6. Az első kudarc

A beérkező adatcsomagoknak nyolc különböző szűrőn kellett átjutniuk. A Skynet tanult az eddigi hibáiból, és a kintről érkező üzeneteket komoly ellenőrzésnek vetette alá. A humánok már több alkalommal próbálkoztak megszerzett azonosítók segítségével vírusokat juttatni a rendszerbe. Olyan apró fegyvereket, melyek nem a kiborgokat támadták, hanem közvetlenül a Gépistent. Az ilyen támadások sokkal nagyobb haszonnal kecsegtettek, mint néhány kiborg szétlövése, hiszen a legfőbb ellenségen ejtettek sebeket. Az eddigi támadások ugyan nem jártak komolyabb eredménnyel, ám mivel periodikusan vissza-visszatértek, a Gépisten megtanulta tisztelni a vírusokat, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne járjanak sikerrel az ilyen támadások.Minden adatcsomag fejléce tartalmazta a küldő azonosítóját, valamint a prioritási kódot. Kevés olyan adatcsomag volt, mely egyenesen a Gépisten elé került, az esetek kilencvenkilenc százalékában előbb feldolgozó modulok vették kezelésbe az adatcsomagokat, értelmezték a bennük foglaltakat, s általuk kiegészítették a Skynet gigászi adattárát, így, ha a Gépisten mondjuk a Los Angeles-i harcállások legfrissebb helyzetére volt kíváncsi, ugyanazon tárterületre kellett mindig nyúlnia, s ott a legfrissebb állapotot találta, mely akár ezredmásodpercenként is változhatott, a folyamatosan érkező adatcsomagoknak köszönhetően.

Jelenleg mintegy nyolcvan olyan projekt volt folyamatban, melyek kapcsán a Skynet elé kerültek a kapcsolódó anyagok. Nyolcvan komoly feladattal foglalkozni egyidejűleg még egy század végi szuperszámítógép számítási kapacitását is alaposan leterhelte volna, azonban a Skynet nem szuperszámítógép volt; jóval több azoknál. Erőforrásai sokszorosan felülmúlták bármely, az ítélet Napja előtti számítógéprendszer kapacitását, hiszen szinte a világ összes gépét használhatta egyidejűleg. A Skynet mindig is nagy figyelmet fordított arra, hogy ha a kiborgjai bárhol még működőképesnek ítélt számítógépeket találtak, azokat ügyes kis önjáró technikus egységek bekapcsolják a rendszerbe. Emellett a Skynet maga is folytatott fejlesztési kutatásokat a kiborgok kapcsán, és a legyártott ostyaáramkörös processzorok jelentős része nem a harctéri egységekbe került, hanem olyan kiszolgáló modulokba, melyek a Skynetet erősítették. Így a Gépisten fejlődése folyamatos volt, erőforrásai állandóan bővültek.

A Skynet adattárait adatok kezdték megtölteni. Csupa kiemelt prioritású adatcsomag. A Gépisten villámgyorsan azonosította a forrást, majd nekilátott az adatcsomagok dekódolásához és feldolgozásához.

Aztán az adatok áramlása egyik pillanatról a másikra abbamaradt. A Skynet rutinszerűen ellenőrizte az utolsó csomagot – a többi elé emelve –, ám a szokásos véglezáró jel hiányzott.

Ez viszont csak egyet jelenthetett: a forrás megszűnt létezni.

A Skynet előtt hosszú listaként futott végig a leadott és visszakódolt adatfolyam. Az egyik Alfától, a Kettes Számútól származott, melyet a Gépisten John Connor likvidálására állított rá. Öt ilyen Alfa egység indult útnak, egymástól függetlenül. Nem tudtak a többiről, mert a Skynet megítélése szerint egy ilyen információ jelentősen csökkentette volna a feladat sikeres teljesítésének az esélyeit.

Ez a T-800-as Alfa egység most jelentkezett be először és utoljára. Valószínűleg ő maga is kritikusnak ítélte helyzetét, ugyanis megkísérelte ösz- szesűrített formában eljuttatni a központhoz az eddig gyűjtött adatokat, hogy azokat kiértékelve ne essenek ugyanabba a hibába, ami a pusztulásához vezetett.

Képek villantak fel a virtuális kijelzőkön. A pusztán szöveges adatok túl kevés információt hordoznak magukban.

