Kilencedik fejezet

Nemo repentefuit turpissimus.

„Senki se lett egyszerre a legrosszabb.”^[10]

(Juvenalis, Szatírák, II. 83.)

Gyere már!

A császári konyhák főszakácsa, Constantinus kedvence kézen fogta a fiatal konyhalányt és a lépcső felé húzta. Odalenn, a zömök oszlopokkal teli, alacsony mennyezetű helyiségben szenet és fát tároltak. A főszakács mindig idehozta az ágyasait, ahogy a szeretőit hívta főként nyáron, amikor senki nem ment le a pincébe. Megtörölte zsíros arcát, majd tunikájába dörzsölte a kezét és elismerően végigmérte az olajbarna bőrű, sűrű, fekete hajú, formás lányt. A másik szakács, aki rendszerint felvette az új szolgálókat, már hált vele, és részletesen beszámolt a lány képességeiről. A főszakács azonnal nekilátott, hogy elcsábítsa a lányt, jobb helyet ígért neki a konyhában, és azt mondta, talán még felszolgálóvá is előlépteti, hogy bejuthasson a császári étkezőbe. Gondoskodott róla, hogy a legfinomabbakat kapja a lakomák utáni maradékokból. Ma reggel is a legjobb finomságokat kapta az előző esti vacsoráról: sajtot, mézet, mogyorós és fügés süteményt, körtepudingot és különféle mártással leöntött húsokat.

Gyere! ismételte a főszakács, és megragadta a lány kezét.

Biztos vagy benne? suttogta a lány, megjátszva az ijedt őzikét. A szakácsnak már elmondta a barátja, hogy a lány ellenkezik majd és vonakodónak tűnik. Az biztos, hogy jól játszotta a szerepét ajkát harapdálta és szilárdan megállt a lépcsősor tetején, hiába próbálta gyengéden magával húzni.

Tarts ki javasolta barátja , és tiéd a gyönyörök paradicsoma. Vidd valami elhagyatott helyre, ahol senki nem hall benneteket.

– Ne butáskodj! A főszakács érezte, hogy gyomra bizseregni kezd az izgalomtól. Összebújunk egy kicsit, utána visszajöhetsz a konyhába, kapsz vizet és mézes süteményt.

A szolgálólány még mindig a vonakodó hölgyet játszotta, de követte a pincébe. Már elhatározta, hogy a lehető legjobb lesz a főszakácshoz és beférkőzik a kegyeibe. Szerette volna, ha a többi szolgáló fölé kerül, a legfinomabb falatokat kapja a maradékból és a legtisztább helyen alhat.

A főszakács kinyitotta az ajtót és azon mesterkedett, hogy meggyújtsa a falakra erősített fáklyákat és a két cserép olajlámpást, melyekre Pegazus alakját faragták. A lány távolabb sétált és körülnézett a dohos helyiségben.

Kész! A főszakács hátralépett. A két lámpás égett, a fáklyák szikrákat szórtak. A lány felnyögött mögötte.

Semmi baj mormolta a szakács. Érezte, hogy a lány megérinti a karját. Elvigyorodott és megfordult.

– Mi a baj?

Még a félhomályban is látta, hogy a lány arca megváltozott: sápadtnak és elgyötörtnek tűnt, alsó ajka remegett. Egy szót sem bírt kinyögni, csak rángatta a férfi karját és a pince mélye felé mutogatott. A főszakács követte a tekintetét és eltátotta a száját, majd előrébb lépett, magával húzva a lányt.

Apolló nevére suttogta , mi ez?

A lány kiszabadította magát, fojtottan felnyögött és kimenekült a félig nyitva álló ajtón. A főszakácsot keményebb fából faragták. A kilencedik hispániai légió veteránjaként épp elég holttestet látott már, keresztre feszített, olajban megfőzött, feldarabolt emberek testét, felpuffadt tetemeket Istentől elhagyott csatamezőkön, de amit a helyiség végében látott, még őt is megrázta, és a félhomály még borzalmasabbá tette a látványt. Két egymás melletti oszlophoz egy-egy holttestet kötöztek. A főszakács közelebb ment, és hunyorgott a sötétben. Felismerte a két filozófust a capuai iskolából. Az idősebbik üveges szemekkel meredt rá.

Justinus suttogta a főszakács az vagy, igaz? Úgy beszélt, mintha arra számítana, hogy a véres halott válaszolni fog. Az öreget teljesen meztelenre vetkőztették, sovány, csontos testének látványát még szánalmasabbá tette összeaszott nemi szerve, visszeres lába és piszkos felsőteste, mely fehér volt, mint a partra vetett hal hasa. A főszakács alaposabban megnézte. Justinus száját egy bőrdarabbal tömték be, mellette a földön ott hevert az erős szíriai íj, mellyel közvetlen közelről fejbe lőtték és egy bőrtegez. A kampós, tollakkal ellátott nyílvesszők nagy része Justinus húsából állt ki, a többi a földön hevert a holttesttől jobbra.

