Angyalszárny

Első fejezet

NÉGYSZÁZ ÉVVEL EZELŐTT

Látta, ahogy birodalmak születtek, és királyságok buktak el, uralkodók születtek és haltak meg, arkangyalok csaptak össze, és borították vérbe a Földet. Ő írta meg a krónikát Raphael születéséről, az anyja, Caliane eltűnéséről és az apja, Nadiel kivégzéséről.

Évszázadról évszázadra figyelte, ahogy a diákjai szárnyra kapnak, és kirepülnek a világba álmokkal teli szívvel és bizonytalan mosollyal az arcukon.

Olvasta a leveleiket, amelyeket neki küldtek, és amelyekben érintetlen őserdőkről, szüntelenül zuhogó esőkről, végtelen sivatagokról és könyörtelen szelekről meséltek neki. És velük örvendezett azon ritka és boldog időkben, amikor belőlük is szülők lettek.

Mindezt a ragyogó szépségű Menedék éles sziklaszirtjei között élte át ez a földhöz kötött angyal, akinek szárnyai nem repülésre termettek. Élete első ezer éve nehéz volt, a második évezred fájdalommal teli. Most, hogy a harmadiknak több mint fele eltelt már, és a jövő láthatárára újabb pusztító háború árnyéka vetült, már némán beletörődött a sorsába.

– Jessamy! Jessamy!

Az angyal egy szikla szélén állt, és a kristálytiszta, kék eget nézte, amit soha nem érinthet meg. A hang hallatán megfordult és gyors léptekkel elindult a sziklákon a gyermek angyal elé, aki szárnyával földet seperve rohant felé.

– Óvatosan, Saraia! – Letérdelt, és a karjai közé zárta az aprói izmos testet, amelyhez képest a csokoládébarna szárnya aránytalanul nagy volt.

A szárnyon ragyogóan csillogtak a bronzszínű csíkok, ez az árnyalat Saraia bőrén és kócos, kibomlott haján is visszatért. A vállán egy csillogó szalag lobogott, amivel az anyja reggel minden bizonnyal szépen és gondosan összekötötte a mostanra rakoncátlan tincseket.

A kislány magától értetődő természetességgel és kitörő szeretettel Jessamy nyaka köré zárta a karjait.

– Gyere gyorsan! – Az arca kipirult, a szeme csillogott, vibráló izgalom és ragacsos édességek illata lengte körül. – Ezt látnod kell!

Jessamy már két évezrede az angyal gyermekek tanítója volt, egy kislány vagy kisfiú mosolya azonban még mindig sugárzó, boldog fénnyel árasztotta el a bensőjét. Lerázta magáról a mélabút, ami mindig nehéz súlyként nehezedett a lelkére, amikor látta a többi angyalt emelkedni és lebukni a levegőben, a Menedéket átszelő, éles, sziklás peremű, mély szakadék felett. Egy puszit nyomott Saraia pufók, puha arcára, és felállt, karjába emelve a kislányt.

A gyermek szárnya selymesen és melegen nehezedett a karjára, de ezt a súlyt Jessamy könnyedén és örömmel hordozta. Csak a bal szárnya csavarodott haszontalanul a hátára – egy idegen förmedvény a hatalmas és veszélyes szépség közepén – a testének többi része éppen olyan erős volt, mint bármely más angyalé.

– Mit szeretnél mutatni, édeském?

Saraia a Menedéken belül Raphael területére irányította őt, ott is a fegyvertár és az edzésre szánt küzdőtér felé. Jessamy elkomorult.

– Saraia, tudod, hogy ide nem szabad jönnöd! – Egy gyakorlatlan szárnyú, bizonytalanul repülő kisangyal számára ez halálosan kockázatos környék volt.

– Illium azt mondta, most az egyszer maradhatunk – hadarta a kislány. – Megkérdeztem, becsszó.

A Tanár tudta, hogy Illium soha nem sodorná veszélybe a gyerekeket, ezért továbbindult. Amikor azonban befordult a sarkon, és elé tárult a fegyvertár ablaktalan, faépülete és az előtte kialakított döngölt földterület, a küzdőtér, nem Illium különleges, makulátlan, csillogó kék szárnyát pillantotta meg, hanem egy nála sokkal izmosabb testű, sötétszürke szárnyú angyalt, akinek pompás haja olyan vörös volt, mintha lángnyelvek lobognának a tincsek helyén, kezében pedig egy hatalmas pallost tartott. Acél pendült, ahogy az a nagy fegyver összecsapott Dmitri, Raphael első tisztjének kardjával.

Jessamy önkéntelenül is szorosabban zárta a karjába Saraiát.

Dmitri nem volt angyal, csak vámpír, de nagyon erős és Raphael legbizalmasabb tanácsadója. És a leghalálosabb is. Ez az izmos angyal azonban, kinek szárnyai leginkább egy ragadozó madáréra hasonlítottak, amikor kitárta őket, hogy egyensúlyozzon velük, kemény csatát vívott vele. Meztelen lábukon és felsőtestükön csillogott az izzadság.

Dmitrin bő fekete nadrág volt, az angyal ruhája pedig Titus arkangyal seregének egyenruhájára emlékeztette Jessamyt. A csípője köré csavart, fekete fegyverövvel összefogatott, durva, fekete anyag a combja háromnegyedét takarta. Amikor pedig megmozdult, a nő azt is észrevette, hogy a ruha nehéz volt: acéllemezek rejlettek a külső réteg alatt. Egy katona páncélzata, eszmélt rá Jessamy, csak éppen az acél mellvért, valamint a kart és lábakat takaró lemezek nélkül. Lehetetlen volt nem megbámulni azokat a lábakat, a napfényben csillogó, szőrrel borított, aranyló bőr alatt megfeszülő és elernyedő, duzzadó izmokat. Az angyal fordult, és Jessamy tekintete a pompásan széles vállaira tévedt. A benne rejlő és erős önuralommal kordában tartott, ősi erő vad, váratlan csodálatot keltett a nőben.

– Ki ez? – kérdezte Illiumtól, amikor az aranyszemű angyal kivette a karjából Saraiát, és a korlátra ültette, a társai közé. – És miért szállt szembe Dmitrivel? – Beszéd közben sem vette le a szemét az angyalról, aki ránézésre egy vámpírokkal teli késdobáló kocsma sötét sarkából lépett elő épp az imént.

Illium a korlátra hajolt, közben a szárnyával végigsimított Jessamy szárnyán. Túlságosan is meghitt gesztus volt ez, de a nő nem feddte meg őt ezért. Nem volt ugyanis más ebben az érintésben, mint a gyermekkorból megmaradt szeretet és vonzalom: Illium szemében Jessamy mindig is a tanár marad, aki megfenyegette, hogy a székhez kötözi, ha nem marad nyugton és nem olvassa szépen a történelem könyvét.

– Galen – válaszolt a kék szárnyú angyal – Titus embere.

– Nem meglepő. – Titus harcos arkangyal volt, a véres és dühöngő csatákban érezte magát leginkább otthon. Ez a Galen is küzdelemre termett, csupa dagadó izom és brutális erő. Bizonyságát is adta az erejének, amikor blokkolta a vámpír egy csapását, és ezzel egy időben erős rúgást mért a térdére. Dmitri felmordult, káromkodott, és csak kis híján sikerült elhajolnia az angyal kardjának lapja elől, amikor az lesújtott rá. A csapás nem sebezte volna meg, de kétségtelenül nagy zúzódást hagyott volna rajta. Ezek szerint azonban a két férfi mégsem akarta egymást megölni.

Jessamy most értette meg, mi történik. Raphael csak száz évvel ezelőtt lett arkangyal, az udvara egy fejlődő, alakuló szervezet volt. Ez azt jelentette, hogy akadt benne hely erős angyalok és vámpírok számára, akik ráuntak jelenlegi helyükre, vagy úgy érezték, nem használhatják ki eléggé képességeiket más udvarokban.

– Raphael nem tart attól, hogy Galen kém? – Az arkangyalok, a világot irányító Tízek Tanácsának tagjai nem válogattak az eszközökben, hogy a saját érdekeiket érvényesíteni tudják.

– Még ha Raphael saját kémei nem is biztosították volna őt Galen megbízhatóságáról – válaszolt az angyal a szokásos ragyogó és veszélyesen ragályos mosollyal az arcán, ami miatt Jessamynak nagyon nehezére esett komoly arcot vágnia, amikor a gyermek Illiumot fegyelmezte –, Galen nem hazug fajta. Nem hiszem, hogy ismeri a finom és ravasz szavak jelentését.

Ekkor az angyal kardlapja élesen csattant a vámpír arcán, a lába belecsapódott a hasába, és Galen felülkerekedett, a kardjának hegyét a földön fekve ziháló Dmitri torkának szegezte. – Add fel!

Dmitri metsző tekintete Galen szemébe fúródott, a kifinomultan okos és ravasz vámpírban egyértelműen a kegyetlen ragadozó énje kerekedett felül. A hangja azonban nyugodt és doromboló volt, mint a szellő egy meleg, nyári délutánon.

– Szerencséd, hogy a kicsik itt vannak.

Galen arca meg sem rezdült, a figyelme egy pillanatra nem lankadt.

Dmitri ajka mosolyra húzódott.

– Rohadt barbár! Feladom.

Galen hátralépett, megvárta, amíg a vámpír felállt, majd felemelte a pallosát és meghajtotta a fejét, a két harcos közötti elismerés jeleként. Dmitri meglepően komolyan viszonozta a gesztust. Jessamynak az az érzése támadt, hogy ez a faltörőkos-szerű angyal a nagy és erős szárnyaival éppen kiállt valamifajta próbát.

– Azt hiszem, eltörted néhány bordámat – dörzsölte meg Dmitri az oldalán a zúzódást, amely máris színeződni kezdett sötét mézszínű bőrén.

– Majd meggyógyul – vetette oda Galen. A tekintete végigszaladt a közönségen… és megállt Jessamyn.

A halványzöld, szinte áttetsző szemek olyan egyenesen és határozottan szegeződtek rá, hogy a nőnek elállt a lélegzete. A férfi féken tartott erejének hatása megrendítő volt, de Jessamy keze az idegen angyal ajkának látványától szorult ökölbe. Az ajka volt az egyetlen lágy pont a csupa szögletes és egyenes vonalból álló arcon, azok láttán azonban rémisztően nyers és vad gondolatok robbantak Jessamy elméjébe. A nő’ csak akkor lélegzett fel, amikor Dmitri mondott valamit, Galen pedig felé fordult, és kócos, de selymesen vörös haja lebbent a szélben.

Galen figyelte, ahogy a magas, szinte fájóan vékony nő a gyermekekből álló közönsége két tagjának kezét fogva távolodott. A többi kicsi a lábai körül szaladgált, a földön húzták a szárnyaikat maguk mögött. Soha nem látott még ennyire törékenynek tűnő angyalt. Az volt az érzése, egyetlen rossz mozdulat a széles öklével ezernyi darabra törné a nőt.

A gondolattól ráncba szaladt a homloka. Elfordult a távolodó nőtől, akinek egyik szárnya messziről furcsán csavarodottnak tűnt, és Dmitrivel besétált a kongó, tágas fegyvertárba, ahol a pengéket tisztították és tárolták. Illium nem sokkal utánuk érkezett. Galen soha nem látott még az övéhez fogható tiszta, kék szárnyakat. Ez az angyal fiatalabb volt nála: csak százötven éves, míg Galen kétszázhetvenöt. Haszontalan szépségnek tűnt, az a fajta férfi, akit csak dekorációnak tartanak egy udvarban.

– Jössz nekem az aranytőrrel, amit Neha udvarából hoztál – fordult csillogó szemmel Dmitrihez Illium.

Dmitri dühösen lesütötte a szemét.

– Megkapod – morogta, majd felnézett Galenre. – Fogadott velem, hogy legyőzöl.

Galen elgondolkodott, vajon a fiatal angyal csak azért fogadott ismeretlenül rá, hogy Dmitrit bosszantsa, vagy többet tudott, mint amit kinézett belőle. Nem, határozta el majdnem azonnal, Illium nem lehet Raphael kémmestere. Attól függetlenül, hogy rövid élete alatt nem építhette ki az ehhez szükséges kapcsolati hálót, túl hivalkodó is volt erre a feladatra.

– Méltó ellenfél voltál – szólt Dmitrihez, de közben elhatározta, hogy alaposabban figyelni fog a kék szárnyú angyalra. A vámpírhoz hasonló férfiak nem foglalkoztak haszontalan pillangókkal.

– A legtöbb ellenfelemet a puszta erőmmel sikerül megfélemlítenem.

– Dmitri pedig nem csak hogy nem ijedt meg, de nagy tapasztalattal és kecsesen harcolt ellene.

A vámpír biccentett. Ha valaki nem nézett a felszín alá, akár tompának is tarthatta a tekintetét.

– Ez komoly elismerés a fegyvermestertől. Az arkangyal még mindig dühöng, hogy elveszít?

Galen megrázta a fejét.

– Titusnak van fegyvermestere, Orios. Ő ki is érdemelte ezt a rangot. – Galen számára csak Orios alárendeltjeként volt hely a rangsorban. Amikor Galen felnőttsorba lépett, elégedetten el is foglalta ezt a pozíciót, mert tudta, hogy a hadvezér erősebb harcos és alkalmasabb vezetője a hadseregnek. De azóta megváltoztak a dolgok: Galen ereje és tapasztalata olyan iramban nőtt, hogy feszíteni kezdte pozíciójának kereteit. – Orios pedig örült, amikor elmondtam neki, hogy el akarom hagyni Titus udvarát.

– A katonák összezavarodnak, lassan nem tudják, kit tartsanak vezérüknek – mondta az afrikai napfényben csillogó, majdnem fekete bőrű fegyvermester. – Fájt volna a szívem, ha harcban kell összemérnünk az erőnket, hogy ezt eldöntsük. – Nagy kezével megszorította Galen vállát. – A tanítványaim közül te szárnyaltál a legmagasabbra.

Galen biztosította Oriost mély tiszteletéről és megbecsüléséről, amiért az minden tudását átadta neki, annak ellenére, hogy Galen veszélyeztette a rangsorban elfoglalt helyét. Barátságban váltak el egymástól.

– Titus csak megjátssza magát, hogy engedményeket csikarjon ki Raphaelból.

– Hiába igyekszik – jegyezte meg Illium, miközben végighúzta az ujját a pengén, amit Dmitri használt a harcban. – Raphael a Tanács legfiatalabb tagja, de van olyan erős, mint bármelyik másik arkangyal. – Felszisszent, mert felhasította a bőrt a tenyerén. Ökölbe szorította a kezét. – Miért nem Charisemnon vagy Urram udvarát nézted ki magadnak? Mindketten idősebbek és nagyobb seregük van.

Galen kisimította az izzadságtól nyirkos haját az arcából, és megjegyezte magának, hogy le kell vágnia: nem hagyhatta, hogy bármi zavarja a látását.

– Inkább lennék palotaőr Titusnál, mint hogy Urram vagy Charisemnon udvarában szolgáljak. – Titus néha kegyetlen volt, könnyen haragra gerjedt és még könnyebben üzent hadat bárkinek, de becsületes volt.

Háborúban a hódító katonái nem kegyetlenkedhettek asszonyokkal, és nem bánthatták a gyermekeket. Az otthonukat védő férfiakon meg kellett könyörülniük, mert Titus értékelte a bátor harcosokat.

Ha pedig egy katonája megsértette ezeket a törvényeket, azt rövid úton kibeleztette és felnégyeltette, a maradványait pedig intőjelként kiköttette egy fára.

Raphael teljesen másként uralkodott ugyan, Titus néha parttalan dühéhez képest az ő haragjának hideg pengéje tökéletes pontossággal csapott le a célpontra, és százéves uralkodása során kiderült, Titushoz hasonlóan benne is munkál a becsület, ami nem engedi, hogy megalázza a gyengéket és védteleneket.

– Van hely számomra ebben az udvarban? – kérdezett rá nyersen és egyenesen. Mert ő ilyen volt. Két harcos gyermeke, aki egy harcos arkangyal udvarában nőtt fel. Az ékesszólás és finomkodás soha nem volt része a kiképzésének, és bár többször látta, hogy a művelt és fondorlatos beszéd hatékony fegyver lehet, őhozzá ez a képesség éppen annyira nem illett, mint egy csicsás dísztőr a kemény markába.

– Raphaelnek nincs udvartartása – válaszolt Dmitri. Levett egy polcról egy vékony tőrt, és figyelmeztetés nélkül a magas terem plafonja felé hajította.

Illium felreppent, mintha puskából lőtték volna ki, fél kézzel elkapta a levegőben a tőrt, és ugyanazzal a mozdulattal vissza is dobta a vámpír felé. Dmitri elkapta a markolatát, éppen mielőtt a penge az arcába fúródott volna.

– Nem látja értelmét annak, hogy helyes semmittevők lebzseljenek körülötte.

