Angyali játszmák

Első fejezet

Micsoda meglepetés, cher! – szólt Janvier. Kényelmesen, lassan beszélt, ahogy mindig, és fél kezével nekitámaszkodott a louisianai otthona ajtófélfájának. – Úgy tudom, most éppen senki sem tűzött ki vérdíjat a fejemre.

– Én nem bérgyilkos vagyok. – Ashwini karba fonta a kezét, és nekivetette a hátát a bejárati ajtóval szemközti falnak. Janvier nem volt teljesen felöltözve, látszott, hogy nemrég bújt ki az ágyból. Elragadóan szexi volt… Továbbá egy kétszáznegyven éves vámpír, aki nagyobb erőfeszítés nélkül képes lett volna feltépni a lány torkát. – Bár, ha rólad van szó, néha szívesebben lennék az.

Lusta mosoly kúszott a férfi arcára, amely kissé túl hosszúkás és komor volt ahhoz, hogy igazán szépnek tűnjön. Janvier után azonban mégis minden nő megfordult a bárokban. Volt benne valami nyers vonzerő’. Vad volt, mint az a leplezetlen érdeklődés, amely a Mississippi-delta mocsarainak árnyas zöld színeiben villogó tekintetében tükröződött.

– Fáj, hogy ezt mondod. Hiszen mi jó barátok vagyunk, non?

– Non. – Ashwini felvonta a szemöldökét. – Beengednél?

A férfi megvonta a vállát, mellkasának izmai megrándultak. Janvier kecses, könnyed mozgásának láttán a legtöbben nem is sejtették, milyen nagy erő feszül azokban az inakban, a lány azonban pontosan tudta, milyen kemény és gyors volt ez a vámpír: az elmúlt két év alatt háromszor vadászott rá, és Janvier minden alkalommal alaposan megfuttatta.

– Az attól függ – vont vállat a férfi, miközben komótosan végigfuttatta a tekintetét a lány testén. – Megint el akarsz páholni?

– A szemed idefent legyen!

A vámpír szemében nevetés csillogott, amikor tekintetét a lány arcára emelte.

– Túl komoly vagy, édesem!

Pedig Ashwini csak Janvier-val szemben volt az egyetlen józan a buliban, mindenki más tiszta bolondnak tartotta.

– Hülye ötlet volt. – A lány sarkon fordult, és csak legyintett egyet a vámpír felé. – Viszlát legközelebb, amikor majd megint felbosszantasz egy angyalt. – A Vámpírvadász Céh általában azokat a vámpírokat fogta el és vitte vissza angyal uruknak, akik megszegték a szerződésüket, és nem akarták teljesíteni a száz év szolgálatot, amit a halhatatlanságért cserébe vállaltak. Janvier azonban teljesen más eset volt. – De ha lehet, várj a jövő hétig. Most sok a dolgom.

A férfi megfogta Ashwini tarkóját, az érintése kellemesen meleg és furcsamód gyengéd volt.

– Ne csináld már! Gyere be. Még kávét is főzök neked, méghozzá olyat, amilyennek, egy kávénak lennie kell.

A lánynak akkor kellett volna elhúzódnia és eltűnnie, amilyen messze csak lehet. De Janvier valahogy mindig levette a lábáról. Most is egy pillanattal tovább habozott a kelleténél, és a férfi élénken lángoló, a halhatatlanságának jegességéhez egyáltalán nem illő forrósága máris beszivárgott a bőre alá.

– Csak, ha nem érsz hozzám. – Ez a parancs saját magára éppen úgy vonatkozott, mint a vámpírra.

Janvier megszorította az ujjait.

– Te vagy az, aki folyton el akar kapni engem!

– És egyszer, meglátod, nem lejtesz majd el elég gyorsan előlem. – Janvier rendszeresen felbosszantott egy-egy angyalt, méghozzá annyira, hogy végül a Céh célpontjainak listáján kötött ki. De a legrosszabb az egészben az volt, hogy amikor Ashwini már majdnem elkapta, és szinte már rácsatolta a nyakörvet, a vámpír valahogy mindig kibékült üldözőjével. Legutóbb a vadász majdnem lelőtte őt, csak úgy, önszorgalomból.

A férfiból feltört a nevetés. Az ujja lassan végigsimított a lány bőrén.

– Hálásnak kellene lenned – jelentette ki. – Évente legalább kétszer busás fizetéshez juttatlak.

– Azt a fizetést azért kapom, mert jó vagyok – vágott vissza Ashwini. Kifordult a férfi keze alól, és megállt vele szemben. – Hajlandó vagy beszélni velem?

Janvier széles mozdulattal az ajtó felé intett.

– Lépj be az odúmba, vámpírvadász!

A lány nem szívesen fordított hátat egy vámpírnak, de Janvier-val három vadászat után hallgatólagos megegyezésre jutottak. Ha valaha sor kerül rá, szemtől szemben küzdenek majd meg egymással. A legtöbb vadász társa bolondnak tartotta volna, amiért megbízik egy korábbi célpontjában, de Ashwini szerette maga megítélni azokat, akikkel találkozott. Nem voltak illúziói, tisztában volt azzal, hogy a férfi halálos, akár egy hüvelyéből kirántott penge. De azt is tudta, hogy Janvier olyan korban született, amikor egy férfinak az adott szaván kívül semmije sem volt. A halhatatlanság még nem ölte ki ezt a fajta becsületességet a vámpírból.

Ellépett mellette. Pontosan tudta, hogy a férfi szándékosan fordult úgy, hogy szűk helyet hagyjon csak neki, de nem bánta annyira, mint amennyire kellett volna. Ez pedig gond volt: a vámpír férfiak ugyanis szóba sem jöhettek Ashwini számára. A Céh egyetlen előírása sem tiltotta ugyan a kapcsolatot vadász és vámpír között, és a lány sok barátja tartott vámpír szeretőt. Ő azonban egyetértett Elenával, aki egyszer azt mondta: a vámpírok majdnem halhatatlanok, számukra egy ember csak játékszer, illó gyönyör, amit könnyen megkaphatnak, de ugyanilyen könnyen el is felejthetnek.

Ashwini pedig nem akart egyetlen férfi játékszere sem lenni, akár emberé, akár vámpíré, de még angyalé sem. Nem, mintha az angyalok bármikor lealacsonyították volna magukat annyira, hogy szóba álljanak egy emberrel. A lány nagyon meglepődött volna, ha kiderül, hogy a világ valódi irányítói egyetlen gondolatra is méltatnák a halandókat.

– Nem ilyenre számítottam – jegyezte meg Ashwini, amikor belépett az ízlésesen átalakított loftba, amelyben a fény uralkodott, átszőtte a teljes berendezést. A földszínű kanapé takarói, a navahó szőnyegek, a puszta sivatagok falra festett képei mind a naplemente élénk színeit tükrözték.

– Imádom a mocsaras Mississippi-deltát – dörmögött Janvier, miközben becsukta maga mögött az ajtót és átsétált a konyhába –, de néha az ellenkező véglet irányába is el kell mennem, hogy aztán értékelni tudjam a szépségét.

Könnyeden mozgott a konyhában, mint aki pontosan tudja, hogy mit csinál; a lány pedig megengedte magának, hogy megcsodálja a vámpír férfias szépségét.

Janvier igazán az agyára tudott menni, de az biztos, hogy olyan volt, mintha Ashwini legszexibb álmából lépett volna elő. Nyúlánk és magas volt, egy futó vagy úszó szálkás, erőtől duzzadó izmaival. Százkilencven centi magas volt, bő tíz centivel emelkedett a lány fölé, és egy önmagával teljesen elégedett férfi könnyed magabiztosságával hordozta a testét.

Persze neki, gondolta a lány, több mint kétszáz éve volt, hogy ilyen kényelmesen nagyképűvé váljon.

– Látom, téged nem zavar a napfény – vetette oda, miközben megbámulta a szoba jobb oldalán a rézsútos tetőablakot. Janvier ágya éppen az üveg alatt volt, és most, hogy már reggel nyolc óra is elmúlt, a napfény elöntötte a gyűrött ágyneműt.

Ashwini elméjét pedig azonnal elárasztották a képek a vámpír hosszú, a takarók között fekvő testéről – magával ragadó részletességgel. A vére heves lüktetésének hangja a fülében majdnem elnyomta a férfi következő szavait.

– Ki akarod puhatolni a gyenge pontjaimat? – Odalépett hozzá egy bögre krémes itallal. Ashwini még soha nem érzett ehhez fogható kávéillatot.

– Ez mi? – kérdezte, és gyanakvóan beleszagolt a bögrébe. A szájában összeszaladt a nyál.

– És persze, hogy puhatolok. Jó is lenne, ha csak kilökhetnélek a napra, és végignézhetném, ahogy megsülsz.

A vámpír ajka mosolyra húzódott. A felső ajka kissé vékony volt, az alsó azonban kifejezetten rágcsálnivaló.

– Hiányoznék neked.

– Öreg vagy már, félrebeszélsz.

– Kávé és cikória keverékéből készült tejeskávé. – Megvárta, amíg a vadász belekortyol az italba, majd az ágy felé pillantott. – Imádom a napfényt. A vámpír lét egyáltalán nem lenne ennyire vonzó, ha sötétben kellene élnem az életem.

– Annyi vámpír rohangál mindenfelé nappal, az ember azt hinné, lassan kihal ez a régi tévképzet rólatok. De csak azért sem. – Hagyta, hogy átjárja a kávé különleges íze. – Ez jó cucc.

– Illik hozzád.

– Keserű és fura?

– Egzotikus és érzéki. – Az ujjával végigsimított a lány meztelen karján. – Csodálatos bőröd van, cher. Olyan a színe, mint a sivatagé a naplementében.

A lány elhúzódott az érintés elől.

– Menj, vegyél fel egy inget, és gondolatban is mássz ki az ágyból!

– Lehetetlen, ha a közelemben vagy.

– Képzeld azt, hogy puska van a kezemben. Tudod mit? Képzeld azt, hogy a célkeresztben vagy.

Janvier felsóhajtott, végigsimított reggeli borostáján.

– Imádom, amikor mocskos dolgokat mondasz!

– Akkor ez tetszeni fog – vágta rá a lány, mielőtt túl élénken elképzelte volna, milyen érzés lehet, amikor az a borosta végigszántja a bőrét. – Vér, viszály, emberrablás, túszejtés.

A mohazöld szemekben érdeklődés villant.

– Folytasd! – Az ágy felé intette a lányt. – Elnézésed kérem a rendetlenségért. Nem számítottam ilyen előkelő vendégre.

A vadász ehelyett a konyhapulthoz lépett, letette a kávésbögréjét, majd fellendült az egyik magas bárszékre. Janvier elvigyorodott, és letelepedett az ágyra. A karját megtámasztotta a háta mögött, farmerbe bújtatott lábát lazán, magasan keresztbe vetette. Barna hajában rézvörös fények táncoltak, a nap megcsillant bőrének aranyszínű felszínén.

A Janvier-hoz foghatóan idős vámpírok mind szépek voltak, de a lány még soha nem találkozott mással, akiben meglett volna ez a cajun karizma, és akinek nagyjából minden városban lettek volna jó barátai. Éppen ezért volt szüksége a segítségére.

– Helyzet van Atlantában.

– Atlantában? – Egy lélegzetvételnyi szünet. – Az a Beaumont-ok területe.

Bingó.

– Jól ismered őket?

A férfi a szokásos, hányaveti vállrándítással válaszolt.

– Elég jól. Régi vámpírcsalád, ilyenből nem sok van.

Ashwinit elcsábította Janvier erős kávéjának illata, újra belekortyolt.

– Ez érthető. Ügy hallottam, az angyalok a családi kapcsolatokat nem veszik figyelembe, amikor a jelentkezők között válogatnak. – Évente sok százezren vállalkoztak rá önként, hogy az angyalok közel halhatatlanná változtassák őket, de csak nagyon keveset választottak ki.

– A Beaumont-ok megoldották valahogy – folytatta Janvier. – Sikerült elérniük, hogy minden generáció legalább egy tagját átváltoztassák. Most éppen kettőt is.

– Monique-ot és Frédéricet. A testvérpárt.

A férfi bólintott.

– Egy ilyen sikerrel a család hatalmas befolyásra tett szert. Monique-kal és Frédérickel a Beaumont-oknak már tíz élő vámpír tagjuk van, a legöregebb fél évszázados.

– Antoine Beaumont.

– Egy gyilkos szemétláda. – Janvier ezt majdnem szeretetteljes hangon mondta. – Valószínűleg a saját gyerekeit is eladná, ha jó pénzt kereshetne rajtuk.

– Jó barátod?

– Egyszer megmentettem az életét. – Janvier a nap felé fordította az arcát, és úgy szívta magába a sugarakat, mintha egy európai tengerparton üdülne éppen, távol a louisianai nyár nyirkos, fülledt ölelésétől. – Minden évben küld nekem egy üveggel a legjobb bordeaux-i borából. Mellé pedig egy ajánlatot, hogy vegyem feleségül a lányát, Jeant. – Francia kiejtéssel mondta a nő nevét, ami ettől érzékien és izgalmasan hangzott.

Ashwini ujjai szorosabbra záródtak a kézzel festett bögre falán.

– Szerencsétlen nő.

A férfi a lány felé fordította az arcát. A szemeiben dévaj szikrák táncoltak.

– Épp ellenkezőleg. Jean messzemenőkig támogatja az ötletet. Múlt télen meghívott egy gyönyörű aspeni síházba, hogy melegen tartsam őt a hideg estéken.

Ashwini általában észrevette, ha meg akarják vezeti.

Azt is tudta, hogy Janvier képes lett volna egy szép mesét kerekíteni, hogy egy ideig még húzza a dolgot, már csak a saját szórakoztatására is.

– Lefogadom, hogy most nem Aspen jár a fejében. Sőt, majdnem biztos, hogy csak a gyilkolásra tud gondolni mostanában.

– A helyzet? – Ezzel megint ott volt. Az a fürge intelligencia és éleslátás, ami minden erőlködése ellenére újra és újra a vámpírhoz vonzotta a lányt.

– Monique tulajdonképpen Jean ük-ük-meg-még-kilencszer-ük– unokája.

Janvier elgondolkodott egy pillanatra.

– Inkább tízszer. De ez nem is számít. Jean rajong a gyerekekért. Antoine az unokáinak hívja Monique-ot és Frédéricet.

– Az a lány huszonkilenc éves, annyira nem gyerek már! A bátyja meg harminc.

– Száz alatt nekem mindenki gyerek.

– Vicces.

– Te kivétel vagy, cherie! – A mosolya mögött sokkal több minden villant fel egy pillanatra. Egy olyan férfi képe, aki évszázadokat látott elvonulni a tekintete előtt. – Neked túl sok tudás tükröződik a szemedben. Ha nem tudnám, hogy ember vagy, azt hinném, legalább oly régóta élsz már, mint én.

Ashwini néha úgy is érezte magát. De a démonoknak, amik éjjelnappal vissza-visszatértek kísérteni őt, semmi helyük nem volt ebben a beszélgetésben. Elfordította az arcát Janvier túlságosan is éles tekintete elől.

– Monique-ot elrabolták.

– Ki merészelne ujjat húzni a Beaumont-okkal? – A férfi nem is leplezte a megrökönyödését.

– Ők maguk is nagyhatalmúak, de ha ez nem elég, az Atlanta felett uralkodó angyal pártfogolja őket.

– Pártfogolta – helyesbített a lány, és visszafordult a férfi felé. Elvezettel nézte, ahogy a nap fénye játszik a testén. Egyszerű öröm volt ez, jóleső mellékhatással: a lelkét tépő démonok sem tudtak ellenállni annak az érzéki csábításnak, ami eltöltötte őt a kép láttán. – Úgy tűnik, Antoine haverodnak sikerült felbosszantania Nazarachot.

Janvier összevonta a szemöldökét, és felállt.

