9

XANIÁ EGYIK TERÉN álltunk a város térképét tanulmányozva. A fojtogató hőségben tele volt az összes kávéház. Vásárlók sétáltak el mellettünk, kezükben a kemencéből frissen kikerült kenyérrel, mások gyümölcsöt válogattak. Az óváros alig változott valamit az elmúlt négy évszázad során. Mindenütt ott láttam a velencei oroszlánt: a szobrokon, a címereken, az ajtók kopogtatóin. A fák árnyékában néhány pad állt, a virágágyást meg kellett volna öntözni. A hosszú utca végén a tenger ragyogott. A szél felkavarta a sárgás port – az épületeket nem fehérre, hanem okkersárgára festették. Gazdagon díszített erkélyeikkel, széles ablakaikkal, boltíves kapuikkal azt a látszatot keltették, mintha Velencében jártunk volna, és nem Krétán. Lena Franciaországon kívül még sehol sem járt Európában, így hajnalban felkelt, és sokáig sétált a keskeny sikátorokban. Az utcanevek között egyformán akadt olasz, görög és török is.

A Makara ekkor már Pireusz felé haladt – ahogy azt elterveztem, Irakleionban szálltam ki. Lena először Kenyában maradt a munkatársaival, mert két napig tartott az állatok elhelyezése, majd Kairóból átrepült Irakleionba. Kibéreltem egy kocsit, és kimentem elé a repülőtérre. A sziget északnyugati tengerpartján haladtunk. Az országutat virágzó leanderbokrok szegélyezték. Letekertük az ablakokat, és bekapcsoltam a rádiót. Buzuki szólt a hangszórókból. Élveztem, hogy kint vagyunk a szárazföldön, egy egyenes országúton – végre eljutottam apám szigetére, de nem terveztem azt, hogy elmegyek Asprophotesbe, őseim falujába. Semmi sem vonzott oda.

Úti célom Skalos volt – ez a kis sziget 12 mérföldnyire állt a tengerparttól. Kiderítettem, hogy gyakorlatilag senki sem lakott a sziklával borított, száraz, nagyjából 8 kilométeres átmérőjű földdarabon. A part menti kunyhókban időnként halászok tanyáztak és néhány magányos kecskepásztor is élt a hegyek között, de a szigeten nem volt sem áram, sem házak. Havonta egyszer közlekedett oda menetrend szerinti hajó Xaniából. Valamikor állt ott egy kisebb falu, de a 19. század elején elhagyták, amikor kiszáradt a sziget legnagyobb kútja.

Várakozásomat akkor koronázta siker, amikor a Villa Ziane könyvtárosai beszámoltak nekem arról, hogy Adolphus Sarkas 1822. február 2-án Xaniában hunyt el. A halála okaként a lázat jelölték meg, ami bármilyen betegség lehetett, három nappal később pedig Skaloson temették el, a templom mögötti temetőben. Arra gyanakodtam, hogy talán ez az a templom, amit Giorgio Zetto is megemlített a naplójában. A könyvtárosok nem tudták, hogy Sarkast miért Skaloson temették el, de még így is megörvendeztettek egy váratlan információval: megmondták, hogy kinek a neve szerepel a halotti bizonyítványon tanúként. Nicanor Simonides. Persze azt is feltételezhettem volna, hogy az aláíró nem volt más, mint a községi jegyző vagy a szerzetes egyik nem túl közeli ismerőse, azonban a dokumentumon világosan ott szerepelt (ahogy azt törvény megkívánta), hogy Simonides volt az a személy, aki megszervezte Sarkas temetését, és elintézte az ügyeit. Simonides tehát olyan szerepet vállalt magára, amely többnyire a végrendelet végrehajtójára vagy egy közeli rokonra hárul. Ebből arra következtettem, hogy jóval közelebbi kapcsolatban lehetett Sarkassal, mint Zetto. De mégis, ki volt ő?

Reggeli után külön úton indultunk el Lenával. Lena elment a kikötőbe, hogy felfogadjon egy hajóst és készleteket vásároljon, én pedig ellátogattam a helyi jegyző irodájába. Itt csak egyetlen hivatalnok dolgozott, így elég sokáig kellett várakoznom, amíg az ügyintéző feltúrta az irattartó szekrények fiókjait, majd egy időre eltűnt az egyik hátsó helyiségben. Végül arról számolt be, hogy Nicanor Simonides 1779 decemberében Xaniában született. Haláláról nem készült feljegyzés.

– Ha bárhol Krétán halt volna meg – vonta meg a vállát a hivatalnok –, akkor arról maradt volna valamilyen feljegyzés.

– Szóval külföldre ment.

– Hát, eljuthatott éppen Athénba is vagy Moszkvába. Bárhová a nagyvilágba – vonta meg újra a vállát. – De lehet, hogy elveszett a feljegyzése.

– Pusztultak el dokumentumok?

– Egy jó adag elveszett az első világháború után – felelte, és az órájára pillantott. – Most mennem kell ebédelni.

Ez azt jelentette, hogy bezárt a hivatal. Felvett egy világos színű zakót, egy szalmakalapot és miután velem együtt kisétált, bezárta az ajtót. Kint a napfényben úszó utcán alaposabban megnéztem magamnak. A hajlott hátú, túl korán kopaszodó férfi a harmincas éveiben járhatott, ahogy azonban bezárta maga után az iroda ajtaját, mintha csak megváltozott volna a jelleme is. Barátságosan beszélgetni kezdett velem, és váratlanul elárult valami fontosat.

– A Simonidesek Xaniá legősibb nemzetségei közé tartoznak. Talán segíteni is tudnak önnek, ha benéz hozzájuk. – Elgondolkodva megvakarta az állát. – A nemzetségnek számos ága van. A maga helyében én először Petros Simonidesnél próbálkoznék. Elkísérem egy darabig, én is arra megyek, és majd elmondom, hogy onnantól hogy kell továbbmennie.

Köszönetet mondtam neki, és néhány perccel később az eukaliptuszfák árnyékában, a sikátorok útvesztőjében köszöntünk el egymástól. Petros Simonides háza egy zsákutca legvégében állt. Úgy tűnt, ez valamikor divatos környék lehetett. A háromemeletes, fehérre meszelt, jellegzetesen velencei házat magas ablakok és szabálytalan erkélyek díszítették, az ereszéről lepattogzott a festék, a bejárati ajtó köré cserepekben muskátlikat tettek. Bekopogtam. Egy fiatal nő nyitott ajtót. Fekete ruhája az értésemre adta, hogy valaki nemrég meghalt – lehet, hogy egy héttel ezelőtt, de az is lehet, hogy már egy éve. Attól függően, hogy ki hunyt el, az asszony lehet, hogy halála napjáig feketében fog járni. Illendően köszöntöttem, majd elmondtam, miért zavarom.

– Petros Simonidessel szeretnék beszélni.

A nő szúrós pillantást vetett rám. Nem tűnt túl barátságosnak. Rövidre nyírt fekete haja és hajszálvékony szemöldöke volt, világosszürke szeme pedig szinte már színtelennek látszott. Ahogy ott állt hallgatva, egy pillanatig azt hittem, hogy éppen Petrost gyászolja.

– Mit mondjak neki, ki keresi?

Bemutatkoztam neki, mire bezárta az ajtót és eltűnt. Hallottam, ahogy odabent, valahol messze, ugatni kezdett egy kutya.

A nő nem jött vissza. Egy fekete kardigánt és drótkeretes szemüveget viselő idős férfi nyitotta ki az ajtót. Alaposan megnézett magának.

– Bocsássa meg, hogy csak így önökre törtem. Szeretnék megtudni valamit az egyik ősükről, Nicanor Simonidesről.

Még alaposabban megnézett, de néma maradt, mielőtt intett volna, hogy jöjjek be a lakásba. Krétán modortalanságnak számított, ha valaki elküldött egy tisztes külsejű ismeretlent, függetlenül attól, hogy az idegen éjszakai szállást kért vagy csupán egy pohár vizet. Ez persze még távolról sem jelentette azt, hogy választ kell adni a kérdéseire.

Simonides bevezetett egy fogadószobába. A dohos helyiségben régimódi bútorok álltak, kárpitjukat kifakította a napfény. Erősen kopott szőnyeg hevert a kanapé és a fotelek között. Vendéglátóm kávéval kínált, majd megállt egy pillanatra.