Nem lehetett túl jó íjász suttogta a főszakács. Legalább öt vagy hat nyíl célt tévesztett. Justinust vastag, olajos kötéllel kötözték meg, ami a húsába mélyedt, de épp eleget hagyott szabadon a bőréből ahhoz, hogy a nyilak eltalálják. A főszakács kíváncsiságtól vezérelve a halott szemébe nézett. Eszébe jutott a dajkamese, hogy a halott tekintete megőrzi azt, amit utoljára látott, Justinus szeme azonban csak két fekete foltnak látszott, melyek teljesen kifordultak, láthatóvá vált véreres szeme fehérje.

A főszakács a másik holttest felé fordult. Az ő nevére nem emlékezett, de tudta, hogy a szónokok egyike. A fiatalabb áldozatot is levetkőztették, az oszlophoz kötözték és betömték a száját. A főszakács befogta az orrát. Ez az ember már régebben halott lehetett, szaga és látványa is jobban megrázta, mint a Justinusé. Minden ruháját letépték, arccal az oszlop felé fordulva kikötözték és halálra korbácsolták. A közelben egy munkafelügyelő bronznyelű korbácsa hevert, a bőrszíjak végén éles bronz- vagy csontszögekkel. A főszakács látott már hasonló holmit, ő is tartott egy ilyet, és gyakran fenyegette vele a konyhai szolgákat, de sosem használt volna ilyen kegyetlen fegyvert. A halott fejére vér száradt, látszott, hogy a verés során többször is nekiütődött az oszlopnak. A főszakács megérintette a holttest nyakát. Hidegnek, nyirkosnak érezte a bőrt, kőkeménynek az izmokat.

Két férfi mormolta a főszakács. Visszament Justinus testéhez és megérintette. Emlékezett a hadseregben töltött idejére. Épp elég testet cipelt a sírgödörbe, és tudta, hogy a fiatalabbik már legalább tizenkét órája halott, Justinus teste azonban kevésbé volt hideg és merev, valószínűleg nem sokkal hajnal után ölhették meg.

A főszakács hirtelen rádöbbent, mit tesz, de nem akart sikoltozva kirohanni, mint egy gyermek, hogy élcelődjenek rajta, tovább kellett alakítania a harcedzett veteránt. Megfordult és visszament az ajtóhoz. Büszke volt arra, hogy kiszolgált katona, hozzászokott a vér és kiontott belek látványához, mégis… Még egyszer hátrapillantott. Ez a két holttest, ahogy kikötözték őket, ahogy meghaltak… Mi válthatta ki azt a heves gyűlöletet, ami képes erre?

***

– Halott… Narcissus lenézett a két holttestre, melyek ott feküdtek kiterítve egy tölgyfa messze nyúló ágai alatt. Halottak és rothadnak… legalábbis az egyikük, úrnőm. El kell mondanod az Augustának, hogy alighanem el kell égetni őket.

Claudia illatos pamacsot szorított az orrához és hevesen bólogatott. Ő is a két holttestet nézte a lomb árnyékában. Milyen gyönyörű nap, milyen gyönyörű hely ez itt a vadvirágokkal az üdezöld fűben! Könnyű szellő fújt, enyhítve a hőséget, egy bokor felől vidám madárdal szólt. Zöld üdeség vette körül a holttestet, rájuk pillantani olyan volt, mint egy undorító folyadékkal teli ékköves kehelybe nézni. Két holttest, két ember, akik ugyanazok az életben, mint a halálban… Eltűnődött, min mondana Athanasius. Igaza lenne a keresztényeknek? A Septimus és Justinus néven ismert lelkek túlélték volna halálukat? Lehet, hogy átlépték a láthatatlan, de örök választóvonalat, mely elválasztotta őket az élőktől, és most istenüktől kérnek igazságszolgáltatást? Vagy csak eltűntek, mint a kialudt tűz füstje? Vagy olyanná lettek, mint a kísértetek, akikről Homérosz írt, halványuló lelkek, akik egyre veszítenek erejükből, elszivárog belőlük az életerő, míg a léten túli sötétségben rejtőznek?

Vajon igaz… ? suttogta Claudia.

Micsoda? kérdezte Narcissus.

Semmi legyintett Claudia. Nem akarta elmondani, miért esett olyan nehezére elfogadni Krisztus tanításait. Azt el tudta hinni, hogy egyvalaki feltámad halottaiból, miután hatalmas küzdelmet vívott az elmúlással Krisztus éppolyan hős volt a szemében, mint Apolló vagy Herkules, egy keresztre feszített, elítélt bűnöző, aki az élet és a fény uraként, mindennek parancsolójaként tért vissza. Ezt meg tudta érteni, de nem tudta ugyanezt elhinni a hibákkal teli, esendő Dionysiusról és Justinusról, akik életükben ostoba gondolatokat dédelgettek, és szánalmas módon haltak meg. Hogy maradhatna életben a lelkük? És a többiek, Róma népe, a barbár hordák, akik körülvették a birodalom határait? Mindannyian halhatatlanok lennének? Mindannyiukban ott az isteni szikra?