– Akkor is! Ha Antoine-t magára haragítja valaki, akár a saját torkát is felvághatja.

– A Fox-klikk biztosan nem értene egyet ezzel.

– Egy klikk? – A vámpír a fejét csóválva a lányhoz lépett, és megállt előtte, a kezét a pultra támasztotta. – Úgy érted, a szó eredeti értelmében? Vámpírok egy csoportja, akik a közös cél érdekében összefognak?

– Bezony.

– Már vagy egy évszázada nem hallottam hivatalosan alapított vámpírklikkről!

– Egy Callan Fox nevű pasi, úgy tűnik, felelevenítette a gondolatot. – A lány önkéntelenül és kíváncsian végigfuttatta ujját egy sebhely görbe vonalán Janvier mellkasán, nem sokkal a bal mellbimbója felett. – Ezt nem tőlem szerezted.

– Sajnos nem – dörmögött a vámpír. Belement a játékba. – Pedig megtiszteltetés lenne, ha a te kezed nyomát viselhetném.

– Kár, hogy a vámpírok olyan gyorsan gyógyulnak. – Ashwini azon kapta magát, hogy az ujja ott időzik a sebhelyen. Volt benne valami ismerős. Várt, de az emlékképek áradata nem indult meg úgy, ahogyan mindenki mással szemben, akivel eddig találkozott. A képessége, ami inkább átok volt a számára, ezúttal nem tört be kéretlenül az elméjébe, nem rántotta őt magával Janvier múltjába. Ashwini nem látta meg a vámpír titkait, nem kellett átélnie a rémálmait; nem érzett mást, csak melegséget és a selymesen puha, kissé egyenetlen, de éppen ettől annyira érdekes bőrét.

– Tőr – szólalt meg. – Tőr volt?

– Kard. – A vámpír átfogta a lány csuklóját, a szájához emelte a kezét, és lassú csókokat nyomott az ujjperceire. – Most már örökké így akarsz incselkedni velem, Ashwini?

Második fejezet

M ár csak néhány évtizedig. – A lánynak összeszorult a gyomra. – Azután jön majd egy másik vadász, aki üldöz téged.

Arra számított, hogy Janvier valami elmés megjegyzéssel vág majd vissza, de a vámpír arca elkomorult. Vészesen kifejezéstelenné vált.

– Ne beszélj ilyen könnyedén a halálodról!

– Mivel nem áll szándékomban száz évet feláldozni a majdnem örök életemből, számomra a halál holtbiztos – vetette oda a lány. Egyik keze még mindig a férfi mellkasán, másik pedig az ujjai között nyugodott.

– Soha semmi sem biztos. – Janvier elengedte a lány kezét, hogy az arcából kisimítson néhány hajtincset. – De a halandóságodról majd később beszélgetünk. Ez a Fox-klikk felkeltette az érdeklődésemet.

Ashwini a farzsebéből előhúzta a helyes kis PDA-ját, amit Ransomtól, a Vámpírvadász Céh New York-i központjának egy másik vadászától kapott ajándékba karácsonyra.

– Ő itt Callan Fox. – A magas, nagyon izmos, szőke férfi képéhez lapozott. – Információim szerint idén töltötte be a kétszázat.

– Láttam már ezt az arcot. – Janvier a homlokát ráncolta és elgondolkodott, mintha emlékek között bányászna egyre mélyebbre. – Már emlékszem. Nazarach udvarában találkoztam vele. A többi vámpír alábecsülte őt, lassúnak tartották.

– És te?

A férfi ujjai puhán és játékosan felfelé szaladtak a lány karján.

– Kegyetlen intelligenciát láttam benne, ami erős becsvággyal párosult. Nem lep meg, hogy ilyen fiatalon sikerült megszerveznie egy klikket. A csoport többi tagja elfogadja őt vezérnek?

– Úgy tűnik. Az a vicces az egészben, hogy legalább két háromszáz évnél is idősebb vámpír van a bandában, egy pedig nemsokára a négyszázat is betölti.

– Nem minden vámpír ereje növekszik az évek folyamán. – Az egyik lábát a lány székére tette, miközben végiglapozta a klikk többi vámpírjáról készült fotókat. – Nézz csak meg engem. Még mindig gyenge vagyok, mint egy ma született gyerek.

– Van, aki be is veszi ezt? – kérdezte epésen a vadász. Visszavette a készüléket, amikor a férfi a személyes fényképalbumát kezdte böngészni.

Egy lefegyverző mosoly villant felé.

– Meglepődnél, ha tudnád, hány nő vigasztal szíves-örömest egy elesett, szegény vámpírt. Ki az a fiú a képeken?

A lány szíve elszorult. Az a fiú mára már felnőtt férfi volt, és nem volt hajlandó másnak látni őt, mint az ábrándképnek, amit róla régen kialakított magában.

– Semmi közöd hozzá.

– Mennyi fájdalom! – Janvier ujjai egy pillanatra megtorpantak, mielőtt körülzárták a lány karját. – Csoda, hogy nem fojt meg teljesen, cher!

Pedig, a válasz egyszerű volt: ha nincs más lehetőség, az elme megtanulja kizárni a fájdalmat.

– Érdekelnek a küldetés részletei vagy nem?

– Egy nap – tette még hozzá Janvier, miközben megmozdult, hogy a testének forrósága erőszakos, férfias simítással elérte a lányt – megtudom majd minden titkodat.

A lány a lelke mélyén át akarta magát engedni az ölelésnek, neki akart feszülni a férfi mellkasának. Ez az érzés azonban olyan mélyre el volt ásva, hogy Ashwini nem hitte, hogy valaha a felszínre fog törni.

– Sokáig fogsz unatkozni. – Eltolta magától a testet, ami majdnem az őrületbe hajszolta őt, és lehuppant a székről. – A Céhet Nazarach bízta meg.

Ez felkeltette Janvier érdeklődését.

– Az angyalok általában a magas rangú vámpírokra bízzák a viszályaik elsimítását.

– Holnap délelőtt van találkám vele. – Eltolta maga elől a férfi lábát, ami elállta az útját a szék mellett. Erezte, ahogy a vámpír combjának izmai megfeszülnek a keze alatt. – Gondolom, akkor majd megtudom, hogy mit akar.

Janvier arcáról egy csapásra minden báj eltűnt, átvette a helyét a férfi valódi énjének majdnem vad kegyetlensége.

– Nem mehetsz hozzá egyedül. – Ez parancs volt.

A vadász meglepődött: Janvier soha nem használt nyers erőt, ha megvolt az esélye, hogy meg tud valakit győzni. Csípőre tette a kezét.

– Tudom, milyen hírben áll. – Vakon beleugrani egy vadászatba felért egy öngyilkossággal. Különösen akkor, ha egy olyan angyalról volt szó, akinek nevét rettegve suttogta mindenki. – Nem vagyok az esete.

– Ebben tévedsz. Nazarach mindig is a különleges és elérhetetlen nőkhöz vonzódott. – A vámpír ellépett a lány mellől, megfordult, és a szekrénye felé indult. A háta csupa sima, feszülő izom volt. – Csak egy perc. Felöltözöm és összecsomagolok.

– Nincs szükségem testőrre.

– Ha egyedül indulsz, majd követlek. – A csupa moha és árny szempárban eltökéltség tükröződött. – Egyszerűbb, ha inkább magaddal viszel, nem?

Ashwini megvonta a vállát.

– Ha mindenképpen fecsérelni szeretnéd az idődet, lelked rajta.

A férfi megtorpant, a forró indulat lángjait kioltotta a hűvös intelligencia.

– Kezdettől fogva magaddal akartál vinni – szólalt meg kisvártatva. – De ki akartál játszani engem. Szégyelld magad, Ashwini!

Hogy a csudába látott át rajta ilyen könnyedén?!

– A Céh szerint kényes az ügy – vallotta be végül a lány. – Te ismered a szereplőiket. Gondoltam, a segítségeddel finoman és békésen bekapcsolódhatom az ügybe.

– Szóval ki akarsz használni? – A vámpír egy fehér pólóba bújtatta a felsőtestét, amit a lány olyan szívesen végigsimított, felfedezett volna. Megnyugtatta volna a tény, hogy csak Janvier-t tapintja az ujjai hegyével, és nem a szellemeket, démonokat, visszhangokat és emlékeket. Csak magát a vonzó és bosszantó vámpírt.

– Tiéd a tiszteletdíjam fele. – Ez méltányos ajánlat volt. Janvier segítségével sokkal könnyebben és gyorsabban talál majd rá a Fox– klikkre.

– Cher, nekem nincs szükségem pénzre! – Előhúzott a szekrényből egy szövetzsákot, és szinte katonás pontossággal pakolni kezdett. – Ezután jössz majd nekem egy szívességgel.

– Hogy ne vadásszak rád? – A lány a fejét rázta. – Ilyet nem ígérhetek, a Céh elvenné a jelvényemet.

A vámpír a cinkos, sejtelmes mosolyával az arcán legyintett.

– Non, ezt a szívességet Janvier kéri majd Ashwinitól, minden más körülménytől függetlenül. Személyes dolog.

A legésszerűbb az lett volna, ha a lány abban a pillanatban eltűnik onnan. De Ashwini soha nem becsülte sokra az ésszerű dolgokat.

– Megegyeztünk.

Nazarach egy kellemes, csodálatos ültetvény udvarházából irányította a területét Atlantában. Az épületet átalakították, hogy az angyalok számára is kényelmes legyen.

– Mennyire délies! – jegyezte meg a vadász, miközben a limuzin végiggördült velük a házhoz vezető úton. – Bevallom, nem ilyenre számítottam.

Janvier a lehető’ légkényelmesebben kinyújtóztatta a hosszú lábát.

– Mert te az Arkangyal-toronyhoz szoktál.

– Nehéz lenne nem hozzászokni, az uralja egész Manhattant.

– Raphael toronyháza, ahonnan az arkangyal egész Észak-Amerikát irányította, éppen annyira New York szimbólumává vált, mint a mindenfelé látható piros alma. – Láttad már éjjel? Olyan, mint egy fényből kovácsolt penge, ami kettéhasítja az égboltot.

– A szépség és kegyetlenség tökéletes keveréke.

– Egyszer vagy kétszer – válaszolt a vámpír. – Soha nem álltam valami közel Raphaelhez. És te?

Ashwini megrázta a fejét.

– Úgy hallom, rémisztő’ egy rohadék.

A kocsit vezető’ vámpír a lányra nézett a visszapillantó tükrön keresztül.

– Ez enyhe kifejezés.

Janvier hátrahajolt, az érdeklődéstől a lány vére felpezsdült.

– Találkoztál már vele?

– Fél éve Atlantába jött, hogy találkozzon az urammal. – A vadász látta, hogy a vámpír tarkóján felállt a szőr. – Addig azt hittem, tudom, milyen az, ha valakiből sugárzik az erő. Mindezt egy olyan vámpír szájából hallani, aki maga sem volt már újszülött! Ashwini Őszintén megörült, hogy „csak” középszintű angyalokkal volt eddig dolga.

– Hatalmas, semmibe nyíló ablakok – állapította meg. Az ültetvény út végén felbukkanó udvarházának időtlen eleganciája magával ragadta. – Könnyű kiesni rajtuk.

Janvier átvetette a karját a lány ülésén.

– Ugye tudod, hogy az angyalok tudnak repülni?

– Janvier!

A vámpír felkacagott, majd, miközben visszahúzta a kezét, végigsimított a lány haján.

– Te szeretnél repülni?

A lánynak eszébe jutottak az álmai, amelyekben zuhant a végtelenségbe, a rémálom örvénye foglyul ejtette.

– Nem. Jobban szeretem, ha meg tudom vetni a lábam a földön.

– Ez meglep, cher. Hiszen tudom, mennyire élvezed, amikor hidakról ugrálhatsz le.

– Olyankor van a derekamon egy kötél.

– Ó, úgy valóban sokkal biztonságosabb.

A kocsi megállt, mielőtt a vadász visszavághatott volna a vicces csipkelődésre, ők pedig kiléptek Atlanta buja levegőjének ölelésébe.

– Te szeretnél? – pillantott a lány a szexi férfira, aki lazán lépkedett mellette, úton a bejárati ajtó felé. – Repülni.

– Én a Mississippi-delta mocsarában születtem, az elsők között, miután a szüleim Louisianában letelepedtek. – Zsebre vágta a kezét, a hangjában ott csengett az otthonának dallama. – A víz van az én véremben, nem a levegő.

– A született vadászok gyűlölik a vizet. – Ez nem volt titok, legalábbis egy ilyen tapasztalt vámpír előtt nem.

– De te nem vagy kopó – jegyezte meg Janvier. – Te nem a szag után követed a vámpírt, a te nyomodat nem mossa el a víz. Te nyomolvasó vagy, arra támaszkodsz, amit látsz.

– A nyomkövetők is utálják a vizet – mordult fel a lány, egyenesen Janvier-nak címezve a megjegyzést. – Elmos minden jelet.

– Ugyan már! – vitázott változatlanul kényelmesen a férfi. – Egyszer már végigvezettelek a mocsáron, édes! Rengeteg nedves talaj, ahol a nyomolvasó sok-sok áruló jelet találhat!

– A vadászat végére meg penész nőtt a lábujjaim között.

– Most már a penészt is irigylem! Látod, mit csinálsz velem?! – A szavai incselkedők voltak, a tekintete lángnyelvekként perzselte végig a lány testét.

– Ha még egyszer arra kényszerítesz, hogy olyan szottyos helyen vadásszak rád – Ashwini gyomra összerándult, amikor a férfi végighordozta rajta a tekintetét, sokkal birtoklóbban, mint ahogy erre bármi joga lett volna esküszöm, hogy lenyomom a torkodon a rohadt penészedet. Janvier még nevetett, miközben fellépkedtek a bejárathoz vezető lépcsőn. A kitárt ajtóban egy alacsony, ráncos arcú nő várt rájuk, kétségtelenül ember. Ezernyi apró jel árulkodott erről, de elég volt tudni a tényt, hogy az angyalok csak huszonöt és harmincéves kor között fogadtak el átváltoztatásra jelentkező embereket. Amint pedig valaki vámpírrá változott, az idő megállt a számára, teste nem változott tovább, kivéve, hogy a szépsége lassanként egyre nőtt, nem emberi mértékig.

Volt azonban a nőben egy másfajta szépség, ami egy teljesen megélt élet minden élményéről árulkodott. Egy életről, amit még most is kiélvez, gondolta a vadász, amikor meglátta, hogy milyen elégedetten mérik végig Janvier-t azok a világoskék szemek. A kifejezés nem tűnt el az arcáról még azután sem, hogy a nő betessékelte Őket a házba.

– Az úr a fogadószobában vár önökre.

– Elvezetne minket oda, kedves?

A nő elmosolyodott.

– Hát persze. Kövessenek!

Miután elindultak az idős nő mögött, Ashwini a könyökével oldalba bökte a vámpírt.

– Egy kicsit sem szégyelled magad?!

– Soha.

Egy pillanat múlva már egy angyalszárnyak számára is kényelmes méretű ajtón léptek be. A nő bekísérte Őket, majd halkan visszavonult. Ashwini vadászösztönét természetesen felfogták a nő távozását, de a tény alig jutott el az elméjéig. Nazarach várt ugyanis rájuk a szobában.

Ha így festett egy középszintű angyal, akkor Ashwini nagyon is boldog volt, hogy még soha nem találkozott – és valószínűleg nem is fog összefutni – egyetlen arkangyallal sem.

Atlanta angyala körülbelül olyan magas volt, mint Janvier, a bőre csillogó fekete, a szeme pedig olyan sugárzó borostyánszínű, mintha fény törne ki rajta keresztül a férfiból. Ez a fény persze csak illúzió volt, valójában a halhatatlan ereje sugárzott így. Ez a hihetetlenül nagy hatalom, akár egy csillogó filmréteg, borította az angyal szemeit, bőrét, szárnyait.

