2

A KARAVÁN BESTIÁRIUMRÓL tizenöt éves koromban hallottam először.

Később teljesen megváltoztatta az életemet.

A történelemtanárom, Mr. Cletis Hood mesélt róla egyik délután az irodájában, amikor harmadik éve jártam az iskolába. A találkozóra az után került sor, hogy a tanárom egy órán, hónapokkal azelőtt, VIII. Henrikkel foglalkozva, mellékesen megemlítette a legendás főnixmadarat.

A magas, sportos, karcsú Mr. Hoodnak kefehaja és rövid, nyírott szakálla volt, mindig csokornyakkendőt és mellényt viselt. Szokása szerint a sarkán egyensúlyozott a táblánál. A válla olyannyira vízszintesnek tűnt, hogy ha valaki egy vízmértéket helyezett volna rá, a benne lévő buborék bizonyára meg sem mozdult volna. Hangja hasonlóan kiegyensúlyozottan csengett – mélyen zengett, mintha belülről visszhangozna. Éppen Henrik egyetlen fiáról, Edwardról mesélt nekünk, aki engem nagyon elbűvölt. A gyermekkirályként ismert Edward tízévesen, 1547-ben örökölte meg az angol trónt, majd egy régenstanács segítségével, hat esztendőn keresztül uralkodott. Épp kezdett volna kibontakozni, amikor elvitte a tuberkulózis. Az apja hatalmas termetű ember volt. Noha az én apámra is pontosan ráillett ez a leírás, mégis inkább Edward anyja, Jane Seymour – aki gyermekágyban halt meg – miatt éreztem hasonlónak magamhoz az ifjú királyt. Jane királynét csodálatos szépségnek ismerték, élénk volt, és a férjénél sokkal fiatalabb. Edward lett az egyetlen gyermeke.

– Az angol uralkodóknak szépen kidolgozott címereik voltak – jelentette ki Mr. Hood. – Jane királynéé egy főnixet mintázott. Ez az a madár, amely saját halotti máglyájának tüzéből születik újjá. Megkoronázása után, Edward még ezt a sort adta hozzá anyja címeréhez: „Hogy újjászülethessen.”

Jelentkeztem.

– Tanár úr, léteztek más elképzelt állatok is, amelyek fontossá váltak a mitológiában és a történelemben?

– Több tucat – felelte a tanár a szemüvege fölött rám pillantva. Nem szokott hozzá, hogy félbeszakítsák.

– Hol találhatom meg őket? – erősködtem.

– A könyvtárban – felelte kurtán.

Aznap este villámgyorsan megvacsoráztam, majd a könyvtárba siettem. Korábban nemigen töltöttem ott időt. Egy középiskolai könyvtárhoz képest lenyűgözőnek találtam: hatalmas terem, magas polcokkal, a földszinten és a galérián is, ahol az ügyeletes ült kis íróasztalánál. A nyugdíjba vonult igazgatókat ábrázoló, komor olajfestmények és a sötét függönyök ellenére a csend és nyugalom a könyvtárat az iskola egyik legkellemesebb pontjává varázsolta. A diófa asztalokra bronzlámpák szórtak narancsos fényt. Utazásomat az egyik ilyen asztal mellett kezdtem el.

Először is, átnéztem valamennyi könyvet, amit csak találtam Edwardról. Mindenhol rövid uralkodásának központi témáit – a Franciaországgal vívott háborút, az Általános Imakönyv első kiadásának a megjelentetését – tárgyalták. Hiába kutattam azonban anyjának címere után, nem találtam róla többet, mint amit már hallottam. Tíz óra lehetett, mire elkezdhettem a főnixről olvasni, és a könyvtár zárni készült.

Egy rakás könyvet vittem magammal a hálóba. Állattani mitológia, Mitikus szörnyek, A főnix és a sárkány és Az angol bestiárium története – ilyen címek díszítették a köteteket. Fél tizenkettőkor minden nap szigorú sor került a lámpaoltásra. Most fordult elő elsőként – mint később annyiszor –, hogy bajba kerültem, amikor az emeletre kijelölt felügyelő rajtakapott, ahogy zseblámpával olvasok. A főnixet tanulmányoztam. Nagyanyámtól hallottam, hogy egyszerre csupán egyetlen főnix létezhet a világon, de ennél többet nem tudtam róla.

A nagyanyám halála óta eltelt évek folyamán kapcsolatom az állatok szellemének világával folyamatosan alábbhagyott – mintha az energiájuk forrása tűnt volna el. Többé nem kísértettek, mint régebben a griff. Gyermekkoromnak lényeges részeit jelentették az elképzelt állatok. Ők bizonyultak a legkorábbi tapasztalataimnak, most pedig hirtelen rájöttem, hogy könyveket írtak róluk – könyveket, amelyekből megtudhattam, hogy ezek nagyon is létező témák.

Úgy nevezték őket, hogy bestiáriumok. Megtudtam, hogy a bestiárium a valódi és az elképzelt állatok gyűjteménye – ezt a két kategóriát gyakran összemosták. Az állatokat képekkel ábrázolták, majd leírták, és gyakran allegorikus sorokban jellemezték az emberrel közös jó és rossz tulajdonságaikat. Az első hivatalos bestiáriumot, egy tudományos gyűjteményt tizedik századi szerzetesek állították össze. Számos forrásra, de elsősorban a Physiologusra támaszkodtak.

Ezt egy névtelen, Egyiptomban élő görög szerző írta a harmadik században. Nemsokára ugyanazon a néven emlegették, ami könyvének is címe: „Physiologus” – ami görögül azt jelenti, „természettudós”. Munkájában negyvenkilenc állat szerepelt. Azt a hagyományt folytatta, amit Arisztotelész, Ktésziász és évszázadok azon névtelen krónikásai kezdtek el, akik a legelső emberek barlangfestményeit is megalkották. Ezeknek az ősembereknek az isteneit és mítoszait olyan állatok ihlették, amelyekkel naponta találkoztak – vadásztak rájuk, vagy azok vadásztak az emberekre. Részei voltak az életüknek és az álmaiknak. Az első bestiárium Physiologus fantasztikus kortársainak, Aelianusnak és Szent Ambróziusznak a munkáira is támaszkodott (Arisztotelésztől eltekintve, számomra ezek a nevek mind ismeretlennek számítottak addig), valamint sevillai Szent Izidorra, a hetedik századi enciklopédistára, aki Etymologiae című munkájában tizenkét kötetet szentelt az állatoknak (ezt megtaláltam angol fordításban, a könyvtárunkban). Röviden, az eredeti bestiárium állandóan változott – etiópiai, szíriai, angolszász és főleg örmény kiegészítések rakódtak rá, mígnem az eredeti szöveg teljesen beolvadt ezekbe, hogy már fel sem lehetett ismerni. A 11. századtól az eredeti bestiárium utódait kézzel másolták, egyik nyelvről a másikra fordították, és tartalma állandóan növekedett, mígnem már több száz szócikket tartalmazott. Az utolsó ilyen példányt 1724-ben, Izlandon készítették. Ezt követően a tudósok az Európa-szerte fellelhető kéziratokat próbálták összegyűjteni és megőrizni. Néhányan más kultúrák hasonló tárgyú mitológiáját kutatták – a polinéziai, dél-amerikai és távol-keleti mondákat –, ők is hasonló összeállításokra leltek, amelyek még korábbiak és még furcsábbak lehettek. Páran pedig a még felfedezetlen bestiáriumok, ismeretlen állatok után kutattak, legyenek azok mesések vagy valódiak.

Megtudtam, hogy a főnix Héliopoliszból ered, ahol úgy hívták, benu – az egyiptomi nyelvben a datolyapálma neve volt ez. A görög neve phoinix. A madár a datolyapálma tetejére építette kassziából, illatos nárdusból és fahéjból készült fészkét, amelyben elégette magát, hogy hamvaiból újjászülessen. Ahogyan az egyiptomiak fogalmaztak: a madár sírja egyben a bölcsője is volt.

A keresztények úgy tartották, a főnix azért halhatatlan, mert ez az egyetlen olyan lény, amely nem kóstolta meg a tiltott gyümölcsöt. A görögök szerint az élettartama egy „nagy évre” rúgott: a kozmoszt megkerülve ennyi idő alatt tett meg egy kört a Nap, a Hold és az öt bolygó: 12 994 földi évet. Egy ilyen ciklus után a világ történelme ismételni kezdi magát, mégpedig pontosan a bolygók befolyásának megfelelően. A főnix ezt a folyamatot tükrözte vissza – tollazatának mintáiba az emberi történelem átfogó képeinek nyomatai kódolódtak (mintha azok a tollak milliónyi számítógépes chip adatait hordozták volna).

Hasonló, elmés dologgal még életemben nem találkoztam. Azokban az első hetekben minden délutánomat és estémet a könyvtárban töltöttem, egészen villanyoltásig. A hálóterembe visszavonulva, tovább ittam a könyvek lapjairól a leírásokat és képeket. Úgy éreztem, mintha az általam tanulmányozott állatok az osztálytermek sötét ablakaiból, a kinti örökzöldekről és magas épületekről bámulnának rám.

Az első bestiárium, amit tanulmányoztam, egy agyonkoptatott fakszimile kiadás volt. Az eredeti, fametszetekkel illusztrált művet, az észak-angliai Revesby apátság tizenharmadik századi szerzetesei állították össze. Akárcsak az Etymologiae-t, ezt is a könyvtár különleges termében tartották, ahová csak a főkönyvtáros engedélyével léphettem be. A könyvtárban fellelhetők voltak viharvert keleti bestiáriumok is – a keleti szövegeket az egyik egykori diák hagyományozta a könyvtárra. A könyvben legelöl egy háromfarkú kínai róka szerepelt. Ő is évezredekig él, akárcsak a főnix, és miután hat másik farkat is növeszt, felemelkedhet a mennyekbe. Lelkesen olvastam, hogy hosszú élete során ez a róka bármilyen emberi vagy állati alakot felvehet, ha tüzet csihol kilenc farkából, meghajol a Nagymedve csillagkép előtt, és fején emberi koponyát egyensúlyoz. Láthattam a könyvben hatlábú antilopokat, egy nyolclábú lovat (ez hasonlónak tűnt a vikingek Sleipnirjéhez, amely képes volt a felhőkön, illetve az óceán felszínén vágtatni), egy háromszívű, struccszerű madarat, és egy Kerberoszhoz hasonló kutyát, de ennek száz feje és kígyófarka volt.