Galen figyelte, ahogy Illium leszáll a földre: senkit nem látott még ilyen pontos manőverrel földet érni. A fiatal angyal szárnyának szépsége nem rejtette el az erőt, amely ehhez a mutatványhoz kellett. Ekkor jött rá, hogy Illium szándékosan mutatja magát kellemes, szórakoztató díszítőelemnek. így senki sem feltételezné, hogy milyen veszélyes igazából. Illium meglátta, hogy Galen nyíltan végigméri, és válaszul olyan bonyolult, és ékes bókot mutatott be, ami Lijuan bármelyik nagyképű udvaroncának becsületére vált volna.

– Parancsol az úr egy tőrt a torkába ma reggelire? – A hangja kifinomult és előkelő volt, de az aranyszemekben kacérság villant.

– Ugye nem engeditek egyedül az utcára? – kérdezte Galen Dmitritől, és magában már azt latolgatta, milyen hasznát veheti Illium képességeinek. – Csak ha muszáj.

Második fejezet

Galen csak másnap, a napfelkelte utáni csendességben látta meg újra a magas, sovány angyalt. A nő a márvánnyal kirakott úton haladt a Menedék hatalmas könyvtára felé, hol eltűnt, hol pedig újra előbukkant a ködből az oszlopok mögött, amelyek az épület oromzatát tartották. Egy nehéz könyvet vitt a karjában, csillogó, gesztenyebarna haja copfban lógott ködbe olvadó, égkék ruhájának szövetére, amely egy szerető meghitt simogatásával sustorgott és hullámzott a bokája körül. Galen maga sem tudta pontosan, miért, de irányt váltott, és elindult a nő felé. A hűvös, reggeli szél metszőn ostorozta a bőrét, ahogy hasította a levegőt.

A nőből néma kiáltás tört fel, a lélegzete is elállt ijedtében, amikor a férfi leszállt előtte.

Galen összecsukta a szárnyát.

– Majd én viszem – szólt, és mielőtt a vékony angyal levegőhöz jutott és kifogást talált volna, kivette az aranyozott szélű könyvet a kezéből.

A nő csak pislogott, hullámos, vastag pillája igéző, barna, melegséget árasztó szemére csukódott. Volt az árnyalatban valami, ami Galent arra a gondosan kevert festékre emlékeztette, amit egy Titus udvarába látogató festő palettáján látott.

– Köszönöm. – A nő hangja nyugodt volt, de a szíve a torkában vert, lágyan dobogtatta napsütötte finom bőrét. – Nem fázol?

A férfi csak egy erős anyagból készült, küzdéshez alkalmas nadrágot viselt, lábán pedig robusztus csizmát. Kardját a hátára kötötte, a bőrszíjak a mellkasán keresztezték egymást.

– Nem – válaszolt, és tisztában volt azzal, hogy valóban barbárnak tűnik, éppen olyannak, amilyennek Dmitri nevezte. Ezzel a légiesen szép nővel szemben pedig különösképpen. – Korán kelsz, úrnőm.

– Jessamy. – Galen figyelmét ez az egyetlen, kiejtett szó a nő szájára terelte. Az ajka lágy volt, és éppen eléggé telt ahhoz, hogy csábító legyen. Ez lehetett volna arcának leghangsúlyosabb pontja, ha a sötét, titkokkal teli szemei nem vonzották volna ennyire ellenállhatatlanul a tekintetet. – Mikor tanítottalak téged, Galen? Nem emlékszem rád.

A férfi ökölbe szorította a kezét, erőt vett magán, hogy ujjaival ne simítsa ki Jessamy szemöldökei között kirajzolódó ráncot. Túl finom lény volt számára ez az angyal, az érintése túl durva hozzá. Mégsem hátrált meg.

– Miért gondolod, hogy tanítottál nekem bármit is?

Újabb pislantások és még több ránc a nő arcán.

– Minden angyal gyermeket én tanítok már évezredek óta. Te biztosan a tanítványom voltál, hiszen olyan nagyon fiatal vagy.

Életének kétszázhetvenöt éve alatt Galen megjárta a hadak útját, fürdött vérben, érezte a hátán a korbács forró csapását és a testében a belé hatoló tőr hideg élét, de eddig soha senki nem nevezte őt gyereknek.

– Titus udvarában töltöttem a gyermekkoromat. – Szokatlan volt, hogy egy angyal ne a Menedékben nevelkedjen, de senki sem mert volna kezet emelni két harcos fiára, akit maga az arkangyal vett védelmébe. – Magántanítóm volt – tette hozzá, mert nem akarta, hogy a nő tanulatlan vadembernek tartsa.

– Most már emlékszem – szólt Jessamy, a selymesen lágy hangjával akaratlanul is végigsimította a férfit. – A tanárod a növendékem volt, én ajánlottam őt a feladatra. Mesélte, hogy egyedül tanultál.

– Így van. – Titus nem akarta, hogy a lányai nőies szelídsége hatással legyen Galen fejlődésére.

– Magányos gyermekkor lehetett.

A férfi megvonta a vállát. Elvégre életben maradt és erős lett, már akkor jó harcosnak számított, amikor a vele egykorú angyalokat még gyermekként kezelték. Nem voltak ugyan játszótársai, de ő nem ismert más életet, és ez a neveltetés tette azzá, ami lett belőle. Ez a férfi pedig most arra vágyott, hogy lehajoljon és megismerje Jessamy finom nyaka hajlatának illatát.

– Elkísérlek az utadon – jelentette ki ahelyett, hogy eleget tett volna ennek a primitív vágynak.

Jessamy elindult a nagy és testi adottságaival eléggé nyomasztó férfi mellett. Látta, hogy Galen könnyedén tartja a magasban a szárnyait, és tudta, hogy ez nem tudatos cselekedet, hanem egy jól képzett harcos berögződött viselkedése. Őt senki sem billenheti ki az egyensúlyából a szárnyai segítségével. Ugyanakkor ez a férfi úgy nézett a könyvre, amit a karjában tartott, mint egy idegen, ismeretlen tárgyra.

– Szoktál olvasni? – csúszott ki a száján megfontolás nélkül a kérdés.

Az angyal valószerűtlenül, különlegesen vörös hajának tincsei között megvillantak a harmatcseppek, amikor Galen megrázta a fejét. Jessamynak az jutott eszébe, vajon a férfi hajának színe befogná-e az ujjait egy csodálatos naplemente meleg színeivel, ha beletúrna a vastag tincsek közé.

– Tudok – tette hozzá kurtán –, de az én világomban annak nem sok haszna van. – Váratlanul elpirult az arca. – Az olvasási készségem kicsit… berozsdásodott.

Jessamy nem értette, hogyan élhet valaki betűk, történetek nélkül. Persze ő világéletében a Menedékbe volt kárhoztatva. Ha olyan pompás szárnyai lettek volna, mint Galennek, talán ő sem foglalkozott volna ennyit az írott szóval. Persze ezt alig tudta elképzelni.

– Én nem tudok repülni – szaladt ki a száján. Zavarba hozta a férfit, pedig nem akarta. – Sok időm marad olvasni.

Galen nem fordult meg, nem bámulta meg a kicsavarodott szárnyat, amely miatt Jessamy soha nem repülhetett már. Keir, az angyalok legjobb gyógyítója vagy ezerszer megpróbált rajta segíteni az idők során, ahogy az ereje egyre nőtt, a bal szárnya azonban mindig ugyanolyan csavarodottan nőtt vissza, akárhányszor törte és illesztette is össze vagy vágta le teljesen és hagyta visszanőni. Míg Jessamy egy nap azt nem mondta: elég. Elég volt. Elég volt!

– A röpképtelenséged – mondta Galen, miközben Jessamy a szívét megszakító döntésének emlékével küzdött – nyilvánvaló.

A nőnek leesett az álla. Még soha senki nem beszélt ilyen durván a fogyatékosságáról. A legtöbben inkább úgy tettek, mintha az nem is létezett volna, ő pedig nem erőltette, hogy szóba hozzák. Miért sodorta volna Őket kellemetlen helyzetbe?! A rábízottak és az Illiumhoz hasonló, valamikori tanítványai szemében ő csak Jessamy volt, akinek furcsa a szárnya, és akinél jól kell viselkedniük, mert nem tud utánuk menni a levegőben. Nem kellett mást tennie, mint kilépni a tanterem elé, és felemelni a karját, és még a legrosszabb gyerek is azonnal visszatért hozzá a földre.

Ez az angyal azonban nem hallgatott volna rá, és azt tette volna, ami neki jólesik, gondolta Jessamy. Közben a szeme sarkából a férfira sandított, és hiába próbálta elképzelni őt egyedül felcseperedni a csatakiáltásoktól és kardcsendülésektől hangos udvarban.

– Születésedtől fogva ilyen? – kérdezte nyersen a férfi.

Jessamy úgy döntött, az angyal nem akarta megbántani, legalábbis tudatosan nem. Ahogy Illium mondta, valószínűleg nem ismerte a „finom” szó jelentését.

– Igen.

– Azt mondják, Keir nagyon tehetséges gyógyító.

– Valóban az… és meg is tett minden tőle telhetőt. – És magát okolta, amiért nem járt sikerrel. Jessamy nem neheztelt Keirre, ahogyan az anyjára sem, akinek nehezére esett a lányára nézni. Nem, mintha nem szerette volna őt.

– Túlságosan nagy bűntudata van – magyarázta Keir, az egyszerre fiatal és ősöreg szemében sokrétű és erős érzések tükröződtek. – Hiába mondom neki, hogy nem az ő tettei vagy mulasztásai okozták hogy a szárnyad ilyen lett.

Rhoswen sokáig Jessamyra sem hallgatott. A finom vonású arcára még most, azon ritka alkalmakkor is, amikor Jessamy elkapta szárnyára tévedő tekintetét, kínzó fájdalom ült ki. Ezek az alkalmak valóban egyre ritkábbak lettek, mivel a ki nem mondott dolgok kínzó csendje lassacskán áthatolhatatlan, fekete falat húzott kettejük közé.

A ködből ekkor előtűntek a könyvtár vastag, faajtói, a csodás faragott minták aranyberakása a nap első sugarainak csókjára várt. Galen kinyújtotta a kezét és kitárta az egyik nehéz ajtószárnyat. A karján kidagadtak és megvonaglottak az izmok. A látványtól Jessamy szája kiszáradt, a szíve vadul kalapálni kezdett.

A nőt megrázta, hogy a teste ilyen gyorsan és ilyen zsigeri mélységben válaszolt a férfi közelségére, ezért elfordította róla a tekintetét, és kinyújtotta kezét a könyvért.

– Te soha nem eszel? – kérdezte a férfi, miközben a könyvet a nő karjába csúsztatta és kaján tekintettel végigmérte a testét.

A vonzalom sötét lüktetése Jessamyban egyszerre éles ingerültséggé változott. Fiatal angyal korában mindent megpróbált, hogy több húst növesszen a vékony csontjaira, de hiába. Ő egyszerűen ilyennek született.

– Nem – válaszolt ridegen –, szeretek éhezni. – Azzal bement a könyvtárba. Abban a pillanatban meg volt győződve arról, hogy ezt az idegesítő angyalt farkasok nevelték fel.

Nem sokkal ezután a nap sugarai elűzték a ködöt, és megcsillantak a Menedék márványépületeinek nemesfém díszítésein. Galen ekkor pillantotta meg Illium jellegzetes szárnyait a levegőben, a szakadék felett. A fiatal angyal beleveszett a felhőkbe és eltűnt a hegy felett, amerre senki sem lakott.

– Egy nő – jegyezte meg Dmitri, és megállt az idegen angyal mellett. A szél belekapott a hajába és kifújta az arcából, felfedve a „veszélyesen férfias szépséget”, ahogy Galen nem egy ember angyal és vámpír nőtől hallotta. Galen csak irgalmat nem ismerő erőt látott benne és ezt nagyra értékelte. – Halandó – tette hozzá a vámpír.

Galen nem tudta ugyan, hogyan kell a nőkkel beszélni, de butának senki nem nevezte volna. Aggódsz érte.

Dimitri a távolt fürkészte, ahol a kék angyal eltűnt.

– A halandók meghalnak, Galen.

Galen megvonta a vállát.

– Ahogyan mi is. – Mindenki halhatatlannak tartotta őket, de igazság szerint Ők is elveszíthették az életüket. Csak sokkal nehezebben. – Boldoggá teszi Illiumot?

– Túlságosan is.

Galen nem kérdezősködött tovább. Látott már halhatatlanokat, akik halandókba szerettek bele, és látta a mély gyászukat, amikor a kedvesük tiszavirágélete véget ért. Az igaz szerelmet nem tapasztalta még meg, de a gyászt át tudta érezni.

– Jessamynak – kérdezte, mert az esze a nőn járt, aki ugyan halhatatlan volt, de túl sérülékeny ahhoz, hogy Galen ne aggódjon érte – van szeretője?

Dmitriről lehullott minden kifinomultság és elegancia, csak a csodálkozás maradt.

– Hogyan?

– Jessamy – ismételte meg türelmesen az angyal. – Van szeretője?

– Ő a Tanár!

– De nő is. – Es ha a körülötte lévő férfiak ezt nem vették észre, az az ő bajuk.

Hosszú, döbbent csend után Dmitri fejcsóválva válaszolt:

– Nem. Amennyire tudom, nincs szeretője.

– Jó.

Dmitri továbbra is meredten bámult Galenre.

– Azt ugye tudod, hogy Jessamy több mint kétezer-ötszáz éves, vagy száz nyelven beszél, a tudása pedig olyan mérhetetlen, hogy a Tízek Tanácsának tagjai is hozzá járnak tanácsért?! Galennek mindezek felől kétsége sem volt.

– Nem műveltségi vetélkedőt szeretnék vele rendezni. – Nem, ennél sokkal ösztönösebb dolgokra vágyott.

Dmitri fújt egy nagyot.

– Hát ez érdekes lesz!

Ekkor számos angyal szállt fel egyszerre a szakadékot szegélyező sziklaházakból, ők pedig figyelték, ahogy a szárnyaik megcsillanak a napfényben.

– A bizalmat – szólalt meg végül Dmitri, amikor az utolsó angyal is eltűnt a szemük elől – ki kell érdemelni.

– Értettem.

– Egyelőre a Menedékben maradsz. A feladatod a Raphaelhez csatlakozó fiatalok harci kiképzése.

– Azt hallottam, Lijuan kedveli őt – hozta szóba Galen a Tanács legidősebb tagját.

– Lijuan nem hord ugyan kobrákat a nyaka körül – válaszolt Dmitri, és a hangjáról gyorsan lekopott a civilizáció minden nyoma, míg csak egy éles, acélos penge maradt, – de attól még éppen olyan mérgező.

Az angyal végiggondolta, mit tud Kína arkangyaláról, és rájött, hogy nem sokat.

– Az effajta információkat Titus udvarában nem osztották meg velem. Ha valóban fegyvermester lesz belőlem, ismernem kell a politikai környezetet, ami a taktikai lépéseket befolyásolhatja.

Dmitri ajka lassan mosolyra húzódott.

– Erről leginkább Jessamyval kellene beszélned.

Galen karba fűzte a kezét, és a vámpírra nézett.

– Valóban?

– Sokan nem tudják, hogy Jessamy nem csak a Tanár, de ő az angyalok krónikása is, ő jegyzi fel a történelmi eseményeket. Ha a Tanács egyensúlyát fenntartó politikai hátteret szeretnéd megismerni, nála jobb tanácsadót nem találsz.

Galen tudta, hogy Dmitri jól mulat azon, hogy Jessamyhoz irányíthatja őt. De így legalább volt indoka, hogy felkeresse. Ennek ellenére visszavágott.

Elfelejtetted, hogy én képes lennék meg is ölni téged?

Csak szerencséd volt, barbár! – Beletúrt a hajába és sokkal komorabb hangon folytatta. – A fegyvermesteri képességeidre talán hamarabb szükség lesz, mint gondolnád. Alexander összevonja a seregeit. Mindig is ellenezte, hogy Raphaelt ilyen fiatalon felvegyék a Tanács soraiba, most pedig úgy tűnik, erőszakkal is képes érvényt szerezni a véleményének. Alexander Perzsia arkangyala volt, több évezrede uralkodott már.

– Ő erősebb Raphaelnél. – A kor fényes sugárrá csiszolta az erejét.

Dmitri kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rá.

– Majd meglátjuk.

Galen elgondolkodott, vajon Dmitri csak azért számolt-e be neki a fenyegető veszélyről, mert a nép már korábban is suttogott ilyesmiről. Ez nem volt titok. Persze, ahogy a vámpír mondta is, a bizalmat ki kell még érdemelnie, Galen nem is számított másra.

– Bizonyára vannak kémei Raphael területén, a Menedéken és azon kívül is.

– Természetesen vannak. Ezért nyitva kell tartanod a szemed.

