1

AZ ELSŐ BESTIA, akit valaha is megpillantottam, az apám volt.

Ordítása a legváratlanabb pillanatban hangzott fel, betört álmaimba, megrezegtette az ablakokat. Amikor az apám belépett az ajtómon, valósággal kitöltötte az ajtókeretet – az volt az első benyomásom róla, hogy nagyobb az ajtónál. Messziről érkezett, a tenger szaga áradt belőle, és vastag kabátjára, gyapjú sapkájára hó tapadt.

Négy sötét helyiségben éltünk. Én egy öregasszonnyal laktam egy szobában: az anyám anyjával. Apám a nappalival szemben lévő szobában aludt. Kihallatszott a hangos horkolása, és az is, ahogy az ócska matracon forgolódott. Nyugtalanul aludt, éjszakánként többször felkelt, nehéz lépteitől nyikorgott a hajópadló. Ott volt még a konyhánk, ez az alacsony mennyezetű helyiség, benne a fekete tűzhellyel és kerek asztallal. A nagyanyám itt szokott etetni engem.

Amikor az árnyékok végigsiklottak ezeken a helyiségeken, ködként legyintették meg a bőrömet – a legkisebb mozgást is érzékeltem. A hallás volt az elsődleges érzékszervem.

Mintha a fülemen keresztül fogtam volna fel a világot. A vízvezetékeken áramlott a víz, a radiátorokban hörgött a gőz, egy egér kaparászott, légy zümmögött. Álmában nagyanyám a foghíja miatt fütyülve lélegzett. Ettől a hangtól eltekintve, mindig halkan beszélt, állandóan suttogott hozzám, ahogyan valaha valószínűleg az anyámhoz is suttoghatott.

Úgy hiszem, nagyanyám rengeteg dolgot mesélt nekem. Amikor már kezdtem megérteni a szavakat, ezek a dolgok már rég beépültek a tudatomba. Időpontok, nevek, helyek – ezek az adatok nem származhattak máshonnan, csak tőle. A nagyanyám története, az anyámé – életük története, amelynek én, ez a saját jogán létező személy, csupán nemrég lettem részese.

Anyám a születésembe halt bele.

Ekkor kezdett apám ordítani. Ilyennek ismertem meg életem első éve során, azután egy napon elhallgatott, mintha csak elmerült volna a csak benne létező, mély tóba. Az én jelenlétemben többé sosem bukkant belőle igazán elő.

★

ÉLT VELÜNK EGY KUTYA és egy macska is. A nem emberi lények közül elsőként őket ismertem meg. A kutya a nagyanyámé volt. Fekete németjuhász, barnás beütéssel. Úgy hívták, Ré. Úgy aludt a szobám ajtajánál, mint egy őrszem.

A macskának nem volt neve. A fehér csíkos, narancssárga állat szeme valósággal aranylott. Amikor a tűzlétrán keresztül odajött a konyha ablakába, nagyanyám ételmaradékokat adott neki, néha pedig mellém kuporodott, és ott aludt. Emlékszem a melegére, ahogy a karomon szuszogott, és arra is, ahogy a farka csiklandozta a bordáimat.

Esténként nagyanyám az ölébe vett és ringatott, megsimogatta a fejemet, vagy altatódalt énekelt. Az ő ágya mintha a távoli sötétségben állt volna, ahogy egy hajó vesztegel a mély kikötőben. Többnyire egyedül maradtam, bal oldalamon az ablak, előttem az ajtó, felettem a repedezett gipszborítású mennyezet – egy nem létező hely térképét nézegethettem rajta.

Lényünknek egy része sosem hagyja ott életünk első szobáját. Minden, amit először hallottam, láttam vagy éreztem, ehhez az első szobához kapcsolódott. Mintha egy önálló világ lett volna; benne látványosságok, éghajlat, lakosság – ezek az apró szilánkok a nagyobb világból kerültek ide. A sötétkék levegő mozgott, és áramlatok uralták. Fodrozódások. A mozgás hozta lázba.

Éreztem az állatok szellemeit. Az elalvás vagy felébredés pillanataiban néha még láttam is őket: egy feltartott ormányt, egy gyíkszemet, egy megvillanó karmot, hallottam egy szárny suhogását. Arcom mellett paták szikráztak. Szőr borzolódott. Agyarak koccantak össze. Hallottam a lihegést, a vonyítást, a panaszos üvöltést.

De hajnalra mind eltűntek.

★

Az ELSŐ KÉPZELETBELI BESTIA, akit valaha is megpillantottam, apám hátáról ugrott rám. Apám félmeztelenül éppen a nyitott ajtajú fürdőszoba gőzében borotválkozott, amikor mögé kerültem. A vállától a derekáig húzódó, kék, piros és sárga villanásokkal tarkított tetoválás életre kelt, apám izmainak minden egyes mozdulatával ott vonaglott az állat.

Egy tengeri kígyót ábrázolt a kép, hosszú, pikkelyes testű és lófejű szörnyet. Lángoló sörénye, égő farokuszonya, vicsorgó foga, tüzes szeme volt. Rémisztő, korcs élőlény. A tenger hullámai közül bukkant elő, felette villámló felhők, a hátáról pedig ömlött a hab.

Felsikoltottam, apám pedig megperdült. Állán borotvahabbal, kezében a megdermedt borotvával letérdelt hozzám, és megpaskolta az arcomat. Azt mondta, nincs mitől félnem, de én nem hittem neki. Mind a mai napig nem láttam ennél félelmetesebb tetoválást.

– Elriasztja a gonosz szellemeket, amikor a tengert járom – magyarázta.

Számomra viszont éppen ez a kígyó volt a gonosz szellem.

Apám egy teherhajón lapátolt szenet a kazánba. Theodore-nak hívták. Hatalmas kezét, karját és vállát mintha fából faragták volna. A háta annyira megkeményedett, hogy egyszer, amikor egy sikátorban megtámadták, a kés pengéje elgörbült rajta. Fekete szeme, göndör, fekete haja és vastag, rövidre nyírt szakálla volt, horgas orra fölött összenőtt a szemöldöke. Nyakában láncon lógó, súlyos medált viselt. Amikor egy képeskönyvben először láttam kalózokat, azt gondoltam, apám is az.

Általában egyszerre két hónapig volt távol. Amikor hazajött, a szénpor szagát nem lehetett eltávolítani a hajából, bőréből, még a leheletéből sem, még akkor sem, ha egy héten át minden áldott nap megfürdött. Amikor beszélt, minden egyes mondat után fekete lehelet tört elő a szájából.

Rengeteg kikötőben járt, csak egy év alatt megfordult Hamburgban, Marseilles-ben, Szingapúrban, Murmanszkban, Caracasban, Montevideóban, Sydney-ben. Áthajózott a Panama- és Szuezi-csatornákon, megkerülte a Horn-fokot, keresztülhajózott a Magellán-szoroson. Az Indiai-óceánon végigjárta az Egyenlítőt, a Seychelle-szigetektől a Maldív-szigetekig.

Néha képeslapot is küldött egy-egy távoli kikötőből. Csak egy maradt meg ezekből: egy megsárgult és összegyűrődött, színezett fénykép, amely Tangier nyitott halpiacát ábrázolta. Hatalmas kosarakban ezüstös szardíniasorok csillogtak, a Nap átsütött a száradni kiterített halászhálókon, a rakparton egy kaftánt viselő férfi pedig épp egy tintahalból préselte ki a tintát. Gyerekként szinte éreztem a kikötő illatát. A másik oldalra ragasztott bélyegről egy vörös fezt viselő férfi nézett rám komolyan. Apám vizes tintával, nehézkesen írt betűi az évek során világosbarnára fakultak. Sohasem volt bőbeszédű, sem írásban, sem másképpen.

 

Pénteken érkeztem, kedden Alexandriába megyek. Esik.

Theodore Atlas

 

Így, a teljes nevét írta alá. A lapot „Atlasnak” címezték, majd az utcánk neve következett.

Apám szülei tizenéves korukban házasodtak össze, Krétáról vándoroltak be. A falujuk a távoli hegyekben feküdt, fogazott sziklák, mély szakadékok és fenyőerdők között. Lakói olyanok lehettek, mint az az ember, akit állítólag Odüsszeusznak kellett megkeresnie, miután evezőlapáttal a vállán távoli vidékek felé vette az útját. Olyan férfit keresett, aki még sosem látott tengert. Odüsszeusz akkor talált rá az emberére, amikor egy férfi megkérdezte tőle, hogy hová viszi azt a magszóró lapátot – hiszen sosem látott evezőt.

A krétaiak földművesek és kecskepásztorok voltak. Sosem távolodtak el tízmérföldnyinél messzebbre a házaiktól, amelyekben születtek, és amelyekben meghaltak. Az én nagyszüleim azonban kivételt jelentettek.

Bronxban telepedtek le, és még apám tizenhatodik születésnapja előtt meghaltak. Az anyját a diftéria vitte el, apja pedig a dokkokon, egy balesetben veszítette életét. Ahogy magam is, apám is egyetlen gyerek volt, és Amerikában nem éltek rokonai. Mivel hirtelen gondoskodnia kellett magáról, így kimaradt az iskolából. Már akkor is hat láb magas volt, így könnyedén nézhették tizennyolc évesnek. Lehetett volna rakodómunkás, mint az apja, ehelyett azonban tengerre szállt – elszegődött egy kolumbiai zászló alatt hajózó teherhajóra, amely éppen Lisszabonba tartott.