– Tetszenek neked a szárnyaim – állapította meg az angyal. A hangja mély volt, ezernyi külön hang hallatszott benne, amiket Ashwini megpróbált nem csupán meghallani, hanem meg is érteni.

– Lehetetlen nem nagyra értékelni Őket. – A lány képes volt elviselni azokat a szellemhangokat. Az akaratereje megedződött, mert egész életében kordában kellett tartania a saját démonait, hogy megőrizze az épelméjűségét. – Több mint gyönyörűek. – Nazarach csiszolt borostyán színű szárnyai nem csak különlegesek voltak, de a formájuk is pompás, minden egyes toll tökéletes alakú. A vadász elméje felfogni sem volt képes, hogy ilyesmi létezhet. Repülés közben, gondolta, az angyal olyan lehet, mint a Nap egy vakító darabja.

Nazarach enyhén elmosolyodott. Az arckifejezésében talán melegség is volt, a hatás mégsem volt emberi, nem volt evilági.

– Ahogyan téged is lehetetlen nem értékelni, vámpírvadász.

Ashwini tarkóján az apró hajszálak mind égnek álltak a veszélyérzettől.

– Azért jöttem, hogy elvégezzem a munkám, és jól fogok teljesíteni. De ha játszadozni kíván, rossz vadászt választott.

Janvier közbelépett, mielőtt Nazarach válaszolni tudott volna erre a biztosan nagyon sértőnek számító kijelentésre.

– Ashblade – használta a becenevet, amit ő maga terjesztett el – nagyon jó a szakmájában, de nem szeret a szabályok szerint játszani.

– Szóval – fordult az angyal figyelme a vámpír felé – te még élsz, cajun?

– Ash minden erőfeszítése ellenére.

Az angyal felnevetett, a kacagásának rettentő ereje bejárta az egész szobát, beborította a lány bőrét. A hosszú idő, a halál, a kín és a gyötrelem – mindez benne volt a hangban, Nazarach múltjában. Mindez megtörte Ashwinit, kiszorította a tüdejéből a levegőt, kis híján abba a pokolba taszította, amely kislány kora óta el akart rajta uralkodni.

Harmadik fejezet

A félelem volt az ami megmentette. Rettegett attól, hogy a saját elméjének rabja legyen, ebből merített erőt, hogy kiszakadjon a végtelen örvényből, vissza a jelenbe. A fülzúgása lassan elmúlt, és meghallotta Nazarach szavait.

– Még az is lehet, hogy meghívlak, és újra csatlakozhatsz az udvartartásomhoz, Janvier. Janvier tökéletes bókot mutatott be, és a meghajlásában Ashwini egy pillanatra meglátta őt letűnt korok ruházatában. Az a vámpír hirtelen idegen lett a számára.

Egy udvari praktikákban, politikában jártas férfi, aki épp olyan könnyen manipulálta a környezetét, mint ahogy a kártyalapokat keverte. A lány keze ösztönösen ökölbe szorult az ellenszenvtől, de Janvier egy pillanat múlva elnevette magát. Az a szívből jövő, laza kacaj már ismét ismerős volt a számára.

– Ha visszaemlékszel még, udvaroncnak sohasem voltam túl jó.

– De veled lehetett a legintelligensebb beszélgetéseket folytatni. – Az angyal a hátára húzta a szárnyait, és a sarokban álló, fekete, csillogó mahagóni asztalhoz sétált. – Segíted a vámpírvadászt?

Ashwini hagyta, hogy Janvier beszéljen helyette. Közben kihasználta az alkalmat, hogy jobban megfigyelje az angyalt, akinek hatalma üvegszilánkokkal kivert korbácsként csapott végig minden érzékein.

– A klikk léte felkeltette az érdeklődésem. – Janvier tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. – Ha megengeded… mindenki azt gondolná, Antoine és Callan viszálya nem elég fontos ahhoz, hogy foglalkozz vele.

– Antoine – komorult el Nazarach arca úgy, ahogy csak az igazán idős lényeké szokott – kezdi átlépni a saját határait. Veszélyesen közel került ahhoz, hogy megkérdőjelezze a hatalmamat.

– Ezek szerint megváltozott. – Janvier megrázta a fejét. – Az az Antoine, akit én ismertem, nagyra törő volt ugyan, de volt benne egy egészséges túlélési ösztön.

– A nő miatt. Simoné miatt. – Az angyal egy fényképet nyújtott át Ashwininek, és közben az égető”, borostyánszínű tekintete a szükségesnél egy kicsit tovább időzött el a lány arcán. ~ Alig háromszáz éves, mégis az ujja köré csavarta Antoine-t.

– Miért van még életben? – kérdezett rá nyersen a vámpír. Az angyalok saját maguk voltak a törvény. Senki sem vonta volna felelősségre Nazarachot, ha úgy döntött volna, hogy kiiktat egyet a saját maga által teremtett vámpírok közül.

Az átváltoztatottak akkor választottak maguknak mestert, amikor az örök élet megadatott nekik.

Az angyal egy kissé széttárta, majd maga mögé csapta a szárnyait.

– Úgy tűnik, Antoine szereti.

Ashwini bólintott.

– Ha megölné a nőt, Antoine ön ellen fordulna. – És meghalna. Az angyalok nem a jóindulatukról voltak híresek.

– Hétszáz éve élek már – tűnődött el Nazarach. Úgy beszélt száz évekről, mintha azok évtizedek lettek volna. – Nincs ínyemre elveszíteni valakit, akit a mostanában elkövetett hibái ellenére tisztelek is.

Ashwini visszaadta az angyalnak a fotót az érzéki barna nőről, aki a jelek szerint kedvére irányított egy nagyon idős vámpírt. Erőt vett magán, és Nazarach szemébe nézett. Azok a borostyánok szinte olyanok voltak, mint két lencse: egy pontba gyűjtötték az összes sikolyt.

– És ennek mi köze az emberrabláshoz? – kérdezte, miközben teljes erejével harcolt a rémálmok ellen.

– Callan Fox – magyarázta az angyal – felkeltette a kíváncsiságom. Nem akarom, hogy meghaljon. Márpedig Antoine megölné azt a kölyköt, hogy visszakapja az unokáját. Szabadítsátok ki Monique-ot és hozzátok el nekem.

– Arra kér, mi hozzuk el önnek a túszt, akivel megzsarolhatja Antoine-t. – Ashwini megkönnyebbülten megrázta a fejét. – A Céh soha nem avatkozik bele politikai játszmákba.

– Az angyalok játszmáiba valóban nem – javította ki Nazarach. – Ez a gond azonban egy angyal és az irányítása alatt álló vámpírok között merült fel.

– Akkor sem! – vágta rá a lány. Képtelen volt nem újra és újra azokra a borostyán szárnyakra pillantani, képtelen volt megérteni, hogyan férhet meg ennyi szépség a Nazarach belsejét megfertőző, embertelen sötétség mellett. – Ha Monique-ot akarja, csak kérnie kell, és Callan át fogja adni önnek. – A Fox-klikk vezetője Antoine Beaumont-nal talán ujjat mert húzni, de csak egy nagyon buta vámpír szállna szembe egy angyallal. Callan Fox pedig nem volt buta. Nazarach egy megfejthetetlen mosolyt küldött felé.

– Az én nevemet nem fogod említeni Callan előtt. Ami pedig a továbbiakat illeti, a Céh már elfogadta a feltételeket.

– Ne vegye rossz néven – válaszolt a lány és azon gondolkodott, az angyal vajon akkor is ilyen szépnek tűnne-e, amikor éppen kiszorítja a szuszt valakiből, aki nem tett a kedvére –, de ezt egyeztetnem kell a főnökömmel.

– Tedd meg, vámpírvadász. – Megadta az engedélyt, de halállal teli szeme ugyanolyan könyörtelen maradt.

Eltávolodott tőle, míg már majdnem a folyosóra ért, és felhívta a Céhet. Közben hallotta, hogy a két férfi halkan régmúlt idők élményeiről beszélget. Ezek árnyai ott ragadtak Nazarachon, Janvier-n azonban nem.

Az angyal és a vámpír. Mindketten halhatatlanok, mindketten vonzók, de teljesen eltérő módon. Nazarachot az idő tökéletesre, halálosra, szörnyűségesre, teljesen embertelenné csiszolta. Janvier éppen az ellentéte volt: csupa hús és vér. Halálos és kissé nyers, de valahogy mégis ebből a világból való.

– Ashwini? – hallatszott a telefonban Sara hangja. – Valami baj van?

A vadász felvázolta a Céh igazgatója előtt Nazarach parancsait, Ezt elfogadtátok?

– Igen. – A nő felsóhajtott. – Azt kívánom, bárcsak ne kellene részt vennünk ebben. Várható, hogy itt minden a fejünkre dől majd. De nem tudunk kihátrálni belőle.

– Játszadozik velünk.

– Angyal. – Ez mindenre válasz volt. – Monique gyakorlatilag valóban megszegi a szerződését, Nazarachnak tehát joga van bárkit küldeni utána. Még akkor is, ha egyetlen telefonhívással elintézhetné az ügyet.

– A francba! – Ashwini szeretett veszélyesen élni, de ha angyal is volt a játszmában, akkor az a játék majdnem biztosan véres véget ért. – Számíthatok rád?

– Mindig – jött azonnal Sara egyértelmű válasza. – Kenjit és Badent készenlétbe helyeztem. Csak jelzel, és egy órán belül kihozunk téged onnan.

– Kösz, Sara.

– Hallod! Nem akarom elveszíteni az egyszemélyes valóságshow-m szereplőjét! – Ashwini szinte hallotta a vigyort a vonal túlsó végén.

A cajun ellen egyelőre nem jött újabb megbízás. Csak gondoltam, tudni akarod.

– Kösz. – Egy gyors búcsú után a vadász megszakította a hívást, és elgondolkodott, vajon mit szólna Sara, ha tudná, ki is éppen a kísérője.

Janvier éppen abban a pillanatban fordult felé, mintha megérezte volna, hogy a lány őt figyeli. Ashwini elhessentette ezt a zavaró gondolatot, és visszasétált a vámpír és az angyal társaságába.

– Van elképzelése arról, hol tartja fogva Callan Monique-ot?

Az angyal tekintete a lány szájára tévedt, Ashwininek pedig erőt kellett vennie magán, hogy ne meneküljön hanyatt-homlok onnan.

Nazarach kínzóan szép volt ugyan, de a vadásznak az volt az érzése, hogy amit az angyal a gyönyör részének tart, az neki csak szörnyű kínszenvedést okozna.

– Nincs. – Az angyal végre levette róla a szemét. – De holnap este Callan a Hálás?: Lánya kocsmában lesz. – A borostyánban erő villant. – Ma este ti a vendégeim vagytok.

Még az atlantai forróság sem tudta elnyomni a borzongást, ami végigjárta Ashwini egész testét. Ez egyértelmű figyelmeztetés volt.

Ashwini szemére nem jött álom. Nazarach egy lakosztályt biztosított számára, annak erkélyén ült. De sokkal szívesebben szállt volna meg egy sátorban, a parkban vagy egy szükségszállás ágyán, mint az angyal fényűző’ házában. Azt ugyanis teljesen átjárták a sikolyok, a rettegés és a rémület.

– Mit gondolsz, hány nőt és férfit ölt már meg Nazarach életében? – Általában meg kellett érintenie valamit, hogy érzékelje az ahhoz kapcsolódó emlékeket, de ahogy a ház ura, a ház falai is idősek voltak, teli véres képekkel, amelyek szakadatlanul visszhangoztak a lány elméjében.

– Ezreket – válaszolt halkan a vámpír a lány antik kanapéja mellett, a falnak támaszkodva. Az uralkodó angyalok nem engedhetik meg maguknak, hogy könyörületesek legyenek.

A lány az éjszakai szellő irányába fordította az arcát.

– Sokan mégis az istenek küldötteinek tartják őket.

– Olyanok, amilyenek. Ahogy én is. – Megfordult, és a lányhoz lépett, kezét megtámasztotta a fotel csillogó fa karfáján.

– Táplálkoznom kell, cher.

Ashwini érezte, hogy valami összeszorul a mellkasában. Éles, váratlan fájdalom volt, de uralkodott magán.

– Gondolom, nem esik nehezedre táplálékot találni.

– A harapásom élvezetet nyújthat. Sokan vannak, akik keresik az effajta gyönyört. – Felemelte az ujját és megérintette a lány nyakán, az ütőere felett lévő sebhelyet. – Téged ki jelölt meg? – kérdezett rá jéghidegen.

Az első’ vadászatom célpontja. Fiatal voltam és tapasztalatlan, ml közel engedtem magamhoz a vámpírt. Majdnem feltépte a torkolnál. – A lány nem említette, hogy valójában szándékosan hagyta, hogy ez megtörténjen. Erezni akarta a halál csókját. Addig a pillanat, amikor a vérének vasas illata betöltötte a levegőt, azt gondolta, meg akar halni, csak hogy örökre elnémítsa az elméjében a hangokat. – Akkor tanultam meg értékelni, hogy életben vagyok.

Megyek, szívességet kérek Nazarachtól – szólalt meg Janvier egy védtelennek tűnő pillanat múlva. – Kérek a vérből, amit a vámpírjai vámára raktároz itt.

A lány érzékei felfogtak egy alig látható jelet, néhány ki nem mondott szót.

– Mit nem mondasz el nekem?

– Az angyal azt akarja, hogy egyedül hagyjalak. – Janvier lélegzete meghitten simított végig a lány bőrén. – Máskülönben már felkínálták volna nekem azt a vért. Arra vár, hogy elmenjek vadászni.

A lányt kirázta a hideg, amikor belegondolt, mit akarhat tőle Nazarach.

– Szóval most felbosszantod?

– Túlságosan kedvel ahhoz, hogy megbüntessen egy ilyen csekély sertésért. – A férfi továbbra sem mozdult. – Miért van ennyi árny a tekintetedben, Ashwini?

A vadászt minden alkalommal megrémisztette, amikor Janvier kimondta a nevét. Mintha minden alkalom egy megmagyarázhatatlan síkon szorosabbra fonta volna a kettejük közötti kapcsolatot.

– Miért van ennyi titok a tiedben?

– Több mint két évszázada élek már – válaszolt Janvier. A hangja érzéki volt, akár a magnóliaillatú éj. – Sok mindent tettem, és nem mindenre vagyok büszke.

– Ez valahogy nem lep meg.

A vámpír nem mosolyodott el, még csak lélegzetet sem vett. (Csendesen várt, végtelenül csendesen.

– Mesélj, vadászom!

– Nem. – Még nem.

– Nagyon türelmes vagyok.

– Majd meglátjuk. – Alighogy kimondta ezt, már tudta is, hogy ezzel kihívást intézett a vámpír felé, Janvier pedig nem lesz képes ilyesminek ellenállni.

A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy az ajkuk akár egymáshoz is érhetett volna. A lélegzete égette a lányt, a majdnem halhatatlansága erős fénnyel lobogott a szemében.

– Igen. Meglátjuk.

Ashwini belépett a tusolóba, és megengedte a jéghideg vizet.

– Jaj! – Amikor a fagyos sokk gyorsan elfojtotta benne a kéjvágyat, forróra csavarta a csapot.

Miközben a bőre szinte sistergett a jóleső forróságtól, eszébe jutott, hogy valószínűleg most komolyan el kellett volna gondolkodnia azon, mit is csinált éppen, miért játszadozott egy vámpírral, aki minden sármja ellenére éppen olyan halálos volt, mint egy nyaknak szegezett tőr. Persze a legtöbb barátja már így is sültbolondnak tartotta. Miért ábrándítaná ki őket?! Belemosolygott a vízsugárba.

Szabályok, előírások, a bonyodalmak, amelyek árán „normális” életet akart élni. Élete első tizenkilenc évében megpróbált ezek szerint létezni, és nem csak az épelméjűségével, de majdnem az életével is fizetett ezért.