Galen nyitva tartotta a szemét aznap délután is, miközben a hegyi erődítmény sziklás környékét körülvevő, ragyogóan fehér épületek felett repült. Ide követte Jessamyt, a Raphael menedékbeli területének szélén, egy hegytetőn megbúvó, apró házhoz. Ahhoz képest, hogy mennyire közkedvelt volt a gyermek és felnőtt angyalok körében, Jessamy meglehetősen magányosan, a társaságtól elszigetelten élt. Otthonát egy éles sziklafal választotta el a többi háztól, és csak a levegőből vagy egyetlen vékony ösvényen át lehetett megközelíteni.

Galen leszállt a ház előkertjében, a csillogó kék és szürke kövekkel kirakott úton, amit agyagedényekben burjánzó fehér, sárga, vörös és indigószínű hegyi virágok szegélyeztek. Hátára húzta a szárnyait. Ebben a környezetben úgy érezte magát, mint egy hatalmas, esetlen ragadozó állat. De hiába nem illett oda, ez nem gátolta meg abban, hogy becserkéssze a finom szépségű, titkokkal teli szemű angyalt.

Ami a testi vonzalmat illette, nem ámíthatta magát. Nyers vágyakkal teli férfi volt, Jessamy pedig mindegyik vágyát felélesztette. Önzésből tette fel neki a kérdést, amin Jessamy megsértődött: tudni akarta, nem törik-e meg a nő az érintésének erejétől. Többen azt mondanák, elbizakodott volt, amikor feltételezte, hogy a Tanár egyáltalán engedné, hogy udvaroljon neki, arról nem is szólva, hogy vágyna rá, hogy a fegyverforgatástól megkeményedett kezével megérintse a krémszínű puha bőrét. De Galen csak akkor szállt harcba, ha győzni is akart.

Az ajtóhoz ment, és éppen a nőt szólította volna, amikor odabentről csattanást, majd egy rémült női sikolyt hallott. Parázsló vére azonnal megfagyott. Rohanni kezdett befelé, és futtában kirántotta a kardját. A zaj a ház hátsó részéből jött, és amikor Galen megérezte az arcán a szél csapkodását, tudta, hogy a szakadék meredek, éles sziklafalára nyíló hátsó ajtó nyitva van.

Más angyalok esetében ez semmit sem jelentett volna, de Jessamy nem tudott repülni.

Harmadik fejezet

Belépett, és meglátta Jessamyt. A nő összeszorított szájjal, eltökélten küzdött egy vámpírral. Az arca két oldalán sötétvörös csíkban szivárgott a vér. A támadója szinte az ürességre kitárt ajtóba szorította vissza őt.

Galent hirtelen jéghideg düh töltötte el.

Egy csatakiáltással rájuk vetette magát, egyik kezével elkapta a vámpírt, elrántotta a nőtől, és a szemközti falhoz csapta. Olyan erősen, hogy a támadó testében jól hallható reccsenéssel eltört néhány csont. Ezzel egy időben a másik karjával átfogta Jessamyt és a lábával berúgta az ajtót.

– Maradj! – parancsolta, és egy asztalra ültette a nőt. Meglendítette a kardját, amikor érezte, hogy a háta mögött rebben a levegő.

A vámpír egyik vállából kiállt a csontja, rozsdásra festette a fehér ingét. A támadó a metszőfogát kivillantva, véres eltökéltséggel rontott az angyalra, és egy nehéz vadászkéssel végigvágott Galen mellkasán.

A harcos angyal nem törődött a sérülésével. Egy pillanattal később a támadó feje nedves cuppanással hullott a földre, a teste vonaglani kezdett, a kispriccelő vér beszennyezte a falakat. Ezután összeesett.

A francba!

Jessamy valószínűleg feltakaríttatja majd vele ezt a mocskot, gondolta Galen, miközben a rángatózó testet figyelte. A vámpírok majdnem halhatatlanok voltak, de a lefejezés általában velük is végzett. Galen azonban biztosra akart menni, odalépett, a kardját a vámpír mellkasába döfte és megforgatta, apró darabokra vágva a szívet.

Csak ekkor fordult az asztalon ülő, sápadt, elkerekedett szemű nő felé. A vámpír ruhájával letörölte a kardjáról a vért, a hüvelyébe csúsztatta, majd odalépett Jessamyhoz, és kezével a törékeny test két oldalán megtámaszkodott az asztalon.

– Nézz rám!

Ijedt, barna szemek fordultak felé.

– Véres vagy. Galen magában átkozódott, hogy a vad erőszak nyoma ilyen nyilvánvalóan rajta maradt. Az erőszak az ő életének természetes része volt, a nő számára azonban minden bizonnyal idegen. Hátrálni akart, hogy rendbe hozza magát, de az angyal ekkor leoldott a derekáról egy selymes, sálszerű ruhadarabot, és tisztogatni kezdte a férfi arcát. A sálon érezte a nő illatát.

Galen megfeszítette az izmait és mozdulatlan maradt. A tekintete Jessamy nyakának kecses ívére, a ruháját tartó vállpántokra, a tarkóján megkötött csomóra és a hátára hulló fodrokra tévedt. A finom, kék anyagot egyetlen vörös vércsepp szennyezte csak be, minden más szennyeződéstől megmenekült.

– Kész? – kérdezte, amikor Jessamy leeresztette a kezét. Ekkor ő fogta át a nő arcát, a fény felé tartotta a homlokát, hogy megvizsgálja a sérüléseit. Már gyógyultak. Nagyon jó. Ennek ellenére kölcsönvette a sálat, és letörölte Jessamyról a vörös csíkokat. Dühítették ezek a nyomok, a mészárlás nyomain keresztül is érezte a nő vérének gazdag illatát.

Visszaadta a ruhadarabot Jessamynak, ő pedig végigsimított vele a seb felett, Galen mellkasán.

– Inged nincsen?

A harcos élvezte az érintést. Teljesen más volt, mint a harcosoké, akik a csatatéren összevarrták a sebeit, hogy tovább küzdhessen.

– De van – válaszolt. – Ünnepi alkalmakra. – Bár Titus udvarában sokszor még ilyenkor sem volt szükség ingre.

Jessamy felnevetett… majd egy pillanattal később sírva fakadt. Galen a karjaiba zárta, és simogatni kezdte a hátát. A nő belekapaszkodott a nyakába, és csak zokogott. Galen vigyázott, nehogy hozzáérjen az érzékeny részhez a szárny és hát találkozásánál. A tollak ott élénk bíborvörösek voltak, lejjebb pirossá halványultak, míg felváltották őket a szárny egészét borító, tiszta krémszínű tollak. Ha engedély nélkül érintette volna meg ilyen bensőségesen a nőt, azzal ez a gesztus értékét vesztette volna. Meg akarta várni, míg Jessamy vágyott rá.

Érezte a bőrén a nő szaggatott, forró leheletét, és amikor Jessamy fészkelődni kezdett, hogy még közelebb kerüljön hozzá, belépett a két térde közé.

A finom anyag körülölelte, ahogy szorosan a karjába zárta az angyal nőt. Annyira vékony volt, annyira rémisztően törékeny.

De bármennyire fájdalmasan soványnak is tűnt, nem volt csontos, ébredt rá a férfi. Mintha a csontjai lettek volna puhák, hogy a leheletfinom rétegnél nem is kellett vastagabb takaró rájuk. Érzéki báj lakozott a nőben, különleges gyönyörűség.

– Már nem bánthat – súgta a nő fülébe, amikor alábbhagyott a sírása. A kezén és az arcán érezte selymesen finom haját.

Jessamy csukláshoz hasonló hangon vett egy nagy levegőt és felült, újra felhúzta maga köré a méltóságának pajzsát.

– Köszönöm – mondta, majd lenézett és elpirult, amikor meglátta, hogyan öleli a térdével a férfi combját.

Galen hátralépett, hogy Jessamy össze tudja zárni a térdét, ki tudja simítani a szoknyáját. Barbár volt, az igaz, de azt megértette, hogy Jessamy a büszkesége nélkül olyan, mint ő a fegyvere nélkül.

– Ki volt ez?

– Nem tudom. – Jessamy letörölte az arcát, míg az érzelmi vihar utolsó nyomai is eltűntek.

– A konyhában voltam, amikor bejött. Azt hittem, egy tanítványom az. Tudják ugyan, hogy kopogniuk kell, de a legkisebbek néha megfeledkeznek erről.

– Mondott valamit?

– Azt mondta, túl sokat tudok. – A nő erőt vett magán, és visszatért a rémálomba. – Hogy nem vállalhatják a kockázatot. – A vámpír rávetette magát, mielőtt Jessamy megértette volna a szavak súlyát. Ösztönösen sikerült megvágnia a támadóját a kezében lévő, apró késsel, mielőtt az kitárta az ajtót és a szélébe verte Jessamy fejét. Ezzel elkábította annyira, hogy majdnem sikerüljön kilökni az alattuk meredő, veszélyes sziklákra.

Jessamy több mint kétezer éves volt, fajtájának nem a legerősebb tagja ugyan, de semmiképpen sem gyenge. Nem halt volna bele a zuhanásba, de annyi apró darabra szakadt volna a teste, hogy évekig, talán egy évtizedig is tart, míg felgyógyul. Addig némán és mozdulatlanul feküdt volna. Ez alatt az idő alatt bárki megvalósíthatta volna a tervét, amit most még titokban akart tartani.

– Szörnyű kíntól mentettél meg.

Míg ezt mondta, már várta, hogy Galen korholni kezdje, amiért hegytetőn választott magának otthont. Mégis hogyan tudná elmagyarázni neki, hogy mint minden angyalban, benne is megvolt a vágy, ami az ég felé hajtotta. Ő itt, az otthonában kerülhetett a lehető legközelebb a felhőkhöz. A várt feddés azonban elmaradt. A harcos, aki olyan gyengéden simogatta és olyan megnyugtató, mély hangon suttogott a fülébe, ellépett az asztaltól, és a támadó felé fordult. Jessamynak rá kellett harapnia az ajkára, hogy vissza ne hívja.

Megrendült, amikor ráébredt, milyen erős benne a vágy a férfi iránt. Már az angyalok között a felnőttkor küszöbének számító százéves kora előtti évtizedek óta teljesen egyedül élt. Nagyon szokatlan volt egy fiatal angyaltól, hogy kérvényezze, nyilvánítsák önállóvá, de Jessamy tudta: az anyja állandó bűntudata megfojtotta volna. Keir szólt az érdekében Caliane előtt, akinek menedékbeli területére a nő született, és meggyőzte az arkangyalt, hogy Jessamy elég érett ahhoz, hogy a maga ura legyen.

Az évek során a magány a nő életének részévé vált, ahogyan az eltorzult szárnya és a barna szemei is. Aznap azonban nem vágyott másra, csak hogy ez az idegen, aki éppen rémisztő hatékonysággal kutatta át a lefejezett vámpír zsebeit, védelmezőn a karjaiba zárja és óvja őt. Le kellett volna szállnia az asztalról, ahová a harcos angyal ültette, mielőtt ráparancsolt, hogy maradjon. Mintha csak egy kutya vagy egy zsák krumpli lett volna. Igazság szerint azonban egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a lábai megtartanák.

– Mit találtál? – kérdezte, amikor Galen előhúzott valamit a vámpír ruhája alól.

A férfi felállt, és átadta Jessamynak a papírdarabot. A nő szíve vadul zakatolni kezdett, amikor meglátta rajta az írást.

– Helyszín és idő. A házam és ez az óra. Gyakran jövök haza ilyenkor enni, mielőtt dolgozni kezdek a könyvtárban. – Általában délelőtt tanított, bár a hideg és sötét napokon, amikor a gyerekek csak nehezen kászálódtak ki az ágyból, néha áttette az óráit délutánra.

– Szóval – szólt Galen, és a kezét a nő csípője mellé, az asztalra fektette. A belőle áradó vad forróság idegen volt Jessamy számára, de nem kellemetlen. – Valaki vagy ismerte, vagy kifigyelte a szokásaidat.

Jessamy tekintete megállt a vámpír holttestén.

– Milyen kár érte!

– Maga választotta a sorsát – jelentette ki részvétlenül Galen. Körbenézett a véres falakon. – El fogom ezt takarítani, de először értesítenem kell Dmitrit. Odarepülünk hozzá.

– Nem! – A nő ellökte magától Galen vállát, amikor a férfi a karjaiba akarta őt kapni. Galen elkomorodott, a halványzöld szeme viharos tengerré változott.

– Nem ejtelek le.

– Nem arról van szó. – Nem akart másokkal repülni, mert már régen ráébredt, hogy akárhányszor belekóstolt a repülésbe, megérezte az eget, csak még kínzóbban tudatosult benne a fájó veszteség. Még a legjobb barátai sem tudták őt reptetni annyi ideig, ameddig ő arra vágyott. – Senkivel nem repülök.

– Nem hagylak itt egyedül – tört fel a mély hang a rendíthetetlen izmok közül.

– Nem lesz semmi baj. – Elfordította a fejét a véres, roncsolt testről, és lenyelte a torkába toluló epét. – A kertben várok rád.

Galen felmordult, a kezeit a nő csípője köré zárta és felemelte Jessamyt. A nő lábujjai sem érték a földet. Megkapaszkodott a férfi vállában. Galen testének forrósága szinte égette a tenyerét.

– Mit csinálsz?!

A férfi válasz helyett elindult vele, kivitte a konyhából a kikövezett kerti útra, amit Jessamy a színes agyagedényekből ömlő, vad sziromrengeteggel szegélyezett. A nő nem mondta ki, de hálás volt ezért. Galen letette őt a földre és rámeredt.

– Várj!

– Maradj! Várj! – morgott a férfi ház felé távolodó hátának, és igyekezett nagyon sértődöttnek tűnni, pedig Galen igazából nem csak elképzelhetetlen fájdalmaktól mentette meg. Mellette Jessamy eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy sírjon, a harcos angyal pedig édes és durva gyengédséggel tartotta őt a karjaiban. Nem a harag volt a legerősebb érzése Galen iránt.

A férfi nem sokkal később visszatért a nő szandáljával a kezében, és a földre ereszkedett a lába előtt, hogy feladja rá. Sötétszürke szárnyai a földre ereszkedtek. Jessamy tiltakozni próbált, mondván, hogy maga is fel tudja venni a lábbelit, de ahogy azt már korábban is megtapasztalta, Galen ellenállhatatlanul véghezvitte, amit elhatározott. Néhány pillanattal később már a lábára adta a szandált. A kezének bőre kérges volt, az érintése azonban bensőséges. Jessamy gyomra összeszorult. Galen felemelkedett, és a tenyerébe zárta a nő kezét.

– Gyere!

A nő nem szakította ki a kezét a férfi birtokló érintéséből, mert még érezte az ereiben hidegen, olajosan végigáradó visszhangját annak a rettegésnek, amit az ajtóban állva tapasztalt, amikor küzdött, nehogy lezuhanjon a szakadék fűrészes szikláira.

– A legközelebbi szomszédom, Alia arra lakik – mutatott az előttük, a kövek között induló, szűk ösvényre. – Nála maradok, amíg Dmitrit idehozod.

Galen meleg, erős ujjait a nő keze köré fonta, a szárnyát pedig védelmezőn kitárta mögötte. Fehér csíkos tollaiban rejtett fehérarany szálak csillantak meg.

Gyönyörű.

Galen megszólalt, megtörve a nő csodálkozását.

– Az apád vitt repülni?

Jessamy szívébe fájdalom mart. Megszaporázta a léptét, mintha el tudott volna menekülni a kérdés elől.

– Ne kérdezz tőlem ilyeneket!

– Egyszerűen ne vegyek tudomást arról, hogy torz a szárnyad?

– Titus tud viselkedni! – tört ki a nőből a dühös kiáltás. Szörnyen mérges volt, amiért Galen ilyen könnyen rátapintott a lelkének legfájóbb sebeire. – Te miért nem?!

Galen végigsimított a hátán a szárnyával. Az érintése meleg és erős volt, a szavai azonban könyörtelenek.

– Azt gondolom, itt mindenki kerülgeti a szárnyad témáját, te pedig hagyod ezt.

Jessamy megpróbálta kirántani az ujjait a férfi kezéből, de ez olyan volt, mintha egy sziklától akart volna megszabadulni.

– Innen már magam is eljutok oda. – Már látszott a szomszédja háza. – Menj, értesítsd Dmitrit!

A harcos angyal azonban nem engedelmeskedett, csak ment tovább mellette, a nőnek pedig tovább kellett vele haladni, ha nem akarta, hogy vonszolják az úton.

– Azt hittem, ennél több benned a bátorság, Jessamy.

A nő meg akarta őt ütni ezért. Megrúgni. Fájdalmat okozni neki. Ez az indulat annyira idegen volt tőle, hogy erőt vett magán, gondolatban elszámolt tízig és mélyet szippantott a hűvös hegyi levegőből.

– Több bátorság van bennem, mint te azt el tudod képzelni! – szólt büszkén kihúzott háttal, amikor megálltak Alia háza előtt.

Hogy merészel ilyet mondani nekem?! Hogy van mersze?!

Ezúttal amikor megrántotta a kezét, Galen engedett, ő pedig elindult az ajtó felé. Megdermedt, ha belegondolt, hogy a férfinak most teljes rálátása nyílik a szárnyára, ami miatt már akkor bátornak kellett lennie, amikor a többi gyerek még önfeledten nevetgélt. De nem torpant meg, nem habozott. És nem nézett vissza.