Úrnőm!

Elnézést. Claudia megrázta a fejét, gondolatai elillantak. Van két holttestünk. Te mindent tudsz a halottakról. Kiderítettél valamit?

Septimus halt meg először felelte Narcissus komor arccal. Legalább tizenkét órája halott, a bőre kezd elszíneződni, vére alvad. Készen áll a balzsamozásra, de minden eszközöm elégett a tűzben. Őt is el kellene égetnünk.

– Azzal most ne törődj mondta Claudia. Hogyan halt meg?

– Először fejbe vágták, mint valami ökröt a mészárszéken, aztán az oszlophoz kötözték, betömték a száját és halálra korbácsolták. Mindenhol érték korbácsütések, a nyakától a fenekéig, még a lábán is. Narcissus letérdelt Septimus holtteste mellé. A korbács éles szögei végighasították a húsát és darabokat téptek ki belőle.

Claudia a kék és vörös csíkokra nézett a tetem hátán és újra az orrához emelte az illatszeres pamacsot.

A fickó, aki meggyilkolta, mindkét kezét használta folytatta Narcissus. Amikor elfáradt, átvette a korbácsot a másikba. Azt mondtam, fickó, de lehetett nő is. A korbács ijesztő fegyver, nekem is volt alkalmam megízlelni tette hozzá komoran. A fémszögek komoly sebeket okoznak, mindent szét tudnak roncsolni, de a legrosszabb a fájdalom.

Mit tudsz még?

– Septimus nem érezhette sokáig a kínt, a szíve hamar felmondta a szolgálatot. Látom az arcán. A bőre puffadt és foltos. Szerintem alig pár percig bírta.

– És Justinus?

Őt is erősen fejbe vágták, hátulról. Hajnal körül halhatott meg. Láttad vont vállat Narcissus , levetkőztették és az oszlophoz kötözték, az íjász pedig közel állhatott hozzá, mert a nyilak nagyon mélyre hatoltak a testében. A gyilkos alighanem csak pár lépésre állt áldozatától.

Claudia a holttestre nézett. Narcissus először letörte a nyílvesszők végét, majd egy, a konyháról kölcsönkért késsel kivágta a horgas nyilakat.

Ő sem bírta sokáig tette hozzá Narcissus gyászos hangon.

Mit tudsz az íjászról?

Nem tartozott a legjobbak közé. Nagyon közel kellett állnia. A bal keze az ügyesebb, mert a földre hullott nyilakat az áldozattól jobbra találták meg.

Claudia szórakozottan bólintott. Beszélt a főszakáccsal, végighallgatta a részletes beszámolót, majd körülnézett a sötét, dohos pincehelyiségben is, ahol rendszerint szenet és tűzifát tároltak. A nyári hónapokban a pince üresen állt, kitakarították, hogy ősszel újra feltöltsék. Semmit nem talált, ami elárulhatta volna a gyilkos kilétét, de rájött, miért ezt a helyet választotta a gyilkossághoz: az épület messze állt a villától, közel a latrinához. Bizonyára ott várta meg a két áldozatot. Minél többet tűnődött Claudia, annál inkább úgy sejtette, véletlenszerűen esett a választás a két filozófusra. A capuai szónokok természetüktől fogva magányosak voltak, azonkívül féltek is, mert sok titkot őriztek. A hozzájuk hasonlók szerettek sok időt tölteni egyedül, így könnyen meg lehetett ölni őket. Továbbra sem értette azonban, hogy miért kellett meghalniuk. Nem talált bizonyítékot, de mikor belegondolt, milyen kegyetlenséggel járt el a gyilkos, gyanította, hogy a két gyilkosság, ahogy a Dionysiusé is, kapcsolatban áll azzal, ami Capuában történt a Diocletianus-féle keresztényüldözések idején. A többi filozófus is így gondolhatta, mert halálosan féltek attól, mi történhet velük, ha a villában maradnak, és már készülődtek, hogy távozzanak.

A villa népét a konyhalány riasztotta, aki sikoltozva rohant át a kerteken, és mikor az őrök megállították, képtelen volt értelmesen elmondani, mit látott. A főszakács azonban hűvös nemtörődömséggel viselkedett, ő kereste meg Gaius Tulliust, hogy riadóztasson. Maga Helena is lement a pincébe, megnézte a holttesteket és haragosan rámordult Athanasiusra és Sylvesterre, közölte, hogy vége a teológiai vitának, aztán Claudiához fordult.

– A szent kard eltűnt sziszegte haragosan, és megtörölte szája sarkát , három szónok meghalt, a fiamat megtámadták, te pedig semmiről nem tudsz, kisegér, semmire nem jöttél rá.

