Negyedik fejezet

O tempora! O mores!

„Ó, idők, ó, erkölcsök!”^[5]

(Cicero: In Catilinam, I. 1.)

Mire végigsiettek a folyosókon, oszlopos verandákon, kapukon és kerteken, a Gyász Házát, ami a villa túlsó végében állt, csaknem elemésztette a tűz. Magasra csaptak a lángok, a forróságot messziről érezni lehetett. A tető leszakadt, a téglafalak omladoztak. Szolgák, tisztségviselők, katonák, a császári család tagjai érkeztek sietve a fák során át, de nem tehettek semmit. Timothaeus megpróbálta sorba állítani az embereket, hogy egymásnak adogassák a vödröket, de nem mentek semmire. Burrus futva jött egy vödör vízzel, de olyan sok bort ivott, hogy beleejtette a vödröt a lángoló tűzbe és ő is utánazuhan, ha kíséretének egy tagja nem rántja vissza. A germánok énekelni kezdték egyik vad dalukat, majd táncba fogtak, de az anyacsászárné ostorként pattanó hangon rájuk parancsolt, hogy hallgassanak el. Claudia körülnézett. A füsttől köhögnie kellett. A császári család tagjai biztos távolban, egy szikomorfa alatt kerestek menedéket. A lány elindult feléjük. Sylvester nyugodtan állt az anyacsászárné mögött, Constantinus összecsukható széken ült kipirult arccal, kezét a térdén nyugtatva. Látszott, hogy élvezi a látványosságot.

Volt odabenn valaki? kérdezte, hangja túlharsogta a tűz robaját.

Csak két holttest, fenség kiáltott vissza Timothaeus. Dionysius és egy koldus, akit az út mentén találtunk holtan.

Most már halottabbak, mint voltak… szénné égtek tréfálkozott a császár.

Helena közelebb intette Claudiát. Constantinus csókot fújt a lány felé. Sylvester a császár mögött állva meghajolt, Chrysis pedig kinyújtotta a nyelvét Claudia felé, olajjal bekent arca örömtől ragyogott.

– Nagyon szép tűz! sóhajtott a császár. Gyönyörűek a lángok.

Gyújtogatás! csattant fel Helena. Tönkretettek egy császári tulajdonban álló épületet.

Gyújtogatás? pillantott fel Constantinus az anyjára. Ki akarna elégetni két holttestet?

Talán a kincstárnok mondta Chrysis. Hogy ne kelljen a temetésükre pénzt költeni.

Gyújtogatás volt? ismételte Constantinus, arcáról mintha letörölték volna a mosolyt.

– Nézd csak a tüzet felelte Helena elgyötörten. Mitől lángolna ilyen hevesen? Volt benn valami éghető anyag, Timothaeus?

Semmi, Augusta lépett közelebb a kormos arcú háznagy. Semmi. Hívás nélkül leült a fűre és törölgetni kezdte arcát egy ronggyal.

– Mi oka lehetett bárkinek is felgyújtani? kérdezte Rufinus, a bankár, ismételve a császárt.

Helena oldalba bökte Claudiát.

Dionysiust meggyilkolták.

Hangosabban, kislány! mordult rá Constantinus.

Dionysiust meggyilkolták ismételte meg Claudia hangosabban. A testét a Gyász Házába szállították. Arra gyanakszom, a holttest segítségével azonosíthattuk volna a gyilkost.

Hogyan? kérdezte Helena. Dionysiust megvagdalták, mint a sonkát, és kivéreztették. Megvizsgáltam a holttestet.

Claudia elmosolyodott.

Augusta, kérdést tettél fel és válaszoltam. Nem tudom pontosan, mit akarhatott elrejteni a gyújtogató.

Lehet, hogy nem a gyilkos tette jegyezte meg Chrysis. Tudom, mennyire szeretik egymást ezek a keresztények. Nem azt mondják, hogy aki támadja hitük tanításait, annak testét és lelkét a pokol tüze emészti el?

Ne az én káromra tegye morogta Constantinus, és felállt. Chrysis! Találd meg a gyújtogatót, és ha nem ad nagyon jó magyarázatot, feszíttesd keresztre a kapu előtt. Eleget láttam, anyám. Gyere, beszélnünk kell.

A császár és kísérete visszavonult a palotába. Claudia ott maradt a szikomor alatt, és a tűz fényénél elolvasta a pergament, amit Gaiustól kapott. A rövid, lényegre törő levelet Dionysius írta Athanasiusnak, az ortodox filozófuscsapat vezetőjének, és beismerte benne, hogy ima, böjt és hosszú elmélkedés után belátta, nincs igaza. Megírta, hogy a megfelelő időben, mikor jelet kap a Szentlélektől, nyilvánosan elismeri majd tévedését és elfogadja püspöke feloldozását.

– Átkozott az életben! Átkozott a halálban! szólalt meg egy erőteljes hang. Claudia felnézett. Három férfi állt előtte, hátukkal a tűznek. Úgy festettek, mint három sötét árny.

– Sajnálom mosolyodott el , de nem értem. Rólam beszélsz vagy az elhunytról?