Minden nap rengeteget jegyzeteltem, ennek ellenére időnként komolyan kellett küzdenem azért, hogy megértsem, amit olvastam. Tudtam valamit az állatokról, ám a történelemről annál kevesebbet. Ezért – a többi tárgy rovására – nagy buzgalommal vetettem magam e tudomány tanulmányozásába. Természettudományokból, matematikából, angolból leromlott az eredményem, ezzel szemben történelemből – ezen kívül latinból és görögből, amely nyelvekre alapvető szükségem volt a tanulmányaimhoz – osztályelső lettem. Hasonlóan remekeltem állattanból. Ezt a tárgyat nagyon kevesen választották.

Három hónap múlva – ennek az időszaknak minden szabad percét arra használtam fel, hogy bestiáriumokat olvassak –, iskola után megkerestem Mr. Hoodot. Úgy gondoltam, eljutottam addig, ameddig saját erőmből képesnek bizonyultam, és most szükségem volt a segítségére. Épp dolgozatokat javított, ám miután elmondtam neki, miben mesterkedem az utóbbi időben, és előadtam kérésemet, észrevehető érdeklődéssel nézett rám.

Becsukta piros töltőtollát, és megkérdezte: – Miért teszed ezt, Atlas?

– Többet szeretnék tudni róluk, tanár úr.

Izzadt a tenyerem.

– Egyszerűen nem vagyok képes kiverni a fejemből.

– Azóta, hogy megemlítettem azt a főnixet?

– Már azelőtt is, uram. Úgy érzem, elindultam vele valamerre.

Ez a válasz meglepte, de azt is láttam rajta, hogy pozitívan, noha azt nem tudta eldönteni, hová is tegyen.

– Jól van, Atlas, kutakodom egy kicsit, és meglátjuk, hogy tudok-e majd valamit javasolni.

Néhány héttel később, ebéd után az irodájába kéretett.

Mr. Hood régebben századosként szolgált a tengerészgyalogságnál. Az iskolában hat éve tanított. Szigorú embernek ismerték, akiből szemmel láthatóan hiányzott a humorérzék. A diákokkal keményen bánt, mindenki tudta, hogy őrültség lenne felkészületlenül bemenni az órájára. Mondani sem kell, nem tartozott a népszerű tanárok közé, azt viszont mindenki elismerte, hogy jó tanár. Ha az ember képes volt eltekinteni külső megnyilvánulásaitól, és arra figyelt, amit mondott, akkor nagyon érdekfeszítőnek találhatta. Régi és modern európai történelmet tanított, ezen kívül a haladó latin csoportot oktatta, középkori latint is. A szóbeszéd alapján még lehetett róla tudni, hogy Koreában súlyosan megsebesült, két művégtagot is kapott; egyszer feleségül vette egy dél-amerikai diktátor lányát, aki végül öngyilkos lett; két gyermeke autóbalesetben vesztette életét, és hogy vagyonos ember lévén, a tanítást csak hobbiból vállalta.

Szerény irodájában nemigen lehetett látni olyan személyes vonatkozású tárgyakat, mint másokéiban. Családi fényképek helyett általa csodált történelmi személyekről őrzött képeket: Nagy Sándorról, Nagy Károlyról, James Cook kapitányról. Mindössze két emléktárgyat, egy tomahawkot és a tengerészgyalogos hadtest zászlaját láthattam itt: ez utóbbi vörös csillagok között fekete sast ábrázolt. A polcokon kizárólag tankönyvek sorakoztak, saját könyveit nem itt tartotta. A hamutálcában egy tajtékpipa feküdt. Az ólomüveg ablakból a sportpályára lehetett látni, ahol a gondnok éppen a futballmeccshez rajzolta be a vonalakat.

Ezen a napon Mr. Hood sárga csokornyakkendőt és barna, halszálkás öltönyt viselt.

– Ülj le, Atlas! – mondta köszönésképpen. – Mesélj valamit magadról!

Kézenfekvő kérdés, de nem számítottam rá. Azt gondoltam, hogy ugyanolyan tárgyilagos lesz, mint az osztályban szokott lenni.

– Azt hiszem, érdekel a történelem.

– Azt hiszed? De hiszen leheletnyi kétség sem férhet hozzá!

– Hát nem, uram.

– Mi jót olvastál mostanában?

– Solinus Csodák galériáját olvastam.

Felvonta a szemöldökét.

– Nem latinul?

– Nem, uram. Megpróbáltam, de még nem vagyok készen rá.

Hátradőlt a forgószékében, és azt gondoltam, hogy sikerült ismét jó benyomást tennem rá.

– Jó régen olvastam Solinust – folytatta. – Ha jól emlékszem, sokat merített Pliniusból.

– Nem tudom, uram. Sosem olvastam Pliniust.

– Valami azt súgja, hogy el fogod olvasni, mire eljutsz a latin óráimra – felelte szárazon. – Nos, amikor utoljára beszélgettünk, arról meséltél nekem, hogy meglehetősen régóta érdeklődsz ezek iránt a dolgok iránt.

– Igen, uram. De nem a bestiáriumok iránt. Azokról akkoriban még nem tudtam.

– Ez világos. De érdekelnek az állatok és az állatokról szóló tanítások. Miért?

Hogyan mondhattam volna el neki, hogy származásomra nézve anyai ágon egy erdei nimfa volt az ősöm? Olyan valaki, akinek madarak szálltak a vállára, és az erdei vadállatok megszelídültek az érintésétől. Hogyan mondhattam volna, hogy a nagyanyám meghallotta az állatok szellemeit?

– A nagyanyám – válaszoltam – sokat mesélt nekem az állatokról.

Megint csak felhúzta a szemöldökét.

– Közöttük a főnixekről meg az ilyesmikről?

– Legfőképpen az ilyen állatokról, uram.

Ezen töprengett egy kicsit, majd folytatta: – Te New York-i vagy.

– Bronxból jöttem, uram.

– És az apád tengerész. A hadiflottánál?

– Nem, uram. Teherhajókon szolgál.

– Vannak testvéreid?

Megráztam a fejemet.

– Anyám meghalt, amikor megszülettem.

Most viszont ő lepődött meg. Meglágyult a tekintete, de egy pillanatnyi habozás nélkül folytatta: – Tudom, hogy tanulmányoztad a Revesby Bestiáriumot. Van valamim a számodra.

Elővett egy nagy zöld könyvet az íróasztala fiókjából.

– A kutatásod során belefutottál már a Hereford Bestiáriumba?

– Nem, uram.

A kezembe nyomta a könyvet.

– Most már igen – mosolygott.

Egy ősöreg, fakszimile kiadást kaptam – jóval idősebb volt a Revesby kötetnél –, kopott, zöld szövet borította és a gerince bőrből készült. Nem számítottam ilyesmire, és amikor látta, hogy mennyire meghatódtam, tanárom mosolya még szélesebbé vált. A könyv nagyon nehéz volt, a lapjai pedig vastagok. Felnyitottam, és megláttam egy fametszetet, amely egy olyan állatot ábrázolt, amelynek teste az oroszláné, feje az emberé és még skorpiófarka is volt. A szemközti oldalt elborította a sűrűn rótt, középkori kézírás két oszlopa. Ezekkel a szavakkal kezdődött:

 

Manticora, ab India leo saeva astutusque.

 

– Mantikor – kezdtem hangosan fordítani –, vad és ravasz oroszlán Indiából.

– Nagyon ügyes, Atlas.

Tanárom előre hajolt, és tenyerét az asztal lapjára tette.

– Megtudtam pár dolgot, amióta utoljára találkoztam veled. Beszéltem egy barátommal, aki kurátor a washingtoni Folger Könyvtárban, aztán levelet írtam egy másiknak, aki a középkor szakértője a Yale-en. Hallgass figyelmesen! A sötét korszakokon át a kolostorok őrizték meg a Nyugat tudását. A reneszánsz akkor kezdődött, amikor ez a tudás szélesebb körben is elterjedt. Tudom, hogy Angliában több tucat bestiárium keletkezett, nagyjából egy időben a Revesbyvel. Az is világos, hogy ezek többé-kevésbé hasonlóak lehettek. Ám a Hereford meglepett. Egészen a múlt hétig nem is hallottam róla. A walesi határon, egy magányos kolostorban állították össze 1390 körül. Egyedülálló és izgalmas, nem is a központi szövege vagy a finom fametszetek miatt, hanem mert akad benne egy rövid, elképesztő előszó. Ez az előszó eléggé szokványos módon kezdődik. Megismétli ugyanazt a dogmát, amelyiket minden egyes bestiáriumban megtalálhatunk: vagyis, hogy a Szentlélek két könyvet szerzett – a Bibliát és az első, eredeti, ősi Bestiáriumot. Mivel azonban ez utóbbi később elveszett, minden más bestiárium csak töredéke az eredetinek.

Felragyogott a tekintete.

– De azután a szerzetesek megfeledkeztek magukról, ugyanis nyíltan eretnek dolgokat írtak le. Az írók alighanem gnosztikusok lehettek, akik megszakították a kapcsolatukat az egyházzal. Abban hittek, hogy a Biblia sem teljes mű. Hatalmas darabok – „titkos könyvek” – hiányoznak belőle, mint Tamás és Fülöp Evangéliuma, vagy az Örvendezés Könyve. És ami ennél is fontosabb, feltételezték, hogy a teljes Biblia és az épségben megmaradt, eredeti Bestiárium együttesen kiadja az univerzális történelmet, amelyik – Írd és mondd – nem más, mint a világ egyetlen igazi történelme. Ha a kettőt párhuzamosan olvassuk, teljes egészükben, akkor elsajátíthatjuk belőle azt a tudást, amit csak akkor tudhatna meg az emberfia, ha elolvasná a világon valaha is írt, összes könyvet.

Szédülni kezdtem.

– De hát ez lehetetlen!

– Könnyű lenne azt hinni. – Széttárta a kaiját. – Mi azonban a csodák birodalmában járunk. Az átlagosnál nagyobb hitre van szükség, Atlas! Ebben az esetben – tette hozzá szomorúan – sajnos, ezt a hitet nem lehet próbára tenni.