Bevillantak az emlékezetébe a fehérre meszelt falú szoba képei, a karjának húsába vágó kötelékek, a fertőtlenítőszer szaga, a padlón halkan surranó, gumi cipőtalpak hangja. És a sikolyok, szüntelenül azok a sikolyok, amiket csak ő hallott. Később pedig ott ültek azok, elemezték és ítélkeztek felette, mintha istenek lennének.

– A gyógyszerek tisztán tartják majd az elméjét.

– Biztos benne, hogy szedni fogja Őket, miután kiengedtük?

– A testvére felügyelete alatt bocsátjuk el. Dr. Taj pedig, mint tudjuk, ismert és nagyon elismert orvos.

– Ashwini, hall minket? Válaszolnia kell néhány kérdésre.

Ő pedig válaszolt, pontosan azt mondta, amit azok hallani akartak. Ez volt az utolsó nap, amikor „normálisnak” tettette magát, csak hogy kiengedjék.

– Soha többé – suttogta.

Az egészben a legnevetségesebb az volt, hogy az emberek így is verették.

Ashwini keze ökölbe szorult. Nem mindenki szerette. Dr. Taj olyannak akarta visszakapni a testvérét, amilyennek korábban ismerte. A tündöklő csillagot, aki olyan fényesen ragyogott, akárcsak ő. Az pedig ugyan kit érdekelt, hogy az a csillag apránként, lassan haldoklott, mert megpróbált kapaszkodni az égboltba, ami soha nem ellhetett meg?!

A forróság rántotta vissza a vadászt a szakadék széléről: a bőre tiltakozni kezdett a bánásmód ellen. A lány egy hálás sóhajtással elzárta vizet és megtörölte magát a bolyhos, barackszínű törülközővel,,ami illett a fürdőszoba elegáns berendezéséhez. Az lett volna a természetes, ha az ajtó belső oldalán, a fogasról lógó, a dekorációhoz szintén illő fürdőköpenyben lép ki a nappaliba, de Ashwini vadász volt, a Céhen belül pedig nem csak eltűrték, de még támogatták is paranoiát.

Szerencsére. Mert amikor mezítláb, de felöltözve, a fegyverével az övében kilépett a fürdőszobából, Atlanta legveszélyesebb lénye várt rá odakint.

– Nazarach – torpant meg a lány az ajtóban. – Micsoda meglepetés!

Az angyal kilépett az erkélyre.

– Kövess! – vetette oda a vadásznak.

A lány érezte, hogy öngyilkosság lenne visszautasítani a meghívást, ezért követte őt a birtokot övező virágok illatától terhes, nyári levegőre.

– Janvier?

– Jól ismerem az ízlését.

Ashwini erősen megmarkolta a korlátot, amit a vendégek kedvéért szereltek csak fel. A lány nem számított effajta figyelmességekre.

– Mi dolgom nekem itt? – Miért van itt ön?!

Nazarach az acélperemre támaszkodott. A szárnyai ernyedten lógtak a hátáról, de még így is fenségesnek tűntek.

– Kifejezetten téged kértelek erre a megbízatásra. Tudod, miért?

– Már több elrabolt vámpírt hoztam vissza korábban. – A legtöbbjüket vámpírellenes csoportok ejtették foglyul, hogy megkínozzák őket, „megtisztítsák a vámpírizmus bűnétől”. – Éppen arra készültem, hogy felderítsem Monique hátterét.

– Hagyd csak! Monique-nak nem esik bántódása, amíg Callan meg nem kapja, amit akar.

– Ön nagyon biztos ebben.

Az angyal elmosolyodott. A lány ehhez fogható mosolyt soha nem látott még: tele volt az idő terhével és a halál árnyaival, amelyek tűhegyes tüskeként fúródtak Ashwini érzékeibe.

– Callan – szólt az angyal – elég okos volt ahhoz, hogy életben maradjon az udvaromban. Tudja, hogy Antoine most politikai játszmákban taktikázik ugyan, de amint Monique-nak baja esik, azonnal megölné őt. Amíg Antoine él, Monique is életben marad hát.

– Ön könnyedén véget vethetne ennek a viszálynak. Nem kellene mást tennie, csak támogatnia az egyik oldalt, Antoine-t vagy Callant.

– Mindenkinek fejlődnie kell. – Rideg kijelentés volt, a hosszú élet hűvössége süvített belőle.

– Antoine túlságosan elbizakodottá vált. Talán ideje, hogy valaki átvegye tőle a stafétabotot.

– Azt hittem, kedveli Antoine-t.

– Angyal vagyok, a szimpátiám csak egy az egyenlet sok tényezője közül. – A lány felé fordult. Az arca kifejezéstelen volt, és éppen ettől annyira halálos. – Azért kértelek téged, mert egy éve vérét ontottad annak az angyalnak, aki megpróbált elcsábítani.

Negyedik fejezet

A lány szíve a torkában vert.

– Fiatal volt és buta, nem volt nehéz ártalmatlanná tenni, hogy időt nyerjek és elmeneküljek.

– Hét, íjpuskáből kilőtt nyíllal szegezted a falnak a szárnyait.

A vadász nyelt egyet, és úgy döntött, áll a dolog elé.

– Rokon?

– Még ha rokonom is lenne, a butaságot nem tűröm el a környezetemben. Egan elnyerte büntetését a hülyeségéért.

Ashwini nagyon nem akarta megtudni, mit tett Nazarach a nyúlánk angyallal, aki úgy döntött, ágyasának akarja őt.

De a benne lakó vadság miatt nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Azért, mert megtámadott egy vadászt, vagy azért, mert nem járt sikerrel?

Újabb rideg mosoly.

– Ezt tőle kellene megkérdezned. Már visszanőtt a nyelve. – Felegyenesedett, és a lány felé nyújtotta a kezét. – Repülj velem!

Ashwini még egy lépés távolságból is úgy érezte, mintha az angyal ezernyi kötelet csavart volna köré és szorította, fojtogatta, megölte volna velük.

– Nem érinthetem meg.

Nazarach szeme felcsillant, a lány pedig meglátta bennük a saját halálát.

– Annyira visszataszítónak tartasz?

– Túl sok minden van önben – suttogta a lány, miközben levegőért kapkodott. – Túl sok élet, túl sok emlék, túl sok démon.

A felé nyújtott kar leereszkedett, a férfi érdeklődéssel nézett rá.

– Látó vagy?

Milyen ódivatú kifejezés! Persze Nazarach sok birodalom emelkedését és sok király bukását nézte már végig.

– így is mondhatjuk. – A vadász hátrálni kezdett, lélegzetet akart venni egy világban, ahol úgy érezte, elfogyott a levegő.

Amikor Janvier keze a tarkója köré zárult, ijedség nélkül hajolt az érintésbe, mintha a lelke mélyén számított volna rá, hívta volna a vámpírt. Egyetlen érintéstől megnyílt a torka, a nektárosan édes nyári levegő elöntötte a tüdejét.

– Uram! – hallatszott Janvier halk hangja. A megszólítás tiszteletteljes volt. – Ne pusztíts el egy kincset egyetlen pillanatnyi élvezetért!

– Nem volt ínyedre Audrina? – kérdezte Nazarach, de a szemét egy pillanatra sem vette le Ashwiniről. – Nehezemre esne ezt elhinni.

– Változott az ízlésem. – A vámpír a szabad kezével átfogta a vadász karját. – Még ha Ash nem is hajlandó ezt tudomásul venni.

Nazarach megdermedt, és abban a pillanatban Ashwini tudta: harcolni fog, küzdeni a halál ellen, amit az angyal nekik szánt. Mert ő rángatta ebbe bele Janvier-t, most meg is kellett védenie.

Nazarach azonban felnevetett, a veszély elmúlt.

– A halálba visz, majd meglátod!

– Ezt a halált én választottam magamnak.

Az angyal kitárta a szárnyait, és rájuk nézett rideg, embertelen mosollyal az arcán.

– Meglehet, még szórakoztatóbb is lesz figyelni, ahogy a vadásszal táncolsz, mint magamévá tenni. – Egy pillanattal később ez a pompás és félelmetes, éppen annyira kegyetlen, mint amilyen bölcs lény felemelkedett az erkélyről az égre.

Ashwini megpróbált elhúzódni a vámpír érintése elől, de Janvier nem engedte el.

– Szóval söreiére vagy!

Janvier is öreg, gondolta a lány.

– A boszorkányokat máglyán szokták elégetni.

– Az én szellemeimet is látod, Ash? – kérdezte a férfi halkan.

A lány örült, hogy nemet inthetett a fejével.

– Csak azt látom, amit felfedsz előttem.

A férfi végigsimított az ajkával Ashwini tarkóján, mielőtt a lány elugrott volna és szembefordult volna vele.

– Audriana? – kérdezett rá a vadász.

– Egy pompás nyalánkság. – A tekintete a lány mellére tévedt. Ashwini ekkor vette észre, hogy nedves hajától a keble eléggé látható volt a ruhán keresztül.

Lehet, hogy ezt Nazarach kihívásnak vette?

Megremegett, majd összefogta a nyaka felett a vastag, nedves hajköteget és kontyba csavarta.

– Csodaszép – dörmögött Janvier. – Órákig tudnám nézni a hosszú és kecses nyakad. – A sóvárgó hanglejtés végigsimított a lány bőrén, átjárta a testét.

Hiába tudta, hogy a vámpír halhatatlan, tisztában volt vele, hogy valószínűleg egy szempillantás alatt elfelejtette volna őt. Erőt kellett vennie magán, hogy ne adja be a derekát a férfiból sugárzó csábításának.

– Talán vissza kellene menned a te pompás nyalánkságodhoz.

– Egy üveg konzervvért ittam inkább. – A lány mellé lépett, és az égboltra meredt, ahol Nazarach eltűnt a szemük elől. – Úgy tűnik, mostanában sokkal veszélyesebb táplálékra vágyom.

Ashwini azon gondolkodott, hogy ott hagyj a a férfit, de úgy döntött, hogy nem akar a szellemekkel küzdeni, amikor lophat magának néhány percnyi áldott nyugalmat. Így hát ott maradt, vállát annak a vámpírnak vetve, aki miatt talán képes lett volna megszegni minden szabályt és ágyba bújni az ellenséggel.

A Halász Lánya éppen olyan volt, mint amilyennek hirdette magát: egy kocsma, ahol sört, röviditalokat és kiadós ételeket szolgáltak fel. Itt nem voltak különleges előételek és csicsás dekoráció, csak fagerendás tető és bögyös pincérnők.

A lány figyelte, ahogy Janvier komótosan végigméri az előtte kitárulkozó, gömbölyded idomokat.

– Ha a nők érdekelnének, én a vöröset választanám.

– Hm, nem. Túl alacsony. Én a magas, vékony nőket szeretem. – A mosolya olyan gondolatokról árulkodott, amikbe sok más nő belepirult volna. – De egy édes hármashoz, igen, azt hiszem, megfelelne.

– Aki az én ágyamba egy második nőt akar hozni, az előbb vegyen fel páncélt! – Ashwini egy ezüstszínű dobócsillagot forgatott az ujjai között.

– Kisajátítod a szeretőidet? – kérdezte a vámpír halkabban. – Én is.

A lány éppen emelte a fejét, hogy válaszoljon, de megtorpant.

– Callan most érkezett meg egy alacsony, spanyolos külsejű nővel.

Janvier a lábával végigsimított a lány vádliján.

– Szeretője?

– Nem. Ügy mozog, mint aki tud báni azzal a pisztollyal, amit az inge alatt hord. – Figyelte, ahogy a férfi és a nő a pultossal viccelődött, s közben magába tömött egy nagy darab sült krumplit. – Ideje megdolgoznod a kosztért és kvártélyért. Bájologj be minket hozzájuk!

– Rendben, de ahhoz neked úgy kell tenned, mintha a szeretőm lennél.

– Nem tudok ártalmatlannak látszani.

Vékony vércsík futott végig Janvier hüvelykujján, amikor felemelte a pultról a dobócsillagot. A szeme sem rebbent.

– Mindig is híres voltam arról, hogy átlépem a határokat.

Felállt, a fegyvert a zsebbe csúsztatta és elindult a pult felé. Könnyed, hányaveti, hosszú lépteivel a kocsma minden nőjének a tekintetét magára vonzotta. Még Callan testőréét is.

De abban a pillanatban, hogy a kezét nyújtotta Callan felé, és vállon veregette, a nő egy pillantás alatt ismét teljes riadókészültségbe állt.

– Cal, te vagy az?

A testőr csak akkor lazult el kissé, amikor a nagy, szőke főnöke megölelte és hátba veregette Janvier-t.

– Rohadt cajun, hát te még életben vagy?

– Miért csodálkozik ezen mindenki?! – válaszolt játékosan Janvier, majd a testőr felé küldött egy káprázatos mosolyt. – Bemutatnál minket?

A Fox-klikk vezére nevetve a vámpír nőhöz fordult.

– Perida, ő Janvier. Egyetlen szavát se hidd el!

Ashwini úgy döntött, ideje akcióba lépnie.

– Megtiszteltetés, kedvesem! – A nő finom kezét az ajkához emellé, és éppen megcsókolta volna, amikor Ashwini megmarkolta a vállát és erősen megszorította.

– Én nem tenném.

– Cher! – Janvier egy laza vállrántással elengedte a meglepett Perida kezét. – Milyen féltékeny vagy! – szólt játékosan, bensőségesen viccelődve.

Ashwini felnézett és elkapta Callan tekintetét. Egyetlen pillantás után tudta, hogy a férfi végigmérte a ruháját, a tartását, az ujjain lévő sebhelyeket. Nem lepődött hát meg, amikor a férfi megszólalt.

– Vadász.

– Vámpír. – Hozzásimult Janvier-hez, s hagyta, hogy a vámpír átkarolja a derekát. Az érintés szinte perzselte, többre vágyott. – Indulhatunk?

Janvier tökéletesen játszotta a szerepét, elbűvölően rámosolygott.

– Callan egy régi barátom, cherie. – Megszorította a derekát, és behízelgő mosolyt villantott felé. – Egy kicsit még időzhetünk itt, ugye? Callan, egy italt?

A Fox-vezér bólintott.

– Jellemző, hogy olyan nővel állsz össze, aki, ha úgy adódik, levadászhat, mint egy veszett kutyát.

– Már megpróbáltam – vágott vissza Ashwini, mert biztos volt benne, hogy Callan egy órán belül amúgy is kiderítené ezt. – Háromszor.

Callan felvonta a szemöldökét, Perdia pedig megpróbált nem meglepettnek tűnni.

– Lesz negyedik alkalom is?

– Az attól függ, mennyire bosszant fel. – Kezet nyújtott a vámpír nőnek. – Ashwini.

A nő keményen megszorította a kezét, összevonta a szemöldökét.

– Mi nem ismerkedünk vadászokkal.

– Én pedig nem búj ok ágyba vámpírokkal.

Callan ennek hallatán elvigyorodott. Az arckifejezése olyan őszinte és tiszta volt, hogy a lány majdnem el is hitte, hogy a vámpír az, aminek mutatja magát: egy jóravaló parasztlegény.

– Üljünk le! – javasolta, és bort rendelt a bárban.

Amikor az asztalhoz telepedtek, Ashwini megkínálta a nőt a sült krumplijával. Tudta, hogy a vámpírok meg tudnak enni és emészteni egy kis adag ételt.

– Finom.

A vámpír nő elfogadta a krumplit.

– Hm. Szinte azt kívánom, bárcsak megint halandó lennék.

– De csak szinte – tette hozzá Callan, és végigmérte Ashwini sebhelyeit.

A vadász tudta, hogy ez nagyon is tudatos figyelmeztetés volt: emlékeztette rá, hogy tehet vele bármit, ő majdnem mindent túlél, míg a lány egész biztosan és visszavonhatatlanul meghal az ő támadásától.