A középen álló zömök alak közelebb lépett. Keskeny arcában szúrós szemek ültek. Egyszerű, sötét tunikát és buggyos nadrágot viselt.

Athanasius vagyok mutatkozott be, majd társai felé intett. Ők Aurelianus és Septimus. Kíváncsiak voltunk, ki beszélgetett az előbb az anyacsászárnéval, és valaki elmondta, hogy ki vagy te: Claudia, az Augusta küldönce. Mások szerint inkább a kémje. Athanasius közelebb hajolt a lányhoz, kivillantak erős, fehér fogai. Sylvester presbiter jó véleménnyel van rólad.

Claudia úgy fordult, hogy jobban szemügyre vehesse mindhármukat. A szigorú ajkú, szögletes állú Athanasiusból erő sugárzott. Katonára emlékeztette a lányt; gesztenyebarna haját rövidre vágta, ruhája inkább zsoldoshoz illett, mintsem szónokhoz. Két társa, vagy inkább tanítványa borotvált fejű és arcú ifjú volt. Ők is durva ruhákat hordtak: hosszú, deréknál kötéllel megkötött köntöst, lábukon sarut.

– Ők a tanítványaim magyarázta Athanasius , megkeresztelkedtek és elfogadták az egy igaz vallást. Te elfogadod az igaz hitet, Claudia?

Elfogadom az igazságot felelte a lány , és arra vagyok kíváncsi, ahogy bizonyára istened is, hogy miért kellett Dionysiusnak ilyen szörnyű halált halnia és miért történik ez a becstelenség a testével intett a tűz felé. Nincsenek temetkezési szokásaitok, nektek, keresztényeknek?

A lélek a fontos, a test nem számít.

A tiéd sem, magister? Ha Dionysiust meggyilkolták, megtehetik egy másik szónokkal is. Vagy gyilkosság vette át az érvek helyét a vitában?

Nem tudjuk, miért halt meg Dionysius felelte Athanasius.

És nem is nagyon érdekel mordult fel Septimus, mint egy dühös kisgyerek. Azt kapta, amit érdemelt.

Claudia a sötétség ellenére is látta Septimus eltökélten összeszorított száját, helytelenítő arckifejezését.

Az emberek kíváncsiak lesznek, nem ti vagytok-e a felelősök intett újra a tűz felé.

Nem mi vagyunk jelentette ki Athanasius.

Honnan vagy ebben olyan biztos? lépett közelebb Claudia. Azért mondod, mert Dionysius át akart állni a ti oldalatokra, el akarta fogadni érveitek helytállóságát?

Athanasius döbbentnek tűnt, két társa hitetlenkedő arcot vágott.

Át akart állni a ti oldalatokra folytatta Claudia könyörtelenül. Láttam levelet, melyet neked diktált, Athanasius. A levélben Dionysius megtagadja eddigi hitét és elfogadja az ortodox tanokat, amik, ha jól tudom, azt tanítják Claudia lehunyta szemét , hogy Jézus Krisztus egylényegű az Atyával.

A füsttől köhögnie kellett. Érezte, hogy torkában felgyűlik a váladék; elfordult és köpött, tudva, hogy ezt a szónokok sértésnek veszik.

Azt állítod, kém vagyok, az anyacsászárné küldönce. Hadd vigyek el hát egy üzenetet neki tőled.

Mégpedig?

Üzend meg neki, hol voltatok, amikor Dionysiust megölték.

– Tanácskoztunk felelte Athanasius. Eszméket cseréltünk. Nem állíthatod, hogy mi öltük meg.

Claudia alaposan megnézte a három öntelt filozófust, akik annyira biztosak voltak a dolgukban. Athanasius állta a tekintetét, míg meg nem látta, hogy közeledik Justinus, aki olyan bánatos arcot vágott, mint egy hivatásos gyászoló.

Még a halálban sem hagynak minket békén siránkozott.

Athanasius azonnal megkérdezte, kik azok az „ők”, és vitatkozni kezdtek. Claudia elunta magát és otthagyta őket. A lángok kezdtek elhalni, az elülső fal teljesen leomlott, odabenn csak elszenesedett gerendák látszottak. Leguggolt a fűbe és tépkedni kezdte egy vadvirág szirmait. Biztos volt benne, hogy a tüzet gyújtogatás okozta, és ugyanaz gyújtotta fel az épületet, aki végzett Dionysiusszal. Lehet, azért tette, hogy holtában is megalázza áldozatát, de ebben Claudia korántsem volt biztos. Gyújtogatást kitervelni időbe telik és kockázatot is jelent. Felidézte magában, amikor hallotta a riadót és Gaiusszal idesietett. Mire ideértek, már magasra csaptak a lángok akkor gyújthatták fel, amikor ők még a kút mellett üldögéltek. Valószínűleg olajat locsoltak szét az épület belsejében, úgy gyújtották fel de mi lehetett az ok?

Felállt és körülnézett. A kíváncsiskodók nagy része már elment. Észrevette Gaiust, aki néhány katonájával beszélgetett a palotabejáratnál. Odament és várta, hogy a férfi felfigyeljen rá. Gaius kimentette magát társainál és a lányhoz lépett.

