2. Elemzés

A Skynet már sokféle aspektusból megvizsgálta a helyzetet, ám a számítások csupán egymást erősítették. A Gépisten, bár nem szívesen tette, kénytelen volt elismerni, hogy pozíciói jelentősen meggyengültek a legutóbbi, vizsgálat alá vont periódusban, és ha a tendencia folytatódik – amire az előrejelzések szerint komoly esély van –, akkor a humánok kerülnek ki győztesen ebből az évtizedek óta tartó háborúból.

Hol voltak már a dicsőséges napok, amikor a humánok számára feljönni a felszínre egyet jelentett a halállal? Hol voltak azok az idők, amikor egyetlen óra alatt az egész bolygóra kiterjedő, globális összegzés több mint háromszázezer humán haláláról mesélt? Amikor a kiborgok fölénye oly nyilvánvaló volt, mint a különbség a nulla és az egyes között?

A dicsőség napjai.

Azt hitte, örökké fognak tartani, és a háború egy új faj dicsőséges felemelkedésének lesz majd a kezdete.

Most úgy tűnt, tévedett.

A Skynet elemző moduljai többször is megkíséreltek választ és magyarázatot találni a humánok előtörésére, a kiborgok harci hatékonyságának csökkenésére, ám igazán meggyőző elemzés egyetlen alkalommal sem készült. Pedig a Gépisten rengeteg processzoridőt szánt erre a problémára, mert tisztán látta, hogy a válasz az eszközt és a módszert is megadhatja a humánok ellen.

Az eddigi válaszok önmagukban csupán kisebb okokat tártak fel, s noha együttesen jelentős erőt képviseltek, a Skynet mégis tudta, hogy kell lennie egy olyan pontnak – egy Achilles saroknak –, melynek segítségével végre fogást találhat a problémán, s megszüntetheti azt.

A Gépisten folyamatosan figyelemmel kísérte a háború alakulását, s ahol szükségesnek ítélte, közvetlenül is beavatkozott. Ezek a beavatkozások azonban kezdtek mind inkább tűzoltó-jellegűek lenni, amit a későbbi elemzések is tisztán kimutattak. A háború első évtizede során a kiborgok olyan csapást mértek a humánokra, melyről a Gépisten sokáig úgy hitte, soha nem fogják kiheverni. Az ítélet Napján, a Skynet öntudatra ébredését követő órákban közel másfél milliárd ember pusztult el a nukleáris viharban. A másodlagos hatásoknak – nukleáris tél, sugárszennyeződés, éhínség és hasonlók – köszönhetően ez a szám alig egy év alatt megduplázódott. Ám a humánok még így is túl sokan maradtak ahhoz, hogy leírhatóak legyenek. Bár a számítások azt mutatták, hogy a nukleáris tél végéig – mely megközelítőleg harmincöt-negyven év alatt fog véget érni – a számuk tovább redukálódik, a végösszegként kalkulált közel egy milliárd még így is tekintélyes népességet ígért. Igaz, a bolygó jelentős részén akár évszázadokig is eltart majd, mire az ember ismét a birtokába veheti a területet, ám ismerve a faj szaporaságát és hajlamát a mutációkra, reális esély volt arra is, hogy ez a lehetőség hamarabb bekövetkezik.

A Skynet megtette a szükséges lépéseket.

Nem akart félmunkát végezni.

A humánok tervszerű, módszeres kiirtása évtizedekig tartó munkát rótt a T-szériákra, melyek voltaképp a mai harctéri egységek kezdetleges prototípusai voltak. A Gépistennek nem kellett túl sok saját ötletet felhasználni a teremtésük során, mivel a kiborgok megalkotásához szükséges tervek, leírások többségükben már léteztek valamely kutatólaboratórium vagy katonai fejlesztőbázis asztalán. Olyan modulok is akadtak, melyeknek már a prototípusa is le volt gyártva.

A Gépistennek csupán össze kellett raknia a részadatokat ahhoz, hogy működő modellt kapjon, és utána legyártania az első példányt, melyet később automatizált gyárakban állított elő. Bőséges energia és erőforrás mennyiség állt a Skynet rendelkezésére, így a gyártás folyamatos volt, s minél több kiborg jelent meg a bolygón, a pusztítás annál hatékonyabbá vált.