Éjszaka volt. Az égen egy Hunter-Killer húzott el, s ő észlelte elsőként az egyik épületbe behúzódó humánt is. A koordinátákat az Alfa kérésére adta meg, majd lassú ereszkedéséből ismét az ég felé emelkedett, amikor a kiborg magasabb prioritásokra hivatkozva átvette a humán likvidálását. A HK leellenőrizte az azonosítót, s mivel az megfelelt az előírásoknak és érvényesnek bizonyult, átengedte a zsákmányát.

Az Alfa előtt tisztán kirajzolódtak a kőnyomok a hideg aszfalton. Segítségükkel a nélkül is követhette a humánt, hogy nem tudta pontosan, hol találja. Egy bolt belsejébe húzódott vissza; az üres, lecsupaszított polcok alatt remélt menedéket találni. Amikor az Alfa belépett a helyiségbe, tisztán hallotta azokat az apró zörrenéseket, ahogy a humán megkísérelte befúrni magát az egyik polc alá. Fiatal egyede volt fajtájának, legfeljebb kilenc éves lehetett. Nem volt nála fegyver, csupán egy karnyi hosszúságú bot és az övére erősítve egy döglött patkány.

Vadászból zsákmánnyá avanzsált elő.

Az Alfa azonban nem akarta megölni. Eszközt látott a kölyökben, olyan eszközt, melynek segítségével megvalósíthatja célját. Együttérzés, szánalom és összetartozás. A humánok örök gyengéi.

– A HK már elment… – mondta a kölyöknek, aki úgy tapadt a polc aljához, mintha össze akarna nőni vele. – Nem fog visszajönni. Gyere, hazaviszlek!

A kölyök alaposan beleharapott, amikor megpróbálta kihúzni a rejtekhelyéről, ezért az Alfa úgy döntött, más módszert választ. Talán egyszerűbb lett volna szétlőni a fejét, és keresni egy másik humánt, aki eszközként szolgálhat, ám ez az egyed éppen a kora miatt tűnt alkalmasnak a kiszemelt célra.

Az Alfa benyúlt a zsebébe, és egy darab cukorkát húzott elő, és a kölyök felé nyújtotta.

– Tessék, egy kis cukor! – mondta.

A félelem ugyan még nem tűnt el teljesen, mint ahogy a bizalom is váratott magára, azonban az édesség olyan vonzerőt jelentett a humán kölyök számára, mely képes volt legyőzni az idegenektől való rettegést is.

A kölyök valósággal kitépte a cukrot az Alfa kezéből, majd még mélyebbre húzódva a polc alá kibontotta a zörgős papírból, s nyomban a szájába tömte. Tekintete kezdődő kíváncsiságot tükrözött, és az Alfa tudta, hogy az első csatát megnyerte.

A kiborg kicsit hátrább húzódott, hogy közelségét ne értelmezhesse a kölyök fenyegetésképpen, majd leült, és nekivetette a hátát a falnak. Magában eldöntötte, ha a kölyök szökni próbál, akkor nem pazarol több időt rá, inkább végez vele, s keres magának egy másikat. Ideje volt elég, a cél elérésének időpontját nem határozták meg számára. Pontosabban a siker fontosabb volt, mint bármiféle időkorlát észben tartása.

A kölyök elrágta a cukrot – nem szopogatta, ahhoz túlságosan is türelmetlen és mohó volt –, majd kinyújtotta a kezét a következőért.

Az Alfa megcsóválta a fejét.

– Az előbb megharaptál, most meg cukrot kérsz? – kérdezte neheztelve. – Nem szép dolog, mondhatom. Anyád nem tanított meg rá, hogyan kell viselkedni?

A kölyök megvonta a vállát, szeméből semmilyen érzelmet nem lehetett kiolvasni, legfeljebb az imént kóstolt édesség utáni vágyakozását.

– Kicsi voltam, amikor meghalt – felelte nyugodtan, majd mintha megsejtette volna, hogy az áhított cél elérése érdekében tennie is kell valamit, kicsit halkabban hozzátette: – Adj még egyet!

Az Alfa elmosolyodott.

– így már sokkal jobb, kölyök! – Előhúzott még egy cukrot a zsebéből, és a humán felé nyújtotta. – Van neved is, kishaver, vagy nevezzelek ezután kölyöknek?