Menned kellene aludni, Claudia. Ez épp elég izgalom volt egy napra. Arrébblegyezte arca elől az odaszálló füstfelhőt. Nyilvánvaló, hogy gyújtogatás történt.

Álltak itt őrök? kérdezte Claudia.

A távolabbi falnál igen, de nem hittem, hogy két holttest komoly védelemre szorul. Egy szolga érezte meg a füstöt, ő szaladt értesíteni a többieket. Mire riadóztattak, a lángok már az ajtót nyaldosták.

Miért akarna bárki is elégetni két holttestet?

Gaius elfintorodott.

Pontosan hogy vittétek Dionysius testét a Gyász Házába? kérdezte a lány.

Gaius az emberei felé pillantott, aztán megérintette az ajkát az ujjával.

Én találtam meg a testet kezdte megfontoltan. Egy társammal őrjáratra indultunk, inkább a séta kedvéért, mint bármi másért. Azonnal hívtuk az anyacsászárnét és a villa orvosát, egy bőbeszédű öregembert. Gaius elmosolyodott. Jól emlékszem rá, mert megnevettetett. Alaposan megvizsgálta a holttestet, és kijelentette, hogy „Igen, fenség, ez az ember halott.” Még Helena is mosolygott. Az egyik emberem megpróbálta levágni a kötelékeket, de Dionysiust nagyon szorosan megkötözték, ezért egyszerűbbnek tűnt kihúzni a földbe vert cölöpöket. Hordágyat hoztak és ráfektettük a testet.

A kötelekkel és a cölöpökkel együtt?

Igen, ebben biztos vagyok. Ezután elvittük a Gyász Házába. Odabenn deszkapriccsek álltak a falak mentén, az egész hely bűzlött a vén koldus testétől, amit reggel vittek oda. Letettük Dionysiust az egyik priccsre és otthagytam.

Ezután mi történt vele?

Ennek még utánajárok, de úgy sejtem, odaküldtek egy rabszolgát, hogy vetkőztesse le és mosdassa meg.

Mi történt a ruháival és a cölöpökkel?

Gondolom, azokat otthagyták a Gyász Házában, de az is lehet, hogy a rabszolga a szemétdombra dobta őket. Miért kérdezed?

Ha gyújtogatás történt, az lehetett az ok, hogy a tettes el akart tüntetni valamit. Kíváncsi vagyok, mi lehetett az. De igazad van nézett fel az égre , már éjfél felé járhat az idő.

Köszönetet mondott Gaiusnak és visszament a palotába. Útközben megállt, hogy megcsodálja a császár apjának mellszobrát. Az egyik helyiségből Rufinus és Chrysis lépett ki, halkan beszélgettek, Claudiát megpillantva azonban elhallgattak. Chrysis rosszindulatú pillantást vetett rá. Sosem kedvelte a lányt, nem tetszett neki, hogy ekkora befolyásra tett szert az anyacsászárnénál. Rufinus ajkán mosoly villant fel. A bankár elfordult, hogy távozzon, aztán csettintett ujjaival és visszalépett a lányhoz.

Valamit már akartam kérdezni, Claudia. Murranus jól van?

Kicsit szégyelli magát, de készen áll az újabb harcra.

Értem. A bankár ujjaival beletúrt ritkuló, ezüstös hajába és megvakarta a fejét. Sovány arca feszült volt, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

Remélem, legközelebb nem történik ilyesmi jelentette ki Chrysis. Rufinus is megmondhatja, nagy összegben fogadtam a barátodra. Azt hittük, legalább a pénzünket visszakapjuk.

Ennyire bízol Murranus képességeiben?

– Ismerem Spiceriust felelte Chrysis, és közelebb hajolt, mint egy összeesküvő. Túl sok bort iszik és túl sok időt tölt az elragadó Agrippina ágyában. Azt beszélik, lassul. Két dologra fogadtam: arra, hogy Murranus győz, és arra, hogy egyikük már egy órán belül meghal. Így volt, Rufinus?

Igen erősítette meg a bankár. Egész Róma arról beszél, mit kellene tennünk. Győzött Murranus? Veszített Spicerius? Visszaadjuk a pénzt?

És hogy döntöttetek? kérdezte Claudia.

Mint te is tudod mosolyodott el Rufinus fanyarul , egy hét múlva különleges játékokat tartunk a császár születésnapja tiszteletére. Mivel mindketten jól vannak, Murranus és Spicerius újra az arénába lép. A fogadások erre a harcra lesznek érvényesek.

Rufinus jó éjszakát kívánt Claudiának, Chrysis obszcén kézmozdulattal köszönt el a lánytól, aztán mindketten eltűntek a folyosó homályában.

Claudia sétálni indult a palotában. Elfáradt ugyan, de agyában úgy kavarogtak a gondolatok, mint méhek a kasban. Az oszlopos udvarhoz érve megkérdezte az őrt, merre található a pince. Az őr útbaigazította. Claudia ezután először a konyhába ment, ahol magához vett egy lámpást. Az álmos szemű szolga, aki kölcsönadta neki, meggyújtotta a lámpásban az olajmécsest és gondosan rácsukta a kis ajtót.

