Angyal és farkasa

1. fejezet

Noel számára előléptetést jelentett ugyan, hogy a zöldellő Louisiana államba rendelték, igazából azonban elég kétes megtiszteltetés volt ez. A terület Raphael fennhatósága alá tartozott, de az arkangyal Nimrára bízta a napi ügyek irányítását. Ez az angyalnő hatszáz éves volt – korban meg sem közelítette Raphaelt, de így is elég idősnek számított. És persze a halhatatlanok erejének nagysága nem csupán a koruktól függött.

Nimra apró testében több erő rejlett, mint a nála kétszer idősebb angyalokéban. Nyolcvan éve uralkodott területe felett, és már akkor jelentós hatalommal bírt, amikor a legtöbb vele egyenrangú angyal még ura udvarában szolgált. Nem meglepő tehát, hogy azt beszélték róla: vasakarata van, nem ismer irgalmat és hajlik a kegyetlenkedésre.

Noel nem volt bolond. Pontosan tudta, hogy ez az „előléptetés” csak annak a ki nem mondott ténynek a jele, hogy már nem az, aki korábban volt. Neki már nincs helye, nem tudják máshol hasznát venni. A keze önkéntelenül ökölbe szorult. Szétmarcangolt, vérző teste, a sebeibe fúródó üvegszilánkok – mindez már a múlté volt. Mára vámpírrá vált, mégis megmaradtak a rémálmai és a lelkének sérülései.

Noel már nem önmagát látta, ha a tükörbe nézett. Egy áldozat nézett vissza rá, akit egy őrült angyal szolgái péppé vertek és ott hagytak haldokolni. Kiszúrták a szemét, összetörték a lábát, összezúzták az ujjait, míg a csontjaiból már csak szilánkok maradtak, amelyeket egy hús– és bőrzsák tartott össze. A gyógyulás folyamata kegyetlen volt, utolsó cseppig felemésztette az akaraterejét. De ha tudta volna, hogy ez a lealacsonyító pozíció lesz a sorsa, talán nem is akart volna életben maradni. A támadás előtt az egyik legmagasabb ranggal járó beosztás várományosa volt az Arkangyal-toronyban, ahonnan Raphael egész Észak-Amerikát irányította. Mostanra másodvonalbeli őr lett belőle az egyik legsötétebb angyali udvartartásban.

Ennek a világnak a közepén Nimra állt.

A százötven centiméternél alig magasabb angyal alkata végtelenül törékeny volt, Nimra mégsem tűnt kislányosnak vagy gyerekesnek. Testének gömbölyded vonalai biztosan nem egy férfit romlásba taszítottak már. Bőrének színe az olvadt karamellé, ragyogóan illett a buja, meleg területhez, amelyen uralkodott. A haja csillogó, kékesfekete hullámokban omlott a jádezöld ruhájára. Vastag tincsei játékosan kunkorodtak a hátán, de ez a könnyedség egyáltalán nem illett sem az angyal hírnevéhez, sem a minden bizonnyal hideg szívhez, amelyet bűnre csábító idomok takartak. Keblei a nő testéhez képest majdnem túl teltek is voltak.

Nimra tekintete a vámpírra villant, mintha megérezte volna, hogy Noel milyen fürkészőn méri végig. A szemei sötét topáz színűek voltak, csillogó, borostyánszín erekkel; a tekintete, amely egyenesen Noelre szegeződött, éles és átható. Az angyal elindult a vámpír felé, át a nagy csarnokon, amit fogadóteremnek használtak. Semmi zaj nem hallatszott, csak Nimra szárnyainak suhogása és a bőrét simogató ruhájának nesze.

Nimra öltözéke olyan volt, mint hajdanán az angyaloké, visszafogott eleganciája az ókori görög viseletet idézte. Noel akkoriban még nem élt, de látott festményeket arról a világról az angyalok erődítményében, a Menedéken; és látott más angyalokat is, akik még mindig ilyen viseletet hordtak, mivel ezt sokkal előkelőbbnek találták, mint a modern ruhákat. Csakhogy egyikőjük sem festett így. Nimra ruháját a vállán egyszerű, aranycsat fogta össze, a derekán pedig ugyanilyen színű fonott kötél szorította meg: Nimra akár egy görög istennő is lehetett volna.

Gyönyörű.

Nagyhatalmú.

Halálos.

– Noel – szólalt meg. Ahogyan kiejtette a férfi nevét, hallatszott az akcentusa, de benne suttogott más helyek és más idők visszhangja is. – Te mellettem szolgálsz. – Ezzel megfordult és kisuhant a teremből. Vállai fölé ívelő, mély sötétbarna, a szemei színét idéző, csillogó erekkel átszőtt szárnyai hegyével végigsimította a csillogó fapadlót. Ahogy Noel megfordult és követte, semmi mást nem látott maga előtt, csak ezeket a szárnyakat.

A szárnyak pompás színei nem egy sötét angyali udvar rideg kegyetlenségét idézték fel benne, hanem a föld és a fák végtelen nyugalmát. És ez nem is volt szemfényvesztés: Nimra otthona egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Noel elképzelte. A hosszan elnyúló, de kecses, régi, magas mennyezetű épület egy hatalmas birtokon állt New Orleanstól egy órányira. Rengeteg ablaka volt, minden emeleten erkélyek futottak körbe, a legtöbbjükön nem volt korlát, ahogy az egy szárnyas lény otthonához illett. A tetőt is úgy építették, hogy az megfeleljen egy angyal igényeinek: lejtett ugyan, de nem annyira, hogy veszélyes legyen leszállni rá.

Az épület szép volt ugyan, de igazán a kertek tették csodálatossá a helyet, amelyek az egzotikus és közönséges virágok özönével, tele kortól göcsös fákkal és friss hajtásokkal burjánzottak. A kertek békéről suttogtak… Arra találták ki őket, hogy egy megtört ember üldögélj en bennük, és megpróbáljon újra magára találni. Csakhogy ő, gondolta Noel, miközben követte Nimrát fel a lépcsőn, örökre elveszett, amikor tőrbe csalták és megnyomorították, amíg az arcából csak felismerhetetlen roncs maradt, a testéből pedig nyers hús.

Nimra megállt egy nagy, virágzó jázminfonat-mintás fa ajtó előtt, és a válla felett várakozón pillantott Noelre, amikor a vámpír megtorpant mögötte.

– Az ajtót – szólalt meg, és a Mississippi-delta zenéjével csengőhangjából a férfi kihallotta, hogy az angyalt mulattatja a helyzet.

Noel megkerülte, vigyázva, nehogy hozzáérjen a nő szárnyához, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát.

– Elnézést kérek. – A szavak érdesen buktak ki a torkából, amely az utóbbi időben elszokott a beszédtől. – Szokatlan ez a szerep, nem vagyok gyakorlott. – Elharapta a mondat végét, mert fogalma sem volt, minek nevezze magát.

– Gyere! – Nimra továbbindult a folyosón, el az ablakok sora előtt, amelyeken beáradt a szinte folyékony, bágyadt napfény és fényben fürösztötte a csiszolt padlót. Ez a fény nagyon jellemző volt erre a helyre, amiben egyszerre volt meg New Orleans nyers, erőteljes, hivalkodó szépsége és valami sokkal régebbi, csendesebb, nyugodtabb elegancia. Minden egyes ablak párkányán földszínű cserepek sorakoztak, amelyekből a legmeglepőbb, vidám színfoltok fakadtak: az árvácskák, vadvirágok, százszorszépek és krizantémok virágai.

Noel meglepődött, amikor el kellett magában fojtania a vágyat, hogy végigsimítson a szirmokon, érezze selymes puhaságukat az ujjain. Ez a kényszer teljesen váratlan volt, és a vámpír a felismeréstől visszahúzódott és még szorosabban maga köré vonta a védőpajzsait. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tűnjön ebben az udvarban, ahová elküldték megrohadni. Nem kellett ugyanis nagy képzelőerő ahhoz, hogy elhiggye: mindenki csak arra várt, mikor adja fel és fejezi be azt, amit a támadói elkezdtek.

Összeszorította a fogait, az állkapcsa görcsbe rándult, amikor Nimra újra megszólalt. Az angyal hangja olyan volt, akár a durva selyem: egy hálószoba titkai, fájdalmassá váló kéj csengett a szavai mögött, amelyek azonban szárazak és gyakorlatiasak voltak.

– A hálószobámban fogunk beszélgetni.

Az angyal lakosztálya egy újabb fa ajtó mögött volt, ennek szárnyait virágtól roskadozó fák között szálló, egzotikus madarak képei díszítették. A minta nőies és bájos volt, semmi sem utalt rajtuk arra a kegyetlenségre, ami a hírek szerint Nimrában lakozott. Noel azonban egy dolgot biztosan megtanult életének két évszázada alatt: egy fél évezrednél idősebb lény megtanulja jól elrejteni azt, amit nem szeretne magáról megmutatni.

Noel ugrásra készen lépett be a szobába az angyal nyomában és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudta pontosan, hogy mire számított, de az biztos, hogy nem erre a látványra. Az ékkövek színében pompázó párnákkal díszített, kecses, fehér bútorok, a nyitott üvegajtón beáradó napfény és az asztal végében tornyosuló, rojtosra olvasott könyvek meglepték. A sok növény azonban már természetes volt számára. Különös módon szabadnak érezte magát, még akkor is, ha ott állt megtört testének és lelkének fogságában szorongva és fuldokolva az ígéret súlya alatt, amellyel Raphaelnek, és rajta keresztül Nimrának is hűséget esküdött.

Az angyal az üvegajtóhoz lépett, becsukta, így kizárva a külvilágot, majd Noelhez fordult.

– Bizalmasan akarok beszélni veled.

Noel kurtán bólintott, de eközben fájdalmas hirtelenséggel újabb gondolat cikázott át az elméjén. Voltak az angyalok között olyan idős és eltompult egyedek, akik örömüket lelték abban, hogy kiszolgáltatott partnert vegyenek maguk mellé, akit irányítani tudnak. Ezt a szeretőt csupán friss húsként használták, majd félredobták, ha ráuntak. Noel soha nem lett volna hajlandó szexuális tárggyá válni, és ha Nimra ezt várta tőle…

Ő vámpír volt, majdnem halhatatlan, akinek több mint kétszáz éve volt, hogy az erejét fejlessze. Lehet, hogy az angyal meg fogja ölni, de az biztos, hogy Noel a nő vérét fogja ontani előtte.

– Mit kívánsz tőlem?

Nimra meghallotta a felszínen udvariasnak tűnő kérdés mögött a fenyegetést, és eltűnődött, vajon kit is küldött neki Raphael. Titokban érdeklődött már felőle egy menedékbeli tudósnál, és hallott a szörnyű támadásról, ami Noelt érte, de a férfi továbbra is rejtély maradt előtte. Amikor Raphaelt faggatta a vámpírról, akit az arkangyal az udvarába küldött, ő csak annyit mondott:

– Hűséges és kitűnő képességei vannak. Ő az, akire szükséged van.

Az arkangyal arról azonban nem beszélt, hogy Noelnek metsző, jegeskék szemei voltak, azokban pedig annyi árnyék, hogy Nimra úgy érezte, szinte meg tudja érinteni őket. Az arca pedig. mintha a legkeményebb kőből faragták volna. Nem volt szép férfi: ahhoz túl durván rakták össze. Az azonban biztos volt, hogy ez a vámpír soha nem volt híján a nők figyelmének, annyira férfias volt. A kemény állkapcsa, a sötétbarna haja, az izmos teste mind vonzották a tekintetet, éppúgy, ahogy egy hegyi oroszlánra sem lehet nem odafigyelni.

Kék farmerja és fehér pólója teljesen elütött az udvar többi férfitagjának hivatalos öltözékétől, de Noel mellett még így is mind jelentéktelennek tűntek: a vámpír háttérbe szorította őket a jelenlétének csendes intenzitásával.

Most pedig ez a férfi Nimra szobáit foglalta el, férfias energiája éles ellenpontja volt a berendezés nőiességének.

Nimrát bosszantotta, hogy ez az alig több mint kétszáz éves vámpír ilyen érzéseket vált ki belőle. Nimrát a nála kétszer idősebb angyalok is tisztelték és félték, és egy arkangyal bizalmát bírta. Ezért erőltetett magára olyan hangot, amelyből sütött a hatalom.

– Megadnál-e nekem bármit, amit kérek tőled?

A férfi szája körül éles, fehér vonalak rajzolódtak ki.

– Senkinek nem leszek rabszolgája.

Nimra egyet pislantott, amikor felfogta a szavak sötét jelentését. A hiúságának nem tett ugyan jót, hogy a vámpír azt hite róla, kényszerrel kell szeretőket szereznie, de eléggé ismerte a saját fajtáját ahhoz, hogy tudja, ez a feltételezés nem volt alaptalan. Az azonban, hogy a vámpírnak ez volt az els gondolata. Nem, gondolta, Raphael biztosan említette volna, ha ezt a vámpírt ilyen módon kihasználta volna már valaki. Persze az arkangyal, akinek ereje elég volt ahhoz, hogy városokat romboljon le és birodalmakat perzseljen fel, mindig is maga szabta a saját törvényeit, ezért Nimra semmit sem vehetett biztosra.

– A rabszolgaság – szólt és egy másik ajtó felé fordult – nem jelent kihívást számomra. Soha nem értettem, mi benne a vonzó.

Ahogy elindult a vámpír előtt, az volt az érzése, mintha egy vadállatot vezetne pórázon – egy vadat, ami egyáltalán nem örül a helyzetnek. Ezt érdekesnek találta, még ha ingerelte is a tény, hogy ekkora erő lakozik a férfiban, akit Raphael küldött hozzá. Persze ez volt a bökkenő az egészben: Noel Raphael embere volt, az arkangyal pedig ki nem állhatta a gyengéket.

Amikor a szobába értek, Nimra intett a vámpírnak, hogy csukja be maga mögött az ajtót. Egy hónapja még eszébe sem jutott volna, hogy ilyen óvintézkedéseket tegyen, akkor még tökéletesen megbízott udvartartása minden egyes lakójában. Most viszont… Már tizennégy napja együtt kellett élnie ezzel a fájdalommal, és az idő egyáltalán nem tompította a kínt. Ellépett sima és jól gondozott íróasztala előtt, amely a hatalmas ablak mellett állt. Gyakran ült itt, amikor a személyes leveleit írta. Most megállt egy faliszekrény előtt és kinyitotta az ajtaját. Ahogy felemelte a kezét, a szekrény fekete hátsó fala mögül egy széf tűnt elő. Egyszerű szerkezetnek tűnt, de betörő soha nem törhette volna fel.

Nimra a széfből elővett egy apró, fénylő folyadékkal teli üvegcsét, majd megfordult.

– Tudod, mi ez? – kérdezte a férfitól, aki néhány méterre állt tőle, mereven, akár egy kőszobor. A vámpír arca kifejezéstelen maradt, de az átható tekintetében látszó intelligenciát nem lehetett nem észrevenni.

– Nem láttam még ilyet.

Milyen szép, gondolta az angyal, amikor a fiolát a fény felé tartotta és a benne táncoló, habzó fényeket nézte. Maga a kristály üvegcse egy egyszerű pecséttel volt lezárva, amin finom arany díszítővonalak között ott állt az ő neve.

– Azért nem, mert ez a folyadék nagyon ritka – szólt halkan. – Egy növény kivonatából készül, amely csak Borneó őserdeinek legsötétebb és legelérhetetlenebb mélyén nő. – Nimra a férfihoz lépett, és felé nyújtotta az üvegcsét.

A fiola nevetségesen kicsinek tűnt Noel kezében, mintha egy játékszer lenne, amit egy síró gyerektől vett el. Óvatosan oldalra billentette – a folyadék kiült a kristály falára és színesen csillogóvá változtatta a felületét.

– Mi ez?

– Éjfél. – Az angyal visszavette az üvegcsét, amikor a férfi felé nyújtotta, és az íróasztalra állította. – Egy leheletnyi ebből megöl egy embert, egy picivel több örök kómába taszít egy vámpírt, hét milliliter pedig elég belőle, hogy egy nyolcszáz évnél fiatalabb angyalt órákra elaltasson.

Noel tekintete a nőébe fúródott.

– Ezek szerint annak, akit meg akar vele ölni, semmi esélye sincsen.

Nimra nem lepődött meg azon, hogy a vámpír erre a következtetésre jutott. Tudta, hogy a hírneve alapján nem is várhatott volna mást.

– Több mint háromszáz éve a birtokomban van. Egy barátomtól kaptam, aki úgy gondolta, egy nap még szükségem lehet rá. – A nő szájának sarka felfelé rebbent, amikor eszébe jutott a férfi angyal, aki ezt a halálos fegyvert adta neki, ahogy egy ember ad kést vagy fegyvert a kishúgának. – Az ő szemében én mindig is sérülékeny maradok.

* * *

Ez a barát nem ismerhette Nimrát túl jól, gondolta Noel. Az angyal azt a látszatot keltette, mint aki a legkisebb nyomás alatt is megtörik, de nem tarthatta volna meg az uralmát a környék többi, nagy erejű hatalmasaival, például a kegyetlen Nazarachhal szemben, ha valóban csak egy érzékeny virágszál lett volna. Noel pedig nem volt vak, hogy ezt ne vegye észre, ezért egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről. Akkor sem, amikor Nimra felvette a mérget az asztalról és visszahelyezte a széfbe, meglebbentve a vámpír szeme előtt a pompás és csábító szárnyait. Ez a vonzó szépség csapda volt, amivel elaltatta az óvatlanok gyanakvását, gondolta Noel. Ő azonban soha nem volt ennyire hiszékeny, a Menedéken történt események után pedig, ha volt is benne valaha néhány csepp naivság, az biztosan kiveszett.

– Két héttel ezelőtt – jelentette ki fojtott hangon Nimra, miután elzárta a fiolát és újra szembe fordult Noellel – valaki megpróbált Éjféllel megmérgezni engem.

2. fejezet

Noel felszisszent.

– Sikerrel járt? – A megkönnyebbülés tomboló viharként rohant végig rajta, amikor a nő megrázta a fejét. A Menedéken neki kiszolgáltatottan, lekötözött fogolyként kellett tűrnie, hogy a kínzói üvegcserepeket és fémdarabokat fúrjanak a húsába és megvárják, amíg a bőr meggyógyul és maga alá zárja a gyötrelmes fájdalomforrásokat. És bár Noel ennek az angyalnak csak Raphaelen keresztül tartozott hűséggel, elképzelni sem akarta Nimrát megtört lélekkel és összezúzott szárnyakkal. – Hogyan menekült meg?

– A mérget egy pohár jeges teába keverték – magyarázta a nő és közben az ujjaival végigsimított az íróasztal mellett álló egyik növény fényes levelén. – Az Éjfél más folyadékban feloldva színtelen és íztelen, így én azt nem is vehettem volna észre. Nem volt okom sem, hogy a saját házamban a biztonságomért aggódjak. Volt azonban egy macskám, Királynő. – Az angyal lélegzete a másodperc tört részéig élesen, fájdalmasan elakadt. – Felugrott az asztalra, amikor nem néztem oda, és belenyalt az italba. Halott volt, mielőtt megszidhattam volna a neveletlenségéért.

Noel tudta, hogy az angyal arcán tükröződő fájdalom nagy valószínűséggel csak egy póz volt, amivel az ő érzéseire akart hatni, de még így is azon kapta magát, hogy jobban kedveli a nőt, amiért az gyászolja egy háziállat elvesztését.

– Sajnálom.

Nimra biccentett, egy uralkodó gesztusával vette tudomásul a részvétnyilvánítást.

– Elemeztettem az ital tartalmát anélkül, hogy erről az udvaromban bárki tudomást szerzett volna. Kiderült, hogy Éjfél volt benne. – Az állkapcsán megfeszült sima, mézszínű bőre. – Ha a merénylő sikerrel jár, én órákig eszméletlenül feküdtem volna. Aki tudott arról, hogy tehetetlen vagyok, megtalálhatott és gondoskodhatott volna arról, hogy ne maradjak életben.

Az angyalok álltak a halhatatlansághoz a lehető legközelebb, náluk csak a Tízek Tanácsának tagjai, a világot uraló arkangyalok voltak erősebbek. Ameddig egy angyal fel nem bosszantotta a Tanács egyik tagját, csak különleges körülmények között kellett a haláltól tartania. Ezek a körülmények attól függtek, milyen idős volt az angyal és mennyi erő lakozott benne.

Noel nem tudta ugyan, mekkora Nimra ereje, de azzal tisztában volt, hogy valószínűleg egy angyal sem élné túl, ha valaki lefejezi, eltávolítja a belső szerveit és az agyát, majd ezeket mind elégeti. Valószínűleg, bár még ez sem volt lehetetlen. Noel ezt természetesen nem tudhatta biztosan, de hallott már arról, hogy bizonyos kor felett egy angyal még a hamvaiból is fel tud éledni, ha hétköznapi tűz emészti fel a testét.

– Vagy még ennél is rosszabbat tehetett volna – tette hozzá halkan, mert bár a tettes végső szándéka Nimra halála lehetett, sok idős halhatatlant csak az éltette, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon másoknak. Mintha az idővel elvesztették volna a képességüket is arra, hogy ennél nemesebb érzéseket megtapasztaljanak. A vámpír el is tudta képzelni, mit tett volna Nimrával például Nazarach, ha ilyen sebezhető állapotban a kezei közé kaparintja őt.

– Igen. – A nő az ablak felé fordult, amely az íróasztal mellett nyílt. A kecses bútordarab nagyon finom volt, valószínűleg összetört volna Noel keze alatt. – Az ételemhez csak gondosan ellenőrzött hátterű szolgálók férhetnek hozzá, és a belső udvartartásomhoz tartozó bizalmasaim. Emiatt az árulás miatt most nem bízhatok meg azokban a férfiakban és nőkben, akik évtizedek, esetenként évszázadok óta mellettem állnak.

– A nyugodt és visszafogott szavak mögött sütött az angyal haragja. – Az Éjfélhez még egy angyal számára is szinte lehetetlen hozzájutni. Ez pedig azt jelenti, hogy az áruló egy nagyhatalmú megbízó szolgálatában állt.

Noel érezte, hogy szikra pattan a lelkében. Olyan, amiről azt hitte, végleg kialudt abban a véráztatta szobában, ahol a kínzói megnyomorították őt – ok nélkül, csak azért, mert beteges örömüket lelték ebben. Lehet, hogy a támadói politikai taktikázásnak nevezték ezt, hogy így igazolják a tettüket, de a vámpír hallotta a nevetésüket és érezte a sötétséget a lelkűkben.

– Miért mondja el ezt nekem?

Az angyal a válla felett nézett vissza a férfira.

– Nincs szükségem rabszolgára, Noel. – A nevet enyhe francia hangsúlyozással ejtette ki, amitől az egzotikusan hangzott –, de olyasvalakire igen, akiben teljes mértékben megbízhatok. Raphael szerint te ilyen vagy.

Tehát mégsem állították őt félre!

Ez a felismerés megrázta Noelt, felébresztette a férfit, aki olyan sokáig volt szinte élőhalott.

– Biztos benne, hogy a saját emberei között van a tettes? – kérdezett rá, miközben a vére erősen lüktetni kezdett az ereiben.

Nimra nem adott egyenes választ, és a szavaiban néma düh feszült.

– Aznap nem járt idegen a házamban. – Kitárta a szárnyait, és eltakarta velük a beáramló napfényt, miközben továbbra is kifelé meredt az ablakon. – Ők hozzám tartoznak, de egyikük elfordult tőlem.

– Ön hatszáz éves – szólt Noel, és tudta, hogy az angyal abban a pillanatban semmit sem lát a kertből, amit bámul. – Kényszerítheti őket, hogy elmondják az igazat.

– Nem vagyok képes irányítani mások akaratát – lepte meg az egyenes válasszal Nimra a vámpírt. – Soha nem is volt ilyen képességem. Az pedig, hogy mindannyiukat megkínozzam, csak hogy egy árulót megtaláljak, enyhe túlzásnak tűnik.

Noel mintha egy cseppnyi sötét humort hallott volna az angyal hangjában, de nem lehetett biztos benne, mert Nimra az ablak felé fordította a fejét és a hajának kékesfekete hullámai eltakarták arcát.

– Ők tudják, miért vagyok itt?

Nimra megrázta a fejét és újra a vámpír felé fordult. Az arckifejezése semmit sem árult el. Egy halhatatlan tökéletesen kiismerhetetlen maszkja volt.

– Lehetséges, hogy ugyanazt gondolják, amit te is: hogy Raphael azért küldött hozzám egy megtört vámpírt, mert nekem játékszerre volt szükségem. – felvonta a szemöldökét.

Noel úgy érezte, mintha leforrázták volna.

– Elnézést kérek, Nimra úrnő.