– Vagy szívesebben inna egy brandyt?

– Nagyon jó lesz a kávé.

– Meg az édesség – jelentette ki és ezt nem kérdésnek szánta.

Néhány perccel később egy másik testes, középkorú, fekete ruhás asszonyság behozott két parányi kávéscsészét és egy kandírozott gyümölccsel teli tálat. Kifejezéstelen arccal pillantva rám, odaadta az egyik csészét és egy szalvétát.

Beszámoltam Simonidesnek arról, hogy tudományos kutatóként szeretném kideríteni, mi történt egy Sarkas nevű emberrel. Meséltem neki a halotti bizonyítványáról is, és megadtam a pontos évszámot. Az öreg figyelmesen hallgatott.

– Nagyon jól beszél görögül – jelentette ki –, ahhoz képest, hogy amerikai.

– Az apám Krétáról származott.

Erre helyeslően biccentett.

– Honnan?

– Egy parányi faluból, Asprophotesből.

– A hegyek közül. Ismerem a helyet.

Úgy tűnt, ezeket hallva megnyugodott.

– Visszatérve az eredeti kérdésére, igen, tudom, ki volt Nicanor Simonides. Az évek során többen is viselték ezt a nevet. Az viszont, akit maga keres, tudja, kérem, pap volt.

– Nem is tudtam – válaszoltam, csak nagy nehezen elrejtve izgalmamat. – Ortodox pap?

– Hát, mi más? A fivérem azonban nálam jobban ismeri ezeket a dolgokat.

Görcsbe szorult a gyomrom.

– Remek! És hol él a fivére?

– Hát hol élne? Itt a házban – válaszolta, mintha valami ostobaságot kérdeztem volna. – Idehozom, ha akarja.

– Hálás lennék érte.

Lassan kicsoszogott a szobából, én pedig kiittam agyagszerűen sűrű kávémat. Néhány perccel később bejött egy kutya. A bokszer közvetlenül előttem állt meg, amikor észrevett, majd megszaglászta a cipőmet. Úgy véltem, elég idős lehetett, mert nem érezte meg a szagomat az előszobából. A nyomában egy másik öregember érkezett, aki idősebbnek tűnt Petrosnál. Ő is fekete ruhát viselt, öltönyt és széles nyakkendőt. A bajusza ősz volt és a kezén májfoltokat láttam, a tekintete azonban fiatalosan csillogott. Leült az egyik fotelbe, és bemutatkozott, miután a kutya odatelepedett a lábához. Amikor bemutatkoztam Alexander Simonidesnek, rájöttem, hogy az öccse már nem fog visszajönni.

Ismét elnézést kértem azért, hogy csak így rájuk törtem. Az öreg gyümölccsel kínált és én elvettem egy datolyát. Ő maga egy narancsszeletet választott.

– Petros elmondta, hogy az ön családja Krétáról származik.

– Igen, az apám felmenői. Most járok első alkalommal Krétán.

Ez meglepte.

– Az apjával sosem járt itt?

– Nem.

– Szóval az apja sosem tért vissza Amerikából?

– De igen, visszajött, csak engem nem hozott magával.

Ezen töprengett egy darabig, aztán a térdére tette a kezét és kicsit kihúzta magát.

– A dédapámról akart kérdezni valamit.

Elismételtem, amit Petrosnak is elmondtam Sarkasról és a haláláról.

Alexander megújuló érdeklődéssel nézett rám.

– A rokonainkon kívül soha senkit nem érdekelt Nicanor Simonides. Néha csodálkoztam is rajta, miért – tette hozzá titokzatosan. – Miért érdekli annyira ez a Sarkas?

– Egy középkori könyvvel foglalkozom. Ez a könyv egy ideig ott volt nála.

– Milyen könyv?

– Egy bestiárium.

Láttam, hogy ezzel nem mondtam neki semmit. Az eredeti görög szót, a physiologossal próbálkoztam ezután, de az öreg ismét csak a fejét rázta.

– Az állatokról szól – magyaráztam. – Gyönyörűek a képei.

– Aha.

Eszembe jutott, ahogy a 14. században a Bestiárium elfeledve hevert az özvegy Bendetto ravennai szekrényében, Dandolo dózse családjának is több nemzedéke adta egyszerű kacatként tovább. Az örökség része volt egy csomag az egyik ládában. Ha Sarkas esetleg Nicanor Simonidesnek adta a Bestiáriumot, vagy ha Simonides egyszerűen elrakta a könyvet, akkor bizony könnyen megtörténhetett, hogy a történelem megismételte önmagát, csak most itt, egy krétai családban.

– Látott valaha is ilyen könyvet? – kérdeztem.

– Nem.

– Hallott esetleg akkor arról, hogy van ilyen valakinek a családjában?

Összehúzta a szemöldökét.

– Nem. Kellett volna talán?

– Arra gondoltam, hogy a kötet esetleg Nicanor Simonides tulajdonába került, ő pedig továbbadhatta azt a leszármazottainak.

– Az lehetetlen – jelentette ki meglepő indulattal.

– Miért? – kérdeztem és azt hittem, hogy valamivel megsértettem.

Az öreg odahajolt hozzám.

– Amiről beszélgetünk, arról akar valamilyen könyvet írni?

– Nem, nem írok könyvet. Amiről szó van, az kettőnk között marad.

Ez szemmel láthatóan megfelelt neki, de még így is gondosan megválogatta a szavait.

– Nicanor Simonides igazi lókötő volt – jelentette ki. – A Simonidesek nemzedékei során egyetlen hozzá hasonló alak sem akadt.

Döbbenten hallgattam.

– Mégis mit művelt?

– Cserbenhagyta a családját, a feleségét és a két fiát. Ugyanabban az évben tűnt el, amikor ez a Sarkas nevű fickó is meghalt. Ahogy mondta, 1822-ben.

– De miért?

Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen botrány kényszeríthette erre. Talán elsikkasztotta a templom vagyonát? Vagy házasságon kívüli kapcsolatba keveredett?

– Senki nem tudja. A kikötőben a Szent István templom papja volt, abban az időben persze ő felelt Skaloson a Szent György templomért is. A legidősebb fia volt az én nagyapám. Nagyapám csupán arra emlékszik, hogy az apja azt közölte a családjával, hogy el kell indulnia egy szent küldetésre, ami több hónapig is eltarthat. Nem mondta el a feleségének, hogy mire készül, és hogy hova megy, aztán pedig nem jött vissza. A dédanyám soha többé nem hallott róla. Még egy levelet sem írt, semmit.

Elfintorodott.

– Van, aki azt mondja, hogy talán baleset érte vagy megbetegedett. Mások szerint meghallotta az Úr szavát; ugyanazt, ami miatt pap lett belőle, viszont ezúttal beállt a szerzetesek közé vagy remete lett belőle. A dédanyám átnézte a papírjait, de csupán egyetlen különös dologra akadt. Az egyik ládában egy örmény szótár lapult.

Most én hajoltam előre.

– Értett örményül?

– Senki nem tudott erről. A dédanyám biztosra vette, hogy Örményországba ment.

– Örményországba?

– De így sincs értelme az egésznek. A nagyapám állandóan azt mondogatta, hogy dédanyámnak egyetlen támpontja sem maradt. Nem gondolta, hogy az a nyelvtankönyv fontos lehet.

Simonides megrázta a fejét.

– A nagyapám sosem bocsátott meg az apjának.

– Simonides úr! Maga sohasem hallott Adolphus Sarkasról?

– Csak ma, először.

Tehát két olyan templom is létezik, amelyeknek valamilyen közük volt Nicanor Simonideshez. Bármelyikük lehet „Sarkas temploma”. A szerzetes Simonidesre bízta, hogy rendezze el evilági ügyeit. Mi mást bízhatott még rá? Egy pillanatig felmerült bennem a gondolat, hogy elárulom Simonides ükunokájának azt, hogy Sarkas nem csupán örmény volt, de az ortodox egyház egyik szerzetese is, aki egykor maga is elindult, hogy küldetést hajtson végre Örményországban, de mégis mi értelme lett volna ennek? Alexander Simonides már öregember volt, az ősei egy keserű és zavaros történetet hagytak csupán rá. Feleslegesnek látszott, hogy felfedezéseimmel csak még áttekinthetetlenebbé tegyem a család legendáit.

Ezért aztán ezt kérdeztem: – Ezek szerint Nicanor Simonides tartotta a miséket a skalosi templomban is?