Claudiának több esze volt, mint hogy vitatkozni kezdjen; lehajtott fejjel hagyta, hogy az anyacsászárné kiadja dühét.

A lány visszasétált az épülethez és felnézett a vigyorgó Bacchus fejével díszített ablakra. Burrus és őrei a távolból figyelték. Claudia zajt hallott és megfordult. Sylvester jelent meg, mintha a semmiből lépett volna elő, nyomában Timothaeus csoszogott. A presbiter egy tölgyfa árnyékában állt és szomorúan nézte a két holttestet.

Ez az orgyilkos maga az ördög jelentette ki. Fel nem bírom fogni, miért kellett Dionysiusnak ilyen borzalmas módon meghalnia, és most ez a kettő is… A gyilkos nagyon gyűlölhette őket.

Igazad van felelte Claudia.

Egyben a hitünket is gúnyolja.

Hogy érted ezt?

– Tanulmányozd a történelmet, Claudia! Dionysius, Septimus és Justinus hasonló módon haltak meg, mint a mártírok az arénában: az egyiket kivéreztették, a másikat agyonkorbácsolták...

A harmadikat agyonnyilazták, mint Sebestyént fejezte be Claudia.

– Te nem így gondolod, Timothaeus? fordult Sylvester a gyászos képű háznagyhoz, aki bólintott.

Presbiter!

Igen, Claudia?

Beszélhetnénk négyszemközt?

Sylvester közelebb ment a lányhoz. Claudia megfogta a köntöse ujját és még távolabb húzta, hogy Timothaeus és Narcissus ne hallják őket.

Van valami közöd a történtekhez? kérdezte.

Sylvester döbbenten nézett rá.

Gyilkossághoz? Kínzáshoz? Claudia, lehet, hogy cselszövő vagyok, de nem követek el ilyesmit.

A lány állta a tekintetét.

Gyanakszol valakire?

Igen harapott az ajkába Sylvester. De hosszú a lista. Mindenki gyanús ebben a villában. Elfordult. Bárki lehet! suttogta rekedten. A császár keze is benne van? Lehetséges. Athanasius? Néhány barátja meghalt Capuában az üldöztetés idején. Burrus? Fizetett gyilkos, lehet, hogy valaki megparancsolta neki, hogy ölje meg a filozófusokat. Ugyanez igaz Gaius Tulliusra is. Chrysis is járt Capuában.

Akartam is kérdezni: mi történt ott vele?

Nem fizette a tandíjat és néhány értékes tárgy is eltűnt. Sylvester vállat vont és tovább sorolta a neveket. Rufinus, Timothaeus, Narcissus? De te olyat akarsz hallani tőlem, amit nem tudsz már magad is, igaz?

Igen felelte Claudia. Mondd, hogyan halt meg Pál, a keresztény mártír, a nagy tanító? Hol temették el?

– Pál zsidó volt és egyben római állampolgár felelte Sylvester. Néró uralmának vége felé hozták Rómába, hogy szembesítsék az ellene felhozott vádakkal. Az áldott Pál ellenfelei befolyással rendelkeztek a császár szeretőjénél, ezért kimondták rá a halálos ítéletet. Péterrel ellentétben, akit fejjel lefelé feszítettek keresztre, Pált római polgárjoga miatt csak lefejezésre ítélhették. Börtönéből kivitték a városfalakon túlra, egy kis kúthoz, ami közel áll az ostiai út melletti temetőhöz. Kivégezték, tanítványai pedig később eltemették a közelben. Sylvester fanyarul elmosolyodott. Már készítik az emlékművét, egy szentélyt. Miért kérdezed?

Csak úgy Claudia otthagyta a papot.

Nemsokára távozom a villából szólt utána Sylvester , a császár visszatér Rómába, hogy megünnepelje a születésnapját és részt vegyen a játékokon. Úgy tudom, a te Murranusod is harcolni fog. Ha legyőzi Spiceriust, utána Meleagrosszal száll szembe.

Nem az én Murranusom csattant fel Claudia, és visszament a paphoz. Már tudok róla. Mit akarsz még mondani?

Sylvester középső ujjának gyűrűjével játszott.

Érdeklődtem Meleagrosz után a kedvedért. Igazad van. Eljátszhatja a nyugodt harcost, de valójában kegyetlen mészáros. Szeret gyilkolni, nem csak azért, mert ez a munkája, ahogy Burrusnak vagy Gaiusnak. Rufinus azt mondja, Meleagrosz néha úgy játszadozik az ellenfeleivel az arénában, mint macska az egérrel. Gondoltam, elmondom neked… Sylvester húzgálni kezdte ujján a gyűrűt. Nem, nem azért, hogy megrémisszelek. Soha nem tenném. Megtudtam valami érdekeset. Capuában nemcsak szónoki iskola van…

Hanem gladiátoriskola is, igaz? vágott közbe Claudia. Most jutott csak az eszembe, pedig híres iskola. Onnan indult Spartacus rabszolgalázadása.