– Igyekezz ennél egy kicsivel őszintébbnek tűnni, különben ez az álca csúfos kudarcot vall. – Ez rideg parancs volt.

– Attól tartok, soha nem lennék képes senki ölebe lenni.

Noel legnagyobb meglepetésére Nimra felnevetett. A kacajának hangja erős, nőies simogatás volt a vámpír érzékei számára.

– Ám legyen – szólt az angyal, a szemei szikráztak a napfényben, akár a drágakövek. – Ha nem öleb, hát légy farkas, hosszú pórázon.

Noel megrökönyödve ébredt rá, hogy a bensőjében új lánggal izzik fel egy lassú, sötét, emésztő parázs. Azóta, hogy a Medikában felébredt, nem érzett ilyen vágyat, és már azt hitte, a lelkének ez a része örökre meghalt. Nimra nevetése azonban eléggé felkavarta az érzékeit ahhoz, hogy Noel észrevegye. Csábító volt a gondolat, hogy átadja magát ennek a forróságnak. Hogy felemelje a zsarátnokot a levegőre, a felszínre hozza a lángot, de nem hagyta, hogy a nő hangja, a simogató nőiessége elhalványítsa a tudatában a valóságot: hogy ez az ékkövekkel szórt szárnyú angyal halálos lény, és bár ebben a játszmában talán a jó oldalon áll, attól még nem ártatlan.

Noel minden éjjel hallotta a sikolyokat. A rémálom minden egyes alkalommal meglepte őt, annak ellenére, hogy szünet nélkül újra és újra rátört azóta, hogy a támadás után felébredt a Medikában. A valóság ugyanis az volt, hogy a kínzás első néhány órája után már nem volt képes sikítani; csak azért maradt eszméleténél, mert a támadói figyeltek rá, hogy soha ne lépjék át a határt. Törött csontok, lemart hús, gyötrő égések – a vámpírok sok kínt el tudtak viselni anélkül, hogy elmenekülhettek volna az eszméletlenség hűvös sötétjébe.

Nem emlékezett arra sem, hogy azelőtt kiáltozott volna, elhatározta ugyanis, hogy nem adja meg magát. Bizonyára mégis megtette, mivel a kiáltások ott visszhangzottak az álmaiban. De az is lehet, hogy ezek csak az elméjét töltötték el, az maradt ugyanis az utolsó mentsvára, amit megőrizhetett magának, miután a testét gonosz erővel megfosztották az erejétől és méltóságától.

Lerúgta magáról az átizzadt takarót és elnémította az emlékeket. Az ablakhoz lépett, amit nyitva hagyott korábban, hogy beáramolhasson rajta a lonc virágaitól illatozó levegő. A nehéz, meleg szél végigsimított a férfi arcán és beletúrt a hajába, de felforrósodott testét lehűteni nem tudta. Noel mégis ott maradt az ablakban, és az éjszaka sűrű sötétjébe révedt, a kert szunnyadó sziluettjét és a körben magasodó fákat nézte.

Talán húsz perc telhetett el így, és a vámpír éppen készült elfordulni, amikor szárnyakat látott meg a kertben. Nem Nimráé voltak. Noel összehúzta a szemöldökét, és úgy helyezkedett, hogy lentről, a földről láthatatlan legyen. Figyelt. Az angyal egy perc múlva előlépett az árnyak közül, megállt, és arcát Nimra ablakai felé fordította. Egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt, majd továbbindult.

Érdekes.

Amikor több mozgást már nem látott, Noel ellépett az ablak mellől és tusolni ment. Közben ráébredt, hogy ezt a magas férfi angyalt már látta aznap Nimra fogadótermében.

Még sötét volt, amikor Noel kilépett a tus alól, de biztos volt benne, hogy hiába próbálna már aludni. Ő, a vámpír hosszú ideig is bírta alvás nélkül. A lelke mélyén nem is vágyott ilyen nyugalomra. Mert ha a sikolyokat néha nem is hallotta álmában, a kínzók nevetését mindig. Másnap reggel, amikor Nimra kilépett a kertbe, meglátta, hogy Noel megelőzte őt a hajnal élvezetében. A vámpír egy öreg ciprusfa ágai alatt ült egy kovácsoltvas padon és a patak tiszta vizére meredt, ami végigkígyózott az angyal földjén, míg egy mellékfolyóba torkollt és a folyódeltába ömlött. Noel teljesen mozdulatlanul ült ott, mintha ugyanolyan kőből faragták volna, mint a mohás sziklákat, amelyek a vizet szegélyezték.

Nimra halk léptekkel indult el az ösvényen, amely elkerülte a férfit, mert tudta, milyen értéke lehet a csendnek, de Noel abban a pillanatban felemelte a fejét. Az angyalt még ilyen távolról is magával ragadta a vámpír szemeinek fagyos kéksége. Tudta, hogy egy támadás során valaki kiszúrta őket, miközben végtelen kegyetlenséggel verte Noelt, míg annyira össze nem zúzta a testét, hogy csak az egyik törött ujján lévő gyűrűről lehetett felismerni.

Hűvös és veszélyes düh árasztotta el a nő testét, de a hangja könnyed maradt.

– Bonjour, Noel. – A szárnyai végigsimították a mellette növő azálea bokrok fehér és rózsaszín virágait, a harmat jólesően permetezett a tollakra.

A nagydarab férfi egy ragadozó kecsességével állt fel.

– Korán ébred, Nimra úrnő.

Te pedig, gondolta Nimra, nem alszol.

– Sétálj velem!

– Ez parancs?

Igen, Noel határozottan farkas volt.

– Kérés.

A vámpír elindult az angyal mellett, végig a reggeli fényben álmosan kókadozó virágok között, melyek szirmai már várták a felkelő nap pirosas narancssárga sugarainak érintését. Nimra a szabadban mindig kitárta a szárnyait, szokása volt ez, most azonban behúzva tartotta őket és a férfi közelében maradt, aki a szokásos zárkózottságával sétált mellette. Annyira tartózkodó volt, hogy az angyal önkéntelenül is azon kezdett gondolkozni, vajon mi rejlik a felszín alatt. Ekkor egy panaszos nyávogást hallott. Leguggolt és benézett a sövény alá.

– Hát itt vagy, Mimóza! – Kihúzott egy öreg macskát az apró, sárga virágokkal szórt bokor sötétzöld levelei alól. – Mit csinálsz te ilyen korán idekint?

Az őszülő szőrű macska az angyal állának dörgölőzött, majd kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban, hogy szundíthasson még egyet.

Nimra érezte, hogy Noel tekintete rá szegeződik, miközben Mimózát simogatta, de nem szólt egy szót sem. Akár egy sebzett állat, a vámpír sem fogadná jól, ha sürgetnék. Majd a saját tempójában, a maga idején közelíteni fog, ha fog egyáltalán.

– A szőrös fülek miatt – szólalt meg végül Noel, a macska helyes fejéről az égnek meredő, vicces szőrpamacsokra nézve. – Ezért nevezte el Mimózának.

Nimra egy mosollyal nyugtázta, hogy a férfi kitalálta.

– Igen. És azért, mert amikor először megláttam őt, éppen egy mimózabokor alján játszott. A mancsával rácsapott a virágra és hátraugrott, amikor becsukódott. – Eközben valahogy egy pitypangszerű növény virága szóródott a fejére, mint egy apró korona.

– Hány háziállata van?

Nimra megsimogatta Mimóza hátát, érezte a tenyerén az öreg macska dorombolását.

– Most már csak Mimóza. Nagyon hiányzik neki Királynő, pedig ő sokkal fiatalabb volt és kifárasztotta Mimózát a bolondozásaival.

Szokatlan volt Noel számára, hogy egy angyalt emberinek lát, márpedig Nimra, karjában az öreg Mimózával nagyon is emberien viselkedett.

– Kívánja, hogy hozzam én a macskát?

– Nem. Mimóza sokkal könnyebb, mint kellene. Csak a bundája miatt tűnik nagynak. – A hangja komoly volt a hajnal suttogó titokzatosságában. – A gyász miatt nem eszik, és már nagyon sok évet élt…

A férfi ösztönösen nyújtotta ki a kezét és cirógatta meg az állat fejét.

– Már hosszú ideje önnel van.

– Két évtizede – válaszölt Nimra. – Nem tudom, honnan került ide. Csak felnézett a játékból, a mimózabokor mellől és eldöntötte, hogy az övé vagyok. – Egy halvány mosoly jelent meg az angyal ajkán, amitől a férfiban a parázs még forróbban kezdett izzani. – Azóta minden reggel elkísér a reggeli sétáimra, bár most már bántja a hideg.

A nő hangjának kedves csengése tökéletes ellentétben állt azzal, amit Noel eddig hallott róla. Nimrát angyalok és vámpírok egyaránt félték, az egész országban. Még a legerőszakosabb angyalok sem merészkedtek a területére, annak ellenére, hogy az angyal ereje látszólag nem vetekedhetett az övékével. Noel ezen eltöprengett. Vajon abból, amit éppen látott, mennyi volt a valóság és mennyi a jól begyakorolt és szépen felépített illúzió?

A nő felemelte a fejét. A felkelő nap arany színe beragyogta az arcát, életre keltve fényes, sugárzó topázszemeit.

– Számomra ez a nap legkedvesebb időszaka. Ilyenkor még minden csendes, tele ígérettel. Noel körül lassan ébredezni kezdett a kert, amikor az égen felragyogtak a narancssárga és sötét rózsaszín, majdnem bíbor sugarak; előtte pedig ott állt egy gyönyörű nő ékkövekkel hintett, barna szárnyakkal. Ez a látvány minden férfit megejtett volna. De Noel éppen a csábító kép ereje miatt hátrált néhány lépést, emlékeztette magát a rideg tényekre, ittlétének komor okaira.

– Van bárki, akit az árulással gyanúsíthat?

Nimra nem tehetett semmit az ellen, hogy a beszélgetés témája ilyen hirtelen megváltozzon.

– Képtelen vagyok rávenni magamat, hogy elképzeljem, az enyéim közül bárki képes lenne egy ilyen tettre. – A keze végtelen gyengédséggel és nyugalommal suhant végig a karjaiban alvó macska hátán. – Ez rosszabb, mintha valaki a sötétből tőrrel rontana rám. Akkor legalább lenne egy árnyalak, akire összpontosíthatnék. De így. nem szeretem ezt, Noel.

Volt valami abban, ahogyan az angyal a nevét kimondta. Mintha egy erős varázslat csavarodott volna a vámpír köré. Noel minden pajzsát azonnal felhúzta az érzés ellen. Lehet, hogy ebben rejlett Nimra ereje: mindenkit megbabonázott, hogy elhitessen velük bármit, amit csak szeretett volna. Ettől a férfi álla megfeszült, testének minden sejtje felkészült a veszélyre, amely a nő csodaszép arcának finom vonásai mögött rejtőzött.

Nimra, mintha meghallotta volna a vámpír gondolatait, megrázta a fejét.

– Mily hatalmas bizalmatlanság! – suttogta maga elé. – Mily idős tekintet! A szemeidben úgy látom, mintha sokkal több évet megéltél volna, mint amennyit, tudom, valójában.

Noel nem válaszolt.

Lágy, ébenfekete fürtjei kékes fénnyel csillantak meg a hajnali napfényben, miközben az angyal tovább simogatta Mimózát.

– Ma hivatalosan is be foglak mutatni az embereimnek…

– Jobban szeretnék magam megismerkedni velük.

Az angyal felvonta az egyik szemöldökét, amikor a vámpír a szavába vágott. Ez volt a gőg első jele, amit Noel a nőn látott. Furcsamód megnyugtatóan hatott rá. A Nimrához hasonló idős és erős angyalok már hozzászoktak a hatalomhoz, a parancsoláshoz. A vámpír csak még gyanakvóbb lett volna, ha Nimra az eddig megismert, végtelen nyugalommal fogadta volna a tiszteletlenségét.

– Miért? – Egy halhatatlan követelt választ, aki kemény kézzel uralkodott a saját területén. Noel azonban a sok vigasztalan, sötétben töltött hónap után végre újra nyeregben érezte magát, és nem engedhette, hogy bárki lelökje onnan.

– Ha köztük van az áruló, semmi értelme, hogy az egész udvar azonnal ellenem forduljon. Márpedig ez történne, ha ön bemutatná az udvarnak az új. szórakozását, külön figyelmet fordítva rám.

Az angyal csak nézte őt, a szemében lángolt az ereje.

Más férfi talán megrémült volna ettől, de, akár igaz volt, akár csak illúzió, Noelt lenyűgözte a nő sokrétűsége.

– Az udvar tagjai elég lassú felfogásúak ahhoz, hogy elhiggyék ezt a mesét, ha kiderül, hogy értékes vagyok az ön számára?

Nimra keze megállt a macska szőrén.

– Vigyázz magadra, Noel! – szólalt meg. Hangjában hallatszott a hatalmas erő zúgása, amely apró testében feszült. – Nem tarthattam volna meg ezt a földet, ha hagynám, hogy bárki szembeszegüljön velem.

– Efelől – válaszolt Noel, állva az angyal figyelmeztető, viharos tekintetét – soha nem is volt semmi kétségem. – Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az apró, nőies testben, a finom szépség mögött egy kegyetlen halhatatlan lakozott, akitől még a saját fajtáját is jeges rémület töltötte el.

3. fejezet

Az első, akivel Noel a ház elejében lévő, hatalmas terembe lépve találkozott, egy magas, sötét hajú és szemű angyal volt. Rajta látszott az a gőg, amit Noel az erős angyalok sajátjának tartott, de benne mindehhez egy éles felsőbbrendűség-tudat társult.

– Christian – mutatkozott be az angyal. Szárnyának tompa fehér színébe néhány éles fekete csík vegyült. Noel számára úgy tűnt, ugyanezeket a szárnyakat látta éjjel a hálószobája ablakából.

Noel biccentett felé.

– Noel. – Kezet nyújtott az angyalnak, de Christian nem fogadta az üdvözlést.

– Új vagy itt, az udvarban. – Elmosolyodott, olyan élesen és szögletesen, akár egy fűrész lapja.

– Úgy hallottam, a Menedékről érkeztél.

Noel megértette a ki nem mondott üzenetet: az angyal tudta, mi történt vele, és ezt az információt ki is fogja használni, hogy megforgassa a lelkében a tőrt, ha úgy akarja.

– Igen. – Elmosolyodott, mintha nem vette volna tudomásul a figyelmeztetést, sem a szavak mögött rejlő fenyegetést. – Nimra udvara más, mint amilyennek képzeltem. – Nem túlságosan fényűző és nem lengi be a félelem sem.

– Ez ne tévesszen meg! – Christian tekintete olyan kemény volt, mint a gyémánt, a rideg udvariasság álarca egy pillanatra sem repedt meg. – Megvan annak az oka, hogy mások tartanak Nimra harapásától.

Noel lazán billegni kezdett a sarkán.

– Téged is megmart?

Az angyal szárnyai egy árnyalatnyit kinyíltak, majd szorosan összecsapódtak.

– A pimaszságodat csak addig tűröm el, amíg az ágyát melegíted.

– Akkor jobb lesz, ha sokáig melegítek, igaz? – Ha már játszunk, játsszunk rendesen, gondolta Noel és egy szemtelen vigyort küldött az angyal felé.

– Christian nem könnyíti meg a dolgod, igaz? – A kérdést egy hosszú lábú nő tette fel. Fekete térdszoknyában volt és fehér blúzban, ami kiemelte a vékony, kecses domborulatokkal megáldott testének szépségét. A hosszú lábaival, a napfénytől aranyló bőrével és a felfelé ívelő, lehetetlen árnyalatú türkizkék szemeivel elképesztően szép volt. Nem angyal volt, de elég idős vámpír ahhoz, hogy a halhatatlanság mágiája hasson az eredetileg is kétségtelenül látványos alapanyagra.

Noel a flörtölő kacsintásra válaszul szélesebben elmosolyodott.

– Azt hiszem, elbírok Christiannal – szólt, és újra kinyújtotta a kezét. – Noel vagyok.

– Asirani. – A nő ujjai összezárultak Noéién. A férfi hagyta ezt, de nem érzett semmit. Azóta nem érzett semmit, hogy elrabolták…, kivéve amikor furcsán, váratlanul felizzott benne az érzelmek parazsa Nimra nevetésének hallatán.

Elengedte Asirani kezét, és a vámpír nőről az angyal felé fordította a tekintetét.

– Mesélj hát nekem erről az udvarról!

Christian tudomást sem vett Noelról, Asirani azonban belekarolt és vezetni kezdte a hatalmas helyiség másik végébe, amely alkalmanként fogadóteremként működött, általában azonban az udvar szíve volt.

– Ettél már? – Vastag, fekete szempillái alól türkizszemek néztek jelentőségteljesen az övébe.

– Attól tartok, Nimra úrnő nem szeret osztozni semmin – válaszolta, és eszébe jutottak a vérrel teli, lezárt zacskók, amelyeket a szobájának hűtőjében talált. – Köszönöm az ajánlatod. – Bármi is volt Asirani indítéka, ez egy nagyon figyelmes felajánlás volt.

A tény az, hogy a támadás óta Noel egyáltalán nem vágyott arra, hogy emberi vagy vámpír donorból fogyasszon friss vért. A Medika vezető gyógyítója, Keir nagyon figyelmesen ellátta őt előre csomagolt vérrel, és nem kérdezett semmit. Lehet, hogy Nimra is az ő hatására gondoskodott erről a figyelmességről. A gyógyítót ugyanis, úgy tűnt, még az arkangyalok körében is nagy tisztelet övezte.

– Hmm. – Asirani megszorította Noel karját, a hüvelykujja súrolta a férfi bicepszét. – Meglepő a választás.

– Az lennék?

A nő torokhangon felnevetett.

– És okosabb is vagy, mint amilyennek tűnsz, igaz? – Villogó szemekkel megállt az egyik ablak előtt és a terem felé fordult. – Nimra – folytatta halkan – sok éve nem fogadott már szeretőt. Christian meg volt győződve arról, hogy ha az úrnő egyszer felhagy a böjtjével, ő lesz a kiválasztott.

Noel az angyalra pillantott, aki most egy idős férfival beszélgetett, és eltűnődött azon, vajon miért nem hívta őt Nimra az ágyába. Annak ellenére, hogy Christian egy felfuvalkodott arisztokratának tűnt, kétségkívül nagyon éles elméjű volt, és a mozgásán látszott, hogy a harcban is edzett. Nem haszontalan piperkőc volt, hanem az udvar egy hasznos tagja.

Ahogy Asirani sem üres dísze volt.

– Mind itt laktok? – kérdezte Noel, akit kíváncsivá tett, hogy az udvartartásnak szemmel láthatóan csak erős tagjai voltak.

– Néhányunknak vannak itt szobái, de Nimra az épület egy szárnyát megtartotta magának. – A terem szélén, egy falnál álló, ételekkel megrakott asztalhoz vezette a férfit, elengedte a karját, egy gyümölcskosárból felemelt egy lédús szőlőszemet és a szájába pöccintette. A vámpírok a létfontosságú tápanyagokat ugyan nem tudták kinyerni a hétköznapi élelemből, de meg tudták emészteni és élvezték az ízeket. Asirani kéjes morgásából pedig úgy tűnt, minden egyes érzékét szerette kihasználni.

Noelt az effajta élvezetek nem érdekelték ugyan, de felmarkolt néhány szem áfonyát, hogy ne lógjon ki a többiek közül, amikor egyszerre minden szőrszál felborzolódott a tarkóján. Nem félelem volt ez, csak egyfajta zsigeri veszélyérzet. Nem lepődött hát meg, amikor megfordult és meglátta, hogy Nimra lépett a terembe. A többiek azonnal jelentéktelenné váltak, szeme belefúródott a nő erős és átható tekintetébe.

– Elnézést – mormolta Asiraninak, majd átvágott a terem csillogó fapadlóján és megállt az angyal előtt, aki továbbra is megfejthetetlen talány volt a számára.

– Úrnőm.

Nimra tekintete kifürkészhetetlen maradt.

– Látom, már megismerkedtél Asiranival.

– És Christiannal.

Nimra alig észrevehetően összeszorította az ajkát.

– Azt hiszem, Fennel még nem találkoztál. Kövess!

Az angyal az idős ember felé vezette őt, akit Noel korábban Christiannal látott beszélgetni. A férfi a terem egy napfényes sarkában ült egy asztal mellett, sok-sok papír között. Ahogy közelebb értek hozzá, a vámpír meglátta, hogy sokkal idősebb, mint gondolta: arcának gesztenyebarna bőrét számtalan ránc borította. Szemei sötét kis kavicsában csillogott az életerő, az ajkai pedig fürgék. Amint Nimra közelebb ért, mosolyra is húzódtak, és Noel azonnal megállapította, hogy a szemeinek élénk csillogása ellenére az öreg látása már erősen leromlott.

Nimra a férfi vállára ejtette a kezét, így állította őt meg, amikor az öreg megpróbált feltápászkodni a székéről.

– Hányszor mondjam még el, Fen? Kiérdemelted a jogot, hogy ülve maradj a jelenlétemben. Ami azt illeti, kiérdemelted a jogot, hogy akár meztelenül táncolj a jelenlétemben, ha úgy tartja kedved.

A férfi felnevetett, a hangja öregesen reszelős volt.

– Az lenne ám a látvány, igaz-e, úrnőm?! – Megszorította az angyal kezét és felnézett Noelre. – Hagytad hát, hogy egy férfi végre rendes, jóravaló nőt csináljon belőled?

Nimra lehajolt, két oldalt arcon csókolta Fent, közben a szárnyai véletlenül végigsimítottak Noelen.

– Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen szerelmem.

Fen nevetése mély mosollyá változott, az ujjai végigsimítottak Nimra arcán, mielőtt visszahanyatlottak az asztal lapjára.

– Valóban boldog férfi vagyok, az már biztos.

Noel szinte érezte a köztük szikrázó erőben a kettejük jelentőségteljes, közös múltját, de abban a rengeteg emlékben nyoma sem volt a szerelmi viszonynak. Igazából az apa-lánya kapcsolat nyomait találta bennük, annak ellenére, hogy Nimra halhatatlanul fiatal maradt, Fenen azonban rajta hagyta nyomát az idő múlása.

Nimra felegyenesedett.

– Ez itt Noel – szólt, majd visszafordult Fen felé. – A vendégem.

– Szóval manapság így nevezik ezt? – Az öreg csillogó szemeivel alaposabban szemügyre vette a vámpírt. – Nem olyan csinos, mit Christian.

– Ezt – mordult fel Noel – valahogy azért túl fogom élni.

A csípős válasz hallatán Fen felnevetett, az öreges, szaggatott kacajával.

– Ez tetszik nekem, Nimra. Megtarthatnád.

– Majd meglátjuk. – Az angyal hangjában maró él hallatszott. – Mint tudjuk, van, aki nem az, akinek tűnik.

Valami kimondatlan emlék villant az ember és az angyal között, mire Fen az ajkához emelte Nimra kezét és egy csókot nyomott a kézfejére.

– Van, aki több annál. – Fen egy pillanatra felemelte a fejét, a tekintete összevillant Noelével, és a vámpírnak az volt az érzése, az utolsó kijelentés inkább neki szólt, mint az angyalnak, akinek az ujjait még mindig a saját ujjai között tartotta.

Ekkor Asirani csattogott oda hozzájuk az égig érő sarkú cipőjében, és a pillanat megtört.

– Úrnőm – szólt a vámpír nő. – Augustus van itt, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen úrnőmmel.

Nimra arca elkomorult.

– Kezd visszaélni a türelmemmel. – Búcsút intett Fennek, és Asiranival az oldalán elsietett anélkül, hogy egy szót szólt volna Noelhez.

Fen megbökte Noelt a botjával, amit a vámpír addig észre sem vett.

– Gondolom, nem erre számítottál, igaz-e?

Noel felhúzta a szemöldökét.

– Ha a gőgre gondolsz, azzal már éppen elég tapasztalatom van. Dolgoztam már a Hetekkel, Raphael embereivel. – Az arkangyalt szolgáló vámpírok és angyalok maguk is nagy erejű halhatatlanok voltak. Dmitri, a vezetőjük számos angyalnál erősebb volt, és maga is elfoglalhatott volna egy területet, ha erre vágyott volna.

– De – kérdezte Fen pajkos és okos mosollyal az ajkán – tapasztaltad-e már nőben? A szeretődben?

– A vakság soha nem tartozott a hibáim közé – A szavainak keserű iróniájától magában elnevette magát. A támadást követően még szemei sem voltak, amíg a teste helyre nem hozta a sérülést. – És a tieid közé sem, bár úgy tűnik, szereted ezt a látszatot kelteni. – Látta, ahogy az öreg tekintete elhomályosodott, amikor Asirani a közelébe ért.

– És okos is vagy. – Fen egy szék felé intett, ami az övével szemben állt.