– Pontosan. Vasárnap a városi templomban szolgálta az Urat, délután pedig átment Skalosra. Miután Skaloson kiürítették a falut, egy darabig még vigyázott a Szent György templomra.

– A templom már régóta használaton kívül van, igaz?

– Azóta nem használják, hogy Nicanor eltűnt. Nem sokkal későbt bezárták.

Megjelent az ajtóban egy terebélyes asszony és odabiccentett a férfinek. Élénk pillantású fekete szeme éles ellentétben állt fáradt, megereszkedett arcával.

– Most mennem kell – jelentette ki Alexander és felállt.

Kezet ráztunk, köszönetet mondtam a vendégszeretetéért. Kutyájával együtt kikísért. A kijáratnál még megkérdezte: – Mr. Atlas! Elmeséltem magának pár dolgot. Elárulna nekem valamit?

– Természetesen..

– Az apja miért nem hozta el magával soha Krétára?

Az öreg szemébe néztem.

– Sajnos az a helyzet, hogy az apám is lókötő volt.

★

A HAJÓS KIMUTATOTT a partra.

– Oda megyünk! – próbálta meg túlharsogni a motor zaját.

A füstöt okádó motorcsónak valósággal ugrált a hullámokon. Tulajdonosa mocskos sapkát és csíkos mellényt viselt, lebarnult arcát ősz borosta takarta. Valamikor régen egy horog végighasította az egyik orcáját, a tenyerét pedig megégette a hajóskötél. Amikor Xaniában felbéreltük, savanyú arckifejezése egyből elárulta, milyen rossz a véleménye Skalosról. Amikor Lena aznap reggel odament hozzá a kikötőben, angolul beszélő unokája segítségével elmagyarázta a lánynak, hogy biztosan elnézett valamit, mert egyszerűen lehetetlen, hogy tényleg Skalosra akar menni. Lena azonban ragaszkodott ahhoz, hogy pontosan az az úti célja és sikerült egészen tisztességes árat kialkudni az átszállításunkért. Amikor beszálltunk a hajójába, és a kapitány meglátta, hogy nem hoztunk magunkkal horgászbotot, még jobban elképedt. A horgászokon kívül néha angol madárrajongók is átmentek a szigetre, de ezen kívül senki más. A hajós azonban nem is kíváncsiskodott.

Amikor már eléggé megközelítettük a szigetet ahhoz, hogy jól láthassuk a tagolt partvidéket, a férfi megtörte a csendet: – Skaloson nincs semmi. Az ottani kecskepásztorok még csak nem is krétaiak – tette hozzá megvetően. – Cigányok.

Cseppet sem kedvelhette őket.

– Romany – tette hozzá magyarázatképpen, hogy biztosan megértsem.

– Régóta itt vannak? – kérdeztem.

– Emberemlékezet óta, de állandóan úton vannak. Egy napon majd Skalost is otthagyják.

Megvonta a vállát.

– Ki tudja, lehet, hogy már tovább is álltak.

– Mostanában senki sem látta őket?

– Nem tudhatom én azt. Régebben sokkal többen voltak, de a háború idején átmenekültek Kosra, hogy elbújjanak a németek elől. Soha nem tértek vissza, és egyikőjük sem harcolt.

A motorcsónak sóval borított szélvédőjét egy feszület, egy parányi görög zászló és a hajós kilenc unokájának a fényképe díszítette.

– Én is ellenálló voltam – folytatta. – Mindegyikőnkre harminc német jutott. Úgy jöttek ide, mint a vadállatok, nem mint katonák. Lelőtték a gyerekeket, felakasztották a nőket, levágták az emberek kezét, de mi így sem adtuk meg magunkat.

Egy cigarettát vett a szájába, és visszafordult a tenger felé.

– Nincs semmi jó a háborúban, még akkor sem, ha életben maradtál.

– Miről beszél az öreg? – kérdezte Lena suttogva.

– A háború szörnyűségeiről.

A lány meglepődött.

– Elmondtad neki, hogy Vietnamban harcoltál?

Megráztam a fejemet.

– Az a háború nem érdekelné őt, és ami ennél is fontosabb, azt mondta, hogy itt legfeljebb cigányokkal találkozhatunk.

A meltemihez hasonlóan a hullámok taraját borzoló szélnek megvolt a maga neve: sirokkó – ez az éles, homokot hordozó szél Afrikából kiindulva söpört végig a Földközi-tenger térségén. Magába szívta a tenger nedvességét, de csak azután, hogy homokkal borította be a Kréta körüli parányi szigeteket, például Skalost.

A homok abban a pillanatban befolyt a cipőnkbe és beborította az ajkunkat, ahogy kiléptünk a partra, és felmásztunk a romos rakpart lejtőjén. Feltettük a napszemüvegeinket, és mélyebben a szemünkbe húztuk a kalapunkat. Oldaltáskámban zseblámpát, iránytűt és egy zsebkést is hoztam magammal, khaki színű zubbonyom zsebében az egyik jegyzetfüzetem és egy térkép lapult. Lena hozta a fényképezőgépet, a szendvicseket és egy kulacsot. 11 óra volt, a motorcsónak este hatkor jön vissza értünk, úgyhogy elég időnk volt.

– Mindenképpen legyenek itt – figyelmeztetett búcsúzóul a hajós. – Sötétedés után nem hajózhatunk a zátonyok között.

Felmásztunk az első hegyre, majd a következőre, és végül elindultunk egy kanyargó kecskecsapáson, keresztül a sziklás mezőn. Tövisek akadtak a farmerunkba, bogáncs recsegett a cipőnk talpa alatt. Az erősen tűző nap sugarai miatt Lena felvette a hosszú ujjú ingét. Olyasvalaki biztos járásával haladt, aki hosszú időt töltött el kint, nehéz terepen.

Hegyek borították az egész szigetet, nagy részük teljesen kopár volt, emberéletnek nyomát sem láttuk. A növényzet foltokban nőtt; virginiai boróka, kaktusz, tengeri szőlő mellett haladtunk el, vad kakukkfüvön tapostunk. A kisebb tisztásokról számos kecskecsapás ágazott el. A sziget keleti csücskébe tartva, a tengerparton észrevettünk egy fenyőerdőt. A térképem szerint Simonides falujának romjai valahol a déli parton feküdtek. A Szent György templom magasabban lehetett, az erdő szélén.

Amikor előző délután ismét találkoztam Lenával Xaniá kikötőjében, elmeséltem neki, hogy mit tudtam meg Alexander Simonidestől. Miközben besétáltunk a Szent István templomba, a lány ezt mondta: – Szóval azt gondolod, hogy ez a pap magával vitte a Bestiáriumot Örményországba, miután Sarkas ráruházta a feladatot?

– Ez bizony lehetséges. Nehéz lenne megmondani, hogy Sarkas a bizalmasának, a barátjának tekintette-e, az is lehet, hogy ez a két opportunista csak kihasználta egymást. Meglehetősen furcsa dolgokat tudtunk meg: egy krétai pap gondoskodott egy ismeretlen temetéséről, és utána a sorsára hagyta a családját, a templomát és a szülőföldjét. A felesége pedig azt hitte, hogy sehova máshova nem ment, mint éppen Örményországba. Ez nem lehetett véletlen. Sarkas talán a halálos ágyán mindent megbánt és meggyónt Nicanor Simonidesnek? Simonides esetleg megígérte, hogy rendbe hozza a dolgokat? Hogy eljuttatja a Bestiáriumot Aniba? Befejezi a „szent küldetést”? Ha ez sikerült neki, akkor a könyv ott lehetett valahol Aniban, a Szent Jakab kolostorban, egészen 1840-ig, amikor a kolostorral együtt elpusztult.

– Ezt miért gondolod így?

– Mert 1840-ben kitört a vulkán, és a kolostor porig égett.

Lena megtorpant.

– Te jó ég! És te tudtál erről?

– Hallottam a tűzvészről, ám egészen addig, amíg nem beszéltem Simonidesszel, azt gondoltam, hogy a Bestiárium elkerülte ezt a katasztrófát, mivel Sarkas sohasem jutott el Aniba. De mi van akkor, ha Nicanor Simonides igen? Persze az is lehet, hogy a legjobb szándéktól vezérelve útra kelt, de aztán erőt vett rajta a csábítás, és megszökött a könyvvel. Nem hiszem, hogy tényleg beállt volna szerzetesnek; azzal csak hitet tett volna a vallása mellett. És miért menekült volna el Örményországba, amikor Görögországban egymást érik a kolostorok? Végül is, ha Simonides nem utazott el Aniba, akkor a könyv talán még ma is létezik.

