3

ÚJ KORSZAK HAJNALA

Másnap reggel jutott Mike tudomására, hogy mit tartogat számára a jövő. Miközben ő Ilsworthben tartózkodott, üresedés támadt az Új Ázsiai Bank nevű, virágzó pénzintézetben, és neki a következő hét keddjén fel kell vennie a szolgálatot, bármiből álljon is az. Rövid volt a határidő, de hát a bankokról köztudomású, hogy hirtelen nyelik le áldozataikat. Mike emlékezett még Wyatt esetére, akinek körülbelül ugyanennyi ideje volt, hogy beleszokjék a gazdasági életbe.

Hétfő reggel levelet kapott Psmithtől. Psmith még mindig nyugtalankodott. „Továbbra is a gazdasági élet dívik – írta. – Atyám tegnap este a pénzvilág fejedelmének nevezte Bickersdyke elvtársat. B. elvtárs meg én nemigen jövünk ki egymással. Tegnap merő jóindulatból félrevontam, és a legapróbb részletekbe menően elmagyaráztam neki, milyen veszélyekkel jár, ha valaki meccs közben keresztülsétál egy krikettpályán. Türelmetlenséget tanúsított, de én szilárd maradtam. Elválásunkat inkább a Fagyos Távolságtartás, semmint a Szívélyes Mosoly jellemezte. Én mégis kitartó leszek. A felületes szemlélő esetleg azt mondhatná rá, hogy reménytelen eset. A bridzsben is gyatra teljesítményt nyújt; ezt szombat este kénytelen voltam a tudomására hozni. A szemében ekkor sem csillant meg az intelligencia szikrája. Ruháinak szabása pedig alapjaiban rázkódtatja meg érzékeny lelkemet. Nem akarok senkit a háta mögött megszólni, de neked mint gyermekkori barátomnak elárulhatom, hogy előre megkötött nyakkendőt vett fel a vacsorához. De elég a vájkálásból. Merész mosolyt erőltetve arcomra, tovább dolgozom a megreformálásán. Néha már-már úgy érzem, sikerrel. Aztán újra meg újra visszaesést tapasztalok. De mégis – a levél ezzel a derűlátó záróakkorddal fejeződött be – azt hiszem, valahogyan csak sikerül embert faragnom belőle – előbb-utóbb.”

Mike a London felé tartó vonaton újra elolvasta a levelet. Psmith bizonyára tudja már, hogy nem ő az egyetlen, akinek életében a gazdasági élet dívik. Mike postafordultával megírta neki, milyen csapás sújtott le a Jackson-házra. Szerette volna személyesen elmesélni, mert Psmith a kellemetlen helyzetekben mindig úgy viselkedett, mintha puszta kedvtelésből volna jelen. A balsors nyűgére és nyilaira nyugodt mosollyal tekintett, mintha kizárólag az ő személyes szórakoztatására álltak volna elő.

Amikor a vonat befutott a Paddingtonra, Mike megállt a peronon, várta, hogy csomagja előkerüljön a poggyászkocsiból, s szívében bánat és izgatottság keveredett. Mennyiségileg talán a bánat volt előnyben, de azért ott volt az izgalom is. Életében először fordult elő, hogy teljesen önmagára volt utalva. Átkelt a Rubiconon. A helyzet túlságosan komoly volt ahhoz, hogy ugyanazt a tehetetlen dühöt élje át, amely akkor vett erőt rajta, mikor Sedleigh-be érkezett. Sedleigh iránt még tudott személyes ellenszenvet érezni. London már túlságosan nagy volt ahhoz, hogy haragudni lehessen rá. London tudomást sem vett róla. Londont nem érdekelte, hogy Mike szívesen van-e itt vagy sem, és semmi módon nem is lehetett rávenni, hogy érdekelje. London már csak ilyen. Van benne valami hideg és barátságtalan. New Yorkban például az újonnan érkező fél óra alatt otthon érzi magát, London azonban mestere annak, amit Psmith így nevezett: Fagyos Távolságtartás. London jóindulatát meg kell szerezni.