Noel leült, karját a cseresznyefa asztal lapjára fektette és végignézett a tágas termen. Christian most egy másik nővel merült beszélgetésbe. Egy gömbölyded idomú szépséggel, akinek egyenes haja a derekáig ért. Az övénél tisztább, ártatlanabb arcot Noel még életében nem látott.

– Ő ki? – kérdezte Fentől, akinek az udvarban betöltött szerepét már kitalálta.

Az öregember arckifejezése végtelenül ellágyult.

– Ő a lányom, Amariyah. – Rámosolygott, amikor a lány felé fordult, és integetni kezdett neki. Felsóhajtott. – Huszonhét éves volt, amikor vámpírrá változtatták. Jót tesz az öreg szívemnek, hogy tudom, sokáig fog még élni azután is, hogy én már nem leszek.

A vámpírlét majdnem örökéletűvé változtatta az embereket, de ez egyáltalán nem volt könnyű élet. Főként az átváltozás utáni első száz év alatt, amelyet egy angyal szolgálatában kellett tölteni. Ez az évszázados szerződés volt az ár, amit az angyalok kértek, cserébe azért, hogy vámpírrá változtassák az embereket, és azok egy emberöltőnél sokkal tovább életben maradhassanak.

– Mennyi van még hátra a szerződéséből?

– Semennyi – válaszolt Fen, Noel legnagyobb meglepetésére.

– Ez lehetetlen – jegyezte meg Noel, miközben tovább figyelte a lányt és Christiant. – Hacsak nem lett lányod még a születésed előtt.

– Ennyire még én sem dolgozom hatékonyan – nevetett fel hurutos hangon Fen. – Húszéves kölyök voltam, amikor Nimra szolgálatába álltam, Amariyah egy évre rá született. Vagy hatvanöt éve voltam már az úrnő mellett akkor, és a szerződésbe ezt is beszámították.

Noel ilyen engedményről még soha nem hallott. Az, hogy New Orleans és környéke uralkodója ilyet tett, sokat elárult arról, mennyire értékelte Fent, de arról is, hogy milyen nagy hűségre és hálára volt képes. Noel nem várta volna ezt attól az angyaltól, aki hírhedt volt a büntetései kegyetlenségéről.

– Szép lányod van – mondta, de a gondolatai egy másik nőn jártak. Olyanon, akinek szárnyai oly melegen nehezedtek rá néhány perccel korábban.

Fen újra felsóhajtott.

– Igen, túl szép is. És túl jó a szíve. Nem is egyeztem volna bele, hogy átváltoztassák, ha Nimra meg nem ígérte volna, hogy vigyáz rá.

Amariyah ekkor vetett véget a beszélgetésnek és ment oda az apjához.

– Papa – szólt, és a hangján vastagon érződött a Mississippi-ártér íze, nem úgy, mint az apjáén, ami inkább egy másik kontinens emlékét hordozta –, nem reggeliztél ma! Azt hitted, be tudod csapni a te Amariyah-dat?

– Jaj, te lány! Zavarba hozol itt az új barátom előtt!

Amariyah a kezét nyújtotta a férfinak.

– Jó reggelt, Noel. Mondhatom, te vagy ma a fő beszédtéma az udvarban.

Noel megrázta az apjáénál két árnyalattal világosabb kezet és a lányra mosolygott. Remélte, hogy fesztelenül.

– Remélem, csupa jót beszélnek.

Fen lánya megrázta a fejét, az arcán megjelenő gödröcskéktől csak még ártatlanabbnak tűnt.

– Attól tartok, nem. Christian, ahogy a nagyanyám mondta volna, nagyon felpaprikázódott. Kérlek, bocsáss meg egy pillanatra! – Az oldalt álló asztalhoz sietett és telepakolt egy tányért étellel, mielőtt visszatért. – Ezt most meg kell enned, papa, különben szólok Nimra úrnőnek. Fen zsémbeskedett egy kicsit, de Noel látta rajta, hogy igazából jól esik neki a lánya gondoskodása. Felállt és a széke felé intett, miközben Amariyah-hoz fordult.

– Azt hiszem, az édesapád szívesebben enne a te társaságodban.

A lány arcán újra megjelentek a gödröcskék.

– Köszönöm, Noel. Ha bármire szükséged lenne az udvarban, szólj nekem! – Néhány lépésre elkísérte a vámpírt, és amikor újra felé fordult, a tekintetében már egy csepp naivság sem volt.

– Az apám szeret engem ártatlannak látni – szólalt meg suttogva –, így hát számára az is maradok. De felnőtt nő vagyok. – És ezzel a cseppet sem finom célzással tovább is állt.

Noel a homlokát ráncolva kifelé indult a fogadóteremből. Elhaladt egy fiatal szolgálólány mellett, aki éppen akkor vitt be egy kancsó friss kávét. Ami azt illeti… Noel megfordult és felvett egy bögrét az egyik apró asztalról.

– Kérhetnék egy csészével? – kérdezte a lánytól kedves hangon.

A szolgáló arca csinosan elpirult, de a lány biztos kézzel öntött neki kávét.

– Köszönöm.

A lány lesütötte a szemét és a fő asztalhoz sietett, letette a kancsót. Tudomást sem vett róla senki, és Noel eltűnődött, hogy – eltekintve attól, hogy valamelyiküknek része lehetett a gyilkossági kísérletben vajon a szolgálók mi mindent hallottak és mi mindenre emlékeztek. Nimra Augustusra meredt a mindennapos ügyek intézésére használt apró, hivatalos könyvtár másik oldaláról.

– Tudod jól, hogy nem fogom meggondolni magam – mondta és mégis tovább erősködsz.

A nagy, csillogó mahagóni színű bőrű férfi kitárta sötét rozsdabarna, fehér csíkos szárnyát és összefonta a karját az erős mellkasán.

– Te egy asszony vagy, Nimra! – dörögte. – Nem természetes dolog, hogy ennyire egyedül élj! Más nő angyalok már rég valami csúnya dolgot tettek volna Augustusszal. Az ő társadalmukban nem egyedül a férfiak kezében volt az irányítás. Az arkangyalok között a legerősebb Lijuan volt, ő pedig nagyon is nő. Vagy legalábbis az volt. Azt senki sem tudta, hogy mivé lett most, hogy „továbbfejlődött”.

De Nimra keresztje az volt, hogy el kellett viselnie Augustust, gyermekkori barátját, aki alig két évtizeddel volt idősebb nála – az angyalok életében ez jelentéktelen időnek számított.

– A barátságunk – szólt most a nő – eddig megvédett téged.

Az idióta férfi elmosolyodott, azzal a hatalmas vigyorral, amelynek láttán Nimra mindig úgy érezte, kisüt felette a nap.

– Királynőmként bánnék veled. – Leeresztette a karját és összecsukta a szárnyait. – Tudod, hogy én nem vagyok Eitriel.

Nimra szíve összeszorult a név hallatán. Annyi éve már, és még mindig érezte a fájdalmat. Már nem hiányzott neki Eitriel, de hiányzott az, amit a férfi elrabolt tőle, és gyűlölte a sebhelyeket, amiket rajta hagyott.

– Akárhogy is – jelentette ki, és fürgén oldalra lépett, amikor a férfi át akarta ölelni –, döntöttem. Nem kívánom még egyszer egy férfihoz kötni az életemet.

– Akkor én mi vagyok? – harsant fel egy durva férfihang az ajtóból. – Egy jelentéktelen játékszer?

4. fejezet

Nimra elképedve pillantott fel és meglátta azokat a fagyos, kék szemeket. A vámpírét, akinek egyáltalán nem lett volna szabad ott lennie.

– Ki ez?! – üvöltött fel ugyanabban a pillanatban Augustus.

– A férfi, akit Nimra választott – válaszolt Noel, és az angyal nő tudta, hogy a hangja szándékosan volt tiszteletlen és sértő.

Augustus méretes keze ökölbe szorult.

– Eltöröm azt a nyamvadt kis nyakad, vérszívó!

– Csak figyelj rá, hogy szét is tépd, különben meggyógyulok! – A vámpír hátralépett és küzdőállásba helyezkedett.

– Elég! – Nimra el sem tudta képzelni, hogy Noel mit akart ezzel elérni, de vele ráért törődni azután, hogy Augustust lerendezte. – Noel a vendégem – förmedt a másik angyalra – és te is az vagy. Ha nem tudsz civilizáltan viselkedni, ott az ajtó!

Augustus igazából a nőre mordult, ezzel elárulta, hogy milyen sok évet töltött Titus katonájaként hódítással és zsákmányolással.

– Én vártam rád, te pedig eldobsz engem egy ilyen vámpír szépfiúért?

Nimra tudta, hogy most dühösnek kellene lennie, de csak szeretetteljes ingerültséget érzett.

– Tényleg azt hiszed, nem tudok a táncos lányokból álló háremedről, amit a kastélyodban tartasz?

Az angyal férfiban volt annyi tisztelet, hogy meghajtotta a fejét.

– Egyikük sem ér fel hozzád.

– Zárjuk le a múltat! – Nimra megtámasztotta a tenyerét a férfi mellkasán, lábujjhegyre emelkedett, és egy csókot nyomott Augustus állkapcsára. – Eitriel mindkettőnk barátja volt és mindkettőnket elárult. Nem kell vezekelned helyette.

A férfi köré zárta az erős, vastag karjait.

– Te nem penitencia vagy számomra, Nimra.

– De életed értelme sem vagyok. – A kezével végigsimított a férfi jobb szárnyának repülőtollain. Meghitt gesztus volt ez, de nem érzéki. – Menj haza, Augustus! Az asszonyaid bizonyára már epekednek utánad.

A férfi morogva Noelhez fordult.

– Ha összetöröd a szívét, én összetöröm minden csontodat! – Azzal távozott.

Noel az angyal után nézett, amíg az eltűnt a szeme elől.

– Ki az az Eitriel? – kérdezte végül.

Nimra szemében harag lángolt, amikor a férfira meredt.

– Ehhez neked semmi közöd. – Hangosan bevágta a könyvtár ajtaját, ez ékes jele volt a hideg dühének. – Te egyetlen dolog miatt vagy itt.

Nagyon körültekintően fogalmazott, gondolta magában Noel, miközben nézte, hogy az angyal a kertre nyíló üvegajtóhoz lép és kinyitja azt. Ha hallgatózna is bárki, egyértelmű, hogy milyen következtetésre jut.

– Már mondtam, Noel – folytatta Nimra –, légy óvatos, nehogy túl messzire menj! Én nem egy királykisasszony vagyok, akit meg kell mentened.

Noel kilépett a kertbe a nő után, és egy szót sem szólt, amíg a patakhoz nem értek, aminek hűvös, tiszta vize átszelte a területet.

– Valóban nem – helyeselt, mert tudta, hogy túllépett egy bizonyos határt. Mégsem tudta rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen, mert egyáltalán nem sajnálta, hogy közbeavatkozott. – Érdekes udvartartása van – mondta inkább, amikor már biztos volt benne, hogy egyedül voltak. A lonc tömény illata megtöltötte a levegőt, bár Noel a tőnek nyomát sem látta sehol.

– Valóban? – Nimra hangjában még ott recsegett a düh jege. Leült ugyanarra a kovácsoltvas padra, amin korábban Noel ücsörgött, és kitárta a háta mögött a szárnyait. A topázrostok csillogtak a fényben.

– Fen az ön szeme és füle, már régóta – összegezte a megfigyeléseit a vámpír. – Amariyah-t csak azért változtatta át, mert Fen szíve nyugodtabb, ha tudja, hogy a lánya élni fog, miután ő meghalt.

Nimra válaszának semmi köze nem volt Noel következtetéseihez.

– Noel. Ezt az egyet meg kell értened. Én egy pillanatra sem tűnhetek gyengének.

– Megértettem. – Bele is halhat abba, ha sérülékenynek látszik. – Az azonban nem a gyengeség jele, ha egy farkast tart maga mellett.

– Egészen addig, amíg az a farkas nem akarja elszakítani a pórázát.

– Ez a farkas nem vágyik ilyesmire. – Noel leguggolt, és egy kavicsot kezdett forgatni az ujjai között, amit a víz simára csiszolt. Közben visszatért Fenhez és Amariyah-hoz.

– Mindig ilyen kedves az udvartartásának tagjaihoz?

– Fen sokkal többet kiérdemelt már, mint amennyit valaha kért tőlem – válaszolt az angyal, és közben azon tűnődött, vajon Noel valóban képes lenne-e az ő farkasa lenni anélkül, hogy magához akarná ragadni a hatalmat. – Szörnyen fog hiányozni, ha már nem lesz velem. – Látta, hogy ezzel a vallomásával meglepte a férfit. Az angyalok, főleg az idősek, akik elég erősek ahhoz, hogy egy terület urai legyenek, általában nem érzelgősek, nem a szívük irányítja őket.

– Van, akit te hiányolni fogsz, ha elmegy? Vannak ember ismerőseid, barátaid? – kérdezett rá, mert nagyon kíváncsi volt, mi rejlik a férfi kemény páncélzata alatt. Nem számított rá, hogy Noel válaszol is, és palástolnia kellett a meglepetését, amikor a vámpír mesélni kezdett. Erre csak évtizedek tapasztalata miatt volt képes: ha mást nem is, ennyit megtanult Eitriel mellett.

– Egy brit lápvidéken születtem – árulta el Noel, és a hangja megváltozott, régen elmúlt idők akcentusa hallatszott a beszédén.

Nimrát elbűvölte ez a hang.

– Mikor változtattak át? – kérdezte. – Már idősebb lehettél. – A vámpírok öregedtek ugyan, de olyan lassan, hogy a változásokat nem is lehetett észrevenni. Noel arcának érett vonásai ember korából maradtak.

– Harminckét évesen – mondta Noel. A tekintetével egy nagy dongó röptét követte a Nimra jobbján növő, gyümölcsöktől roskadozó szederbokor felé. – Azt hittem, más élet vár rám, de amikor rájöttem, hogy azt az utat elvágták előttem, úgy gondoltam, miért ne jelentkeznék vámpírnak. Soha nem hittem volna, hogy első próbálkozásra kiválasztanak.

Nimra oldalra billentette a fejét. Tudta, hogy az angyalok akár küzdöttek is volna egymással azért, hogy az udvarukhoz kössenek egy ilyen erős és okos férfit.

– Ez a másik élet… ebben egy nő is szerepet játszott?

– Mindig erre lyukadunk ki, igaz? – Noel szavai nem voltak keserűek. – Ő mást választott, én pedig nem akartam senki mást. Miután vámpírrá változtattak, vigyáztam rá és a gyermekeire, és az idők során lassan a régi szeretőből baráttá változtam. A leszármazottai nagybácsinak szólítanak, én pedig meggyászolom őket, amikor meghalnak.

Nimra elképzelte a széljárta, vad síkságot, ahol a férfi született, és úgy érezte, az tökéletesen illik Noelhez.

– Még mindig a lápvidéken élnek?

– Büszke népek, és talán még büszkébbek a földre, amit a sajátjuknak tudhatnak.

– És te?

– A lápvidék rabul ejti az ember lelkét – válaszolt a férfi, a szülőföldjének ritmusa sötéten és gazdagon lüktetett a szavaiban. – Én is visszatérek, ha magához szólít.

Nimrát magával ragadta, hogy bepillantást nyerhetett ennek az összetett személyiségnek a múltjába. Azon kapta magát, hogy a szárnyait még szélesebben kitárja, és élvezi, ahogy a louisianai napsütés lágyan simogatja a tollait.

– Miért tűnik el az akcentusod a hétköznapi beszélgetésekben?

A vámpír megvonta a vállát.

– Sok évet töltöttem a lápvidéktől távol, és csak néha látogattam oda vissza. – Eldobta a kavicsot és felegyenesedett; a több mint száznyolcvan centiméter magas, izmos férfi egyszerre ismét hivatalos hangra váltott.

– Fen, Asirani, Christian és Amariyah. Senki másnak nincsen ilyen közvetlen kapcsolata önnel?

– Van még egyvalaki – válaszolt Nimra. Tudta, hogy a pillanat varázsa elmúlt. – Exeter egy angyal, aki már több mint egy évszázada mellettem van. Ő inkább a nyugati szárnyban lévő szobájában szereti tölteni az idejét a tudományos könyvei felett.

– Ő is velünk vacsorázik?

– Megkérem, hogy csatlakozzon hozzánk. – Nehezére esett elképzelni a kedves, szórakozott Exeterről, hogy ártani akarna neki. – Rá nem gyanakodom. Persze senki másra sem.

– Jelen pillanatban nincs semmi, ami bármelyikük irányába terelné a gyanút, ezért senkit sem zárhatunk ki. – Noel karba tette a kezét és az angyal felé fordult. – Augustus. Mondjon többet róla!

– Nincs mit mondanom. – Nimra összezárta a szárnyait és felállt. – Egy barát, aki azt hiszi, hogy ennél több is lehet. Hogy nekem szükségem van arra, hogy ennél több legyen. Az ügyet ezzel le is zártuk.

Noel látta, hogy az angyal nem szokott hozzá, hogy bárki vallassa és tolakodó legyen vele.

– Nem hiszem, hogy az ügy Augustus szerint is le van zárva.

A nő rideg mosolyt villantott a vámpírra.

– Ahogy azt már korában tisztáztuk, ezek a dolgok kívül esnek a hatáskörödön.

– Egyáltalán nem. – Noel közelebb lépett az angyalhoz, a kezét csípőre tette. – A dühös és frusztrált férfiak néha buta, sőt, halálos dolgokra képesek.

A nő homloka apró ráncokba szaladt, miközben a kezével lesöpört egy fehér virágszirmot a válláról.

– Augustus nem. Ő elsősorban mindig is barát volt.

– Függetlenül attól, hogy ön mit hisz, az ő érzelmei nem csak barátiak. – Noel leplezetlen dühöt látott Augustus arcán, amikor ráébredt, hogy Noel látszólag milyen szerepet tölt be Nimra mellett.

Az angyal szája vonallá húzódott.

– Ez kérdéses. Augustus látogatóba jár hozzám, de nem volt itt, amikor az Éjfél a teámba került.

– Azt mondta, hogy bizonyos szolgálók hozzáférnek az ételéhez – jegyezte meg Noel. Közben érezte, hogy az ereit átjárja egy pompás, csábító illat, aminek a kerthez semmi köze nem volt. – Mégis egyértelműen csak a belső udvartartásának tagjai között keresi az árulót. Miért?

– A szolgálók emberek. Miért tennék kockára az életüket? – kérdezte az angyal látszólag őszintén értetlenkedve. – Már így is nagyon rövid az életük.

– Meglepődne, ha megtudná, mi mindenre képesek a halandók. – Noel a hajába túrt, hogy elfojtsa magában a kényszert, hogy az ujjai közé csavarjon egyet az angyal kékesfekete tincsei közül. Zavarta, hogy az angyal ilyen könnyedén vonzza őt magához, pedig három hónapja már senki sem törte meg a benne növekvő némaságot. Főként úgy, hogy még meg kellett ismernie az erőt, ami Nimrában rejlett, és amiből az angyal rossz hírneve származott. – Hány szolgálót kell számításba vennem?

– Hármat – tájékoztatta Noelt Nimra. – Violetet, Sammit és Richárdot.

Noel megjegyezte a neveket, majd megkérdezte Nimrától:

– Mik a tervei mára?

Az angyal nyilvánvalóan még mindig dühös volt, amiért a vámpír ellent mert neki mondani. Olyan tekintettel meredt rá, amiből sugárzott az uralkodói gőg.

– Ez ismét olyasmi, amiről nem kell tudnod.

Noel ugyan csak kétszázhuszonegy éves volt, de ezt az időt az arkangyal embereinek sorában töltötte, az utolsó évben pedig a közvetlenül a Hetek alatt szolgáló őrségben. Benne is volt egy nagy adag gőg.

– Lehet, hogy így van – szólt, és olyan közel lépett a nőhöz, hogy Nimrának fel kellett néznie rá. Tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz ínyére de én udvarias voltam és civilizált, és csak beszélgetést akartam kezdeményezni.

Nimra szemöldöke összerándult, de csak egy kicsit.

– Én azt hiszem, te soha nem voltál sem udvarias, sem civilizált. Szóval ne is próbálkozz, csak nevetségessé teszed magad.

Noel ezen annyira meglepődött, hogy elnevette magát. A hang érdes volt és szokatlan, a mellkasának izmai úgy feszültek meg, ahogy évek óta nem tették már.

Nimra hátrahőkölt Noel nevetésének erejétől; attól, ahogy átformálta a férfi arcát, felvillantotta a kék szemeit. Bepillantást nyert abba, milyen lehetett Noel a Menedékbeli események előtt: egy pajkosan csillogó szemű férfi, aki képes volt nevetni saját magán. így hát, amikor a vámpír a karját nyújtotta neki, ó belefűzte az övét.

A férfi testének forrósága átszivárgott a vékony ingen, aminek ujját a könyökéig felhajtva hordta, megérintette a nő bőrét; Noel izmai finoman feszültek és ernyedtek séta közben. Egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy angyal volt, négyszáz évvel idősebb a vámpírnál, hogy valaki az életére tört, és egyszerű nővé változott, aki egy jóképű férfival sétálgat. Egy férfival, aki egyre jobban lenyűgözte őt, a durva vonásai és más hibái ellenére is.

Három nappal később Noelnek már egészen pontos képe volt arról, hogyan működik az udvar. Kétségtelenül Nimra állt a középpontjában, de az angyal nem volt egy primadonna. Sőt, maga az udvar elnevezés is megtévesztő volt: itt nem tartottak minden este ünnepélyes vacsorákat, az udvartartás tagjai nem öltöztek ki, hogy másokban jó benyomást keltsenek, nem az volt a feladatuk, hogy csinosak legyenek, és behódoljanak másoknak.

Nimra udvara nagyon is gyakorlatias egység volt. Christian – aki az eltelt idő alatt egy cseppet nem engedett a Noellel kapcsolatos ellenszenvéből – irányította a mindennapi ügyeket, kezelte a befektetéseket, és gondoskodott az udvar vagyonáról. Néhány dologban Fen a segítségére volt, de a kettejük viszonya inkább hasonlított egy tanítvány és tanítómester kapcsolatára. Fen fokozatosan átadta a feladatait Christiannak, aki idősebb volt ugyan, de tapasztalatlanabb. Asirani ezzel szemben Nimra titkára volt a társasági ügyek intézésében.

– A legtöbb meghívást elutasítja – mesélte a második nap Noelnek a frusztrált vámpír és ez nagyon megnehezíti a dolgomat.

A más angyaloktól, magas rangú vámpíroktól és az uralkodó angyallal kapcsolatot kereső emberektől azonban rendíthetetlenül érkeztek a megkeresések, és ez sok munkát adott Asiraninak.

Exeter, a tudós éppen olyan volt, mint amilyennek Noel várta. Egy különcnek tűnő lény poros szürke, szanaszét álló hajjal, és lenyűgözően sárga, rézszín mintás szárnyakkal. Úgy tűnt, tíz centivel a föld fölött jár, de közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy az angyal hasznos tanácsokkal és információkkal látta el Nimrát az angyalpolitika kérdéseiben. Fen pedig a vámpír és ember lakosság ügyeinek lüktetésén tartotta az ujját.

Amariyah volt az egyetlen, akinek az apja gondozásán kívül látszólag semmi feladata nem volt.

– Fen miatt maradsz az udvarban? – kérdezte meg tőle Noel a ritka hivatalos vacsorák egyike után. Odakint álltak egy teraszon, a félhold ezüst fényében, a párás levegő zsongott körülöttük a rovarok és a folyó-delta sötét zúgásának hangjától.

A vámpírnő belekortyolt a borospohárban vöröslő vérbe, amely Noel érzékeit is felébresztette. De ő korábban már táplálkozott, ezért az éhsége nem volt sürgető, csak zúgott benne a vas erős ízének emléke. Korábban nem is foglalkozott volna a pohárban lévő vérrel, és a lány nyakának, csuklójának lüktetésére összpontosított volna, most azonban az egész teste hideg lánggal kezdett égni, ha csak belegondolt, hogy a száját valaki bőréhez érintse, hogy ilyen közel kerüljön valakihez. Ettől pedig az éhsége véglegesen elszállt.

– Nem – válaszolt a lány, kiöltötte a nyelvét és lenyalt egy vércseppet a telt alsó ajkáról. – Hűséggel tartozom Nimrának azért, ahogyan átváltoztatott, és bár nincs összehasonlítási alapom, mások azt mondják, ez jó terület. Hallottam más udvarokról szóló történeteket, olyanokat, amelyektől borsódzott a hátam.