Dmitri a holttestre pillantott, majd a vérrel fröcskölt falra.

– Jessamy hogy van?

– Jól. – Olyan dühös volt rá, hogy a csontjai nekifeszültek az arannyal hintett bőrének, amit Galen primitív vágyaktól hajtva megkóstolni vágyott. Éppen olyan primitív, mint az ellenállhatatlan késztetés, hogy végigsimítson a nő selymes szárnyán, a csábítóan puha tollakon. Ez a vágy addig hajtotta, hogy felvett egy bársonyos tollat Jessamy házának padlójáról, és gondosan a tenyerébe zárta.

– Amint az ijedség elmúlik, tudni akarja majd, hogy mi áll a támadás hátterében.

– Ez jó kérdés. – Dmitri a halott férfira nézett. – Ő nem Raphaelhez tartozik, de valaki biztosan felismeri majd. Körbeküldök egy képet róla.

Galen Dmitri oldalán kisétált a házból.

– Jessamy vissza akar majd költözni az otthonába. – A burjánzó virágaihoz, a meleg, krémszínű szőnyegeihez, a bekeretezett és gondosan a falra akasztott gyermekrajzokhoz. A nő keze nyoma a ház minden zugában ott volt, és az angyal bizonyára nem szívesen marad távol egy helytől, amit ennyire a maga kedve szerint alakított ki.

– Megígértem neki, hogy eltakarítom a nyomokat.

– Erről majd én gondoskodom, de csak holnapra lesz kész.

– Dmitri sötét szemei Galenre villantak. – Valakinek őriznie kell őt.

– Igen. – Semmi szükség nem volt rá, hogy vállalkozzon a feladatra, hiszen mindketten tudták, hogy Galen egyetlen harcost sem engedett volna nő közelébe, amikor ilyen nagyon sérülékeny. – Nem tartasz attól, hogy én állok az egész mögött? – Elvégre ő volt az idegen, az ismeretlen.

– Nem – jött a határozott válasz. – Te nem lennél képes egy védtelen nőt bántani. Ha pedig mégis te szervezted volna – tette hozzá a vámpír –, Jessamy már nem lélegezne, testének véres darabjait a szikláról kellene összeszednünk.

Galen magában összerándult a gondolattól. De Dmitri mindkét érve igaz volt.

– Gondoskodom róla, hogy senki ne juthasson a közelébe. – Akár örül ennek a védelemnek a Tanár, akár nem.

Negyedik fejezet

A láthatáron már a naplemente színei derengtek, amikor Galen visszatért Jessamyhoz, kezében egy apró táskával, amelyben a nő holmija volt.

– A sziklaházam lenne számodra a legbiztonságosabb hely – javasolta. A mostani környezet túl nyitott és védhetetlen volt, Galen háta borsódzott, amikor felmérte.

A nő azonban megrázta a fejét.

– Alia már felajánlott egy szobát számomra.

– Aliának gyermeke van – pillantott Galen a háztetőn, egy angyal számára tökéletes játszótéren szétszórt játékokra.

Jessamy arca elsötétült, ahogy megértette ennek jelentőségét.

– Hát persze. Soha nem sodornék veszélybe egy gyermeket.

– Felnőtteket igen?

Jessamy vett egy nagy levegőt, az öklét a felsőtestére szorította.

– Valóban úgy gondolod, hogy újra az életemre törhet valaki? – Ez a felszínen kérdés volt ugyan, de a nő már tudta rá a választ. Ezt igazolta a következő mondata is: – A könyvtárban van egy szoba, benne egy ággyal. Ott megszállhatok.

– Legyen – bólintott kurtán a férfi.

Jessamynak gyanús volt, hogy Galen ilyen gyorsan engedett, de a férfi valóban nem akarta meggyőzni őt semmiről, miközben a könyvtárba kísérte. Csendesen, harcra készen haladt mellette, a környezetének legapróbb részleteit is érzékelte. Jessamy szinte a bőrén érezte a férfi védelmező éberségének lüktetését.

– Látod – mondta, amikor a szobába értek. A mellkasa összeszorult, mintha valaki kiszorította volna belőle a szuszt. – Nincsenek nagy ablakok és egyetlen ajtó nyílik a szobába. – Miután magára zárta, senki nem jöhetett be.

Galen először ellenőrizte a falak keménységét és vastagságát, majd némán bólintott. Hagyta, hogy a nő bezárja az ajtót maga mögött. Jessamy remegve rogyott le az ágyra, amit a pihenni vágyó tudós kutatók számára helyeztek el. Bizonyára a támadás okozta sokk van rá ilyen hatással, gondolta. Ahhoz túl idős és túl józan volt, hogy egy férfira reagáljon a félelem és öröm ilyen erős keverékével! Különösen egy olyan férfira, aki nem sokkal ezelőtt szörnyen feldühítette és kihozta a sodrából.

Ez a magyarázat megnyugtatta. Felvett egy könyvet az ágy mellől és kinyitotta az első oldalon. Ekkor hallotta meg Galen csizmájának csikordulását a padlón, és csak ekkor értette meg, hogy a harcos a küszöbön szándékozik tölteni az egész éjszakát. Ez volt ugyanis az egyetlen módja, hogy ebben a szobában megvédje a nőt, a könyvtárnak túl sok ki– és bejárata volt ahhoz, hogy máshonnan hatékonyan figyelni tudja.

Jessamy tudta, hogy ez nem árthat Galennek. Angyal volt, méghozzá a fiatal korától függetlenül egy erős angyal. Voltak olyanok, akik ereje a felnőtté válás után nem fejlődött tovább, másoké, mint például Jessamyé évről évre csak növekszik. Galen ezzel szemben hatalmas ugrásokkal, gyorsan erősödött, ezért is volt ő a megfelelő jelentkező Raphael mellé, fegyvermesternek. Egy talpon töltött éjszaka neki meg sem kottyan. Mégis bűntudata támadt. Ez a férfi megmentette az életét, a vérét ontotta érte, ő pedig gyerekes félelemből nem akarja megosztani vele a lakását, ahol Galen jobban tudna pihenni. Mert még semmilyen értelemben nem volt együtt egy férfival soha.

Két évezred alatt egyetlen férfit sem engedett még magához ennyire közel.

Az elején ez nem tudatos döntés volt, csak megtörtént, Jessamy szégyenlős volt, félénk a használhatatlan szárnya miatt, így elrejtőzött a könyvtárban. Később, amikor eléggé magabiztos lett ahhoz, hogy emelt fővel meg tudjon jelenni az angyalok között, akadtak olyanok, akik közeledni szerettek volna hozzá. Természetesen nem sokan, de lett volna kik közül válogatnia.

Akkoriban azonban a magabiztos megjelenése ellenére még mindig elviselhetetlenül érzékeny volt a fogyatékosságával kapcsolatban, és meg volt róla győződve, hogy a férfiak csak sajnálatból keresték a társaságát. Hogy mind csak azért akarta eljátszani a figyelmes udvarló szerepét, hogy a saját lelkiismeretét megnyugtassa. Ezért elutasította őket, mielőtt azok fájdalmat okozhattak volna neki.

Abban biztos volt, hogy legalább egyikük szándékát jól mérte fel. De a többiekkel kapcsolatban… lehet, hogy tévedett. Egy dolog azonban biztos volt: hamarosan híre ment, hogy Jessamy jobban szeret egyedül lenni, hogy ő egy tudós és tanár. Mindenki megfeledkezett arról, hogy egyben nő is, aki társról és családról álmodik, és arra vágyik, hogy az otthona ne legyen mindig annyira csendes, mint most, amikor az éj leszáll. Mindent elkövetett, hogy ő maga is elfelejtse az igazságot, mert az túl fájdalmas volt.

Azt hittem, ennél több benned a bátorság,]essamy.

A körmei a tenyerébe vájtak. Abban a pillanatban gyűlölte az életét, amit apránként felépített, míg saját magát ejtette foglyul benne. Felállt, és megfogta az apró táskát, amit Galen pakolt neki. Milyen váratlan és elképesztő gesztus! Az ajtóhoz lépett, és kitárta.

– Az otthonod – hadarta, mielőtt elszállhatott volna a bátorsága – könnyebben védhető? Galen kurtán bólintott. Az élénkvörös haja a homlokába omlott, egy türelmetlen mozdulattal hátrasimította.

– A sziklafalon van. Nincs bejárata, nem vezet oda lépcső.

Tehát Jessamynak meg kellene engednie, hogy Galen a karjaiban repítse oda.

A harcos egyenesen a nőre nézett. A tengerzöld szemei túl mélyre láttak.

– Nincs messze – tette hozzá. – Egy pillanat a levegőben.

A nő hátát veríték verte ki. Kétszer is nyelnie kellett, mire sikerült rekedt hangon kipréselnie a torkából a választ.

– Rendben van.

Galen egy szót sem szólt, míg meg nem álltak a nagyszerű és veszélyes szakadék fölé nyúló sziklaszirt peremén.

– Kapaszkodj – szólt ekkor, felemelte, és magához szorította a nőt, egyik kezével a hátát, másikkal a combját tartotta – és gondolj a sok durva szóra, amit rám szeretnél zúdítani! Váratlan vidámság töltötte el Jessamyt, kibukott belőle a nevetés. Ekkor a harcos angyal lebukott a szikláról és a sziklalakása felé kanyarodott, a szárnyai csodálatos fény– és árnyjátékként tárultak ki felettük. A szél belekapott Jessamy ruhájába, játszani kezdett a hajával. A nő gyomra összeszorult. De csak egy pillanatot töltöttek a levegőben. Amikor földet értek, Jessamy ajkán még mindig ott játszott a mosoly. Felnézett Galenre, akkor látta, hogy a férfi őt figyeli, az ő ajka is halvány mosolyra húzódik.

– Nem féltél.

– Hogyan? – A földre dobta a csomagját, és várta, hogy a férfi letegye őt, bár erőt kellett vennie magán, hogy ne emelje fel a karját és simítsa ki a férfi homlokából a hajtincset, amely ismét a szemébe hullott. – Nem. Nem azért nem repülök.

Galen csak állt és tovább fürkészte őt, a szemeiben jég és tavasz tükröződött. Addig nézte, amíg Jessamy úgy érezte, kénytelen megvallani neki a titkot, amiről még soha senkivel nem beszélt. Még Keirrel sem, akit pedig egy évezrede ismert már. – Azért nem repülök, mert túlságosan is vágyom rá.

Amint kiöntötte a lelkét, azonnal kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát. A sérülékenység érzése olyan erősen szorította össze a gyomrát, hogy meg is görnyedt volna, ha nem tartotta volna őt izzó, élő acél karjaiban ez az idegen.

– Tegyél le! – nem tudta volna elviselni, ha sajnálkozást lát Galen kemény vonású arcán.

– Most, hogy már úgyis tudom a titkod – szólalt meg részvétnyilvánítás helyett Galen és az állával megdörzsölte Jessamy haját —, nem szeretnél repülni velem?

Jessamy szíve nagyot dobbant.

– Csak fájóbb lenne utána a vágyakozás – suttogta. Felemelte a kezét, és hátrasimított egy vastag, selymes, hegyi napfelkelte színeiben ragyogó hajtincset.

– Órákig tudok veled repülni anélkül, hogy elfáradnék. – Még közelebb húzta magához a nőt, a testéből áradó vad forróság áthatolt Jessamy bőrén, szétáradt a vérében. – Ráadásul – suttogta, és egy percre sem eresztette a Tanár tekintetét – a levegőben lennél a legnagyobb biztonságban.

A férfi ajánlata megrémítette Jessamyt. Nem csak a felkínált szárnyak, de a perzselő érzelem, amit a férfi meg sem próbált elrejteni. És aminek semmi, de semmi köze nem volt a sajnálathoz.

– Galen!

A férfi lehajtotta a fejét, és a szavai szinte csókolták a nőt, az ajka egy leheletnyire volt csak Jessamy szájától.

– Kapaszkodj! – Azzal hátrafelé lelépett a lakása szirtjének széléről, a szakadékba. Jessamy felsikoltott, amikor zuhanni kezdtek. Félig rémülten, de félig a gyönyörtől.

– Nem mondtam, hogy igen!

Galen azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Lebukott, és csigavonalban ereszkedni kezdett a szakadék fala mellett. Ugyanaz a szakadék volt ez, amely nem sokkal azelőtt még rémülettel töltötte el Jessamyt, most azonban semmi ilyet nem érzett. Galen törhetetlen karjai között nem. Szédítő izgalom áradt szét a testében, Jessamy újra felkacagott. Galen úgy viselkedett, mint a tanítványai szoktak: nem akart tudomást venni Jessamyról, és abban bízott, hogy a nő megfeledkezik majd a tervezett büntetésről. És Galen most valószínűleg sikerrel is jár. Mert ez az angyal igazán tudott repülni…

Addig ereszkedett, míg elérték a szurdokban robajló folyót, ekkor fordult, és a víz felett suhant végig. Az apró vízcseppek végigcsókolták Jessamy lábát és arcát, amiről a nő önkéntelen gyengédséggel Galen nyakába dörzsölte a nedvességet. A férfi lehajtotta a fejét, vad mosolyt villantott Jessamy felé, majd felfelé fordult, és emelkedni kezdett, fel, feljebb és még magasabbra, míg elérték a felhők anyagtalan bolyhait, a Menedék csillogó ásvány épületei pedig eltűntek a hegylánc mögött, amely természetes védőfalként zárta el a várost mindenki elől, akinek nem voltak szárnyai. A táj messze elnyúlt alattuk, akár egy szőnyeg. Jessamy olyan nagyon, nagyon régen látta ezt utoljára… még gyermekkorában, amikor az édesapja repülni vitte.

– Köszönöm, apám!

– A lányom vagy, Jessamy. Bármit megtennék, hogy halljam a kacajod és lássam a szép mosolyod.

Az apja szerette őt. Ahogyan az anyja is. De Jessamy mindig látta az arcukon a végtelen fájdalmat, ahányszor visszatértek a földre, így hát a fiatal Jessamy úgy döntött, nem hagyja el többé a talajt. Az elhatározását először sajnálattal fogadták a szülei, de idővel ez is elmúlt. Mostanra a szülei néha már meg tudnak feledkezni a fogyatékosságáról, és a lányukként tudnak ránézni, értékelni, amit elért és ragyogni a büszkeségtől.

Egy ragyogó fényfolt űzte el az emlékeket.

A nő lenézett, és megpillantott egy sima vizű tavat, amely visszatükrözte a lemenő nap teljes, dicsőséges fényét. A víz volt a katlan, az ég a láng.

Jessamy ajkak simítását és meleg leheletet érzett a fülén.

– Szeretnéd, ha leszállnánk?

A nő megrázta a fejét: soha többé nem akart földet érni. Galen lebukott, felült egy lassú áramlatra és tovább repítette őt.

Olyan területek fölé értek, amelyeket Jessamy a saját szemével még soha nem látott, csak elmondásból ismert. A lelke szívta magába az élményeket, mint a repedezett föld a régen várt esőt. Érezte az arcába csapó csípős levegőt, a hajába kapó játékos szelet. A nagyszerű és gyönyörű élménytől elállt a lélegzete, Galen pedig csak vitte őt tovább fáradhatatlan szárnyain, és egyik új csodát mutatta neki a másik után.

Az égen már nem volt más fény, csak a felettük ragyogó csillagok, amikor Jessamy felsóhajtott. A lelke annyira tele volt boldogsággal, hogy egy újabb csepp szétfeszítette volna.

– Igen. Most már hazamehetünk.

A Menedék sziklalakásai közül már csak néhányban égett aranyló lámpafény, amikor visszaértek Galen otthonába.

Leszálltak, a férfi pedig lassan leeresztette Jessamyt a padlóra, de rögtön el is kapta, amikor a nő térdei megbicsaklottak. Jessamy már nem érezte idegennek, sem félelmetesnek Galen erős testét, de hatalmas hazugság lett volna azt állítani, hogy az nem is volt rá hatással. Testének egyetlen porcikája sem volt, ami ne együtt lélegzett volna a férfival, ami ne érezte volna Galen minden rezdülését.

– Köszönöm – suttogta. A tenyere még mindig a férfias mellkason nyugodott, amit simogatni és kényeztetni vágyott.

Galen megrázta a fejét, visszautasította a hálálkodást.

– Fizetséget akarok. – Erre Jessamy egyáltalán nem számított.

– Tessék? – A férfi bőre annyira forró volt, hogy a nő legszívesebben hozzádörgölőzött volna, akár egy macska.

– Fizetséget. – Még közelebb húzta magához a nőt, a kezét összezárta Jessamy kezén. – A repülésért.

Galen teste kemény volt, annyira erős és kemény!

-– És ha ellenkezem? – Jessamynak egyre inkább nehezére esett beszélni, sőt, levegőt venni is. Magabiztos mosoly árasztott finomságot a férfi brutális, férfias vonásaira.