– Miért nem, uram?

– A herefordi szerzetesek egy olyan bestiáriumra hivatkoznak, amely sokkal értékesebb, mint az övék. Karaván Bestiáriumnak nevezték azt a művet, amelynek tartalma nélkül sosem lehet teljes az eredeti, ősi Bestiárium és ez által persze az univerzális történelem sem.

Szünetet tartott, mert amüyen kiváló tanár volt, időt akart adni, hogy feldolgozzam a hallottakat.

– Ez a titokzatos bestiárium gyújtó hatású könyvnek számított. Egy időben csak a világ hatalmasságai tudtak róla – a fejedelmek és az egyházi vezetők –, akik hittek a benne lappangó erőkben, ezen felül még azok a tudósok, akik titokban továbbadták egymásnak. Bármiért is értékelték olyan nagyra, ez a mű nem volt más, mint az Özönvízben elveszett állatok felsorolása.

Megborzongtam.

– Azoké, akik nem jutottak fel Noé bárkájára – vágtam közbe, mert eszembe jutott a történet, amit a nagyanyám mesélt nekem, amikor haldoklott.

– Így igaz – válaszolta jókedvűen, hogy ilyen gyorsan felfogtam a dolgokat. – Az évszázadok során jó pár szerző írt hozzá a könyvhöz. Kibővítették és finomítottak is rajta. Aztán a 13. században eltűnt. Sok hétköznapi bestiárium is elveszett vagy elpusztították, de mivel ezek tartalma nagyban megegyezett a túlélő bestiáriumokéval, ezért nem semmisült meg a bennük rejlő tudás. A Karaván Bestiárium azonban egyedülálló mű. A tartalmát nem lehetett pótolni. Amennyire sikerült kiderítenem, számos tudós próbálta megkeresni. Némelyek nem is olyan régen, 1920-ban, de egyikük sem találta meg. A legkomolyabb próbálkozók közé tartozott Niccolo Cava, a Bolognai Egyetem filológusa a 19. század közepén, Michael Brox, egy ausztriai teológus, akit 1891-ben meggyilkoltak, és végül Amanda Faville, egy francia művészettörténész (aki rövid időre Oswald Spengler menyasszonya is volt), a díszes iniciálékkal ellátott képes könyvek szakértője az első világháború után.

– De hát miért hívták a könyvet Karaván Bestiáriumnak?

– A szerzetesek nem mondják. Utalnak arra, hogy a mű történetének kezdeti szakaszában lehet, hogy más neveket is viselt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem kapott nevet.

– Azt a teológust a könyv miatt ölték meg?

Meggyújtotta a pipáját.

– Broxot akkor gyilkolták meg, amikor a könyvet kereste. Lehet, hogy semmi köze a két dolognak egymáshoz. Lehet, hogy rablótámadás áldozata lett, vagy belekeveredett egy verekedésbe. Csak annyit tudok, hogy Isztambulban, Törökországban ölték meg. A halála után kiadott legtöbb írása a közel-keleti vallással foglalkozott. Ez volt a szakterülete. Számos levelében megemlítette azonban a Karaván Bestiáriumot. Úgy gondolta, hogy a könyvet 1191-ben az inkvizíció elégette Spanyolországban, Sevillában. A ki nem adott művei között maradt egy értekezés egy olyan bestiáriumról, amelyet csak a Bécsi Egyetem könyvtárában lehet elolvasni. Niccolo Cava sokkal homályosabb figura volt. Meggyőződése szerint a könyvet Olaszországban, a katollkus egyház kezében kell keresni. Tíz éven át kutatott, és közben rengeteg ellenséget szerzett magának. Először azt hitte, a művet a ravennai székesegyházban rejtették el, aztán jött Orvieto, majd Nápoly, míg végül magát a Vatikánt vádolta meg. Az élete hátralévő része azzal telt el, hogy a hatóságokkal hadakozva próbált meg bejutni a pápai irattárba, ahová persze sohasem engedték be. A végén az után azzal vádolta meg a pápát, hogy az ő parancsára pusztították el a könyvet. Ezért persze azonnal kiátkozták. Az egyetemről is kirúgták. Végezetül, itt van még Madame Faville, hármójuk közül a legérdekesebb és a legsikeresebb.

– Közel járt ahhoz, hogy megtalálja?

– Nehéz lenne megmondani. Sikerült feltárnia a könyv történetének egy jelentős időszakát. Kiderítette, merre is lehetett 950-től egészen addig, amíg a 13. században el nem tűnt Rodosz szigetén. Ezek alatt az évszázadok alatt került sor a nyolc keresztes hadjáratra, amelyek során a könyv bekalandozta a Mediterráneum vidékét, Gibraltárból eljutott Ciprusig, s gazdái között akadt kalóz, katona, csempész és tudós is. Madame Faville óvatos és megfontolt kutatónak számított. Azonban annyira biztosra vette, hogy meg fogja találni a Bestiáriumot, hogy 1921-ben belekezdett a kutatást dokumentáló könyvébe. Sohasem fejezte be. Rodosz zsákutcának bizonyult. Biztosra vette, hogy a Bestiárium nem hagyhatta el épségben a szigetet. Így jól láthatod, mindannyian arra a következtetésre jutottak, hogy a Karaván Bestiárium elpusztult, de mindannyian másként magyarázták, hogyan és hol történhetett ez.

– Mit gondolt minderről Madame Faville, uram?

– Bárcsak tudnám! Ennyit sikerült megtudnom a számodra, Atlas. Elképesztő ez a téma, megéri ráfordítani az idődet és az energiádat. De mostantól már csak magadra számíthatsz. – Elkezdte összepakolni az aktatáskáját. – Öt perc múlva kezdődik az óra.

Vonakodva keltem fel. Olyan sok kérdésem lett volna még.

– Köszönöm a segítséget, uram!

– Örömömre szolgált.

Felemeltem a Hereford Bestiárium hasonmását.

– Visszaadom, amilyen hamar csak tudom.

– Nem, nem kell. – Kinyitotta a számomra az ajtót. – Ajándék, neked szántam.

Ez nagyon meghatott. Evgénia óta senki sem érdeklődött ennyire irántam.

– Tudom, hogy jóra fogod használni – jelentette ki, és elindult a csarnokba.

– Így igaz, uram. Nagyon köszönöm!

Ez sorsdöntő találkozás volt a számomra. Mr. Hood nagyvonalúsága és bátorítása révén messzire eljutottam – olyan helyekre, amiről ő nem is álmodhatott volna.

★

ANNYIRA FELIZGATOTT MINDAZ, amit hallottam, hogy elhatároztam, én is nekivágok, hogy megkeressem a Karaván Bestiáriumot. Nem egészen voltam tisztában azzal, hogy ez mit is jelent, de később rájöttem, ez egy volt azok közül a ritka alkalmak közül, amikor a fiatalkori lelkesedés ahelyett, hogy elpárolgott volna, sokkal inkább megerősödött, ahogy teltek az évek. Még az a tény is a javamat szolgálta, hogy csupán névtelen iskolásfiú voltam. Milyen más épeszű ember vette volna magának a bátorságot, hogy egy ekkora fába vágva a fejszéjét, kihívja maga ellen a sorsot? Ki próbált volna meg újra felfedezni valamit, ami a születésem előtt 700 évvel tűnt el? Nem keserített el az előttem járó szakemberek kudarca, és el sem tudtam volna képzelni, hogy milyen nehézségek várnak majd rám. Ma már tudom, milyen szerencsés is voltam. Nemcsak azért, mert egy olyan ember bukkant fel az életemben, mint Mr. Hood, hanem főleg azért, mert kellőképpen fiatalon hallottam a Karaván Bestiáriumról, amikor még buzgott bennem az életerő, és alig tudtam valamit a világról.

Még nagyobb mohósággal kezdtem olvasni. Az egyik szerző elvezetett a másikhoz, jeleket hagyva a bibliográfiákban, a névmutatókban, a lábjegyzetekben, a függelékekben. Más lényekhez is eljutottam. A Mítoszok szörnyeiben például, amelyet 1884-ben Charles Gould, a Királyi Földrajzi Társaság tasmániai felmérője adott ki, utalást találtam a geográfus Sztrabón egyik leírására az „éjszakai életmódot folytató, denevérszárnyú kígyókról”. Majd eljutottam Sztrabón forrásához, Megaszthenész görög természettudóshoz, és egy lábjegyzeten keresztül a repülő kígyókról szóló fejezethez a szingapúri Dr. N. P. Dennis Kínai folklór című könyvében. A szerző megemlítette a dzsakartai holland professzor, Hans Spuyfel monográfiáját a fantasztikus kígyólényekről. Persze a későbbiekben, ahogy továbbhaladtam a tanulásban, elsajátítottam a tudományos alaposságú kutatás módszertanát is, de sosem mondtam le az eklektikus hozzáállásról, ami a véleményem szerint sokkal jobban megfelelt kutatásom témájának. Lehetséges, hogy éppen elődeim túlzottan is fegyelmezett, begyepesedett gondolkodásmódja vezetett el a bukásukhoz. Hiszen profi gondolkodók voltak, akiket arra tanítottak, hogy szkeptikusak legyenek, míg én lelkes voltam, nyitott minden lehetőségre, és még nem savanyítottak meg a kötelezően fellépő kételyek. Nem kerülhettem el, hogy rengeteg hibát kövessek el, de megragadva a kínálkozó alkalmakat, és még a legvalószínűtlenebb nyomokon is elindulva, esélyem nyílott arra, hogy rám mosolyogjon a szerencse. Ahogy Mr. Hood is utalt rá, ha az ember a Karaván Bestiáriummal foglalkozik, akkor számítani kell a csodákra, nem pedig elutasítani őket. Egy ilyen megfoghatatlan vad nyomában járva, olyan ösvényen haladunk, amelyet egyik oldalról a történelem, a másik oldalról pedig olyan ragyogó, de folyamatosan változó táj övez, amelyet a hit legalább annyira a saját alakjára formál, mint a tények.