Noel tudta jól, hogy ezek a történetek valószínűleg igazak is voltak. Sok halhatatlan idővel annyira elvadult, hogy az embereket és vámpírokat nem tekintették másnak, csak tárgyaknak, játékszereknek, amelyekkel szórakozhattak. Ők úgy uralkodtak, hogy a csontig hatoló rémületet a szadista fájdalomokozással vegyítették. Ezzel szemben Nimra alattvalói végtelen tisztelettel tekintettek ugyan uralkodójukra, de nem éreztek elevenjükbe maró félelmet, zaklatott idegességet.

Mégis… Egyetlen uralkodó sem tudta volna magától távol tartani az olyan kegyetlen hódítókat, mint Nazarach, ha volt benne akár egy cseppnyi kedvesség is. Emiatt Noel kétségbe vont mindent, amit eddig látott és tapasztalt. Lehet, hogy csak kijátszották őt ezek az ügyes ellenfelek, az angyal, akinek hat évszázada volt, hogy ezt a képességét tökéletesítse?

Amariyah közelebb lépett Noelhez, túl közel.

– Te is érzed, ugye? A sok hazugságot, ami körbevesz minket? – Már suttogott. – Az elhallgatott igazság nyomait. – Az illata gazdag és buja volt, forró és érzéki, finom másodlagos vonások nélküli.

A határozott illat jól illett a természetéhez: csupa szín és szex, a következményektől való félelem nélkül. Fiatal. Noel hozzá képest ősöregnek érezte magát.

– Új vagyok az udvarban – válaszolt, bár nagyon is nyugtalanította a lány kérdése, az abban rejlő utalások. – Tisztában vagyok azzal, mennyi mindent nem tudok még.

Amariyah ajkai éles, gonosz mosolyra húzódtak.

– És persze kedvében kell járnod az úrnődnek is. Nélküle neked nincs itt helyed.

– Én nem vagyok egy senki – jelentette ki Noel, és tudta, hogy mostanra valószínűleg már az udvar minden tagja a múltjában vájkált. Christian nyilvánvalóan ismerte a hátterét, de Noelnek az volt az érzése, hogy senkivel nem osztotta meg azt, amire rájött. Volt az angyalban valami merev becsületesség, amiből arra következtetett, hogy ő felette állt a pletykálkodásnak. De nem ő volt az egyetlen, akinek megvoltak az összeköttetései. A legvalószínűbb feltételezés az volt, hogy már mindenki ismeri a múltját, a jó és a csúf dolgokat egyaránt. – Bármikor visszatérhetek Raphael őrségébe.

A lány ujjai melegen és kedvesen végigsimítottak Noel állkapcsán.

– Miért jöttél el?

A férfi feltűnés nélkül hátrált egy lépést, belül visszaborzadt a nem kívánt érintéstől.

– Több mint egy évszázada teljesítettem a szerződésemben foglaltakat, de Raphael mellett maradtam, mert egy arkangyalnak dolgozni felvillanyozó érzés. – Hihetetlen dolgokat tett és látott a munkája során, és a képességeinek, intelligenciájának minden cseppjét ki kellett használnia, hogy a rá bízott feladatokat teljesíteni tudja. – De Nimra… különleges. – Ez szintén igaz volt.

Amariyah megpróbált könnyed hangon válaszolni, de a keserűség túl mélyen volt ott a szavaiban ahhoz, hogy azt el lehessen rejteni.

– Ő angyal. A vámpírok nem érnek fel az angyalok szépségéhez és bájához.

– Vámpírja válogatja – válaszolt Noel, a nyitott erkélyajtó felé fordult, és azon keresztül nézte a terem elé táruló látványát.

Asirani Christian karját simogatta, a felhívás félreérthetetlen volt. Mély indigószínű, aranyszegélyes quipaóban volt, a haját kifésülte az arcából, az élettel teli szépsége lenyűgöző ellentéte volt Christian majdnem savanyú eleganciájának.

A férfi lehajolt, hogy meghallgassa, amit a nő mondani akart neki, de a teste természetellenesen rideg és szigorú volt, az ajkát egyenes vonalba szorította össze.

– Nézd ezeket! – dörmögött Amariyah, és Noel megértette, hogy a nő követte a tekintetét. – Asirani mindig is próbálta meghódítani Christiant, de ő csak második lehet a sorban Nimra mögött. – A szavai mögött újra rejtett él volt.

– Asirani lenyűgöző nő. – Noel figyelte, ahogy az angyal kérlelhetetlen gyengédséggel lefejtette a karjától a vámpírnő kezét és elsétált. Asirani tekintete elkomorult, a dereka merevvé vált.

Amariyah megvonta a vállát.

– Bemenjünk?

A férfinak az volt az érzése, hogy a lány sokkal több támogatást és egyetértést várt tőle, mint amennyit végül kapott.

– Én még maradok egy kicsit.

Amariyah szó nélkül ott hagyta, a bokájáig érő, vörös selyemruhájának egy csillanásával már bent is volt a szobában. Noel látta, hogy odalép Asiranihoz, egyik kezét a nő vállára ejtette és megszorította. Ahogy Asirani lehajtotta a fejét, hogy beszélgetni kezdjen a másik vámpírral, Noel megérezte egy másik nő jelenlétét is. Összetett és sokrétű volt, egy vad orchidea Amariyah fehér rózsájához képest.

5. fejezet

Noel átnézett a terasz felett és Nimrát pillantotta meg. Az angyal kart karba öltve sétált Fennel a viruló éjjeli virágok között; az idős férfi járása lassúnak és félszegnek tűnt a nő kecses léptei mellett, a keze remegett a botján. Abból azonban, ahogy Nimra igazodott Fen öreges mozgásához, látszott, hogy a drágakőporral hintett barna szárnyú angyal és az élete alkonyán járó férfi gyakran sétált így együtt.

Az angyal lényének talányossága arra késztette a vámpírt, hogy lesétáljon a lépcsőn a kertbe, és elinduljon utánuk. Az utolsó lépcsőfokon azonban váratlan hang, nyávogás zaja állította meg. Ő jobban látott a sötétben, mint az emberek. Lehajolt és meglátta a reszkető Mimózát egy bokor alatt, melynek csillagszerű apró virágai éjszakára összezárták szirmaikat.

A bátor macska eddig még nem ment oda önszántából Noelhez, mióta a vámpír az udvarban lakott, most azonban nem mozdult, amikor a férfi lehajolt érte, tűrte, hogy felvegye és a testének melegéhez szorítsa.

– Fázol, öreglány? – dörmögte Noel, és egyik kezével simogatni kezdte. Az állat remegése nem szűnt, ezért a férfi kigombolta ingét, és Mimózát a meztelen mellkasára, a ruhája alá csúsztatta. A macska hozzádörgölte a fejét és összegömbölyödött. Már nem reszketett annyira. – Így ni. Noel tovább simogatta őt, miközben elindult arra, amerre Nimra és Fen eltűnt. Mimóza nagyon törékeny volt, a csontjai éppen olyan finomak, mint a gazdájáé. Furcsamód megnyugtató volt a karjaiban tartani az állatot. Noel hosszú idő óta először visszagondolt a gyermekkorára. Ő is tartott állatot, egy nagy, öreg kutyát, aki hűségesen követte őt mindenhová, amíg a teste bírta. Noel a lápvidéken temette el, és a könnyeivel áztatta felette a földet, amikor senki sem látta. Mimóza összerezzent a vámpír mellkasán, amikor Noel befordult egy kanyarban. Megérezte az úrnője illatát. A férfi egy holdfénytől ezüstös tavacskához ért. Nimra a víz túloldalán állt, éppen szemben a férfival. Lehajolt, hogy közelebbről megnézzen néhány szunyókáló virágot; a szél a testére simította a sötétkék ruháját, egy szerető gondosságával simítva végig a bőrét. Fen ezen az oldalon ült egy kőpadon, és csendes nyugalommal figyelte az angyalt – a tekintete teljes odaadásról árulkodott.

Nem Fen volt az, döntötte el Noel. Soha nem is gyanakodott túl erősen az öregemberre, nem gondolta, hogy ő tervezett volna merényletet, hogy ártalmatlanná tegye vagy megölje Nimrát, de az arckifejezés, amit aznap este Fen arcán látott, az utolsó kételyét is eloszlatta. Egyetlen férfi sem lenne képes így tekinteni egy nőre, majd végignézni, ahogy a fény kialszik a szemeiben.

– Erő, szív és bátorság – szólalt meg Fen anélkül, hogy megfordult volna. – Nincsen hozzá hasonló.

– Igaz. – Noel odalépett a férfihoz és leült mellé. Mimóza dorombolni kezdett. – Azt hiszem

– kezdte, de a tekintetét nem vette le az angyalról, aki még abban a pillanatban is mélyen megérintette őt el kell küldened Amariyah-t az udvartól.

Csendes sóhaj. Fen kezei megszorították a botot.

– Mindig is irigyelte az angyalokat, és én ezt soha nem voltam képes megérteni. Ő egy gyönyörű nő, majdnem halhatatlan, mégis mindenhol csak azt látja, amit nem kaphat vagy amit nem tehet meg.

Noel egy szót sem szólt, mert minden, amit Fen mondott, igaz volt. Lehet, hogy Amariyah felnőtt nőnek tartotta magát, de sok tekintetben csak egy elkényeztetett gyerek volt még.

– Néha már azt gondolom – folytatta az öreg hogy rosszul tettem, amikor megkértem Nimrát, hogy számítsa be a lányom szerződésébe azokat az éveket, amelyeket mellette töltöttem. Egy évszázadnyi szolgálat talán megtaníthatta volna, hogy értékelje azt, amivé lett.

Noel ebben egyáltalán nem volt biztos. Ő látta már, ahogy Amariyah Violet orra elé tart egy csésze kávét, közli a kis szolgálólánnyal, hogy hideg az itala, és szándékosan a földre önti elé az egészet. Más hasonló esetek is adódtak, amikor a lány azt hitte, senki sem látja. És ott volt az aznap esti beszélgetésük. Úgy tűnt, hogy az önzőség mélyen benne van a természetében, rendíthetetlenül, akár egy kőszikla. A kérdés, hogy ez halálossá tette-e őt.

– Szeretetből adtad neki ezt az ajándékot – válaszolt Noel Fennek.

Nimra eközben végzett a virágok nézegetésével és felegyenesedett, hátrapillantott a válla felett. Noelnek már ismerős volt az érzés, ahogy a bőre várakozón megfeszül az angyal tekintetétől. A kertbeli sétájuk óta nem érintették meg egymást, de Noel ráébredt, hogy – bár a kétségei a nő valódi természetével kapcsolatban nem múltak el – a teste már nem berzenkedett a bensőséges érintés gondolatától. Legalábbis akkor nem, ha erről a nőről volt szó.

Soha nem volt még angyal szeretője: nem volt elég jóképű ahhoz, hogy az angyalok, akik háremet tartottak, felkeressék őt, Noel pedig nagyon is örült ennek. Az angyalok legtöbbje különben is túl embertelen volt az ő nyers szexuális természetéhez képest. Nimra azonban teljesen más volt, mint bármely angyal, akivel valaha találkozott. Egy titokzatos rejtély, egy talány.

Nemegyszer látta már a kertben, ahogy az angyal az ujjaival művelte a földet. Egyszer-kétszer, amikor Noel félhangosan valami kevésbé emelkedett megjegyzést tett, Nimra szemei nem feddőn villantak rá: nevetés csillogott bennük. Most pedig, amikor a nő megkerülte a tavacskát, megállt mellettük és Fen vállára tette a kezét, a tekintetében olyan kíváncsiság bujkált, amilyent a vámpír nem várt volna egy Nimrához hasonló korú angyaltól.

– Elcsábítod a macskámat, Noel?

A férfi végighúzta a tenyerét a mély álomba merült Mimóza hátán.

– Ő az, aki elcsábított engem.

– Látom. – Egy erővel átszőtt megjegyzés. – De azt is látom, hogy az udvarom nő tagjaira meglehetősen nagy hatással vagy. Még Violet is elpirul, ha a közelébe mégy.

A kis szolgálólány az információk egész tárházának bizonyult, amikor Noel megkörnyékezte őt a konyhában és beszélgetésbe elegyedett vele. A másik két szolgálót akkorra már hátrasorolta a gyanúsítottak listáján, miután a toronybeli forrásait kihasználva finoman utánanézett a körülményeiknek. Semmilyen gyenge pontot nem talált Sammi és Richárd életében, amivel zsarolni lehetett volna őket, és hirtelen meggazdagodásuknak sem látta jelét. Az után a beszélgetés után pedig kétsége nem maradt afelől, hogy Violetnek sem volt semmi köze a gyilkossági kísérlethez. Nem úgy, mint Amariyah, a szolgáló valóban nyíltszívű és őszinte volt, annak ellenére, hogy milyen szörnyű volt a múltja.

A lány elmenekült otthonról a nevelőapja elől, aki túl nagy érdeklődést mutatott iránta. Az éhhalál küszöbén volt, amikor összeroskadt Nimra birtokának a szélén. Az angyal repülve járta be a területét, amikor meglátta Violetet; a karjaiban vitte haza. Gondoskodott róla, amíg a tini lány megerősödött, és amikor Violet húzódozott a gondolattól, hogy iskolába kell mennie, Nimra magántanítót fogadott mellé. Mindezért semmiféle szolgálatot nem várt egy ilyen fiatal lánytól, de a büszke Violet ragaszkodott hozzá, hogy megdolgozzon az ellátásáért. A délutánokat a tanulásra szánta.

– Imádom őt – mondta Violet Noelnek indulatos hűséggel. – Nincs olyan, amit meg ne tennék Nimra úrnőért. Semmi.

Noel most felnézett.

– Violet előbb fog rám támadni éjjel a sötétben, ha úgy gondolja, hogy veszélyt jelentek rád nézve, mint hogy flörtöljön velem.

Fen felkacagott.

– Ebben igaza van. Az a gyerek a földet is imádja, amin jársz.

– Mi nem vagyunk istenek, hogy imádjanak minket – jelentette ki Nimra aggodalmas arckifejezéssel. – Nem kívánnék tőle ilyesmit. Violetnek ki kellene tárnia a szárnyait, élnie kellene az életét.

– Olyan, mint egy kiskutya, akit befogadtál – mondta Fen, és a reszkető öklébe köhögött. – Kirakhatod, elküldheted világot látni, ő akkor is vissza fog hozzád térni. Ezért akár békét is hagyhatsz neki. Gyorsabban rá fog találni a boldogságra, ha gondoskodhat a tiedről.

– Milyen bölcs vagy! – Nimra nem próbálta meg felsegíteni Fent, amikor az öreg feltápászkodott.

Miközben maga is felállt, Noel megértette, hogy nem is örülne a segítségnek, sőt, el sem fogadná.

A visszaút lassú és csendes volt. Nimra ment elöl Fennel, a szárnya vége a füvet súrolta Noel előtt. A vámpír mögöttük sétált, és valahogy elégedettnek érezte magát, még ha nem is tudta volna pontosan leírni ezt az érzést. A párás, louisianai levegő, a békabrekegés, levélzizegés és Nimra lágy hangja – mindez egy buja tengerhez volt hasonlatos, amely körülölelte őt, és tompította lelke törött részeinek élét.

– Jó éjt, úrnőm – köszönt el Nimrától Fen, amikor az apró, külön álló házikóhoz értek, amelyben Amariyah-val lakott. Noelnek pedig ezt mondta: – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál. De én öregember vagyok már, és Amariyah csak utánam megy el innen, ha elmegy. Nimra szárnyai susogtak, amikor összezárta őket, mielőtt Noel mellett elindult a ház felé. Anélkül, hogy megbeszélték volna, elkerülték a fő csarnokot, és a privát épületszárny felé vették útjukat. Noel szobája Nimráé mellett volt, a számukra fenntartott részen.

– Amariyah-nak megvannak a maga hibái – szólalt meg végül Nimra, és kinyújtotta a karját, amikor Mimóza mocorogni kezdett, de az kétségtelen, hogy szereti Fent.

A vámpír óvatosan átnyújtotta neki a macskát.

Az állat boldogan dorombolni kezdett a gazdája ölelésében és újra elszunyókált. Noel begombolt néhány gombot az ingén, de a többit nyitva hagyta. Az éjszakai szellő lágyan simogatta a bőrét.

– Tudta, hogy Asirani szerelmes Christianba?

A nőfelsóhajtott.

– Reméltem, hogy ez csak fellángolás és elmúlik majd. – Megrázta a fejét. – Christiannak nagyon szilárd elvei vannak. Úgy hiszi, hogy az angyaloknak csak a saját fajuk tagjaival szabad párosodniuk.

– Aha. – Ez megmagyarázza, miért reagált annyira hevesen Noel érkezésére az angyal. – Elég kevesen osztják ezt a nézetét. – Főként, ha erős vámpírokról volt szó.

– Christian szerint az angyal-vámpír páros nem kívánatos, mert nem származhat belőle gyermek. Márpedig így is olyan kevés angyal születik.

Noel visszaemlékezett a Menedéken élő angyalgyermekekre. Annyira sérülékenyek voltak mind az ormótlanul nagy szárnyaikkal és pici lábacskáikkal. Gyöngyöző nevetésük állandó zene volt a hegyek között.

– A gyermek ajándék – helyeselt. – Ilyesmit ön… – Elharapta a mondatot, mert Mimóza fájdalmasan nyaffantott egyet.

– Bocsáss meg, kicsim – csitította Nimra és addig simogatta, amíg a macska újra le nem hajtotta a fejét. – Máskor nem szorítalak meg ennyire.

Noel ereiben meghűlt a vér. Amikor Nimra egy szót sem szólt, arra gondolt, annyiban hagyja a témát, de a lelkének egy lassan ébredező része arra ösztökélte, hogy tovább beszéljen az angyallal, hogy megismerje a titkait.

– Ön elvesztett egy gyermeket.

Noel hangjának gyengédsége volt az, ami feltépte az angyal lelkében a sebet

– Esélye sem volt, hogy gyermek lehessen belőle – mondta el Nimra. A szavak, akárha üvegszilánkok lennének, felsebezték a torkát, a vér a mellkasában gyúlt össze, ahogy akkor, régen a lábainál. – A méhem nem tudta megtartani őt, ezért elvesztettem, mielőtt igazán kialakulhatott volna. – Nem beszélt a halott gyermekéről az óta a szörnyű éj szaka óta, amikor a vihar lankadatlan dühvel tépázta a házat. Fen talált rá Nimrára, és eddig ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt. Eitriel egy hónappal azelőtt hagyta el az angyalt, miután szavaival kést döfött a szívébe.

– Sajnálom. – Noel keze a nő tarkójához simult, erősen és férfiasan simogatta őt, ahogy azelőtt Mimózát vigasztalta. De a férfi nem állt meg a nő nyakánál. A keze végigvándorolt a hátán, vigyázva, hogy ne érjen Nimra szárnyának belső oldalához. Az olyan bensőséges gesztus volt, amit csak az angyal engedhetett meg neki, ő magától nem tette volna.

Erősebben megnyomta a nő hátának alsó részét. Nimra felkapta a fejét, de Noel ahelyett, hogy meghátrált volna, hozzásimult az angyal testéhez. Mimóza mélyen aludt kettejük között. A férfinak semmi joga nem volt arra, hogy ilyen meghitten ölelje Nimrát, hogy megérintsen egy nagyhatalmú angyalt. Nimra azonban nem állította meg.

Hosszú ideje nem ölelte már senki. Most a fejét a férfi mellkasára fektette, hallotta az erős, egyenletes szívverését. Tekintetét a hold ezüst fénye felé emelte.

– A hold sötét volt azon az éjjelen – mesélte. Az emlék beleivódott minden sejtjébe, hogy örökre vele maradjon. – A levegőt a vihar sikolyai hasogatták, a szél fákat döntött ki és háztetőket sodort el. Nem akartam, hogy a babám ebben a sötétben hagyjon el engem, de nem tehettem semmit.

Noel erősebben szorította magához Nimrát, a karja a nő szárnyához ért, de nem hőkölt hátra, pedig minden vámpír tudta, hogy az angyalok nem szeretik, ha bárki megérinti a szárnyukat. Ezt csak azoknak engedték meg, akikkel bensőséges viszonyban voltak. Nimra lelkének egy kis része, amelyikben a világot uraló faj arroganciája is lakozott, megsértődött. A lelke nagyobbik része azonban némán bár, de örült annak, hogy Noel nem volt hajlandó követni a szabályokat egy olyan helyzetben, amelyben azok nem lennének hasznosak.

– Nekem sem született gyermekem – szólalt meg Noel, miközben a szabad kezével a nő haját simogatta –, és tudom, most már nem valószínű, hogy valaha is lesz.

– Nem valószínű, de nem is lehetetlen. – A vámpíroknak az átváltozás után durván kétszáz évig születhetett még gyermekük, ezek a kicsik halandók voltak. Noelt kétszázhuszonegy évvel ezelőtt változtatták át, de Nimra hallott már egy vagy két gyermekről, akik ilyen hosszú idő után fogantak. – Szeretnél gyermeket?

– Csak akkor, ha szerelemből születik. – Noel ökölbe szorította a kezét az angyal hajában. – És most is vannak gyermekek, akiket a saját családomnak tekintek.

– Igen. – A mocsár felett zengő gyereknevetés képzete kissé könnyített az angyal fájdalmán. – Azt hiszem, szeretnék egyszer egy kis időt tölteni velük.

– Elviszem önt, ha kívánja – nevetett fel Noel. – De figyelmeztetnem kell, nagyon vad népség az. A kicsik valószínűleg meg akarják majd húzogatni a szárnyát és elvárják, hogy a legkisebb ürügy alapján is megszeretgessék őket.

– Kínszenvedés lesz.

A férfi újra elnevette magát, a mellkasa zengett Nimra arca alatt.

– Nem alszol, Noel – törte meg a hosszú-hosszú csendet Nimra, miután sokáig némán hallgatta férfi szívének nyugodt lüktetését, érezte testének melegét maga körül. – Hallom, ahogy a folyosón jársz.

Első éjjel azon tűnődött, vajon Noel mért nem hagyja el az épületszárnyat, és miért nem megy ki a kertbe. Csak ezután ébredt rá, hogy a vámpír pontosan úgy viselkedik, mint az állat, amely után elnevezte őt: a farkas. A gyilkosnak először őt kellett volna megölnie, hogy elérje Nimrát. Kettejük közül ő volt ugyan az erősebb, de a férfi tette mégis megnyugtatta, bizalommal töltötte el. Olyan megnyugvással, amelyet az Éjfél elvett tőle.

– A vámpíroknak kevés alvásra van szükségük – válaszolt a férfi. A hangja távolinak tűnt, pedig továbbra is a karjaiban tartotta Nimrát.

Az angyal tudta, hogy nem ez az ok, amiért úgy jár fel és alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat, de úgy döntött, nem szól egy szót sem. Túl sok határt átléptek már aznap este, és ennek meg is lesznek majd a következményei, amelyekre azonban még egyikük sem készült fel.

Nimra szíve másnap szakadt meg újra. A könyvtárban dolgozott éppen, ellenőrizte a szerződéseit, hogy rájöjjön, az udvarában ki az, aki valamilyen módon hozzájuthatott az Éjfélhez. Ezt egyszer már megvizsgálta, de Noel megkérte őt, hogy újra nézze át a papírokat, hátha ezúttal valami nyomra bukkan. Ekkor robbant be a szobába Violet könnyáztatta arccal.

– Úrnőm! Mimóza…

Nimra már meg is kerülte az asztalt, mire Violet ezt a két szót kimondta.

– Hol?

– A kertben, a terasz mellett.

Az volt az öreg macska kedvenc napozóhelye. Nimra végigsuhant a folyosókon és kiszaladt a teraszra. A lépcső mellett ott guggolt Noel és Christian, a vámpír karjában ott feküdt valami, és az angyal szíve összeszorult, amikor felismerte, mi volt az. A gyászát valamelyest mérsékelte a tudat, hogy Mimóza hosszú és boldog életet élt.

Christian felpillantott, majd a levegőbe emelkedett és leszállt a teraszon, Nimra előtt.

– Úrnőm, talán jobb lenne, ha.

De Nimra már át is libbent a férfi feje felett, szélesre tárt szárnyakkal. A fájdalma valami furcsa rettegéssé, riadtsággá változott, amikor felfogta, hogy megpróbálják őt távol tartani a macskától. Az első dolog, amit észrevett, amikor földet ért Noellel szemben, a férfi karjáról csüngő szürke farok volt.

– Elkéstem.

Ekkor halk nyávogást hallott. Előreugrott, hogy átvegye Mimózát a vámpírtól, Noel pedig szó nélkül odaadta neki az állatot. Amint a gazdája karjaiba került, Mimóza megnyugodott. A feje az angyal mellére nehezedett, ő pedig dúdolt neki. Öt néma perc múlva Nimra szeretett, régi társa elment.

A nő a könnyeivel küzdött, de egy nagyhatalmú és felelősségteljes angyal nem tűnhetett gyengének senki előtt. Felemelte a fejét, ekkor látta meg a dühtől szikrázó, kék szemeket.