Sylvester különös pillantást vetett rá.

Meleagrosz ott volt, mikor az üldöztetés kezdődött, a szóbeszéd szerint segített a keresztények összegyűjtésében. Nemcsak őrizte őket, hanem gyakran részt vett a vallatásban is.

Vagyis kínozta őket?

Igen, Claudia, így is mondhatjuk. A pap távozott.

Mit csináljak a holttestekkel? kiáltott utána Narcissus. Nem hagyhatjuk itt őket. Bűzleni fognak.

Sylvester odament és suttogott valamit a balzsamozómester fülébe. Narcissus bólintott, majd odakiáltott Burrusnak és zsoldosainak, hogy segítsenek.

Claudia végigsétált a gyepen és lement a lépcsőn, vissza a raktárhelyiségbe. Fogott egy széket és leült a két, még vérmocskos oszloppal szemben. Legyek zümmögtek a holttestekről levágott vérfoltos kötelek fölött. A magasan a falba vágott szellőzőnyílásokon beszivárgott némi fény, a fáklyák füstölögtek, kezdtek kialudni. Claudia semmi érdekeset nem látott. Elgondolkodott azon, amit Sylvester mondott. A gyilkos, aki bárki lehet, valahogy elhívta két áldozatát a többiektől, fejbe verte és idevonszolta őket. A lány biztos volt benne, hogy a haláleseteknek semmi köze a teológiai vitákhoz, inkább a múlt eseményeivel állhatnak kapcsolatban, de kinek a múltjával?

Felállt, odament a földre vetett kötelekhez, felemelte az egyiket és szemügyre vette a rákötött egyszerű csomókat. Eltűnődött, vajon ilyeneket találtak-e Dionysius holttestén is.

Csoszogó lépteket hallott a háta mögül. Keze az övére varrt tokban lógó tőr felé siklott. Miközben megfordult, felkapta a széket, hogy pajzsként tartsa maga elé, tőrét heggyel előre tartotta, ahogy Murranus tanította. A félhomály elrejtette a jövevényt, Claudia csak akkor ismerte fel, amikor a férfi csettintett nyelvével.

Chrysis! suttogta. Mit keresel itt?

A kamarás közelebb lépett.

Mit csinálsz, Claudia?

Sose lopózz így mögém! figyelmeztette Claudia. Akár császári kamarás vagy, akár nem, Chrysis, tudom, hogy nem kedvelsz, és nem szeretek háttal ülni neked.

Túlságosan gyanakvó vagy suttogta Chrysis. Te kis éles nyelvű, kemény szívű szuka!

– Mit sem szeretek jobban annál, mint ha magas erkölcsi szinten állók oktatnak. Claudia letette a széket.

Csak beszélni akarok veled.

Miről?

Capuáról.

Jártál ott?

– Te is tudod, hogy igen. Te, az éles szemeddel, a folyton szaglászó orroddal! Azért mentem oda, hogy megtanuljak szónokolni, ne dadogjak és selypítsek. Elfogyott a pénzem, ezért elvettem a másokét, de végül így sem tudtam tovább fizetni a tandíjat és elmenekültem.

Kémkedtél, Chrysis? Elárultad a keresztényeket?

Te szajha!

Kérdeztem valamit. Claudia leült a székre.

Semmi közöd hozzá!

Akkor miért jöttél?

– Mert úgy gondolom, hogy aki Capuában járt, arra mind halál leselkedik.

– Vagy az, hogy gyilkossággal gyanúsítják.

Claudia! Chrysis közelebb csoszogott. A lány nem kedvelte a kövér kamarást, sem az arcára kiülő hamis mosolyt. Szeretném, ha barátok lennénk! Fontos értesülést szereztem.

Miről?

Meleagrosz is Capuából jött.

Tudom mordult fel Claudia.

De azt nem tudtad, hogy bármekkora összegben fogadtak is az emberek arra, hogy Murranus megöli Spiceriust, az semmi ahhoz képest, amit arra tettek fel, hogy Meleagrosz megöli Murranust.

Hogy érted ezt? Claudia már épp azon volt, hogy elteszi a kést, de most újra a kamarás felé szegezte.

– A fogadás különös dolog, Claudia magyarázta Chrysis még közelebb húzódva. Olyan, mint az élet az udvarban: semmi nem az, aminek látszik. Fogadhatsz két harcos közül az egyikre, de több más módon is. Rufinus és Meleagrosz, aki szeret hencegni és nem bírja tartani a száját, azt mondja… Chrysis az orrát piszkálta. Ó, ami azt illeti, nem találkoztál vele már korábban is? Meleagrosszal reggeliztem ma, mielőtt visszament Rómába. Biztos benne, hogy ismer téged, de nem tud rájönni, honnan.

Téved.

