kacajjal intézte volna el az ügyet, de mivel a fentebb említett alkoholszakértő mindkét keze a galléromban volt, a kurta, hányaveti kacajra nem nyílt lehetőségem. Nagyon nem szívesen, de kénytelen voltam kapcsolatunknak úgy vetni véget, hogy állcsúcson ütöttem azt a remek fiút. Elértette a célzást, mert azonnal leült a földre. Nem foglalkoztam tovább a kérdéssel, hanem gondolataimba merülve a kijárat felé vettem utamat, mikor egy másik indulatos férfi elhelyezte homlokomon a fentieket. Efölött nem lehet csak úgy átsiklani. Magamhoz ragadtam az egyik lábát és a mellénye egy részét, és középtávra vetettem az illetőt. Ekkor kezdtek el bekapcsolódni az eseményekbe a Nyomozékonyak, és ettől kezdve hasonlított az eset egy pantomimfesztiválra. Mindenki nagyon sokat ordított, és megütött mindenki mást. Kifinomult kultúrember számára a hely nem kínált többé maradást, úgyhogy az ajtóhoz húzódtam, és elhagytam a helyiséget. Odakint egy taxira bukkantam, beszálltam. Egy törekvő politikust még kénytelen voltam gyomorszájon vágni, mert be akart ülni ő is, ezt követőleg pedig hazahajtattam.

Psmith felállt, még egyszer megnézte homlokát a tükörben, sóhajtott, visszaült.

– Rendkívül nyugtalanító – jelentette ki.

– Szentatyám – mondta Mike –, bárcsak elkísértelek volna. Miért nem mondtad, hogy ugratásra készülsz? Igazán szólhattál volna. Ha tudok róla, a világért ki nem hagyom.

Psmith felvonta szemöldökét.

– Ugratás! – mondta. – Jackson elvtárs, én nem értelek. Csak nem azt gondolod, hogy Bickersdyke elvtárs támogatásán kívül más okom is volt azt tenni, amit tettem? Borzasztó, hogy ebben a világban az ember indítékai mennyire eltorzulnak.

– Hát – vigyorgott Mike – egyvalakiről biztosan tudok, aki el fogja torzítani az indítékaidat, és az Bickersdyke.

Psmith eltöprengett.

– Igaz – mondta –, igaz. Fennáll ez a lehetőség. Komolyan mondom, Jackson elvtárs, fiatal életem derűjét beárnyékolja, hogy ez az ember milyen végletesen félreért engem. Lehetetlennek látszik jót cselekedni vele anélkül, hogy rosszra ne magyarázná.

– Mit mondasz neki holnap?

– Nem fogom szóba hozni ezt a fájdalmas incidenst. Ha az üzleti rutincselekvés során találkoznék vele, teszek majd valami könnyed, kellemes megjegyzést – mondjuk az időjárásról vagy az árfolyamokról, aztán folytatom munkámat.

– És mi van, ha magához hívat, és ő maga akarja megtenni azt a könnyed, kellemes megjegyzést?

– Abban az esetben sem fogom elkerülni őt. Ha meginvitál a szobájába, akkor a vendége leszek, és képességeimhez mérten megvitatok majd vele bármely témát, amelyet jónak lát szóba hozni. Bickersdyke elvtárs és énközöttem nem lehetnek fenntartások.

– Ezt én sem hinném. Bárcsak ott lehetnék, és hallhatnám.

– Ezt én is szeretném – felelte Psmith udvariasan.

– De hát neked úgyse számít. Nem rázna meg különösebben, ha kirúgna.

Psmith felállt.

– Meglehet, ebből a szempontból valóban kedvező a helyzetem. Ha az Új Ázsiai Bank nem tart többé igényt Psmith szolgálataira, léteznek még egyéb szférák, ahol egy tehetséges, fiatal férfi teret hódíthat. Nem, Jackson elvtárs, engem nem a kirúgás aggaszt. Sokkal inkább az az egyre valószínűbb eshetőség, hogy Bickersdyke elvtárs meg én sohasem fogjuk megfelelően méltányolni egymást. Mély szakadék tátong közöttünk. Erőmhöz képest mindent elkövetek, hogy hidat verjek fölötte, de ő nem válaszol. Az ő oldalán a hídverési munkálatok holtpontra jutottak. Ez vonja homlokomra a gondbarázdákat, Jackson elvtárs. Ez festi szemem alá a sötét karikákat. Szándékomon kívül ingerlem Bickersdyke elvtársat, bosszantom, megakadályozom, hogy élvezze az életet. Mily szomorú. Az élet tele van tragédiákkal.

Mike fölvette az esti újságot.

– Emiatt ne legyen álmatlan éjszakád – mondta. – Igaz is, tudsz róla, hogy a Manchester Unitednak meccse volt ma délután? Győztek. Érdemes volna leülnöd, és bevágni néhány részletet. Holnap szükséged lehet rá.

– Nagyon igazad van, Jackson elvtárs – mondta Psmith, és visszaült a fotelba. – Szóval Manchester hős fiai nem kevesebb, mint négy alkalommal juttatták a hálóba a bőrgömböt? Áldassék a nevük a drága fiúknak, aminthogy kétségkívül részük is van most ebben. Jackson elvtárs, mostantól ne zavarj. Koncentrálnom kell. A lét vagy nemlét kérdése ez.