Bármit is olvastam, egy dologról azonban sohasem feledkeztem el: mindig tartottam magamnál egy jegyzetfüzetet, amibe gondosan leírtam azokat a bestiákat, amelyekről azt hittem, hogy benne lehetnének a Karaván Bestiáriumban. A tévedés lehetőségét sem kizárva, igyekeztem rövid, összefogott, pontos feljegyzéseket vezetni – megfelelve a bestiáriumok szellemének – az állatok legsajátosabb tulajdonságairól. Mivel még nem állt módomban, hogy felkerekedjek a nagyvilágba, úgy döntöttem, olyan módon fogok kutatni utána, hogy megpróbálom legalább részleteiben újra megalkotni ezt a könyvet.

Gyerekes írásommal, piros tintával ezt az első feljegyzést írtam le a füzetbe:

 

A FŐNIX

Hatalmas madár, tűzszínű tollakkal.

Akárcsak a tüzet, őt is a levegő élteti. Se nem iszik, se nem eszik.

A Paradicsomban él, és minden ezredik évben meghal és újjászületik.

 

Számtalan néven ismerik. A Nap Madara. A Tűz Madara. A Hosszú Élet. A Feltámadás.

Asszíria Madara. Arábiáé. A Gangeszé.

Színjátszó szárnyú madár, amelynek szeme ugyanolyan kék, mint a tengerek, melyeket átrepül küenc napon és éjszakán keresztül pihenés nélkül szállva.

A Tömjén Madara. A fűszereké. A zenéé.

A dala olyan gyönyörű, hogy erre alapították az első zenei skálát.

Útjai mindig Egyiptomban érnek véget – Héliopoliszban, a Nap városában, egy arany templom tetején. Az egyiptomiak istenként tisztelték. Dicsőséges nevet adtak neki. Ő volt az idő hosszú ciklusainak ura. A templom őréül azokat a zarándokokat tették meg, akik a madarat Indiából követték ide.

 

 

Az évek során 28 jegyzettömböt töltöttem meg az ehhez hasonló állatok leírásával és rajzaival. Más volt a méretük és a színük, némelyik jegyzetfüzetet fakóra szívta a nap, mások felpúposodtak az esővíztől. Oldalaikat tea és whisky áztatta. Az egyik elégett egy korzikai hoteltűzben, a másik éppen csak, hogy megúszta az elöntött pincét Sienában. A legelső jegyzetkönyvnek, amelyiket egy maine-i vegyesboltban vettem, zöld, márványos fényű borítója és vonalak nélküli oldalai voltak.

Eközben folytatódtak iskolai hétköznapjaim. Diáktársaim közül csak néhányan származtak munkáscsaládból. Ezzel az erővel akár jöhettem volna egy idegen bolygóról is. Kevés dolgot árultam el a családomról, azon túl, hogy apám külföldön él, amit csak azért mondtam el, hogy valamiképpen megmagyarázzam, miért tartozom aközé a néhány diák közé, akiket sosem látogattak meg hétvégeken. Miután elhozott vonattal az iskolába, apám soha többé nem látogatott meg itt. (Még az érettségim napján, évekkel később sem, így azonnal felkerekedtem, ahogy véget ért az ünnepség. Nem bírtam elviselni, hogy egyedül üljek, vagy, hogy hozzácsapódjam valamelyik osztálytársam családjához, és így fogyasszam el az utolsó, ünnepi vacsorát.) A tandíjam fedezetéül szolgáló csekkek időben érkeztek, és az iskola bankjában végig maradt pénz a számlámon. Ezen kívül pedig időnként kaptam egy-egy megszokott, háromsoros képeslapot valamilyen távoli kikötőből. Levelet viszont soha.

A napirendem nagyon szigorú volt: ébresztő reggel hatkor, utána ima a kápolnában, majd reggeli. Az első óra nyolckor kezdődött, azután ebéd, további órák, testnevelés, vacsora, tanulószoba, majd lefekvés. Állandóan zakót és nyakkendőt kellett viselnünk, a tanárokat „uramnak” kellett szólítanunk, óra alatt nem beszélgethettünk egymással, és hasonlók. Az én tiltakozásom abból állt, hogy bezárkóztam, akárcsak általános iskolában. Ám ott olyan szerencsés voltam, hogy Bruno személyében igaz barátra találtam. A középiskolában voltak ugyan haverjaim, de közeli barátom egy nem. Szótlanságommal és zárkózottságommal bizonyos tiszteletre tettem szert a többiek részéről. Ezt a magatartást gyerekkorom miatt nem volt nehéz felvennem. Mivel kötelező volt egy sportágat választanom, én az íjászok közé jelentkeztem, ezt sportot legalább egyedül lehetett űzni. Úgy gondoltam, a magány a lételemem, attól a pillanattól kezdve, hogy anyám a világra hozott, és elhagyott engem.

Anyám külsejét csak abból a néhány fotóból ismertem, amelyeket most nagyanyám ezüst, zenélő dobozában tartottam, a fehér bajusszal együtt. Számos alkalommal nagyítóval tanulmányoztam anyám arcát. A vállán ülő madarat nem voltam képes azonosítani. Egy nap magammal vittem a fotókat a Jones Beach-re, és – néhány homályosan jellegzetes pontot felhasználva – megpróbáltam rájönni, hol készíthették őket, de hiába. A bokrok, padok, a lámpaoszlopok nem mondtak semmit. Mégis, mit vártam? Nagyanyám azt tanította, valamennyi élőlény szelleme, amely valaha is élt a Földön, itt járkál közöttünk. Amikor majdnem egyedül voltam, úgy éreztem, anyám közel lehet hozzám – például amikor éjszaka ébren feküdtem, egy sötét vasúti kocsiban utaztam, vagy ha az iskola kihalt lépcsőjén mentem le.

Mr. Hood ókortörténeti óráira be kellett magolnunk Líviusz és Hérodotosz műveinek fejezeteit. Utóbbi szerző igencsak elbűvölt: fantasztikus leírásai voltak olyan állatokról, mint például az óriási ezüsthangyák, amelyek komoly háborúkat vívtak a líbiai sivatagban, vagy a negyedik könyvben a szkíta törzsekről, például a Melanchlaenusokról, akik mind fekete köpönyeget viseltek, no, meg a Budinusokról, akik valamennyien vörös hajúak és szürke szeműek voltak. Hood tanár urat választottam vezető tanáromnak. Fogadóórájában rendszeresen meglátogattam – talán én voltam az egyetlen ilyen diák. Más diákja csak azért akadt, mert nem vállalta őket az első vagy másodsorban választott tanár. Azon felül, hogy segített a bestiáriumok után való kutatásomban, valódi tanácsokat is adott. Olyan filozófusoktól kölcsönözte őket, mint például Diogenész: „Ha meg akarsz menekülni az ostobaságtól, Atlas, akkor vagy igaz barátokra, vagy kemény ellenségre van szükséged.” Mr. Hood maga is különc embernek számított nyitottabb életmódot folytató kollégái között. Egyedül élt az iskola egyik villájában, a folyó mellett. Reggelente hat mérföldet kajakozott vagy kenuzott. Amikor a folyó befagyott, akkor a tornaterem futógépét használta. Pihenésképpen, ám hatalmas odaadással egy folyó melletti pajtában fakéregből kenukat javítgatott vagy barkácsolt. Egyik reggel, amikor ellátogattam hozzá, elmagyarázta, hogyan kell egy tizenkét láb hosszú kenut elkészíteni.

– Először lehántod a kérget egy ezüst nyírfáról – kezdte. – A szil-, vagy a hikori fával ellentétben, a nyírfakéreg vízhatlan. A kerethez tavaszi cédrust kell használni. Én csakis azokkal a szerszámokkal dolgozom, amelyeket a környéken élt malecite indiánok is használtak: fejszét, hámozó szerszámot, és ami a legfontosabb, egy görbe kést. – Átadta nekem a vastag nyelű, V alakú pengéjű kést. – Láttál már ilyet?

– Nem, uram. – A tenyeremben egyensúlyoztam, majd megérintettem a hegyét. Hegyes volt, mint egy szike.

– Igazi maine-i különlegesség. Azért ilyen az alakja, hogy jól lehessen fát vágni vele, meg leborotválni a bordaléceket és az oldalfalakat. Az én kenuimban nem találsz egyetlen szegecset sem. A feketefenyő gyantájával vízhatlanítom őket, azután az orrukat sündisznótövissel díszítem. A malecite indiánok úgy vélték, hogy a kenu addig nem készült el, nem elég jól védett, amíg nincs rajta egy jel. Én rókát meg hiúzt használtam. Az ő kedvencük a pipázó nyúl volt. Elnevettem magam.

– Kicsit olyan, mint egy rajzfilm.

– Állítólag ezzel a jelképpel akarták megmutatni, hogy képesek megőrizni a hidegvérüket veszély esetén.

Mr. Hood délutánonként, az utolsó órája után többnyire leült a hintaszékébe a teraszon, elővette kedvenc pipáját, egy könyvet tett az ölébe, és lábához odatelepedett a fehér buldogja. Az egyik szemére vak Polüphémoszt az Odüsszeiában szereplő küklopsz után nevezte el.

Az én kutyám egy hónappal az után halt meg, hogy eljöttem az iskolába. Bruno görcsös kézírásával így számolt be Ré utolsó napjairól:

 

Nem akart kijönni Lena szobájából. Már nem volt elég erős ahhoz, hogy felmásszon a lépcsőn. Elvittük az állatkórházba, és megmutattuk két állatorvosnak is, de ők csak annyit mondtak: „Egyszerűen csak öreg.” Ott akarták tartani, de nemet mondtam. Ré sem akart velük maradni, és tudtam, hogy te sem akartad volna. A következő este már nem is evett. Felvittük az ételét az emeletre, de akkor sem kellett neki. Lena szobájában maradt, és a nővérem egy pillanatra sem jött el mellőle. Reggel Ré odament az ablakhoz, nyújtózkodott, aztán nézte a hófúvást. Ott aludt el az ablaknál, és Lena egyszer csak észrevette, hogy Ré már nem lélegzik. Nagyon sajnálom, hogy nem lehetett veled, Xeno. Megtettünk mindent, amit csak tudtunk. Lena azóta is sír.