– Mindenesetre fecsegett tovább Chrysis azt beszélik, hogy egyre több pénzben fogadnak Meleagroszra, egymás után teszik rá a sestertiusokkal teli zsákokat. Egyszerű, mire fogadhatnak: arra, hogy Murranus győz, arra, hogy Murranus veszít, vagy arra, hogy Murranus legyőzi Spiceriust, de veszít Meleagrosszal szemben. A legtöbben úgy vélik, legyőzi Spiceriust, de Meleagroszt már nem tudja.

Claudia érezte, hogy felkavarodik a gyomra. A torka úgy elszorult, hogy nehezére esett nyelni.

És? kérdezte nagy erőfeszítéssel.

– Térjünk csak vissza Spicerius kis balesetére, arra, hogy eszméletét vesztette az arénában. Akkor arra fogadtak a legtöbben, hogy Murranus megöli, ő életben marad, hogy szembeszálljon Meleagrosszal. Ha erre sor kerül… figyelj rám, Claudia! lengette meg egyik húsos kezét a lány arca előtt. Murranust felkavarta volna az eset, mindenki azt hinné, hogy csalt, és amikor szembeszáll Meleagrosszal, hogy is fogalmazzak, nem hozza a legjobb formáját.

Claudia rettenetesen kívánt egy pohár tiszta vizet, hogy lemossa torkából a maró, savas érzést. Tudta, hogy Chrysis veszélyes, de tájékozott. A gyilkosságok megijesztették, és most valószínűleg azért jött, hogy kibéküljön vele. Claudia megnyalta a szája szélét. Chrysis csupa olyat mondott, amit a lány korábban is hallott már, többek között Helenától. Spiceriusnak meg kellett volna halnia Murranus megölhette volna, de gyanúba keveredett, kegyvesztett gladiátorként nézett volna szembe következő ellenfelével. Egy arénába lépő harcosnak bíznia kellett magában.

Miért nem mondta el nekem Rufinus mindezt?

Megtette volna Chrysis összébb húzta vállait , de az elmúlt napok eseményei mindenkit összezavartak. Nem csoda, hogy a császár vissza akar térni Rómába. Azt mondja, ott békésebb.

Mit gondolsz, mi lesz Murranusszal? kérdezte Claudia.

Két dolog jár a fejemben. Az egyik az, hogy még mindig történhet valami Spiceriusszal. Másodszor, fenyegeti még valami Murranust, vagy helyreállt a lelke békéje? Tudod, hogy van ez: a hivatásos harcosok, amilyen ő is, éppúgy edzik az elméjüket, ahogy a testüket. Győztesként gondolnak magukra, ha nem így tennének, eleve vesztesként indulnának.

Igaz. Claudia keresztbe fonta a karját. Murranus beszélt neki arról, hogy gúnyolják egymást a harcosok, hogy próbálják megtörni a másik akaraterejét, felkavarni a szívét, megzavarni a gondolatait.

Amiatt kell még aggódnod folytatta Chrysis rosszindulatú mosollyal , hogy Murranus ellen fordulnak-e, miután Spicerius veszített! Rufinus így gondolja.

Claudia csak nézte a kövér kamarást, akinek agyában úgy nyüzsögtek a gondolatok, mint a kukacok.

Azt akarod mondani kezdte lassan , hogy még mindig történhet valami Spiceriusszal, és azután Murranuson a sor? De kik azok az ők, akik így akarják?

Valakik, akik rengeteg pénzt tettek fel erre, egész vagyont mormolta Chrysis.

Volt valami a hangjában, ami felkeltette Claudia figyelmét az, ahogy azt mondta, hogy „sok”, úgy mondta, mint valaki, aki ízletes ételt lát és összefutott a nyál a szájában. A lány felnevetett.

Úgy gondolod, ez vicces?

– Te vagy vicces, Chrysis. Azért jöttél, hogy elmondd nekem ezt, mert Rufinus rád parancsolt. Ami még fontosabb: magad is szerencsejátékos vagy. Jó sok pénzben fogadtál, igaz? Feltettél minden pénzt, amit össze tudtál kaparni a kövér ujjaiddal. Kire fogadtál, Chrysis? A lány felállt. Ne gyere ide azzal, hogy a barátom akarsz lenni! Téged csak az érdekel, hogy ne kerüljön napvilágra, mit műveltél Capuában, és aggódsz az én Murranusom miatt.

Közelről már látta, mennyire izzad a kamarás. Tőre markolatával megbökte a férfi hasát.

Te kövér hazudozó!

Chrysis pislogott, majd nagyot nyelt. Úgy festett, mint egy iskolásfiú, akit összeszidnak.

Minden pénzedet Murranusra tetted fel, igaz?

Chrysis bólintott.

Félek jelentette ki. Félek, hogy Murranus veszít. Legalább tízezer sestertiust veszítenék.

Mi az ördögért fogadtál ennyi pénzben?