Ne menj túl gyorsan figyelmeztette. Hadd égjen a kanóc erősebben egy kis ideig.

Claudia leült egy padra a konyha előtt, és nézte, ahogy a láng megerősödik a lámpásban, mielőtt továbbindult volna. Hamar megtalálta az utat a pincéhez. Az ajtót most senki nem őrizte, még a reteszt sem tolták rá. Claudia óvatosan lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és belépett a pincébe. Lassan haladt előre, sarus lábával tapogatta a keményre égetett téglából kirakott padlót. A meszelt falakon repedéseket, lyukakat látott, de másik bejárat nyomát nem találta. A mennyezet is biztosnak tűnt, vastag gerendák tartották, egyenletes vakolat borította.

Claudia elégedetten bólintott és közelebb sétált a homokkal felszórt körhöz. Leült az egyik székre és felnézett a láncra. Látta, hogy a kovács alapos munkát végzett, a láncszemek erősnek tűntek, a végén a kampó hosszúnak és hegyesnek. Lehunyta a szemét. Hogy rabolhatták el innen a kardot? Gaius a kertben szunyókált, a pincehelyiség ajtaján két különböző zár volt és az anyacsászárné saját zsoldosai őrizték. Timothaeus és Burrus kinyitották a zárakat. A háznagy már elmesélte, hogy naponta háromszor ment le a pincébe, nemcsak azért, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, hanem mint bevallotta azért is, hogy áhítattal szemlélhesse a szent ereklyét. Claudia kinyitotta a szemét és válla fölött hátrapillantott az ajtó felé.

Tehát beléptél, Timothaeus mormolta , elértél a kör széléig, felnéztél a láncra és láttad, hogy a kard eltűnt?

Meg tudta érteni a háznagy döbbenetét. Nem csoda, hogy eszméletét vesztette! A kard eltűnése, az anyacsászárné haragjáról már nem is beszélve, a legerősebb férfit is rettegésre késztetné. Lenézett az aranyporral kevert homokra, melyben látszottak azok lábnyomai, akik átkutatták a helyiséget, miután a kardnak nyoma veszett.

Claudia! Claudia!

A lány megfordult és rémülten felkiáltott. Köpenybe burkolózó alak állt az ajtóban. A lány reszkető kézzel felemelte a lámpást.

Ki vagy? kiáltotta, de az alak nem mozdult.

Claudia felállt és a lámpást maga előtt tartva elindult. Félúton járt a kijárat felé, mikor észrevette, hogy a titokzatos alaknak nemcsak a testét fedi a nehéz köpeny, hanem arcát is eltakarja egy ijesztő szatírálarc. A lány érezte, hogy szája kiszárad. Kis híján elejtette a lámpást, mikor az alak hirtelen közelebb lépett és becsapta maga mögött az ajtót. Claudia ösztönösen hátralépett.

Ki vagy? kiáltotta. Megpróbált rájönni, kinek a hangját hallotta az ismeretlen szájából, de nem sikerült. A szatírálarc rémisztőnek tűnt a lámpás fényénél, és ahogy az alak megmozdult, a hosszú tőr is megcsillant a kezében.

Claudia hátrálni kezdett, miközben lázasan próbálta felidézni, látott-e a helyiségben bármit, amivel védekezhet. Felkapta a széket, amibe hátrálás közben beütötte a lábát, és még hátrébb lépett, a homokkörbe.

Azonnal rájött, hogy hibát követett el. A lába bokáig süllyedt a puha homokba. Az alak lassan közeledett, minden egyes lépést kimérve. Claudia előrelendült, megpróbálta kiszabadítani a lábát a homokból, és üldözője felé dobta a széket. Nem sok híja volt, hogy nem találta el. Felkapott egy újabbat, és tovább hátrált a homokban.

Kiáltozni és sikoltozni kezdett, miközben egyik széket a másik után vágta támadójához, remélte, hogy sikerül elbátortalanítania a rémálomba illő csendes, fenyegető alakot. Végül kétségbeesetten hozzávágta a lámpást is, ami darabokra tört az idegen lábánál. A láng felcsapott és a véletlennek köszönhetően belekapott a köpeny szegélyébe, a támadó pedig sietve visszavonulót fújt. Futtában ledobta a köpenyt, kitárta az ajtót és elmenekült. A lány, aki már sikoltozni tudott volna a félelemtől, gyors imát mormolt.

Claudia utánarohant, de kint már semmi jelét nem látta támadójának, csak a piszkos köpenyt, ami a lépcsőn hevert. Felemelte és szemügyre vette. A foszlott, foltos ruhadarab messziről bűzlött. A lángok kialudtak, csak a megégett szegély parázslott még. Ledobta a köpenyt és eltaposta a parazsat, aztán visszatért a pincébe. Óvatosan átlépdelt a felborult székeken. A lámpás összetört, a lángja kialudt. Claudia átkozta ostobaságát. Nem lett volna szabad idejönnie, visszatérni talán még nagyobb ostobaság. Kiszaladt és becsapta maga mögött az ajtót, aztán felrohant a lépcsőn.