Az Atlanti-óceánt addig csak a Jones-partról és a Távoli-szikláról látta. Az ősei is egy bizonyos, szűk területen éltek, így ő sem nagyon hagyta el sosem Dél-Bronxot, New Yorkot is csak egy alkalommal, amikor a Catskills hegyei közt töltött egy hetet. A nyílt tenger lenyűgözte. Az apja azt mesélte neki, hogy az ég ennél csupán a krétai hegyek felett kékebb, amikor olyan közel borul a hegycsúcsok fölé, hogy a legmagasabb fa megmászásával mintha el is lehetne érni. Apám úgy mesélte, ezt ki is próbálta, akkor, amikor először ellátogatott a szülei falujába, sok évvel az után, hogy én megszülettem. Ez volt a legnagyotmondóbb állítás, amit valaha is hallottam tőle.

Ám semmi, amit azokban az időkben mondott vagy tett, nem ért fel a tetoválása rémségével. Sosem tudtam hozzászokni, és sosem felejtem el, hogy ott rejtőzött azok alatt az olcsó ingek alatt, amelyek annyira nem illettek hozzá.

Amikor egy nap megkérdeztem róla apámat, azt mondta, Oszakában, Japánban tetováltatta magára. Elmondása szerint akkor huszonöt esztendős lehetett, ami azt jelentette, anyám még megérte a tetoválás elkészültét. Kíváncsi lettem volna, mit gondolhatott, amikor először meglátta – vajon őt is megrémisztette? –, és hogyan tudott mellette aludni éjszakánként. Ez a fajta tetoválás még a japán tengerészek köreiben is ritkának számított. Annyira gonosz minta került apám hátára, hogy sokak szerint szinte felbőszítette maga ellen a tenger isteneit. Az ember könnyen maga ellen fordíthatta őket ilyesmivel.

Életem során még kétszer találkoztam ezzel a tetoválással, először akkor, amikor a tokiói dokkoknál épp felszálltam egy kompra. Három fiatal japán matróz várt félmeztelenül egy csónakra, hogy az visszavigye őket a hajójukra. Egyikük elfordult a széltől, hogy meggyújtsa a cigarettáját, és akkor megláttam a hátán az élénk színűre rajzolt tengeri kígyót. Lebénulva bámultam, és csak akkor mozdultam újra, amikor visszanéztek rám.

Második alkalommal, néhány hónappal később, egy dzsungelben vártam a halált. A tetoválás annak az embernek a hátán éktelenkedett, aki egy bozótvágó késsel a kezében, a lángoló őserdő fényében magasodott fölém. A feje köré vörös kendőt tekert. Pár pillanatra felvillant a tetoválás a férfi izzadságcseppjei alatt, a hátán – mintha eső zúdult volna a kígyóra. Akkor azt hittem, ez a tetoválás lesz az utolsó dolog az életemben, amit látok.

Ekkor azonban robbanás rázta meg a földet. A férfi tűzbe borult. A lángok úgy táncoltak a hátán, mintha pergamen lett volna. Belemartak a húsába, és a lángok elnyelték a kígyót, mielőtt a férfi a levegőbe repült volna.

★

A NEVEM XENO. Ezt a nevet anyám választotta a számomra, aki biztos volt benne, hogy fiú leszek. Olasz volt, hatott rá a latin nyelv és a katolikus egyház, én pedig szeretem azt gondolni, hogy a nevemet a latin xenium szóból vette, amit „ajándékot” jelent. Amikor azonban apámat kérdeztem róla, ő azt mondta, a nevet egy megfakult plakátról vették, amely a Tremont sugárúton, a lakásukkal szemben állt. A plakát a Xeno szemcseppet hirdette.

– Anyádnak tetszett a hangzása – vonta meg a vállát. – Jó név.

Azt is elmondta, ő maga ellenezte a választást, majd mentegetőzve hozzátette: – Az én népem nyelvén a xeno”idegent” jelent.

Anyám családja két nemzedékkel ezelőtt vándorolt be az országba, a férfiak születési anyakönyvi kivonatain olyan nevek szerepeltek, mint például Steven vagy Edward. Eredetileg persze Stefanónak és Edoardónak hívták őket. Senki sem lepődött volna meg, ha romantikus hajlamú, álmodozó anyám esetleg Marcellónak vagy Rosannónak nevezett volna el, ám a Xenót senki sem értette. Ez a szó ókori római praetorok és centuriók képét idézte. Az apám pedig addig soha nem mesélt (de lehet, hogy csak nem volt alkalma mesélni) arról a régi reklámtábláról. Egyébként is, mit mondhatott volna, amikor ő maga sem értette anyám döntését? Anyám különös módon ragaszkodott a névhez, apám pedig beletörődött a kívánságába, és beíratta a Xenót a születési anyakönyvi kivonatomba. Xeno Atlas.

Megszoktam apám távolléteit – mást nem is ismertem. Az évek során egyre hosszabb utakra ment el. Azt is tudtam, nehéz volna elviselni az állandójelenlétét, ugyanis hirtelen haragú volt, gyorsan változott a hangulata. Ami nem jelenti azt, hogy nem voltam magányos. A magány gyermekkorom életének központi eleme lett, és már születésemmel elkezdődött Apám huszonhárom éves volt, amikor az utcabál elektromos kivilágításában és zajai közepette megismerte anyámat, Marinát, aki tizenkilenc volt akkor. Éppencsak elvégezte a középiskolát, és egy hanglemezboltban dolgozott. Apám nyolc hónapig udvarolt neki, aztán megszöktek, tíz hónappal később pedig megszülettem én, és anyám nem élt többé. Apám mindig is megtartotta magának az érzéseit, de tudtam, hogy mélységesen fájt neki a veszteség. Apró gyermekként is éreztem, hogy anyám halála lehetett a legszörnyűbb dolog, ami valaha is történt apámmal. Ez a tragédia jobban megváltoztatta, mint amikor elveszítette a saját szüleit. Több mint tizenöt éven keresztül – fél életén át – a magány lett a sorsa. Összeszorított szájjal, fogához verve a garast élt hajók fedélzetén és bérelt lakásokban. Aztán, egyik pillanatról a másikra szerelmes lett, és rövid, de bizonyára intenzív boldogság után mindent elveszített. Én ugyan még ott voltam neki, de nem annyira a boldogság emléke lehettem, hanem valami, ami a veszteségére emlékeztette. Nem mondhatnám, hogy finoman kezelte ezt a helyzetet: hiszen én, a gyerek életben maradtam, míg anyám – élete nagy szerelme – meghalt. Megkeseredett, és sosem bocsátott meg nekem.

 

 

Anyám egy Rose nevű özvegyasszony három gyermekének egyike volt. Rose Conti, ez a hosszú orrú, apró termetű nő szoros kontyba fogta fehér haját, vékony száját összeszorította. A szája szeglete mellett egy apró anyajegy látszott – fiatalkorában, ha mosolygott, akkor a mosolya eddig ért el. Hegyes fülén a cimpák túl aprók voltak ahhoz, hogy fülbevalót hordhasson. Apám mindig Mrs. Continak szólította. Anyai ági nagynénéim, nagybácsijaim és unokatestvéreim között akadtak vízvezetékszerelők, villanyszerelők, egy temetkezési vállalat igazgatója, és az egyik rokon, Róbert nagybátyám mérlegképes könyvelőként dolgozott, miután elvégezte az esti iskolát. Ezen rokonok közül egyetlenegy sem akadt, aki helyeselte, vagy elfogadta volna az apámat. Meglehetősen homályos maradt az, hogy szüleim a rokonság elutasító viselkedése miatt szöktek-e el, vagy éppenséggel ez a szökés váltotta ki az elutasítást. Ez is olyan témának tűnt, mint oly sok más, amelyikben az apám és a nagyanyám gyökeresen eltérő álláspontot képviselt. A születésem utáni legelképesztőbb dolog az lehetett, hogy együtt, egy fedél alatt tudtak élni. Az én kedvemért figyelemre méltó hatékonysággal betartották a tűzszünetet. Sosem hallottam egyetlen hangos szót sem közöttük, pedig kölcsönös és alapvető ellenszenvvel viseltettek a másik iránt.

Egy átlagos párbeszédük valahogy így nézett ki: – Két hónap múlva jövök megint – jelentette ki apám. – A számlákat kifizettem. Ott van 400 dollár a kenyeresdobozban. Van valami másra is szükségük?

Nagyanyám bádogból készült kenyeresdobozban tartotta a pénzt. A doboz felcsúsztatható ajtajára egy búzával teli kosarat tartó, szőke lányt festettek. Kenyeret sohasem tettünk ide.

– Mi lenne, ha szólna O’Dowdnak, a háziúrnak, hogy csináltassa meg végre a csapokat a fürdőszobában? – válaszolta a nagyanyám. – Néha mind a kettőből forró víz jön. Lehet, hogy ez így van rendben, Írországban, Xeno viszont leforrázhatja magát. Többször is mondtam már O’Dowdnak, de talán magára jobban fog hallgatni.

– Beszélek vele.

Gyermekkorom során egyetlenegy emberrel sem találkoztam anyám családjából, és ők világosan az értésemre adták, hogy nem akarnak látni. Amikor anyám megszökött, a rokonok, közöttük a nagyanyám is, kivétel nélkül, megszakították vele a kapcsolatot. Sérelmeik listája igen hosszúra nyúlt: anyám titokban házasodott meg, és nem egy katollkushoz ment feleségül. Egy békebíró adta össze őket. Apám nemcsak hogy szegény volt, de tapasztalatlan kezdőként gyakorlatilag a társadalmi létra legalsó fokán állt. Ezen kívül pedig – és ez volt a legfőbb bűne – nem olasznak született. Rokonságom régi vágásúnak és tántoríthatatlannak bizonyult.

– Persze lehetett volna éppenséggel zsidó vagy színes bőrű is – jelentette ki anyám egyik rosszindulatú unokatestvére. – Ezektől eltekintve elképzelni sem lehetne rosszabbat.