De ez nyilvánvalóan csak egy mellékes gondolat volt, a figyelmét ugyanis lekötötte Janvier.

– Még mindig jóban vagy Antoine-nal? – kérdezte a lehető legkönnyedebben, miközben a borába kortyolt.

– Óul, barátkozom én mindenkivel. – Janvier egy csókot nyomott Ashwini arcára. – Ő viszont kifejezetten utálja… hogy is hívják?

– Simoné. – Ashwini egymás után több krumplit is a szájába tömött, és láthatólag csak foghegyről vetette oda a választ.

Perida bekapta a csalit.

– Miért?

– Láttad már azt a nőt?! – horkant fel a vadász. – Azt hiszi, ő fingja a passzátszelet.

Perida gyanakvó arckifejezésére helyet adott a tiszta megvetésnek.

– Az egy ribanc. És szánalmasan gyenge, de közben úgy tesz, mintha nagy hatalma lenne. Fenét!

Ashwini felvonta a szemöldökét.

– Úgy hallottam, betöltötte a háromszázat. Annyira azért nem lehet gyenge.

– A kor csak egy dolog – rázta meg a fejét Perida. – Csak azért van az arcán az a sunyi mosoly, mert Antoine úgy táncol, ahogy ő fütyül.

– Antoine szereti az uralkodó nőket – jegyezte meg vidám hangon Janvier. – Emlékszel arra, amelyikkel futott, amikor még együtt voltunk az udvarban?

– A grófnőre, aki hatszor özvegyült meg. – Callan a fejét csóválta. – Az ember azt hinné, a korral bölcsesség is jár.

– Úgy hallom, mon ami pedig inkább bajba keverte magát.

Callan letette a borospoharát.

– Tényleg?

– Játszadozol velem, Cal? – Janvier kérdőn felvonta a szemöldökét. – Tudsz te mindent Antoine gondjairól. Azt beszélik, klikket szerveztél.

– Sokat tudsz ahhoz képest, hogy csak átutazóban vagy itt. – Kimérten mondta ezt, óvatos tekintettel.

Janvier megrántotta a vállát.

– Segít életben maradni. Most távol is tartom magam Antoine– tól, nem akarom felhívni magamra Nazarach figyelmét.

A Fox-klikk vezére újra felemelte a poharát.

– Hol szálltok meg?

Ashwini válaszolt a vámpír helyett.

– Sehol. Megígérte, hogy ma este már továbbutazunk.

Janvier odahajolt hozzá, és elég hangosan ahhoz, hogy a többiek is megértsék, a fülébe duruzsolt.

– Kérlek, édes, csak egy éjszakára! Meghálálom neked!

Ashwini a homlokát ráncolta, és megvárt még néhány elsuttogott ígéretet, míg végül, egyértelműen kelletlenül bólintott.

– De csak egy éjszakát.

– Szóval – fordult Callanhez a férfi – vendégül tudsz látni minket éjszakára, öreg barátom?

– Soha nem voltam a barátod – válaszolt Callan. – De elszállásolhatlak titeket.

A shwinit Callan Atlanta külvárosában lévő, erődítményszerű házának egyik vendégszobájába száműzték, a házigazda pedig elhívta Janvier-t „egy szivarra”. Tudta, hogy megfigyelik, ezért bezárkózott a fürdőszobába, meggyőződött róla, hogy ott semmilyen lehallgatókészülék sincs, majd azt igyekezett kideríteni, hogy befér-e a régimódi mennyezeti szellőzőaknába. Szűkösen, gondolta, de menni fog.

– Most vagy soha. – Topra és bokszeralsóra vetkőzött, megnyitotta a tust, majd a háttérzaj biztonságában lecsavarozta a szellőzőnyílás fedelét, és becsusszant a nyíláson. A csatornában alig volt hely arra, hogy tekergőzve haladni tudjon. Még szerencse, hogy a csípője olyan vékony volt.

Kúszni kezdett a porcicák és apró, kemény golyók között, és inkább bele sem gondolt abba, mik is voltak az utóbbiak. Még szerencse, hogy minden védőoltást beadatott magának. Útközben gondosan megjegyezte, merre haladt. Az első’ szoba, ami felett elhaladt, üres volt, a másodikból étkező nők és férfiak hangját hallotta. A harmadik felett majdnem megállás nélkül haladt el, olyan nagy volt a csend, de volt egy megérzése. Megállt, és még egyszer körbenézett a rácson keresztül.

A sminktükör előtt ülő nő hihetetlenül tökéletesen szép volt. A haja majdnem teljesen aranyszínű, a szemei acélkékek, telt ajka és bőre olyan sima és makulátlan, hogy szinte átlátszónak tűnt a fehér szatén, combig érő köpeny anyaga mellett. Pedig még csak egy éve volt vámpír.

Vajon hogyan fest majd Monique Beaumont egy évszázadnyi vámpír lét után?!

Ashwini néma, elismerő füttyszóra csücsörítette az ajkát. A vámpírok teste gyakran évszázadok alatt alakult csak át ilyen tökéletessé, ez a nő tehát egyszer még az angyalokat is megszégyenítően gyönyörűvé válhat. Most azonban, miközben a haját kefélte, nagyon is emberi mosoly bujkált a szája sarkán. Egyáltalán nem tűnt fogolynak vagy túsznak.

Hz alátámasztotta Nazarach elméletét arról, hogy Callan jól fogja tartani a lányt, amíg Antoine-t el nem távolítja a játszmából. Ekkor, mintegy hívó szóra, megjelent az emlegetett vámpír. Nyers férfiassága idegenül hatott a női budoár égkék és krémszínű berendezései között.

– Callie! – szólt Monique szemrehányó, fátyolos hangon. – Lassan tényleg halálra unom magam ebbe a szobába zárva.

A férfi bezárta maga mögött az ajtót, és karját keresztbe fonva nekidőlt. Monique szembefordult vele a székén, felfedte előtte a hosszú, vékony combját. A gesztus erősen szexuális töltetű volt, de Ashwininek a lány szemei tűntek fel: egy vadászó ragadozóé, de egyszerre tele… érzéki izgatottsággal?

A vadász szinte kukkollónak érezte magát, ahogy figyelte, hogyan húzza végig a combján a kezét a lány.

– Apám kifizette már a váltságdíjat értem?

Callan tekintete a lány ujjaira szegeződött, amikkel a lány lassú, hipnotikus mozdulatokkal simogatta magát.

– Nem kértem váltságdíjat.

Monique lebiggyesztette az ajkát, arca tele volt érzékiséggel és sötét vággyal.

– Meg akarsz ölni engem, Callie?

Ötödik fejezet

Annyira nem vagy jó, Monique, ne erőltesd ezt a csábító figurát! – A férfi szavai kemények voltak, de a hangja mélyebb a szokásosnál, az arcán pedig minden izom megfeszült.

A gyönyörű lány felállt a székről, és a krémszínű, vastag szőnyegen a férfihoz lejtett.

– Kis hazug! Nagyon jó vagyok. Jeantól tanultam mindent.

– A tenyerét Callan széles mellkasára fektette, és lábujjhegyre emelkedett. – Te pedig meglehetősen zamatos falat vagy.

Callan a lány halhatatlanságról árulkodóan szőke hajába markolt és elhúzta őt magától.

– Monique, ha megpróbálsz a farkamnál fogva vezetni, elveszítheted a karod.

A lány ajka csak még teltebb lett a fenyegetés hallatán, a mellbimbója kidomborodott a szatén anyagon keresztül.

– Tégy magadévá! – Érzékien a férfihoz simult. – Ez lesz életed legjobb döntése.

– Hidd el, képes vagyok szeretkezni veled, és azután elégetni, hogy biztosan halálod leld – suttogta rekedten a lány nyakába Callan.

– Sokkal nagyobb hasznom veszed, ha életben maradok. – Felemelte látványosan remegő kezét, és a tenyerébe fogta a férfi arcát.

– Gyűlölöm Simone-t. Nagyapa miatta hanyagol engem.

– Azt mondod, elárulnád Antoine-t, hogy árts Simone-nak?

– Azt mondom, megállapodhatnánk. – Tökéletesen ívelt körmei a férfi arcbőrén pihentek. – Te eltávolítanád a kedvemért Simone-t, a párom lehetnél és a nagyapám jobb keze. A régi átadja a helyét az újnak.

Callan vonásai megkeményedtek.

– Sajnálom, kicsim, én nem leszek másodhegedűs senki mellett. Főképpen nem egy gonosz szemétláda árnyékában, aki jó áron a saját családját is eladná.

Ashwini látta a meglepetést a lány arcán egy pillanattal azelőtt, hogy így Callan megcsókolta. Ezután hallotta a Monique torkából feltörő kéjes mordulásokat, és úgy döntött, eleget látott ahhoz, hogy levonja a következtetéseket. Bár arról egyelőre fogalma sem volt, mik lennének ezek. Kétszer rossz irányba fordult, de nemsokára visszaért a fürdőszobájába. Kiugrott a szellőzőnyíláson, visszahelyezte a rácsot, majd beállt a tus alá, és addig sikálta a bőrét, amíg az ki nem pirosodott.

Meg sem lepődött, hogy amikor farmerban és pólóban kilépett a fürdőszobából, ott találta a szobában Peridát.

– Aggódtunk, mert nem nyitottál ajtót – szólt a vámpír.

A vadász felemelte és megmutatta neki a tenyerét.

– Füldugók. Utálom, ha a fülembe megy a víz. – Dörzsölni kezdte a haját egy törülközővel, és közben kérdőn nézett a lányra. – Hol van Janvier?

– A kertben sétál.

Ashwini egy székre dobta a törülközőt.

– Azt hiszem, csatlakozom hozzá. – Végig érezte a hátán Perida tekintetét, míg odaért a rózsáknál álldogáló Janvier-hez. – El sem hiszed, hogy mit láttam – kezdte, és azon gondolkodott, Monique és Callan még mindig egymás karjaiban vannak-e, elveszve a bujaság, becsvágy és utálat keverékében.

– Fogadjunk!

Nagy elégtétel volt Ashwini számára, hogy látta, hogyan kerekedik el a vámpír szeme.

– Mit gondolsz, Callan még mindig végig akarja vinni a tervét, el akarja pusztítani Antoine-t és azután megszabadul majd Monique-tól is?

– Ha át akarja venni a hatalmat Atlantában – válaszolt a férfi egy majdnem halhatatlan hűvös gyakorlatiasságával –, akkor el kell takarítania az útból Jeant, Frédéricet és a többieket is. Ashwini felidézte, milyen kegyetlenül beszélt Callan a Beaumont– vámpírral.

– Képes lenne rá. De bármit is mond, fogékony Monique bájaira.

– Megvan az esély arra, hogy Monique nem akar majd megmenekülni – mutatott rá Janvier. – Főleg akkor nem, ha úgy hiszi, maga mellé állíthatja Callant.

– Az nem számít. Nazarach látni akarja. – Még a legnagyravágyóbb vámpír sem merne ellentmondani az urának. Az angyalok művészetté fejlesztették a kínzást, és a Nazarach házának falába ivódott sikolyok tanúsága szerint ez az angyal a legtöbbjüknél jobb volt ebben.

– Az ember azt gondolná – dörmögte a lány Monique-nak több esze van, mint hogy vámpírnak jelentkezzen azok után, hogy látta, milyen Jean és Antoine élete.

– Vannak a vámpír létnek előnyei is – jegyezte meg Janvier. Megállt, és a lány orra alá emelte egy futórózsa földre hajló virágát.

Az illat pompás és kéjes volt.

– Az lehet – válaszolt a lány, és mélyen magába szívta az illatos levegőt, de ha Nazarach visszakapja őt, sakkbábuként fogja használni a hatalmi játszmáiban, ő pedig kénytelen lesz ezt tűrni. Száz évig nincs szabad akarata, egy csepp szabadsága sem. Kevesebb ő, mint egy háziállat.

Janvier eleresztette a rózsát, és zsebre vágta a kezét.

– Soha nem kérdezted, én hogyan lettem vámpír. – A hangjából hiányzott a szokásos dallamosság, minden szótagot ridegen, keményen ejtett.

– Beleszerettél egy vámpírba.

A férfi megdermedt.

– Kutattál a múltamban? – Megpróbálta elrejteni a haragját, de az indulatai olyan tisztán látszottak, mint a sarló alakú hold a nyári égbolton.

– Nem volt rá szükség. – Ashwini megvonta a vállát. – A magadfajta férfiak, a hozzád hasonló jelleműek nehezen viselik az alávetettséget. Ha azonban egyszer úgy döntesz, hogy odaadod magad valakinek, akkor azért a lényért bármire képes vagy. Még arra is, hogy félig meghalj érte.

– Ennyire kiismerhető lennék?

– Nem. – A lány a vámpír szemébe nézett, és fellebbentett egy fátylat a saját lelke elől. – Olyan vagy, mit én.

– Hm. – A férfi újra elindult, gyönyörű haja csillogott a holdfényben. – Te bíztál már meg ennyire valakiben, cherie?

Igen, és még ma is viselte ennek a nyomait. A hátán lévő sebhelyekről meg is feledkezett már, de azok, amelyek a lelkén tátonganak… Nem tudta, képes lesz-e valaha megbocsátani értük.

– Most nem rólam van szó. Mi történt a szerelmeddel?

– Shamiya néhány év múlva rám unt. Ott maradtam Néha kényére, kedvére.

– A mérgek királynőjénél?

A férfi lassan bólintott.

– Az udvarában eltöltött idő részben rémálom volt, részben pedig eksztatikus élvezet. Soha nem éltem át annyi és akkora fájdalmat, mint amit ő okozott, de olyan kéjt is kaptam tőle, amilyet azelőtt elképzelhetetlennek tartottam.

Ashwini maga elé képzelte a napbarnított bőrű arkangyal nőt, a mandulavágású szemét és az egzotikus érzékiségét.

– Ezért vonzódsz hozzám? – Ő nem volt ugyan egy szépség, de a bőre ugyanolyan keleti tónusú, a szeme pedig éppolyan sötét volt. – Mert az ő emléke valahogy nyomot hagyott benned, és most másokban is őt keresed?

Janvier igazán vidáman, szívből felnevetett. Ashwini néhányszor hallott tőle ilyen önfeledt kacajt, általában akkor, amikor a vámpír legyőzte őt egy-egy vadászat során.

– Néha – mondta végül – éppen olyan hideg, mint a háziállatai, a kígyók. Te viszont, vad vadászom, egy görögtűz vagy. Két nő nem is különbözhetne jobban egymástól.

A férfi nevetése feloldotta a lány gyomrán a szorítást.

– Szóval? Mit tudtál meg, mielőtt Callan csókcsatázni indult Ms. Beaumont-nal?

– Rá akart venni, hogy maradjak itt és csatlakozzam a Fox– klikkhez. – A férfi teste a lányéhoz simult séta közben.

Ashwini még ennél is közelebb akart kerülni hozzá, érinteni akarta, és vágyott rá, hogy őt is megérintsék. Embernek akarta magát érezni.

– Tudhatná, hogy te nem vagy az a csatlakozós típus.

– Én harcolok az ügyekért, amiket igaznak vélek. – A hangjából kiveszett a szokásos vidámság. – De egy ilyen kicsinyes hatalmi játszma? Non.

– Ezt megmondtad Callannek is?

– Igen. Bármi más válasz gyanús lett volna. – Balra intett a fejével, a vadász pedig, miután megpillantotta a távolban a vízililiomos tavat, követte őt. – így azonban elfogadta azt, hogy ebben a kérdésben nem állok senki pártjára.

– Kár, hogy a legfontosabb szereplőről megfeledkezett.

– Bolond lenne, ha figyelmen kívül hagyna egy angyalt. – Janvier leguggolt a tavacska mellett, és tenyerét a lány vádlijára fektette.