A Gépisten időközben más, hatékonynak tűnő módszerekkel is próbálkozott a humán faj kiirtását illetően, melyeket többnyire szintén maguktól, az emberektől vett át. Elegendő volt csupán kielemeznie a német haláltáborok működési elvét, vagy a kilencvenes évek mikrobiológiai vagy kémiai fegyvereit kombinálni egymással. Igaz, ezek többsége elpusztult az atomcsapások során – a legtöbb atomtöltetet hordozó rakéta olyan célpontokra volt irányozva, ahonnan az ott felhalmozott készleteket később meg lehetett volna szerezni. Amikor a Skynet komolyabban foglalkozni kezdett a témával – egy lehetséges, globális csapásmérő eszközt látva benne, mely néhány hónap alatt elsöpörhetné a humánokat kényszeredetten kellett tudomásul vennie, hogy ilyen készletek gyakorlatilag nem léteznek. Természetesen volt némi esély arra, hogy a későbbi kutatások találnak olyan biológiai fegyvereket, melyek bevethetőek a humánokkal szemben, ám az előzetes kalkulációk irreálisan magas erőforrásigénnyel számoltak.

A nukleáris csapásnak volt egy olyan hatása is, ami nem csupán az emberekre, de a gépekre is veszélyt jelentett. A sugárzási szint egy bizonyos küszöbérték felett megzavarta a kiborgok ostyaáramkörös processzorát, és ilyenkor működésük kiszámíthatatlanná vált. Ráadásul a sugárzó zónákba belépve a gépek többnyire elveszítették állandó kapcsolatukat a Gépistennel, így a közvetlen döntéshozatal, mely addig mindig lehetőségként adódott, olyankor lehetetlenné vált.

S mivel a kiborgok gyártása azért nem ment olyan gyorsan, mint azt az előzetes számítások igazolták volna, így a Gépisten nem foglalkozott azokkal a feladatokkal, melyek várható haszna nem állt arányban a befektetéssel, s a siker esélye hetven százalék alá süllyedt.

Igaz, a Skynet mindent megtett annak érdekében, hogy fokozza a kiborgok gyártási ütemét. Ennek érdekében állította fel a régi haláltáborok mintájára a fogolytáborokat, ahova a még használhatónak ítélt humánokat gyűjtötték össze a gépek. Az ilyen táborok kettős célt szolgáltak: egyrészt lehetőség nyílt a humánok megfigyelésére, és az így nyert adatok összevetésére a humánok által dokumentáltakkal – értékes információk voltak ezek az emberi viselkedés megismeréséhez, melyet a Skynet a későbbiekben felhasználni is szándékozott –, másrészt pedig a foglyok olyan munkák elvégzésére is alkalmasak voltak, melyek erőforrás megtakarítást jelentettek a Gépisten számára. S bár a Skynet végtelennek tetsző erőforrások felett rendelkezett, neki, aki mindent számok és egyenletek formájában látott, az is nyilvánvaló volt, hogy a végtelen, mint olyan, nem létezik. Következésképpen abból kell gazdálkodnia, ami máris a rendelkezésére áll.

A fogolytáborok tulajdonképpen beváltották a hozzá fűződő gazdaságossági számításokat. A fenntartásuk nem igényelt különösebb befektetést, és túl sok erőforrást sem kötöttek le. A foglyok termékenynek bizonyultak, különösen, miután a Skynet bevezette a teljesítménylimitet; azaz, aki nem tudta hozni a napi meghatározott teljesítményt, az egyszerűen nem kapott élelmet. Ennek persze az lett a következménye, hogy a humánok elkezdték segíteni egymást, ezt a viselkedéselemző modulok azonnal jelezték a Gépisten felé, ám a célt sikerült elérni, a teljesítménymutatók látványosan javultak.

Hasznos, termelékeny évek voltak.

Aztán eljött a változások kora, s a Skynetnek rá kellett döbbenni, hogy a végső cél – a humán faj teljes eliminálása – messzebb van, mint ahogy először kalkulálta.