– Ne ellenkezz, Jessamy!

A hízelgő mormolás törhetetlen béklyókba verte Jessamyt, a nő érezte a tenyere alatt a szavak morajlását. El akarta venni a kezét, amely egyre csak simogatta volna a férfi erős testét, de Galen nem eresztette el őt.

– Egy csókot – mondta, és a mély hangja kényeztető selyemként simított végig a nő bőrén. Kissé durva volt, de csodálatos érzés. – Csak egyet.

Galen hangja annyira megbabonázta Jessamyt, hogy a szavainak jelentése csak néhány másodperc múlva tudatosult benne. Ijedség, fájdalom és harag egyszerre tolult fel benne.

– Nincs szükségem a szánalmadra! – Elrántotta a kezét.

A férfi nem engedett.

– Eressz el!

– Megsértettél, Jessamy. – Galennek ezt a hangját a nő még nem hallotta. – Mivel azonban korábban én is fájdalmat okoztam neked, most úgy veszem, kvittek vagyunk. – Azzal elengedte az angyal kezét, és bement a lakásba. Megvárta, amíg a nő beér, becsukta a nehéz faajtót és meggyújtott egy lámpást.

Jessamy figyelte, ahogy a férfi jár-kel a szobában, újabb lámpásokat gyújt, míg a lakást elárasztja az aranyló, meleg fény, a sugarai megcsillannak Galen bőrén és haján; és tudta, hogy a természetévé vált önvédelemből rosszat tett. Galen azt mondta, amit gondol, és azt gondolta, amit mond. Nem volt joga ahhoz, hogy gyengébb, értéktelenebb férfiak példája alapján ítélje őt meg.

A kezeiben szorongatta a táskája fülét, és azon tűnődött, hogyan hozhatná helyre a hibáját. Mivel nem találta a megfelelő szavakat, úgy döntött, megnézi, a harcos túl dühös-e ahhoz, hogy szóba álljon vele.

– Kevés dolgot tartasz itthon.

Egy szék a jobbján, egy kis asztal, vastag szőnyeg a fényesre csiszolt kőpadlón és az egyik sarokban kényelmesnek tűnő párnák.

– Nincs szükségem sok mindenre. – A hangjában nem volt ridegség. – Ágy van ott. – Még több lámpást gyújtott, és a lakás hátsó része felé mutatott. Jessamy közelebb lépett, és meglátta a hálószobaként szolgáló részt, amely igazából a szoba egy vastag függönnyel elkeríthető sarka volt. Az ágy széles volt, Galen testéhez méretezett.

– Elfoglalom előled az ágyat – jegyezte meg a nő, és kellemetlenül érezte magát, de nem azért, mert nem hagyja pihenni a férfit.

Galen megvonta a vállát.

– Nem állt szándékomban aludni. – Magára hagyta Jessamyt az ágy mellett, és visszasétált a nappali részbe. Letette a kardját és a hüvelyt tartó pántokat. A nő tekintetét rabul ejtette a mozdulat, ahogy a férfi kibújt a bőrszíjakból, ahogy az izmai hullámzottak a napsütötte bőr… Galen felpillantott, meglátta, hogy Jessamy bámulja őt. A nő elpirult, és berántotta a függönyt, leült az ágyra, és kibújt a szandáljából. Nem emlékezett rá, hogy valaha így reagált volna egy férfi látványára. Mintha már nem is tudta volna, ki ő valójában: ki ez a nő, akit elárasztottak a nyers érzelmek, akinek a vére forrón pezsgett, aki még mindig érezte a tenyerén a kemény, férfias mellkas tapintását.

Talán fiatal lányként érzett hasonló vágyat, de ebben sem volt biztos. Akkoriban lehorgasztott fejjel járt, düh és irigység szaggatta a lelkét, ettől pedig utálatos lénynek érezte magát. Megsajdult a mellkasa.

Azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni, meg tudná látogatni azt a zavart lányt, és el tudná neki mondani, hogy minden rendben lesz, hogy fel fog magának építeni egy olyan életet, amely megelégedéssel tölti majd el. A keze ökölbe szorult. Nem, talán mégsem akart visszamenni. Ugyan melyik lány akart volna „megelégedettségről” hallani, amikor áradó örömről és perzselő szenvedélyről álmodott?!

Ez a vágy pedig nem halt ki belőle, csak elnyomta és összezúzta a valóság súlya. Igen, idősebb korában Jessamy ráébredt, hogy ha úgy dönt, talál magának szeretőt. Talán olyat is, aki mellett megtudja azt a titkot, ami más nők szemében csillogott, más nők ajkain csábított. De azt is megértette, hogy minden ilyen kapcsolat, még ha valódi vágyra épül is, csak rövid ideig tart és biztosan elmúlik. Abban a pillanatban véget ér, amint a szeretője megérti, mit jelent, hogy Jessamy nem mozdulhat ki a Menedékről.

Mert ő soha nem repülheti át a hegyeket, és soha nem élhet a világban: az angyalok ugyanis nem tűnhetnek gyengének. A halandók imádattal néznek rájuk, és ez a tisztelet veszi elejét annak, hogy több ezer ember életét követelő felkelések, lázadások törjenek ki. Márpedig egy tökéletlen angyal látványa alapjaiban rengetné meg az imádatot, ez pedig vérontáshoz vezetne. A halandókban Jessamy láttán valótlan kép alakulna ki az angyalokról. Olyan angyal ugyanis, mint ő, nincsen több.

Jessamy régen eldöntötte: jobb, ha a világot csak könyveken keresztül ismeri meg, ezt a kínzó éhségét a Menedékben próbálja csillapítani, és nem ösztönzi a halandókat olyan tettekre, amelyek vérrel áztatnák a földeket. Ami pedig a gyengéd érzelmeket illeti… Görcsösen megmarkolta a lepedőt egy olyan férfi ágyán, aki felkorbácsolta benne az érzelmeket. Ő azonban, ha túl akarta élni a következő évezredet is, nem engedhette, hogy ezek a felszínre kerüljenek.

Mert egy nap ez a szép barbár is felszáll, és magára hagyja őt. Mégis felkelt az ágyról, félretolta a függönyt és mezítláb a nappali részbe lépett. Galen hason feküdt a földön, a teste feszes volt, két tenyere a padlón. Nem volt rajta más, csak az a durva anyagból készült, barna nadrág. A férfi ekkor feltolta magát és kiegyenesítette a karját, az erek kidagadtak a megfeszülő izmok felett. Galen leeresztette a testét, majd ismét felemelte.

– Már így is nagyon erős vagy – szólt a nő. A tekintete elidőzött a megfeszülő és elernyedő, szemérmetlenül izmos testen, aminek látványától felpezsdült a vére.

– A harcosból, aki magát a legjobbnak tartja – válaszolt a férfi anélkül, hogy egy percre is abbahagyta volna a testedzést –, nemsokára egy balga lény hullája lesz.

Nyers válasz egy nyers férfi szájából. Galen más volt, mint a tudósok, akikkel Jessamy értekezett, de nem hasonlított a halálos arkangyalokhoz sem.

A hatalmát éles pengévé fenő Raphael éppen annyira különbözött Galentól, mint Jessamy Michaelától, ettől a cselszövő, okos angyaltól, aki most egy kis terület felett uralkodott, de az ereje olyan áthatóvá érett, hogy Jessamy meg volt róla győződve, hamarosan a Tízek Tanácsának tagjává válik.

– Pihenned kellene – szólt a férfi, amikor a Tanár nem válaszolt.

Jessamy összevonta a szemöldökét.

– Idősebb vagyok nálad, Galen. – Bármilyen törékenynek is tűnt, hosszú ideig bírta alvás nélkül. – Talán neked kellene pihenned ez után a nagy megerőltetés után.

Az inak és izmok mozgásának ritmusa egy pillanatra megtört, amikor Galen a nő szemébe nézett azokkal a ritka ékkő szemeivel, amikkel mintha a lelke mélyére látott volna.

– Az ágyadba hívsz, Jessamy?

Ötödik fejezet

Nem! – A szó rekedt károgásként szakadt fel Jessamy torkából. A nő annyira dühös volt magára, amiért hagyta, hogy Galen zavarba hozza, hogy gyorsan hozzátette: – Én nem vagyok egy érzéki lény. – A szavait megcáfolta a benne parázsló forróság.

Galen egyetlen, sima, a hatalmas izomtömegét meghazudtoló mozdulattal felállt és hátrasimította a haját. Ezután tett egy lépést a nő felé. Majd még egyet. És még egyet. Jessamy már azt hitte, nekiszorítja a falnak, ám ekkor Galen egy hajszálnyira tőle megállt. A sötét, forró és érzéki illata betöltötte Jessamy érzékeit.

– Biztos vagy ebben?

Kinyújtotta a kezét és végigsimított a nő jobb szárnyának ívén. A csavarodott, balszárnyat elrejtette az angyal rá hulló haja.

– Ez – mondta Jessamy, miközben igyekezett elfojtani a benne hullámzó, hatalmas kéjt – még Titus udvarában is elfogadhatatlan tett lenne. – így csak a szeretője érinthet meg valakit. Galen maga mellé ejtette a karját.

– Ha nem vagy érzéki lény – szólt kihívón – akkor ez mit sem számít.

– Az a terület nem csak a nemi ösztönök miatt érzékeny. – Jessamyt megrémítette, hogy milyen erős vágyat ébresztett benne ez a férfi, hogy milyen könnyedén rombolta le a védelmi vonalait, amiket a létezése végtelenül hosszúnak tűnő ideje alatt felépített. Galen meg sem érthette, mi az, amit tőle kér.

Kétezer-hatszáz évig egyedül volt, a Menedék fogságában. Meg kellett tanulnia, hogyan maradhat életben, hogyan lehet több, mint a mások életének perifériáján lebegő szellem. Végül olyasvalakivé formálta magát, akit a felnőttek tisztelhettek és a gyermekek szerethettek. Nem volt egy dicsfénnyel teli élet, de sokkal jobb volt, mint ifjúkorának fájdalmas létezése.

Galen pedig most arra kérte, hogy adja fel mindezt egy pillanatnyi örömért, ugorjon fejest egy ismerőssé váló idegen karjaiba, és bízzon abban, hogy a férfi elkapja. Ez iszonyatosan nagy kérés volt… de még mialatt Jessamy ezen gondolkodott, már tudta, hogy hajlandó lenne akár nagy árat is fizetni azért, hogy megismerje Galen testét és lelkét. Mert ez a férfi nem csak nézte őt, de látta is!

– Ez az érintés – folytatta a férfi a vitát, amiről a nő már majdnem meg is feledkezett – mégis a szeretők kiváltsága csak. – Azzal ellépett a nő elől, leült a székre, ami mellé a kardját támasztotta, kihúzta a pengét a hüvelyből, és tisztogatni kezdte egy puha kendővel.

Jessamy meg akarta rázni ezt a hatalmas, sziklaszerű embert, aki úgy gondolta, mindent ért és tud.

– Azt hiszed, nyertél? Van fogalmad arról, hogy mit teszel velem? Látod, hogyan repedezik az életem miattad?

A férfi lassú mozdulatokkal simított végig újra és újra a kardján.

– Azt hiszem, ideje, hogy kiderítsük, mi az a fontos tudás, amit valaki annyira titokban akar tartani, hogy ezért még az életedre is tör.

A rémület, amiről majdnem sikerült megfeledkeznie, most újra a csontjáig hatolt, és megborzongatta a testét. Megdörzsölte a karját, amit a ruhája fedetlenül hagyott, majd a lakás konyharészébe ment, és sorban nyitogatni kezdte a szekrényeket. Akár főzött itthon Galen, akár nem, a harcosok lakásainak karbantartásával megbízott angyal biztosan megtöltötte a konyhát a legszükségesebb felszereléssel és alapanyagokkal. Talált lisztet, mézet és egy hűtőedényben vajat is. Rövid keresgélés után szárított gyümölcsökre és tojásra is bukkant.

– Van fád a tűzhelybe?

Galen válasz helyett felállt, és a lakás konyhával ellentétes sarkába ment. Egy kosárból két vastag rönköt vett elő, ezeket a tűzhelybe tette. Egy kevés gyújtást is tett alá, és a tűz meggyulladt. Rácsukta a tűzhely ajtaját. A sziklalakásokat úgy tervezték, hogy a füst a szakadékba távozzon, a meleg viszont a lakásban maradjon. Az angyalokat nem zavarta a hideg annyira, mint a halandókat, de a hegyek között a melegség mindenkinek jólesett.

Galen visszatért a székhez, és tovább tisztogatta a már makulátlan kardját, közben azonban a nőt figyelte. Jessamy érezte a testén a férfi tekintetét. Olyan volt, mintha Galen megérintené.

– Mit készítesz? – A hangjában egy csipetnyi gyengéd érzelem hallatszott.

Vágyakozás?

Jessamy figyelmen kívül akarta ezt hagyni, de megtorpant. Vajon a harcos udvarában nevelkedett kisfiúnak készített-e valaki édességet valaha? Vagy már a bölcsőben a leendő katonát látták benne és csak háborúra és fegyelemre tanították?

– Szárított gyümölcsös tortát. – Elhessentette magától a szörnyű képet, mert az ő édesanyja elhalmozta őt a szeretetével és gondoskodásával, és Jessamy egy dologban biztos volt: az angyalok mind imádták a gyermekeiket. Ő ugyan nem tudott együtt élni Rhoswen állandó bűntudatával, de a szeretetében egy pillanatra sem kételkedett.

– Finomabb lenne, ha a gyümölcsök egy éjszakán át áznának – mondta, és egy kicsit visszatért a nyugalma, de nem akarok várni. – Leemelte a kannát a tűzhelyről és a száraz sárgabarack–, eper-és narancsdarabokra öntötte a forró vizet. – Én pedig nagyon sok mindent tudok, Galen – vett erőt magán, hogy szembenézzen a rémálommal, ami, tudta, nem fog magától szerteoszlani. – Én jegyzem le a történelmünket. – Az elméjében egyszerre létezett az idő milliónyi darabkája.

Galen felállt, a kardját egy fali tartóra helyezte, és a szoba közepén nyújtógyakorlatokba kezdett. Jessamy ráébredt, hogy megzavarta őt a testedzésben, de ennek örült is, mert így most nézhette. Hiába volt a tépelődés, hiába tudta, mi lett volna a biztos döntés, mégiscsak nő volt, és vágyott arra, ami talán megtörheti… Galen pedig szép férfi volt.

– De most csak azokra a dolgokra kell összpontosítanunk – mondta a harcos, és közben úgy mozdult, hogy a felsőteste megfeszült, a szárnyának fehérarany csíkjai pedig megcsillantak a lámpások fényében – ami hatással lehet valami mai, fontos történésre.

Összpontosíts, Jessamy!

– A hatalmasok között ezernyi apró politikai játszma zajlik. – Az, aki nem merült el ebben a világban, el sem tudta volna képzelni, milyen szövevényes és mély az érdekek labirintusa. Erről eszébe jutott… – Ha te leszel Raphael fegyvermestere, tudnod kell mindezt.

A férfit pedig elszakította volna tőle, a Menedéktől a sikere, Jessamy azonban soha nem állt volna ennek a pompás lénynek az útjába.

– Dmitri javasolta, hogy forduljak hozzád.

– Igaza volt – válaszolt a nő, és eltöprengett, vajon Galen alkalmas-e arra, hogy befogadja, amit tőle hall. Nem követte el azt a hibát, hogy butának tartsa. Nem, több jól értesült angyallal beszélt Titus udvarából azután, hogy először érezte meg Galen ritka drágakőre, a heliodorra emlékeztető szemeinek erejét, mert kíváncsi volt, bár akkor még nem ismerte el, hogy mennyire.

Néhány finom tapogatózás után megtudta, hogy Galennek nem csak mesteri taktikai érzéke van, de képes megnyerni a katonái bizalmát és hűségét, amikor ellenséges területre vezeti őket, és mindig győztesként tér vissza. Titus nagyon dühös volt, amiért elvesztette őt, Orios azonban nem. Ez is igazi elismerésnek számított attól az angyaltól, akit a Tanács tagjai a legjobb fegyvermesternek tartottak.

Ugyanakkor Galen elméjében, amennyire a hallottakból fel tudta mérni, egyenes és éles határvonalak húzódtak jó és rossz között, és köztük kevés volt az árnyalat. Ez a harcos képes volt a vérét adni azokért, akik neki adták hűségüket, és ha egyszer ő hűséget esküdött valakinek, akkor amellett ki is tartott.

A nőnek, akit Galen magáénak mond, soha nem kellett árulástól, megcsalástól tartania. Jessamy tudatosan elernyesztette a kezét a fakanálon, amivel a tésztát keverte és vett egy nagy levegőt. Galen azonban megszólalt, mielőtt a nő szóhoz jutott volna.

– Az apró cselszövéseket figyelmen kívül hagyhatjuk. – Kitárta, majd szépen a háta mögé hajtotta a szárnyát. – A te tisztséged szentnek és sérthetetlennek számít, mert az elvesztésed szörnyű következményekkel járna a gyermekekre nézve. Ellenségek kötnének szövetséget, hogy megbosszulják, ha bajod esne. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen megtorlás lehetőségét is megkockáztassa, nyomós indok kell.