– Mi az, amit tudnom kell?

6. fejezet

Noel a földön, a macska kedvenc napozóhelye mellett heverő húsdarabra intett.

– Meg kell még győződnünk erről, de én úgy hiszem, mérgezett. – Ezután megmutatta a nőnek a helyet, ahová szegény Mimóza hányt, miután evett a húsból.

– Violet!

A szolgáló egy műanyag zacskóval a kezében leszaladt a lépcsőn. Noel elvette tőle, és beletette a húsdarabot.

– Majd én elintézem – mondta, amikor a lány el akarta venni tőle a bizonyítékot.

Violet bólintott, majd tétovázott egy kis ideig, azután felszaladt a lépcsőn.

– Készítek úrnőmnek egy teát.

Tea nem csillapíthatta Nimra haragját, de az angyal nem akarta beszennyezni Mimóza emlékét. Drága, öreg barátjával a karjában elindult a kertek déli részébe, a vad csodaországba, amely a macska kedvenc játszótere volt, mielőtt az idő elragadta. Hallotta a két férfihangot a háta mögött, és megértette, hogy bármi volt is a vita tárgya, Noel nyert, mert kisvártatva a vámpír jelent meg mellette.

De Noel egy szót sem szólt, amíg Christian le nem szállt mellette egy ásóval a kezében. A vámpír elvette tőle a szerszámot, mormogott neki néhány szót, mire az angyal suhogó szárnyakkal elrepült. A nő meg sem próbálta felfogni a szavaikat, minden figyelmét arra fordította, hogy a lehető leggyengédebben ringassa Mimóza testét.

– Hű társam voltál – suttogta neki elszoruló torokkal –, hiányozni fogsz.

Sokan, halandók és halhatatlanok egyaránt bolondnak tartották volna a nőt, amiért ennyi szeretetet fecsérel egy rövid életű lényre. Nem értettek semmit.

– A halhatatlanok – magyarázta Nimra Noelnek, miközben a déli kerthez közeledtek – olyan sokáig élnek, hogy idővel óhatatlanul belefáradnak, és a szívük megkeményedik. Néhányunk számára a kegyetlenség és a kínzás az egyetlen, ami érzelmeket ébreszthet még bennünk. – Nazarach, Atlanta és hozzákapcsolt részek uralkodója ilyen volt, az ő otthonát folyamatosan sikoltások töltötték meg.

– Az állatok ártatlanok – tette hozzá Noel minden hátsó szándék nélkül. – Ha valaki egy állatot szeret, azzal a saját szívének jóságát táplálja.

Nimrát egyáltalán nem lepte meg, hogy a férfi megértette a gondolatát.

– Annyi mindent tanultam tőle!

Nimra befordult a kanyargós ösvényen, amely a macska kedvenc, rejtett kertjébe vezetett. Hallotta, ahogy Noelnek elakad a lélegzete, amikor a férfi meglátta a vadrózsák és vadvirágok kusza tömegét, a gyümölcstől terhes hikoridió– és egyéb fákat, a majdnem járhatatlanná benőtt ösvényeket.

– Nem is tudtam, hogy ez itt van. – A vámpír kinyújtotta a kezét és megérintett egy feltűnő, fehér rózsát.

Az angyal tudta, hogy Noel nem meglepődött, hanem elcsodálkozott. Ahogyan a fiatal macskában, ami Mimóza valaha volt, benne is volt egy kevés vadság.

– Azt hiszem, Mimóza élvezni fogja, hogy része lehet a kertnek. – A nő hangja reszelős volt, mintha a torka dörzspapírból lett volna.

Noel követte a nőt a kanyargó ösvényeken, amíg egy nagy liliomfa védelmező árnyékába nem értek. A fa kiállt már sok vihart, szelet és az idő múlását is. Noel ásni kezdett ott, ahol az angyal megállt. Nem tartott sokáig, amíg kiásott egy akkora lyukat, amelybe Mimóza teste belefért, de a vámpír ahelyett, hogy intett volna az angyalnak, hogy beleteheti a macskát, egy virágos bokorhoz lépett. Telerakta a tenyerét a színes szirmokkal, majd visszament és kibélelte velük az apró sírt.

Nimra nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. A cseppek végiggurultak az arcán, miközben Noel még kétszer fordult. Mire végzett, a sír alját rózsaszín, fehér és sárga sziromszőnyeg borította, frissen és tisztán, mint az újonnan hullott hó. Nimra letérdelt, egy csókot lehelt a macska fejére, és a lyukba fektette Mimózát.

A virágszirmok végigsimítottak a bőrén, amikor a kezét kihúzta Mimóza alól.

– Hoznunk kellett volna valamit, amibe becsavarhatjuk őt.

– Azt hiszem – válaszolt Noel és még több szirmot szórt az állatra – neki ez jobban tetszene így. Jobban illik egy olyan macskához, aki szeretett szabadon kalandozni, nem gondolja?

Az angyal bólintott. A háta mögé nyúlt és kihúzott néhány tollat a szárnyából.

– Amikor kicsi volt – mesélte Noelnek Mimóza nagyon szeretett a szárnyaimmal játszani. Amikor nem figyeltem, mindig megpróbált elcsenni egy-egy tollat.

– Sikerrel járt?

– Néha. – A nő bágyadtan felnevetett. – Olyankor úgy szaladt, mint a szél. Soha nem jöttem rá, hová rejtette a tollaimat. – Ezekkel a szavakkal a macska mellé fektette a repülőtollakat, majd újabb sziromtakaróval borította őt be. – Ég veled, kicsi!

Noel földdel fedte be a sírt, Nimra pedig még több szirmot szórt rá. A férfi egy követ talált a kertben, amit az állat fejéhez állítottak. Ezután hosszú percekig álltak ott némán, míg Nimra a szél leheletfinom suhintását meg nem érezte. Ekkor halkan felsóhajtott, majd megfordult és Noel mellett elindult visszafelé.

A férfi a vállára tette a kezét.

– Várj! – Az ásót a combjának támasztotta és a hüvelykujjaival letörölte a nő arcáról a könnyeket. – Tessék – suttogta. – Most már újra Nimra vagy: erős, kegyetlen és könyörtelen. Az angyal a vámpír karjához érintette az arcát. Nem emlékeztette őt, hogy nem a szeretőjének, hanem a farkasának szegődött, amikor Noel átfogta a tenyerével az arcát, amikor az ajkát az ajkához érintette. Csak hagyta, hogy Noel a szájába zárja az ajkát, hogy megmelengesse a szívét férfiasságának vad, durva forróságával.

Amikor a férfi felemelte a fejét, Nimra megmarkolta az ingét.

– Még, Noel! – Majdnem parancs volt ez.

A vámpír megrázta a fejét és olyan gyöngéden simított ki a nő arcából egy hajtincset, amilyet az angyal még egy szeretőjében sem tapasztalt.

– Nem foglak kihasználni. Ma a barátod vagyok.

– Fen évtizedek óta a barátom – vágott vissza Nimra, miközben a karját a férfiéba kulcsolta –, de ő soha nem engedte meg magának, hogy a száját az enyémre tegye.

– Én nyilvánvalóan kicsit másfajta barát leszek.

A könnyed szavak megnyugtatták a nőt, mire a fő kertbe értek, Nimra újra New Orleans és környékének uralkodója volt: kemény, erős és sebezhetetlen.

– Ki fogod deríteni, ki bántotta Mimózát – parancsolt rá Noelre és elmondod nekem. – Nem lesz kegyelem a tettes számára.

Miután visszakísérte a dolgozószobájába Nimrát, Noel első dolga volt, hogy megkeresse Violetet. A szolgáló egy sokatmondó pillantást vetett rá korábban, amikor átadta neki a műanyag zacskót. A tartalmát a vámpír korábban Christianra bízta, hiszen neki Nimra mellett kellett maradnia, míg eltemették Mimózát.

Három lépést sem kellett azonban tennie a privát szárny folyosóján, máris szembetalálkozott Violettel. A lány teát hozott egy tálcán.

– Láttam, hogy Nimra úrnő visszatér – mondta aggodalmas arckifejezéssel. – Bevigyem…?

– Majd én. – Noel átvette tőle a tálcát. – Te várj meg itt!

A szolgáló gyorsan bólintott, de Noel addigra már be is lépett Nimra szobájába. Az angyal az ablak előtt állt, háttal az ajtónak. A férfi a dohányzóasztalra tette a tálcát, a nő háta mögé lépett, kezét a vállára tette.

– Egyél valamit!

– Még nem, Noel.

A vámpír megértette, hogy ez az erős nő, akinek elég jó a szíve ahhoz, hogy egy gyenge és védtelen teremtményt szeressen, egyedül akar gyászolni, ezért finoman végigsimított Nimra haján és magára hagyta őt.

Violet egy falmélyedésbe bújva várt rá odakint, a tekintete rémült volt.

– Noel, ha ő meglát itt, tudni fogja!

– Ki? – kérdezte a vámpír, bár magától is ki tudta találni.

– Amariyah. – A fiatal lány szorosan maga köré fonta a karját.

– Azt hitte, senki nincs a konyhában, mert én mindig elbújok, ha a közelembe jön. Annyira rosszindulatú! – Izgatottan nagy levegőt vett.

– Láttam, ahogy elvitte a húst, és bár furcsállottam a dolgot, igazából nem aggódtam emiatt.

– Köszönöm, Violet – szólt Noel és biztos volt benne, hogy a lány igazat mondott. – Soha nem fogja megtudni senki, hogy te árultad el.

A szolgáló felvonta a vállát.

– Ha kell, én az egész udvar előtt is tanúskodom és megesküszöm erre. Először Királynő halála, most pedig Mimózáé, ilyen gyorsan egymás után. Az úrnőmnek biztosan megszakad a szíve. Sokan azt mondják, nincs neki olyan, de én tudom, hogy van.

Noel még hosszú percekig állt ott a folyosón, és végiggondolta, milyen következményekkel járhat a lány állítása. Bármennyire is bízott abban, hogy Violet az igazat mondta, nem volt más bizonyítéka, csak az ő szava egy vámpíré ellen, aki ráadásul az udvar legjobban tisztelt tagjának lánya. Amariyah könnyen a szolgáló ellen fordulhatott és meggyanúsíthatta őt ugyanezzel.

Már sötétedett, amikor Noel eldöntötte, hogy mit fog tenni. Kilépett az épület privát szárnyából, de nem a fő étkező felé vette az útját, hanem Fen házikója irányába. Jól gondolta, Amariyah is otthon volt az apjával. Fen meghívására leült az öreggel, és egy ideig mindenféléről beszélgettek.

Amikor Mimózára terelődött a szó, Noel szúrósan Amariyah-ra nézett.

– – Pontosan tudom, hogy ki áll e mögött a gyáva tett mögött. – Meg sem próbálta leplezni a megvetését. – A kérdés csak az, hogy a tettes mennyire nehezíti meg a dolgomat.

Amariyah arca hirtelen falfehér lett. Egyértelmű volt, hogy megértette a fenyegetést. Ha volt benne valami tiszta és igaz, akkor az az apja iránt érzett szeretet volt. Amariyah könyörögve nézett Noelre, hogy ne leplezze le Fen előtt, és mivel Noel nem akart fájdalmat okozni az öregnek, nem váltotta be a ki nem mondott fenyegetést, és néhány perc múlva elbúcsúzott.

– Sétálok egy kicsit Noellel, papa – jelentette be a vámpírnő. Ahogy felállt, ragyogó lila ruhája, melynek anyaga légiesen könnyednek tűnt, meglebbent a szélben. Az egyszerű szabású ruha szabadon hagyta a lány karját, játékosan simogatta a bokáit.

– Menj csak! – kuncogott Fen. – Csak tartsd észben, hogy ez a férfi már egy angyalé. Ne is próbálj a tilosban vadászni!

Amariyah rideg mosolyából ítélve a lánynak egyáltalán nem tetszett, ha a rangsorban elfoglalt helyére emlékeztették, de hangja könnyed volt, amikor válaszolt.

– Ennyire butának azért ne nézz engem! Egy vagy két agysejtem még maradt.

Ez a visszavágás egy szakadozott kacajra fakasztotta Fent, az öreg mellkasából azonban olyan zörgő hang tört fel, amely nagyon nyugtalanította Noelt.

Amariyah máris az apja mellett termett.

– Papa!

Fen elhárította a segítséget.

– Menj, Amariyah.

– Orvost kellene hívnunk – javasolta Noel, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy Fen ilyen nehezen kap levegőt.

Az öreg csak nevetett rajta.

– Egy orvos sem tud mit tenni az öregség ellen. Én már egy vénember vagyok, vén testben. Amikor a lány habozott, Fen intett Noelnek, hogy vigye ki. Noel szíve szerint ragaszkodott volna az orvoshoz, de egy pillantás Fen arcára elég volt, hogy megértse: eleve vesztett csata lett volna, ha próbálkozik. Az öreg teste gyenge volt ugyan, de az akarata erős, mint az acél. Ez pedig tiszteletet érdemelt.

– Viszlát, Fen – biccentett Noel az idős embernek, majd Amariyah-val együtt kilépett az ajtón. A lány szótlan maradt, míg az üdén zöldellő kert mélyére nem értek. Merev háttal, bizonytalanul lépkedett a férfi mellett.

– Honnan tudtad, hogy én voltam az? – szólalt meg, amint egy félreeső részre értek és megálltak egy bütykös, öreg, sötétbarna barkás fa ágai alatt.

– Az nem számít. A kérdés az, hogy miért tetted.

A lány kecsesen felvonta a vállát, szépségét azonban eltorzította ingerült arckifejezése.

– Mit érdekel az téged? Az úrnő úgyis kivégez majd, amiért véget vetettem az ocsmány, vén szörnyeteg szenvedéseinek, és újra minden szép és jó lesz az ő tökéletes kis világában.

Noel látta már, mennyire ellenséges Amariyah Nimrával, látszólag minden ok nélkül, de a lány lelketlensége meglepte.

– De miért? – kérdezte újra, miközben elkapott egy föld felé hulló levelet a levegőben.

A lány felszisszent és rászegezte remegő ujját.

– Ő örökké fog élni, én meg nézhetem, ahogy az apám meghal! – Mintha valaki ököllel csapott volna a szívébe. – Az apám megkérte, hogy őt is változtassa át, de Nimra elutasította! Mostanra remegő öregember lett belőle, akinek bármelyik nap az utolsó lehet, és minden levegővétellel fájdalmai vannak.

Ugyan Noel nem tudta pontosan, hogyan választották ki az angyalok az embereket, akiket vámpírrá változtattak, de elég hosszú ideig szolgált Raphael őrségének magas rangú tagjaként ahhoz, hogy megértse: a kérdés eldöntésében szerepet játszott az, hogy az alany biológiailag megfelel-e erre. Abból pedig, amennyit Fen és Nimra viszonyából látott, egyértelmű volt számára, hogy Nimra átváltoztatta volna Fent, ha tehette volna.

– Az apád tudja, hogy így érzel? – kérdezte és egy sima, zöld levelet morzsolgatott az ujjai között.

A lány arca dühtől eltorzult maszkká változott.

– Ő imádja Nimrát! Szerinte bármit tesz az a ribanc, csak jó lehet. Hiába haldoklik, még ezért sem vádolja őt! Azt mondta, vannak dolgok, amiket nem tudok. Ezzel mentegeti!

Lehetetlen volt nem szánni Amariyah-t a pusztító indulata miatt, ettől azonban a bűne nem lett kevésbé súlyos.

– És az Éjfél?

– Milyen éjfél? Éjfélkor nem csináltam én semmit! – csattant fel élesen a lány. – Már hajnalodott, amikor a húst adtam a macskának. Tessék, itt a beismerés, amire annyira vágytál. Most vihetsz a gazdádhoz, aki a pórázodat rángatja.

A csípős megjegyzésnek semmilyen hatása nem volt Noelre. A lánnyal ellentétben ő pontosan tudta, kicsoda és hol a helye, és értette, hogy egy angyal sem küzdhet egyedül, még ha Nimra ezzel nem is értett egyet.

Raphaelnek ott voltak a Hetek tagjai, Nimra mellett pedig mostantól ő fog állni. Mert Noel, minden titok ellenére egyre jobban meg volt győződve arról, hogy amit lát, az a valóság, és Nimra kegyetlenségének híre csupán okosan felépített látszat.

Ahelyett, hogy a privát szárnyba kísérte volna Fen lányát, Noel a földszinti könyvtárterembe vitte. Útközben találkozott Christiannal, és megkérte az angyalt, hogy figyeljen rá, hogy ott is maradjon.

– Úgy nézek én ki, mint egy szolgáló? – kérdezte fagyos hangon Christian.

– Ennek itt most nincs semmi értelme.

Az angyal összevonta a szemöldökét és bólintott.

– Őrt állok.

Nimra ámultan, hitetlenkedve rázta a fejét, amikor Noel felfedte előtte a tettes kilétét.

– Tudtam, hogy neheztel rám, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes.

– Biztos vagyok viszont abban, hogy az Éjfélhez neki semmi köze nincs – folytatta Noel gyakorlatias hangon, de Nimra szemében a legsötétebb düh villanását látta. – Őszintén zavarodottnak tűnt, amikor szóba hoztam előtte.

Ridegség fagyasztotta jéggé a vért Nimra ereiben.

– Ezek szerint az udvaromban ketten is gyűlölnek engem. Ez meglehetősen rossz fényt vet az emberismeretemre, nem gondolod?

– Ennek az udvarnak szíve van, ami a legtöbb angyal udvartartásából hiányzik. – hangzottak az erős szavak a farkastól. – Ne hagyd, hogy Amariyah és a hozzá hasonlók lerombolják azt, amit felépítettél! – Kinyújtotta az angyal felé a kezét.

És várt.

– Nem tűnhetek gyengének.

Az angyal mégis felemelte és a férfi testének nyers melegébe ejtette a kezét, mert emberinek szerette volna érezni magát, még ha csak egy pillanatra is, mielőtt szörnyeteggé kellett változnia. Noel a nő kezét ujjai közé zárta. Birtoklási vággyal teli, apró gesztus volt ez. Nimra várta, vajon a férfi ki akarta-e fejezni az összetartozásukat most, amikor ő azt nem fogadhatta el, de Noel azonnal elengedte őt, amint kiértek a folyosóra, ahol mások is megláthatták őket. Tiszta, kék szemekkel figyelte, ahogy Nimra újra uralkodónővé változik.

– Fen tudja? – kérdezte az angyal, és nem akarta, hogy a barátjának ilyen fájdalmat kelljen átélnie.

– Én nem mondtam el neki.

Nimra bólintott.

– Jó.

Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg a könyvtárba nem értek. Christian némán, feszülten biccentett Noelnek, mielőtt távozott. A vámpír becsukta maguk mögött a könyvtár ajtaját és megállt előtte, háttal az angyalnak, aki a mogorva Amariyah-hoz lépett, a tobozokkal és száraz virágokkal megrakott, sötét csempés kandalló elé. Violet készítette elő így a tüzet.

Amariyah szólalt meg először, mielőtt Nimra bármit mondhatott volna.

– Az apámnak ehhez semmi köze nem volt.

– Fen iránti hűséged a javadra szolgál – Nimra figyelt, hogy a hangja semmit se áruljon el de ezt a tettet még az ő kedvéért sem hagyhatom büntetlenül. – Nem akart kegyetlenkedni, de könyörületes sem lehetett, egy Amariyah-hoz hasonló vámpír ebben a gyengeség jelét láthatta volna, ez pedig még romlottabb tettekre sarkallhatta volna őt. – Kioltottál egy életet. Apró életet, kis lángot, de mégis gyilkosság volt.

Amariyah keze ökölbe szorult áttetsző szoknyája oldalán, feszesre húzta a ruhaanyagot a combjain.

– Ezzel megmagyarázhatod majd az apámnak az én halálomat. – Keserűen felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy ezt is el fogja neked nézni, ahogyan azt is, hogy ő is miattad fog meghalni. Nimra szíve elszorult a fájdalomtól, de az érzelmei nem látszottak meg az arcán. Évszázadok alatt megtanulta, hogy szükség esetén hogyan rejtse el a valódi énjét. – Nem fogsz meghalni – jelentette ki az erős, sötét szíve mélyéről származó hideg hangon. – Legalábbis nem kellene meghalnod, hacsak nem tettél olyan szörnyűségeket, amikről nem tudunk.

Amariyah szemében most először valódi félelem villant, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek.

– Mit fogsz tenni velem? – kérdezte, és ebben benne volt a felismerés, hogy Nimrát nem véletlenül félték még a legerőszakosabb angyalok is.

Nimra odalépett a lányhoz és megérintette a kezét. Végtelenül gyengéden, ebben az érintésben azonban olyan szörnyű fegyver rejlett, amelynek egy villanásától is remegő ronccsá változott az angyal minden ellensége.

– Ezt.

Noel nem látott és nem érzett semmit, Amariyah azonban remegni, majd vonaglani kezdett, a teste a rángó végtagok és vacogó fogak vad kakofóniájával a földre rogyott. Kis idő múlva megnyugodott ugyan, de a tekintete merev maradt, a szájából halk nyöszörgés hallatszott, a csontjai pedig úgy reszkettek, mintha a legkínzóbb hideg járta volna át őket.

– Akárhányszor ezt teszem – nézett háborgó tekintettel a földön fekvő lányra Nimra –, valami meghal bennem.

Noel felemelte a vadul remegő Amariyah-t, a kanapéra fektette, és betakarta őt egy kasmírtakaróval, amit a háttámláról húzott le.

– Egy kicsit vérzik, úgy tűnik, elharapta az ajkát – Noel egy dobozból papír zsebkendőt vett elő és letörölte a lány száját –, de ettől eltekintve a teste, úgy tűnik, sértetlen. – Egy pillanatra úgy érezte, mintha megértette volna, mi rejlik Nimra hírneve mögött, de a felismerés el is illant, mielőtt felfoghatta volna.

Nimra egy szót sem szólt, csak a szárnyait a csillogóra lakkozott fapadlón maga mögött vonszolva az udvarra néző, nagy ablakhoz lépett. Noel nem tudta, nem akarta magára hagyni őt, amikor ennyire egyedül volt, ennyire eltávolodott mindentől. Odalépett az angyal mellé, de a nő ellenállt, amikor a vámpír a nyaka oldalához érintette a kezét, hogy a mellkasára vonja őt.

– Ezért fél tőlem Nazarach – mormolta maga elé, de ennél többet nem mondott. Kérdezősködhetett volna még, de a férfi úgy döntött, inkább csak ott marad, mellette. Tudta ugyanis, hogy az angyal nem fog ellágyulni, nem fog megtörni, amíg az ügyet le nem zárta. Ő maga vezekel, gondolta Noel, pedig Amariyah volt az, aki szenvedést okozott.

7. fejezet

Amariyah csak két nap múlva ébredt fel. Nimra tisztelte annyira Fent, hogy megparancsolta: semmit nem tudhat meg arról, ami történt. Christiant és Violetet is megeskette, hogy megtartják a titkot. Noel nem tartott attól, hogy bármelyikük is megszegi a szavát: a szolgálólány végtelenül hű volt az angyalhoz, Christian pedig, a féltékenysége ellenére becsületes volt. Fennek azt mondták, hogy a lányát Nimra egy küldetéssel bízta meg, ami miatt el kellett hagynia az államot, és hogy Amariyah valószínűleg nagyon fáradt lesz, amikor visszaérkezik. Noel a vámpírlány mellett volt, amikor felébredt. Amariyah tekintete üres volt, a csontjai élesen kirajzolódtak a sápadt, élettelennek tűnő bőre alatt.

– Nimra az utcára tett volna bárki mást, aki hasonló bűnt követ el – mondta neki Noel – de mivel az apád nem tudja, mit tettél, te itt maradhatsz. De elég egy rossz lépés – figyelmeztette és én magam gondoskodom a halálodról.

Ez kemény kijelentés volt, de Noel már csak Nimrához volt hű; és – ami még ennél is fontosabb

– értette, hogy minden vámpír lelkében egy ragadozó lakik. Noel látta Amariyah-ban a sötétséget, hiszen a lány örömét lelte abban, hogy másoknak, védtelen lényeknek fájdalmat okozzon.

A lány meghallhatott ebből valamit a férfi hangjában, de az is lehet, hogy csak a büntetésének visszhangja okozta, de rémület ült ki az arcára.

– Csak az apám miatt vagyok még itt – suttogta rekedt hangon. – Abban a pillanatban eltűnök ennek a szörnyetegnek az udvarából, hogy ő elhagy engem.

Nimra a nappalijában ült, és figyelte, ahogy Amariyah a házikójuk felé támolyog az esti szürkületben. Christian megszervezte, hogy Fen ne legyen otthon, így a lánynak volt egy kis ideje, hogy táplálkozzon és rendbe szedje magát.