 

Lena külön levelet küldött nekem:

 

Anyám azt mondja, legjobb úgy meghalni, ha álmodban történt. Azért mondja, mert fél, hogy az apám tűzben fog meghalni. Én nem hiszem, hogy létezik valóban jó halálnem. Szörnyű, hogy Ré meghalt. De legalább békében ment el a végén. Tudom, hogy mennyire szerette a havat...

 

Két héttel később Bruno elküldte nekem Ré hamvait. A fürdőszobában nyitottam ki a csomagot, távol a többi fiútól, és szememet elöntötte a könny. A hamvakat egy szürke csomagba préselték össze. Akkora volt, mint egy tégla. Nem tudtam elhinni, hogy a kutyám földi maradványait ennyire le lehetett kicsinyíteni. Bruno elküldte Ré bőr nyakörvét is, és a rajta fityegő érmét, rajta a kutya nevével, az én nevemmel és a régi címemmel. Mindezeket és a hamut is beraktam nagyanyám zenélő doboza mellé a bőröndömbe, az ágyam alá. Most már Ré szelleme is csatlakozott hozzá és az anyámhoz.

Amíg az iskolában voltam, végig éreztem Ré közelségét. Nem mintha valami elmosódott ködfolt lett volna, sokkal inkább a súlyát, ahogy lágyan mozdult az ágyam végén, vagy halk susogást az árnyékban, és időnként valami hozzáért a lábamhoz, amikor az erdőben sétáltam.

★

AZ UTOLSO ÉVEMBEN, közvetlenül a tizenhetedik születésnapom előtt, valóra vált Gina Moretti legszörnyűbb félelme: a férje tűzben pusztult el.

Egy decemberi reggelen Frank Moretti tűzoltóegysége elindult, hogy eloltson egy négyes fokozatú tűzesetet az egyik bushwicki festékgyárban. Ő ment be először az épületbe. A tűzoltóautó létrájáról lépett be az emeleti ablakon keresztül. Eltörött néhány gerenda, és a mennyezet leszakadt. Frank csapdába esett a lángok fala mögött. Két másik tűzoltó elérte a testét, és kihozták, mielőtt leszakadt volna a padló. Bruno felhívott az iskolában. Sosem hallottam ennyire zaklatottnak.

– Xeno. Meghalt az apám – mondta érdes hangon, aztán összeomlott.

Ez a vizsgaidőszak alatt történt, és én teljesen kábult voltam azon a délután, mivel egész idő alatt a fizika záróvizsgámra készültem.

Felszálltam egy Greyhound távolsági buszra a kisvárosban, és egész éjszaka utaztam. Bangorban és Bostonban kellett átszállnom. New Yorkba a temetés reggelén, kilenc órára értem. Talán két órát aludtam az éjjel. A Port Authority főpályaudvaron, a férfivécében vettem fel egy tiszta inget, ezután átmentem a Grand Central pályaudvarra, és a 6-os szerelvénnyel fel a Bronxba. Farkasordító hideg volt. Mocskos hóhalmok szegélyezték az utcát. Rágyújtottam egy cigarettára, és az ismerős utcákon sietni kezdtem a Padovai Szent Antal székesegyház felé. Oda, ahol nagyanyám temetési szertartása is lezajlott.

A tömeg kint várakozott a napfényben. Két zászlóaljnyi tűzoltó is állt ott egyenruhában, alakzatban. A tűzoltóparancsnok is eljött, meg a polgármester, akit politikusok vettek körbe: a városi önkormányzat képviselői, egy tagállami szenátor és az az elegáns, ezüsthajú férfi, aki gyerekkorom óta a képviselőnk volt a Kongresszusban. Olasz származású volt, és minden vasárnap misére járt, a kerületünk három katolikus temploma között ingázott. A polgármester jelenléte miatt rendőri erők is kivonultak, sőt, riporterek és fotósok is a környék lakossága közé vegyültek.

Szememmel Morettiék után kutattam a tömegben, amikor két limuzin gördült a templom elé. A polgármester és a tűzoltóparancsnok az első autó mellett várakoztak, míg a sofőr kinyitotta a hátsó ajtót. Mrs. Moretti szállt ki belőle. Hatalmas, sötét napszemüveg volt rajta. Őt követte rendőregyenruhát viselő sógora, majd görnyedt testtartással Bruno és a hosszú, fekete kabátot viselő Lena szállt ki a kocsiból. Carl felesége, Irene és a gyerekeik a második limuzinban utaztak. A polgármester megragadta Mrs. Moretti kezét, és úgy beszélt hozzá, mintha csak ők ketten lettek volna ott, majd karon fogta az asszonyt, és felmentek a lépcsőn. A többiek, beleértve Mr. Moretti egész osztagát, mind követték őket. Később, miközben a skótdudás A csatának vége című zenét játszotta, ők vitték kollégájuk koporsóját. Miközben a tömegben haladtam, Lenát figyeltem. Hosszú, szőke haja részben eltakarta az arcát. Lesütötte a szemét. Sápadt volt, mintha csupán önmaga porhüvelye lenne, miközben gondolatai valójában egészen máshol jártak.

A templomban előrementem, és megláttam a zászlóval beborított koporsót a virágok tengerében. Bruno felállt, és átölelt. Most még vékonyabbnak és elesettebbnek tűnt, mint általában.

– Sajnálom – suttogtam az egészséges fülébe.

Megragadta a karomat, és szemét elöntötték a könnyek.

Mrs. Morettit is megöleltem. Teste merevnek tűnt, arca pedig hideg volt, mint a márvány. Fekete napszemüvegében láttam a tükörképemet.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta rekedtes hangon, és megérintette az arcomat. Remegett az ajka. Látszott, hogy telenyomták nyugtatókkal.

Hirtelen Lena előtt álltam. Tekintete üres volt. Magamhoz szorítottam, majd melléültem.

Amikor előjött a pap, és keresztet vetett az oltár előtt, Lena sírni kezdett.

– Ó, Xeno! – mormogta, és megszorította a kezemet.

Amisén a tűzoltóparancsnok és a polgármester is gyászbeszédet mondott. A Long Island-i Szent Szív Temető szeles domboldalán került sor a temetésre. Utána visszamentünk Morettiék házába. Mr. Moretti egyenruhás képe a kandallópárkányon állt, az esküvői fotók mellett. Likőrt, kávét és tálcákon hideg ételeket szolgáltak fel. Mrs. Moretti csendben és méltóságteljesen ült férje karosszékében. Most, hogy levette a sötét napszemüveget, láttam, milyen piros a szeme.

– Hogy megy az iskola, Xeno? – kérdezte, amikor odamentem hozzá.

– Nem tudom – feleltem a könnyeimmel küszködve.

Elmosolyodott.

– Hosszú utat tettél meg. Egyél valamit, még ha nem is vagy éhes!

Igaza volt, az elmúlt huszonnégy óra folyamán mindössze egy fánkot és egy szelet csokit ettem a bangori buszpályaudvaron.

Mióta bejöttem a házba, nem láttam Brunót, és most a szobájában találtam rá. Az ágya szélén ült.

Melléültem. Az akváriumban bugyborékolt a vízszűrő. A vadászgörény az ágya alatt kaparászott.

– Apád ma büszke lenne rád, ha látna – mondtam.

A fejét rázta.

– Az apám olyan erős volt! Én sosem leszek hozzá hasonló.

– Talán fizikailag nem is. De minden másban rá hasonlítasz.

– Bárcsak igaz lenne! – sóhajtott. – Szerintem a templomban jól mentek a dolgok.

– Gyönyörű gyászmise volt.

– Carl bácsi túl sokat fecsegett.

Megvontam a vállam.

– Túlérzelgős volt, ennyi az egész.

– Biztosan fel van dúlva.

– Részeg – tört ki Bruno tőle szokatlan módon. – Reggel ivott.

– Pihenned kell, Bruno. Miért nem fekszel le egy kicsit?

– Nem. – Lassan felállt. – Lent van a helyem, anyám mellett. Csak kicsit össze kellett szednem magam.

Carl most is ivott. Mindenki hallotta, ahogy durván káromkodva, magában szónokolt a konyhában. Mrs. Moretti már éppen rá akart szólni, amikor Irene megállította.

– Ez nem a te feladatod, Gina – súgta neki oda, és elpirult.

Besietett a konyhába. Egy pillanatra csend lett. Aztán két zavart tűzoltó bukkant fel, kezükben pohárral. Hallottuk Irene pörölését.

– Mit képzelsz, mi a fenét művelsz?

– Tűnj el előlem! Menj haza! – kiabált Carl.

A nő egyetlen további szó nélkül pontosan ezt tette – a hátsó ajtón kiviharzott, majd saját bejárati ajtaján át eltűnt otthonában.

Carl ugyancsak elment. A hátsó ajtót bevágta, majd kicsivel később autójával csikorogva elhúzott a kocsi feljáróról.

Mrs. Moretti nem játszotta meg, hogy semmi sem történt.

– Elnézést kérek ezért – mondta a körülötte ülő tűzoltóknak.

A hozzá legközelebb lévő férfi egy kopasz, szögletes állú százados volt. Úgy hívták, Ralph DeFama, és Frank Morettivel együtt emelkedett fel a ranglétrán. Mindketten lelkes tagjai voltak a Jegesmedvéknek – annak az úszóklubnak, amelynek tagjai télen is megmártóztak az óceánban. Emlékeztem a napra, amikor egyszer Lena is csatlakozott hozzájuk Coney Islanden. Épp olyan soká maradt a jéghideg vízben, mint a férfiak, és utána azt mondta nekem, soha többé nem próbálja ki.

 

 

Miután a vendégek elmentek, Mrs. Moretti visszavonult a szobájába, én pedig Lenával kimentem a hátsó udvarra. Leültünk egy vörösfából készült padra a zárt udvaron, és elszívtunk egy Camelt. A pázsitra hó szitált. Előbukkantak a csillagok. Ez volt az első alkalom, hogy egész nap kettesben maradtunk.

Tizenhat éves korára Lena gyönyörű nővé serdült. Magas volt és erős, ragyogott a bőre. Az iskolában remekelt: osztályelső lett, népszerű diák és válogatott úszó. Nagyon szerette az apját. Az elvesztése miatti fájdalom még évekig kísérteni fogja Lénát. Szfinxszerű tartását, a nyugodt magabiztosságot, amely annyira vonzóvá tette tizenhárom éves korában, máris megtörte a megviseltség és a gyász. Szürke szemében még mindig ott ragyogtak a fények, de sokkal kevésbé, mint régen.