Egy nappal anyám temetése előtt apám értesítette a családot a halálesetről. Közvetítőül egy örmény papot, az egyik hajós társának a fivérét választotta. A pap komor arccal tért vissza a küldetésből. Egy ortodox pap látványa csak olajat öntött a tűzre. Egyedül nagyanyám vett részt a temetésen. Összeroppant, de másnap már ott állt az ajtónk előtt, kezében egy újszülött számára fontos dolgokkal telipakolt bőrönddel. Szigorú pillantást vetett az apámra, és szó nélkül gondozni kezdett. Úgy tűnt, hogy rá kirótt, megkérdőjelezhetetlen kötelességnek tekintette azt, hogy a lánya meghalt, és maradt utána egy csecsemő. Ez a tény félresöpörte a korábbi események miatti haragját.

 

 

Időnként nagyanyám hallgatása – főleg, amikor apám irányában hallgatott – hangosabban zengett parányi lakásunkban, mint amikor beszélt. Sajnos, tizenegy éves koromban meghalt, így az után sosem hallhattam felnőtt füllel, hogy mi is az igazi, őszinte véleménye apámról. Nem jutott nekem más, mint néhány pletyka, néhány arckifejezés megváltozása, apró utalások arra, hogy itt valamit nem mondtak ki. Nagyanyám és apám között nem annyira szakadék tátongott, mint inkább kietlen és végtelen sivatag. Még ha mindketten úgy döntöttek volna, hogy a legjobb szándéktól vezettetve elindulnak, és átszelik a pusztaságot, halvány esélyük sem volt arra, hogy találkozzanak. És soha nem is találkoztak.

★

NAGYANYÁMAT ERŐS KAPCSOLAT fűzte a házunkban létező állatszellemekhez. Időnként azt hittem, hogy saját magában beszél olaszul, de később aztán rájöttem, hogy számomra láthatatlan lényekkel társalog. Amikor érdeklődni kezdtem, olyan szavakat mormolt, mint lupo, struzzo, drago, amelyekről nem sokkal később megtudtam, azt jelentik, hogy farkas, strucc és sárkány. Hitt abban, hogy ezek a szellemek mindenütt megtalálhatók. Soktrillió állat született és múlt ki ezen a földön – szokta volt mondogatni –, hogy is lehetne ez másképp? A testük porrá lett, de az energiájuk hátra maradt. Új hordozókat, új tárolóhelyeket találtak.

Amikor sétálni mentünk a parkba, azokról az állatokról beszélt, amelyeket a többi emberben fedezett fel. Azokról az állatokról, amilyenek ezek az emberek előző életeik során voltak. Nagyanyám hitt abban, hogy az ember külseje visszatükrözi az előző életeit – ott volt a bikaszemű ember, az egérfogú asszony, azután azok az embertársaink, akiknek a feje a birkára, a macskára vagy éppen a disznóra hasonlított. Mindenki hallott már olyanokról, akik nagyon hasonlítanak a kutyájukra. Hogy ez talán pont fordítva lett volna igaz? Lehetetlen lenne ilyesmit állítani, miután mindkét fél olyan hosszú utat tett meg azért, hogy hasonlítson a másikra? A tömegben a nagyanyám megtalálta a farkasokat és a keselyűket, a patkányokat és a tigriseket.

– Piccioni – morogta, amikor eljöttünk a parkból, és a kőpad felé biccentett, ahol szürke kabátot viselő, guvadó madárszemű, öreg férfiak szórtak madáreledelt a galamboknak. Nagyanyám sosem járt túl sokat templomba, a szíve mélyén pogány maradt.

A szülei Szicíliából származtak, egy hegyi városból, amelyik dél-nyugati irányban feküdt Messinától. Ő is ott született, az apja pedig, mielőtt kivándoroltak volna Amerikába, öszvéreket vásárolt és adott tovább. A nagyapja favágó volt, kivágta a fákat, levonszolta a völgybe, a faanyagot pedig eladta a közeli falvakban. Egy olyan asszonyt vett feleségül, akivel az erdő mélyén találkozott, és elmesélte neki, hogy megszökött az apjától, egy paptól. Némelyik falusi azt állította, hogy az asszony egyáltalán nem is volt keresztény, hanem egy driád – erdei nimfa aki egy pogány szektával állhatott kapcsolatban.

A vörös hajú és fekete szemű lányt Silvanának hívták. Bár nem tudott sem írni, sem olvasni olaszul, még kevésbé görögül, képes volt emlékezetből Artemiszt és Hérát dicsőítő, Homérosz előtti himnuszokat szavalni. Úgy zengtek belőle, mint a muzsika. Senki nem tudta megmagyarázni, hol is tanulhatott meg ógörögül, mivel ezt a nyelvet Szicília keleti részein utoljára a Kr. e. 3. században beszélték az emberek, amikor a terület athéni gyarmati uralom alatt állt. Nagyanyám emlékezett arra, miket mesélt az apja arról, milyen volt gyermekként anyja társaságában gombát keresni a hegyi barlangokban. A gombákat az asszony belefőzte a póréhagymából, jamgyökérből, kék murokból főzött raguba, amelyet a nyílt tűz fölött, egy fekete fazékban készített el.

Silvana üknagyanyám rendkívül erősen kötődött az állatok világához, hiszen maga is a vadonban élt. Bármennyire is felhígult vagy elcsökevényesedett ez a kapcsolat, ahogy a nemzedékek követték egymást, a róla szóló történetek kivétel nélkül megegyeztek néhány részletben: az apró állatok félelem nélkül követték Silvanát. A madarak leszálltak a vállára, a nagyobb vadállatok sosem bántották. Valamiképpen a saját nyelvükön tudott értekezni ezekkel a különféle jószágokkal.

Más dolgairól nem tudtam. Sosem láttam olyasmit, hogy egy veréb leszállt volna a nagyanyámra, azt azonban biztosra vettem, hogy az állatokkal való kommunikáció képességét örökül hagyta rá a saját nagyanyja. Azt is tudtam, hogy ezt a képességét nem adta át nekem. Lehet, liogy az egyik amerikai vagy szicíliai unokatestvérem örökölte a tudást. Már az is éppen elég volt, hogy annyira érzékenynek bizonyultam a szellemekre körülöttünk. Ezt úgy fogtam fel, mintha csak nagyanyám erejének a kiterjesztése lett volna. Egy ajándék. Éjszakánként számtalan alkalommal előfordult, hogy nagyanyám, miután betakart engem, visszafeküdt az ágyába, és állatokról szóló mesékkel szórakoztatott, amelyeket különös hangokkal tett még élvezetesebbé a sötétben. Így hallhattam az egyszárnyú gólya meséjét, ami átrepült az Alpok fölött, és a tojásából egy egész város született. A kígyóról, ami megzabálta a Holdat, majd kiköpött egy egész égre való csillagot. Meg persze a fekete medvéről, amely mély álomba szenderült a hegytetőn, és amikor száz Évvel később felébredt ugyanazon a helyen, a hegy már csak parányi sziget volt a tenger közepén, ezért azután bálnává változott. Az összes mesét különös hangok kísérték – morgás, szárnycsattogás, madarak Éneke –, mindegyik annyira hiteles, hogy mindig azt képzeltem, valójában nagyanyám a történetben főszerepet játszó állat. Gyakran fantasztikus állatokról mesélt, olyanokról, amilyeneket csak a tündérmesékben láthatunk. Állatfajokról, amelyek sem később, sem soha korábban, vagy semmikor a közeli jövőben nem bukkannak fel a természetben.

Egy napon, késő éjjel, miután befejezte a mesélést, az utcán haladó egyik autó lámpája bevilágított az ablakon, és én megdöbbenve láttam, hogy nem a nagyanyám fekszik az ágyán, hanem egy nyaka körül fehér szőrmegalléros, vörös róka.

Felkiáltottam, és Ré ugatni kezdett. Egy pillanattal később felgyulladt a lámpa, és ott volt a nagyanyám – az ágyán ült. Piros hálóköntöst viselt, és vállára fehér kendőt borított.

– Minden rendben, gyermek! – suttogta, és odajött hozzám, kezét az arcomra tette. – Csak álmodtál.

Megráztam a fejemet.

– De igen, álmodtál! – bólintott.

Az oldalamra fordultam, mire ő simogatni kezdte a hátamat, és altatót dúdolt. Másnap reggel egy fehér bajuszszálat találtam a padlón. Ré szőre fekete volt, és a szőrszál túl hosszúnak tűnt ahhoz, hogy az a macska hagyta volna el, amelyik időnként meglátogatott minket. Megőriztem ezt a szőrszálat, beraktam annak az ezüst zenedoboznak a belsejébe, amely egykor a nagyanyámé volt. Ha felnyitottam a doboz tetejét, magamat láttam a tükörfényes belsőben, és ugyanazt a dalt hallottam, amit nagyanyám is énekelt.

★

AMIKOR NAGYANYÁM MEGBETEGEDETT, apám felfogadott egy fiatal albán asszonyt, hogy gondoskodjon rólam. Evgéniának hívták. A vékony, sápadt nőnek éles arcvonásai és egyenes, fekete haja volt. Kék szeme valósággal ragyogott sápadt arcában. Halkan beszélt, erős akcentussal. Igyekezett rendesen öltözni, de előnyben részesítette az egyszerű ruhákat, a kardigánokat és a gumitalpú cipőt. A lakáson kívül mindig kalapot viselt.