– Fen nagyon okos – szólt az angyal a szobába kopogtatás nélkül belépő vámpírhoz. – nem hiszem, hogy el fogja hinni az üzleti útról szóló mesét, ha meglátja, milyen állapotban van a lánya. – A vértől és alvástól Amariyah helyrejön majd, de ez órákig is eltarthat.

– Christian éppen most üzent. Elintézte, hogy feltartsák őket, és ne tudjanak visszatérni ma a városból. Ott töltik az éjszakát.

– Jó. – Az angyal háttal állt a férfinak és úgy is maradt. Tudta, hogy Noelnek vannak kérdései, és meg is érdemli, hogy válaszokat kapjon. Nem azért, mert az ő farkasa volt, hanem mert lassacskán annál sokkal több lett belőle. Olyan, amit Nimra eddig elképzelhetetlennek tartott. A vámpír most csak annyit mondott:

– Hoztam ételt.

Amikor Amariyah eltűnt a szeme elől, Nimra megfordult és az éjjellé fakuló nappal árnyai között a vámpír megpillantotta az elképesztő fényesen csillogó szemeit.

– Azt hiszed, ha elég kitartóan próbálkozol, végül beadom a derekam, és minden a te akaratod szerint lesz?

– Természetesen. Végtére is férfi vagyok. – válaszolt Noel. Váratlan mosolya megolvasztotta a jeget, amely a büntetés óta megdermesztette Nimra bensőjét. Eszébe juttatta, hogy ő nemcsak egy lény, akinek szörnyű hatalma van, hanem nő is.

Nimra tudta, hogy éppen el akarják csábítani, de képtelen volt ellenállni. Követte a vámpírt az ebédlőbe, ahol Noel egy gyümölcstálat, szendvicseket és süteményt tett elé az asztalra.

– Ez nem megfelelő étel egy angyal számára – jegyezte meg Nimra, amikor a férfi kihúzta előtte a széket.

– De látom, hogy mosolyog, úrnő. – Noel forró csókot nyomott az angyal tarkójára. Ilyen meghitt tettekre Nimrától nem kapott engedélyt.

– Veszélyes utakon jársz, Noel!

A férfi végigsimított a hüvelykujjával a nő nyakának hátulján feszülő inakon. Az érintése határozott és magabiztos volt.

– Soha nem szerettem a könnyebbik utat választani. – Az ajkai a nő fülét súrolták, nagy, erős teste szinte beburkolta Nimrát, ahogy előrehajolt és a karját a nő székének karfájára fektette. – De először enned kell.

Leült mellé, felvett egy lédús barackszeletet és az angyal ajkához emelte. Nimrának emlékeztetnie kellett volna a vámpírt, hogy nem holmi gyerek. Egy angyal hosszú ideig megvolt étel nélkül, és az, hogy nem eszik, semmilyen hatással nem volt rá. Az elmúlt néhány nap azonban mély sebeket ejtett rajta, és Noel a maga nyers gyengédségével a lelkének olyan részét érintette meg, amely az Eitriel előtti évszázadok óta nem került napvilágra. Megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy éppen ez a mélyen megsebzett vámpír legyen rá ilyen hatással… vagy talán nem is az. Mert a kék szemeket elhomályosító árnyak mögött Nimra megpillantotta a reményt bántalmazott farkasában.

Így hát hagyta, hogy a férfi megetesse őt barackkal, majd néhány szelet körtével, pár falat szendviccsel és végül csokoládés keksszel. Közben térdét a férfi székének támasztotta, Noel pedig a lábai közé fogta az övét. Az angyal a vámpír combjára támasztotta a tenyerét, és érezte, hogy Noel kőkemény combjai érzékien megfeszülnek az érintésétől.

És nem a combja volt Noel egyetlen testrésze, amely kőkemény volt.

A vámpír tekintete Nimra ajkain csüggött. Nem akart Nimra ágyába bújni, de részévé vált az életének, jobban, mint bármely férfi korábban.

Noel aznap este sem aludt, az elméjében túl hangosan visszhangzott kínzóinak gonosz kacaja, azoké, akik egy állatnál is alávalóbbá alacsonyították le őt.

– Már vége – mondta neki egyszer Raphael, amikor már mindennek vége volt. Az arkangyal arca kegyetlen és ítélkező volt, a szárnyai erőtől ragyogtak. – Kivégeztük őket.

– Jó – válaszolta akkor Noel gonosz örömmel, de mostanra már tudta, hogy a bosszú önmagában nem lehetett elég. A támadói olyan nyomot hagytak rajta, amit talán soha nem lehetett eltörölni.

– Noel.

A vámpír felkapta a fejét az ismerős női hang hallatán. Meglátta Nimrát a folyosón, ahol föl-alá járkált, és hiába igyekezett, hogy elmeneküljön a rémálmok kacajai elől.

– Felkeltettelek. – Éjfél is elmúlt már.

– Az alvás számomra csak élvezet, nem szükséglet. – A nő borostyánszín sugarakkal tarkított, csillogó topázszemei élénken ragyogtak fel a krémszínű, vállán összefogott ruha felett.

– Szívesen sétálnék a kertben.

A férfi elindult az angyal mellett. Nimra egy szót sem szólt, amíg oda nem értek az erdő kísértetiesen szép árnyai alá, ahol a patak eredt.

– Egy halhatatlan nagyon sok emléket hordoz magában. – A nő hangja meghitt volt, úgy hatott, mintha dédelgetni akarta volna vele Noelt, szavaiból sütött az ősi tudás. – Idővel azonban a legfájdalmasabbak is halványodnak.

– Vannak emlékek – válaszolt a vámpír –, amelyek beágyazódnak a lélekbe. – Ahogyan az üvegszilánkok beágyazódtak a húsba, úgy… más dolgok is a test részeivé válnak. Noel keze ökölbe szorult.

Nimra szárnyával végigsimított a férfi karján.

– De azt akarod, hogy az emlék mindig a részed legyen, a szemed előtt ragyogjon, mint egy ékszer?

– Nem tudom irányítani – vallotta be Noel. Olyan erővel szorította az állkapcsát, hogy hallotta, ahogy a csontok csikorogva egymáshoz préselődnek. Az éles hang elnyomta a meleg louisinai éjben suttogó titkokat.

Az angyal éles tekintete a férfiébe fúródott a hold fényének ezüst ölelésében.

– Meg fogod tanulni. – A hangja végtelenül magabiztos volt.

A férfi élesen felkacagott.

– Igen? Hogy lehetsz ennyire biztos benne?

– Mert ez a lényedben van, Noel! – előrelépett és felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arcát, a szárnyai felíveltek a háta mögött. Nem hátrált meg akkor sem, amikor Noel visszahőkölt az érintésétől. – Ami veled történt – folytatta az bárki mást megtört volna. De te nem törtél meg.

– Nem vagyok már az, aki azelőtt voltam.

– Én sem. – Nimra leeresztette a karját, és Noel ráébredt, hogy most, hogy a nő simogatását megérezte, már nem vágyik az éjszaka csókjára a bőrén. – Az élet megváltoztat minket. Értelmetlenség lenne azt kívánni, hogy ne így legyen.

Az angyal gyakorlatias szavai nagyobb hatással voltak Noelre, mint bármilyen más vigasztalás.

– Nimra!

A nő különös szemeivel felnézett rá.

– Farkasom!

Milyen lélegzetelállító, gondolta a férfi, mennyire veszélyes!

– Más módja is van annak, hogy tompítsuk az emlékek fájdalmát. – Hirtelen, ösztönös döntés volt ez. Noel túl sokáig bujkált már a sötétben

Nimra tudta, hogy mit kér tőle a vámpír. Tisztában volt azzal is, hogy ha beleegyezik, nem egy egyszerű szeretőt fogad maga mellé. Noellel nem lesz könnyű dolga, sem az aktus során, sem pedig utána.

– Sok éve nem volt már szeretőm – suttogta, miközben a férfi arcának éles vonalait fürkészte. Noel hallgatott.

– Ám legyen. – döntött az angyal.

– Milyen romantikus!

A szavak mögött sötét él rejlett, de Nimra ezt nem vette személyes sértésnek. Lehetséges volt, hogy a farkasa kimutatja még a foga fehérjét. A bizalom kényes és értékes dolog, idő kell hozzá, hogy kifejlődjön. Nimra pedig megtanulta, hogyan legyen türelmes.

– Értelmezés kérdése, hogy mit tartunk romantikusnak. – jelentette ki, és megfordult, elindult a ház felé.

A mellette sétáló férfi egy szót sem szólt, amíg Nimra lakosztályának ajtajai be nem záródtak mögöttük.

– Akárhogy is értelmezzük, ma este nem romantikát nyújtok neked – figyelmeztette a nőt, miközben erősen uralkodnia kellett a testén. Nimra látta, hogy Noel nagyon vékony jégen egyensúlyozik.

Az angyal megérintette a férfi arcát, és hagyta, hogy az ereiben hangosan lüktető vágy az arcát is pírral öntse el.

– Nekem nem is arra van most szükségem. – Amit Nimra Amariyah-val tett, jogos volt ugyan, de nyomot hagyott rajta, ahogyan minden alkalom eltörölhetetlenül az emlékei része lett. Aznap este arra vágyott, hogy nőnek érezhesse magát, és ne szörnyetegnek, aminek a vámpírlány nevezte.

Egy erős kéz ragadta meg a csuklóját.

– Csak szex, az élvezet kedvéért?

Noel minden dühét és fájdalmát vágta pusztító erővel Nimrához, de őt is kemény fából faragták.

– Ha csak erre vágytam volna, régen az ágyamba fogadtam volna Christiant.

A jégszínű kék az éjfél sötétjére változott, a vámpír keze összeszorult, majd az ajka egyszerre az angyal nyakának bőrére tapadt, ütőerének lüktetését keresve.

– Te éhezel – suttogta a nő, akinek vére csábító dalt zengett Noelnek a vámpír zaklatott csókjának érintésétől.

A férfi tekintete a Nimra nyakán lüktető érre meredt, hüvelykujja a csuklójának dobogását simogatta.

– Hónapok óta nem ittam élő testből – vallotta be durván. – Feltépném a torkod, ha most megtehetném.

– Halhatatlan vagyok – emlékeztette az angyal, miközben a férfi elengedte a csuklóját és az ujjait a nő nyaka köré zárta. – Nem tehetsz bennem kárt.

A vámpír nevetése olyan volt, akár az üvegszilánkok csörgése.

– Sokféleképpen lehet kárt tenni egy nőben, és a legtöbb ilyen tettnek semmi köze a test fájdalmához.

És Nimra ekkor megértette, hogy mit kell tennie. Elhúzódott a vámpírtól, átment az öltözőszobájába és egy hosszú, selyemsállal tért vissza.

– Akkor – szólt és átnyújtotta a vámpírnak a pávakék szalagot – kénytelen leszek megbízni benned. – Amikor ezeket a szavakat kimondta, rátalált magában az emberségre: a nő mondatta ezt vele, nem a szörnyű képességgel megáldott halhatatlan lény.

Noel a kezei közé szorította a sálat. Jelkép volt ez, semmi más, Nimra ereje bőven elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításából, ha úgy akarta. De az, hogy felajánlotta, azt jelentette, hogy meglátta Noel lelkének törött darabjait, amelyeket senki előtt sem akart felfedni, és továbbra is vágyakozva, élvezettel tekintett rá.

– Kötelékeket ne – mondta a férfi, és hagyta, hogy a sál kecses kékséggel a földre hulljon. – Kötelékeket soha!

– Ahogy kívánod, Noel. – Mélyen a férfi szemébe nézett, az ő tekintete is tele volt ígérettel. A vállához emelte a kezét és kinyitotta a két csatot. A ruhája végigsimította a testét és a lábaihoz hullt. Noelnek elállt a lélegzete.

Apró termetű volt ugyan, de csupa gömbölyű hajlat, csupa nőies csábítás. Bőrének sima barnaságát csak a combjai tövénél lévő finom csipke háromszög törte meg. A mellei dúsak voltak törékeny testén, a mellbimbói sötétek, abban a pillanatban feszülő rügyekké húzódtak össze. Nimra csábítón kitárta a szárnyait és várt.

A döntés a vámpíré volt.

„Ahogy kívánod, Noel.”

Végtelenül egyszerű kijelentés. Végtelenül nagy ajándék.

Kinyújtotta a kezét, a tenyerén érezte a nő melleinek érzéki súlyát. Elégedetten vette észre, hogy az angyal bőrén finom remegés futott át. Ez életre keltette a testének és lelkének azt a részét, amely mély álomba merült, amikor a támadói összetörték a csontjait, összezúzták a testét, míg már csak egy húscafat maradt belőle. Aznap este az a része, amely arra hajtotta őt, hogy hegyeket hódítson meg és kéjes sóhajokat fakasszon a nőkből, a felszínre tört.

Az ösztön hajtotta, hogy belemarkoljon a nő hajába, hogy az ajkát az övére tapassza, és bebocsáttatást követeljen. Nimra kinyílt előtte, sötéten, forrón és édesen; a férfi érezte az érintésben az angyal erejét, ami éppen olyan érzékien nőies volt, mint Nimra teste a keze alatt. Közelebb húzta magához a nőt, a kezét a melléről az állkapcsára csúsztatta, így tartotta az arcát egy helyben, míg az ajkaival felfedezte Nimra szájának minden egyes apró részét. Az ajkakat, amelyeknek ízéről régebb óta álmodozott, mint azt az angyal gondolta volna.

Lassan akart haladni, fel akarta fedezni a nő testének minden domborulatát, minden érzékeny pontját, de Nimra vére csábítóan dörömbölt az összes érzékén, arra ösztökélte, hogy tegye meg azt, amit már hosszú ideje nem. Az ujjait a nő nyaka köré zárta, a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a hívogató lüktetést. Az angyal megszorította a kezével a férfi csípőjét, de nem ellenkezett, amikor Noel lassú csókokkal elindult a nyakának azon része felé, amely szirénéneket zengett a vámpírságának, amely éppen annyira a lénye része volt, mint a Nimra irányt érzett testi vágya.

A nő ajkai a férfi fülét súrolták.

– Igyál belőlem, Noel! Szabad akaratomból adom ezt az ajándékot.

Noel soha nem táplálkozott válogatás nélkül. Ha nem volt szeretője, akkor a barátaihoz fordult, mert a vérszívás nem feltétlenül volt szexuális élmény. A támadás óta azonban nem tudta elképzelni, hogy ilyen meghitt közelségbe kerüljön bárkivel is. Még most is habozott, még a nővel szemben is, akire minden lehetséges módon vágyott és éhezett, és aki miatt az erekciója keményen feszült a nadrágjának.

– Nem tudom úgy csinálni, hogy élvezetes legyen a számodra. – Nem azért, mert elvesztette a képességét, hanem mert még nem állt készen arra a kapcsolatra, amit csókjának érzéki eksztázisa teremtett volna meg… a kiszolgáltatottságra, ami azzal járt, hogy egy másik lény számára utat nyitott egyenesen a saját testébe.

Nimra néma válaszként hátrahajtotta a fejét.

Noel vére egy ütemre lüktetett a nőével. A karjait köré zárta, ujjaival végigsimított a szárnyán. Csókot lehelt a nyakára, mielőtt átfúrta a szemfogaival finom bőrét. Az angyal vére erotikus hullámmal árasztotta el Noel minden érzékét, a benne rejlő erő tántorító csapást mért rá. A férfiban rejlő éhség, a sötétség, ami a menedékbeli támadás óta tomboló dühvé változott a felszínre tört és dicsőségesen merült el a nő ízében. Nimra eltöltötte a vámpír minden érzékét, kéjbe merítette őt, Noel pedig – a korábbi szavai ellenére – eléggé férfi volt ahhoz, hogy azt akarja: a nő is érezze ugyanezt.

Ösztönösen kéjt töltött Nimra testébe a vér helyére, amit kiszívott belőle; érezte, ahogy a nő teste ívben megfeszül, megremeg. Noel semmit sem tartott vissza, nem állt meg az egyszerű szexuális vágy ébresztésénél. Az angyal darabokra hullott a karjai között, a vérét eltöltötte az érzékiség íze. A nyers kéjtől eltelt Noel azt vette észre, hogy a combjait Nimra lábai közé fúrta, az ujjait szétnyitotta a nő hátán, Nimra mellei az ő mellkasának feszültek.

De ahogy végzett a táplálkozással, és nyalogatni kezdte az apró sebeket, hogy összezárja őket, arra is ráeszmélt, hogy ezúttal nem rettent vissza attól, hogy ilyen közel engedje magához a nőt

– és nem csak testi értelemben. Talán azért, mert az angyal átengedte neki az irányítást, az uralmat maga felett. De lehet, hogy egyszerűen azért, mert ez a nő Nimra volt.

Nimra ernyedten feküdt Noel karjai között. Erezte, hogy a vámpír nyakának bőrét nyalogatja, hogy begyógyítsa a sebeket, amelyeket a foga tépett rajta. Nem szólt neki, hogy fölöslegesen aggódik, hogy a vágások enélkül is percek alatt begyógyulnak. Váratlan örömöt okozott neki, hogy a vámpír gondoskodni akart róla. Az angyalról, aki ott reszketett a karjaiban az eksztázistól, amihez foghatót soha nem érzett még, annak ellenére, hogy Noel saját teste keményen, kielégületlenül feszült a nő mellkasának.

A férfi az angyal nyakába fúrta az arcát, mielőtt felemelte a fejét, ez is egy olyan kedvesség volt, amire Nimra nem számított, egy jele a rémálmok árnyékában rejtőző férfi énjének. A nő átadta magát a gyönyörnek, miközben Noel végigsimított a háta közepén, finoman érintve a legérzékenyebb pontot, ahol a szárnya a hátából kiemelkedett.

– Ez jó érzés? – kérdezte halk morgással a férfi. Annyira más volt most, hogy a hang hallatán Nimra bőre megfeszült a testén, a combjai összeszorultak a féri durván közéjük furakodó lábán.

– Igen – Az angyalok csak a legbizalmasabb szeretőiknek engedték meg, hogy ilyen bensőségesen megérintsék. – Nem félsz? – kérdezte, amikor múltjának emlékei sötéten visszakúsztak a kéj utórezgésein. – Láttad, amit Amariyah-val tettem.

Noel csodálatosan finoman kényeztette tovább.

– Nagy gonddal és törődéssel tetted, amit tettél. Nem vagy önfejű és kiszámíthatatlan.

Nimra a vérét és a testét adta oda a vámpírnak, de annak szavai éppen ilyen sokat jelentettek neki.

– Örülök, hogy ilyennek látsz. – Furcsa volt meztelenül állni a férfi mellett, aki továbbra is a farmerből és gyapjúból készült páncélját viselte, de az angyalt, ha elégedett nem is volt, furcsa béke szállta meg.

Ekkor Noel megszólalt, és a szavaiban ott rejlett a fenyegetés, hogy szilánkjaira töri ezt a békét.

– Beszélsz nekem az erődről?

8. fejezet

Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarom tartani magamnak ezt a titkot?

A férfi arca meg sem rezdült.

– Én türelmes vagyok.

Nimrának nevetnie kellett a férfi önteltségén, még akkor is, ha közben a lelkének egy nagyon ősi része elcsendesedett, mozdulatlanná dermedt. Nimra Noel arca felé emelte a kezét, de félúton meggondolta magát, leeresztette a karját.

– Megmutatnám neked, Noel, de nem teszem. – Ezzel megsértené a férfit, akit minden választási lehetőségtől megfosztottak a támadói, amikor a tettükkel beszennyezték a Menedéket. Még akkor is visszaélne a bizalmával, ha Noel nem fájdalmat érezne, hanem csak ugyanazt a forró gyönyört, amit neki bőkezűen nyújtott.

– Visszaadom – suttogta –, visszaadom azt, amit valaki másokkal tett.

– Gyönyört a gyönyörért – értette meg azonnal Noel –, fájdalmat a fájdalomért.

Nimra komoly arccal bólintott.

– Nem a tett maga, hanem a szándék határozza meg, hogy mit érez valaki, amikor használom rajta az erőmet.

Ennek hallatán a férfi megmozdult, a karjai védelmező öblébe zárta a nőt. Igen, Nimra egy nagy erejű angyal volt, de bármit is követelt tőle a képessége, az újra és újra gyötörte őt.

– Ezért hagy békén Nazarach. – Az az angyal hírhedt volt a gonoszságáról.

Nimra hangja kemény volt, amikor megszólalt.

– Egyszer találkoztunk, amikor átvettem az uralmat a területének egy része felett. Azt hitte, irányíthat majd engem. Azóta sem tért vissza az én földemre.

Noel érezte, hogy az ajka nyers mosolyra húzódik.

– Ez jó.

Noel teste még másnap is Nimra ízétől zúgott. Az angyal vére annyira erős volt, hogy a vámpír tudta, egy hétig nem kell majd újra táplálkoznia… bár másfajta szükségletei azért még voltak, gondolta, mielőtt nekilátott átnézni az aktákat, amiket a nő küldött neki aznap reggel. Azok névsorát tartalmazta, akik Nimra szerint hozzájuthattak az Éjfélhez, és akik ártani akarhattak neki.

Amennyire azonban Noel ismerte a listán szereplőket és abból, amit Dmitritől megtudott róluk, amikor telefonon felhívta a Hetek vezetőjét, egyikük sem bízott volna semmit a véletlenre. Főként úgy nem, hogy ilyen nehéz volt hozzájutni az Éjfélhez. Az pedig, hogy Nimra macskája elpusztult, amatőrre vallott. És persze ott volt még a régi igazság, hogy a méreg a nők fegyvere. Amariyah zavara meggyőzte őt a lány ártatlanságáról, és Asirani, bármennyire is szerelmes volt Christianba, hűségesnek tűnt. Őt azonban Noel nem akarta még törölni a gyanúsítottai listájáról, amíg alaposabban le nem nyomozta. Tudta, hogy a vámpír szokása szerint korán érkezik meg a földszinten lévő kis irodájába, így aztán úgy döntött, kihasználja ezt a lehetőséget arra, hogy levadássza őt. Az Asirani irodájához vezető folyosón járt éppen, amikor dühös, fojtott suttogást hallott meg. Ösztönösen lelassította a lépteit

–…csak hallgass meg! – Nőies, lágy hang. Asiranié.

– Ez semmin nem változtat. – Hallatszottak Christian pattogó szavai. – Nem szeretnélek megbántani, de én nem érzek így irántad.

– Ő soha nem fog úgy rád nézni, ahogy te azt szeretnéd. – Nem keserű, inkább. szomorú megállapítás volt ez.

– Ez nem tartozik rád.

– Dehogynem tartozik. Lehet, hogy Nimra az úrnőnk, de egyben a barátnőm is. – Asirani haraggal telve felsóhajtott. – Csak játszik Noellel, mert vámpír. Komoly kapcsolatra semmi esélye.

– Én itt leszek, amikor Nimra készen áll majd egy ilyen kapcsolatra.

Noel előrébb lopózott, amíg meg nem látta a két lény képét a folyosó végén álló tükörben. Asirani megkapó volt a smaragdzöld ruhájában, kontyba tűzött hajával. Megrázta a fejét, az arca komoly volt. A fekete ruhás Christian leginkább egy ókori római szoborhoz hasonlított. Amikor a nő megfordult, mintha az irodájába akart volna menni, Noel visszahúzódott arra, amerről jött.

Abban, hogy Asirani ilyennek látta Noel Nimrával folytatott kapcsolatát, semmi újdonság nem volt. Az angyalok gyakran fogadtak vámpír szeretőt, de ritka volt, hogy ebből hosszú távú kapcsolat szülessen. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a vámpíroknak és angyaloknak nem lehettek közös gyermekeik. De függetlenül attól, hogy mit gondolt Asirani, Noel biztosan tudta, hogy Nimra nem játszadozott vele. Az angyal akkor, egyelőre az övé volt. Később pedig. egyelőre a legfontosabb az volt, hogy gondoskodjon az angyal biztonságáról.

Ez a gondolat újra Asiranira irányította a vámpír figyelmét.

A vámpírnő hangjában mindig alig leplezett gondoskodás csengett, ahányszor csak Nimrával beszélt. Csalódottság is, egy csipetnyi dühvel fűszerezve, de ez mind Christianra irányult. Olyan érzelmeknek, amik képessé tették volna arra, hogy Nimra életére törjön, nyoma sem volt, még a mélyben sem. Így azonban Noelnek nem maradt gyanúsítottja.

Christian néha hatalmas barom tudott lenni, de amikor Nimráról volt szó, félretett minden ellenségeskedést és együttműködött Noellel. Exeter évszázadokat töltött el mellette, Fen évtizedeket; egyikőjük sem gyűlölhette őt ennyire anélkül, hogy Nimra észre ne vette volna a változást. Ami a két idősebb szolgálót illeti, ők minden mást félretettek Nimra érdekében, elhivatottak voltak.