– És mi van, ha nem is volt nála? – suttogta Lena, amikor beléptünk a Szent István templomba.

– Akkor lehet, hogy még mindig itt van Xaniában, vagy ami még ennél is valószínűbb, odaát Skaloson, hiszen Sarkast is ott temették el. Szinte biztosra veszem, hogy Zetto arról a templomról beszélt, amikor megemlítette Sarkas templomát. Az is figyelemreméltó tény, hogy nem sokkal Sarkas halála után bezárták, nem?

Ekkor már magányosan álltunk a templom fő hajójában.

– Mivel az is kiderült, hogy az a templom is Simonideshez tartozott, ezért azt gondolom, érdemes lenne megnéznünk azt is. Biztos, ami biztos.

Adolphus Sarkas mindenekelőtt művész volt. Amikor rossz útra tévedt, tolvajjá és hitehagyottá vált, és lemondott a szentségről, mindezzel alapvetően új irányt adott az életének, a saját sorsának és a Bestiáriuménak. Abban azonban erősen kételkedtem, hogy bármikor is hajlandó lett volna lemondani a festésről. Függetlenül a körülményeitől, ez az ember festeni akart. A tenger, a levegő, a szárazföld és az éter állatait olyan erőteljesen megragadó módon örökítette meg, hogy látványuk valósággal megrázta Giorgio Zettót, akinek a naplójából egyébként hiányoztak a lelkesedésről árulkodó részletek. Hosszú hónapokon keresztül kerestem további nyomokat, azonban egyetlen másik forrás sem említette meg, akár egyetlen szóval sem azokat a festményeket, amelyeket Zetto látott. Az is felmerült bennem, hogy Sarkas esetleg hagyományos egyházi képeket is festett Nicanor Simonides számára itt, a Szent István templomban, hiszen ilyen képeket Aucher atyának is készített. Ha igen, akkor ezek a festmények elkerülték a Kréta templomairól szóló szakkönyv szerzőjének a figyelmét. Az író egyetlen száraz bekezdéssel elintézte ezt a templomot. Megadta, hogy mikor építették (1514-ben, 1735-ben pedig újjáépítették), a méretét (60x54 méter), a magasságát (49 méter), a felhasznált építőanyagot (naxosi márvány és hegyi tölgy). Beszámolt a legfontosabb eseményekről is: itt keresztelték meg Kréta egyik kormányzóját, a másik itt nősült meg, és ezen a helyen temették el a török hadiflottát Ciprus előtt legyőző Christos Valiotes tengernagyot. A festményekről azonban egy szót sem írt.

Rá kellett jönnöm, hogy ennek jó oka volt, miután alaposan megvizsgáltam a templom ikonjait és falfestményeit. Meglehetősen kezdetleges képek ábrázolták, ahogy Szent Miklós alamizsnát osztogat, egy töprengő Szűz Máriát, Jézust a tanítványaival, Getsemáné kertjében, és többször is Jézust a kereszten. Ezeket a képeket semmi sem különböztette meg a Szerbia és Szibéria között felépített összes ortodox templom képeitől – nyomát sem láttam Sarkas sajátos, lenyűgöző stílusának. Arra pedig még a leghalványabb utalást sem találtam, hogy 1822-ben, útban Örményország vagy Skalos felé itt járt volna a Karaván Bestiárium. A Kréta templomai című könyvben egy fél mondat, de még csak egy lábjegyzet sem szólt a skalosi Szent György templomról.

Lénával bejártuk Skalost. A nap egyre hevesebben lángolt, és amikor elértük a satnya fenyőerdőt, nem akadt ott egyetlen olyan fa sem, aminek az árnyékában megpihenhettünk volna. Kétszer is megálltunk, hogy a cipőnkből kiöntsük a homokot. Hatalmas legyek repkedtek a fejünk körül. Olyan kihaltnak tűnt ez a sziget, hogy kezdtem igazat adni a motorcsónakosnak – tényleg lehet, hogy már a cigányok is elköltöztek innen.

Az egyik meredek hegy tetején azután meglepődve hallottuk az apró csengők hangját, jóval azelőtt, hogy megpillantottuk volna a kecskéket.

Négy borzas, fehér bundájú jószág közeledett, lefelé tartva lelegelték a szúrós fűcsomókat. Az ívelt sárga szarvú bakkecske a füvet lassan rágva végignézett rajtunk.

Letöröltem az izzadságot a nyakamból, és körülnéztem.

– Úgy vélem, mindjárt kiderül, hogy ki kötötte a csengőt a kecskék nyakába.

A következő hegy mögött három újabb felnőtt állatra és két gidára bukkantunk. Rajtuk is csengő lógott. Az állatok mellett, a boróka árnyékában valaki otthagyott egy vödör vizet és egy sótömböt.

Már csak néhány száz méter választott el minket az erdőtől. Átkeltünk egy alacsony szakadékon, a kecskecsapás ezen a ponton kiszélesedett, majd közvetlenül az erdő előtt elkanyarodott. A falu romjai felé vezetett, majd pedig bal felé, fel a domboldalon, ahol a Szent Györgynek szentelt templom állt. Balra fordultunk, és nagyjából száz métert megtéve megpillantottuk a fák közül előbukkanó templomtornyot.

– Ez lesz az – mondta Lena, és megszorította a kezemet.

Bár az ösvényt mind jobban elborították a növények, folytattuk az utunkat, amikor velünk szemben hirtelen egy férfi lépett ki az erdőből. A negyvenes éveiben járhatott. Buggyos nadrágot és szakadt könyökű inget viselt, fején széles karimájú fekete kalapot hordott. A magas, izmos idegen bőre jóval sötétebb volt még a legsötétebb bőrű krétaiénál is, igencsak megnőtt a keze és a lába is. Övébe tűzve egy kést hordott, kezében pedig egy botot tartott. Ránk meredt, majd a szája elé tette a mutatóujját, és olyan gyors, biztos léptekkel, mint a kecskék, maga is leereszkedett hozzánk.

Olyan volt a szaga, mint a kecskéié, és dohány illatát is éreztem rajta. Nem értettem, miért akarta azt, hogy hallgassunk, de aztán a fűvel borított domboldal irányába biccentett, ahol hófehér nemes kócsagok vadásztak a rovarokra.

– Várjanak – szólalt meg. – Mindjárt felszállnak, egyszerre.

Különös kiejtéssel beszélt görögül. A szavak utolsó szótagját majdnem elnyelte és a mássalhangzókat egészen magasan ejtette.

– Szépek ezek a madarak – válaszoltam. – De nem miattuk jöttünk ide.

– Nem? – felelte csalódottan. – Mindent tudok a madarakról. Lehetek az idegenvezetőjük.

– Köszönöm, de nem – mosolyodtam el és kezet nyújtottam neki. – A nevem Xeno, ő pedig Lena.

– Samson vagyok – válaszolta, amikor kezet ráztunk.

A keze érdes és meglepően hűvös volt. A csuklóját egy tetoválás díszítette, de nem láttam világosan a rajzot, mert az ingje eltakarta.

Az egyik kócsag a magasba szállt, de a többiek maradtak, ahol voltak.

– Látják? – magyarázta Sámson. – Nem követték, mert nem ő a főnökük.

Amikor a szavait lefordítottam Lénának, a lány szélesen elmosolyodott és azt suttogta: – Nem igaz.

Úgy látszik, Sámson pontosan tudta, hogy mivel kell kábítani a madárrajongókat.

Amikor rájött, hogy minket nem verhet át, elkomorodott és gyanakodva nézett ránk.

– Mit akarnak itt igazából?

A templomra mutattam.

A férfi rámpillantott.

– A templomba?

– Turisták vagyunk. Azt hallottuk, hogy érdekes.

– Hát ezt meg ki mondta?

– Alexander Simonides Xaniában.

Nem látszott rajta, hogy ismerte volna ezt a nevet.

– Régóta nem járhatott már itt – morogta. – Nincs itt semmi, és egyébként is be van zárva. Az apám, Rumen itt a gondnok.

– A gondnok?