Nem tudtam Meleagroszról. Nem, ez így nem igaz. Figyeltem Murranust. Tudom, hogy szeret téged, Claudia. Aki szeret valakit, az jobban küzd, mert van miért élnie. Vissza kell menned Rómába, Claudia, figyelmeztetned kell a barátodat. Ha ő elbukik, én is.

Chrysis ezzel távozott. Claudia megfordult és a padlón heverő kötélre meredt.

Úrnőm! Narcissus jelent meg az ajtóban. Úrnőm, mi jár a fejedben?

Az, hogy szeretnék megfürödni! csattant fel Claudia. Mégis, mit gondolsz, mi jár a fejemben? Egyik baj a másik után ér minket.

Mihez kezdesz most?

Visszamegyek Rómába, megkeresem Polybius bácsikámat. Ideje, hogy beszéljek Sallustiusszal, a Keresővel.

***

Murranus lebukott és sietve elhúzódott. Érezte talpa alatt a Ludus Magnus, a Flavius amfiteátrumtól nem messze álló nagy gladiátoriskola küzdőterének forró homokját. A hálós, akivel gyakoroltak, felé indult, lábával felkavarta a homokot, remélve, hogy a szél Murranus szemébe fújja. Hálóját maga után húzta, és előretartotta a fából készült szigonyt, készen arra, hogy Murranus torka vagy védtelenül maradt hasa felé döfjön vele. Murranus érezte a kínzó hőséget. Bőrsisakja fojtogatta, a szemeknek, füleknek és szájnak hagyott résen homok pergett be, a bőrbélés az arcára tapadt. Lábszárvédőjét egyre nehezebbnek érezte, a szíjakat izzadság itatta át. Maga akarta, hogy a nap hevében gyakoroljanak, és ő választotta ellenfeléül az iskola leggyorsabb hálósát, egy narbói gallt, aki olyan könnyedén mozgott, mint az árnyék.

Sisakja résein át figyelte ellenfelét, aki jobbra-balra ugrált. Igyekezett elbizonytalanítani Murranust, egyben úgy akart fordulni, hogy háttal legyen a napnak. A bal karját védő fémet úgy tartotta, hogy elvakítsa ellenfelét. Murranus mindezeket a fogásokat ismerte. A hálós figyelte, tudta, ha el tudja tömíteni Murranus sisakjának réseit, ha fel tudja kavarni a port úgy, hogy ellenfele orrába és szájába kerüljön, ha el tudja vakítani szemét, melybe már belefolyt az izzadság, akkor talán csapdába tudja ejteni a hálójával és a földre tudja rántani. Murranus hátrált és nyelvével megtisztította száját. Felemelte hosszú pajzsát és erősebben markolta fakardját. Megigazította sisakját, a hűvös szellőtől máris jobban érezte magát. Észrevette, hogy a nézőtér sorai megtelnek, társai eljöttek, hogy lássák harcolni. Látta Spiceriust, a nemrég érkezett Meleagroszt és a dákokat, akik úgy gyűltek össze, mint egy csapat légy, és minden mozdulatát figyelték.

A hálós harcos közelebb lépett, hálóját úgy terítette ki, mint a pók. Murranus előretört, aztán gyorsan visszahúzódott, majd újra ellenfelére rontott. Erősen összpontosított, már nem hallotta a nézők kiáltásait, nem érezte a sisakja alatt gyűlő izzadságot, fájó izmait, sajgó jobb karját, amelyre pár perce kapott egy ütést a szigonnyal. Egy dalt kezdett dúdolni, amit még gyerekként tanult. Élvezte a küzdelmet, ez volt a lételeme. Az élet minden értelme abban összpontosult, hogy sisakja résén át figyelje a vele szembenállót, aki más körülmények közt az életére törne.

Murranus pontosan kimért minden pillanatot. Felkészült a harcra, szinte hallotta a zenét, amire halálos táncukat járták. Izgalom futott át a testén, szívével és elméjével győzelemre törekedett. Döntött. Tudta, melyik módot válassza, a kocka el volt vetve. Alkalma nyílt megfigyelni a hálóst, megjegyezte a hibákat, amiket elkövetett. Kicsit túl gyors, gondolta Murranus, túl heves.

Előrerontott, pajzsát a bal oldalon tartotta, kardja úgy mozgott, mint a kígyó nyelve. A hálós is közelebb lépett. Murranus hátrébb húzódott. Újra és újra megismételték ezt a mozdulatsort, mígnem Murranus úgy érezte, felkészült. Ekkor újra előrelendült, de most már nem húzódott vissza, ehelyett gyorsan jobbra lépett. Ellenfele meglepődött és felé dobta a hálót, de elvétette. Murranus előrevetette magát, és pajzsát faltörő kosnak használva kiütötte ellenfele kezéből a szigonyt. A hálós a földre vetette magát és igyekezett arrébb gurulni, készen arra, hogy felugorjon, de Murranus gyorsabb volt, és rácsapott a tarkójára. A hálós arccal előre a homokba zuhant, Murranus pedig a tarkójának nyomta kardja hegyét. A hálós némán feküdt, míg legyőzője felemelte pajzsát, hogy fogadja a nézők éljenzését és tapsát.