Noel hajnalban a homlokát ráncolva indult Nimra keresésére. Volt egy lehetőség, amelyet eddig nem vettek figyelembe, és nagy valószínűséggel ebben rejlett a válasz minden kérdésre. A vámpír arra számított, hogy Mimóza sírjánál találja majd meg az angyalt, de félúton a vad kert felé, ahová a macskát eltemették, valami arra késztette, hogy felnézzen… A látványtól elállt a lélegzete.

Az angyal lenyűgözően lebegett a palaszürke égen, amit átszőttek a hajnal arany, narancssárga és rózsaszín sugarai. Szárnyai mintha lángoltak volna a hátulról rájuk eső fényben, a ruganyos alakja tökéletesen kirajzolódott a réteges, finom bronzszínű selyemruhájában, amelyet a szél a testére csókolt. Noel nekidőlt egy magnólia sima törzsének, és csodálta a nő szépségét. A látvány, ahogy Nimra szélesre tárt szárnyakkal siklott a légáramlatokon, a Menedéket idézte fel benne, a távoli, titkos várost, amely sokáig az otthona volt.

Azután helyezték őt az angyali erődítménybe, hogy letelt a százéves szerződése, és ő úgy döntött, Raphael szolgálatában marad. Ott az őrség tagja lett, amely Raphael területét védelmezte a Menedéken és óvta a gyengéket, akik számára a hegyek között rejtőző város épült. Nemsokára azonban egy utazó egységbe osztották be, amelyet a világ minden tájára vezényelhettek különböző küldetésekkel.

New York, ahol Raphael arkangyal tornya állt, csoda volt a fiatal férfinak, aki addig csak a lápvidék vad pusztaságát ismerte. A magasra törő épületek és emberektől nyüzsgő utcák egyszerre sújtották le és voltak felemelőek a számára. Kinshasa felkeltette a benne élő felfedezőt, lelkének azt a részét, amely eredetileg is hajtotta, amikor elfogadta a vámpírlét kihívásokkal teli kalandját. Párizs, Bejrút, Liechtenstein, Belize, ezek a helyek mind másként hatottak rá. de egyik sem dalolta a lelkének azt az egyszerre perzselő és lágy éneket, amelyet Nimra területe suttogott neki.

A drágakőporral hintett szárnyak csillogtak az égen, játszi könnyedséggel szelték a levegőt. A férfi szíve elszorult; Noel azon gondolkozott, vajon Nimra tudja-e, hogy figyeli, vajon az ő kedvéért repül-e. Egy pillanattal később azonban a vámpír egy másik pár szárnyat is meglátott az égen, ettől rögtön elborult a kedve.

Christian Nimra alá vágott, majd körülötte kezdett repülni, mintha táncra hívta volna. A szárnya nagyobb volt Nimráénál, a röpte kevésbé kecses, sokkal erőszakosabb. Nimra nem fogadta ugyan el a felhívást, de nem is szállt le. Noel nézte, ahogy a két angyal átszeli a tágas eget, néha egymás útját keresztezik, és nemegyszer úgy hangolják össze a pályájukat, a kanyarokat, bukásokat és emelkedéseket, hogy csak egy hajszállal kerüljék el egymást.

Noel vére forrt a dühtől.

Nem az a rideg, feszítő, kemény harag volt, amit eddig olyan sokszor érzett, hanem forró, szúró, nyers, férfias féltékenység. Neki nem voltak szárnyai, soha nem követhette Nimrát ebben a játékban. Összeszorította a fogait, keresztbe fonta a karját a mellkasán és figyelt. Lehet, hogy nem tudta követni őket, de ha Christian azt hitte, ezzel előnyhöz juthat, nem ismerte igazán Noelt.

Nimra évtizedek óta nem volt ennyire nyugtalan, azóta, hogy tudomást szerzett Eitriel árulásáról. Most a felhők között keresett megnyugvást, de a hajnal végtelen fényében sem talált válaszokra. Ekkor vette észre, hogy éppen az a szempár figyeli, amely a zaklatottságát okozta. Szinte kényszert érzett, hogy repüljön a férfinak, hogy megmutassa a hatalmát, az erejét.

Az éjszaka forró meghittségében Noel csak a vérét vette el, a testét nem, mégis túl mélyen érintette meg a lelkét. Készen állt arra, hogy megnyugvást hozzon a vámpír számára, és közben maga is rátaláljon a békéjére. De a férfi valahogy erős indát font a szíve köré, és Nimra egyáltalán nem volt biztos abban, tetszik-e neki, hogy ilyen sebezhetővé vált. Ennek semmi köze nem volt a sebekhez, amelyeket Eitriel hagyott a szívén, de ahhoz igen, hogy túlságosan is erősen vonzódott a vámpírhoz. Noelhez, aki egyre közelebb ért hozzá, ahogy Nimra leszálláshoz készülődött.

– Jó reggelt, Noel! – A szárnyait a háta mögé húzta, amint a lábával megérintette a földet.

Noel válaszként elindult felé, hosszú léptekkel emésztette fel a kettejük között lévő távolságot. Majd megcsókolta az angyalt. Forrón, keményen, mindent felemésztő tűzzel. Az ajkai égették a nő száját, az álla durván súrlódott a bőréhez.

– Az enyém vagy – szólalt meg a férfi végül, amikor hagyta levegőhöz jutni Nimrát. A hüvelykujjával az arcát simogatta. – Nem osztozom rajtad. – Birtoklási vágytól fűtött kijelentés volt ez, amely a férfiasságának legmélyebb rétegeiből fakadt. A civilizált burok lehullott róla. A férfi ősi hevességének lángjai Nimra minden érzékét átjárták, de a nő mégis jégbe burkolta a következő szavait.

– Azt hiszed, képes lennék elárulni téged?

– Nem, Nimra, de ha az a piperkőc nem száll le rólad, itt vér fog folyni.

A nő lerázta magáról a vámpír kezét és hátrált egy lépést.

– Én, mint a területem uralkodója, nagyon sok férfival kerülök szembe. – Ha Noel azt hitte, hogy határokat szabhat neki, akkor nem az a férfi volt, akinek gondolta.

– A legtöbbjük nem akar veled lefeküdni – vágott vissza nyersen a férfi. – Én pedig fenntartom magamnak a jogot, hogy bemutassam az öklömet azoknak, akik mégis.

A nőnek erőt kellett vennie magán, hogy el ne mosolyodjon. A birtoklásnak ilyen tiszta, durva és őszinte jelét el tudta fogadni. Ez nem hatalomgyakorlásról szólt, hanem területi harcról, Nimra pedig elég idős volt ahhoz, hogy ne is várjon mást egy Noel korú vámpírtól.

– Vérontás ne legyen! – előrehajolt, a két keze közé fogta a vámpír arcát és egy finom csókot lehelt az ajkára. – Christian hasznos tagja az udvaromnak.

Húsz perccel később Noel a falnak támaszkodva állt Nimra íróasztala mellett, és figyelte, ahogy az angyal a szekrényhez lép, amelyben az Éjfélt tartotta. A szárnyainak látványa egzotikus csábítás volt, és a férfi csak azért állt ellen a kényszernek, hogy megérintse őket, mert abban a pillanatban egyikük sem volt játékos kedvében.

Fél perccel később Nimra kezében a fiolával megfordult. A kis üvegcse még az ő vékony ujjai között is aprónak tűnt. Nimra az ablak elé lepett és a fény felé emelte. A sötétség árnyként suhant végig a lelkén, és az arcára lopakodott.

– Igen – motyogta igazad volt. Nem annyi Éjfél van benne, mint kellene.

Noel azt kívánta, bárcsak ne lett volna igaza.

– Biztos vagy benne?

Nimra bólintott, és a napfény kéken és feketén megcsillant leomló haján.

– Az üvegcsén vízszintes arany csíkok vannak. – Végighúzta ujját a finom, vékony vonalakon.

– Ez csak díszítés, de én emlékszem, amikor néztem a fiolát és belegondoltam, mi mindenre lennének képesek néhányan, hogy ebből akár csak egy cseppet is megszerezzenek. A folyadék akkor a harmadik gyűrűig ért.

Noel leguggolt, hogy lássa az üvegcsét, amit az angyal az ablak párkányára állított. A folyadék néhány másodperc múlva leülepedett, ekkor egyértelművé vált, hogy a szintje a második és harmadik sáv között van. A férfi felszisszent.

– Azt kívánom, bárcsak tévedtél volna, Noel. – A vámpír kezében hagyta az Éjfélt és átvágott a szobán, a szárnyait a kék, borostyánszín, csavarodó mintákkal díszített szőnyegen húzta maga után. – A tény, hogy a gyilkos behatolt a lakosztályomba és elvitte az Éjfélt, két dolgot jelent.

– Az első – kezdte Noel, miután a széfbe helyezte a fiolát és bezárta annak ajtaját –, hogy olyasvalakiről van szó, aki tudta, hol van az Éjfél.

– Igen. De egy kezemen meg tudom számolni, ki tud erről, és nem is kell minden ujjamat használnom. – Elhagyatott szomorúság hallatszott a hangján. – A második pedig, hogy más erős angyal keze nincs a dologban. A gyűlölet csakis az én udvaromból származik.

Noel meg sem próbálta megvigasztalni, mert tudta, hogy Nimra úgysem nyugszik meg, amíg a tettest el nem kapják és az indítékait ki nem derítik.

– Ide kell hívnunk egy helyszínelőt, hogy megtudjuk, van-e az üvegen vagy a széfen olyan ujjlenyomat, aminek nem lenne szabad ott lennie.

Nimra úgy nézett rá, mintha a férfi idegen nyelven beszélt volna.

– Helyszínelőt?

– Elvégre ez a huszonegyedik század! – vágott vissza Noel gyengéden kötekedve, de a szíve máris sajgott a nőért, akinek el kell majd rejtenie a fájdalmát és újra a területe felett kegyetlenül uralkodó angyallá kell változnia. Könyörtelenné és embertelenné. – Az ilyen dolgok már nem lehetetlenek.

Nimra összehúzta a szemét.

– Csak a saját felelősségedre nevess ki! – de nem ellenkezett, amikor a férfi a karjaiba zárta őt. Noel végigsimított a nő hátán, nehéz, forró szárnyain.

– Tudok szerezni valakit, akiben megbízhatunk.

– Nincs ínyemre, hogy ilyen embert fogadjak az udvaromban. – Az angyal felemelte a fejét, az igéző szemeiben eltökéltség villant. – De ezt meg kell tennünk, méghozzá gyorsan. Christian már a féltékenységgel magyarázható szinten túl is kezdi megkérdőjelezni az ittléted okát, Asirani pedig túlságosan is éberen figyel téged.

Barom vagy nem barom, Noel soha nem becsülte alá Christian intelligenciáját. A meglepetés az volt, hogy ilyen sokáig tartott, amíg átlátott a szitán. Egyértelmű, hogy a Nimra iránt táplált érzelmei megzavarták a gondolatait. Ami pedig Nimra társasági titkárát illeti…

– Asirani azért figyel, hogy nehogy fájdalmat okozhassak neked.

Nimra eltolta magát a férfi mellkasától, a hangja távolinak tűnt, amikor megszólalt.

– Attól nem félsz, hogy én fogok neked fájdalmat okozni?

De igen. A vonzó és veszélyes Nimra volt az, aki felébresztette őt bénult állapotából, amelybe a támadás után került. Az érzelmei még újak voltak, nyersek, fájdalmasan sérülékenyek.

– Én vagyok a te pajzsod – válaszolt Noel, mert nem akarta felfedni a nő előtt az érzékenységét.

– Ha ez azzal jár, hogy megsérüljek helyetted, habozás nélkül megteszem. – Mert Nimrában megvolt az, ami a vele egykorú és hasonló erejű angyalokban legtöbbször már nem: még vert a szíve, még működött a lelkiismerete.

A nő a kezei közé fogta a vámpír arcát. A tekintetéből annyi erő sugárzott, hogy az szinte simogatta őt.

– Elárulok neked egy titkot, Noel. A létezésem évszázadai során egyetlen szeretőm sem állt még ki értem.

Ez szíven ütötte Noelt.

– És mi van Eitriellel?

Nimra leengedte a karját és az ablak felé fordult.

– Ő senki. – A szavai véglegesek voltak, egy olyan angyal ki nem mondott parancsa, aki hozzászokott már, hogy feltétlenül engedelmeskednek neki.

Noel azonban nem hagyhatta, hogy a nő határokat szabjon a kapcsolatuknak.

– Ez a senki – csattant fel, a kezével belemarkolt az angyal selymes hajába és kényszerítette öt, hogy a szemébe nézzen – most is itt jár, köztünk.

Nimra megpróbálta kiszabadítani magát, de a vámpír nem engedte el őt. Az angyal tekintetén sötét méreg látszott.

– Tudod, hogy ki tudnám magam tépni a kezedből.

– Mégsem teszed.

9. fejezet

Hihetetlen ez a férfi, gondolta Nimra. Teljességgel kezelhetetlen társ lenne. Követelőzne, hajtaná őt, és olyan dolgokat engedne meg magának, amelyeket nem lenne szabad. És egészen biztosan nem imádná olyan áhítattal, amilyet az ő rangja és kora megkövetel.

Nimra lelkének azon része, amelyben az évszázados gőg lakott, nagyon is meglepődött azon, hogy ez az ötlet inkább vonzotta, mint taszította. A folyamatos kihívás; az, hogy az akaratát mindig össze kelljen vetnie a vámpíréval, aki egy olyan tűzben edződött, ami a legtöbb lényt visszavonhatatlanul megcsonkított volna; az, hogy a legősibb táncot járhatta vele… Igen.

– Eitriel – mondta végül – az volt számomra, amit az emberek férjnek neveznének. – Az angyalok nem házasodnak, nem láncolják egymáshoz magukat ilyen kötelékekkel. – Majdnem háromszáznegyven évig ismertük egymást.

Noel arca elkomorult, a tekintete majdnem villámokat szórt.

– Aligha mondhatod hát, hogy ő egy senki volt.

– Kétszáz éves voltam, amikor találkoztunk.

– Szinte gyerek. – Az angyalok száz éves korukig el sem hagyhatták a Menedéket.

Nimra felvonta a szemöldökét.

– Ereszd el a hajam, Noel!

A vámpír azonnal elernyesztette az ujjait.

– Sajnálom. – Finoman simogatni kezdte a nő fejét. – Irtózatosan barbár dolog volt.

Ez annyira váratlan volt, hogy Nimra majdnem elmosolyodott, miközben éppen életének legszörnyűbb élményeit készült felidézni.

– Mindketten tudjuk, hogy te soha nem leszel egy Christian.

A férfi szemei felvillantak.

– Ki is jár most veszélyes utakon?

Az angyal ajka mosolyra húzódott.

– Nem voltam gyerek, már nem, de egy nagyon fiatal nő. – A hosszú életük miatt az angyalok sokkal lassabban nőttek fel, mint a halandók, kétszáz évesen azonban Nimra arca és alakja már nőies volt; az angyal kezdte próbálgatni a szárnyait, és már megértette, mivé fog idővel válni.

– Eitriel kezdetben a mentorom volt. Ő tanított meg arra, mit jelent olyan angyalnak lenni, aki egy nap talán uralkodni fog, bár én ezzel akkor még nem voltam tisztában. – Csak később értette meg, hogy Raphael már akkor figyelemmel követte a sarjadó erejét, és gondoskodott arról, hogy Nimra megfelelő képzést kapjon.

Noel forró és durva ujjai átfogták a nő tarkóját.

– Beleszerettél a tanárodba.

Az emlékek majdnem maguk alá temették őt, de nem a volt szerető képe töltötte meg a szívét annyi fájdalommal, amennyit sem halandónak, sem halhatatlannak nem lett volna szabad megtapasztalnia soha.

– Igen, de csak később, amikor egy ilyen kapcsolat már elfogadható volt. Százkilencven éves voltam ekkor. Egy ideig boldogok voltunk. De a kapcsolatunk mindig is tanár-diák viszony maradt. – Három évtizednyi együttlét után az erőm rohamosan növekedni kezdett, ekkor bízta rám Raphael Louisiana földjét. További tíz év kellett ahhoz, hogy az erőm teljesen kifejlődjön, és addigra messze túlszárnyaltam Eitrielt. Ennek ő. nem örült.

Noel, aki továbbra is az angyal tarkóját simogatta, felhorkant.

– Az egyik emberbarátom pszichológus. Ő biztosan azt mondaná, ennek az Eitrielnek kisebbrendűségi komplexusa volt. Én a szemfogamat tenném rá, hogy inkább csak kicsi volt a farka.

Nimrából a meglepetés kacajt csalt elő, de a nevetés túl gyorsan elült.

– A boldogtalansága megmérgezte a kapcsolatunkat – emlékezett vissza a végtelen hallgatásokra, amitől akkoriban megszakadt a szíve, bár azóta már tudta, hogy ez egy olyan férfi sértődött ingerültsége volt, aki nem tudott mit kezdeni egy nővel, aki már nem csodálta áhítattal minden tettét. – Nem lepődtem meg, amikor bejelentette, hogy új szeretőt talált magának. – Fiatalabbat, gyengébbet. – Azt mondta, én egy olyan „lénnyé” változtam, akit már megérinteni sem bír.

Noel tekintete még sötétebb lett.

– A szemét!

– Igen, az volt. – Ezt Nimra már régen belátta. – Akkor elváltak útjaink, és én azt hiszem, felgyógyultam volna, amikor a fájdalom elmúlik. De… – A vér megfagyott az ereiben – a sors úgy döntött, az arcomba nevet. Három nappal azután, hogy Eitriel elment, megtudtam, hogy gyermeket várok.

Nimra látta Noel tekintetében, hogy a vámpír érti, milyen páratlan érték ez. Nagyon ritkán születtek csak angyal gyermekek. Minden egyes babát megbecsültek és óvtak. Még azok is vigyáztak egymás gyermekeire, akik máskülönben ellenségek voltak.

– Nem tartottam volna titokban egy ilyen örömhírt Eitriel előtt, de időre volt szükségem, amíg magam is felfogom a dolgot, mielőtt elmondhattam volna neki. Erre azonban már nem került sor – suttogta Nimra és a kezét a hasára fektette. – A babám nem volt elég erős. Keir sokat volt mellettem az első hónapban, miután felismertem, hogy terhes vagyok. – Ő volt a leginkább tisztelt gyógyító az emberek között. – De elhívták őt mellőlem aznap, amikor vérezni kezdtem. Csak egy kicsit. de én már tudtam.

Noel kemény, mély hangon morgott valamit magában, majd elfordult, a kezével a hajába túrt, majd a váratlan, kirobbanó erővel megperdült és a karjaiba zárta a nőt.

– Mondd, hogy nem voltál egyedül! Mondd, hogy nem így volt!

– Fen – válaszolt Nimra, és a szíve eltelt fájdalommal, amiért látnia kell, hogy a régi barátja ennyire elgyengül, hogy az életének lángja már a legkisebb szélben is megremeg. – Fen velem volt. Ó tartott engem akkor, éjszaka, a rettenetes sötétben, amíg Keir meg nem érkezett. Ha át tudnám változtatni Fent, egy szempillantás alatt megtenném. De nem lehet. – Könnyek szorongatták a torkát, fojtották belé a szavakat.

A legdrágább barátomat.

Noel megdermedt.

– Ő szabadon járhat ezekben a szobákban?

– Hát persze. – Fen és ő attól a viharos éjszakától kezdve, amikor Nimra gyermeke eltávozott, soha többé nem voltak alattvaló és úrnő. – Itt szoktunk beszélni, ha nem akarjuk, hogy megzavarjanak bennünket.

Noel keze szorosabbra fonódott az angyal karján. Nimra a homlokát ráncolta, és már éppen rá akart kérdezni, mire gondol a vámpír, amikor megértette, mi rejlik a kérdés mögött.

– Nem Fen! – Nimra kitépte magát a férfi karjai közül. – Ugyanúgy nem ártana nekem, mint amennyire nem ölné meg Amariyah-t.

– Nekem – kezdte Noel – fogalmam sincs, hogyan működik az a széf, nem hogy a kombinációt tudjam. Azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. De Fen majdnem mindent tud rólad. Ismeri például annak a napnak a dátumát, amikor elvesztetted a babádat. Vagy azét a napét, amikor a gyermeked megszületett volna.

A nyugodt szavak tőrként fúródtak Nimra szívébe. Mert igazak voltak. Úgy öt éve változtatta meg a széf kombinációját arra a dátumra, amelyik napon az elvesztett gyermeke megszületett volna. Nem tudatos választás volt, ez volt az első szám, ami az eszébe jutott.

– Nem vagyok hajlandó elhinni! – A hangja jeges volt, ahogy igyekezett úrrá lenni a pusztító erejű fájdalmon és kétségbeesésen. – És nem engedem, hogy az a helyszínelő idejöjjön!

– Nimra!

Az angyal leintette őt, mielőtt Noel többet mondhatott volna.

– Én fogok Fennel beszélni. Egyedül. – Ha az öreg barátja tette ezt, Nimra tudni akarta, hogy miért. Ha pedig nem ő volt – és az angyal még mindig képtelen volt elhinni, hogy Fen képes lett volna ilyen árulásra –, akkor így a férfinak nem lesz oka arra, hogy megsértődjön, amiért ilyen szörnyű bűnnel gyanúsítják. – Hacsak azt nem hiszed, hogy felpattan majd és leszúr, amíg ott állok, vele szemben.

Noel meg sem próbálta palástolni az idegességét, de nem is akarta megállítani az angyalt, aki az ajtó felé indult.

A lépcső alján ott várt Nimrára Exeter és Asirani, hogy beszélhessenek vele, de Nimra csak intett a fejével, hogy most ne zavarják. Igazából nem volt biztos abban, hogy akár csak egy szót is ki tudna nyögni sírás nélkül.

A világa a feje tetejére állt, és semmi nem is kerülhetett a helyére, amíg ki nem deríti az igazságot – bármilyen szörnyű is az.

Fen nem volt otthon, de az angyal ismerte öreg kedvence helyeit, ahogy Fen is Nimráét.

– Ah! – sóhajtott fel a férfi, amikor Nimra rátalált egy napfényes, kő padon a vízililiomos tó mellett. A szemei nagyon komolyak, majdnem feketék voltak. – Újra szomorúság nyomja a válladat. Azt hittem, a vámpír boldoggá tesz.

Noel lemaradt Nimrától, amint megpillantotta Fent. Hagyta, hogy a nő bizalmasan beszéljen Fennel, mert erre volt szüksége. Az angyal csüggedten letelepedett a férfi mellé, a padra; a szárnya a fűre rogyott a háta mögött.

– Eltitkoltam előled valamit, Fen – szólalt meg, tekintetével egy szitakötő röptét követte. – Királynő nem azért halt meg, mert a szíve felmondta a szolgálatot, hanem mert megitta a mérget, amit valaki nekem szánt.

Fen egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Szél sem rebbent, a tó a vízililiomok széles levelei alatt tükörsima volt.

– Olyan szomorú voltál! – szólalt meg végül. – Olyan nagyon, nagyon mélyen szomorú. A lelked mélyén, ahol majdnem senki nem látta. De én tudtam. A mosolyod közben, az uralkodásod közben, végig gyászoltál. Olyan sok éve gyászoltál már!

Az angyal szemeit égették a könnyek. A férfi ráncos keze összezáródott a nőpadon nyugvó ujjain.

– Aggódtam, hogy ki fog rád vigyázni, ha én már nem leszek. – Hangja levegős volt az idős kortól, ujjai remegtek. Nimrának elszorult a szíve a fájdalomtól. – Azt hittem, a szomorúság teljesen kiüresít majd, és ezért könnyű préda leszel a hódítók számára.

Egyetlen kövér könnycsepp gördült le a lány arcán.

– Csak békét akartam adni neked. – Fen megpróbálta megszorítani a nőkezét, de az ereje már nem volt a régi, nyoma sem volt az energiától duzzadó férfinak, aki valamikor az udvarába érkezett. – Megszakadt a szívem, amikor láttam, hogy a kertben bolyongsz, amikor mindenki alszik. Annyi fájdalom kavargott benned! Tudom, gőgös dolog, hogy ilyen jogot formálok rád, és nevetséges is, de… téged éppen úgy a lányomnak tekintelek, mint Amariyah-t.

Nimra felfordította a tenyerét és az ujjait az öreg ujjai közé fonta.

– Ilyen gyengének tartasz engem, Fen?

A férfi felsóhajtott.

– Attól félek, hogy rossz tapasztalataim voltak a másik lányommal. Ő nem erős. Ezt mindketten tudjuk.

– Ha én meghalok, senki sem maradt volna, aki vigyázzon rá.