Nagyanyám elmesélte, hogy amikor a nácik lerohanták Albániát, Evgénia az egész családját elveszítette. Egymaga menekült át Macedóniába, majd Törökországba, és a nála levő összes pénzt vesztegetésre használva, feljutott egy Amerikába tartó utasszállító hajóra. Ennél többet nagyanyám sem tudhatott, mivel Evgénia nem nagyon akarta felidézni a múltat. Kezdetben nagyanyám meglehetősen tartott Evgéniától, ahogyan bármilyen kívülállótól tartott volna, de azután Evgénia elnyerte a bizalmát. Nevelőnőm mindig pontosan elvégezte a kötelességeit, nem ügyeskedett és nem panaszkodott. Nem engedte meg nekem, hogy kimenjek az utcára, ha ruhám nem volt tiszta és frissen vasalt. Sohasem veszítette el a fejét, ezen felül még jól is főzött. Egyszóval, örülhettünk, hogy itt volt nekünk. Bár kifejezetten jó humorérzékkel áldotta meg az ég, mégis, valahogy titokzatos maradt, és nagyanyám mindezt megnyugtatónak találta, mert úgy vélte, hogy egy ilyen személy inkább önmaga felé fordul, és nem fog bajt okozni.

Igaza lett abban, hogy Evgénia meglehetősen visszahúzódó volt. Nem szeretett beszélgetni, és igen kedvelte a csendet. Másrészt viszont nem bizonyult önzőnek, és soha nem láttam jelét annak, hogy ne lett volna becsületes. A gyerekekben jobban bízott, mint a felnőttekben, és a maga módján nagyon kedves asszony volt, akinek az odaadása nélkül a gyermekkorom sokkal kevésbé lett volna boldog.

Az idő múltával többet is megtudtam róla, de kezdetben csak annyit ismertem az életéből, hogy hajadon, egyedül él Brooklynban és metróval jár haza. A Berlitznél tanult angolul, és hozzánk – hála kiváló ajánlásainak – egy ügynökségen keresztüljutott el.

Hozzá nem nyúlt volna az alkoholhoz vagy a dohányhoz, de a nap folyamán jó pár csészényi fekete teát ivott, és ebédre mindig sós uborkát evett kemény tojással.

Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem eszik néha mást is ebédre, így válaszolt: – A tojás energiát ad, az uborka pedig felfrissíti a szellemet.

Ez volt azon kevés alkalmak egyike, amikor megemlítette a szellemet, nagyanyám kedvenc témáját.

Evgénia nyolcéves koromban lépett be az életembe. Az előző év során átköltöztünk egy nagyobb lakásba. Ez is sötét volt, a legtöbb ablaka északra nézett, de végre saját szobát kaptam. Nagyanyám a szomszéd helyiségben élt. Szerettem nyitva hagyni a két szoba közötti ajtót, amikor aludtam.

Vasárnaponként Evgénia segített nagyanyámnak felvenni a legszebb fekete ruháját, és lekísérte a lépcsőn a kapu előtt parkoló szürke kocsihoz. Az ablakból megfigyeltem a barna öltönyt viselő, alacsony férfit, aki besegítette nagyanyámat az első ülésre. A férfi ceruzavékony bajuszt viselt, és ritkuló, lenyalt haját keresztbe fésülte jókora fején. Ő volt Robert, anyám bátyja. Az autóval elvitte nagyanyámat a nővére, Frances házába, hogy együtt vacsorázhasson a család többi tagjával, közöttük nagyanyám többi unokájával, unokafivéreimmel és unokahúgaimmal.

Egyszer hallottam, amint nagyanyám megjegyezte Evgéniának, hogy szeretne engem is magával vinni.

– De Robert, a fiam nem engedi meg! Egy szép napon majd engednie kell – tette hozzá dacosan.

Ez a nap sosem jött el.

Nem adatott meg nekem, hogy találkozzak Robert gyermekeivel, a fivére gyermekeivel, a nagynénémmel, senkivel sem. Sosem enyhült meg irányomban. Apám büszkeségéből és haragjából éppen elég élt bennem, hogy közöljem nagyanyámmal, ez az ellenszenv kölcsönös.

– Egyikükkel sem akarok találkozni – jelentettem ki keserűen. – Különösen nem Roberttel! Ha gyűlölték az anyámat és most meg engem, akkor semmi közöm hozzájuk.

Nagyanyámnak rosszul esett a dolog. A homloka ráncba húzódott. Többnyire csak a szemén látszott, hogy mit érez – csak egy pillantás vagy egy szemrebbenés, hogy jelezze, mire gondol. Nem mentegette a nagybátyámat vagy saját magát, nem keresett kiskapukat, ugyanakkor nem adta meg nekem azt az elégtételt, hogy nyíltan egyetértsen velem.

Jobb szívű volt, mint bárki más a családjában. Ennek ellenére nem volt hajlandó ellenük beszélni – különösen nem apám lakásában.

De a végén elutasította őket azzal, hogy apámmal maradt, meg persze velem, akkor, amikor élhetett volna a húgánál vagy valamelyik fiánál is. A többi unokája így csupán hetente néhány órán keresztül találkozhatott vele, míg ideje nagy részét nekem szentelte.

Ezzel a tudattal vigasztalhattam volna magamat, de őszintén szólva nagyon fájt, hogy anyám családja mindvégig elutasított. Amikor már idősebb lettem, jobban megértettem, mennyire gyávák és bolondok voltak, hogy egy gyereket büntettek meg az anyja olyan döntéseiért, amelyeket az asszony még azelőtt hozott, hogy a gyerek megszületett volna. Tudtam, hogy jó volt az ösztöneimre hallgatnom, és jobban jártam, hogy semmilyen kapcsolatban nem álltam ezekkel az emberekkel.

★

EVGÉNIA NAPKELTEKOR ÉRKEZETT, és napnyugtakor távozott, kivéve a vasárnapokat. Minden nap, miután felöltöztem, sétálni vittük Rét. Végigmentünk a Webster sugárúton, ahol nyitottak az üzletek, a zöldséges magas piramisokat épített a gyümölcsből, és a kínai mosoda ablakában egy öregember vasalt. Evgénia tejet melegített nekem, mézet kevert bele, amihez vajas zsemlét kaptam. Ő is leült mellém az asztalhoz, hogy megigya az első csésze teáját, amibe egy kanálnyi szederlekvárt tett. Nyolc órakor elküldött az iskolába, és adott nekem két huszonöt centest, hogy meleg ebédet vásárolhassak magamnak a menzán.

Evgénia és én jól kijöttünk egymással, és fenntartások nélkül megbíztam benne. Ha úgy gondolta, hogy valami csintalanságra készülök, akkor a hangját egy leheletnyivel megemelve, Xeno effendinek szólított. Ha kijöttünk a házból, és távol kerültünk a nagyanyámtól és az apámtól, akkor sokkal nyugodtabban viselkedett.

Miközben sétáltunk, szívesen beszélt azokról a madarakról, amelyeket észrevettünk. Láttunk rigókat, kékszajkókat, galambokat és a közelben, a New York-i Botanikai Kertben élő kardinálispintyeket. Ismerte az összes felhőtípust, a gomolyfelhőtől kezdve egészen a párnafelhőig.

– A fátyolfelhő van mind közül a legmagasabban – jelentette ki. – Csak a hegyekből lehet látni. Az én hazámban az a mondás járta, hogy ezeket a felhőket az angyalok csinálják a szárnyukkal.

– Hisz az angyalokban, Evgénia?

Habozni kezdett.

– Nem. De ez nem jelenti azt, hogy nem is léteznek.

Néha az édességbolt előtti padon ülve kólát ittunk, és azt játszottuk, hogy megpróbáltuk kitalálni az emberek foglalkozását, vagy azt, hogy milyen célból járnak arra, és hogy hová mennek. Ezt a játékot nagyon szerettem, mivel nem adhattunk biztos választ a kérdésekre, így azután feltételezéseink valósággal életre keltek, és mindaddig elszórakoztattak minket, amíg az illető személy el nem tűnt. Evgénia nagyon ügyes volt. Abból, ahogy észrevette és összefüggésbe hozta a részleteket, éreztem, hogy sokkal többet tud az életről, és jobban átlátja a társadalmat, mint amennyire beismerte. 32 éves korára lehetséges, hogy többet tapasztalt meg annál, mint amennyit valaha is akart volna.

Vacsora közben érdekes történeteket olvasott fel nekem a Daily Newsból. Egy francia léghajós átrepült az Északi-tenger felett, egy orvos pedig az Antarktiszon kivette a saját vakbelét.

– Ez a sztori tetszeni fog neked, Xeno – mondta az egyik este. – Amikor az árhullám elérte Memphist, az emberek észrevették, hogy egy parányi csónakban egy kutya és két malac hajózik le a Davis sugárúton.

Kezdetben új lakásunk is ugyanolyan zord volt, mint az előző, ám egy nap nagyanyám egyszer csak azt javasolta Evgéniának, hogy próbálja meg kicsit lakályosabbá tenni.

– Néhány növény, tudja, kérem. És szerezzen szövetet is! Majd varrok új függönyöket.

– Milyen színűt szeretne? – kérdezte Evgénia.

– Magára bízom.

Evgénia sokkal jobban megváltoztatta a lakást, mint ahogy azt nagyanyám elképzelte. Megpróbálta vidámabbá tenni a kedvemért. Hímzett fehér függönyöket akasztott fel a konyhába. Az én szobámban piros takaróval borította be az ágyat, és a drapp muszlin függönyök helyére világoszöldeket akasztott, amelyékre őserdei állatokat nyomtattak.

Hozott egy perzsaszőnyeget a nappali szobába, és zöld szobanövényekkel meg cserepes pálmákkal rakta tele a házat. Az utcai ablakba egy zöldikét tett. A heverő két oldalán álló, régi kerámialámpákra fehér lámpaburákat vásárolt a Woolworth’s-ból. Ezzel szemben elhelyezett egy akváriumot, benne vitorláshalakkal. Az uszonyuk mozgása türkizkék örvénylésnek tűnt. Az előszobában alpesi legelők bekeretezett fényképeit akasztotta a falra: a Himaláját, az Andokot és szülőföldjének hegyeit, az Albán-Alpokat.