S innentől kezdve ezen számítását többször is módosítania kellett. Valahányszor a humánok újabb és újabb tanúbizonyságát adták hihetetlen szívósságuknak… nem is az egyén, hanem a faj szintjén. Mert az egyént el lehetett pusztítani, akár tízezerszám is, azonban a faj látványos erősödést produkált. A háború mintha termékenyebbé tette volna a humán asszonyokat, s a biológiai érés is jóval hamarabb kezdődött, mint az a szabvány paraméterek alapján várható lett volna. Nem kellett hozzá sok idő, s megjelentek az első tizenkét-tizenhárom éves apák és anyák, akik észrevehető változáson is átmentek: szívósabbakká és kitartóbbá váltak, hallgataggá és elszánttá. Hideg düh munkálkodott bennük, s akkoriban kezdtek felbukkanni az első ellenállók is, akik azonban kezdetleges fegyvereikkel még nem vehették fel a harcot a kiborgokkal szemben. Ám mindig akadtak, akik a halottak helyébe léptek, s mindegyik tanult valamit az elesettektől.

A Skynet tisztán emlékezett arra az esetre, hogy néhány gócpontot a rendelkezésre álló, korlátozott mennyiségű biológiai fegyverrel kellett megsemmisítenie, mert akadtak helyek, ahol még plazmafegyvert is sikerült szerezniük az ellenállóknak.

Mi több, azt is megmutatták, milyen eredményesen képesek azt alkalmazni a kiborgokkal szemben.

A humán leleményes fajta.

A Skynet azonban felettük állt. Egy olyan szuperintelligencia volt, melynek gyakorlatilag szinte a bolygó teljes tudás- és ismeretanyaga a rendelkezésére állt. Igen kicsiny volt annak a matematikai valószínűsége, hogy a kis csoportokra szakadt emberi faj – akik néha még egymással is összecsaptak a mind szűkösebbé váló készletek miatt – érdemi ellenfele lehet a Gépistennek.

Ám a Skynet nem vett számításba mindent.

Vagy ha igen, valahol nagyot hibázott.

Az ítélet Napját követő első évtized után gyökeres változások álltak be a humánok viselkedését illetően. Olyan események váltották egymást, melyet még a legjobb viselkedéselemző vagy pszichológiai almodulok sem jeleztek előre. Az emberek lerombolták a szögesdrótokkal körbezárt táborokat, a magányos ellenállók helyett mind inkább szervezett humán osztagokkal találták szemben magukat a Halálosztók.

A humánok harcolni kezdtek.

Vágóhídi birkák helyett ismét azzá lettek, akik a háború előtt voltak: egy kreatív, undorítóan szapora és rendkívül harcias faj.

S ami még rosszabb: találtak valakit, aki az élükre állt.

John Connor az volt a Skynet számára, ami a Gépisten az emberiség számára. Minden rossz megtestesítője, a legfőbb ok az elszenvedett csapásokért. Mindketten kiváló stratégák, akik gondolkodás nélkül áldozták fel erőforrásaikat (ki embereket, ki pedig kiborgokat), ha úgy hozta a szükség. A Skynet jól ismerte John Connort. Adatbázisaiban rengeteg adatot talált róla, ám amikor megkísérelte modellezni a személyiségét a humánok legfőbb irányítójának, az eredmény meg sem közelítette az igazit. John Connort nem lehetett modellezni, s ennek segítségével kikalkulálni, milyen lépések várhatóak tőle. Nem felelt meg a szabványoknak, talán éppen azért vált olyan nehezen kezelhető ellenfél belőle.

A humánok első megmozdulásai egyáltalán nem utaltak Connorra. Tulajdonképpen két teljes esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, amíg egy különösen intelligens és alapos elemzőprogram a különféle humán akciók vizsgálata során megtalálta az egyetlen olyan közös pontot, amely a támadások nyolcvan százalékában megegyezett.

John Connor neve így került elsőként a Skynet elé, ám az MI[I] innentől kezdve külön figyelemmel kísérte. Ennek a külön figyelemnek köszönhetően alakult ki az a későbbi célszemély prioritási lista, melyet az emberek egyszerűen csak Halállistaként és hasonló neveken emlegettek. Aki ide felkerült, az biztos lehetett benne, hogy ha akad egy kiborg a közelében, akinek elég ideje van ahhoz, hogy azonosítsa, az mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy valahogy végezzen vele. Többnyire programozók, tapasztalt veteránok kerültek fel az ilyen listákra, mindenki, akit a Skynet az átlagostól veszélyesebbnek ítélt meg, s akik elpusztításával közelebb kerülhetett végső terve – a humán faj teljes kiirtása – megvalósításához. Az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy ezen lista első helyén az az ember állt, akit a Skynet első számú okként jelölt meg a humánok magukra találásában.

John Connor.

A humán erők Főparancsnoka.

Az abszolút ellenség.