– Nem is tudtam, hogy van itt az is – feleltem bizalmatlanul.

– Pedig van. Na, most mennem kell a kecskéim után – jelentette ki váratlanul, és elindult lefelé az ösvényen. – Minden jót!

– Mit mondott? – kérdezte Lena, én pedig elismételtem neki a férfi szavait, miközben megtettük a templomhoz vezető út maradékát.

Az épület nagyobb volt annál, mint amire számítottam. Egész jó állapotban megmaradt. Velencei stílusban épült – valamikor régen fehéren ragyoghattak meszelt falai, kék mozaik szegélyezhette az ajtaját, és a cseréptetőt a tengerészek talizmánjai, delfinek és parányi gályák díszíthették. A kő és a vakolat persze még a helyén volt, csupán a torony roggyant meg. Az ablakokra szegeit deszkák már megrepedtek, a hátsó falat beborította a vörös bugenvilia. Az ajtót elzáró rozsdás lakatot csak egy óriási tolvajkulccsal lehetett volna kinyitni.

– Keressük meg Sarkas sírját – javasoltam.

Hátramentünk a temetőbe, ahol rájöttünk, hogy nem tudjuk megtalálni a sírt. Mindent két centi vastag por borított és csupán néhány elferdült sírkő bírta ki az idő múlását. Az elemek még ezekről is lekoptatták a neveket és a számokat. Valahol, a vastag porréteg alatt nyugodott a szintúgy porrá lett Sarkas.

Visszafordultam a templom felé. Egy parányi hátsó ajtót vettem észre, amit szinte teljesen eltakartak a virágok.

– Bemegyünk – jelentettem ki.

Megragadtam a kilincset és a vállamat nekivetettem az ajtónak. A zsalu nyikorogni kezdett és az ajtó kinyílt. Dohos levegő csapta meg az orrunkat.

– Vedd elő a zseblámpát!

Lena fénysugara belevilágított a sötétbe. Bent halomban állt a törmelék, az összetört csempe és a fűrészpor. Egerek tűntek el az árnyékban. A fejem hozzáért az alacsony mennyezethez, lépéseink nyomán porfelhők emelkedtek a magasba. Egy boltíves ajtón keresztül beléptünk a sekrestyébe, amely jóval magasabb volt, legalább négy méter. Mindent vastag pókháló borított, a keresztgerendák alatt pedig felgyűlt a denevérürülék. A hátsó falon még mindig jól látszott, hogy valamikor régen honnan távolították el a jókora feszületet. Alatta még mindig állt az a polc, amelyen már elporladtak a könyvek. Kicsit arrébb oldalt egy keresztelő medence hevert. Valaki egy kibelezett szekrényt támasztott a falnak. Az egyik sarokban rézkampókat szereltek a falra, Nicanor Simonides bizonyára oda akasztotta fel a holmiját.

A sekrestyéből három dísztelen faajtó vezetett ki. Kimentünk a középsőn, és közvetlenül az oltár maradványai mögött találtuk magunkat, velünk szemben sorakoztak a padok. A három ajtót ikonok díszítették: Krisztus mártírhalála két oldalán Szent György és Szent Kristóf állt. Elvettem a zseblámpát Lénától, és megvizsgáltam a vastag mocsokréteg alatti képeket, utána az oltár fölötti falfestményt kezdtem nézni. Ez Krisztus mennybemenetelét ábrázolta. A boltíves tetőt Krisztus Pantocrator képmása díszítette, a szigorú tekintetű Megváltót itt rezesen barna bőrű, olajbogyóbarna szemű férfiként ábrázolták. Csalódva néztem körül. Hasonlóan a xaniái ikonokhoz, ezek is hétköznapi, fantáziátlanul megrajzolt alakok voltak. Kezdtem azt hinni, hogy nem találtuk meg Sarkas templomát. Ha a szerzetes lenyűgöző állatai sem a Szent István, sem a Szent György templomban nem találhatók meg, akkor Giorgio Zetto bizonyára valamelyik másik templomban láthatta őket Kréta északnyugati részén. Azon a területen sok száz templom állt és egy részük már rég romba dőlt. Lehet, hogy Sarkas vászonra festett, ezek a vásznak pedig bárhol lehetnek. Ami pedig magát a Bestiáriumot illeti, ha Simonides nem vitte magával a könyvet, hanem ehelyett vagy ő, vagy Sarkas rejtette el itt, a templomban, akkor a kötet már ugyanúgy elporladt, mint azok a könyvek hátul a sekrestyében. Egyértelműnek tűnt, hogy vagy itt, Skaloson, vagy Ani kolostorában semmisült meg a Bestiárium.

Lena megérezte a csalódottságomat.

– Nézzünk még egyszer körül – javasolta.

– Nem nagyon van itt mit néznünk – válaszoltam, miközben a zseblámpa sugarával megvilágítottam a padsorokat borító törmelékhalmokat.

Ebben a pillanatban azonban szélesre tárult a templom főbejárata. A beáramló napfény elvakított minket. Az ajtóban egy férfi körvonalai bontakoztak ki, aki alacsonyabb volt, mint Samson, és a fején keménykalapot viselt. Belépett a templomba, bezárta maga mögött az ajtót, és meggyújtott egy gyertyát.

– Segíthetek? – kiáltotta és ránk nézett a terem túlsó végéből.

A külsejét csak akkor tudtuk kivenni, amikor végre odaért a legelső pad mellé. Ősz bajusza és hosszú, ősz haja volt, hetven körüljárhatott. Arcát barázdák, nyakát ráncok borították. Durva szövésű ruhát viselt, mégis választékosabban öltözködött, mint Sámson, térdig érő fekete csizmájába tűrte csíkos nadrágját, fekete zsakettkabátja hajtókáját szatén díszítette. A kabát könyökét megfoltozták, és a cilindere is behorpadt már.

– A lámpájuk. – folytatta, mire leengedtem a zseblámpámat. – Beszélek angolul. Maguk angolok?

– Amerikából jöttünk – feleltem neki és bemutatkoztunk.

– Rumen vagyok. Mit akarnak?

Megható volt az egyenessége. Bár számos dologról mesélhettem volna neki, az igazság mellett döntöttem.

– Egy Adolphus Sarkas nevű férfi sírját keressük.

– A temető hátul van – felelte szárazon. – Ma már csak egyetlen sír az egész.

– Azt gondoltam, hogy esetleg rábukkanhatunk itt a festményei nyomára.

– A festményeire?

– Ikonokat és falfestményeket készített.

– Ezeket itt? – kérdezte és az oltár mögötti képekre mutatott.

– Nem, ezek nem azok. Sarkas állatokat is festett.

Az öreg kérdően nézett ránk.

– Igen?

– Elveszett állatokat. Némelyikük már nem is létezik, míg mások sohasem léteztek. Sarkasnál volt az a könyv, amit keresek, tele ilyen állatokkal. – Elővettem a jegyzetfüzetemet. – Megmutatom őket.

Az öreg odasétált hozzánk, és a legnagyobb meglepetésemre nem a kecskék szaga áradt belőle, hanem fűszerek illata, fahéj, rozmaring, mirha. Lena a zseblámpával megvilágította a papírokat, én pedig megmutattam Rumennek azokat a rajzokat, amelyeket a Makara fedélzetén készítettem, amikor áthaladtunk a Messinai-szoroson. Itt volt Szkülla, a hellének tengeri szörnye – hat feje közül mindegyikben három sor fog ült, testét pedig deréktól lefelé ugató kutyák alkották.

Rumen alaposan megvizsgálta a rajzot.

– Szkülla felfalta azokat a tengerészeket, akik a hajójukkal megközelítették Kharübdisz örvényét – magyaráztam. – Valamikor a gyönyörű néreiszek közé tartozott, de Kirké féltékeny lett rá, és varázsereje segítségével szörnnyé változtatta.

Halványan elmosolyodva a szemembe nézett.

– Ezeken a szigeteken sok boszorkány él.

Arrébb lapoztam néhány oldallal, és megmutattam neki az opinicust. Ennek a griffnek a társaihoz hasonlóan oroszlánteste és sasszárnya volt, viszont a farka meglepő módon a tevéére emlékeztetett.

– Ez pedig a simurgh – folytattam, és odalapoztam az oroszlánlábú perzsa főnixhez. – Halhatatlan madár.

Rumen sokáig nézte ezt a képet.