Mielőtt Evgénia megérkezett volna hozzánk, nagyanyám meglehetősen magányos, magába zárkózó nő volt. Úgy tűnt, nem is érdekelték akkortájt az ilyen finomságok. Számára is létezett azonban egy határ, amelynél jobban apám nem hanyagolhatta el saját (és a magam) környezetét. Apám egyetlen olyan házat sem tekintett otthonának, amelyet megosztottam vele. Úgy jött és ment, ahogy jólesett neki, és személyes holmijait magával vitte egy tengerészládában. Egy idő múltán már olyan hajókon dolgozott, amelyeket olajjal és nem szénnel hajtottak. Előléptették fedélzetmesterré, ő irányította a gépházat. Ez még mindig kőkemény fizikai munkával járt, de most már egy öt emberből álló brigádért is felelősséggel tartozott. Mesélt nekem néhány olyan helyről, amerre járt, de ebben nem volt egy leheletnyi romantika vagy kaland sem. Nem említette meg azokat a csodákat, amelyeket látnia kellett; az égbolton csillogó Dél Keresztjét, a gigantikus jéghegyeket, a ködbe burkolódzó vulkáni szigeteket – és azokat a tengeri élőlényeket sem, a repülőhalaktól kezdve, egészen a narválokig, amelyekkel találkozott. Mindezekről csupán a könyvekből szereztem tudomást. Azért olvastam őket, mert abban reménykedtem, hogy közelebb kerülhetek hozzá, viszont amikor ez nem történt meg, csak jobban megbántódtam, ahogy mindannyiszor, amikor kudarcot vallott a próbálkozásom. A Tangierből küldött egyszerű képeslap volt a legtöbb, amire apám képes volt. Szilárdan hitt abban, hogy a lelkesedés kimutatása, az önkéntelen érzelmek bizonytalanná teszik a belső iránytűnket, és megnehezítik, hogy összpontosítsunk. De végül is, mire összpontosított ő annyira?

Hosszú éveken át nem volt televíziónk, nagyanyám nem engedte meg, hogy vegyünk. Meglehetősen egyszerűen érvelt ellene:

– Ellenőrizni akarják az álmaidat.

Nem valami politikai összeesküvéstől tartott, hanem attól, hogy az iszonyatos mennyiségű képi információ ránk zúdulásának sebessége elkorcsosítja a képzelőerőnket, és kiszorítja az életről természetes módon alkotott elképzelésünket. Számára ez egy zsigeri és nem filozófiai dolog volt. Amikor rábeszéltem Evgéniát, hogy nagyanyám utolsó évei idején segítsen venni nekem egy apró, hordozható, fekete-fehér készüléket, a tévét egy szekrényben tartottuk, és csak titokban néztem a konyhában. A kép kicsi volt, a hangerő gyenge. Azokat a régi rajzfilmeket szerettem a legjobban – ezek már az ötvenes években is réginek számítottak –, amelyekben állatok játszották a főszerepet. A történetek nem igazán hasonlítottak Aesopus meséire – amelyekben a teknősbéka legyőzi a nyulat, vagy a gólya becsapja a rókát –, hanem sokkal inkább emberi vígjátékoknak tűntek, csak éppen állatok játszották el az emberek szerepét. A kezeslábast viselő malac csak a legnagyobb nehézségek árán tudta vezetni a vegyesboltját. Szerepelt benne még a zsarnok felesége és a lusta fia (maguk is disznók), egy alattomos írnok (görény), macerás vásárlók (vízilovak), egy gátlástalan vetélytárs (a farkas) és a nagyszájú kisegerek (a filmen is úgy viselkedtek, mint az igazi egerek), akik meghiúsították a besurranó tolvajok terveit. Ezek a rajzfilmek csak megerősítették azt, amit nagyanyám mesélt az emberek állati természetéről. Hiszen az állatok pontosan úgy viselkedtek, mint azok az archetípusok. Szerettem volna megosztani vele ezeket a rajzfilmeket. Egy napon azután tényleg össze is szedtem a bátorságomat. Azt gondoltam, hogy fiatalasszony korában láthatta őket a mozikban, ahol gyakran vetítettek rajzfilmeket a fő film előtt, de nem ismerte őket, és miután megnézett párat közülük, nagyon gyorsan rájuk kapott. A televízió díszhelyre került a nappali szobában. Ezután esténként megnézhettem A magányos bosszúállót, a Tarzant, meg a Yankees néhány meccsét.

Az iskolám szögletes téglaépülete egy forgalmas utcában magasodott. Az első napokban elkábított a hatalmas általános iskola sürgés-forgása. Megkönnyebbülést éreztem, hogy csak egy vagyok a sok közül, hogy elveszhetek a folyosókat megtöltő testek áradatában. Az osztályok tele voltak gyerekekkel, és a szünetekben nagyjából kétszáz gyerek zsúfolódott össze a játszótéren. Testnevelésből elég jó voltam, de a tanulás nem nagyon érdekelt. Hamar unatkozni kezdtem. Magányos gyerekként nőttem fel egy bezárkózó háztartásban, ezért ahhoz voltam hozzászokva, hogy én magam találom ki, mivel töltsem el az időmet. A negyvenöt perces órák és a tananyag bemagolása meglehetősen hidegen hagyott.

Gyakran kerültem bajba: fejhallgatóval tranzisztoros rádiót hallgattam, képregényeket olvastam, rágóztam. Igazából arra vágytam, hogy elkapjanak, mert a büntetés miatt kimehettem az osztályteremből, még akkor is, ha utána vigyázzban kellett állnom a díszteremben. Lázadásom más formákat is öltött. Mindkét kezemmel tudtam írni, és amikor tanáraim ragaszkodtak ahhoz, hogy vagy ezzel, vagy a másikkal írjak, én csak azért is váltogattam őket. Néhány alkalommal sikerült korábban hazaküldetnem magamat, mivel úgy tettem, mintha beteg lettem volna, óm Evgénia átlátott a hazugságaimon, és összeszidott. Ezek után, ha elfogott a nyugtalanság, egyszerűen kihagytam az iskolát.

A menzán hosszú Fornica asztalok mellett ültünk a neonfények ragyogásában. Minden héten ugyanaz volt az étlapon: sült csirke, sajtos makaróni, húsgombóc, spagetti, halrudacskák, édességnek pedig vegyes gyümölcszselé.

A játszótéren olyan fiúkkal lógtam együtt, akik szintén bajkeverőnek számítottak. A becenevem természetesen X volt, amin sajnos osztoznom kellett egy kövér, vörös képű ír gyerekkel, akit Xaviernek hívtak. Egy évvel fölöttem járt, és imádta terrorizálni a kicsiket. Büntetésül, amiért olyan pofátlan voltam, hogy megengedtem, hogy engem is X-nek hívjanak, kihívott egy párharcra. Bár egy fejjel magasabbra nőtt, mint én, eszem ágában sem volt kiskaput keresni, mivel több fiú is tanúja volt annak, hogy gúnyolódott velem. Xavier erős volt, de lassú. Nem próbált megütni, vagy belém rúgni. Egyszerűen rárohant az ellenfelére, és átölelve addig szorította, amíg az kegyelemért nem könyörgött. Azt követelte, hogy mondjak le az X becenévről.

– Mondd meg nekik, hogy többet ne hívjanak így! – morogta.

Nem voltam hajlandó erre, pedig igazából nekem sem tetszett, hogy így hívnak. Xavier olyan erővel szorított, hogy az arcom elkékült. A többi fiú megijedt, és kiabálni kezdett, hogy adjam már fel, de erre nem voltam hajlandó. A dobhártyám dübörögni kezdett, elindult az orrom vére, és amikor végre elengedett, összeestem. Hosszú napokon át készültem a bosszúra. Egy héttel később tudtam törleszteni, amikor meglesett, hogy még egyszer ellássa a bajomat. Apám egyszer elmagyarázta nekem, hogy ha verekedni kell, még akkor is, ha az ellenfelünk jóval nagyobb nálunk, az egyetlen biztos módszer az, ha betörjük az orrát. A sokk leszereli a támadót. Xavier nekilökött a falnak, és arcán gonosz mosollyal közel lépett hozzám. Úgy tettem, mintha megijedtem volna. Aztán, amikor lehajolt, hogy karjával satuba szorítsa a fejemet, szilárdan megvetettem a lábamat, és amilyen erősen csak tudtam, orrba vágtam.

– Baszd meg! – hördült fel, mire én újra ütöttem. Ezúttal megreccsent az orrcsontja és kifröccsent a vére. A fiú térdre rogyott, és vinnyogott. Fellöktem, és térdemmel a mellére nehezedtem.

– Soha többé ne gyere a közelembe! – üvöltöttem a képébe, ő pedig soha többé nem jött. Senki más sem próbált többé provokálni.

Az iskolában minden korábbinál erősebben éreztem anyám hiányát. Hullámzó teljesítményem és rossz viselkedésem miatt több tanárom is jelezte, hogy találkozni akar a szüleimmel. Minden alkalommal sikerült leráznom őket azzal, hogy anyám meghalt, apám a tengert járja, nagyanyám pedig betegeskedik. Perverz gyönyörűséget éreztem, amikor elnéztem arcukat, miközben felmondtam nekik ezt a litániát. Ez az érzés azonban nem kárpótolt azért az ürességért, amit közben éreztem. Különösen nagy fájdalmat okozott, amikor elkezdtem anyaként gondolni a tanáraimra. Csak nők tanítottak, és mindannyian olyan idősek lehettek, mint amennyi ő is lehetett volna. Egy maréknyi fényképnek köszönhetően tudtam, hogyan nézett ki, ezért elkezdtem keresni a hasonlóságokat. A harmadik osztályos tanárnőm, Mrs. Borodin hasonlított a legjobban anyámra. Hullámos, barna haja és sötétbarna szeme volt. Nagyon szerettem volna egyszer, csak egyetlenegyszer találkozni vele az iskolán kívül.

