16. Egyedül

A T-800-as Alfa nem foglalkozott a halottak eltüntetésével. Nem tartoztak senkihez, következésképpen senki nem fogja keresni őket. Az előnyök, melyeket általuk remélt, semmivé foszlottak. Az Alfa Négyes megkísérelte feltárni a hibát, melyet a tárgyalások során vétett, ám ismét csak arra a megállapításra jutott, hogy túl keveset tud a humánokról, a motivációikról és az érzéseikről. Az adatbázisából nyert adatok a legtöbb helyzetben a segítségére voltak, ám soha nem oldották meg a problémákat.

Terve, melyet az induláskor egyszerűnek és kivitelezhetőnek tartott, lassan kezdett bonyolulttá válni, s a cél elérése is mind távolabbinak tűnt. Bár nem volt időlimit meghatározva a feladat végrehajtására, az Alfa biztosra vette, hogy a Skynet egy bizonyos idő elteltével leállítja az akciót, hogy más eszközök segítségével próbáljon meg célt érni.

Kétszer már kudarcot vallott.

Mind két alkalommal humánokra építette tervét.

Az Alfa úgy ítélte meg, komoly változtatásokat kell végrehajtani a tervén, ha sikerrel akarja teljesíteni a feladatát. A humánok, mint eszköz, eddig nem váltak be, s az elemzések azt jósolták, ezután sem fognak.

Egy pillanatra felmerült benne, hogy kapcsolatba lép a Skynettel, és az eddigi adatok alapján útmutatást kér, ám nem tette. Az Alfa egységeket alapvetően önállóra építették, s ha problémával fordultak a központ felé, az valamiféle meghibásodásra engedett következtetni.

Az Alfa Négyes nem akart kudarcot vallani.

Tudta, hogy képes sikerre vinni a tervét. Még akkor is, ha kompromisszumokat kell kötnie és módosításokat végrehajtani.

John Connor hamarosan halott lesz.

Adatcsomagok érkeztek a központ felől. Ez viszonylag gyakran előfordult; néha a célszemély prioritási lista változott, ám többnyire a csapatmozgásokról kaptak a kiborgok információt, illetve a taktikai elemzőmodulok által feldolgozott adattömeg kivonatos, harctéri egységek által is fogyaszthatóvá tett jelentésváltozatát. Ezek a humánok esetlegesen alkalmazott, eddig ismeretlen stratégiai manővereit, harcmodorait és cseleit tartalmazták.

Ezek az adatcsomagok azonban abszolút prioritással érkeztek. Közvetlenül a Skynettől. A Gépisten hasznosnak tartotta megosztani az eddig kudarcot vallott egységek tapasztalatait és az általuk gyűjtött adatokat a még aktív egységekkel. Nem akarta, hogy ugyanabba a hibába essenek, s az információ hiánya legyen a kudarc oka.

Az Alfa egy rozsdás trafószekrény mellett állt, miközben nekilátott az adatok feldolgozásának. Nem okozott volna számára az sem nehézséget, ha mozgás közben kellett volna mindezt megtennie, azonban egyelőre nem döntött a következő lépésről, s valószínűnek tartotta, hogy az érkezett információk amúgy is változásokra fogják kényszeríteni.

Három perccel később – amikor az utolsó adatcsomag dekódolását és feldolgozását is elvégezte – az Alfa megállapította, hogy terve jelentős módosításra szorul. Bár a Skynet nem adta meg a küldetésben elpusztult kiborgok azonosítószámát, a Négyes egységnek is szerepelt a tervében a módosított adatcsomagok küldése, azzal a különbséggel, hogy ő egy humán bázis adóberendezését akarta a célra használni, mivel számításai szerint így egészen leredukálódott volna az esetleges lebukás esélye.

Mostantól azonban a humánok jóval nagyobb figyelmet fordítanak majd a kommunikációjukra és az adatforgalmukra. Az Alfa nem tartotta kizártnak, hogy időlegesen alternatív módszereket fognak használni, mely hagyományos technikákra épül: mint mondjuk a futárszolgálat és a papírra kézírással írt szöveg néhány jól bevált kódszóval megerősítve.

A feladat nehezedett.

Az Alfa behúzódott az egyik épületbe. A nyílt terepen nem tölthet el órákat, márpedig most időre volt szüksége, hogy végiggondolja a lehetőségeket, majd apró részekre darabolja az eddigi tervét, s egy újat rakjon össze a darabkákból. Olyat, mely jelen helyzetben is működőképes.

Bár az Alfák jelenleg a legfejlettebb kiborgok, az ő testükbe kerülnek a legújabb processzorok, gondolkozásuk voltaképp előre beprogramozott algoritmusok követése. A gépek nem tudnak gondolkodni, legalábbis nem olyan szinte, mint az emberek. Amikor döntéseket hoznak, akkor egyszerre támaszkodnak a kapott adatokra, az adatbázisukban eddig tárolt ismeretanyagra és azokra a szabványokra, melyek meghatározzák egész létezésüket.