Fájt, hogy ilyennek kell látnom, de nem próbáltam meg vigasztalni.

– Tudom, hogy segíteni szeretnél – mondta füstöt fújva a sötétségbe. – De most nem látok magam előtt semmit. Nem láttam az embereket sem. Egyszerűen csak szeretném visszakapni az apámat. – A szeme elfátyolosodott. – Örülök, hogy itt vagy, Xeno.

Megfogtam a kezét. Át akartam ölelni.

– Tudod, apám közelében Carl visszafogta az ivást. Ha ő nem lett volna, sosem válhatott volna rendőrré, és a házát sem vehette volna meg. Mostantól csak bajt hoz ránk.

Ebben igaza lett.

A temetést követő napon Mrs. Moretti összeomlott. Hónapokba tellett, mire ismét képes volt talpra állni. Addigra azonban megőszült.

Visszatérve az iskolába, az utolsó vizsgámon elaludtam, az angol záródolgozatomat pedig a buszon fejeztem be, mielőtt leadtam volna. De nem a tanulmányaim miatt aggódtam. A Moretti család szerencsétlenségére sem tudtam sokáig figyelni. Ugyanis meg kellett küzdenem egy új válsággal: a saját apámmal. Úgy tűnt, kapcsolatunk sosem oldódik meg.

★

AMIKOR A SZÜNETBEN ELŐSZÖR mentem haza az iskolából, apámmal csak hotelekben vagy bútorozott, bérelt lakásokban találkoztam. Arra a nyári hónapra vette ki őket, amikor nem jártam iskolába. Ez még neki is elégtelennek tűnt – vagy túl kényelmetlennek –, ezért azután harmadikos koromban vásárolt egy lakást Bostonban, és névleg ez lett az otthonom. Valójában csak egy postai címem lett.

A lakás is világosan mutatta, hogy apám egyre komolyabb vagyont halmozott fel. A drága, barna kőből épült háztömböt juharfák vették körbe. A nem messze a Kendall tértől fekvő környéket össze sem lehetett hasonlítani a régi, bronxi szomszédságunkkal. A bútorok azonban ugyanolyan komorak és nehezek maradtak, mint az összes olyan addigi lakásban, amelyeket az apám választott. Még a levegő is sötétnek tűnt. Mintha csak tintakék köd lebegett volna közvetlenül a mennyezet alatt. Két hálószobánk volt, és az ugyanilyen kietlennek ható konyha az üres udvarra nézett. Eltekintve az azonnal elfogyasztható élelmiszerektől, a szekrényben nem rejtőzött más, mint egy doboz, lassan megsárguló kóser só, egy poros ecetespalack és egy skatulya fogpiszkáló. Nem lepődnék meg, ha ezek még most is ott lennének. Apám évente több alkalommal is meglátogatott – ez semmit sem változott New York óta. A különbséget csak az jelentette, hogy amikor éppen nem tartózkodtam a lakásban, akkor az üresen állt. Ha máskor jöttem, akkor egyedül lehettem.

A szokásos szűkszavú képeslap jelezte apám érkezését. Olyankor vonatra ültem, és öt órát utaztam, hogy találkozzak vele. Néha egy ünnep hétvégéjén érkezett, ám sosem karácsonykor. Morettiékhez egyik évben hálaadás napjára, a másikban karácsonyra látogattam el. Így azután minden második karácsonyt az iskolaigazgató vendégeként töltöttem, azokkal a diákokkal együtt (ezek kivétel nélkül külföldiek voltak), akik nem mentek haza az ünnepekre. Feszélyezetten együtt vacsoráztunk az igazgatóval és családjával, kicsit beszélgettünk, és úgy éreztük magunkat – legalábbis én, mint valami betolakodók, akiknek parancsszóra elő kellett adni egy színdarabot. Azonnal féltékeny lettem az igazgató gyermekeire, miközben taszított, hogy annyira jól neveltek, ugyanakkor sajnáltam is őket, hiszen egy átlátszó üvegkalitkában éltek, és kétség sem férhetett ahhoz, hogy ilyenkor csak még jobban idegesítette őket a jelenlétünk, hiszen a karácsony volt azon kevés időszakok egyike, amikor kiürült az iskola. Az asztalnál nem nagyon tudtam miről beszélni. Mivel én nem Svájcból vagy Szaúd-Arábiából érkeztem, ezért a család udvariasan érdeklődött a származásom felől. Az országnak ebben a részében az én különös hangzású nevem, olasz és görög őseim meglehetősen egzotikusnak hatottak.

Magányos élményként éltem át, amikor apámmal találkoztam, de még ennél is szörnyűbbnek tartottam a Bostonban egyedül töltött időt, különösen augusztusban, amikor véget ért a tanítás. Mivel nyáron is rendszeresen felvettem órákat, gyorsan sok kreditet gyűjtöttem össze, így lehetőségem nyílt arra, hogy egy évvel hamarabb fejezzem be a középiskolát.

Valahányszor találkoztam apámmal, felületesen érdeklődött az iskolai teljesítményemről, de mivel őt magát nem érdekelték sem a könyvek, sem a tanulás, én pedig cseppnyi kedvet sem éreztem ahhoz, hogy beavassam újonnan kialakult szenvedélyembe, ezért beszélgetéseink nem vezettek sehová. Kijártunk a városba vacsorázni, és többnyire csendben ettünk, legfeljebb az előttünk gőzölgő ételről, az időjárásról és az újságok vezető híreiről beszélgettünk. Egyszer – őszinte kíváncsisággal a hangomban – rákérdeztem, hogy miért hallgatunk állandóan, akkor apám magyarázatként azonnal a hajókon eltöltött, hosszú éveit hozta fel.

– A tengeren nem nagyon szoktunk beszélgetni étkezés közben – magyarázta, mintha ezzel a legcsekélyebb mértékben is megmagyarázta volna, miért kellett ugyanígy viselkednünk egy North End-i vendéglőben is.

Tény, hogy semmi sem változott meg a gyermekkorom óta: őt nem érdekeltem, én mérges voltam rá, és kettőnk között csak mélyült a szakadék. Sosem sikerült áttörnöm a védőburkát, sem érzelmileg, sem intellektuálisan. Be kellett ismernem, hogy hiába jártam iskolába, kettőnk közül ő maradt az erősebb jellem. Mindig vissza tudta verni a támadásaimat.

Végül annyira összetörtnek éreztem magamat, hogy úgy döntöttem, semmit sem veszíthetek azzal, ha nyíltan szembefordulok vele. Megkérdeztem tőle, mégis miért veszi a fáradságot, hogy átkeljen az óceánon, és találkozzon velem.

– Te vagy a fiam.

– Akkor viszont miért nem látogathatlak meg Európában?

– Már mondtam neked. Az ottani életem kizárólag az üzlet körül forog. Nem maradok sokáig soha egyetlen helyen.

Nem értettem, hogyan foroghat valaki élete kizárólag az üzlet körül.

– Van egy helyem Athénban – folytatta –, ahol a szögre akaszthatom a kalapomat. De az nem igazi otthon. Még mindig sok időt töltök hajókon.

– A lakásunk is csak egy olyan hely, ahová a kalapodat felakasztani jársz. És ez sem igazi otthon.

– Akkor miért nem megyünk együtt oda? – kérdezte megjátszott ártatlansággal.

Beszélgetéseink eljutottak az abszurditás újabb szintjére. Ha az élete felől érdeklődtem, visszafogott és megfoghatatlan maradt. Mindig ugyanazt a litániát hallottam: van ugye az a lakása Athénban, több teherhajója, és gyakran utazik a tengeren. Az irodáját az egyik hajóján alakította ki – mesélte –, nem pedig valamelyik dohos pireuszi épületben.

– Ellentétben a legtöbb hajótulajdonossal, akik szeretnek nyugodtan megülni a fenekükön, én még mindig szeretem kézbe venni a kötelet vagy a villáskulcsot – tette hozzá önelégülten.

Mostanában már vállalkozása nagy része Afrika és a Távol-Kelet felé irányult.

Nem egészen értettem, hogyan sikerült felépítenie egy ilyen vállalatot. Állandóan a takarékoskodásról és a kemény munkáról mesélt, de ahogy telt az idő, ez igencsak gyengécske magyarázatul szolgált. Nem értettem, hogy lehetett ennyire elképesztően ügyes üzletember, hogy a kevéske megtakarított pénzét ravaszul befektetve, ilyen gyorsan növekedjen a birodalma. És ki segített neki? Voltak partnerei? Támogatói? Nem akarta elmondani. Sohasem mutatta, hogy büszke lenne arra, amit elért. Számára a dicsekvés – annak ellenére, hogy egyszerű, kilenc osztályos általánost végzett, kazánfűtőként kezdte – kitárulkozás, hencegés lett volna, ami ellenkezett az elveivel. Ezen kívül pedig sohasem osztotta volna meg az ilyen gondolatait velem. Nagyjából úgy képzelte el a bizalmat, hogy megmutatta nekem az orvosi leleteit. Azt is csak utólag: egyre nőtt a vérnyomása, a bal vállában ízületi gyulladásban szenvedett, a sarkán pedig sarkantyúk alakultak ki. A komolyabb bajairól, a száraz köhögésről és gyakori légszomjáról sohasem beszélt velem. Nyilvánvalónak tűnt, hogy igencsak megviselte a tüdejét az, hogy hosszú éven keresztül szénport kellett belélegeznie azokon a zárt helyeken. Azt gondoltam, hogy mindezek a tüdőtágulás korai stádiumának a jelei, ám ő ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy csak azért köhög, mert abbahagyta a dohányzást, és a tüdeje most éppen tisztulófélben van.

– Egy máltai doktor mondta nekem – jelentette ki komoran.