Egyik nap ottmaradtam tanítás után, és megkérdeztem, nem vinne-e haza ebédelni. Elképedt, de kedves volt annyira, hogy nem szégyenített meg. Még akkor sem, ha a kérésemre nemet mondott.

– Férjnél vagyok, és van két gyerekem, Xeno – válaszolta. – Fontos, hogy velük is időt töltsek. Nem lenne tisztességes...

De az sem volt tisztességes, hogy írt egy levelet az apámnak, amiben kifejtette aggodalmát, különös tekintettel erre a közjátékra. Nagyanyám tudomást szerzett a levélről, és olyan dühös lett rám, ahogy csak nagyon ritkán szokott.

– Hogy tehettél ilyesmit?

– Mit is, nagymama?

– Arra kérted a tanárnőt, hogy adjon neked ebédet! Mintha mi nem etetnénk!

Az sosem jutott az eszébe (vagy ha mégis, akkor elfojtotta a gondolatot), hogy az esetnek talán sokkal több köze volt ahhoz a tényhez, hogy az ő családja sosem akart találkozni velem, és eszük ágában sem jutott, hogy meghívjanak ebédelni.

Megsértettem a büszkeségét, és ezért jól elvertek. Apám ekkor éppen otthon volt. Ő igazából nem vette komolyan a dolgot, amikor elolvasta a levelet. De aztán meghallotta nagyanyám panaszait, és megértette, hogy mennyire megszégyenült, így hát maga is dühbe gurult – nagyanyám miatt legalább annyira, mint miattam. Levette a nadrágszíját, a galléromnál megragadott és elverte a fenekemet. Dühös voltam, és nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy sírjak a verés miatt.

Aznap éjjel, amikor lefeküdtem, a könnyeimmel küszködtem, és megpróbáltam rájönni, hogyan is tudnék elszökni otthonról. Lopok majd valami kis pénzt nagyanyám pénztárcájából, és ennivalót pakolok egy táskába, aztán a metróval elmegyek a Penn állomásig, és felszállok egy nyugatra tartó vonatra. Felmegyek magasra, a hegyek közé. Vagy elbújok egy hajón, és partra szököm egy elhagyott szakaszon, ahol beköltözöm egy halász magányos kunyhójába, amiben van tűzhely meg ágy. Soha nem fogok visszajönni. Vagy talán ez a hajó elvisz engem egy időn túli, távoli helyre, ahol – akár csak egy egészen rövid időre is – újra anyám társaságában lehetnék. Anyám valódi lenne, valaki, akit meg tudnék érinteni, nem csak egy fényképfelvétel, vagy a képzeletem fantomja, vagy egy név, amelyik nagy ritkán kicsusszan nagyanyám ajkai közül. Marina.

Amikor néhány órával később felébredtem, láttam, hogy valami kuporog az ablakpárkányon. A szárnya, farka és a tüskés taraja jól kirajzolódott a sárga holdfényben. Megijedtem, de elfogott az izgalom, amikor rájöttem, hogy az állat nem más, mint annak a két griffmadárnak az egyike, amelyek az Első Nemzeti Bank homlokzatát díszítik. Őket iskolába menet láttam. Elképesztettek, mert annyira élethűnek tűntek, ahogyan megdermedve álltak, a felszállás előtti pillanatban. Mindig felnéztem rájuk, hogy nem mozdultak-e meg (sosem tették). Most az egyikük idejött az ablakomhoz. Vagy talán még mindig álmodtam? Az előző nap eseményei ennyire felzaklattak volna? Lázképeket láttam?

William Blake, a költő azt állította, hogy gyermekkorában látott egy fát, amely tele volt ragyogó angyalokkal. Amikor ezt elmondta a szüleinek, az apja megverte. Nem követtem el ugyanezt a hibát: sokkal jobban ismertem a helyzetet ahhoz, hogy megkockáztassak még egy verést.

A bank homlokzatán másnap reggel a griffek a megszokott helyzetükben ültek: széttárták kőből faragott szárnyukat, szemben álltak egymással a címer két oldalán. Valami azért mintha más lett volna... Az egyik griffnek most balra nézett a feje, és nem jobbra. Nem lehettem benne biztos, de a végtelen átalakulások világában – amelyeknek csupán egy töredéke nyílik meg előttünk – ki lenne képes tisztán szétválasztani a fantasztikust és a hétköznapit? És ki akarná ezt? Blake később találkozott sokkal különösebb angyalokkal is, és harminchárom éves korában arról írt, hogy hatalmas világok léteznek, amelyeket éppenséggel az öt érzékszervünk zár el előlünk, és amelyekre, mélyen bezárva énünk barlangjába, csupán keskeny réseken át vethetünk pillantást.

Lehetséges persze – gondoltam –, hogy a griff minden éjjel elrepül egy másik ablakpárkányra. Az is lehet, hogy már nálam is sokszor járt, csak én mindig aludtam. Akárcsak a róka esetében, nem lehettem biztos abban, hogy bepillantottam-e az álmok világába, vagy éppenséggel kifelé néztem onnan. Az viszont biztos, hogy életem egyik meghatározó pillanatának bizonyult ez a látomás. Ha mást nem is, azt az egyet megtanultam, hogy azok a szörnyetegek, amelyékről úgy sejtjük, hogy ott állnak az ajtónk előtt (vagy az ablakunkban), tényleg ott lehetnek – és időnként meg is láthatjuk őket.

★

AZ EGYIK BARÁTOMNAK, Bruno Morettinek saját kis állatkertje volt.

A szüleivel és a húgával egy kétemeletes téglaépületben laktak. Az apja kapitányként szolgált a tűzoltóknál. A ház másik felében az apjának a testvére, a rendőr élt a feleségével és a négy gyerekével. A ház két fele egyforma volt, akárcsak egy Rorschach-teszt. A bejárati ajtajukat sárgára, az ablakredőnyöket kék színűre festették, és egy cementezett úton lehetett besétálni hozzájuk az azáleabokrok szépen elrendezett sorai között.

Bruno sokat betegeskedett. Egyetlen tüdővel született, és csak alig élte túl az agyhártyagyulladást, így hát a családjában és a rokonságában mindenki kényeztette. Egyetlen húga, Lena egy évvel volt fiatalabb nála. A nagyon csinos, mélyszürke szemű lányka copfba fonva viselte szőke haját. Nagyon beleestem. Soha nem ismertem senki mást – és a legkevésbé sem más gyereket –, aki ennyire tartózkodó, ennyire titokzatos lett volna. Még Evgéniát is könnyebb volt megérteni.

Bár teljesen különböző okokból, mindketten kívülállónak számítottunk az iskolában, úgyhogy összebarátkoztam Brunoval. Mindig örömmel fogadtak náluk. Nyaranta a Moretti család a hétvégeken barbecue-t sütött a ház közös, hátsó udvarában. Hamburgert ettünk és hot dogot, sült kukoricát és mikit, vagyis szén közé dugott, pirított idahói krumplit. A rádióból a slágerlista bömbölt. A fiatalabb gyerekek a kerti öntöző körül szaladgáltak. Bruno anyja és a nagynénje, a két hidrogénszőke asszony, folyamatosan csevegett mindenkivel, miközben salátával és körettel teli tálakat raktak ki a kaliforniai fenyőből készült asztalra. Örültem a kavargásnak, akárcsak az iskolában. Úgy éreztem magamat, mint egy bűnöző, akit elengedtek egy időre a börtönből, mert kijuthattam a lakásból, amelyikben a nagyanyám maga is szellemmé vált, és apám jelenléte is egyre kevésbé érződött.

Bruno és én sok időt töltöttünk a szobájában az állataival. Bruno karcsú, sovány, gyér barna hajú, apró kezű és lábú fiú volt. Bicegve járt, és vastag szemüveget viselt. Gyakran kínozta a migrén – akárcsak az egyik szemének ernyedt szemhéja, ez is az agyhártyagyulladás utóhatása volt. Homlokán túl korán megjelentek a ráncok, a bőre pedig szinte áttetszőnek tűnt. Ajka időnként annyira elfehéredett, hogy úgy tűnt, nincs is vér benne. Messze ő volt a legokosabb gyerek az osztályunkban, igazi okostojás, aki minden évben megnyerte a tudományos vetélkedőt.

Számtalan állat élt vele a szobában, némelyikük ketrecben, mások szabadon mászkáltak – két papagáj, egy gyík, egy nimfapapagáj, egy majom, egy vadászgörény, egy teknőscsalád és két fekete macska, amelyeket egy szeméttelepről mentettek meg. Az állatok meglepően jól kijöttek egymással. A macskák és a teknősbékák gyakran kirándultak Lena szobájába, a vadászgörény pedig a nappali ablakpárkányán szeretett napozni.

Szobája falaira Bruno már kihalt, vagy a kihalás szélén álló állatfajok képét ragasztotta, amelyeket természettudományi magazinokból vágott ki. Közéjük tartozott a hawaii varjú, a sárga íbisz, a Talbot kutya, a comorosi delfin, a kárpáti pocok és az Új-Dél-Walesben honos pöttyös mókus. Ők alkották a hatsornyi kép első sorát. Fájdalommal töltött el ez a kiállítás. A gyászos állatképek azokra a szemcsés fényképekre emlékeztettek, amelyekkel az újságok a frissen elhunytakról emlékeztek meg.