A rövid folyosó üresen állt, Claudia semmi nyomát nem látta a támadónak. Az oszlopos kertbe ment, leült egy padra, mohón szívta be a friss éjszakai levegőt. Az őrre nézett, aki kicsivel távolabb állt az árnyékban, és eltűnődött, látott-e valamit, aztán úgy döntött, nem valószínű. Ha észrevesz bármit is, odajött volna.

Megmosta a kezét a szökőkút medencéjében, aztán visszatért a szobájába, ahol mindent rendben talált, Az ágyával szemben álló asztalon olajlámpás égett, egy rabszolga gyújtotta meg a lány távollétében. Túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy mosakodjon és átöltözzön. Épp el akarta fújni a lámpást, mikor megpillantotta a kis bíborkehely rajzát, melyet az asztal fölé festett valaki a falra. Hátrahőkölt. Nem oltotta el a lámpást, lefeküdt és a rajzra bámult. Felidézett magában mindent, ami aznap történt, mindent, amit látott és hallott, és közben úgy nézett farkasszemet a durva rajzzal, mintha ellensége szemébe nézne, megtagadva, hogy megadja magát. Még mindig az ábrát nézte, mikor pillái elnehezültek és álomba merült.

***

Másnap reggel korán ébredt, felkeltette a napfény és a villa zajai is beszűrődtek az ágya feletti, nyitva álló ablakon. Rácsapott a tollal töltött matracra és visszafeküdt, egyik kezét arca alatt nyugtatva. Az előző éjszaka átélt borzalmakra gondolt és az ijesztő kis képre az olajlámpás fölött a falon. Végül felkelt és közelebbről is megnézte az ábrát, majd ujját is végigfuttatta rajta. Azzal a fajta festékkel rajzolták, amivel a körmüket festik az asszonyok, de mikor megbökte, a festék repedezni kezdett. Claudia legszívesebben az egészet lekaparta volna, de meggondolta magát.

Nem suttogta , itt maradhatsz, hogy emlékeztess, hogy erőt adj. Rá fogok jönni, ki vagy, és elbánok veled.

Leült az ágy szélére és arra gondolt, aki ezt idefestette, minden bizonnyal gúnyolni és ijesztgetni akarta. Eszébe jutott a köpenybe burkolózó, álarcos, felfegyverkezett alak, ahogy lassan közeledett felé a pince sötétjében.

Ez az! suttogta. Nem öltél volna meg, csak rám akartál ijeszteni! A bíborkehely képére pillantott. És ezzel is ugyanezt akartad elérni.

A pincebeli találkozás félelmetes volt, de nem halálos. Sokszor figyelte a gyakorlatozó és a küzdő gladiátorokat is. Aki gyilkolni akart, gyorsan csapott le, mint a párduc, vagy messziről támadott, íjjal, parittyával, dárdával, dobókéssel. A tegnapi támadó célja nem volt több, mint hogy megijessze Helena kisegerét, hogy visszakergesse az egérlyuk biztonságába.

Claudia felállt. Meglátjuk, gondolta. Annak ellenére, hogy összeszedte bátorságát, érezte, a gyomra összeszorul a félelemtől.

Most csak rám akartatok ijeszteni mormolta , de legközelebb…?

Fogta törülközőjét és a tisztálkodószereit tartalmazó bőrtáskát, melyet az ajtó melletti szögre akasztva tárolt, aztán kisietett a fényűző latrinához, melyet a konyha mellett alakítottak ki, hogy az onnan távozó víz tisztán tartsa. Leült egy márványpadra és a padló aranyló tengert és delfineket ábrázoló mozaikját nézte. Belépett a másnapos Timothaeus, leült a lánnyal szemben és nyomorúságos arccal meredt a távolba.

A gyomrom nyögte. Túl sokat iszom, túl sokat eszem az udvar remek ételeiből.

Claudia megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, de a háznagy csak megrázta a fejét és az Augusta haragjáról motyogott. Claudia levonta a következtetést, hogy az anyacsászárné Timothaeuson töltötte ki dühét.

Miután megmosakodott és elhagyta a latrinát és a mosdót, Claudia visszatért a szobájába, átöltözött és enni indult. Az ebédlőbe menet át kellett haladnia egy kis kerten, ami alig volt több némi sövénnyel keretezett gyepnél, melyre babérfák vetettek árnyékot. Helena anyacsászárné aranyozott zsámolyon állt fehér ruhában, vállán bíborköpennyel. Egyik kezével hevesen gesztikulált, a másikban pálcát tartott. Előtte a fűben Burrus és a germán zsoldoscsapat térdelt, fejüket lehajtva, kezüket arcuk elé emelve úgy zokogtak, akár a gyermekek, miközben Helena szidta őket.

– Germánia söpredéke vagytok, mocskos aljnövényzet a germán erdőkből csattant a hangja , mégis befogadtalak benneteket, és úgy bántam veletek, mint a gyermekeimmel. Szívemhez közel tartottalak benneteket, elhalmoztalak szeretettel. Kis szünetet tartott, hogy szavainak nagyobb hatása legyen. Claudia egy fa alatt állt és lenyűgözve bámulta, de az anyacsászárné, bár észre kellett vennie, nem vett tudomást a jelenlétéről.