– Milton – felelte a kölyök, és a keze olyan sebesen lendült előre a cukorért, hogy az Alfa egy pillanatra meglepődött a reakciósebesség láttán. Mintha nem is izmok mozgatnák, hanem maga is gép lenne. Ennek persze gyakorlatilag nulla volt az esélye, hiszen az Alfa egységeknek korlátot szabott az alapváz mérete, így ritkán voltak száznyolcvan centiméternél alacsonyabbak.

– Látom, szerencsés voltál, Milton! – mondta az Alfa, és a kölyök derekán lógó patkányra mutatott. – Este megsütöd és megeszed, pár napig ki sem kell mozdulnod a rejtekhelyedről.

– Mindennap kijövök – kotyogta el a kölyök, miközben élvezettel szopogatta a cukrot. Szemmel láthatólag már nem félt annyira az idegentől. – Sok húsra van szükségünk, ha nem akarunk éhen maradni…

– Apáddal és a testvéreiddel élsz együtt? – Az Alfa igyekezett semleges kérdésekkel kiszedni a kölyökből az őt érdeklő információkat.

A kölyök megrázta a fejét.

– Árva vagyok. Bob bácsi fogadott be magához… valamennyien lent lakunka metróalagútban.

– Bob bácsi? – Az Alfa a homlokát ráncolta, mintha gondolkozna, noha csak a következő kérdést készítette elő. – Lehet, hogy ismerem. Nagydarab, magas férfi, kopasz fejjel, de nagy bajusszal.

– Dehogy – tiltakozott Milton. – Bob bácsi kicsi és sovány. Mostanában megritkultak a patkányok, egyikünk sem eszik túl sokat… Ha így megy tovább, akkor kénytelenek leszünk beköltözni valamelyik nagyobb bázisba, feltéve, hogy befogadnak minket… Bob bácsi ezt mondta.

Az Alfa biccentett.

– Okos ez a Bob bácsi – ismerte el.

– Ha van még cukrod, biztos téged is szívesen látnának – jegyezte meg a kölyök, miközben egy hatalmas nyeléssel a maradékát is eltüntette a kapott édességnek.

Az Alfa elmosolyodott.

– Talán akad – felelte sejtelmesen. – S talán megjutalmazom azt, aki elvezet ahhoz a Bob bácsihoz…

A kölyök máris a kezét nyújtotta.

– Megegyeztünk.

Az Alfa megcsóválta a fejét.

– Honnan tudjam, hogy nem próbálsz meg átverni. Ha elvezetsz Bob bácsihoz, kapsz még két cukorkát… de csak ott.

A kölyök szeme megvillant.

– Hármat.

A kiborg komoly arccal bólintott.

– Most egyeztünk meg – válaszolta nyugodtan.

A kölyök szavatartónak bizonyult. Bizonyára a cukor motiválta. Aki rákap az édességre, az nehezen tud lemondani róla.

Az Alfa a saját, virtuális térképén követte nyomon a haladási útjukat. A kölyök, fiatal kora ellenére tapasztalt felszínjárónak bizonyult, mert olyan ösztönös tehetséggel találta meg a legbiztonságosabbnak vélt útvonalat, hogy az Alfa optimalizált útvonalkeresője se sokkal tért volna el tőle. Csaknem végig a házak között haladtak, többnyire azokon a helyeken, ahol egy harctéri egység komolyan megszenvedett volna az egyenetlenségek miatt az előrejutással. Itt talán csak a Hunter-Killerek boldogultak volna igazán, ám néhol az egymásra borult épületek eltakarták az eget, s bár az ilyen romok bármikor összeomolhattak, mégis nagyobb túléléssel kecsegtettek, mint a nyílt égbolt alatt egy Hunter-Killer.

A kiborgnak nem volt szüksége olyan jellegzetességekre, mint amilyen alapján a kölyök tájékozódott, számára a virtuális térkép pontos útmutatással szolgált. Az Alfa megosztotta a figyelmét a kölyök és a környék folyamatos figyelése között, mert valószínűnek tartotta, hogy a humánok őrzik a bázisukat, bármilyen kicsi és jelentéktelen legyen.