Ashwini nem húzódott el, nem emlékeztette a saját, vámpír szeretőket kizáró szabályára a férfit. Vágyott ugyanis a kapcsolatra, amely nem kívánt tőle többet, csak a legemberibb érzelmeket. Ezért csak állt ott, és hagyta, hogy a férfi melegsége átjárja a testét, a csontjáig hatoljon. Janvier egy talány volt. Látta már jéghideg ragadozónak, és látta napfényben fürdeni. Sokan eltöprengnének, melyik az igazi énje, de a vadász tudta: mindkettő az.

– Még mindig szereted? – bukott ki belőle a kérdés.

– Kit?

– Azt a vámpírt, Shamiyát.

Janvier enyhén rosszallóan megszorította a lány lábát.

– Buta kérdés, kedvesem. Tudod, hogy a szerelem nem él meg a sötétben.

Igen, ebben Janvier-nak igaza volt, gondolta a lány.

– Milyen volt?

– Miért vagy ilyen kíváncsi?

– Csak tudni szeretném, ki volt képes rabul ejteni egy ilyen férfi szívét.

– De én akkoriban nem voltam még ilyen. – A lány lábának támasztotta a testét. – Csak egy zöldfülű fiatal. Azóta sokat tanultam.

Ashwini elfogadta a választ. A tó közepe felé fordította a tekintetét, ahol a hold fénye éjféli ragyogásba öltöztette a liliomok szirmait. Az elméje évek óta először teljesen elcsendesedett. Egy pillanatig különleges béke töltötte el.

Janvier felsóhajtott, amikor a vadász beletúrt a hajába, de nem törte meg a csendet.

Három óra múlva ez a nyugalom távoli emléknek tűnt csak.

Mindketten a Monique hálószobájához vezető folyosón álltak.

– Biztos vagy benne, hogy Callan a dolgozószobájában van?

Janvier bólintott.

– Láttam, hogy nemrég visszament.

– Az jó. De még ha feltűnés nélkül ki is tudjuk hozni Monique-ot,i szobából – suttogott Ashwini a folyosót kémlelve –, hogyan akarsz át jutni az őrökön?

Janvier az ujja között pergette az álkulcskészletet, amit ki tudja, honnan kerített elő.

– Sokkal könnyebb lenne, ha hivatkozhatnánk Nazarachra.

– Egy játszma közepén vagyunk. – Az angyal látni akarja, ki győz a végén. – Egymásnak ugrasztja a két vámpírt, minket pedig bevet Callan ellen. De mi nem számítunk neki: csak Callan terveinek gyenge pontjait akarja feltárni.

– Nazarach gyorsan megöregedett.

– Nekem úgy tűnt, ereje teljében van.

– Nem. Itt. – Janvier a szívére szorította az öklét. – Találkozta; már Favashival, Perzsia arkangyalával. Ő több mint ezer éves, mégis megőrizte a lelkében az emberséget, ami Nazarachból teljesen hiányzik:

Ashwini elgondolkodott.

– A vámpírok között is vannak ilyenek.

– Ha én egyszer ilyenné válnék, Ashblade, könyörülj meg rajtam, és ölj meg!

– Pszt! – A vadász megpillantotta Peridát, és intett Janvier-nak, hogy húzódjon vissza vele együtt. A vámpír nő leváltotta a szolgálatban lévő őrt. – Ejtsük túszul Peridát, hogy kivihessük Monique-ot!

– Callan lelőné Peridát, hogy megtarthassa Monique-ot. A nő pedig hagyná, mert tudja, hogy nem hal bele, hacsak Cal nem bánik nagyon rosszul a fegyverrel.

– És még engem neveznek bolondnak! – Ashwini behúzódott egy falszegletbe és fújt egyet. – Indítsuk be a füstjelzőt, hogy felfordulást okozzunk?

– A vámpírokat nem bántja a füst – dörmögött Janvier. A szemei zölden villantak, mint a mocsári éjszaka fényei. – De a tűz árt nekik. Ha pánikot akarsz kelteni, gyújts meg valamit!

– Nem akarok ártatlanokat megölni.

– Ötven év felett egyetlen vámpír sem ártatlan, cherie – jegyezte meg kedvesen a férfi. – Felgyújthatjuk a függönyöket a folyosó elején. Azzal elvonjuk a figyelmüket, de a szobában lakókat nem veszélyeztetjük.

Ashwini beletúrt a zsebébe, és a felszereléséből, amit Sara csak cserkészlánykészletnek nevezett, előhalászott egy öngyújtót.

– Menj, tereld el Perida figyelmét!

A vámpír elmosolyodott, fehér fogai elővillantak.

– Ne feledd: te akartad!

A vadász összevonta a szemöldökét, és várt, amíg Janvier körbement, és a folyosó másik végében megjelent. Perida azonnal megállította, és mialatt a vámpír a cajun vonzerejét latba vetve flörtölt vele, Ashwini kibújt a rejtekhelyéről, és a folyosó elejére ment, a függönyökhöz. Nagyon remélte, hogy nem volt a hallban egy biztonsági kamera sem. Nem látott ilyet, de nagyobb biztonságban érezte volna magát, ha van ideje alaposan megvizsgálni a terepet.

Erre azonban nem volt idő. Mindketten hallották a pletykát, ami szerint Callan másnap este támadást készült indítani Antoine ellen. Akkor pedig Atlantában vérfürdő vette volna kezdetét, a Beaumont– vámpírok a Fox-klikk tagjai ellen vonultak volna. Ahogy Nazarachot ismerték, ő nem avatkozott volna közbe még akkor sem, ha tudja, hogy a kereszttűzben sokan ártatlanul vesztenék az életüket.

A lány lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a függöny alja sárga lángra kap. Ezután visszatért a rejtekhelyére. Látta, ahogy Perida játékosan ellöki magától Janviert. A férfi drámaian a szívéhez kapott, majd egy kedves bonne nuit-vel eltűnt a sarkon.

Perida még mindig mosolyogva foglalta el újra az őrhelyét. Ashwininek nem kellett sokáig várnia.

– Tűz van! – kiáltott fel kisvártatva Perida, kinyitotta a túsz ajtaját, és belépett, hogy kivigye onnan Monique-ot.

A csodaszép Beaumont-vámpír nyilvánvalóan aludt. Fehér, vékony, a combja felső részéig érő hálóingben jelent meg a folyosón. Ennék ellenére gyorsan felmérte a helyzetet.

Menjen, segítsen tüzet oltani! – parancsolt rá Peridára. – Én kijutok magam is.

A vámpír őr azonban ehelyett karon ragadta őt, és vonszolni kezdte a folyosón.

– Nem, Ms. Beaumont. Ön velem marad.

– Ugyan mit gondol, hová mennék hálóingben és mezítláb? – hallat szőtt a halálosan kifinomult válasz.

– Ön éppen olyan halhatatlan, mint én – vágott vissza Perida, tökéletesen hideg testőrként. – Az időjárás és néhány karcolás csak néhány percnyi kellemetlenséget okozhat önnek.

– És ha okom van rá, hogy ne meneküljek? – A célzás egyértelmű volt. – A vendéglátóm meglehetősen érzéki.

Perida háta megfeszült… az őr egyetlen pillanatra figyelmetlenné vált, és ezzel sérülékennyé is. Ashwininek nem is kellett több. Perida háta mögé ugrott, és fejbe vágta őt. Az ütés egy embert megölt volna, őt csak ártalmatlanná tette. Monique a vadászra meredt.

– És ön ki?

– Azért jöttem, hogy kivigyem innen.

– Nem áll szándékomban menekülni.

Hatodik fejezet

A shwini olyan mosolyt villantott a nőre, mint amilyet régen a bátyjára, aki bedugta őt a fehérre meszelt falú pokolba, és végig azt mondogatta, hogy neki ez jobban fáj, mint Ashwininek.

– Ön vérrel írta alá a szerződését, amit most éppen megszeg.

Monique arca falfehér lett.

– Nazarach nem vonhat ezért felelősségre engem – szólt cérnavékony hangon. – Engem elraboltak és fogva tartottak.

– Nem úgy tűnik. Most pedig fogja be a száját és kövessen!

Maga a tény, hogy Monique egyszerre ilyen kezes lett, mindent elárult Nazarachról.

– Ide be! – kiáltott, elkapta a vámpír karját, és belökte őt egy falmélyedésbe, csak egy pillanattal azelőtt, hogy a folyosón futva befordultak Callan emberei. A vadász felemelte a karját, és a hall felé mutatott.

– A tűz arra van.

Az egyik őr majdnem megtorpant, összevonta a szemöldökét, ám ekkor kiáltás harsant. Valaki megtalálta az ájult Peridát. Minden őr tovább futott. Ashwini kirántotta Monique-ot a beugróból, és lélekszakadva futásnak eredt vele, végig a folyosón.

– Ash!

Az ajtó felé fordult, amit Janvier kitárt előtte, és szinte behajította rajta a lányt, majd maga után ráfordította a zárat. Megérezte a szelet az arcán, ekkor vette észre a kitárt erkélyajtót. Abban a pillanatban meg tudta volna csókolni Janvier-t. Ekkor a vámpír a háta mögül előhúzta a külön Ashwini számára gyártott nyílpuskát és még néhány dolgot a hátizsákjából, pedig a lány szinte már bele is nyugodott, hogy hátra kell hagynia kedvenc fegyverét. A hátára akasztotta az értékes puskát, majd egy kemény csókot nyomott a meglepett vámpír ajkára.

– Gondolom, egy kocsit nem sikerült felhajtanod?

A cajun csak pislogott, majd vigyorogva megrázta a fejét.

– Arra ráérünk, ha kijutottunk.

Még be sem fejezte a mondatot, már rohantak az erkély felé.

– Le tudsz ugrani? – kérdezte Ashwini Janvier-tól.

A férfi válaszként felugrott a korlátra.

– Monique – nyújtotta a kezét a vámpír nő felé.

Ashwini legszívesebben levágta volna azt a hófehér kezet, amely a férfi tenyerébe csusszant. A lány bőre éppen olyan tökéletes és finom volt, mint az arca. Ehelyett azonban az ajtót figyelte, hogy fedezze a két vámpírt, akik levetették magukat a magasból és puhán földet értek, akár két macska.

Janvier abban a pillanatban nézett fel, amikor valaki rugdosni kezdte a szoba ajtaját. Ashwini visszaszaladt, és kívülről bezárta az erkélyajtót, csak hogy még jobban lelassítsa az üldözőit. Ezután átlendült a korláton. Janvier kitárva felé nyújtotta a karját, jelezve, hogy elkapja, de a vadász senkiben nem bízott meg ennyire. Kihúzott bal csuklóján lévő karkötőjéből egy vékony kábelt, és a korlátra kötözte. A maradékot a kezébe fogta és leereszkedett. Olyan gyorsan csúszott, hogy a sodrony csíkokat égetett a bőrébe. Ott hagyta a kábelt, mert tudta, hogy a vámpírok úgysem veszik semmi hasznát, és megfordult. Janvier már várt rá, felvont szemöldökkel nézte őt.

– Kocsi? – kiáltott rá élesen a lány.

A vámpír balra mutatott.

– A behajtó arra van.

– Ott hemzsegni fognak Callan emberei. – A lány a homlokát ráncolva jobbra mutatott. – Ott hátul volt egy garázs, nem?

Janvier szeme felcsillant.

– Úgy egy órája láttam, ahogy egy Hummer beállt oda.

Egymásra néztek és elvigyorodtak.

– Mi van? – kérdezte Monique, aki látványosan toporgott egy helyben, mintha fázna, pedig nagyon kellemes volt az idő’.

– Kövess! – vezényelt Ashwini, és a garázs felé iramodott. Tudta, hogy a lány engedelmeskedni fog. Elég volt elképzelnie Nazarach haragját, és a szemén máris látszott a rettegés.

A garázs zárva volt, de hála a tűznek, legalább őrök nem voltak a környéken.

– Ott fent – mutatott Ashwini a tető alatt egy nyitott ablakra.

Janvier-nek nem is kellett több. Hátrált néhány lépést, majd nekifutott, és egyetlen hatalmas ugrással az ablakpárkányon termett. Ashwini hallotta, ahogy Monique-nak eláll a lélegzete, és felé fordult.

– Még soha nem láttál ilyet? – kérdezte, mert feltételezte, hogy minden idős vámpír ilyen vad kecsességgel képes mozogni.

A szőke lány megrázta a fejét. A szája tátva maradt, a szemei tágra nyíltak.

– Szinte biztos, hogy még nagyapa sem mozog így, pedig ő a hatodik évszázadában jár. Üvegszilánkok hullottak le, amikor Janvier egy szempillantás alatt betörte az ablakot, és leugrott a garázsba. Ashwini érezte, hogy talpa alatt a föld remeg az üldözőik lépteitől. Kézbe vette a fegyverét, és Monique-hoz fordult.

– Van bármilyen harci készséged? Tudsz lőni?

– Az arcom és a testem a fegyverem, vámpírvadász. – Az arcán fensőbbséges mosoly jelent meg. – A szexben élvezem az erőszakot, de máskülönben nem.

– Éljen! – Az öklével a garázsajtóra csapott. – Janvier, igyekezz!

– Mióta dolgoznak vámpírok a Vámpírvadász Céhben? – kérdezte a lány, miközben a vadász háta mögé húzódott, amikor az első üldözőjük befordult a sarkon, kezében egy nagy fegyverrel.

Ashwini nem törődött a támadó karjával, inkább a lábát lőtte ki. A vámpír összerogyott, mint egy zsák, de már érkezett helyébe a második és harmadik.

– Janvier!

A garázsajtó résnyire kinyílt, hogy Monique és Ashwini éppen beférjenek rajta. Janvier már nyitotta is a kocsiajtókat, amikor a vadász megfordult és meglátta a járó motorú, nagy sárga kocsit.

– Forró vas! – szólt, és ellőtte még két vámpír lábát.

– Ashwini!

A vadász leadott még egy utolsó lövést, majd beugrott az anyósülésre. Monique a hátsó üléseken húzta össze magát.

Janvier a lányra mosolygott.

– Kösd be magad!

– Csatt! – Ashwini megvetette a lábát. – Indulj!

Fém csikorgott, huzalok pattantak, amikor a kocsi nekirontott a garázsajtónak és felgyűrte maga előtt. Kiáltások hallatszottak, a vámpírok elugráltak az autó útjából, de a Hummer nem lassított. Lövedékek csapódtak az oldalának és lepattantak róla. Ashwini elvigyorodott.

– Úgy látszik, Callan is paranoiás.

– Szerencsére! – jegyezte meg Janvier, és felváltott. Átviharzottak Callan frissen nyírt gyepén, majd áttörtek a fák között, a bokrokon keresztül.

Ashwini kihasználta az alkalmat, hogy újratöltse a fegyverét, és hátrafordulva megnézze, Monique él-e még. A szőke vámpír hatalmasra kerekedett szemekkel meredt rá, a szeme fehérje körben, minden oldalon látszott az írisze körül.

– Mindketten őrültek vagytok!

Ashwini vigyorogva fordult előre. Ekkor látta meg a jobbról egyenesen feléjük száguldó, másik Hummert.

– Janvier, látod? – Letekerte az ablakát. – Callan vezeti.

– Tartóztasd fel, cheri!

– Rajta vagyok. – Megtisztította az elméjét, míg senki és semmi nem zavarta már, majd célba vette a mozgó célpontot. Az első golyó az abroncsról pattant le, de a második telitalálat volt.

– Védőréteg van az abroncson – mordult fel, amikor látta, hogy a lövedék semmilyen kárt nem okozott a gumiban.

Ledobta a pisztolyt, felkapta az íjpuskáját, és felajzotta.

A Hummer nagyot huppant, amikor áttörtek egy virágzó sövényen és kiértek a birtok útjára, de a vadász csak a másik autóra összpontosított, nem törődött a felé záporozó golyókkal sem. Callan arca tisztán kirajzolódott a szeme előtt, amikor a vámpír közel került hozzájuk és élesen jobbra fordult, hogy elvágja az útjukat.