E néhány tény mögött ott tornyosult a kérdés, hogy milyen lehet az igazi élete Európában – gyerekkoromban ez volt apám legfontosabb titka. Mindig is feltételeztem, hogy valamilyen összefüggésnek kell lennie aközött, hogy ilyen nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy eltitkoljon előlem dolgokat, és azok között a tények között, amelyeket rejtegetett. Miért strapálná magát, ha csupán valami apróságot kellene titkolnia? Képzeletem szárnyalni kezdett: lehet, hogy újra megházasodott. Lett egy másik családja. Lehet, hogy szeretőt tart. De ezek közül a lehetőségek közül miért kényszerítené bármelyik is arra, hogy kettős életet éljen? És mi venné rá, hogy minden erővel távol tartson magától, főleg, hogy kezdtem felnőni? Arra rájöttem, hogy apám képes lenne ugyan az ilyen nagyszabású álcázásra, ugyanakkor nehezen tudtam volna elhinni róla, hogy megvan benne ehhez a szükséges képzelőerő. Lehet persze, hogy egyszerűbb volt a magyarázat, lehet, hogy nem is élt kettős életet, hanem ugyanolyan magányos maradt, mint azelőtt. Visszatért ahhoz az életmódhoz, amit a kezdet kezdetén folytatott, és minden olyan, ahogy állította. A munka körül forgott az élete. Talán igazat mondott, amikor kijelentette, hogy nincs semmi különbség aközött, hogy Bostonban vagy Athénban – esetleg Bombayben vagy Lisszabonban – találkozom vele. Gyakorlatilag egyetlen olyan hely sem létezik a világon, ami ne hasonlítana az összes többire, amikor valaki ennyire magányos.

Kívülről szemlélve talán hihetetlen, de nem sikerült semmit sem megtudni apám életének arról a részéről, amikor nem láthattam. Ez az időszak az év nagyjából 340 napját jelentette. Jobban öltözködött, rengeteg pénze lett, jobb éttermekben evett, de pontosan ugyanaz az érzés áradt belőle, mint a legkorábbi emlékeimben élő férfiból. Száraz maradt, savanyú, anyagilag megadta nekem, amire szükségem volt, de nem mutatta ki az érzelmeit, érzéseit, sem az én irányomban, sem saját maga felé. Bármin ment is keresztül, bármit is fojtott el magában, mindezt elrejtette. Lehet, hogy odabent átalakult? Nem tudhattam. Apám a rejtőzködés igazi nagymestere volt.

Egész idő alatt, tizenhét éven keresztül, egyfajta átmeneti állapotban tartott engem. Elegem lett ebből a lebegésből. Ki akartam szabadulni.

A nagy lehetőségem – már ha annak lehet nevezni – Mr. Moretti temetése után jött el. Apám magához hívott az iskolából. A Central Park South közelében, a Devon hotelben vett ki nekünk szobákat. Ezzel nagyon meglepett. Hosszú évek óta ez volt az első karácsony, amit vele tölthettem. Nem mintha akkortájt vissza akartam volna térni New Yorkba, ám ő teljesen szabálytalan időközönként bukkant elő. Azt is tudni szerettem volna, hogy mit forgat a fejében.

Szenteste kerekedtünk fel a szállodából. Gyalog vágtunk neki a jeges szélben a Hetedik sugárútnak. A járókelők görnyedten siettek, én azonban megpróbáltam apámat utánozni, aki hozzászokott az Atlanti óceán északi tájain közlekedő teherhajók fedélzetén uralkodó, zord viszonyokhoz, és most is szálegyenes háttal, kihúzott derékkal haladt. A hókristályok ráfagytak a bajuszára és a szemöldökére, ám neki szeme sem rebbent. A széles vállán feszülő fekete télikabátja alig tudta befogni erőteljes alkatát. Vastag csuklója kilógott a kabát ujjából, de nem viselt kesztyűt. Ökölbe szorította a kezét.

Bár az előző évben igencsak megnőttem, hirtelen rájöttem, hogy sosem leszek olyan magas, mint ő. A180 centit talán elérem, de ennél magasabbra nem növök. Erős voltam ugyan, mégis karcsú maradtam. Sosem lesz olyan vastag karom és olyan hordómellem, mint neki. Anyám haját örököltem, én is világosbarna hajú voltam, meg a szemét is persze, ugyanazt a sötétbarnát. Meg az orrát és az arcvonásait, mert az én jobb arcom is ugyanúgy markánsabb volt a balnál, mint az övé. Nagyanyám gyakran mondogatta, hogy pont úgy nézek ki, mint Ennio öccse, akit az első világháborúban öltek meg. Megmutatott nekem egy kifakult fényképet, amelyik egy jóképű fiatalembert ábrázolt az olasz hadsereg egyenruhájában. A fején hátratolt sapkával, cigarettával az ujjai között, csúfondárosan mosolygott egy szökőkút mellett.

Apám és én egy félhomályos török étteremben vacsoráztunk. Villogó, színes lámpák keretezték az ablakot, amelybe egy nyomorúságos, karácsonyi díszbe öltöztetett fenyőfát állítottak. Az ételeket egy oldalsó asztalon, egy műkoszorú alatt tálalták fel: padlizsánmártást, savanyú répát, töltött szőlőlevelet és szardíniát. Apám felhajtott két nagy pohár rakit – ez szokatlan volt tőle –, de ettől a viselkedése egy szemernyit sem változott. Én édességként baklavát ettem, miközben ő unottan bámulva engem elszívott egy szivart. Ezután átsétáltunk az 51. úton a Rockefeller Centerhez.

A jégpályánál Rimszkij Korszakov zenéje szólt a hangszórókból. Fényszórók világították meg a hatalmas Douglas-fenyőt, amelyen villanykörték ezrei ragyogtak. A tetejére egy ezüst angyalt erősítettek. Javában tartott egy előadás a gyerekek számára: állatjelmezt viselő korcsolyázók pörögtek zárt alakzatban, fáklyákat lengettek, mindenféle trükköket mutattak. Akadt közöttük tigris, oroszlán, rénszarvas, egy rozmár, de a legügyesebben mindannyiuk közül az aranyszínű medve korcsolyázott, ő piros labdákkal zsonglőrködött. Minden kör után egyre magasabbra kezdte dobálni a labdákat. Egyetlenegyet sem ejtett el, és akkor sem esett ki a ritmusból, amikor átugrott egy sornyi karikán. Miután meghajolt, levezette az állatokat a jégről, és helyüket emberek foglalták el.

Eszembe jutott, mit olvastam a medvékről a Hereford Bestiáriumban.

 

A medvék hangyát esznek, ha már rosszul vannak a túl sok méztől.

A haldokló medve pedig énekel.

 

Apám és én a rézkorlát mellett, a karácsonyfa előtt álltunk. Vacsora óta egy szót sem szólt, most azonban beszélni kezdett: – Idejártam az anyáddal. Tudod, szeretett korcsolyázni.

Honnan tudhattam volna, hiszen sosem mondta el nekem?

– Legtöbbször a Merrick sugárúti korcsolyapályára mentünk ki – folytatta. – Az a pálya ott volt közvetlenül a magasvasút mellett, és a szerelvények miatt gyakran nem lehetett hallani a zenét. Anyád általában bérelte a korcsolyát. Karácsonyra vettem neki egy párat, de csak néhány alkalommal hordta. Fehér cipő volt piros fűzővel.

Apám rám nézett.

– Abba kellett hagynia, mert terhes lett. – Visszafordult a korcsolyapálya felé. – Azt mondta, újra fog korcsolyázni, amint te megszülettél.

Ezzel az erővel akár hasba is vághatott volna. Azért hozta szóba születésem eddig tiltott témának számító történetét, mert esetleg egyszer és mindenkorra ki akarta csikarni belőlem annak a bűnbánó elismerését, hogy amennyiben én nem lettem volna, akkor anyám még most is élne?

Nyugodtan megkímélhette volna magát ettől, ezt akartam a képébe vágni. Ám nem voltam elég bátor ahhoz, hogy ilyesmit mondjak neki. A bennem parázsló méreg egészen mélyre nyúlt, és a kapcsolatunk olyan törékeny volt, hogy biztosra vettem, amennyiben kitörne belőlem a harag, a következmények visszafordíthatatlanok lennének. Leginkább attól tartottam, hogy apám pontosan egy ilyen alkalomra vár ahhoz, hogy elszakíthassa azt a néhány szálat, ami még összekötött minket.

A szél miatt könnyezni kezdett a szemem. Ahogy a korcsolyázókat bámultam, akik közül a legtöbben fiatalok voltak, és ragyogó színű sálakat és kesztyűket viseltek, a dühöm apadni kezdett, és elöntött a megszokott szomorúság. Az anyám – gondoltam – egyszer közéjük tartozott, és amikor meghalt, csupán néhány évvel volt idősebb, mint én ezen a karácsonyon. Az évek folyamán fokozatosan élesedett az a kép, amit szinte a semmire támaszkodva kialakítottam róla. A vége felé már szinte úgy gondoltam rá, mintha a kortársam lett volna – de olyasvalaki, aki egy másik korszakban élt –, akihez úgy viszonyulhattam volna, mint egy másik tizenéveshez, és nem úgy, mint az anyámhoz. Igazi paradoxonnak tűnt, hogy ahogy öregedtem, ő úgy lett egyre kevésbé távoli és időtlen. Az apám ezzel szemben egyre inkább idegenné vált.

– Amikor utoljára itt jártunk – szólalt meg ismét az apám –, olyan sokáig maradtunk, hogy mindenki más már elment. Aztán azt néztük, ahogy a karbantartók felsöprik a jeget, és leoltják a lámpákat. Anyád azt mondta: „Bárcsak örökké itt maradhatnék!” Látod, ennyire boldog volt!

Ránéztem.

– És te? Boldog voltál?

Apám bólintott.

– Az voltam.

– És miért mondod mindezt nekem most? – kérdeztem. A kérdés megdöbbentette.

– Azért, mert itt vagyunk.

– És ha nem lennénk itt? Akkor nem is mondtad volna el nekem az egészet.

Megvonta a vállát, és felhajtotta kabátja gallérját.

– Itt vagyunk. És most már mennünk kell.

Ennél többet nem volt hajlandó mondani. Ezzel számomra betelt a pohár.

Egy hónappal később felégettem a köztünk lévő, utolsó hidat is. Azt mondogattam magamban – inkább méregből, mint meggyőződésből –, hogy most az egyszer én hagyom el őt. Egy képeslapon írtam meg neki.

 

Apám!