Jessamy egy pillanatra megállt, miközben a kikevert tésztát beleöntötte egy lábasba. Nem talált sütésre alkalmasabb eszközt.

– Igazad van. – Annyi tudás halmozódott fel benne, hogy Jessamy néha elveszett a hatalmas tömegében. – Ma a legfontosabb esemény kétségtelenül az, hogy Alexander Raphael ellen készül vonulni.

– Csakhogy ez nem titok – válaszolt Galen. Jessamy soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen nagy angyal olyan kecsesen tud mozogni, mint ő. – Ha tehát az információ Alexanderrel van összefüggésben, bizonyára egy titokról van szó.

– Még ha így is van, Alexander biztosan nem tudott a támadásról. – Jessamy ebben tökéletesen biztos volt. – Az ő becsületét sértené egy ilyen erőszakos tett ellenem a saját házamban. – Ha Alexander meg akarta volna ölni vagy ártalmatlanná szerette volna tenni őt, egy bérgyilkosával végeztette volna el a munkát csendben és hatékonyan. Jessamy egy pillanatig nem félt volna.

Galen bólintott.

– Egyetértek. Ki más tehette?

– Gondolkodom. – A sütőből kiáradó forróság megperzselte a bőrét, amikor a nő kinyitotta a sütőt, hogy beletegye az edényt. De nem is ez, hanem a bensőjét fűtő, nyugodt melegség volt az igazán veszélyes. Az ugyanis, hogy Galennel egy szobában van, hogy úgy beszélget vele, mintha már sok éjjelen ugyanezt tették volna, éppen az a bensőséges érzelmi közösség volt, amire mindig is vágyott. – Meglep, hogy Alexander ennyire hajthatatlan Raphaellel kapcsolatban. – Ha egy angyal arkangyallá érik, a Tízek Tanácsának tagjává is válik. Ez ilyen egyszerű. – Soha nem viselkedett még ennyire ésszerűtlenül.

– Raphael sokkal erősebb, mint a kora alapján feltételezni lehet.

– Galen felemelte a kardhüvelyt, amit a szék mellett hagyott, és felakasztotta a falra. – Titus nyíltan kijelentette, hogy a tehetsége alapján egyszer még a Tanács vezetőjévé válhat. Alexander azonban úgy tartja, az az ő pozíciója. – Az arkangyal kitűnő vezető volt ugyan, de gőgös is, mint minden nagyhatalmú lény. Egy ilyen pletykát a személye ellen irányuló merényletnek tartana.

– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül – szólt a nő, miközben befejezte a takarítást, és forró vizet töltött a kannából, hogy teát áztasson bele – Lijuant sem. – Alexander után a legidősebb arkangyal olyan kegyetlenségeket követett el, hogy Jessamy beleborzongott, amikor az arkangyalokról külön vezetett, titkos krónikákba feljegyezte ezeket az eseményeket. – Úgy tűnik, kedveli Raphaelt, de az ármánykodása nem ismer határokat.

– Az ő csapatai szétszóródtak a területén, semmi jel nem mutat arra, hogy összevonná őket és támadásra készülne.

Jessamy hagyta ázni a teát, és felnézett, éppen akkor, amikor Galen kisimította a szemébe hulló haját.

– Azt le kellene vágnod.

– Már tegnap este terveztem. – Előrántott egy kést az övéből, és lemetszett egy tincset.

– Galen!

A férfi kérdőn nézett rá.

Jessamy dühösen kikapta a tőrt a kezéből.

– Ülj le, mielőtt szétmarcangolod azt a csodálatos hajadat!

A színe annyira élénk volt, mintha élet lüktetett volna a hajszálakban. A harcos gyanakvóan, de engedelmesen leereszkedett a székre, és egy szót sem szólt, amikor Jessamy gondosan vágni kezdte a haját. A nő már félig készen volt, amikor ráébredt, hogy Galen széttárt combjai között áll, a férfi forró lélegzete pedig átszűrődik a vékony ruháján. Lassú forróság kezdte égetni a bensőjét, Jessamy összeszorította a lába ujját. Gyorsan befejezte a hajvágást, és hátralépett.

– Kész – jelentette be fátyolos hangon. – Feltakaríthatsz.

A férfi ehelyett felállt. Az arcának vonalai kemények és élesek voltak. A teste a nőéhez simult… a hüvelykujja pedig végigsimított Jessamy ajkán. Az érintés az angyal nő testének mély, feszülő részét élesztette fel, míg Jessamyt elöntötte a vágy, lágyan pihegve kapkodott levegő után.

Galen sokkal tovább uralkodott magán, mint arra képesnek tartotta magát. Repült az ujjongó nővel a karjaiban, és érezte a bizalmát, elképzelte őt az ágyában, és kiélvezte a jelenlétét, amikor Jessamy melegséggel töltötte meg a konyháját. Minden önuralmára szükség volt, hogy ne fogja át a nő vékony csípőjét, amikor az a combjai között állt, és ne rántsa őt az ölébe.

Most azonban…

Érezte Jessamy bőrének puhaságát az érdes ujja alatt, a forró és édes leheletét. Amikor meghódította a nő ajkát, Jessamy lágy sóhajjal nyitotta ki a száját előtte. Ökölbe szorította a kezét a nő hátán, és uralkodott magán, nem tolakodott be a nyelvével, nem akart fosztogatni az elfoglalt területen. A lelke mélyén arra számított, hogy a Tanár ellöki majd magától, és amikor ez nem történt meg, legszívesebben vad, győztes üvöltésben tört volna ki. Ehelyett lehajtotta a nő állát, és teljesen a nő szájára csúsztatta az ajkát, a farka nekifeszült a nadrágja anyagának és Jessamy felsőtestének finom hajlatainak.

Érezte, ahogy a nő teste rebben a mellkasán, a keze kinyílik és a bőrére tapad, amikor Jessamy lábujjhegyre emelkedett, hogy kövesse Galen ajkát. Felmordult, amikor megérezte, hogy a nő feszes melle a mellkasának súrlódik, a nyelvével végigsimított Jessamy ajkán. Tudni akarta, hogy a nő vágyik az érintésére, mielőtt ízlelni, falni kezdte volna. Jessamy körmei a bőrébe vájtak, ettől az apró csípéstől az egész teste lüktetni kezdett… mielőtt a nő ellökte őt magától és elfordította a fejét.

Galen megdermedt, leeresztette a kezét Jessamy arcáról, és hátrált egy lépést, meg sem próbálta elrejteni az izgalmának jelét.

– Bocsánatot kérjek?

Jessamy kifürkészhetetlen pillantást vetett rá a vágytól fátyolos, barna szemével, majd felkacagott. A nevetésének élénk színei betöltötték a szobát, a férfi csontjáig hatoltak. De az örömteli hang egyik lélegzetvételről a másikra véget ért, a nő arca egy pillanatra kiüresedett, mielőtt visszatért belé a meleg, finom és kifogástalan elegancia.

– Nekem kell bocsánatot kérnem – szólt Jessamy, és megigazította a tökéletesen álló ruháját.

Galen összevonta a szemöldökét.

– Azért, mert műveletlen vagyok?

– Nem! – kinyújtotta a férfi felé a kezét, de félúton megtorpant. – Nem, Galen. – A tekintete zavart volt, az arca aggodalomtól sápadt.

Tessék! Egy gyenge pont, egy repedés Jessamy páncélján, amin keresztül Galen beférkőzhetett volna. Néha azonban hasznosabb volt elhitetni az ellenféllel, hogy ő győzött.

– Talán valóban az vagyok – folytatta, miközben gyorsan feltakarította a haját a padlóról de azt megértem, hogy meg kell tanulnom, amit továbbadhatsz nekem. Tanítasz?

Jessamy gyermekkora óta nem érezte ennyire zavarban magát.

– Én… hát persze – válaszolta ösztönösen. – Talán esténként, amikor te végeztél a kiképzésre váró angyalokkal.

Galen bólintott.

– Tehát Alexander, talán Lijuan. Van még valaki, aki veszélyesnek véli a tudásodat?

A nő figyelte, ahogy Galen a nappali sarkában lévő párnákhoz sétál, és karját a feje alá kulcsolva a hátára fekszik. Egyenesen felfelé bámult, a plafonon, a sziklában csillogó ásványokat nézte.

Ilyen könnyedén túllépett egy csókon, gondolta dühösen Jessamy, ami őt végtelenül felizgatta, felkorbácsolta a vágyát. Egyetlen nyelvsimítás kellett volna csak, és Jessamy megengedte volna a harcosnak, hogy mezítelenre vetkőztesse, hogy ott és úgy simítson végig a testén a nagy kezeivel, ahogyan kedve telik benne, hogy a sziklafalnak szorítsa, ha éppen arra vágyott. De úgy tűnt, ő volt az egyetlen, akit a történtek ilyen mélyen érintettek.

Meg akarta rázni a férfit, ugyanakkor végig is csókolta volna a széles, izmos mellkasát. Érzelmei egyik végletből a másikba csapódtak. Leült a székre, ám ekkor Galen megszólalt.

– Itt kényelmesebb. – A hangja szinte mély dorombolás volt.

Kétségtelen, hogy ez kihívás volt.

Jessamy kihúzta magát és átvágott a szobán, letelepedett a fal mellé. A sarokba került, de bőven elég széles volt a hely ahhoz, hogy ne érezze beszorítva magát. A torta édes, fűszeres illata eltöltötte a lakást, Jessamy pedig egyenesen maga elé meredt inkább, mint a mellette ülő angyalra.

– Szóba jöhet még Michaela is. – Az angyal szépsége legendás volt. Olyan csodálatos, hogy elvonta a figyelmet a kiszámíthatatlanságáról és a benne rejlő erőről. – Ha van gyenge pontja, akkor azt szeretné eltüntetni, mielőtt felveszik a Tanácsba.

Jessamynak semmi sem jutott eszébe, ami Michaelát nyugtalaníthatta volna, de elhatározta, hogy átnézi a feljegyzéseit, amint feljön a nap. – Van az elméletednek egy hibája.

A harcos megmozdult, a forró, férfias illatától Jessamynak egy pillanatra elállt a lélegzete.

– Egyetlen arkangyal – folyatta –, vagy más nagy hatalmú halhatatlan sem küldött volna ellenem egy magányos vámpírt, ha a halálomat kívánták volna. Sokkal könnyebben célt ér, ha az angyalai elkapnak úton hazafelé, és leejtenek a szurdok felett.

Galen egész teste megdermedt, mintha még a légzése is megszakadt volna. Jessamy ekkor ébredt rá, hogy újra a férfit figyeli. Sőt, nem csak figyeli, de csodálja is. Gyönyörű férfi. Aki képes volt csókolni és egy másodperc múlva el is felejteni, míg az ő bőrét még mindig égette a férfi érintésének emléke, míg a vad és végtelenül férfias íze ott maradt a nő nyelvén.

– Jessamy?

Az angyal felfigyelt a csendes, de határozott hangszínre.

– Igen?

– Ezt csak azért mondom, mert időben figyelmeztetni akarlak, – A hangja a nő lényének olyan részeit érte el, amikhez el sem lett volna szabad jutnia, Jessamy olyan mélyre ásta és olyan jól őrizte őket. – Nagyon jó taktikus vagyok. Tudom, mikor kell visszavonulnom, hogy az ellenfelem biztonságban érezze magát, és mikor jó utolsó, megsemmisítő csapást mérni rá.

Hatodik fejezet

A nő reszketve vett egy mély levegőt, és felállt, látszólag azért, hogy megnézze a tortát.

– Én nem egy csata vagyok, amit meg kell nyerned, Galen.

Attól függetlenül, hogy milyen dühös volt a saját, korlátok közé zárt élete miatt, és mennyire zavarta, hogy a férfi ilyen mély és ösztönös érzelmeket ébreszt benne, tiszta bolondság lett volna kacérkodni azzal, amit Galen ajánlott neki. Nagyon fájni fog majd neki, ha a leendő fegyvermester egy nap kitárja a szárnyát és elrepül a Menedékről, hogy talán egy évtizedig, de akár egy évszázadig is Raphael szolgálatába álljon. Ezzel tisztában volt, amikor fellebbentette a hálószoba függönyét és kilépett hozzá, és ezt a kockázatot hajlandó is volt vállalni. De a csókja… ó, az a bűnös csókja, ami könnyen a szenvedélyévé válhatott volna, veszélyesen megváltoztatta a helyzetet.

Ha hagyja, hogy ez tovább folytatódjon, nemcsak fájdalmat okoz neki, hogy véget ér, hanem biztosan össze is töri.

– Kár rám pazarolnod az erődet. – Én örökre az maradok, aki vagyok, egy földhöz ragadt angyal. Ne villantsd fel előttem azt, amit megkaphatnék csak azért, hogy egy pillanat múlva meg is fossz mindentől!

Galen egy szót sem szólt, de egyértelmű élvezettel evett a tortából, amikor Jessamy elkészült vele. Szótlanul ült, hallgatta, ahogy Jessamy hangosan felolvas neki a könyvből, amit a férfi csomagolt be neki. Vajon hogyan sejtette meg ez a harcos barbár, hogy a Tanár képtelen lett volna könyvek, írott szavak nélkül élni?! Később Jessamy tanítani kezdte őt a Tízek Tanácsa, így a világ szövevényes hatalmi viszonyaira.

Furcsa és gyönyörű éjszaka volt, akár egy álom.

Jessamy nem akarta, hogy eljöjjön a pirkadat, az mégis megérkezett, és lélegzetelállító színekbe borította a láthatárt. Galen hazarepítette Jessamyt, majd bekísérte a háza konyhájába. A szobát aprólékos gonddal megtisztította valaki, olyan tökéletesen, hogy a nő majdnem elhitte, hogy valóban csak álmodta a falra spriccelő, sötétvörös vért.

– Itt kívánsz maradni, Jessamy?

– Igen. – Ez az éj elszállt, és vele együtt a délibáb is elenyészett, ami elpusztíthatta volna őt. Az otthona volt számára a biztos rév, éveken keresztül építgette, és nem hagyhatta, hogy bárki beszennyezze vagy elvegye tőle.

Galen bólintott.

– Jól védhető, ha együttműködsz az őreiddel.

– Természetesen. – A kövek melegek voltak a talpuk alatt, amikor újra kiléptek a reggeli fénybe. Jessamy arcán hűvösen végigsimított a szellő, amit a tőlük kicsit távolabbra leszálló angyal fekete szárnyainak suhogása keltett. – Jason!

Galen váltott néhány halk szót Jasonnal, mielőtt újra Jessamyhoz fordult volna.

– Ő fog ma vigyázni rád. Én visszatérek, és tudatom veled, amikor újra biztonságosan taníthatsz majd az iskolában. – Azzal kitárta a szárnyát, és a levegőbe emelkedett. Ez a nyers erőtől duzzadó lény most azokra vadászott, akik kegyetlenül el akarták hallgattatni Jessamyt. Szárnyak halk suhogása hallatszott.

A nő elkapta a tekintetét a most már üres égboltról.

– Félretettem neked egy könyvet – fordult Jasonhoz, azon kevesek egyikéhez, akit szintén nem tanított soha. A fekete szárnyú angyal egy nap egyszerűen megjelent a Menedéken. Akkor nem volt még felnőtt, de teljesen érett igen.

Jessamy soha nem kérdezte Jasontól, milyen életet élt azelőtt, hogy a Menedékre érkezett, de azt tudta, hogy az angyal a lelkében még mindig hordozta annak sebhelyeit. Előző élete megnyomorította, és Jason most senkivel sem volt képes érzelmi kötelékeket kiépíteni. Jessamy megértette a fájó magányát, de a kiismerhetetlen angyal még azokkal a nőkkel sem volt hajlandó ágyba menni, akik a legapróbb biztató jelre azonnal ugrottak volna. Ő szívesebben járt az árnyak között.

– Köszönöm. – A fény megcsillant a válláig érő haján, az ébenfekete, rétegesre vágott tincseken, amelyek eltakarták az arca tiszta vonásait és annak egész bal oldalát borító, drámai hatású és titokzatos tetoválást. – A támadód nyomát Alexander udvaráig követtük vissza. Az arkangyal emberei tagadják, hogy tudomásuk lett volna a férfi tettéről.

– Mi a te véleményed? – kérdezte Jessamy, mert a sérülései ellenére, vagy éppen azoknak hála a kém angyal nagyon világosan átlátta a dolgokat. Őt nem vakították előítéletek és érzelmek. Sok tekintetben éppen Galen ellentéte volt: éppen olyan ravasz és finom, mint amilyen nyers és egyenes a harcos volt.

Tudom, mikor kell visszavonulnom, hogy az ellenfelem biztonságban érezze magát, és mikor jó utolsó, megsemmisítő csapást mérni rá.