– Bocsi, Callie – motyogta Ashwini az orra alatt –, de most nem érünk rá.

A nyílvessző a vámpír Hummerének hátsó gumijába fúródott, az autó megcsúszott. Alig lassult le, de nekik nem is volt szükségük többre.

– Le! – ordított neki eszeveszetten Janvier, miközben áthajtott a vas kaput elálló autóknak. A biztonsági üveg szilánkjai a fejükre záporoztak, a Hummer motorja ijesztően felbőgött, de egy pillanat múlva hirtelen az úton találták magukat, és gyorsan távolodtak Callantől és az embereitől. Olyan iramban, hogy senki sem érhette már utol őket.

Ashwini felemelte a fejét, kirázta a hajából a szilánkokat, és Janvier-re nézett. Ekkor látta meg, hogy a vámpír vállát átfúrta és az ülésnek szegezte egy vasrúd, valószínűleg a kapu egy része. A férfi arca csupa seb volt, a fogait csikorgatta, de még tudott vezetni. A vadász nem törődött Monique panaszos nyafogásával, kikapcsolta a biztonsági övét, megfordult, hátát a műszerfalnak vetette, és megfogta a rudat.

– Készen állsz, cherie

Janvier egy vérvörös mosolyt vetett felé.

– Csináld!

A lány tudta, hogy a vámpírizmus a fájdalmat nem iktatja ki. Keményen megmarkolta a vasat, várt, amíg sima terepen jártak, és rántott egyet. Janvierből cajun káromkodások pergőtüze szakadt fel, de az autót az úton tartotta. A vadász gyomra felkavarodott, amikor meglátta, milyen vastag rudat húzott ki a férfiból.

– Ez a szar vastagabb, mint egy nyíl.

– Jó tudni, hogy nem fog ennyire fájni, ha egyszer meglősz.

Ashwini a kocsi padlójára dobta a vasdarabot.

– Jobb, ha most felhívom Nazarachot. – Abban a pillanatban el sem tudta volna képzelni, hogy valaha rálőjön Janvier-re. Főleg, hogy még mindig érezte a férfi kezének helyét a fején. A vámpír védelmezőn eltakarta őt, miközben áttört a kapun.

Monique felnyögött.

– Ne vigyetek vissza hozzá! Kérlek!

– Ismered a szabályokat. – A lány soha nem hallotta még ilyen keménynek Janvier hangját. – Jobban tudtad, mi vár rád az átalakulás után, mint a legtöbb jelentkező. Ne akard most átírni a törvényeket!

– Azt nem tudtam, hogy ilyen terror vár rám! – Monique a tükörben Ashwini szemébe nézett.

– Találkoztál már vele? Láttad már őt?

A vadász bólintott, a vámpír nő pedig folytatta.

– Akkor képzeld el, milyen érzés egyedül lenni vele egy szobában, amikor ő körbejár körülötted, és te ott állsz, próbálsz nem belegondolni, mi mindent megtehet veled… És tudni, hogy végig eszméletednél leszel.

– Nem kell elképzelnem – válaszolt Ashwini. A hangja rekedt volt a feltoluló emlékek hatásától. – Tagja voltam a Céh mentőosztagának. Láttam vámpírokat, akik átéltek olyan dolgokat, amelyek után senkinek sem lenne szabad életben maradnia.

– Minden seb begyógyul – suttogta Monique. – Egyszer láttam, ahogy Jean büntetésből mindkét lábát elvesztette, az is visszanőtt. Akkor azt hittem, ez nem lehet annyira szörnyű. De az elme… az soha nem gyógyul meg. – Janvier-re nézett, de a férfi az útra összpontosított. Az arcán a sebek Ashwini szeme láttára gyógyultak be.

Vérre lesz szüksége, ébredt rá a lány. Sok vérre. Máris sokkal vékonyabbnak tűnt, a csontjai kidudorodtak a bőre alatt.

– Kibírod Nazarach házáig? – kérdezte.

– Felajánlod az édes véred, ha nem a válasz?

– Ezzel meg is válaszoltad a kérdést.

A vámpír ajka halvány mosolyra húzódott, a szája körül fehéren megfeszült a bőr.

– Megteszel egy szívességet, cherie? Töröld le a vért az arcomról, kérlek!

Ashwini letépte a pólója alsó részét, és először a férfi szeme környékét tisztította meg a ragacsos piszoktól, majd az arca többi részét is.

– Neked vissza kellett valaha növesztened egy testrészedet?

A mohazöld szemekre hűvös árnyék vetült.

– Ezt majd akkor kérdezd meg, ha kettesben leszünk. – A pillantása a visszapillantó tükörre tévedt. – Azt hittem, te Nazarach egyik kedvence vagy. Ő értékeli a szépséget.

Monique megremegett, és a meleg idő ellenére szorosan a teste köré fonta a karját.

– Jobban értékeli, ha fájdalmat okozhat. Nagyon remélem, hogy soha nem hív majd az ágyába.

– Még nem vitt ágyba? – Janvier meg sem próbálta leplezni a meglepetését.

A hátsó ülésről vékony nevetés hallatszott.

– Azt mondta, még érnem kell, hogy el tudjam viselni a „gyönyört”, amit szerez nekem.

– A francba! – dörmögött Ashwini. – Kezdem megsajnálni.

– Ne tedd! – figyelmeztette Janvier. – Az ő választása volt. Most csak manipulálni akar téged.

– Hát persze, hogy manipulál! – Ashwini elmosolyodott, amikor meglátta, milyen arccal néz rá a férfi. – A mi Monique-unk azt akarja elérni, hogy kiállják érte Nazarach ellen. Ez valószínűleg a halálomat jelentené, de elterelné a figyelmet róla.

Hűvös csend a hátsó ülésen. A lány csak kis idő múlva szólalt meg újra.

– Okosabb vagy, mint amilyennek tűnsz, vámpírvadász.

– Hű, köszi! – horkant fel a lány, és megforgatta a vállát, hogy a helyére tegye az ízületeit.

– Alapos kiképzést kapunk az akadémián. Tudod mi a vadászat egyik első szabálya?

– Mesélj! – Jégcsapok lógtak a lány szaváról.

– Soha, semmilyen körülmények között ne sajnáld meg a vámpírt, mert kihasználja, és kacagva tépi fel a torkod!

– Egy éve még éppolyan ember voltam, mint te – jegyezte meg Monique.

– A lényeg a múlt időn van. – Elővette a mobiltelefonját. – Most már átváltoztál, és az vagy, amivé Nazarach tett téged.

Az angyal elégedett volt, amikor meghallotta, hogy visszaszerezték a házi kedvencét.

– Hozd őt ide, vámpírvadász! Meg kell beszélnünk néhány dolgot… És biztos vagyok benne, Monique alig várja már, hogy újra a családjával lehessen.

Ashwini fényképről felismerte Antoine Beaumont-t és Simoné

Deschanelt. Egyik fotón sem látta azonban az arcukon a tiszta, állatias rémület vékony, csillogó rétegét. Antoine jobban palástolta, de minden érzéke ki volt hegyezve az angyalra, aki könnyeden álldogált az ablaknál, szemben a királykék kanapéval, amire a vendégeit ültette. A szexi piros ruhába öltözött, jó illatú Simoné már nem volt ilyen jó színész. Folyamatosan tördelte az ölébe ejtett kezét, a szeme pedig Nazarach minden rezdülését követte.

Amikor Ashwini és Janvier Monique társaságában belépett a szobába egy gyors kitérő után, ami során egy farmert és egy pólót vásároltak a szőke vámpír lánynak, Antoine a távoli leszármazottjára nézett, Simoné azonban továbbra sem vette le a szemét a társaság legveszélyesebb ragadozójáról.

– Monique – szólt az angyal gyengéd hangon, ami úgy tekeredett a vadász nyaka köré, akár egy hurok jöjj ide, édesem!

Az aranyhajú vámpír bizonytalan léptekkel mestere felé indult.

– Uram, nem önszántamból szegtem meg a szerződésemet. Kérem, higgyen nekem!

– Hm. – Az angyal felpillantott. – Te mit mondasz, vadász?

Ashwini erőt vett magán, hogy elszorult torkán kipréselhesse a szavakat.

– Én elvégeztem a feladatom. A munkám véget ért, amikor Monique visszatért.

– Milyen diplomatikus válasz! – Nazarach az elé térdelő lány fejére eresztette a tenyerét. – Nem számít. Minden kérdésemre választ fogok kapni. Ti pedig, természetesen, itt maradtok a díszvacsorára.

– Vissza kell térnem, feladataim vannak a Céhben.

Nazarach rá szegeződő, borostyántekintetétől a vadász megdermedt.

– Ez nem meghívás volt, vámpírvadász.

Hetedik fejezet

Nincs joga itt tartani! – morgott Ashwini, miközben száradó haját igyekezett kifésülni. Janvier az arcát vizsgálgatta a tükörben. Most, hogy lezuhanyozott és megtisztálkodott, még szikárabbnak tűnt, mint az autóban. Az arccsontjai éles pengeként feszültek a bőrének. – Mennyi vérre van szükséged?

– Elég sokra, és ezúttal közvetlenül valaki testéből. Erősebb, gazdagabb, táplálóbb vérre. Ashwini önkéntelenül erősebben markolta meg a hajkeféjét.

– Audrinától?

– Ha felajánlja. – A vámpír megvonta a vállát. – Te felajánlanád valaha a véred, cherie

– Ha a lábaim előtt haldokolnál, igen.

Halvány mosoly jelent meg a fáradt ajkon.

– Újra és újra meglepsz. De nem, nem kérek tőled vért. Legalábbis addig nem, amíg izzadtan és meztelenül nem fekszünk együtt, és a nevemet nem sikoltod.

A lány túl könnyedén elképzelte a jelenetet, a forró, összegabalyodott testek képét, amitől a belső izmai nedves készenlétben összerándultak.

– Nem vagy te kicsit túl magabiztos?

– Csak tisztában vagyok azzal, mire vágyom. – Azok a mocsárban született szemek a feje búbjától a lábujjáig végigmérték a lányt, és útközben elidőztek egy-egy ponton. – Mint mondtam, a harapás nagy gyönyört okoz.

Ashwini azon gondolkodott, vajon vágyhatna-e még ennél is jobban a férfira.

– Rövid, múló gyönyört. – Rövid, múló elmebajt.

– Az orgazmussal egyszerre nem. Olyankor megsokszorozza a kéjt, ami addig nő, míg az egész testedet betölti.

A lány teste feszítésétől repedezni kezdtek az önuralom béklyói. Ashwini a férfira szegezte a hajkefét.

– Menj enni! Egészségesnek kell lenned, ha túl akarjuk élni ezt a bankettet.

– Bízol abban, hogy a segítségedre sietek?

– Nem, csak a testedet akarom használni pajzsként. De most olyan vékony vagy, hogy félig sem takarsz el. – Mégis, még így is végtelenül helyes volt. Mintha összesűrűsödve megmaradt volna a férfi lényege, a körítés nélkül.

– Igazad van. Janvier felegyenesedett, és elindult az ajtó felé. – Beszélünk, ha visszatértem. Nazarach vacsorái sokszor minden előjel nélkül halálossá válnak.

Janvier szavai visszhangzottak Ashwini elméjében még akkor is, amikor belépett az étkező ajtaján. A vacsoraasztal roskadásig meg volt rakva étellel és sötétvörös folyadékkal teli üvegekkel. Étel és vér.

És hús.

Monique illedelmesen térdelt az asztalfőn helyet foglaló Nazarach széke mellett. Az angyal Antoine-nal beszélgetett. A vertarany hajú volt túsz nyilvánvalóan testre szabott ruhát hordott. Az élénk bíbor anyag fedetlenül hagyott szinte mindent, mégsem tűnt olcsón szemérmetlennek. De nem Monique volt az egyetlen bájaival hivalkodó jelenség, az Antoine mellett ülő Simoné is kihívó ruhában volt. Ami azt illeti, az asztal körül ülő összes vámpír nő hasonlóan előkelő és szexi stílusban öltözködött, kivéve a pólót hordó Peridát Callan mellett. A testőr tekintetéből égetőn sütött a harag, amikor megpillantotta Ashwinit.

A vadászt azonban ennél sokkal jobban izgatta a tény, hogy Nazarach mindkét szemben álló felet meghívta a vacsorára. Vagy véget akart vetni az ellenségeskedésnek, vagy halálos játékot rendezett.

Az angyal felpillantott rá, a borostyánszínű szemében annyi sikoly remegett, hogy Ashwini elcsodálkozott, vajon hogyan képes aludni.

– Vámpírvadász! – Az asztal közepe táján lévő, üres szék felé intette a lányt. Janvier, akit korábban kérettek, már ott ült, vele szemben.

A vadász megkönnyebbült, amikor meglátta, hogy a vámpír ép és egészséges. Miközben leült, ráébredt, hogy Nazarach pontosan az asztal közepére ültette őket. Vajon azért, hogy jobban lássák és így be is tudjanak számolni a tetteiről, a kegyetlenségéről?

A lány kénytelen volt belátni: hatékony módja volt ez annak, hogy elérje a célját: nem kellett több száz embert és vámpírt megölnie, elég volt egyet, ha azt elég durván tette. Így senki sem merészel majd ellene fordulni.

A mellette ülő férfi várt, amíg Nazarach figyelme más felé fordult, csak ekkor hajolt oda Ashwinihez.

– Életed legrosszabb döntése volt, hogy visszahoztad a testvéremet.

A vadász végigmérte a férfi makulátlan bőrét, majd felvonta a szemöldökét és az acélkék szemekbe nézett.

– Ez fenyegetés volt?

– Természetesen nem. – Frédéric Beaumont szemei jéghidegek voltak. – Soha nem fenyegetnék egy vámpírvadászt, akit ráadásul Nazarach is kedvel.

– Okos fiú. – Aki az első adandó alkalommal feltépné a torkát, ha azt hinné, hogy megúszhatja. Ettől még Ashwini hasznát is vehette. – Te értesz a fegyverekhez, ugye?

Frédéric javára legyen mondva, könnyedén követte a hirtelen témaváltást.

– Igen.

– Tudod, hol tehetnék szert néhány kézi gránátvetőre?

Rövid szünet.

– Megkérdezhetem, miért van ilyesmire szükséged?

– Csak, gondoltam, egyszer még jól jöhetnek. – Az álmai furcsák és töredezettek voltak. Csak arra emlékezett, hogy azt kívánta, bárcsak lenne nála gránátvető. És az Ő álmait ismerve…

– Szeretek mindenre felkészülni.

– Azt hiszem, tudok ajánlani egy kereskedőt. – Frédéric továbbra is meredten nézte a lányt.

– Néha kissé lemaradsz a világtól, nem igaz, vámpírvadász?

– Vagy csak a világ nem illik hozzám – mondta, s közben elkapta l.invier tekintetét.

A zöld mélységben, ahol Ashwini eddig mindig csak vidámságot és nevetést látott, most figyelmeztetés és féltés volt. Az érzés ereje– láttán Ashwini megborzongott. Bármit is tervezett aznap estére Nazarach, a lány nem akart róla tudni. Egy pillanatig még arra is gondolt, hívja a Céh mentőegységét, de végül meggondolta magát. Miért sodorná veszélybe Kenjit és Badent, ha megvan az esély, hogy Nazarach csak azt akarja: lássák a tetteit.

Hirtelen teljes csend ereszkedett a teremre.

Ashwini tudta, hogy kezdődik a műsor, még mielőtt a fejét az asztalfő felé fordította volna és meglátta volna Nazarachot. Az angyal a poharát emelte.

– Az intelligens beszélgetésekre és az újrakezdésre!

Kellett néhány másodperc, amíg megértette, miért töltötte el a teremben mindenkit a rémület. Antoine és Callan ott ültek, egymással szemben. A régi és az új játékos. És csak az egyikük maradhat, gondolta.