– Olyan, mint a famas – szólalt meg aztán, miközben a gyertya fénye mély árnyékokat vetetett az arcára. – Így hívja őt az én népem.

Odatartotta elénk a csuklóját és feljebb húzta a ruha ujját. Egy tetoválás bukkant elő: szivárványszínű szárnyú, tengerkék szemű vörös madarat ábrázolt.

– Egy főnix! – kiáltottam fel és döbbenten néztem az öregre.

– Szóval maga az elveszett bestiák könyvét keresi? – kérdezte Rumen.

– Látott esetleg egy ilyen könyvet valahol?

– Nem.

– Adolphus Sarkas idehozta a könyvet Xaniára.

– Hogy szerezte a könyvet?

– Szerzetes volt. Az apátja megparancsolta neki, hogy vigye el a könyvet egy másik kolostorba. Ehelyett ellopta és elmenekült vele.

– Egy szerzetes.

Rumen úgy nézett Lenára és rám, mintha igazából csak most vett volna észre minket. Megfontoltan ekkor ezt kérdezte: – Miért keresi ezt a könyvet, miszter? Azért, hogy eladja vagy megtartsa magának?

– Sem ezért, sem azért. Ha még senki sem szerezte meg, akkor odaadom egy könyvtárnak vagy egy múzeumnak, hogy láthassák az emberek.

Az öreg alaposan megvizsgálta az arcunkat. Kisujjával vakargatni kezdte az arcát, aztán úgy tűnt, hogy a végén eldöntötte a dolgot.

– Hadd mutassak maguknak valamit! – mondta, és intett, hogy kövessük.

Összenéztem Lénával, és hirtelen kiszáradt a szám, amikor Rumen visszavezetett minket a sekrestyébe. Odament a kibelezett szekrényhez, majd a gyertyáját Lena kezébe nyomva, két kézzel megragadta a szekrényt és eltolta a faltól. Először semmit sem láttam, majd Rumén visszavette a gyertyát, és amikor odatartotta a falhoz, előbukkant egy ajtó. Egy méter húsz centi magas és hatvan centi széles lehetett, azt hittem, hogy egy beépített szekrény. Felmerült bennem, hogy a Karaván Bestiárium esetleg mégis átvészelhette itt az évek múlását. Elakadó lélegzettel figyeltem, ahogy Rumen elővett egy kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót, ami egyetlen nesz nélkül kitárult. Amikor a gyertyával bevilágított, láttuk, hogy nem egy szekrényt nyitott ki, hanem egy parányi kiugróra jutottunk, ahonnan keskeny lépcsők indultak el, lefelé a sötétbe.

Sem Lena, sem jómagam nem szoktunk könnyen megijedni, de most hosszú másodperceken keresztül döbbenten álltunk.

– Jöjjenek! – hívott Rumén, és belépett az ajtón, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Innen, fentről nem láttuk, hova vezet a lépcső. Hűvös szél kezdett el fújni. Nem is volt annyira nehéz leereszkedni a keskeny és meredek lépcsőn, mint ahogy azt gondoltam. Lena néhány lépésnyi távolságra követte Rument, én pedig a lány mögött lépkedtem. Mivel nem volt korlát, ezért óvatosan ereszkedtünk le. A lépcsőket csupán Rumen gyertyája és az én zseblámpám világította meg. Egy igen magas mennyezetű helyiségben jártunk.

A lépcső aljában Rumen gyertyája megvilágította a főnix jelét, ugyanolyan madarat véstek a kőfalba, mint ami a csuklóját díszítette. A lépcső melletti tartókban meggyújtott két gyertyát. Valaki valaha tisztára söpörte a kőpadlót.

Kisétálva a gyertyák fényköréből, Rumen meggyújtott egy gyufát és magasra emelte a falhoz, a következő pillanatban felragyogott egy petróleumlámpa fénye. Hatalmas, barlangra emlékeztető teremben álltunk, ami jóval nagyobb volt, mint a fölötte lévő templom. Mintha csak egy külön birodalomba érkeztünk volna meg – egy templomba a templomon belül.

– Annak idején az emberek ide menekültek a kalózok elől – szólalt meg Rumén, és észrevette, hogy a falat díszítő képet vizsgálom. – A korai keresztények főnixnek nevezték Krisztust, mivel ő maga is feltámadott. Az egyiptomiak azonban már jóval korábban tisztelték a főnixet.

– Heliopolisz arany templomában.

– Tehát ezt is tudja – bólintott Rumén, és elsétálva a bal kéz felőli fal mellett, meggyújtott egy másik lámpát is. – A templom őrei egy indiai testvériség tagjai közül kerültek ki, akik a főnix jelét viselték. Ők voltak a romanyk. Valamikor sokan voltunk – tette hozzá szomorúan. – Mára már csak kevesen maradtunk.

Miközben továbbsétált, újabb és újabb lámpásokat gyújtott meg, összesen kilencet.

– Itt nincsenek könyvek – jelentette ki, és ezt hallva elcsüggedtem. – Itt csak ez van.

A hátunk mögötti falra mutatott, ami most már a lámpák fényében tündökölt. Megfordultunk, és Lénával döbbenten bámultuk a hatalmas falfestményt. Legalább öt méter magas és húsz méter hosszú lehetett. Valósággal megszédültem, azt azonban azonnal felismertem, hogy Adolphus Sarkas keze nyomát látom. Még sohasem pillantottam meg ehhez hasonló művet, csupán azokat a képeket San Lazzaróban.

– A népem ezt csak úgy emlegeti, hogy a „szerzetes festménye” – folytatta Rumen. – Szerencsét hozott ránk. Közel száz és még hatvan esztendeje mi vigyázunk rá.

– És nem tudták, hogy Sarkas festette?

– Nem ismertem a nevét – válaszolta és megvonta a vállát. – A név nem is fontos.

Számomra viszont igenis fontos volt, hiszen végre sikerült megtalálnom Sarkas templomát. A szerzetes alkotta ezt a falfestményt. Bizonyára ez lehetett az oka annak, hogy éppen itt temették el. Bármiben is állapodhattak meg, Nicanor Simonides megmutatta Sarkasnak ezt a helyet, ahol hatalmasra felnagyítva lemásolhatta a Karaván Bestiárium képeit. Egyszerűen lehetetlennek tartottam volna, hogy ezek a képek valahonnan máshonnan származhattak.

Néhány pillanaton keresztül, közvetlenül a felfedezés után, pontosan az az érzés fogott el, amire mindig is számítottam, amikor arról álmodoztam, hogy egyszer majd ott lesz a Bestiárium előttem. A boldogság és az izgalom furcsa keveréke fogott el, és persze féltem is kicsit, hogy a hosszú éveken át tartó keresés után esetleg csalódás fog el, amikor végre megpillantom a Bestiáriumot. Abban a pillanatban számos ember állt mellettem: a nagyanyám és Evgénia, Mr. Hood és Madame Faville. A legfontosabb közülük mégis Lena volt, aki nemcsak lélekben, de fizikailag is ott volt velem.

– Annyira gyönyörű, Xeno! – szólalt meg a lány és belém karolt.

Ahogy a szemünk megszokta a lámpák fényét, a falfestmény mintha életre kelt volna. Élesebbé váltak a színek. Elmélyültek az alakok, mintha háromdimenziós lett volna. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas ablakon keresztül megpillantottunk volna egy másik világot. A kép ugyanolyan frissen tündökölt, mint azon a napon, mikor Sarkas befejezte. Úgy csillogott, ahogy talán az egész világ is az Özönvíz idején.

A fali kép alapjául a tenger szolgált. A vizet két partvidék zárta közre. Jobb kéz felől a kísértetiesen sápadt hold kaktuszokkal borított, kihalt sivatagot világított meg. Baloldalon, a nap fényében egy kertekkel körbevett lugas tündökölt. A smaragdzöld tenger felszínét kék hullámok borzolták, a víz egészen a távoli, ezüstfényű horizontig látszott. Az eget rongyos, vörös felhők borították. Erős szél fújt.

A festmény kellős közepén, széttárva csodálatos tollakkal borított szárnyát, a főnix szállt magasan az égbolton, két szárnya tűzcsíkokat húzott maga után. Közvetlenül alatta nem egy, de két, állatokkal teli bárkát pillantottunk meg. A hajók ellentétes irányba haladtak.