Mike átment a parkon a Victoria pályaudvarhoz, s közben nagyon üresnek és kicsinek érezte magát. Úgy tervezte el, hogy Dulwichban fog lakni; részint azért, mert Londonról semmit sem tudván azt hitte, a városközpont négymérföldes körzetében minden albérlet rendkívül drága, de főként azért, mert Dulwichban középiskola működik, és az iskola közelségét megnyugtatónak érezte. Olykor, egy-egy vasárnap délután esetleg beszállhat egy focimeccsbe, nyáron talán még krikettezhet is...

Találomra elindult a dulwichi állomástól a kollégium felé vezető aszfaltozott sétányon, és az Acacia Roadon lyukadt ki. Az Acacia Road levegőjében van valami, ami azonnal bútorozott albérletek jelenlétére utal. Minden gyerek észreveszi az első pillantásra, hogy ez az utca valósággal hemzseg a másfél szobáktól.

Mike bekopogott egy ajtón, melyen cédula függött.

Talán nincs is lehangolóbb tevékenység a föld kerekén, mint albérletet kivenni. Nyilvánvalóan azok sem találnak benne élvezetet, akik a szobákat kiadják. Úgy lehetnek vele, mint Poo-Bah a Mikádó című operettben: megteszik, bár viszolyogtató.

Mike kopogtatására egy női személy nyitott ajtót. Külsejét tekintve olyan volt, mintha a Macbeth egy kevésbé igényes előadásából szalajtották volna. A hangja, akár egy gramofoné. A legutóbbi időkben szemlátomást nagy mennyiségű mosószappannal került összeköttetésbe. Az a teljes igazság– mert köztünk és az olvasó között nem lehetnek titkok –, hogy éppen inget mosott. Hasznos foglalatosság ez, és kétségkívül becses is, ám az ember megjelenésének fényét nem emeli.

Gőzölgő kezét a kötényébe törölte, és olyan tekintettel mérte végig Mike-ot, hogy az még egy főtt hal arcában is feltűnően kifejezéstelennek hatott volna.

– Akar valamit? – kérdezte a nő.

Mike úgy érezte, csapdába esett. Modorából hiányzott a könnyed fesztelenség, amely lehetővé tette volna, hogy kecsesen hátralépve eltűnjék, ezért azt válaszolta, hogy akar valamit. Egészen konkrétan egy albérletet.

– Zemeten – jelentette ki a vészbanya. Mike ezt úgy fordította le magának, hogy a keresett objektum fent van az emeleten.

A menet egy sötét lépcsőfeljáró tetején egy ajtó elé ért. A tragédiaszökevény kinyitotta, és belépett rajta. Mike megállt a küszöbön. Benézett.

Nagyon undorító szoba volt. Az a tökéletesen jellegtelen helyiség, amely csak bútorozott albérletekben fordul elő. Mike, aki otthoni szobája kényelméhez és a kollégiumi hálóterem derűs egyszerűségéhez szokott, most úgy érezte, ennél rettenetesebb helyet még sohasem látott. Szobának olyan volt, mint tengernek a Sargasso-tenger.

Némán körülnézett. Aztán így szólt: – Igen. – Ennél többet nem is tudott volna mondani.

– Szép szoba – hazudta arcátlanul a némber. A szoba ugyanis nem volt szép. Sohasem volt szép, amióta megépült. Az sem látszott valószínűnek, hogy egyáltalán valaha szép szoba lehet belőle. Viszont olcsónak nézett ki, és most csak ez számított. Senki sem merészelne sokat kérni egy ilyen szobáért. Ha a háziasszonyban volna egy szemernyi tisztesség, még fizethetne is valami szerényebb összeget azért, hogy valaki hajlandó ebben a szobában aludni.