– Csak a legerősebb maradhat életben – gondolkodott hangosan.

De Frédéric válaszolt neki.

– Nem mindig. – Közelebb hajolt, hogy a vállaik összeértek. – Né-; ha a nagyobb játékosok maradnak életben.

Ashwini a férfi felé fordult.

– A testvéred még megöleti magát, ha nem változik meg gyorsan.:

A férfi telt ajka mosolyra húzódott.

– Monique nagyon ért ahhoz, hogy elérje a férfiaknál, amit akar.

– Igaz, de Nazarach nem egyszerű férfi. És az az érzésem, Monique egyszer meg fog erről feledkezni.

A vámpír lassan kettőt pislantott.

– Monique nem hal meg ma. Nazarach megalázza őt, míg teljesen meghunyászkodik, de beéri ennyivel.

Ashwini hallotta a visszafojtott dühöt a férfi hangjában,? és ez érthető is volt, de érzett valami mást is, amitől az érzékei visszahőköltek. Követte Frédéric vágyódással teli tekintetét, látta, ahogy az végigszalad Monique fedetlen vállának ívén. Megrázta a; fejét.

– Mondd, hogy nem igaz, amit most gondolok!

– Mindenki más meghal egyszer – suttogta a vámpír. Visszafojtott hangja szinte sértette a lány bőrét, akár egy dörzspapír. – Jobb olyan társat választani, aki örökre melletted marad. Ashwini letette a vizespoharát az asztalra, és lenyelte a torkába; toluló epét.

– Sajátos gondolkodásmód.

– Sokkal értelmesebb, mint Janvier-é. – Frédéric a szóban forgó férfira meredt az asztal felett, a szemük összevillant. – Ő szalad utánad, de te néhány évtized múlva elporladsz, ha nem sokkal korábban. Egy ilyen kapcsolatnak semmi értelme.

A lány végigfuttatta a tekintetét Janvier újra egészséges, telt arcának élén.

– Sok élvezet van egy táncban is. Olyan, amiről neked fogalmad sem lehet. – Mert kérdés nélkül is megértette, hogy Monique és Frédéric már az átváltoztatásuk előtt is folytatták ezt az egészségtelen kapcsolatot.

A vámpír továbbra is farkasszemet nézett Janvier-vel.

– Bármilyen élvezetes is, a végén a fájdalom sokkal hosszabb ideig lati majd.

– És ha Nazarach úgy dönt, hogy nincs szüksége Monique-ra? kérdezte suttogva a lány. Frédéric a lány felé kapta a fejét, kifinomult tekintetében most őrület vibrált. Ashwini megijedt, amikor belegondolt, milyen vámpír válik majd ebből a férfiból később.

– Mindenkit elpusztítok, aki el akarja őt venni tőlem.

Ashwini erre már nem válaszolt, de az volt az érzése, hogy Frédéric Heaumont sem lesz túl hosszú életű. Ami azt illeti, ő, a maga szánalmas emberi élettartamával valószínűleg túl fogja élni ezt a halhatatlant. Senki sem szegülhet ugyanis szembe egy Nazarachhoz hasonló hatalmú angyallal, csak a Tízek Tanácsának tagjai. És ha ez a vámpír ezt nem értette meg…

A félelem jeges ujjai simítottak végig a hátán, amikor Nazarach leállt és kitárta a szárnyait, amíg azok csillogó, félelmetes szépségű látványa az egész termet be nem töltötte. Ez egészséges reakció volt, Ashwini elfogadta és pajzsként használta az angyalból áradó erő ellen. Akkor először látta meg Nazarach valódi énjét, akkor értette meg, milyen visszavonhatatlanul embertelen volt, milyen végtelenül eltávolodott a halandó élettől.

Ez a lény minden embert és vámpírt csak érdekes, szórakoztató vagy bosszantó játékszernek tekintett.

– Nem bánom – szólalt meg, és a hangja úgy szelte át a levegőt, akar egy éles penge –, ha a vámpírjaim egymás között intézik el a nézeteltéréseiket. Azzal azonban, hogy ilyen messzire mentetek, a hatalmamat kérdőjeleztétek meg. – Tekintete átsiklott Antoine-on i s megállt a mellette ülő, rémült nőn. – Ügy tűnik, van itt olyan, aki azt hiszi, jobban tudna irányítani, mint egy hétszáz esztendős angyal. Nem igaz, Simoné?

Simoné keze olyan erősen kezdett remegni, hogy a poharában lévő vörös folyadék kiloccsant az asztalra. A nő letette a kelyhet.

– Uram, én soha…

– A hazugságot – vágott a szavába Nazarach – megvetem.

– Uram! – Antoine védelmezőn a párja kezére tette a tenyerét.

– Minden hibáért vállalom a felelősséget. Én vagyok a rangidős.

Az angyal borostyánszín szemei fellángoltak, amikor a vámpír férfihoz fordult.

– Mily nemes! Mint mindig, Antoine. A nőd persze eladna téged bárkinek, ha elég magas árat kapna.

Antoine halványan elmosolyodott.

– Mindannyiunknak megvannak a gyengéi.

Nazarach felkacagott, és ha volt is ebben a valódi élvezetnek akár csak egy szikrája, az egy halhatatlan jókedve volt, egy tőr, amely másokat kivéreztetett.

– Örülök, hogy Callan nem tudott megölni téged. – Az említett vámpírhoz fordult. – A fiatal oroszlán, aki azt sem tudja megvédeni, amit meg akar tartani. – Némán, maróan gúnyos kifejezéssel végigsimított Monique haján.

Callan Janvier-re szegezte metsző tekintetét.

– Túlságosan megbíztam valakiben. Ezt a hibát nem követem el még egyszer.

– Ez a hiba – javította ki őt Janvier egy hányaveti vállrándítással mentette meg az életedet. Nazarach arckifejezésén semmi sem látszott meg, de a hangja fagyos lett.

– A cajunnak igaza van. Te elvetted azt, mi az enyém. Miért ne tépjem ki egyenként a csontjaidat itt, helyben?

Callan felállt, és térdre borult az angyal előtt.

– Bocsánatodért esengek, uram. Túlbuzgó voltam. Be akartam bizonyítani neked, hogy érdemesebb vagyok a szolgálatodra, mint azok, akik természetesnek tekintik helyüket az udvarodban.

Egy ideig pisszenés sem hallatszott. Ashwini tudta, hogy eljött az ítélkezés pillanata. Nazarach a háta mögé csapta és a testéhez szorította a szárnyait.

– Simoné! – szólalt meg végzetesen lágy hangján. – Gyere ide! A vékony nő felállt. A lábai annyira remegtek, hogy járni is alig tudott.

Antoine vele együtt emelkedett fel az asztal mellől.

– Uram…

Nazarach egy hirtelen mozdulattal megrázta a fejét.

– Csak Simoné. – Amikor pedig úgy tűnt, hogy az idős vámpír mondani készül még valamit, hozzátette: – A türelmemnek még veled szemben is van határa, Antoine!

Antoine, nyilvánvalóan akarata ellenére visszaült. Ez volt hát a halhatatlanság ára, gondolta Ashwini. Fel kell adnod a lelked egy darabját. A vadász figyelte Simone-t, aki az angyal elé ért. Mielőtt azonban térdre ereszkedhetett volna, Nazarach megfogta a két karját, és a nő füléhez hajtotta a száját.

Senki sem tudta meg soha, mit mondott neki. Simoné arca azonban falfehér volt, amikor az asztal felé fordult, a csontjai szinte átlyukasztották a bőrét. Nazarach keze a nő vállán pihent, amikor az angyal Antoine-hoz fordult.

– Úgy tűnik, Simoné a következő évtizedben az én házam vendége lesz. Egyetért velem abban, hogy van még mit tanulnia az angyalokkal szemben tanúsított viselkedés szabályairól. Antoine arcának minden izma megfeszült, de a vámpír szótlan maradt.

– Te pedig hű maradsz hozzám, Antoine. – Nyugodt parancs és egyben halálos fenyegetés is, mivel az angyal ujjai Simoné sápadt nyaka körül játszadoztak. – Tökéletesen hűséges.

– Uram. – Antoine lehajtotta a fejét, nem nézett a hozzá tartozó nő szemébe.

Nazarach azonban nem végzett.

– A te életedet nem veszem el azért, amit tettél, a gyermekeid gyermekének életét azonban igen. Az elkövetkezendő’ két és fél évszázadban nem lesznek újabb Beaumont-vámpírok.

Frédéric lélegzete elállt, és Ashwini pontosan tudta, hogy miért. Nazarach ítélete szerint, ha nem akarja végignézni, ahogy a gyermekei meghalnak, nem nemzhet utódokat. A vámpírok pedig az átalakulásuk után néhány évvel, legfeljebb néhány évtizeddel elvesztették termékenységüket. Ez azt jelentette, hogy soha nem lehetnek gyermekei.

Callan egész eddig mozdulatlanul ült, de amikor az angyal a nevén szólította, felemelte a fejét.

– Ha azt szeretnéd, hogy a klikked Atlantában maradhasson, újabb szerződést írsz alá. Száz év szolgálatról.

A felszínen ez nagyon enyhe büntetésnek tűnhetett, hiszen Callan eddig is arra vágyott, hogy Nazarachot szolgálja. Abból azonban, ahogy az angyal Monique-ot simogatta, nyilvánvaló volt: tudja, hogy van valami a szőke vámpír és a Fox-klikk vezére között. Ezt pedig Nazarach tetszése szerint ki fogja használni, hogy kínozza Callant.

Aznap este nem folyt vér. Szemmel láthatóan legalábbis nem. Ashwini azonban figyelte Simone-t, ahogy a vámpír nő lassan leereszkedett Nazarach székének másik oldalára, és megértette, hogy voltak sebek, amelyekből fájdalom patakzott, és eláztatta az embereket és helyeket. Simoné néma sikolyai máris összefonódtak Nazarach palotájának kecses oszlopaival.

Nyolcadik fejezet

Ashwini még soha nem örült ennyire annak, hogy elindulhatott valahonnan. Napfelkeltekor már úton volt, de csak akkor lélegzett fel, amikor a taxi már vagy tíz kilométerre járt az angyal birtokától.

– Éreztél valamit Nazarach otthonában, igaz? – kérdezett rá Janvier.

– Nem csak a házban. – Ha meg kellett volna érintenie Nazarachot… A vére megfagyott a gondolattól. – És ott volt még Antoine is. Sőt, Simoné. Ő annak idején nagyon rossz dolgokat tett.

– Mégis megszántad. – A vámpír felsóhajtott. – Miért én vagyok az egyetlen, akit soha nem sajnálsz?

– Mert te halálidegesítő vagy.

Férfias nevetés harsant fel éppen akkor, amikor a taxi megállt a vasútállomás előtt. Ashwini fizetett a sofőrnek, majd kiszállt és felkapta a zsákját, Janvier pedig a saját csomagját. Callan kora hajnalban hozta el nekik a dolgaikat, a tekintetében látszott a bosszú ígérete.

– Szóval – szólt Janvier, miközben előkotort valamennyi aprót és jegyet vett az automatából újra ellenfelek vagyunk?

– Leköteleztél. Ezt nem fogom elfelejteni.

– Én sem. – Elvette a papírdarabot, majd a lányhoz fordult, és a két tenyere közé fogta az arcát. – Mit szólnál, ha arra kérnélek, hogy bízz meg bennem?

– A szavak szart sem érnek. A tettek számítanak. – Janvier pedig a vérét ontotta érte. Ezért a lány felemelte a kezét, és tökéletes nyugalommal, harmonikusan tükrözve a férfi gesztusát, megérintette az arcát. – Köszönöm.

Janvier arca megváltozott, tiszta és bensőséges lett a peron reggeli forgatagában.

– Maradj velem! Olyasmiket mutatok neked, amitől vidáman kacagsz, szenvedélyesen sikoltasz, és örömödben sírva fakadsz.

A férfi elég jól ismerte őt, gondolta Ashwini, hogy csak a legvadabb kalandokat ajánlja neki.

– Jó felé indultál, de hosszú még az út odáig.

– Ki bántott, cheri

A kérdés gyengédnek tűnt, de a lány látta a kegyetlen szándékot a vámpír szemében. Meg sem lepődött, hogy a férfi megértette, amit soha, senkinek sem mondott el.

– Senki, akit megölhetnél.

Lesütötte a szemét. Amikor felnézett, arra számított, hogy a cajun csábítót látja maga előtt, de csak ugyanazt a vibráló sötétséget pillantotta meg, amiből érezte, hogy a férfi készen áll kioltani valaki életét.

– Szereted?

– Valaha szerettem – válaszolt a lány őszintén. – Ma már semmit sem érzek iránta.

– Hazug! – A férfi ujjai forrón és kegyesen némán végigsimítottak a bőrén. – Ha nem éreznél semmit, nem menekülnél ilyen elkeseredetten és messzire.

A lány háta megfeszült, de állta a vámpír tekintetét, miközben a vonat befutott az állomásra.

– Mi van, ha szeretek menekülni? Miért adnám fel a szabadságot és az izgalmat?

– Egy részed olyan, mint a szél. Oui, ez igaz. De még a szél is megpihen néha.

Ashwini megrázta a fejét, felemelte a kezét, és átfogta Janvier tarkóját. Szinte elmerült a belőle sugárzó férfias forróságban.

– Vedd úgy, hogy én szüntelen vihar vagyok.

A cajun pontosan úgy csókolt, mint amilyen volt: nyersen, természetesen és ráérősen. A lehető legjobb módon. Végtelenül türelmes volt, és Ashwini összeszorította a lábujjait, amikor belegondolt, hogy Janvier a testének finomabb, érzékenyebb, sötétebb részeit is ugyanilyen pompásan kényeztetné. A vámpír fürge kezekkel simított végig a hátán, magához szorította, és éppen olyan alaposan felfedezte a lányt, mit Ashwini őt. Janvier buja, éles, vad íze eltöltötte a száját.

Amikor a lány elhúzódott, a vámpír ráharapott az alsó ajkára.

– Viszlát legközelebb, vámpírvadász!

– Legközelebb már nyílpuska lesz a kezemben! – Ebben majdnem biztos volt, tudva, hogy Janvier milyen előszeretettel bosszant fel magas rangú angyalokat.

A férfi nagyon lassan elmosolyodott.

– Lehet, hogy te vagy számomra a tökéletes nő.

– Ha így van, akkor nagy bajban vagy. – Hátrált, majd amikor az utolsó figyelmeztetés is elhangzott, fellépett a vonatra. – Én nem randizom vámpírokkal.

– Ki beszélt randiről? – Megvillantotta azt a huncut mosolyát, amit, úgy tűnt, csak számára tartogat. – Itt vérről, szexről és vadászatról van szó!

A vonat kihúzott az állomásról, Ashwini pedig tudta, hogy nagy bajban van. Mert Janvier nem csak ismerte őt. A vámpír tudta, ki ő. Vér, szex és vadászat. Ez pokolian csábító ajánlat volt. Elővette a telefonját, és felhívta a Céh igazgatóját.

– Sara? Meggondoltam magam.

– Miről?

– A cajunról.

– Biztos vagy benne? A legutóbbi vadászat után azt mondtad, tartsalak tőle távol, ha nem akarom, hogy magánzárkában végezd, amiért egy izzó vulkán kráterébe hajítottad.

– Lehet, hogy jót is tenne a magánzárka.

Szünet.

– Ash, azt ugye tudod, hogy te nem vagy teljesen százas? Ashwini elmosolyodott, érezte a megjegyzésből áradó rengeteg szeretetet.

– Csak intézd el, hogy én vadásszak rá legközelebb, oké?

– Oké. – A Céh igazgatója felsóhajtott. – De van egy kérdésem.

– Mondd!

– Akkor ti most flörtöltök?

Ashwini érezte, hogy fülig szalad a szája.

– Ha a következő vadászaton nem csinálok belőle krokodileleséget, akkor… talán.