Az egyik Noé bárkája volt, ott nyüzsgött rajta az állatvilág sok ismert alakja, mindenből kettő: medvéből és ökörből, kígyóból és gyíkból, sólyomból, verébből, galambból és a méhekből. A közelben hableányok és delfinek úsztak, segítettek elkormányozni a bárkát a partra.

Egészen elképedtem a második bárka miatt. Ott tolongtak rajta a Karaván Bestiárium állatai. A legtöbbet felismertem: a mantikórt, a griffet, a hipogriffet, a baziliszkuszt, a perytont, a rukhot meg a sok sárkányt, a kimérát és jó párat azok közül a lények közül is, amelyeket még sosem láttam azelőtt.

Ez a második bárka lett volna a Bestiárium nagy titka? Ez megmagyarázná, hogy Sarkas miért éppen az Özönvizet választotta háttérül, amikor valósággal életre keltette azokat a lényeket, amelyeket a könyvben látott. Engem azonban legjobban mégis az képesztett el, hogy hosszú kutatóutam során átnézve a feljegyzéseket és az apokrif iratokat, kezdve D’Épernay levelével egészen Zetto naplójáig, soha egyetlen említést sem találtam egy második bárkáról.

Az első hajó kormányosa egy viharvert arcú, sovány férfi volt. Annak ellenére, hogy már 150 napja és éjszakája felügyelte a hajó útját, nyugodtnak látszott. Tágra nyílt szeme ragyogott. A kapitányi hídon állt egy magas, erőteljes felépítésű, kék köpenybe burkolódzó öregember mellett. Az öreg hosszú haját vadul lobogtatta a szél, ahogy rezzenéstelenül bámult előre. A tenger és a szárazföld ura volt. Egyik kezében háromágú szigonyt, a másikban hosszú nyelű fűrészt tartott. A hajó ura nem volt más, mint Noé, és a bárkája a termékeny tengerpart felé tartott. A fedélzeten és a hajó belsejében várakozó állatok is a tengerpartot bámulták, a fejüket kidugták a három alsó szint rengeteg ablakán.

A másik bárka fedélzetén is mintha csak egy pontosan ugyanilyen Noé állt volna. Amikor azonban alaposabban megvizsgáltam a képmását, mintha csupán egy árnyképet láttam volna. A festék furcsa játékot űzött a fénnyel. Bizonyos szemszögből nézve az alak Noéra emlékeztetett, aztán meg eltűnt, mellette egy szálfaegyenes tartású kormányos látszott egyértelműen. A félelmetes alak fekete, magas gallérú köpenyt viselt, Anubiszhoz és Hóruszhoz hasonló módon, egy állat feje trónolt az emberi testén. A bárkát egy párduc kormányozta. Vértelen kezével megragadta a kormánykereket, topázfényű szeme a sivatagos partvidéket bámulta. Szó sem volt arról, hogy Noé bárkáján bujkált volna – ezen a képen a Sátán kormányozta a második bárkát. A saját útját járta. Utasai sokkal nyugtalanabbak, zabolátlanabbak voltak, a fedélzeten és a tetőn nyüzsögtek, és üvöltöttek a szélben. A legvadabb állatokat, például a Kerberoszhoz hasonló kutyákat, vagy a hatalmas karmukat meresztgető hárpiákat bezárták a hajó tömlöcébe. Fogukat vicsorgatva a berácsozott ablakok mögött dühöngtek.

Ezeket az állatokat eddig csak egyesével láthattam. Most, hogy egyszerre tárultak a szemem elé, még inkább kiemelte azt, hogy szörnyetegekkel van dolgom. Különösen az ismeretlenek tűntek félelmetesnek: az egyszemű, leopárdfarkú bika, a százlábú krokodil, a négy pár szárnnyal csapkodó, világtalan madár, az áttetsző kezű és lábú zömök majom. Mit nem adtam volna azért, ha megtudhattam volna a nevüket és a származási helyüket! Sarkas azonban csak a képeket másolta le, a szöveget nem. A második bárka állatai közül a legtöbbet izgatottnak ábrázolta, szinte érezni lehetett a nehezen visszafojtott erőszakot. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen láttam, hogy hová tartanak és az is nyilvánvaló volt, hogy a bárkán sokkal inkább foglyok, nem pedig utasok. Természetesen a második bárka létezése alighanem tetszett a Karaván Bestiárium összeállítóinak, hiszen hogyan másként élhették volna túl ezek a fantasztikus, száműzött bestiák az Özönvizet? Én a magam részéről azonban úgy éreztem, hogy a kaktuszokkal teli holdfényben úszó sivatag Sarkas műve volt. Ilyennek képzelte azt a purgatóriumot, ahol a szörnyetegek várakoztak, mielőtt beléphettek volna az emberi képzelet birodalmába.

Rumen eddig némán figyelte áhítatos csodálatunkat. Most savanyú mosollyal a második bárkára mutatott.

– Van, aki azt mondja, hogy az első cigányok ott utaztak a korcsokkal meg a kitaszítottakkal, azokkal a titokzatos eredetű lényekkel, akik nem féltek sem az istentől, sem az ördögtől és úgy vélték, hogy kettőjük között nincs is különbség.

– És maga miben hisz? – kérdeztem.

Szelíden ránk nézett.

– Én úgy vélem, hogy kiválasztott népként a cigányok ott utaztak mind a két bárkán.

– Megmutatták ezt a falfestményt valaki másnak is?

– Maguk előtt soha, senki nem érdeklődött a festmények iránt, és a szerzetesről sem hallottak. Ő meg a barátja jól megőrizte ezt a titkot. Nagy ritkán jöttek látogatók a szigetre, de nem törődtek a templommal. Hallottak arról, hogy már romba dőlt, és kívülről megnézve nem volt okuk, hogy kételkedjenek ebben. Hát nem ezt mesélték maguknak is Xaniában? Sámson persze járt itt lent, meg a fivérem, Neptune is. Előttünk az apám volt a kép őre, őt megelőzően pedig a nagybátyja. Ha én már nem leszek, legidősebb fiam, Noé áll a helyemre. – Elmosolyodott és tekintete körbejárt a helyiségben. – Tudják, a Noé igen népszerű név a cigányok között.

Lena most felém fordult.

– Ha tudták, hogy a Bestiárium már nincs itt, akkor miért hallgatott erről Sarkas és Simonides?

– Az eretnekség vádja miatt. A második bárka, meg a szállítmánya. Ha az egyház megtudja, hogy ez a festmény létezik, már rég elpusztították volna. Számomra igazából az a nagy kérdés, hogy Sarkas egyáltalán miért festette meg.

Számos magyarázat jutott az eszembe. Tudtam, hogy Sarkas három évig élt Xaniában. Figyelembe véve a falfestmény hatalmas méretét, alighanem az utolsó pillanatig dolgozott rajta. Azt csak feltételezni tudtam, hogy valamikor, nem sokkal 1819. novembere előtt, amikor is Giorgio Zetto először megpillanthatta a festményt, Sarkas úgy döntött, hogy elviszi a Karaván Bestiáriumot Aniba. Lehet, hogy azért készítette el ezt a faliképet, hogy megőrizze a Bestiárium lényegét, vagy talán így akarta leróni előtte a tiszteletét. Olyan módon, ahogy a legjobban tudta: képekkel, és nem szavakkal. Lehet persze, hogy egyszerűbb a magyarázat – talán ez a festmény volt az előleg, amikor Simonides megígérte, hogy eljuttatja a Bestiáriumot Aniba. Ekkor Simonides még szilárdan hihetett abban, hogy haza fog térni Xaniába. Az is előfordulhat persze, hogy valójában egészen más történt. Mivel azonban egészen keveset tudtam erről a két férfiről, nem igazán tudtam kitalálni elfogadható magyarázatot. Az viszont egyértelműnek látszott, hogy a pap és a szerzetes igen komoly erőfeszítést tett annak érdekében, hogy elrejtsék a Bestiárium maradványait, mégpedig egy olyan helyen, ahol ők maguk büntetlenül tudtak gyönyörködni a szépségében.

– Hogyan lehetséges az, hogy nem fedezték fel ezt a képet? – kérdezte Lena.

– Fent a partvidéken négyezer éven keresztül senki nem tudott Knósszoszról – válaszoltam. – Ez a föld tele van romokkal, szobrokkal és évezredeken át rejtőzködő freskókkal, azokhoz képest nem olyan nagy idő az a néhány évszázad. Ráadásul pedig akadtak, akik igenis tudtak róla. A cigányok már nagyon régóta ismerték a titkát.