– Mennyi a bér? – tudakolta Mike. Lényeg, hogy olcsó legyen. Annyit már tudott, hogy a bankban havi négy font tíz shilling lesz a kezdő fizetése, és apja további öt fonttal toldja majd meg havonta. Évi száztizennégy fontból fejedelmi életmódra nem futja.

A vészbanya a kérdéstől némiképp felélénkült. Bevezetőként megismételte előbbi kijelentését, mely szerint ez egy szép szoba, majd azzal folytatta, hogy „csak neki” heti hét shilling és hat pennyért „hajlandó” kiadni a szobát. Ezzel nyilván azt akarta érzékeltetni, hogy ha a perzsa sah vagy a kapurtalai maharadzsa óhajtana egy éjszakát eltölteni a bérleményben, ők bezzeg hiába rimánkodnának ilyen kedvező díjszabásért. És ebben a világítás is benne van. A szénért viszont külön kell fizetni. – Hat penny egy pitli. – A takarítást az ár magában foglalta.

A feltételek ismertetése után a némber a hivatásos labdarúgóktól ellesett mozdulattal az ágy alá továbbított egy pormacskát, majd visszasüppedt korábbi némaságába.

Mike azt mondta, neki így megfelel. A vészbanyán nem látszott meg, hogy örül ennek.

– Étkezés! – hozta szóba. – Reggeli is fog kölleni. Szalonna, tojjás, ijjesmi. Igaz?

Mike azt felelte, hogy igaz.

– Azér külön péz jár – mondta a vészbanya tompán. – Hát a vacsora? Egy szelet sült vagy egy kis finom kolbász?

Mike meghajtotta fejét a fantáziadús ajánlat hallatán. Egy szelet sült vagy egy kis finom kolbász – úgy érezte, körülbelül ez minden, amire ezek után még szüksége lehet.

– Azér külön péz jár – ismételte a vészbanya az előző sikeren felbuzdulva.

Mike azt felelte, ő is így gondolta. Ezek után előlegben letett egyheti lakbért, hét shillinget és hat pennyt, cserében kapott egy gyűrött nyugtát meg egy hatalmas kulcsot, és a szeánsz befejeződött.

Mike kiment a házból. Tett pár lépést, és ott állt a kollégium parkjának kerítése előtt. Vége felé járt az augusztus, hosszabbodtak már az esték. A félhomályban hidegnek és tágasnak tűnt a krikettpálya, az iskolaépület sötéten, elmosódva rajzolódott ki a szállongó, ritkás ködben. A vasúti híd melletti kis kapu nem volt bezárva. Mike bement, és lassú léptekkel átsétált a parkon, egészen a facsoportig, amely a krikettpályát elválasztotta a futballpályától. Kellemes és megnyugtató volt ez a környezet, különösen a vészbanya szűk albérlete után. Mike leült egy padra az eredményjelző tábla mellett, és a pálya túloldalán álló öltözőépületet nézte. Aznap először vett erőt rajta a honvágy. Mostanáig tartott benne a különleges kaland okozta izgalom, de a krikettpálya és a lelátó nagyon élénken emlékeztette Wrykynra. Metsző élességgel hasított szívébe a bizonyosság, hogy a dolgok régi rendje végérvényesen a múlté. Jönnek még nyarak, játszanak még meccseket ezen a pályán, aratják majd a dicsőséges pontokat, és a végjátékban felfokozódik majd az izgalom, de ami őt illeti, neki már annyi. „Első osztályú ütős volt annak idején. Wrykynban két éven át ő vezette a ranglistát. Aztán elment Londonba, vagy hova.” így beszélnek majd róla, ha épp el nem felejtik mindenestül.

A főépület tornyán az óra egyik negyedet ütötte a másik után, de Mike csak ült és merengett. Későre járt már, mire fölkelt a padról, és visszagyalogolt az Acacia Roadra. Addigra átfázott, megdermedt, és egészen nyomorultul érezte magát.