Többé nem találkozom veled Bostonban. Nagyon fáj nekem, amikor látlak, miközben tudom, hogy kitaszítasz életed nagyobbik részéből. Ez már akkor is fájó volt, amikor nagymamával és Evgéniával élhettem. Most már elviselhetetlen. Üdvözlettel:

Xeno

 

A képeslapot elküldtem az athéni postafiókjába, és két héttel később ugyancsak képeslapon kaptam meg a választ:

 

Kedves Xeno, Sajnálom, hogy így érzel. A lakást továbbra is használhatod, amíg másként nem döntök.

★

AZ UTOLSÓ FÉLÉV ALATT nagyon könnyű volt kábítószerhez jutni az iskolában. 1967-et írtunk, és még Maine államban is megtaláltuk, bármit is akartunk. Korábban nem igazán érdekelt a dolog, de Mr. Moretti halála és az apámmal való szakítás után elkezdtem füvezni. Időnként hozzányúltam az LSD-hez vagy a meszkalinhoz is. Boldogtalan voltam, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy szabadabb lettem. A bostoni lakásban bármikor füvezhettem, és olyan hangosan hallgathattam a zenét, amennyire csak a szomszédok el tudták viselni. Sokat mászkáltam a városban, a Commonsban lógtam, mexikói kaját ettem, eljártam művészeti központokba, hogy véget nem érő európai filmeket nézzek, vagy – amikor keményen dolgozott bennem az anyag – beültem a kínai negyed mozijaiba, ahol felirat nélkül játszották a tajvani filmeket. Cambridge negyedben a kávéházakban lányokkal jöttem össze, és azt hazudtam nekik, hogy egyetemista vagyok a Harvardon. Nyolc hónap múlva tényleg az is lettem. Néha sikerült meghódítanom ezeket a lányokat. Sokat segített ebben, hogy volt egy saját lakásom a városban, ahová alig húsz perc alatt juthattunk el a tizenhatodik születésnapom után vásárolt motorkerékpáron ülve, egy piros, 350 köbcentiméteres Yamahán.

Korábban, kamaszkoromban, nem igazán adódtak ilyen lehetőségeim. Az iskolánkba zárva nem nyílott más esélyem a csajozásra, mint azok a lányok megkörnyékezése, akiket a nyolcvanmérföldnyire fekvő testvériskolánkból busszal hoztak a táncos rendezvényeinkre. Ha ennél valamivel kielégítőbb dologra vágytam, akkor ki kellett jönnöm a kollégiumból. Közvetlenül a tizenötödik születésnapom után pontosan így is tettem: hétvégére Bangorba utaztam Nathan Formannál, akivel együtt sportoltam az íjászcsapatban. Az apja volt a helybeli Cadillac márkakereskedő. Amikor Nathan az előző nyáron az apja cégénél dolgozott, kikezdett a könyvelő fiatal titkárnőjével, Marie-val, aki addigra már az üzletkötők felével lefeküdt. Amikor Nathan elmesélte Marie-nak, hogy én is jövök, a lány jelezte, hogy legjobb barátnője, Polly nem zárkózik cl attól, hogy randizzon velem. Ebből végül az sült ki, hogy négyen kivettünk két szomszédos szobát egy motelben. A tizennyolc éves Polly idős nőnek tűnt hozzám képest. Úgy nézett ki, mint egy erős felépítésű parasztlány, széles csípője és nagy melle volt. Sápadtsága és fiatal kora ellenére máris fáradt szeme jelezte, hogy olyasvalakivel találkoztam, aki egy iparváros foglya lett. Legjobban a jégkockák zajára emlékszem, amelyek az ajtónk mellett álló fagyasztógépben dübörögtek, miközben a lány megmutatta, hogyan kerülhetek beljebb. Azután életemben először együtt zuhanyoztam egy lánnyal. Beszappanoztam a hátát, és néztem, ahogy megmossa szálkás haját. A forró vízcseppek miatt a bőre még sápadtabbnak tűnt. Az arcán pattanásokat láttam. Később csatlakoztunk Nathanhez és Marie-hoz. Az ágyon ülve füvet szívtunk és sört ittunk. Pizzát is rendeltünk. Később Nathannel átmentünk a szülei házába, és a szobájában aludtunk. Én a bátyja régi ágyát foglaltam el.

Az utolsó évemben, egy havas éjszaka, két tuftsi lánnyal füveztem, akikkel a dílerem házában, Sommerville-ben ismerkedtem meg. Metróval mentünk a lakásomba. Előszedtem egy halom hanglemezt: Hendrixet, a The Deadet, a Creamet. Aztán már éreztem is a kábítószer első hullámát – színes szikrák kezdtek el pattogni a tárgyakból, és megnyúltak a hangok. Az egyik lány elment, hogy kaját hozzon, de helyette egy halom emberrel tért vissza. Ekkorra már alig voltam magamnál. Nem igazán örültem annak, hogy ilyen sok idegen jár a lakásban. Dumáltak, füveztek, aztán beszélgetni kezdtem az egyikükkel, egy harminc körüli, vörös szakállú és bekötözött kezű, magas férfival. Nem tudnám megmondani, hogyan is nézett ki pontosan, mert az arca állandóan vörös agyaggá változott, megolvadt, majd újra formát öltött.

Az étkezőasztalnál ültünk. Egyik spanyol cigarettáról a másikra gyújtott, és azt mesélte, hogy a Mother Jones riportereként csak most ért vissza Spanyolországból.

– A Pireneusokban voltam az ETA-val, a baszk szeparatistákkal. Azok ám a rohadtul kemény csávók! Nem ám kiscserkészek. Azokat, akik bombákat robbantanak, úgy hívják, hogy Los Felinos, mert ugyanolyan fürgék, mint a vadmacskák. Bekötötték a szememet, és elvittek a legfőbb bombagyártójukhoz. C-4-es robbanóanyagot szokott összecsomagolni furóhegyekkel. Az interjú alatt valami felrobbant a szomszéd szobában. A vezetőm meghalt. – Felemelte a bekötözött kezét. – Én meg ezt vesztettem el.

Kifelé bámultam az ablakon, ahol hópelyhek csillogtak az utcalámpák fényében.

– Nem hiszel nekem? – kérdezte, és legnagyobb döbbenetemre elkezdte letekerni magáról a kötszert. A kötés körbe-körbe egyre csak jött le, egyszerűen nem volt vége. Alatta nem volt kézfeje. Szinte vártam, hogy mikor kezd el ömleni a vér a csuklója csonkjából.

Végre, egy hosszú alagút végéről, visszajött a hangom.

– Hiszek neked.

– Nem, nem hiszel.

Ekkor már szinte az egész kötszer a padlón kígyózott.

Valaki becsapta a bejárati ajtót. A tuftsi lányok és a többi idegen lelépett, miután szárazra itták apám italszekrényét. Mire visszafordultam az újságíró felé, ő is eltűnt, csak a cigarettájának a füstje lebegett az asztal fölött. A radiátor sziszegni kezdett. Ekkor egy élesebb sziszegést hallottam: a földre dobott kötszer kobrává változott, felemelte a fejét, és ki-be mozgott a nyelve.

Az éjszaka hátralévő része alatt a kobra nem hagyott magamra, még akkor sem, amikor elkezdtem szobáról szobára mászkálni, felgyújtottam az összes lámpát, és az ablakokat kinyitva szívni kezdtem a jeges levegőt. Hajnalban visszatértem az ebédlőbe, sajgó testtel és kimerülve. A kobra ott maradt az ajtónál, figyelt, mindaddig készen állt arra, hogy belém marjon, amíg el nem tűnt a hajnal első fényében.

★

AZON A TAVASZON, a záróvizsgám előtt, sétálni indultam, és ahogy mindig, most is éreztem Rét magam mellett. A nap nyugodni készült, és én éppen csak, hogy elértem a sportpályáktól északra fekvő, sűrű erdőt. A déli erdőkbe számtalan ösvény vezetett, amelyeket gyakran használtunk biológiaórákon. Az ösvények a végén elértek egy földúthoz, amelynek közepén hosszú, füves sáv húzódott. A földút egy országútba torkollott. Az északi erdők azonban szüzek maradtak, tilos volt túrázni bennük, és egészen New Brunswickig, sőt azon is túlra nyúltak. Nem voltak itt házak vagy utak. Itt már maga a vadon kezdődött.

A szél mozgatni kezdte a fák csúcsát A felhők kezdtek ibolyaszínűvé válni. Talpam alatt nedves fenyőtüskék. Leszállt az éj – huhogtak a baglyok, denevérek csapkodtak –, de én folytattam az utamat. Aznap délután ellógtam az óráimról, és bevettem magamat a könyvtárba a Hereford Bestiáriummal. A könyvet még mindig a hónom alatt tartottam.

A Herefordban az első állat a medve volt. A fametszeten, egy tó partján állva, magasra emelt mellső lábakkal, csillagok gyűrűje alatt ábrázolták. A Rockefeller Központnál álló medvére emlékeztetett.

Nemsokára vaksötét lett. Úgy két mérföldre távolodhattam el az iskolától – vagy talán kétszázra. Még sohasem éreztem ilyen intenzíven a magányt. Egyszerre volt félelmetes és izgalmas. Végül elfogytak előlem a fák, és kiértem egy tisztásra. Az eget a Tejút szelte ketté. Tőlem jobbra a hold egy tavat világított meg, ahol valami előjött a partot borító árnyékból. Egy medve volt a hátsó lábán járva, kinyújtott mellső mancsokkal. Néhány másodperccel később eltűnt, és egy apróbb állat – egy róka! – bukkant elő ugyanabból az árnyékból. Beleszaglászott a levegőbe, mielőtt visszaszaladt volna az erdőbe. Akárcsak a kínaiak, a Herefordot író szerzetesek is úgy gondolták, hogy a ravasz róka koma bármilyen állat, de még az ember alakját is fel tudja venni.

A szerzetesek jó tanáccsal is ellátták azokat az együgyű alakokat, akik megpróbáltak egy ilyen ezerarcú lény nyomába eredni.

 

A róka nyomai az egyik irányba vezetnek, míg ő maga a másik irányba halad.

 

Azt nem magyarázták el, hogyan képes erre a róka, és azt sem mesélték el, hogy milyen dalt énekel a haldokló medve.