Jessamy azt válaszolta ugyan neki, hogy ne vesztegesse rá az erejét, de a lelke mélyén volt egy titkos és vakmerő hang, amely arra vágyott, hogy a férfi tovább támadjon, üldözze őt, és átverekedje magát a védőfalakon, amelyeket Jessamy maga köré húzott. A Tanár tudta, milyen szívbemarkolón veszélyes lett volna engedni neki, de annyira vágyott rá, hogy cserébe talán még az elkerülhetetlen szívfájdalmat is elviselte volna.

– Azt gondolom – szivárgott be Jessamy tudatába a kém angyal hangja, akár a füst – hogy ebben az esetben hihetők az Alexander udvarából kapott válaszok. Az arkangyalnak sok képzett bérgyilkos áll a rendelkezésére, mindannyian legalább tízszer jobbak, mint vámpír, akit Galen kivégzett.

– Raphael tudja, hogy óvatosnak kell lennie? – Az angyalok krónikásaként Jessamynak elfogulatlannak kellett volna maradnia, de Raphaelt már régen a szívébe zárta. Gyermekként az arkangyal olyan szívből jövően kacagott… legalábbis azelőtt, hogy az apján elhatalmasodott az őrület, és az anyja meghozta a szörnyű döntést, kivégezte a társat, akit teste és lelke minden rezdülésével szeretett.

Korán nyilvánvalóvá vált, hogy Raphael ereje sokkal nagyobbra nő, mint a Tanáré, de az angyal még azután is, végig tisztelte Jessamyt. De ő is megváltozott… talán elkerülhetetlen volt, hogy a hatalmas erőhöz hűvös gőg is társuljon. Ahányszor visszatért a Menedékre, Jessamy egyre kevesebbet látott benne a kacagó fiúból és egyre többet a Tanács halálos tagjából.

– Dmitri – válaszolt Jason a kérdésére – intézkedett, hogy Alexander egyetlen kémje se férkőzhessen veszélyesen közel hozzá.

– Te pedig gondoskodtál arról, hogy Raphaelnek meglegyenek a maga kémei Alexander udvarában.

Jason nem nyilatkozott erről, de Jessamy már elég régen ismerte őt ahhoz, hogy olvasni tudjon a rezzenéstelen, tetoválással borított arcból. A kém soha nem mondta el, mit jelent a valami előtt, talán örök emlékeztető.

Jason állta a nő tekintetét, majd megszólalt:

– Galennek nincs sem felesége, sem szeretője, sem ígéret nem köti senkihez.

Jessamy már régen nem csodálkozott el azon, honnan tudta Jason, amit tudott. Most azonban a szavai hallatán elállt a lélegzete, és hevesebben kezdett verni a szíve.

– Hát ennyire átlátszó lennék?

– Nem. – Rövid szünet. – De Galen kinyilvánította az igényét.

Galen a lopott, halványpirossal derengő, krémszínű tollat simogatta a markában, és közben végiggondolta, amit megtudott Dmitritől a támadóról. Az, hogy Alexander állt a háttérben, valószínűtlen volt, de az udvartartásában volt valaki, aki Jessamy életére tört. A gond természetesen az volt, hogy Alexander területe hatalmas, az udvara pedig egy óriási nyüzsgő méhkas. Nehéz lesz leszűkíteni a gyanúsítottak körét, Jessamy azonban biztonságban van, és védelem alatt is marad, amíg szükséges.

Galen nem ajándékozott meg könnyen senkit a bizalmával, de Jasonról már azelőtt hallott, hogy a Menedékbe érkezett, és azóta látta az árnyba burkolózó angyalt küzdeni furcsa fekete kardjával. Akár egy halálos vad vihar. Csakis ezért volt hajlandó rábízni Jessamyt, éjszakára azonban mindenképpen vissza akarta venni az őrséget tőle.

Egyetlen más férfi sem ülhet a konyhájában, senki sem figyelheti, ahogy sütés közben kecsesen és hatékonyan mozog… és igyekszik nem nézni rá. Minden egyes elkapott pillantás egy-egy becéző szó volt, egy-egy repedés a nő páncélzatán. Egy-egy lopott érintés. Galen arra vágyott, hogy Jessamy testét a kemény farkához szoríthassa, és elmondja neki, megérintheti őt, ahol és ahányszor csak szeretné, és hogy örökre a rabszolgája lesz, ha a nő a száját is használja. Mindenhol.

Galen megesküdött magának, hogy egy nap végig fog simítani Jessamy testének lágy domborulatain, miközben a nő a kéjtől tehetetlenül vonaglik alatta. Eltette a tollat, és kitárta a szárnyait. Nemsokára ki kellett repülnie egy csapat katonával, akiket Raphael küldött a Menedékre, hogy Galen felmérhesse a harckészültségüket.

Mielőtt azonban felszállhatott volna, egy csillogó fekete bőrű, magas és vékony angyal nő ért földet előtte. A szárnyai hasonlítottak a fekete és narancssárga mintázatáról híres pillangóéra.

– Uram. – Összezárta a szárnyait, és tisztelettudóan meghajtotta a fejét. A göndör haja szorosan copfba volt fogva.

– Nem parancsolok többé neked, Zaria.

A nő fiús mosolyában apró, fehér fogak villantak, az arcán mély gödröcskék jelentek meg.

– Akár Raphael, akár Titus területén járunk, nekem te parancsolsz. Augustus is így gondolja.

Galen remélte ugyan, hogy néhány embere követni fogja őt, de, nem számított arra, hogy ilyen tapasztalt és Titus seregében magas rangú harcosok lesznek azok.

– Szívesen fogadlak. – A bevett köszönéssel megszorította a nő alkarját. – De bizonyítanod kell, hogy hűséges leszel Raphaelhez.

A lány felvonta a szemöldökét.

– Kémnek tartasz? – Nem rosszallóan kérdezte ezt, inkább érdeklődve. Ez a vonása tette őt az egyik legjobb felderítővé.

– A fegyvermester feladata sokkal sokrétűbb, mint gondoltam. – Intett a lánynak, hogy kövesse őt vissza az erődbe. Zaria veszélyes és erős volt, azonnal fel kellett rá hívnia Dmitri figyelmét. – Hogy van Orios?

– Elégedett. Büszke, mint egy újdonsült apa. – A lány újabb mosolyt villantott Galenre. – Titust ugyanilyen büszkeség hajtja, ezért viselkedik úgy, mint egy sebzett vadkan. De a pillék tudják, hogyan deríthetik jobb kedvre.

A halhatatlanoknak nagyon, nagyon ritkán születtek gyermekeik, Titusnak pedig nem volt vér szerinti utóda. Ezért örökbe fogadta az elesett harcosaink árváit. Ellátta őket mindennel, a gyermekek, a pillék pedig elkényeztetettek és puhányok lettek, de mind nagyon kedvesek.

– Mégis van hát valami hasznuk. – Galen csak akkor folytatta, amikor már az erődítmény hűvös falai között jártak. – A szüleim?

– Az apád figyeli Alexander erőit.

Ez várható volt: az apja volt Titus jobbkeze.

– Az anyád pedig – Zaria szándékosan végigsimított a kőpadlón, mintha a mintázatát akarná megérezni – nekilátott az újonnan besorozottak kiképzésének.

Tanae bizonyára tudta, hogy Zaria készül elhagyni az udvart. Egy parancsnok távozásakor számítani és figyelni kell erre a lehetőségre. Mégsem küldött üzenetet a fiának a felderítővel. Az apjától Galen soha nem is várt többet, mint a katonai kiképzést, de évtizedekig igyekezett akár csak egy dicsérő szót kiérdemelni az anyjától pedig végig tudta, hogy ez hiábavaló próbálkozás.

Tanae igazság szerint rendellenes angyal volt: soha nem akart gyermeket. Büszke és tehetséges harcos volt. Becsületére legyen mondva, lelkiismeretesen felnevelte a fiát. A pillék megpróbáltak elkényeztetett házi kedvencet faragni belőle, ez ellen Galen mindig is gyermeki vadsággal ellenkezett, ő ugyanis csak Tanae elvárásainak szeretett volna megfelelni. Addig igyekezett, amíg rá nem ébredt, hogy az anyja nem azért közömbös iránta, mert ezzel akarja jobb teljesítményre sarkallni. Az érzéketlenség a lényének része volt.

Ez a felismerés összetörte a gyermek Galen szívét.

– Egyszer még vissza kell térnem Titus udvarába, hogy hivatalosan is elbocsátásomat kérjem. – Zaria úgy mondta ezt, mintha egyáltalán nem tartotta volna furcsának Galen kérdéseit.

– Elvihetek egy levelet a szüleidnek.

A harcos angyal már régen nem az a sértett fiú volt, aki valaha. Helyébe olyan férfi került, aki semmi elől nem futamodott meg.

– Nem, erre nem lesz szükség. – Most, hogy ilyen távol került az udvartól, amit az anyja otthonának nevezett, megadhatta neki, amire Tanae mindig is vágyott: a lehetőséget, hogy megfeledkezzen arról, valaha is legyengítette őt egy méhében hordott gyermek.

Keir érkezik – jelentette be Jason Jessamynak egy pillanattal azelőtt, hogy a férfi megjelent a könyvtár ajtajában. Az angyali faj legtehetségesebb gyógyítójának arca fiatalos volt, de a szemei olyanok voltak, mint egy öreg emberé. A teste vékony és kecses, akár egy táncosé, a vonásai olyan finomak, hogy szinte nőiesnek tűntek, bár soha senki nem nézte volna őt nőnek. Hangtalanul lépett a szobába, akár a macska, aki a lábai között beszökött az ajtón. Leült a nővel szemben, aranybarna szárnyait a vastag, rézszínű szőnyegre eresztette.

– Szervusz, Jason. – A macska eközben felugrott mellé az asztalra, és letelepedett a férfi mellé. Egy apró, hamuszürke, ragyogó aranyszínű szfinx lett belőle.

– Keir. – A fekete angyal hangtalanul visszavonult, és becsukta maga után az ajtót.

– Aggódom a mi szép Jasonunkért – szólalt meg a Gyógyító a vastag, nehéz faajtó felé fordulva, amely mögött a kém angyal őrt állt. – Az, aki túléli azt, amit sejtésem szerint Jason átélt, nem sok mindentől fél már az életben.

Jessamy ökölbe szorította a kezét a halványsárga ruhája alatt. Az elméjében az a néma félelem motoszkált, ami mindig a hatalmába kerítette, ahányszor Keirrel beszélgetett.

– Ez nem ajándék?

A férfi megrázta a fejét, a selymes haja a vállát súrolta.

– Mindannyiunknak szüksége van valamire, amitől félhetünk, Jessamy. – A macska dorombolni kezdett, amikor a férfi vékony ujjai végigsimítottak a hátán. – Ahogyan mindenkinek kell valami, amiben bízhat. Jasonnak pedig egyik sem maradt.

– Az ilyen férfinak – fejezte be a gondolatot a nő – nincs már miért élnie. – Aggodalom mart a lelkébe az angyalért, akinek hangja majdnem olyan igéző volt, mint Caliane éneke, csakhogy a férfi dala minden szívet fájdalommal és könnyekkel töltött el. – Raphael – lélegzett fel egy kis szünet után. – Jason hűséget esküdött Raphaelnek, és az arkangyal nem fogja őt veszni hagyni.

– Igen. A fiatal arkangyal gőgje tulajdonképpen elismerésre méltó. – Keir halványan elmosolyodott, mert volt olyan tagja a Tanácsnak, akit ő is jobban kedvelt a többinél. – Úgy hallom, udvarol neked a nagy vadember, akit Raphael megtett fegyvermesterének.

Jessamy felkapta a fejét.

– Azt, hogy Jason tud erről, elfogadom, bár meg nem érthetem. De te napok óta a Medikában dolgoztál! – Keir figyelmét lekötötte egy törékeny újszülött, öt éve az első gyermek, aki a Menedéken született. A Gyógyító látogatási tilalmat rendelt el, különben a gyógyítóházat elborították volna a szárnyak.

– A kislány dühös kiáltozásai ma éjjel is kiugrasztottak az ágyból. Pöttöm még, de már most sem tűri, hogy ne vele foglalkozzanak. Kezdem azt hinni, hogy harcos lesz a kicsikéből.

– Keir tőle szokatlanul csillogó szemmel előrehajolt az asztal csillogó táblája fölé. – Ami pedig a barbárodat illeti: megengedted neki, hogy repülni vigyen. Nem gondolhattad, hogy ez senkinek nem tűnik majd fel!

Jessamy nagyot nyelt.

– Nincs jövőnk, Keir.

– Miért?

Jessamy elernyesztette a kezét, és állta Keir meleg, barna, alulról felfelé rá meredő tekintetét. Vett egy nagy levegőt, és letépte a tapaszt a legfájóbb sebéről.

– Azt hiszem, valóban vágyik rám. – Felidézte Galen forró keménységét, ami a felsőtestének feszült, a száját, amely olyan mohó vággyal borította be az ajkát, az erős ujjait, amelyek férfias birtoklási vággyal szorították az állkapcsát. – És nem tagadom a saját vonzalmamat sem iránta. – Milyen sápatag szó volt ez a vad rombolásra, amit Galen korbácsolt fel benne.

– Valami mégis visszatart.

– Tudom ugyan, hogy túlságosan előre gondolkodom – kezdte magyarázni a nő, és közben a mellkasára szorította a tenyerét, hogy megpróbálja csillapítani a szívében sajgó fájdalmat –, de nem tudok megszabadulni a gondolattól, milyen keserű lesz, amikor rájön, hogy ha velem van, azzal a saját szárnyát szegi és önmaga vet véget a vérvonalának is. – Mert Jessamy nem mert gyermeket hozni a világra, nem volt hajlandó kitenni a születendő utódát olyan fájdalmaknak, mint amilyeneket ő átélt az életében. – Nem akarok lenni a súly, amely lehúzza őt az égből. Keir finom hangon válaszolt, de a szavai könyörtelenek voltak.

– Galen nem tűnik gyávának. Azzal, hogy ezt mondod róla, lerombolod a rólad alkotott véleményem, öreg barátom.

Jessamy ereiben meghűlt a vér. Keir szavai fájdalmasan felidézték benne azt, amit Galen vágott a fejéhez a lakása előtti sziklán.

– Gyengének és gyávának nevezel – suttogta rekedt hangon. – Azt mondod, hogy elbúj ok a csonka szárnyam mögé!

Hetedikfejezet

Nem mondtam ilyet, te mégis ezt hallottad. – Keir átnyúlt az asztalon, és tenyerébe zárta a nő kezét. A bőre sima és puha volt, annyira más, mint a másik férfi durva érintése. – Ilyennek látod magad?

Az érzelmek elszorították a nő torkát, feltépték a mellkasát, nyerssé tették a hangját.

– Látnod kell, hogy jó döntést hozok. Ha beengedem Galent az életembe, ő pedig visszautasít, akkor nekem végem. – Mert erről a dühítő, őrjítő, pompás barbárról volt szó, aki csodaszépnek látta őt, és felélesztette benne az álmokat. Azokat az álmokat, amelyeket nagyon mélyre ásott magában, hogy életben tudjon maradni, és elégedett lehessen azzal, amije van, ne egy megbántott lény legyen csak, akit felemészt az irigység.

Keir lágyan nézett rá.

– Mindenkinek meg kell tanulnia túlélni azt, ha összetörik a szívét. – Felállt, a nő székének háta mögé került, és két karjával átölelte Jessamy nyakát. Az arca a nő haját súrolta. – Te csak egy dologban vagy hátrányban, hogy nem kellett ezzel találkoznod fiatal korodban, amikor még rugalmasabb voltál, és könnyebben gyógyultak a lelked sebei. Most pedig, édes Jessamy, azt hiszem, te nagyon félsz.

A nő lenyelte a gombócot a torkából, és a kezét a férfi karjának ruganyos izmaira fektette.

– Hát nincs okom nagyon félni? Az én életem nem volt olyan, mint azoké, akik akkor érintik az eget, amikor csak kedvük tartja. – Az évek során, mialatt megtanult elszigetelten együtt élni a veszteséggel, amit egyetlen angyal sem érthetett meg soha, törékennyé lett a lelke.

– Hát nem érdemeltem még ki, hogy békében élhessek?!

Keir végigsimított az ajkával Jessamy arcán, az illata szeretettel borította be a nőt.

– Te soha nem békére vágytál, kedvesem. A kérdés már csak az, elég erős vagy-e ahhoz, hogy megragadd, amit szeretnél, tudván, hogy talán szörnyű bánat jár a nyomában.

Még a levegőben csengtek az utolsó szavak, amikor kivágódott az ajtó, és mögötte nem Jason, hanem Galen jelent meg. A szeme zölden izzott a haragtól.

– Most már taníthatsz az iskolában – mondta. – Illium és Jason veled lesznek, hogy vigyázzanak rád és a gyermekekre. – Ezzel a kurta bejelentéssel el is távozott.

Jessamy megszorította Keir karját.

– Most azt hiszi, mi ketten egy pár vagyunk. – Könnyen hazugnak tarthatta Jessamyt. Könnyen hihette, hogy a nő egy csókkal és ezernyi titkos pillantással megcsalta vele a szeretőjét.