– Talán nem kaptatok tőlem ízletes ételt, kényelmes szobákat, nem részesültetek védelmemben és pártfogásomban? Nem tűrtem el ocsmány viselkedéseteket, részeg danolászásotokat? Leszállt a zsámolyról és elindult a harcosok sora közt. Mindegyikük kapott egy ütést a vállára a pálcával. Helena időnként megállt és megborzolta valamelyik germán haját vagy megveregette az arcát.

Beszéde elérte a kívánt hatást. Burrusból remek színész válna, gondolta Claudia. A zsoldosvezér úgy emelte égnek a karját, hogy azt bármelyik görög drámai színész irigyelhette volna. Elkezdte ledobálni arany karpereceit és letépte nyakából ezüstláncát, majd ezekkel kezében felkelt, Helena elé lépett és a lábához vetette magát.

– Rossz fiúk voltatok folytatta Helena, és Burrus hátára csapott pálcájával , mégis, nem dicsértelek benneteket mindig? Nem mosolygott reátok a fiam, nem bánt bőkezűen veletek? Erre mit tesztek? Azzal háláljátok meg kedvességemet, hogy leisszátok magatokat és a szolgálólányokat üldözitek.

A germánok most már a földhöz szorították orrukat, olyan mélyen meghajoltak. Helena gyorsan megfordult, elmosolyodott és Claudiára kacsintott, majd visszafordult a zsoldosokhoz.

Éberebbnek kellett volna lennetek folytatta. Dionysiusnak nem kellett volna meghalnia, a Gyász Házának nem kellett volna leégnie, és ami a legnagyobb sebet okozta szívemnek, nem kellett volna eltűnnie a szent kardnak, amit a gondjaitokra bíztam! Testőrei egyre hangosabban sírtak. Helena visszalépett a zsámolyra. Burrus újra a lábaihoz akarta vetni magát, de Helena rákiáltott, hogy maradjon a helyén.

Mindettől függetlenül azonban úgy döntöttem, megbocsátok nektek, ti hálátlan söpredék folytatta.

Burrus a sarkán ülve felnézett és ragyogó mosollyal nézett az asszonyra, akit istennőként imádott.

Nagy könyörületességemben megbocsátottam nektek jelentette ki Helena a pálcájára támaszkodva.

Claudia már nem tudta visszatartani a nevetést. Kisietett a kertből, be a palotába, ahol megállt és visszapillantott. Az anyacsászárné remekül tudott szerepet játszani, és vaskézzel tartotta kordában testőrségét. A germánok a földet is imádták a lépte nyomán, a legnagyobb megtiszteltetésnek tartották, ha vérüket onthatták érte. Ezt Helena is tudta. Akkor miért szidta őket össze?

Claudia leült egy márványpadra az egyik ablakbenyílóban, és a szemben lévő festményt nézte, melyen Bacchus szőlőindán felmászva igyekezett megkaparintani a lédús szőlőfürtöt. Lehetséges, hogy Helena valami más okból haragudott a germánokra, nem amiatt, amit felrótt nekik? A germánok hűségesek voltak, született harcosok, ugyanakkor részegesek, buják és tolvajok is. Ők lopták volna el a kardot? A zsoldosok mindentől féltek, aminek vallásos jelentőséget lehetett tulajdonítani, és Burrus be sem akart menni a pincehelyiségbe, Claudiát azonban nem tévesztette meg sem a zsoldosvezér külseje, sem viselkedése: tudta, hogy értelmes, ravasz és ügyes ember. Lehetséges, hogy viselkedése csak arra szolgált, hogy félrevezessen mindenkit? Claudia eszébe idézte a pincét, elképzelte, ahogy kint két őr áll, és jön Burrus a kulccsal. Timothaeus mindenből akkora ügyet csinált. Valóban két kulccsal zárták be az ajtót, vagy csak eggyel? Lehetséges, hogy Timothaeus azt hitte, bezárta az ajtót, a valóságban azonban a germánok megtévesztették? Ha így történt, Burrus könnyedén kinyithatta, elvehette a kardot, elhagyhatta a helyiséget és bezárhatta az ajtót. Ezután lejött Timothaeus… Claudia elgondolkodott. Mi történt ezután? Lehet, hogy Burrus megcserélte a kulcsokat, vagy csináltak valamit a zárral, hogy Timothaeus azt higgye, fordul benne a kulcsa, miközben már nyitva volt?

Claudia megfeledkezett az előző éjjel történekről, kölcsönvett egy lámpást és lesietett a lépcsőkön a pincébe. Lekuporodott és megvizsgálta mindkét zárat: a kilincs fölöttit és alattit is. Közelebb tartotta a lámpást és megnézte az ajtó szélét és a zárat, de nem látott karcolásnyomokat, sem más jelét annak, hogy valaki csinált volna vele valamit. Felállt. Ha az elmélete helyes, Burrus elhitette Timothaeusszal, hogy bezárta az ajtót, mikor a valóságban nem tette.

Sóhajtott, kinyitotta az ajtót és bement a pincehelyiségbe.