A humánok szerint mégis az Alfák állnak a legközelebb ahhoz, amit az emberi gondolkozást jelent. Nem gondolkoznak, de… majdnem.

Adam Pressler, a Négyes sorszámú Alfa most mégis azzal kísérletezett, amit az emberek gondolkozásnak neveznek.

S nem is olyan rosszul.

A T-800-as Alfa arra a következtetésre jutott, hogy a humánokkal való eddigi kapcsolata az időtényező miatt fulladt mindannyiszor kudarcba. Túl sok időt töltött közöttük, s ezzel lehetőséget adott arra, hogy a humánok gyanút fogjanak. Az utolsó esetre ugyan ez nem volt teljesen igaz, ám az Alfa igyekezett átlagokkal számolni, mivel az emberi gondolkodásmód túlságosan ismeretlen volt számára, hogy pontos értékekkel kalkulálhasson.

Ezúttal a terve nem a humánokat tekintette eszköznek, csupán azokat a kommunikációs csatornákat, melyek felett a humánok rendelkeztek. Igaz, ez az elpusztult Alfa egység miatt most gondokat jelenthetett – de legalábbis komoly bizonytalansági tényezőt –, s a Négyes Halálosztó arra a megállapításra jutott, ha ez a módszer nem válik be, még mindig jó esélyekkel próbálkozhat egy másikkal.

Feltéve, hogy a kudarc nem jelenti a halálát.

Los Angelesben humán bázist találni azonban nem olyan egyszerű. Még egy Alfa egységnek sem. A humánok megtanultak vigyázni magukra, s ehhez nem csupán természet adta túlélő képességüket használták fel, hanem olyan technikai zsenialitásokat is, mint a hőterítők, hideg bombák és hasonlók, melyek mind-mind azt a hátrányt igyekeztek kiegyenlíteni, amivel a gépekkel szemben rendelkeztek.

Mégis. Az Alfának szüksége volt egy humán bázisra tervei végrehajtásához. S ez majdnem olyan nehéz volt, mint a Skynet által megszabott feladat.

A legcélravezetőbb módszernek az tűnt, ha a környéken lévő összes kiborgot utasítja arra, hogy a felbukkanó humánokat ne támadják meg, hanem kényszerítsék vissza a föld alá. így olyan belépési pontokat sikerülne meghatározni, melyek száma ugyan feltehetően nem lesz túl alacsony, ám a helyszínek végigjárásával megállapítható lenne legalább egy humán bázis koordinátája.

A gond csak azzal volt, hogy a kiborgok már évek óta próbálták ugyanezt. Igaz, ha egy humán felbukkant a felszínen, s olyan balszerencséje volt, hogy kiborggal találkozott, akkor nagy valószínűséggel soha nem tért haza. A gépek alapprogramozása – az úgynevezett elsődleges direktívák – magasabb prioritással rendelkeztek a harctéri egységek esetében, mint a taktikai utasítások. „MEGSEMMISÍTENI”… ez a parancs hamarabb következett a sorban, mint a „KÖVETNI ÉS AZONOSÍTANI A TARTÓZKODÁSI HELYÉT”.

Az Alfa által kiadott parancs elég magas prioritású volt, ám nem lehetett hatással egy egész körzetre, ahol több mint ötven kiborg tartózkodott egy időben. A parancs ugyan eljutott minden egységhez, azonban a prioritást menet közben egy okos kis rutin lecsökkentette, észlelve azt, hogy a parancs kibocsátója csupán egy szokatlanul magas besorolási osztályú T-800-as Alfa egység. Ennek megfelelően a körzetben tartózkodók tudtak az Alfa szándékairól, ám továbbra is az elsődleges direktívák maradtak életben.

A Négyes egység, mint a körzetben tartózkodó kiborg, szintén megkapta a saját parancsát – a rádiójelek nem szelektáltak –, így azonnal tudomást szerzett a prioritáscsökkenésről. Mivel nem bírálhatta felül a csökkenést, ezért el kellett vetnie a lehetőséget, s más megoldáshoz folyamodnia.

A többi alternatíva azonban nem kínált gyors sikert. Túlságosan a véletlen határozta meg az esélyeket – mikor bukkan fel egy olyan humán, aki nem veszi észre, hogy követik, s egyenesen egy bázishoz vezeti el üldözőjét –, s ez zavarta a kiborgot. Rengeteg lehetőséget végiggondolt, ám az okok és okozatok összefüggése zárt láncot alkotott, melyből nem volt kitörési lehetőség.