Jessamy gyomra összeszorult, felkavarodott.

– Engedj el, Keir! – Amikor a barátja hátralépett, Jessamy felállt és kisimította a szoknyáját. – Érzem a félelem ízét a számban. Csak néhány pillanat óta ismerem őt, mégis biztos vagyok benne, hogy ha elfogadom az udvarlását, a lelkem egy része meghal, amikor Galen elmegy.

Keir kinyújtotta a kezét, és Jessamy füle mögé simított néhány hajtincset.

– Mindannyian megsérülünk néha. – Átható csend. – Senki sem őrzi meg a szíve épségét egész életében. – Bölcsességgel teli szemeiben, amelyek túl mélyek voltak ahhoz, hogy csak egy Jessamytól háromszáz éves férfié legyenek, látszott, hogy Keir belelát a lelkébe és érzi a benne tátongó magányt.

Azt azonban még Keir sem láthatta, gondolta a nő, miközben Jasonnal a nyomában kisétált a könyvtárból, hogy az ő szíve sem volt már ép. Réges-régen összetört akkor, amikor először felnézett az égre, és megértette, hogy már soha nem érheti el. A bátorság, amelyre szüksége volt, hogy újra az elérhetetlen felé nyújtózzon, nyersen szorította a mellkasát, a szélén az éles fűrészfogak az ezernyi összetört álmából készültek.

Galen mindkét vámpírt újra a földre vitte a vad rúgásaival és kardlapjának záporozó csapásaival.

– Másodszor is elkövettétek ugyanazt a hibát – korholta Őket, amikor a tekintetük kitisztult az utolsó ütések után. – Figyelmeztettelek benneteket. – És ő kétszer soha senkit nem intett.

Felküzdötték magukat a földről, de nem ellenkeztek, amikor Galen újra kérte tőlük az egész gyakorlatot. Ezúttal annyira figyeltek, hogy ne hibázzanak úgy, mint azelőtt, hogy elkövettek egy másikat. Galen ráébredt, hogy mindkét férfi fáradt, ezért felemelte a karját és megálljt parancsolt.

– Menjetek! – mondta. – Holnap gyakoroljátok ezt egyedül és egymás ellen! Holnapután újra megküzdünk.

A fiatalabb vámpír habozott.

– Mi fejlődni akarunk.

A társa bólintott.

Galen értékelte, hogy annak ellenére, milyen nagy verést kaptak, a két vámpír nem menekült hanyatt-homlok az első adandó alkalommal. Erőt vett magán, hogy a benne tomboló harag ellenére nyugodtan válaszoljon nekik.

– És fogtok is. Azt akarom, hogy újra és újra ismételjétek meg a lépéseket, amiket a gyakorlat elején tanítottam nektek. Addig folytassátok, míg természetetekké nem válik. – Galen számtalan órát töltött ilyen gyakorlatokkal, tudta, hogy ezek milyen sokat érnek. – A harcban nagyon fontos, hogy gondolkodás nélkül tudjatok reagálni. El kell érnetek, hogy az izmaitok emlékezzenek a mozdulatokra.

A vámpírok feltettek még néhány okos kérdést, az elszántságuk az arcukra volt írva. Galen továbbra sem méltatta figyelemre a közönségét, ahogyan tette ezt, mióta a nő belépett a gyakorlótérre hűvös sárga, elegáns ruhájában. Felvette a pallosát és egy formagyakorlatba kezdett, amelynek végén az ellenségeiből egy pillanat alatt apró darabkák maradtak volna csak. Sokan rosszul mérték fel a sebességét, mert azt gondolták, ilyen nagy testet csak lassan lehet megmozdítani. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy Raphael emberei közül talán csak Illium volt gyorsabb Galennél.

– Egy egész osztálynyi gyereknek kell csalódást okoznom, ha tovább váratsz itt. – Jessamy hangja csendes volt ugyan, de metszőn szelte át a tér levegőjét és szinte felsértette Galen bőrét.

– Mondd el, amit akarsz, és menj! – lelassította a mozdulatait, hogy hallja a nő szavait a kard suhogásától.

Csend.

Ha Jessamy azt hitte, Galen megáll majd a kedvéért, nagyot tévedett.

– Szóval – jegyezte meg halkan Jessamy – ez az eltökéltséged és hűséged rossz oldala szörnyű, csökönyös makacsság. – Gyöngyöző kacaj. – Őszintén örülök, hogy kiderült van hibád is.

Galen összeszorította a fogait, mert a nőnek igaza volt. Valóban nagyon önfejű tudott lenni. Mostanra ebből a hibából néha sikerült előnyt kovácsolnia, de gyermekként sokszor bajba került miatta. Haragtartó is volt néha, de most jogos volt a dühe. Jessamy megengedte, hogy megízlelje az ajkát, elhitette vele, hogy talán udvarolhat is neki, miközben végig egy másik angyalé volt.

Hirtelen, megállította a pengét a levegőben: egyetlen hajszálnyira Jessamy nyakától.

– Ez páratlanul buta dolog volt – mordult fel. Soha nem volt jó ötlet Galen háta mögé osonni.

A gesztenyebarna szemekben, amelyeket Galen a kéjtől fátyolosan akart látni, sem félelem, sem megbánás nem volt.

– Hallottad, hogy jövök.

A férfi leeresztette a pallosát, és hátralépett, távolabb Jessamytól, mert a nő meleg, természetes illatától újra veszélyben érezte a becsületét.

– Mit kívánsz közölni, Jessamy úrnő”?

Jessamy szíve hevesen kalapálni kezdett, amikor meglátta a nyers dühöt Galen arcán. A csupa nehéz izom és csillogó bőr angyal láttán támadó gondolatai pedig egyáltalán nem voltak civilizáltak. És ott volt a félelme… igen, megmaradt benne, de nem a férfitól tartott, hanem attól, amit tenni készült. Amit talán élete legnagyobb hibájaként írhat le a történelemkönyveibe, de amin kívül más választása nem volt. Nem, hiszen már az a tudat is megtörte, hogy Galen hűtlennek tartja.

– Keir – szólt, és látta, hogy a helliodorzöld szemek felizzanak – a barátom. A legjobb barátom, már több ezer éve. – A férfi arca rezzenéstelen volt, Galen még csak nem is pislantott, nemhogy megenyhült volna. Jessamy tehát folytatta. – Egyszer az ágyába hívott engem. Azt akarta, hogy megismerjem azt a bensőséges érzést. – Egy fiatal gyógyító szívből jövő gesztusa volt ez, aki nem tudta meggyógyítani a barátját. – Nemet mondtam, mert ha egyszer megosztom egy férfival az ágyát, azt csakis szenvedélyből fogom tenni.

A lenyűgöző férfi továbbra sem válaszolt. Jessamy ráébredt, hogy Galen valószínűleg túl mélyre merült a haragjában ahhoz, hogy meghallja őt. Igen, a haragtartás egy újabb hibája volt. Ezért a nő sarkon fordult és elment. Még hallotta, ahogy a penge újra durván és pontosan hasogatni kezdte a levegőt.

Galen verejtékben úszott, a válla pedig sajgott, mert a szárnyát túl erősen szorította a hátára, amikor Illium a gyakorlótérre lépett. A harcos végre abbahagyta az edzést.

A kék angyal csak füttyentett.

– Inkább nem kérdezek semmit – jegyezte meg, amikor meglátta a fa falba állított dobótőröket.

– Gyakoroltam a késdobálást. – Egyenként kirántotta a falból a pengéket, és sorban letette őket egy asztalra. – Gyors vagy. Gyakorolnom kell, ha késhegyre akarlak tűzni.

– Csak kérned kell! – ajánlkozott azonnal a kék angyal. – Még soha senkinek nem sikerült.

– Az angyal felreppent, és összegyűjtötte a fába magasabban szorult tőröket, és az asztalra hajította őket. – Jessamy végzett a tanítással. Jason most kíséri őt haza, talán már oda is értek. Ő marad és őrködik, amíg valaki le nem váltja. Ha akarod, én…

– Nem!

A kékbe mártott fekete szempillákkal szegélyezett, aranyszemek Galenre szegeződtek, Illium hajszálpontosan földet ért a harcos angyal előtt.

– Galen, én kedvellek, de Jessamyt szeretem. Ha megbántod, én kibelezlek.

Galen tetőtől talpig végigmérte az előtte álló angyalt.

– Harangvirágom, te akkor sem bírnál el velem, ha bekötném a szemem és hátrakötözném a kezem.

– Harangvirág?! – Illium összevonta a szemöldökét. – Ennyi volt, barbár! – Két tőrt odadobott Galennek, másik kettőt felmarkolt és felemelkedett a levegőbe.

A harc elkezdődött. Galennek igaza volt, Illium valóban gyorsabb volt nála. Sokkal gyorsabb. Ráadásul a kék angyal olyan mutatványokat hajtott végre a levegőben, amelyeket elvileg fizikailag képtelenség volt. Csakhogy a vágások Galen hátán és a zúzódások a mellkasán ennek ellenkezőjét bizonyították. Galen azonban állta a sarat, és megvárta, amíg Illium egy túlzottan magabiztos mozdulattal többet tesz a kelleténél. Ekkor a földhöz szegezte őt a szárnya hegyébe tűzött tőrrel. A sérülés reggelre begyógyul majd.

Ahhoz képest, hogy milyen kecses és csinos volt, Illium váratlanul kreatívan szitkozódott.

– Csapdába csaltál!

– Fel kellett mérnem, milyen gyors vagy, milyen képességet hozol az osztagomba. – Eleresztette llliumot és felállt. – Tűrhető vagy, Harangvirág.

Illium pattogó, görög nyelven kezdte szidni Galent, aki pedig éppen olyan durva francia szavakkal vágott vissza, és a sértésáradat közben rá is parancsolt, hogy jöjjön vissza csiszolni a kis híján tökéletes technikáján, mert egy hatalmas hiányossága van.

– Túl pimasz vagy. Egy kis értelmet kell beléd vernem.

Illium rávicsorgott, de beleegyezett, hogy visszatér.

– Csak azért, hogy seggre ültethesselek.

Galen a szurdok felett elbúcsúzott Illiumtól, és a sziklalakásába repült, hogy megtisztálkodjon és átöltözzön, mielőtt újra felrepült. A lemenő nap sugarai az arany milliónyi árnyalatára festették az eget, halvány vörösre színezték a láthatárt. A látványról a toll jutott eszébe, amit titokban magánál tartott, és még akkor sem volt képes eldobni, amikor Jessamy kedves arcát gondolataiban a nő hazugsága csúfította el.

Újra feltört benne a harag, ami akkor ébredt a lelkében, amikor megpillantotta a gyógyító száját a nő bőrén, és látta, milyen végtelen bizalommal hajtja az érintésbe az arcát Jessamy. Tudta, hogy rövid ismeretség után ő nem várhat hasonló odaadást a Tanártól, de az ésszerű érvek akkor nem számítottak, mert pontosan ilyen bensőséges kapcsolatot akart a nővel.

Leszállt a szürke és kék kövekkel kirakott útra, amelyeknek apró elemei narancssárgán ragyogtak a naplementében. Egy kurta biccentéssel leváltotta Jasont, és várt, amíg a fekete szárnyainak drámai sziluettje eltűnt a színpompás égen. Ekkor lépett csak be Jessamy házába, és bezárta maga mögött az ajtót.

– Jason, volt már… – Jessamy felnézett a hárfa mögül. A vastag, selymes haja kibontva a vállára omlott, zsályazöld ruhát viselt, amelynek kivágása mélyebben ívelt a mellén, mint a korábbi öltözéké. A barátságos mosolya zárkózott, komoly arckifejezéssé változott. – Galen. Galen szíve megsajdult, mert tudta, hogy Jessamy miatta ilyen komor.

– Könnyen haragra gerjedek – mondta, mert ezt ki kellett mondania. – Szörnyen haragos természetű is tudok lenni.

A nő ujjai csodálatosan könnyedén táncolni kezdtek a hárfa húrjain, tiszta és édesen csendülő zenével töltötték meg a szobát.

– Láttalak korábban küzdeni. Úgy harcolsz, mintha egyáltalán nem lennének érzelmeid, végtelenül fegyelmezetten. Ezért?

Galen nem mozdult, a kezét összekulcsolta a háta mögött, hogy legyűrje a vágyát. Bele akart markolni a nő hajába, hátrahajtani a fejét, hogy ősi ösztönöktől vezetve birtokba vegye a száját, miközben a tenyerébe fogja a nő finom domborulatait, amelyeket kiemelt a ruhája.

– Az apám már fiatal koromban megértette velem, hogy az indulataim fel fognak emészteni, ha nem tanulom meg elfojtani őket.

– Az apád bölcs angyal. – Újabb hullámzó melódia. – Ülj le! Vagy addig akarsz fölém tornyosulni, amíg meg nem adom magam?

Azok, akik látták már mérgesnek, soha többé nem mertek viccelődni vele. Most nem is tudta, mit gondoljon erről, de mivel Jessamy megtűrte őt maga mellett, leeresztette a pajzsait. Letette a kardját és annak hüvelyét, majd letelepedett a fotelbe, a nő bal oldalán, vele szemben.

– Az önuralmam legendássá vált Titus udvarában. Több mint száz éve senki nem látott dühöngeni.

A zene hirtelen pendüléssel abbamaradt.

– Mindig ilyeneket mondasz, Galen, én pedig nem tudom, mit válaszoljak. – A szívébe belemart a tudat, hogy mennyire sérülékennyé és sebezhetővé vált. Ez a férfi nyomot fog hagyni rajta, olyan mélyet, hogy a sebhely örökre megmarad majd a lelkén. De már meghozta a döntést, és most nem hagyhatta, hogy a félelem elrabolja tőle ezt a lehetőséget. – Ideje, hogy újabb leckét adjak neked a Tízek Tanácsáról. – Újra játszani kezdett, és észrevette, hogy Galen vállai ellazulnak a lírai hangoktól.

Galen szórakozottan a kardjának hüvelyét nézegette és bólintott.

– Lassan érteni kezdem, hogy mennyi mindent meg kell még tanulnom.

Galen nagyon figyelmes diák volt, az agya fürge és befogadó.

A beszélgetés során kiderült, hogy nem csak görögül és franciául beszél folyékonyan, mintha ezek az anyanyelvei lennének, de Perzsia és Afrika számtalan más nyelvén is. Jessamyt lenyűgözte a férfi esze, és nem akarta, hogy bármi elvonja a figyelmét a beszélgetésről, ezért letette a hangszert, és az ebédlő egyik székére ült át. Galen egy pillanat múlva elfoglalta a mellette álló széket, miközben egyik okos kérdést tette fel a másik után. Jessamy ráébredt, hogy a legtöbben bizonyára alábecsülik Galen intelligenciáját, mert olyan otthonosan mozog a fegyverek és háború világában, vagy azért, ahogyan beszél és öltözik. Vagyis inkább nem öltözik.

Jessamy képtelen volt nem végigsimítani a barázdált felsőtestén a tekintetével, amikor Galen olyan közel ült hozzá, a szárnyát kitárta a nő széke mögött és szinte simogatta az abból áradó melegséggel. A Tanár nagyon is jól megértette, mennyire birtokló volt ez a gesztus, de azon kapta magát, hogy ő is felemeli a szárnyát, és finoman a férfiéhoz érinti.

– Én is csak férfi vagyok – dörmögte mély hangon Galen, a tekintete Jessamy ajkára szegeződött. – Ha tovább játszol velem, el fogom felejteni, hogy bocsánatot kérni jöttem ide, és úgy fogok viselkedni, hogy attól újra csak mérges leszel rám.

A finom angyal érezte, hogy az ajka megduzzad, a melle megfeszül, de összeszedte a maradék eszét és így válaszolt:

– És mikor hallom azt a bocsánatkérést?

Galen felemelte a tekintetét, és a nő szemébe nézett. Jessamy tudta, hogy ezt a szempárt soha nem fogja már elfelejteni, éljen akár tízezer évig.

– Bocsánatot kérek, amiért kételkedtem a becsületedben, Jessamy. – Szünet. – Azért nem kérek bocsánatot, hogy le akartam nyisszantani Keir fejét a nyakáról.

– Galen! – Jessamyból vidáman és váratlanul kibuggyant a nevetés. A szeme is könnybe lábadt. – Te tényleg egy barbár vagy!

Galen elmosolyodott, felemelte az egyik kezét és játszadozni kezdett a nő hajával: egy tincset az egyik vastag ujja köré csavart. Amikor ezt maga felé húzta, a nőnek összeszorult a gyomra, de engedett és előrehajolt. Arra számított, hogy a száján érzi majd a férfi ajkát, de Galen oldalra billentette a fejét és Jessamy orcájára lehelt egy csókot. A nő megborzongott, és átfogta Galen tarkóját a kezével, érezte a forró bőr alatt mozgó inakat és izmokat, miközben a férfi csókokkal szórta be az arcának oldalát, míg el nem ért a nyakához.