Murranus hátralépett, ledobta pajzsát és kardját, majd leemelte tolldíszes sisakját. Egy rabszolga sietett oda, hogy levegye lábszárvédőit, egy másik egy korsó vizet hozott. Murranus ivott, öntött egy kis vizet az arcára, aztán felrángatta ellenfelét és odaadta neki is a korsót.

Túl gyors voltál zihálta a hálós, és letörölte arcáról a homokkal keveredő izzadságot. Sosem gondoltam, hogy ilyen gyors is tudsz lenni.

Számítanod kellett volna rá vigyorodott el Murranus. Ha látod, hogy ellenfeled előre-hátra mozog, különösen ha kard és pajzs van nála, akkor lefogadhatod, hogy előbb-utóbb oldalról fog támadni. A pajzsomat használtam, de vannak más módok is. Összegabalyíthattam volna a hálódat a pajzsommal és annál fogva húzhattalak volna a kardomba. Gyengéden megveregette ellenfele arcát. Erről sose feledkezz meg, és akkor életben maradhatsz tette hozzá halkan. Az arénában a pajzs veszélyesebb, mint a kard: elfoghatja a hálód, eltompíthatja a szigonyod, azonkívül nagyobbat tud ütni, mint egy pöröly. Gyere, ünnepeljük meg egy kupa borral a győzelmemet.

Csatlakoztak társaikhoz. Spicerius gratulált Murranusnak, a kezébe nyomott egy kupa bort, megveregette a hátát és dicsérte a mozdulatait, de azt is elmondta, amit hibának látott. Murranus elkapta Meleagrosz tekintetét és odabiccentett neki.

Nagyon el van telve magától suttogta Spicerius. Egyikünknek alaposan móresre kell majd tanítania.

Egész tömeg alakult ki Meleagrosz körül, kérdések özönét tették fel neki. A dák vezér is őt figyelte és Agrippina is vele kacérkodott.

Hadd tegye suttogta Spicerius. Amíg engem látogat a Nőstény Szamár fogadóban, nem törődöm vele. Majd megtanítom neki, hogy ne meresztgesse a szemeit az ellenfelemre.

***

Murranus összeszedte a fegyvereit és belépett a fürdőbe. Először a meleg vizes medencébe ugrott, majd a hidegbe. Egyre csak az előbbi küzdelem járt a fejében. Remélte, hogy ellenfelei elég ostobák, hogy azt higgyék, ugyanezeket a hibákat fogja elkövetni az arénában is.

Spicerius csatlakozott hozzá és egyre csak Meleagroszról beszélt, sorolta, mire ügyeljen majd Murranus, de alig figyelt rá. Átment a szomszédos helyiségbe, lefeküdt egy priccsre és hagyta, hogy az iskola masszőrje különféle olajokkal végigmasszírozza a testét és enyhítse izmai feszültségét. Spicerius most a lakomáról fecsegett, amit Agrippina rendez. A délutánt a hűs kertben töltik majd, amikor pedig leereszkedik az éj, megkezdődik a mulatság.

Murranus elszunnyadt. Arra ébredt fel, hogy a masszőr rácsap a hátára és ruháira mutat, melyeket egy ládára terítettek az ajtó mellett. A gladiátor felvette ágyékkötőjét és hosszú, fehér vászontunikáját, aztán az értékek őréhez ment, hogy visszakapja nyakékét, karperecét és gyűrűit. Felvette saruját és kiment Spiceriushoz az oszlopos verandához.

Spicerius letette boroskupáját és az út felé intett, ahol Meleagrosz épp a dákokkal beszélgetett. Agrippinának nyoma veszett.

– Ránk, gladiátorokra, igencsak jellemző a hencegés jegyezte meg Spicerius , de Meleagrosz túlzottan is biztos a győzelmében. Murranus felé fordult és megragadta a karját. Herkules, segíts! suttogta.

– Mi történt? Murranust aggasztotta társa arckifejezése. Spicerius mintha kísértetet látott volna.

– Tudod, hogy van ez magyarázta Spicerius, és szorítása erősödött Murranus karján. Te is jártál ott, Murranus, te is vártál lenn a sötét folyosón, hogy kilépj az arénába. Odafenn szól a zene, a tömeg a véredet követeli. Láttam párszor, ahogy gladiátorok, erős, bátor férfiak hirtelen elsápadnak, kiül az arcukra a rettegés, és ha kérdezed őket, miért, azt mondják, úgy érzik, mintha elsuhant volna mellettük a halál és megérintette volna őket.

– És? kérdezte Murranus, és lerázta magáról Spicerius kezét.

Én is ezt érzem most, Murranus!