S akkor az Alfa megint megpróbált humánként gondolkozni, és az ő szemszögükből felmérni a lehetőségeket.

A megoldás egyszerűbbnek tűnt, mint gondolta.

Kapcsolatba lépett a legközelebbi adóállomással, és lekérte a folyamatban lévő utcai összecsapásokat, majd – miután a lista túl hosszúnak bizonyult – a keresési feltételeket a saját körzetére szűkítette. így mindössze négy tétel jelent meg a virtuális képernyőjén, s abból az első kettő mellé hamarosan megérkezett a VÉGET ÉRT jelzés.

Maradt tehát kettő.

Az Alfa a hozzá közelebb állóhoz indult. Két utcán kellett átvágnia, mintegy ötszáz métert megtennie. Ez egy humánnak mintegy negyven percét vette volna igénybe, ha életben is akart maradni, mire odaér. Az Alfa könnyedén tartani tudta egy autóval is a tempót, így számára mindössze három és fél percre volt szükség. Ez az idő így is több volt a kelleténél, azonban a különböző gödrök, összedőlt épületek és hasonló, természetes akadályok kisebb kitérőkre kényszeríttették.

Az összecsapás nagyobb volt, mint amire az előzetes adatok alapján az Alfa számított. Egy Vadász-Gyilkos már perzselő lángokkal égett, mellette pedig egy HK meredezett orral a földbe fúródva. A humánok első pillantásra nem voltak sokan, ám hihetetlen precizitással kezelték fegyvereiket, ráadásul olyan kiszámíthatatlanul mozogtak, hogy a kiborgok lövései valahol az ötvenszázalékos találati arány körül mozogtak. Igaz, ennek elegendőnek kellett volna lennie, ám amikor már- már úgy tűnt, az összecsapás véget ért, valami mozdult az árnyékok közül, s vagy egy adag plazma vagy egy gránát érkezett, hogy egy újabb kiborgból csináljon ócskavasat.

A küzdelemben, minden látszat ellenére, a humánok álltak jobban. Az Alfa tizenegy kilőtt kiborgot látott a környéken, míg mindössze nyolc humán hevert holtan a földön. Elég hihetetlennek tűnt, egészen addig, amíg az Alfa nem kezdte a humánok szemszögéből vizsgálni a csatát. A gépek túl egysíkúan – kiszámíthatóan – taktikáztak, míg a humánok maguk voltak a megelevenedett kiszámíthatatlanság. A káosz.

Mindössze harmincnégy másodperccel az Alfa érkezését követően az utolsó kiborg is elpusztult, újabb gépek pedig nem érkeztek, hogy folytassák elhullott társaik helyett a harcot. Ugyan az Alfa érzékelte azt az utolsó jelzést, mely megadta az összecsapás koordinátáit, ám figyelmen kívül hagyta. Tehette, hiszen magasabb prioritású feladaton dolgozott, ám tudta, vannak a körzetben olyan kiborgok, akik özönleni fognak a helyszínre, hogy likvidálják a humánokat.

Az Alfa Négyes fedezékből figyelte a küzdelmet. Kívülálló volt egy olyan csatában, ahol pedig lett volna helye, s a közbelépése akár még a végkimenetelt is megváltoztathatta volna.

Nem tette.

Távolabbi célért küzdött.

Mit számít néhány humán, ha esélyt kap John Connor megölésére?

A humánok gyorsan és szervezetten dolgoztak. Összeszedték halott társaik fegyvereit, valahogy lekapcsolták a kiborgokról is a plazmavetőket, néhányan pedig mintha tárgyakat helyeztek volna el a lángoló Vadász-Gyilkos és az összezúzódott HK közelében. Az Alfa megkísérelte meghatározni, mit csinálnak, ám hiába nagyította maximálisra a képet, nagy volt a távolság és az alakok elmosódtak. Mindenesetre valamire készültek.

Talán ha lett volna egy kis ideje, az Alfa közelebb merészkedik a humánokhoz, ám a kiborg nem akart kockáztatni. Jól emlékezett rá, hogy mi történt az első csoporttal, akiknek olyan nagy előnyt adott. Elveszítette őket, s ezzel elveszítette a lehetőséget is egy humán bázis megtalálására.

Ezúttal másként lesz!

Az Alfa alig ötven lépéssel lemaradva követte a humánokat. Kockázatosan közel volt, ám egyszerűen nem akarta megadni az esélyt rá, hogy elveszítse őket.

Mégis majdnem eltűntek előle.

Csak az utolsó pillanatban vette észre azt a helyére visszaereszkedő aknafedelet, mely nyilván nyitva várta őket. A hőnyomok túl gyorsan halványultak ahhoz, hogy pár másodperces késlekedést kibírjanak. Kezdett humán mértékkel nézve átkozottul hideg lenni.