Tegyük fel, hogy belép a tolvaj jelentette ki fennhangon, mintha iskolásoknak magyarázna. A kör széléhez ment és felnyúlt, hogy megérintse a láncot, de nem érte el. Felállt egy székre, a lánc azonban így is túl magasan lógott a feje fölött. Eszébe jutott Burrus hosszú kardja.

– Lehet, hogy azt használta suttogta izgatottan. Lehet, hogy Burrus a kardjával húzta közelebb a láncot, aztán leakasztotta a szent kardot a kampóról. Claudia leszállt a székről és az ajtó felé nézett. Négy kérdés még mindig megválaszolatlan maradt. Először is, Burrusnak szüksége volt arra, hogy az ajtóban álló két őr együttműködjön vele. Másodszor, ott volt a kulcs kérdése. Harmadszor, mihez kezdett Burrus a karddal, miután ellopta? Végül, ami a legfontosabb, Burrusnak előre tudnia kellett, hogy szembe kell majd néznie az anyacsászárné haragjával.

Claudia leült és elgondolkozott ezen. Helena dühös ugyan, de bizonyítéka nincsen. Az anyacsászárnénak igaza volt, Burrus gyakran viselkedett úgy, mint egy csintalan iskolásfiú, és szolgálata részeként elfogadta, hogy úrnője időnként összeszidja. Ezért hívta össze őket Helena aznap reggel, hogy úgy összeszidja őket, hogy azt nem felejtik el? Lehetséges, hogy gyanakodott rá, hogy zsoldosai közt kell keresni a bűnöst, és azt remélte, rájuk tud ijeszteni annyira, hogy visszaadják a szent kardot?

Claudia oldalra hajtotta a fejét. Zajt hallott kintről. Visszament az ajtóhoz és meglátta Timothaeust, amint olyan lassan ereszkedik le a lépcsőn, mint egy öregember. A háznagy még mindig zaklatottnak tűnt.

Gyakran jövök ide szipogott. Mindig arra gondolok, egyszer talán azt látom, hogy valaki visszatette a kardot. Leült a legalsó lépcsőfokra. Claudia melléült.

Nincs itt, igaz? kérdezte Timothaeus szomorúan.

Nincs. Claudia megfogta a férfi karját. Kedvelte a vörös szemű háznagyot, akin látszott, mindjárt elsírja magát. Mondd csak folytatta sietve , biztos vagy benne, hogy nem volt valami hamisság a dologban? Úgy értem, mikor bezártad az ajtót, biztos, hogy bezártad?

– Tudom, mi jár a fejedben pillantott rá Timothaeus a szemé sarkából. Nem bíznám ezekre a germánokra a kutyámat se. Nagyon óvatosan jártam el. Mindig ugyanúgy csináltam: bezártam az ajtót, ellenőriztem, hogy valóban be van zárva, csak utána engedtem oda Burrust, hogy ő is bezárja a kulcsával.

Claudia ráébredt, az elmélete nem állja meg a helyét.

Lehetséges, hogy valaki lemásolta a kulcsot?

Az enyémet a nyakamon hordtam egy láncon, és ami azt illeti, Burrus is az övét jelentette ki Timothaeus. Csak a magam nevében beszélhetek azonban, amikor azt mondom, sose váltam meg a kulcstól. Mindenhová magammal vittem.

Claudia köszönetet mondott, aztán felállt és a szobájába ment, hogy átöltözzön. Ezüstszegélyű, sötétzöld tunikát vett fel, vállára ugyanilyen színárnyalatú köpenyt terített, derekára bőrövet csatolt, melyen kis kés lógott hüvelyestül. Úgy döntött, amíg a Villa Pulchrában tartózkodik, mindenhová magával viszi a kést. Erős sarut húzott lábára, ékszeres dobozából pedig kis gyűrűt vett elő, egyikét azon kevés dolgoknak, ami édesanyjától maradt rá. Megérintette a bíborkehely rajzát, mintha emlékeztetni akarná magát, aztán kisietett, és a szolgák étkezőjébe ment, ami a császári konyhák mellett volt.

Alaposan meg kellett küzdenie az ételért, de addig zaklatta az álmos szemű szakácsot, mígnem kapott egy kis kenyeret, sajtot és mézet, egy kehely vizezett bort és pár igencsak fonnyadt szőlőfürtöt. Constantinus szerette a nagy lakomákat, és a konyhában szakácsok, mosogatófiúk és szolgálók sürögtek-forogtak, hogy ízletes ételeket készítsenek a császár és udvara számára. Claudia leült a nagy közös asztal egyik végébe, és sietve befalta reggelijét. A többi szolga elkerülte, és a lány azt is tudta, miért: kémnek tartották, őt azonban ez nem bántotta, mert igaz volt. Azt is sejtette, hogy a császárnak, valamint a Rufinushoz és Chrysishez hasonlóknak éppígy megvannak a kémjeik a szolgák közt, és buzgón gyűjtik az értesüléseket, amelyeket továbbadhatnak uruknak.