Rumen odajött hozzánk.

– Megígérem magának, hogy senkinek sem áruljuk el a barlang titkát – fordultam hozzá, miközben kibújtam a hátizsákomból. – Ennél jobban már nem kerülhetek közelebb a könyvhöz. Olyan sokáig kerestem, és amit megtudtam, csupán néhány barátommal fogom megosztani.

Rumen nyugodtan pillantott ránk.

– Semmit sem kell megígérnie. Ha elmondja másoknak, akkor elmondja. Ha történik valami, hát történik. Én a hely gondnoka vagyok, nem pedig valami rendőr.

– Nem akarom senkinek sem elmondani.

Megvonta a vállát.

– Ahogy jónak látja, miszter.

Beletúrtam a táskámba, és elővettem a fényképezőgépemet.

– Nem hiszem, hogy valaha is visszatérek még ide. Szeretnék azonban néhány fényképet készíteni magamnak, meg a barátaim kedvéért.

– Csak nyugodtan – válaszolta.

Három tekercs érzékeny filmet lőttem el. Hatvankilenc fényképet készítettem a falfestményről, az összes létező szögből. Létra, háromlábú állvány és erős fényszórók nélkül kellett dolgoznom. Balról jobbra haladva, egymást kissé átfedő képeket készítettem, hogy majd amikor előhívatom a filmet, felnagyítsam a fotókat, és úgy ragaszthatom őket össze, hogy kiadják az egész hatalmas festményt. Közelről lefényképeztem a második bárka állatait, a főnixet, Noét, árnyékba burkolózó ikertestvérét és a komor külsejű fekete kormányost.

Amikor már csak három képem maradt, megkérdeztem Rument, hogy lefényképezhetem-e.

Megcsóválta a fejét.

– Nem – jelentette ki és nem adott magyarázatot, miért.

Így aztán lefényképeztem Lenát, ahogy ott állt a festmény lábánál, majd pedig ő is készített egy képet rólam. Az utolsó kockát nem lőttük el.

Lenával órákat töltöttünk el a barlangban. Fel-alá sétáltunk a festmény előtt, azonosítottuk az egyes állatokat, megvizsgáltuk a finomabb részleteket, és összehasonlítottuk a feljegyzéseinket. A számos részlet közül egy különösen megragadott: kilenc ragyogó, hullámos sörényű hableányt pillantottam meg, nyolcnak sötét volt a haja, egynek viszont szőke. A másik feltűnő részlet az volt, ahogy Sarkas megörökítette azokat a háromalakú állatokat, a szárazföld, a tenger és a levegő teremtményeit, amelyek kiemelt szerephez jutottak a Karaván Bestiáriumban. A szerzetes a lovat választotta. Rendkívül részletes képet festett egy legelő csődörről, a hullámokon vágtázó csikóhalról és a pegazusra hasonlító, az eget ostromló szárnyas lóról. Ott állt a közelükben a főnix, az egyetlen olyan állat, amelyik otthon érzi magát mind a négy elem, még a tűz ölelésében is. Rumen türelmesen várakozott. Leült egy támla nélküli székre a sarokba, és az olvasója gyöngyeit számolgatta. Végül mi is letelepedtünk a szemközti fal tövébe és onnan bámultuk a festményt. Minél jobban magamba ittam Sarkas alkotását, annál inkább csodáltam a szerzetes tudását – bár a jelleme távolról sem volt makulátlan, ettől még ugyanúgy csodáltam a festményét. Életem végéig hálás leszek neki azért, hogy ilyen formában megőrizte a Bestiáriumot. Lenyűgözött a képbe fektetett hatalmas energia, az, hogy képes volt névtelenül szó szerint a föld alatt dolgozni, miközben tudta, hogy csupán néhány ember láthatja majd meg a munkája gyümölcsét. A végén még azt is fel kellett ismernie, hogy nem él olyan sokáig, hogy élvezhesse a kész mű látványát. Lehet, hogy ő is azt akarta, a festményről ugyanolyan kevesen tudjanak, mint az alkotójáról. Legalábbis egy ideig. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, mi történne akkor, ha a barlang kapuja megnyílna a múzeumi kurátorok, művészettörténészek, vallásos fanatikusok, turisták és az egyház előtt. Ez utóbbi lenne a legszörnyűbb, hiszen az épület és annak tartalma még mindig az egyház tulajdonában áll.

Végül Rumen zsebre rakta az olvasóját.

– Indulniuk kell – jelentette ki.

A képet bámultam, amint az öreg sorra kioltotta a lámpákat. A sötétség fokozatosan elnyelte a tengert, a bárkákat, az állatokat. Rumén meggyújtotta a gyertyáját, én pedig felkapcsoltam a zseblámpámat és Lénával együtt követtük felfelé a lépcsőn. Bezárta az ajtót, és visszatolta elé a szekrényt. A nyomában mentünk az oltár mögé, majd keresztülsétáltunk a templomon. Rumen kívülről bezárta az ajtót és a helyére tette a lakatot.

– Nagyon köszönöm – mondtam, amikor megszorítottam a kezét. Akárcsak Samsonnak, neki is hűvös, érdes keze volt.

Rumén enyhén meghajolt Lena előtt, aki szintén köszönetet mondott neki.

– Sok szerencsét! – búcsúzott el, majd lement a lépcsőn, és eltűnt az erdőben.

Lénával megkerültük a templomot. A temető árnyai már kifakultak, apró porfelhők támadtak, mintha odalent mozgolódni kezdtek volna a csontok. Elsétáltunk a kidőlt sírkövek mellett, és beléptünk az erdőbe. Éreztem az árnyékban megbúvó állatokat. Sós illatú szellő mozgatta a fák ágait. Megpillantottuk a tenger szikrázóan kék ívét, és a fák közül kiléptünk egy öböl partjára. A fehér félholdat kétoldalt sziklatömbök zárták le, a látóhatár ragyogott. Letettük a táskáinkat és levettük a cipőnket.

– Úszni fogok – döntötte el Lena.

Levette a blúzát és a farmerját, majd a fehérneműjét is. A teste ragyogott a napfényben, napbarnított karja és lába miatt a keble még fehérebbnek látszott. Belegyalogolt a vízbe és merészen alábukott; jó tizenöt méternyire bukkant fel ismét. Teleszívta levegővel a tüdejét, majd hosszú, egyenletes csapásokkal úszni kezdett. Tudtam, hogy jó úszó. Gyermekkorunkban többször is megnyerte a városi bajnokságot. Utoljára akkor láttam úszni. A medence melletti padokon ülve a szemünk könnyezett a klórtól, ahogy Brunóval figyeltük a versenyzőket. Lena hosszútávúszó volt. Legjobban a 800 métert szerette. Eszembe jutott a piros fürdőruhája és az ehhez illő úszósapka – mindkettőt az apjától kapta. A sapkán a New York-i tűzoltók betűjele látszott.

Amikor kiúszott az öbölbe, egy felhő takarta el a napot, a tenger elszürkült. Lena végül megállt, és körülötte sötét körnek látszott a felhő árnyéka. Ekkor a felhő elmozdult és a napsugár valósággal lángra lobbantotta a lány aranyhaját. Intett, hogy jöjjek, úgyhogy levetkőztem. A víz hideg volt. Úszni kezdtem, és fejemet a hullámok közül gyakran kiemelve, néztem Lenát a tengerben.

Később fel akartam használni a fényképezőgép utolsó kockáját is, de csodálkozva láttam, hogy nem maradt üres kocka. Amikor pedig előhívattam a filmet, ott volt az állatokról készített összes felvétel, ezenkívül pedig még egy, amin én meg Lena látszottunk bent a tengerben. A kép a partról készült. Minden olyan volt, amilyenre emlékeztem: a tiszta víz, a súlyos felhők, a lány ragyogó haja.

A délután hátralevő részét a tengerben töltöttük. Meztelenül, súlytalanul lovagoltuk meg a hullámokat. Egészen napnyugtáig fürödtünk, és amikor visszatértünk a kikötőbe, a motorcsónak már ott várt ránk. A kormányos ott állt a kormánykerék mellett, sapkáját mélyen a szemébe húzta, és cigarettájának parazsa felragyogott, amikor a szájába vette.