Bruno és Lena mindent tudott ezekről az állatokról: az életterüket, a populációjuk nagyságát, a táplálkozásukat és a ragadozóikat. Közöttük kivétel nélkül ott találtuk az embert, aki vagy aktívan, vagy passzívan a vesztükre tört. A hawaii varjú pusztulásának okát például a cukornádra használt vegyszerekre és a kaliforniai kékszajkóra lehetett visszavezetni. Ezek a madarak, amelyeket meggondolatlanul bevittek a szigetekre, a tojás miatt kifosztották a varjúfészkekét. Az íbiszt Brazíliában csodálatos tollai miatt ölték halomba az orvvadászok. Bruno előfizetett az állatvédő aktivista szervezetek hírleveleire, és apja elvitte az állatvédők gyűléseire, amikor azok New York közelében üléseztek. Bruno apja szeretett húst enni, és nem hiszem, hogy túl sok könnyet hullatott volna a kárpáti pocok eltűnése miatt.

Lena állatorvos akart lenni, Bruno pedig azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy napon kutató biológus legyen. A születésnapomra az Állati életterek magazint fizette nekem elő ajándékként. Ebben olyan témákról olvashattam cikkeket, mint hogy hogyan lát éjszaka a tasmániai erszényes nyest, vagy a szumátrai esőerdők főemlőseit sújtó járványok.

Lena és Bruno megmutatták nekem, hogy mit is jelent igazából, ha valaki törődik az állataival. Egy kéthetes egérbébit szemcseppentő segítségével tápláltak, egyszer pedig levitték egy beteg majom magas lázát. Egy alkalommal annak is tanúja lehettem, amint Lena bekötötte egy iguána lábát. Elszántan rátekerte a kötszert, és ragasztószalag segítségével rögzítette a pólyát, miközben az állat vadul tekergett a karjaiban. Nemcsak hogy segített a bátyjának az állatokat gondozni, de a pincében hosszú órákat töltött azzal, hogy a saját kis csoportját gondozza. Ezek az állatok túl betegek vagy sérültek voltak ahhoz, hogy be lehessen őket adni egy állatmenhelyre: akadtak itt leukémiás macskák, törött szárnyú madarak és egy gyógyulófélben lévő, megmérgezett mókus is. Ketrecek sorakoztak a fal mellett, meg egy szék, egy mosogató és azok a gyógyszerekkel és kötszerekkel telepakolt polcok, amelyeket Mr. Moretti készített.

Lena eleve aranyszívűnek született. Bruno esetén azt hiszem, saját fizikai gyengeségei váltották ki belőle az állatok iránti szimpátiát. Néha elaludt az íróasztalánál, érintetlenül hagyva a vacsorát, amelyet anyja tálcán rakott oda mellé. Az is igaz, hogy ami hiányzott belőle az erőnlét területén, azt jócskán pótolta a türelmével. Bruno volt az általam valaha is ismert legösszefogottabb ember. Érdeklődésének fókuszában ritkán állt más, mint a húsvér állatok, a sorsuk az ellenséges világban, valamint az a fáradságos tudományos munka, amelynek segítségével meg lehetne menteni őket. Nem nagyon érdekelték az állatok elképzelt megtestesülései. Egyszer azonban Bruno saját maga is átélt egy erőteljes látomást, amit megosztott velem.

– Amikor agyhártyagyulladásom volt – mesélte magas hangján –, a lázam elérte a negyvenegy fokot. Láttam egy háromfejű állatot, amelynek a teste elöl olyan volt, mint az oroszláné, középen, mint a kecskéé, és hátul, mint egy sárkányé. A három állat feje egyetlen közös nyakon helyezkedett el. Tűz jött a szájukon. Üvölteni kezdtem. Az apám berohant, és azt mondta, hogy hallucinálok. Én viszont sosem fogom elfelejteni.

Pár évvel később azután megtaláltam a Kiméra képmását egy mesebeli állatokról szóló könyvben. A föld felszínén összesen egyetlenegy Kiméra létezett, az ókori Kisázsiában, Lükiában, ahol a falvakat pusztította. Bellerophón, a szárnyas ló, Pegazus hátán érkező ifjú kalandor végzett vele. Pegazus maga is a mágikus lények közé tartozott. A Kimérát csupán a neve élte túl. A szó a nyugati nyelvekben köznévvé alakult, és olyan dolgokat jelölnek vele, amelyek lehetetlenek vagy hiábavalók, ám a Kiméra valójában egy sokkal keményebb igazságot testesített meg. Nem sokkal később magam is megismerkedtem vele: azzal, hogy illúzióink ugyanolyan kegyetlenül megkínozhattak minket, mint az erőszak vagy a betegség. Mások illúziói pedig, ha elkezdik a saját életüket élni, még ennél is veszélyesebbek.

★

ÚGY TŰNT, apámnak évről évre több a pénze. A havonta érkező csekkek összege elég nagy lett ahhoz, hogy még nagyanyám elismerését is kivívja. Ez persze nem jelentette azt, hogy apám hirtelen elkezdett volna elegánsabban öltözni, vagy, hogy változtatott volna egyéb szokásain. Ilyenek voltak az olcsó szivarok, a híg sör és hogy metróval járt ahelyett, hogy taxiba ült volna. Rendkívül visszataszítónak találtam, hogy ennyire garasoskodik saját magával szemben, és megfogadtam, hogy ha egyszer majd lesz saját pénzem, akkor semmit sem tagadok meg magamtól. Egyszer fültanúja lehettem annak, amint apám azt mondta a telefonba (hogy kinek, azt nem tudtam), hogy abban reménykedett, hogy minden megtakarítását felhasználva egy napon részesedést vásárolhat egy teherhajóból. Ez pont úgy hangzott, mint amikor egy nincstelen tengerész álmodozik, ám rá kellett jönnöm, hogy apámat sokkal nagyobb célok vezették, mint ahogy azt gondoltam. Sohasem beszélt róluk, de talán végre elkezdte megvalósítani őket.

Az apámhoz kapcsolódó, legmeghittebb emlékem ahhoz a hétvégéhez kapcsolódik, amikor egyedül maradtunk, és engem elkapott az influenza. A nagyanyám nem volt otthon, és Evgénia is elment egy hétre. Estére negyven fokos lázam lett. Félig öntudatlanul hol elaludtam, hol felébredtem, de bármikor is nyitottam ki a szememet, apám ott ült az ágyam mellett. Megfogta a fejemet, és egy pohár vizet tartott az ajkamhoz. Hideg vizes borogatást tett a homlokomra, és belém diktált egy kis pohár csukamájolajat és forró narancslevet (a tengerészek megszokott gyógyszerét). Amikor két nappal később alábbhagyott a láz, kinyitottam a szememet, és Evgéniát láttam ülni ugyanabban a székben. Az apám valahol messze járt, és én azon kezdtem el töprengeni, hogy talán csak a láz hatására hallucináltam az egészet. Anyám alighanem ismerhette apámnak ezt a másik oldalát is – gondoltam magamban, hiszen különben miért ment volna feleségül hozzá? Nem tudtam, mitévő legyek, mivel fájt a felismerés, hogy tud ő gyengéd is lenni, ha éppen úgy akarja.

Ettől kezdve sokkal több időt töltött távol tőlünk, ám útjairól most már sima tenyérrel és enyhén barna bőrrel tért haza. Amikor rákérdeztem erre, meglepődöttnek tűnt, hogy egyáltalán észrevettem a dolgot, és egyszerűen csak annyit mondott, hogy mostanában inkább csak irányítja az embereket, és kevesebb fizikai munkát kell végeznie. Ez a válasza is, ahogy olyan sok más, jól tükrözte azt a lefegyverző módszert, ahogyan a bizonytalanságban hagyott minket: olyan mélységes hallgatásba burkolódzott, hogy amikor megosztott velünk néhány kósza tényt, az valóságos áradatként zúdult ránk, aztán csak később fogtuk fel, hogy igazából nem is mondott el vele semmit sem.

Amikor hazajött, elment az orvoshoz vagy a fogászához, kifizette a számlákat, és rengeteget aludt. Általában egy teljes napig csak velem foglalkozott. Egy ilyen jellegzetesen apás napon étteremben reggeliztünk, azután megnéztünk egy focimérkőzést Randall’s Islanden, vagy egy birkózóversenyt Forthamben. A hagyományos amerikai sportágak nem igazán érdekelték, és megmosolyogta, hogy engem leköt a kosárlabda. Szenvedélyesen szerette a kötöttfogású birkózást. Nagyon utálta a hivatásos pankrátorok degenerált cirkuszát, de teljes szívéből lelkesedett a „tiszta sportért”, ahogy ezt a sportágat hívta, amelyet még mindig tehetséges amatőrök műveltek. Felfedezte benne az igazi küzdelmet, a „mano a mano”-t, a férfias időtöltést úgy a sportolók, mint a nézők számára. Az egyetemi bajnokságokon kívül nem nagyon rendeztek kötöttfogású versenyeket az Egyesült Államokban. Karácsony környékén tartottak ugyan egy nagyobb versenyt a Madison Square Gardenben, de apám csak nagyon ritkán volt otthon az ünnepek idején. Így azután elmentünk egy kisebb, queensi sportklub bemutatójára.

A ringet kopott, összehajtható székek és két sor pad vette körül. A félhomályos teremben alig mozgott a levegő, és az egész bűzlött az izzadságtól és a kenőcsök szagától. A nézők kivétel nélkül elszánt rajongók, felnőtt férfiak voltak. Török kávét ittak, és ovális alakú cigarettákat szívtak. Addig sohasem láttam, hogy apám ennyire lelkesedett volna valamiért – vagy hogy ilyen bőbeszédű lett volna. Feszülten követte az eseményeket, kommentálta a különböző fogásokat, a precíz lábmunkát és a sportolók elhelyezkedését. A birkózókat a becenevükön emlegette, aznap Kecske és Kos volt a soron. Mind a ketten megfeleltek a nevüknek. Kecskének apró, birkaszerű lába volt, és igen, szőke kecskeszakállat is növesztett, míg a göndör, vörös hajú és rövid lábú Kos időnként hangosan felhorkant.