– Tudom. Mégsem tudtam tovább tétlenül nézni a fájdalmadat. – Fen megrázta a fejét. – Már másnap, amikor újra erősen és bátran néztél szembe a világgal, tudtam, hogy szörnyű hibát követtem el, de akkorra Királynő már halott volt. – Minden szavában súlyosan kopogott a megbánás. – Sajnálom, úrnőm. Elfogadom a büntetésem, bármi is legyen az.

Nimra megszorította a férfi kezét. Az érzelmek fojtogatták.

– Hogyan büntethetnélek meg azért, mert szeretsz engem?! – Képtelen lett volna neki ártani, ennek még a gondolata is elképzelhetetlennek tűnt. A férfi nem volt gyilkos, csak egy zavarodott öregember, aki féltette a lányait, akiket hátra kellett hagynia. – Nem fogom hagyni, hogy Amariyah elvesszen – ígérte meg. – Amíg élek, vigyázni fogok rá.

– A szíved mindig is túl jó volt ahhoz képest, amekkora hatalmad van. – Az öreg csettintett a nyelvével, és felemelte egy bütykös ujját. – Még jó, hogy a vámpírodat keményebb fából faragták.

Ezúttal Nimra rázta meg a fejét.

– Ezek egy halandó gondolatai – válaszolt, és a szíve megsajdult, mert tudta, hogy a gyász a férfi minden egyes szívverésével egyre közelebb ér hozzá. – Nekem nincs szükségem férfira.

– Nincs. De talán nem ártana, ha lenne. – Fen elmosolyodott. Ez a mosoly ismerős, meghitt volt Nimra számára, és a nő tudta, meg fog szakadni a szíve, ha már nem láthatja többé. – Biztos észrevetted, hogy azok az angyalok tudták megőrizni az… emberségüket, akik mellett ott állt egy hitves vagy egy szerető.

Okos, előrelátó megjegyzés volt ez az öreg részéről.

– Ne halj meg, Fen! – bukott ki Nimrából, aki nem tudta tovább magában tartani a fájdalmát. – Neked örökké kellene élned! – Az angyal három évvel azután, hogy a férfi az udvarába szegődött, megvizsgáltatta Fen vérét. Már akkor tudta, hogy megbízhat benne, és Fen soha nem fog visszaélni a bizalmával. De az eredmény negatív volt: Fen teste ellenállna a folyamatnak, ami vámpírrá változtatta az embereket. A reakció olyan erős lenne, hogy a férfi vagy belehalna, vagy gyógyíthatatlanul megőrülne.

A férfi felnevetett. A bőre vékony volt, mintha papírból lett volna.

– Én már várom a halált – mondta és felnevetett, a szemei megcsillantak. – Végre lesz valami, amit én ismerek, te pedig nem, és talán soha nem is ismerhetsz meg.

Ettől Nimra ajkai is mosolyra húzódtak. A Nap lustán kúszott a kék égen, a jázmin édes illata lengett a levegőben. Ő pedig ott ült a padon az öreg mellett, aki majdnem meggyilkolta, és előre gyászolta a napot, amikor a férfi már nem nézhette vele együtt a vízililiomokkal tarkított vizet, nem hallgathatta vele a szitakötők szárnyainak surrogását.

Ez a nap korábban eljött, mint gondolta volna. Fen másnap egyszerűen nem ébredt fel, békés mosollyal az arcán aludt el örökre.

Nimra a legnagyobb tiszteletadás mellett temettette el szeretett felesége mellé. Még Amariyah is félretette aznapra az ellenséges érzelmeit és a lehető legelőkelőbben viselkedett végig, pedig az arcát mély gyász torzította el.

– Ég veled – mondta Nimrának, miután Christian tiszta és gyönyörű hangon szívet tépő búcsúdalt zengett a halandónak, aki angyalok barátja lett.

Nimra a vámpír szemébe nézett, amely annyira hasonlított az apjáéra, mégis teljesen más volt.

– Tudd, hogy ha bármire szükséged van, csak szólnod kell.

Amariyah barátságtalan mosolyt villantott az angyalra.

– Felesleges színlelnünk. Az apám volt az egyetlen kapocs közöttünk, és most ő is elment. – Azzal a vámpír megfordult, és Nimra tudta, hogy akkor látta utoljára Fen lányát. Ez nem számított. Már mindent előre elrendezett: Amariyah soha sem lesz már egyedül, mindig kap majd segítséget, ha szüksége lesz rá. Ezt Fenért tette. a barátért, aki már soha nem látja el tanácsokkal őt, olyan bölcsen, amilyen bölcsességet egyetlen halandónak sem lett volna szabad elérnie.

Egy nagy, kemény kéz fogta át az övét.

– Gyere – szólt Noel –, ideje mennünk.

A vámpír letörölte az angyal arcáról a könnycseppeket. Nimra csak ekkor vette észre, hogy sírt, mikor már csak ők ketten álltak a sír mellett.

– Hiányozni fog nekem, Noel.

– Tudom. – A férfi felfelé húzta a kezét a nő karján, megszorította a vállát, és magához szorította, a testével nyújtott békés öblöt a rengeteg fájdalomnak, amely gyötrő hullámokban tört fel belőle.

Noel csak az elkövetkező napokban értette meg igazán, mennyi mindent is tett Fen Nimráért. Ő képviselte az angyal érdekeit Louisiana vámpír lakosságával szemben, ő gondoskodott arról, hogy az udvar egyensúlyban legyen. Ő állt a középpontban, annak ellenére, hogy mindig a háttérbe húzódott. Az elvesztése után zavaros időszak következett, amikor mindenki próbálta megtalálni a helyét az új rendben.

Christian természetesen át akarta venni az irányítást, de gyorsan kiderült, hogy túl gőgös volt ahhoz, hogy sikerrel folytassa azokat a finom politikai játszmákat, amelyeket Fen olyan jó érzékkel kezelt… és amelyeket Noel lassan átvett tőle. Ő nem volt ugyan politikus, de nem okozott gondot neki, hogy minden rangot és beosztást figyelmen kívül hagyjon, hogy elintézze, amit meg kellett oldani. Arról, hogy volt-e joga egyáltalán az udvarban maradni, Noel nem kérdezte Nimrát, és senki mással sem egyezkedett.

Egyszerűen csak felhívta Dmitrit és bejelentette:

– Maradok.

A vámpír, akinek hatalma nagyobb volt bármelyik fajtabélinél, akit Noel ismert, egyáltalán nem örült ennek.

– Már beosztottalak szolgálatra az Arkangyal-toronyba.

– Akkor húzz ki a listáról.

Amikor Dmitri hosszú csend után megszólalt, a hangján hallatszott, hogy jól szórakozik.

– Ha Nimra mégis úgy dönt, hogy túl sok a baj veled, itt mindig lesz helyed.

– Köszönöm, de erre nem lesz szükség. – Noel nem hagyta volna magára az angyalt, még ha Nimra ki is akarta volna dobni őt. A nő fájdalmasan sérülékeny volt ezekben az időkben. Most, hogy Fen már nem őrizte tovább a titkait, szükség volt valakire, aki megvédi azoktól, akik lehetőséget láttak arra, hogy gyászában ártsanak neki. Miután Noel elhatározásra jutott, munkához is látott: használta az udvar idős és fiatal tagjait, hogy védje Nimra érdekeit.

Az okos és hű Asirani volt az első, aki vele tartott.

– Tudtam, hogy nem láttuk még az igazi Noelt – jegyezte meg csillogó szemekkel és egy aktát nyújtott át neki. – Ezt el kell intézned.

A mappában egy jelentés volt néhány fiatal vámpírról, akik meghallották, hogy a gyász elvonja az uralkodó figyelmét, és zavargásokat kezdtek New Orleansban. Noel még aznap este a városba érkezett. A vámpírok százévesnél fiatalabbak voltak, még együtt sem volt esélyük Noellel szemben. Nemcsak idősebb volt náluk, de sokkal erősebb is, mint ami a kora alapján várható lett volna. Az angyalokhoz hasonlóan a vámpírok között is voltak, akik életük során egyre erősödtek, míg mások nem fejlődtek egy bizonyos szintnél tovább.

Noel ereje az átváltoztatása óta folyamatosan nőtt. Ez volt az egyik oka annak, hogy Raphael őrségébe hívták, közvetlenül a Hetek alatti szolgálatra. A randalírozó vámpírok elég buták voltak ahhoz, hogy azt higgyék, el tudják őt intézni. Noel ezeken az idiótákon vezette le az összes felgyülemlett feszültségét és a haragot, amiért nem tudta megóvni Nimrát a Fen elvesztésével járó fájdalomtól.

Miután legyőzte őket, Noel karba font kézzel megállt a lábai előtt véresen, sebzetten heverő vámpírok felett egy sötét sikátorban, amit csak egy távoli utcai lámpa halvány, sárga fénye világított meg.

– Azt hittétek, senki sem figyel?

A kis csoport vezetője felnyögött, a szeme körül már kezdett virítani egy szép lila folt.

– A francba, senki nem szólt, hogy Nimrának már egy rohadt békefenntartója is van.

– Vigyázz a szádra! – Noel elégedetten nyugtázta, hogy a férfi elsápadt. – Ez csak figyelmeztetés volt. Legközelebb nem fogom vissza magam. Megértettétek?

Többen bólintottak.

Még sötét volt, amikor Noel visszatért a szobájába a kora hajnali órákban. Lezuhanyozott, egy törülközőt csavart a dereka köré és kilépett a fürdőből, hogy felöltözzön. Igazából arra vágyott, hogy Nimrához mehessen. Az angyal Fen halála óta egy szemhunyásnyit sem aludt. A férfi bizonyára a kertben találta volna, de félt, hogy az alig halványuló zúzódás, amit az egyik vámpír könyöke okozott az arcán, elárulná, hogy miben mesterkedik. Egy kis időt szeretett volna nyerni, amíg jobban beleszokik az új munkakörébe, mielőtt.

– Nimra!

Az angyal Noel ágya szélén ült, a szárnyait a háta mögött, az ágyra terítette. Mélykék, bő köpeny volt rajta. Jobban hasonlított az angyalra, aki a területén uralkodott, mint az elmúlt napokban bármikor.

– Hol voltál, Noel?

10. fejezet

New Orleansban. – Noel nem tudott volna hazudni Nimrának.

Az angyal a szemöldökét ráncolta.

– Szeretnéd hallani a részleteket?

– Nem, ma nem. – A tekintete végigvándorolt a férfi vizes alakján, mielőtt felállt. A szárnyai suhogva söpörtek végig az ágyon. – Bonne nuit!

A férfi nem érintette meg a nőt azóta, hogy forrón és édesen táplálkozott belőle, most azonban utána lépett, a kezével átfogta Nimra selymes karját, és a nő hátát, a szárnyait a mellkasához húzta.

– Nimra!

A nő megállt, Noel pedig félrehajtotta a fekete hajának leomló zuhatagát és az ajkát az angyal nyakára tapasztotta.

Nimra hátranyúlt és az ujjaival megérintette a férfi arcát.

– Éhezel, Noel?

Az egyszerű kérdés mögött rejlő nagylelkűség megrázta ugyan Noelt, de nem lepte meg. Most, hogy már megértette a karjai között pihenő nő lényének lényegét.

– Maradj! – Végigcsókolta a nő vékony nyakának ívét. Ez különös kéjjel töltötte el a férfit, a bőre megfeszült, a szíve hevesebben kezdett verni. – Hagyd, hogy öleljelek!

Nimra egy pillanatig nem válaszolt, és Noel tudta, hogy azon töpreng, rábízhatja-e magát most, hogy ennyire kiszolgáltatott és sérülékeny. Majd megfordult és a férfi arcába nézett. Hagyta, hogy Noel a karjaiba zárja és az ágyába vigye, és ez elfordított egy kulcsot a Noel lelkének egy sötét sarkában lévő ajtóban. Felszínre emelte lényének azt a részét, amely a támadás óta nem látott napvilágot. Ami történt vele, majdnem megtörte őt, de végül felülkerekedett. És most feléledt.

Nimrában mély, kérlelhetetlen sajgással lüketett a vágy, de az angyal ellenállt a késztetésnek, hogy bármit is kikényszerítsen, követeljen ettől a megkapó férfitól, akinek sebei még hosszú ideig nem gyógyulnak be teljesen. Ekkor azonban a tekintete összefonódott Noelével, ahogy a vámpír megtámaszkodott felette az ágyon. Olyan erő sugárzott a szemeiből, amilyet Nimra még soha nem látott. A férfi ujjai végigsimítottak szárnyának érzékeny ívén.

– Érints meg, Nimra! – parancsolt rá Noel.

Ő pedig örömmel engedelmeskedett ennek a parancsnak. A lábával végigsimított a férfi lábszárának hátsó részén, közben a köpenye a combjára csúszott. Ezután nekilátott felfedezni a vámpír kemény, végtelenül férfias testének barázdáit és völgyeit. A férfi megremegett Nimra érintésétől, a lélegzete forrón csapódott a nő bőréhez, miközben Noel a fogaival szántotta végig az angyal állkapcsát. A férfiassága nyers vággyal szorult Nimra felsőtestének.

Ez nem volt egy finomkodó szerető.

– Szép férfi vagy – szólalt meg a nő, miközben a kezét Noel vágyának bizonyítéka köré zárta. A vámpír arcát pír öntötte el.

– Huh, persze, ahogy gondolod.

– Hogyhogy ilyen könnyen rám hagyod? – Nimra megszorította őt, élvezte az acélos keménységet borító bársonyos bőr tapintását. – Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek neked. A férfi felhördült.

– Nimra, a kezed a farkamon van. Ha büdös tetűnek neveznél, azzal is azonnal egyetértenék. Csak. Ne. Hagyd. Abba.

Nimra bensője teljesen elolvadt attól, hogy a férfi ilyen nyíltan kimutatta, mennyire élvezi. Ezért nem csak hogy folytatta, amit csinált, de csókolni és a szájával szívni kezdte a nyakát, amíg Noel a saját száját az ő nyakára nem tapasztotta, s gyengéd önuralma zabolátlan szenvedéllyé változott. Követelőzve a nő szorításába lökte a férfiasságát, és ezzel egy időben a nyelvét is a szájába fúrta.

A kezével megmarkolta a nő ruháját és az anyagot felhúzta Nimra derekára. Egy pillanattal később az ujjai már a csipke alatt voltak. Nimra teste ívben megfeszült, a nő a csók közben felsikoltott. Ezt a férfi biztatásnak vette, letépte a nőről a csipkét és a remegő készenlétig simogatta, közben pedig lefejtette az angyal kezét magáról.

– Elég! – morogta a nő ajkain, és a combjaival kitárta Nimra combjait.

Nimra Noel dereka köré kulcsolta a lábait, a vámpír pedig egy ösztönös mozdulattal magáévá tette őt. Nimra gerince hátrahajlott, belekapaszkodott a férfiba, a körmei belevájtak Noel hátának izzadságtól csúszós izmaiba. Az angyal megremegett, amikor megérezte a vámpír száját a nyakán, a lüktető verőere feletti, kibírhatatlanul érzékeny bőrén. Igen! Belemarkolt a férfi hajába és magához szorította őt.

– Most, Noel!

A férfi ajka mosolyra húzódott a nő nyakán.

– Igenis, Nimra úrnőm.

A nyakából, ahol a vámpír a vérét itta, éles gyönyör áradt szét a testében, miközben a férfi teste, a kezei egyre közelebb taszították őt a szakadék széléhez. Amikor a két kéj hulláma összecsapott, Nimra darabokra hullott… hogy később a férfi karjaiban térjen magához, aki olyan vad gyengédséggel nézett rá, hogy Nimra hinni kezdett egy örökkévalóságban, amit nem fojt meg a magány.

Három nappal később Nimra a szemöldökét ráncolva meredt Asiranira.

– És semmi más probléma nem adódott? – Azt elhitte ugyan, hogy a környék angyalainak nem tűnt fel egy halandó halála, a területén élő vámpírok azonban nagyon is tisztában voltak azzal, milyen szerepet játszott Fen az udvarban. Hihetetlen volt, hogy semmit sem próbáltak meg elkövetni, amíg uralkodójukat maga alá temette a gyász.

Asirani nem nézett a szemébe.

– Nos, ezt azért nem mondanám.

Nimra várt.

És várt.

– Asirani!

Egy megadó sóhaj.

– Erről egy másik vámpírt kellene kérdeznie.

Nimra azonban, ahelyett, hogy kérdőre vonta volna a megfelelő vámpírt, úgy döntött, inkább maga néz a dolgok után. Azt találta, hogy „valaki” olyan érzékkel intézte Fen halála után az ügyeket, hogy csak nagyon kevés zavaró esemény történt, és azok is órákon belül elsimultak. A külvilág szemében Fen évtizedes szolgálata a férfival együtt feledésbe merült, a halála csak kellemetlenség volt, nem gyötrő fájdalom, amitől meghasadt Nimra szíve és könnyben áztak a szemei.

Később arra is rájött, hogy a gyász ideje alatt a hírneve, mely szerint Nimra olyan angyal, akivel nem érdemes ujjat húzni, nem hogy megromlott volna, de még meg is erősödött.

– Miért kaptam bocsánatkérő levelet a New Orleans-i vámpírok vezérétől? – kérdezte Christiantól. – Úgy tűnik, azt hiszi, egy hajszál választ el attól, hogy az egész népét csúnyán kivégezzem.

– A vámpírjai illetlenül viselkedtek – jött a válasz. – El van intézve. – Az angyal savanyú, zárkózott arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy ennél többet Nimra belőle nem szed ki.

Az Nimrát kíváncsivá tette Christian nyílt szembeszegülése, és az is, hogy ő és Noel látszólag kiegyeztek egymással. Végül megkereste azt a vámpírt is, aki felelős volt a politikai játszmákért, amelyekben, minden jel szerint, nyoma sem volt Fen finom körmönfontságának, de amelyek mégis nagyon eredményesek voltak.

– Mikor nevezted ki magad a rendfenntartómnak? – kérdezte Noeltől, amikor az elvadult déli kertben rá talált.

A férfi egyértelműen bűntudatos – és fiatal – arccal ugrott fel a földről, ahol térdelt.

– Jól hangzott ez a cím.

Amikor a nő megpróbálta megnézni, mi van a férfi háta mögött, a rózsaszín és fehér, apró virágos bokor alatt, Noel az útját állta.

Nimra összeráncolt szemöldökkel ütögette a combjához a bocsánatkérő levelet.

– Mit tettél New Orleansban?

– A vámpírok nem tanultak az első alkalomból – válaszolt Noel hűvös tekintettel. – Ki kellett találnom valami kreatív megoldást.

– Elmesélnéd?

– Hallottál már olyasmiről, hogy feladatok delegálása? – Rezzenéstelen arccal nézett az angyal szemébe.

Nimra elmosolyodott. Az uralkodó énje felismerte az erőt, amit olyan kevesekben lehetett megtalálni… és amire minden nő vágyik a mellette álló férfiban.

– Hogy állnak a részvényeim?

– Erről Christiant kérdezd! Neki van számítógép az agya helyén. Kénytelen voltam valami feladatot adni neki is.

Váratlan volt az is, hogy Noel megosztotta másokkal a hatalmat, miután ilyen gyorsan és vérontás nélkül magához ragadta.

– Van még valami, amiről tudnom kell?

– Nazarach kopói körbeszaglásztak itt úgy egy hete, de úgy tűnik, sürgősen haza kellett térniük.

– Noel megrántotta a vállát, mintha neki semmi köze nem lenne a dologhoz.

– Értem. – Csodálatos volt, amit megértett. Ez az erős férfi, aki kétségtelenül vezetésre termett, az ő szolgálatába állt. Fennel ellentétben ő érzéki szinten is kötődött hozzá, mégsem zavarta őt semmilyen aljas suttogás az éj sötétjében, még akkor sem, amikor a leggyengébb volt. Csak pompás gyönyört kapott tőle, amely tompította a gyász és fájdalom élét.

De mielőtt még Nimra szavakba önthette volna a szívében vadul száguldó érzelmeket, halk, kíváncsi nyávogás ütötte meg a fülét. Az angyal szíve megdobbant, megpróbált a férfi széles válla mögé pillantani, de Noel hátat fordított neki, leguggolt és eltakart előle mindent.

– Mondtam, hogy maradjatok csendben! – morgott, miközben felállt és szembefordult a nővel.

A karjában két apró szőrcsomó, vicces fekete-fehér folttömkeleg pihent. A cicák a férfi mellkasához dörgölték a fejüket, nyilvánvalóan érezték, hogy ha ártatlanokról van szó, ez a farkas csak ugat, de nem harap.

– Ó! – Nimra kinyújtotta a kezét és megcirógatta az egyik kiscica lejét, ám ekkor Noel mindkét kis állatot az angyal karjába borította. A kismacskák izegtek-mozogtak egy kicsit, amíg kényelmesen el nem helyezkedtek. – Noel, ezek imádnivalóak!

A vámpír felhorkant.

– Kis korcsok a helyi menhelyről. – De a hangja könnyed és szeretetteljes volt. – Gondoltam, nem bánnád, ha befogadhatnál két újabb csavargót.

Az angyal az egyik cica fejéhez dörgölte az arcát, és jót nevetett a másik féltékeny nyivákolásán. Ilyen pici, törékeny életek, és mégis mennyi örömet tudnak adni!

– Az enyémek?

– Úgy nézek én ki, mint aki macskát tart? – Tiszta, férfias sértődöttséggel fonta össze a mellkasán a karjait. – Én majd szerzek egy kutyát. Egy jó nagy kutyát, éles fogakkal.

Az angyal nevetve csókot dobott a férfinak. Évszázadok óta nem érezte magát ennyire fiatalnak.

– Köszönöm!

Noel arcáról leolvadt a komorság.

– Még piperkőc úr is elvigyorodott, amikor az egyik kis macsek megpróbálta a karmaival lefejteni a lábáról a csizmáját.

– Na ne! Annyira büszke azokra a csillogó csizmáira! – szörnyű kis jószágok vagytok! – A cicák az angyal állához dugták a fejüket, játszani akartak. – Jó, hogy lesznek újra állatok a ház körül – jegyezte meg, és visszagondolt a fiatal Mimózára, Királynőre. Az emlékek keserédesek voltak, de neki nagyon becsesek.

Noel közelebb lépett, és megvakargatta a cica fejét, amelyiknek egyik füle fehér volt, a másik fekete. Nimra látta, hogy a másik cicának mindkét füle fehér volt, fekete csúccsal.

– Attól tartok, van egy feltétele annak, hogy megkapd ezt az ajándékot.

A komor hang hallatán Nimra letette a cicákat a földre. Tudta, hogy nem másznak el messzire a dobozból, amelyben eddig szunyókáltak.

– Mi az? – kérdezte és mélyen belenézett a kemény, éles vonalú, férfias arcba.

– Attól tartok – szólt Noel és kinyitotta a tenyerét, amiben egy borostyánköves arany gyűrű feküdt –, hogy az ősi, emberi énem mégiscsak vágyik erre a kötelékre.

A borostyánt azok az emberek és vámpírok hordták, akik szerelmi kapcsolatban álltak egymással. Nimra még egyetlen férfi kedvéért sem viselt borostyánt. Most azonban felemelte a kezét és hagyta, hogy Noel az ujjára húzza a gyűrűt.

– Nagyon remélem, hogy megvetted a gyűrű párját is – suttogta, mert úgy látszik, ő sem volt elég civilizált ahhoz, hogy kötelékek nélkül tudjon élni.

Legalábbis akkor nem, ha Noelről volt szó.

A vámpír pajkosan elmosolyodott és elővett a zsebéből egy vastagabb, férfiasabb gyűrűt, amiben egy nagy borostyánkő volt, nem úgy, mint Nimra gyűrűjében, amely nagyon finom ötvösmunka volt, egy szépen csiszolt borostyánnal.

– Tökéletes.

– Soha nem lehetnek gyerekeink – szólalt meg komoran a férfi, amikor az angyal a lelke mélyét is átjáró örömmel az ujjára csúsztatta a gyűrűt. – Sajnálom.

Az érzés Nimra elevenébe vágott, de nem volt benne bánat, mert egy vad, átlátszó kékre színezett örökkévalóság állt előtte.

– Mindig lesznek olyanok, mint Violet, akiknek szükségük van egy otthonra – válaszolt, és a hüvelykujjával a gyűrűjét simogatta. – Ők ugyan nem lehetnek vér a véremből, de szív lesznek a szívemből.

Noel közel húzódott az angyalához és végigsimított Nimra bal szárnyán. A lassú mozdulat a birtokbavételről szólt, ahogy Nimra ölelése is, amikor a kezeit végigcsúsztatta Noel mellkasán és a vállai köré zárta. Szavakra szükség sem volt, mert az angyal érezte a férfi gyűrűjének aranyát a bőrén, amikor Noel a tenyerébe zárta az arcát.

Az ő farkasa. Az ő Noelje.