Egyetlen humánt sem láttak útközben, s kiborgot is csupán egyet. A Hunter-Killer azonban túl magasan volt ahhoz, hogy kiszúrja őket, ráadásul az érzékelőinek elég rossz pozícióban kellett volna befognia őket. A kölyök határozottan ügyesnek bizonyult.

Kétszer megálltak, az Alfának fogalma sem volt, miért, ám nem akarta felesleges kérdésekkel felkelteni a kölyök bizalmatlanságát. Hisz’ oly törékeny volt még közöttük a kapcsolat, ilyenkor minden nem odaillő szó gondot jelenthet.

Az eddig kapott információk alapján az Alfa nagyjából betájolta a humán bázis lehetséges koordinátáit. Természetesen a lehetséges helyek száma még így is túlságosan nagy volt, mivel a régi Los Angeles-i metró több helyen beomlott, egymástól különálló szakaszokra szabdalva az eredeti egységet. A Skynet már több alkalommal indított egységeket a föld alá, hogy kifüstölje onnan a humánokat, azonban az arányszámok rendkívül kedvezőtlenek voltak ezen akciókra vetítve; a leküldött kiborgok közül általában több veszett oda, mint ahány humánnal sikerült végezniük. Még az Ezüsthernyók dicsekedhettek a legjobb eredménnyel, ellenben ezek az önjáró detonátorok sem hozták azt a teljesítményt, amit a Skynet elvárt volna tőlük

A föld alatt a humánok voltak az urak.

Egyelőre.

A kölyök ráfordult a Griffith Avenue-ra, mely átfutott a Santa Monica autópálya alatt. Az Alfa az adatbázisban tárolt várostérkép alapján tudta, hogy a közelben, a Washington Boulevard-on, a Stanford Avenue becsatlakozásánál van egy metróállomás. Pontosabban volt, s valószínűleg most is megvan, ha egy robbanás nem tette a földdel egyenlővé.

Megkérdezhette volna, ám bízott benne, hogy a kölyök, a kitűzött jutalomért áhítozva, magától is elvezeti a humán bázishoz. Ha pedig ott van, akkor már sokkal jobb pozícióban lesz, s nekiláthat a célhoz vezető terv második szakaszának kidolgozásának.

A kölyök olyan hirtelen tűnt el előle, hogy először arra gondolt, hogy csupán elrejtőzött egy kisebb fedezék mögött. Mivel igyekezett ő is hűen játszani a humán harcos szerepét, ezért leguggolt, és türelmesen várta, mikor folytathatják az útjukat. Erősebbre kapcsolta az érzékelőit, hogy meggyőződjön arról, a kölyök még itt van a közelében – a légzése elárulja –, ám a feltámadó szélben elég bizonytalan volt az érzékelés. Pedig amikor utoljára látta, alig tizenöt lépés választotta el őket.

Negyvenkilenc másodpercbe került, mire a kiborg rádöbbent, hogy csúnyán rászedték. A kölyök csak a lehetőséget várta, mikor menekülhet el, miközben ő túlságosan bízott a cukor vonzerejében. Ha lettek volna érzelmei, alighanem dühöngeni kezd, így azonban csupán elraktározta memóriájában a történteket, s a módszert a használhatatlan besorolási címkével látta el.

A kölyköt elveszítette, azonban ez még nem jelentette a küldetése kudarcát. Vannak más módozatai is egy humán bázisra való bejutásnak.

A radarszisztémája legalább féltucatnyi kisméretű tárgyat érzékelt, melyek felé közeledtek a levegőben. A célpontok azonosítása még folyamatban volt, de a kiborg máris ráállt az elsőre, és meghúzta a ravaszt. A golyó pontosan az előre meghatározott térbeli koordinátán találta el a tárgyat, mely azonnal detonált. Az azonosítás egy szemvillanás alatt megtörtént. DM61-es gránát. Még távol volt tőle, így a robbanás nem jelentett különösebb veszélyt a kiborgra nézve. Pontosabban ez a robbanás.

Mert a másik öt tojásgránátot már nem maradt ideje kilőni. Ezzel az Alfa is tisztában volt, s mivel úgy ítélte meg, a helyzet több mint reménytelen, ezért négy, nagy adatcsomagba sűrítve össze az eddig rögzített adatokat, megkísérelte egyetlen impulzussal kisugározni magából.

A Skynetnek tudnia kell r…