Éjszaka jött. Mínusz húsz-huszonöt fok.

Egy Alfának nem jelent gondot.

A T-800-as mégis megtorpant. Nem a hideg zavarta, ahhoz kellett volna még egyszer ennyi mínuszban. Bár akkor is működőképes maradt volna, csak egy kicsit lelassult volna.

Ami gondot jelentett, az az aknafedél volt. Több okból kifolyólag is. Ha kinyitja, akkor valószínűleg leleplezi magát, mivel lent, a csendben köny- nyebb meghallani minden nem odaillő zajt. A másik lehetőség pedig az volt, hogy a humánok bebiztosították magukat, s ha felemeli az aknafedőt, akkor az egész a képébe robban.

Robbanás.

A kiborg asszociációs modulja figyelmeztető üzenetet küldött a processzornak, társítva mellé az összecsapás helyszínén rögzített képeket, amikor a humánok valamit elhelyeztek a Vadász-Gyilkos és a HK mellett. Valószínűleg aknát vagy más robbanószerkezetet telepítettek.

Valahonnan a közelből – legfeljebb két utca távolságból – robbanás tompa moraját hozta a szél. Úgy tűnt, néhány kiborg odaért az összecsapás színhelyére, és belefutottak a humánok állította csapdába.

Villámgyorsan végigpörgette magában a várostérkép térinformatikai részét, amely a föld alatt elhelyezkedő csatornarendszert is megmutatta. Egy apró szűrőfeltétel beiktatása után csak a csatorna maradt, minden más eltűnt.

A humánok jól választották ki az aláereszkedés helyét, mivel ez egy gyűjtőjárat volt, ahonnan négy irányba vezetett tovább az út. Huszonöt százalék esély minden iránynak.

Vajon merre indultak?

Az Alfa eleve kizárta azt az irányt, amely az összecsapás színhelye felé mutatott. Nem tudta volna megindokolni, miért éppen azt, de döntése gyors volt és határozott.

Az esélyek növekedtek valamelyest.

Az Alfa megpróbálta néhány másodperc alatt meghatározni a legvalószínűbb irányt, azonban kettőnél még így sem sikerült jobban lecsökkenteni a választási lehetőségeket. Tehát tette, amit egy ember is tett volna a helyében: találomra döntött. Igaz, a kiborg véletlenszerűen kiemelt egy számot az adatbázisából, s mivel az nulla volt, ezért a kettesszámú útvonalat választotta. Épp olyan jó volt ez is, mint a másik.

Nem is próbálkozott a lent haladók hang alapján való követésével, hiszen a fenti világ zajai elnyomták volna, a lenti csendben osonok neszeit.

Mintegy öt perc múlva kiderült, nem döntött rosszul. Sebesen haladt, s így alig valamivel hamarabb jutott el ahhoz a ponthoz, ahol a humánok ismét feljöttek a felszínre. Egy feljáró mellett ugyan eljött a térkép szerint, ám azon egy felborult teherautó feküdt, így a másodikat vette szemügyre. Alig foglalta el megfigyelő pozícióját, az aknafedél megmozdult, majd néhány másodperccel később egy sötét ruhát viselő alak mászott elő belőle. Az arcát valamilyen festékkel sötétre festette, kezét fekete kesztyű védte.

Árnyék volt az árnyékok között.

A humán testhőt is alig bocsátott ki, amiből az Alfa arra következtetett, hogy valamilyen speciális ruhát visel, vagy pedig egyszerűen fázik, s a teste próbálja megtartani azt a kevés meleget, ami még van. Még a föld alatt sem lehetett nagyon meleg, bár a fentinél valamivel elviselhetőbb.

A mélyből előmászott alak bekúszott a legközelebbi kocsi alá, és ott maradt mindaddig, amíg a társai is megérkeztek. Az Alfa figyelmét nem kerülte el, hogy valamennyiüknél csak a saját fegyverük volt, következésképpen a halottaktól és a kiborgoktól begyűjtött fegyverek odalent maradtak. Igaz, elég volt a plusz terhet elcipelni az aknafedélig, így is elég kockázatot vállaltak.

Bár, tekintettel arra, hogy a humánok nem tudtak plazmafegyvereket előállítani, legfeljebb átalakítani a Halálosztóktól zsákmányoltakat, valószínűleg úgy érzik, megérte a fáradság.

Az Alfa megtehette volna, hogy elkapja a kocsi alatt lapuló humánt, amikor az előmászik, mert az kicsit túlbiztosította a társait. Legalább harminc lépésre lemaradt közöttük, és egy gyors, határozott akcióval valószínűleg el lehetett volna kapni. Az Alfa azonban nem foglyot akart, nem túszt, hanem olyan humánokat, akik elvezetik egy humán bázishoz.

Inkább tovább követte őket.