Mikor befejezte az evést, átment a fényűző átriumba, melynek márványfalait gyönyörű festmények és szemet kápráztató mozaikok díszítették. Megállt az egyik falba épített szentély előtt, ami a házi istenek tiszteletére épült, szemügyre vette a falifülkét és benne a szobrokat. Előttük háromlábú bronzállvány állt, a rajta égő szénből tömjén füstje szállt fel. Claudia nézte, ahogy az illatos, fehér füst szertefoszlik a levegőben. Vajon tart valahová ez a füst, vagy eltűnik?, tűnődött magában. És ugyanez történik az imádságokkal is? Meghallgatja őket valaki, vagy csak szétfoszló tömjénfüst minden?

Lehunyta a szemét és imát mormolt nem tudta, kihez, de próbálta kifejezni szeretetét halott öccse, Felix, szülei, Polybius, Poppea és mindenki iránt, aki szerepet játszott életében.

– Befejezted?

Claudia kinyitotta a szemét és olyan gyorsan fordult meg, hogy csaknem elvesztette az egyensúlyát. Azt hitte, egyedül van, és meglepődött, amikor látta, hogy Timothaeus, Burrus és Gaius ott állnak mögötte.

– Te is mész? mosolyodott el Gaius. Frissen borotvált arca olajtól csillogott. Egyszerű fehér tunikát viselt, egyik vállára vetve övet, melyről kard függött. Másik vállán egy tógát vetett át, készen arra, hogy elegánsabbra cserélje ruházatát, ha megjelenik a császár.

A vitára emlékeztette Timothaeus, látva a lány zavart arcát. Az oszlopos kertben lesz.

Claudia elmosolyodott. A vita teljesen kiment a fejéből, de most már emlékezett. Előző este a háznagy sietett közölni vele, miszerint az anyacsászárné ragaszkodott ahhoz, hogy a filozófusok találkozzanak és nyíltan megtárgyalják, miben térnek el nézeteik.

A szent kardról csevegtünk éppen vigyorodott el Gaius, és játékosan oldalba bökte Burrust. A germán nyugodtabbnak tűnt, jeges kék szeméből felszáradtak a könnyek. Óvatosan méregette Claudiát.

Miért beszélgettetek róla? kérdezte a lány. Van valami ötleted, hogyan tűnhetett el?

Hálát adnék az isteneknek, ha lenne felelte Gaius. - Az anyacsászárné kért meg minket, hogy gondolkozzunk és emlékezzünk.

A parancsnok úgy beszélt, mint egy iskolásfiú, aki egy ige ragozását mondja fel éppen, de hangjában gúny bujkált, szemében nevetés csillogott.

Ha már kérte, megtesszük, ha bele is halunk az unalomba.

Claudia csatlakozott hozzájuk és a háznép többi tagjához, akik az oszlopos kertbe tartottak. A szökőkút köré bíbordrapériával letakart székeket helyeztek, a rabszolgák épp felállították a napellenzőket, melyek a császári főket védik majd a nap hevétől. Fehér köntösű, tintás ujjú írnokok készítették elő ülőpárnáikat és írókészletüket a székek előtt. A hosszúkás, csillogó vizű medence két oldalán székeket tettek a szónokoknak, a császár székével szemben pódium állt. A többieknek maguknak kellett helyet találnia, akár a kertben, akár az oszlopok árnyékában. A virágágyak közt kapuőrök sétáltak napernyővel, és néha odakiáltottak a rabszolgáknak, hogy hozzanak még több frissítőt.

Claudia visszament az átriumba. Beletelik még kis időbe, amíg mindenki összegyűlik, és Constantinus híres volt arról, hogy későn kel, különösen a nagy lakomák után. Miközben végigsétált a folyosón, valaki megérintette a könyökét. A lány összerezzent és megfordult. Egy szoba ajtajából Sylvester intett neki, hogy kövesse. Claudia gyorsan körbepillantott, és besurrant a pap után a szépen berendezett szobába. A jobb oldali falat két, ablakon kinéző fiatal lány képe díszítette, a másik kettőt az etruszk történelemből vett jelenetek. A szűk ablakot magasan fenn vágták a falba. Sylvester a sarokban álló székekhez vezette Claudiát, leült az egyik szélére, majd intett a lánynak, hogy üljön a másikra.

Tudod, mi ez a helyiség? kérdezte körbeintve.

Egy üres szoba nevetett Claudia.

– Nem: egy süket szoba. Sylvester ráncos arcán mosoly tűnt fel. Az anyacsászárné szerint egyike azon kevés helyiségeknek, ahol nincs titkos ajtó vagy hallgatózónyílás.

Ebben az esetben biztosan legalább egy tucat van belőlük jegyezte meg Claudia.

Sylvester elmosolyodott és megveregette a lány karját.

Elmész a vitára? kérdezte.

Maradok, amíg ébren bírok lenni felelte Claudia.

Úgy gondolom, nem fog nehezedre esni jelentette ki Sylvester. Szórakoztató délelőtt lesz ez a mai. Komoly érveket fognak felhozni.

Teológiai érveket?

– Nem. Sylvester úgy tárta szét ujjait, mintha a körmeit vizsgálná. Nem teológiáról lesz szó, hanem hamisságról, árulásról és gyilkosságról.