– Az ősi olimpiai versenyeken – magyarázta apám komoly arccal – a birkózást fontosság tekintetében csak a diszkoszvetés előzte meg.

– A birkózók meztelenül álltak ki, és testüket olívaolajjal dörzsölték be – folytatta. – Odakint küzdöttek a napfényben. Akkoriban a birkózás része volt a fiúgyerekek oktatásának. Minden nap gyakorolnod kellett, mintha csak a nyelvtant meg a számokat gyakorolnád.

Amikor leültünk, tovább magyarázta az alapszabályokat: – Látod, a ring tökéletes négyzet alakú. Minden oldala 24 láb hosszú. A küzdelem nagy része középen, abban a körben zajlik. Az öv alatt tilos fogást keresni. A lábakkal nem lehet lefogni. Nincs gáncsolás. Ami a legfontosabb, az az egyensúly és a kiemelés. A gyorsaság. A kitartás.

Azon a napon, amikor Kost láttuk küzdeni Kecskével, apám megpödörte a bajuszát, és elmondta, hogy mi is az oka annak, hogy az utóbbit kedvelik.

– Gyorsabb a keze. jóval erősebb a válla. jobb a mozgása, ráadásul gyilkos ösztön dolgozik benne.

– Ezt meg honnan tudod?

– Nézd meg a száját! Sohasem nyitja ki. Az orrán keresztül lélegzik. Fűti magát a haragjával. A belsejében lobog a tűz, de a felszínen jéghideg marad. Ez a gyilkos ösztön világos jele.

Nem voltam benne biztos, hogy egyetértek ezzel a véleménnyel, pedig még csak 11 éves voltam. Mindazonáltal a dolog felkeltette az érdeklődésemet, már csak azért is, mert apám azzal, hogy felhozta ezt a témát, sokkal többet mondott el magáról, mint általában. Azt is észrevettem, hogy amint izgatottá vált, olyan metaforákkal fejezte ki magát, amelyeket a legjobban ismert: a hajókazánok világából.

Egy dologban azonban igaza volt: Kecske volt a sikeresebb bokszoló. Kevesebb, mint egy perc alatt két vállra fektette a nála sokkal izmosabb Kost.

Ebédelni egy közeli, Samos nevű étterembe mentünk. Két tulajdonosa Számosz szigetéről származott. A ház különlegességének a polipragu és a töltött csípős paprika számított. Hordóból szolgálták fel a retsinát meg az ouzót apró, kék poharakban. A falakat felnagyított számoszi tájképek díszítették, ezen felül egy laminált sörreklámot is feltettek, amin az 1961-es Miss Rheingold látszott, fején koronával és mellette úgy tűnt, mintha valóban mozogna a művízesés vize. A hely tele volt, a levegőben állt a füst. Apám nekem paprikát rendelt, magának pedig roston sült tengeri süllőt és egy pohár bort.

Az egyik sarokbokszban ültünk. Rendkívül meglepődtem, hogy apám több embert is ismert a vendéglőből. Ott volt a kockás zakót viselő bútorkereskedő, aki barackot nyomott a fejemre, és Artie néven mutatkozott be. Aztán jól ismerte az egyik számoszi tulajdonost is, Mannyt, végül odajött a menő frizurát hordó, magas tengerész, Gus is. Teljesen világosan emlékszem a dolgokra, mert ők voltak az első olyan emberek, akiken láttam, hogy jóban vannak az apámmal.

Apám úgy viselkedett, ahogy mindig, bár valahogy kiszűrődött kicsit a másik oldala is – még ha csak egy leheletnyit is. Artie-val, aki maga is szívesen lejárt a sportklubba, a birkózásról beszélgetett, Mannyvel pedig részletesen kitárgyalták az ételt. Mégis, hármójuk közül Gus érdekelt a leginkább, attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttem, a tengerész együtt szolgált az apámmal. Ő volt az első munkatársa, akit megismertem. Amikor Gus megemlítette, milyen volt, amikor éjszaka kellett behajózniuk Caracasba, képek bukkantak elő az elmémben: hunyorgó fények, lepusztult móló, széltépte kikötő.

Gus Teddynek szólította apámat, ami nagyon meglepett. Bár apám jó hangulatban volt, mégis megőrizte szokott visszafogottságát, és csak kortyolgatta a borát, miközben Gus több ouzót is bedobott, és egyik Lucky Strike-ról a másikra gyújtott. Gus már akkor sem volt teljesen józan, amikor csatlakozott hozzánk. Minél többet ivott és beszélt, apám annál visszafogottabbá vált. Még mindig a birkózómérkőzés varázsa alatt állt, és nem akart kizökkenni ebből a hangulatból, emellett nem érezte biztonságban magát olyan emberek közelében, akik ide-oda csapongtak. Sem a beszélgetés közben, sem másként. Ezen kívül én is ott ültem.

Apám elkérte a számlát, majd rám szólt, hogy egyem meg az édességet, a sűrű rizspudingot, miközben ő elment a vécére.

– Hát igen – folytatta Gus –, a jó apád meg én. na, mi aztán láttunk pár helyet! Lent Sao Paolóban egy öregasszony szerencsét mondott nekem csirkelábnyomokból. Tudod, hogy csinálta?

A fejemet ráztam. Ő közelebb hajolt, és lehelete olyan büdös volt, mint a kerozin.

– Adtam neki öt dollárt. Benedvesítette a földet, és odarakott mászkálni két csirkét, miközben elkezdett halandzsázni. Aztán elkezdte kiolvasni a jeleket.

– Hogyan?

Megvonta a vállát.

– Hát azt én honnan tudjam?

– Lehet, hogy valami ábécé volt.

– Lehetséges. – Meggyújtott egy újabb cigarettát. – Te aztán eszes kissrác vagy, igaz?

– És mit mondtak a lábnyomok?

– He?

– Hogy mit hoz a jövő?

Kifújt egy adag füstkarikát.

– Hogy három gyerekem lesz, és kilencvenéves koromig fogok élni. – Felhorkant. – A második fele akár valóra is válhat.

– Vannak gyerekei?

– Dehogy! Nem csípem őket. A jelenlévők persze kivételek – tette hozzá kelletlenül. – Egyébként is, öt dolcsiért nem igazán mondott nekem sokat a vén szipirtyó.

Felnevetett.

– Azt mondta, ha adok még egy tízest, akkor megfőzi nekem a csirkét.

Megpróbáltam eltitkolni az undoromat.

– Az apámnak is elmondta, mit hoz a jövendő?

– Nem. Ő nem akarta kipróbálni.

– Mit nem akartam? – Hirtelen apám hangja hangzott fel a hátunk mögül.

– Arról az öreg hölgyről beszéltem neki, a brazilról, aki olvasni próbált a csirkelábnyomokból.

Apám felhördült, és vizsgálni kezdte a számlát.

– Vedd fel a kabátodat, Xeno!

– Okos kölyköd van, Teddy!

Az apám bólintott, miközben a bankjegyeket számolta.

– Sohasem meséltél róla. – Gus rám nézett, mosolygott, de a tekintete hideg maradt. – Nem tudom, hogy miért.

– Gyerünk! – mondta apám nekem.

– Na, még egy pohárral az útra, Teddy? – kérdezte Gus.

Apám a fejét rázta.

– Ahogy akarod. Akkor péntekig itt vagy a városban. Aztán hazamész?

Az apám arca megfeszült.

– Aztán eljövök otthonról! A Hecatéval megyek Barcelonába.

Gus lesütötte a tekintetét, és vadul bólogatott.

– Na, igen, én is így értettem.

– Minden jót – morogta apám, majd megragadta a karomat, és kivezetett az étteremből.

Kint a járdán megpróbálta megelőzni a kérdéseimet.

– Néha a tengerészek így fejezik ki magukat, amikor kifutnak a kikötőből. Azt mondják, hogy hazamennek.

Miközben átszáguldottunk az East River alatti metróalagúton, még mindig a fejemet törtem a hallottakon.

– Úgy gondoljátok, hogy a hajó az otthonotok? – kérdeztem.

Apám szemrebbenés nélkül válaszolt: – Jobban jársz, ha így gondolsz a hajódra, amikor kint vagy az óceán kellős közepén. De nem. Én a mi lakásunkat tekintem otthonomnak.

Nem hittem neki. Úgy döntöttem, olyan őszinte leszek vele, mint még soha ebben a témában.

– Akkor is, ha több időt töltesz a hajón, mint itthon?

Apám arca kiolvashatatlan maradt.

– Igen – felelte, és csak bámulta az elrohanó fényeket.

– Miért lettél mérges Gusra? – kérdeztem.

Tulajdonképpen szóba sem jöhetett volna, hogy ilyen közvetlen módon kérdéseket tegyek fel apámnak. Nem mintha dühbe gurult volna tapogatózásom miatt. Egyszerűen csak bezárkózott.

Ezúttal azonban rámnézett.

– Sose hidd el, amit a férfiak részegen fecsegnek!

Ezzel nem azt a kérdést válaszolta meg, amit feltettem, és ezt ő is jól tudta. Ám ennél többet nem volt hajlandó mondani.

Kettőnk között résnyire kinyílt az ajtó, és én abban reménykedtem, hogy jobban ki tudom majd tárni. De amilyen gyorsan kinyílt, úgy rám is záródott. Néhány nappal később apám hajóra szállt. Még aznap este, miközben nagyanyám a heverőn szunyókált, és Evgénia a vacsorát készítette, rájöttem, milyen nagy fájdalmat okozott nekem, amikor Gus elmesélte, hogy apám sosem beszélt rólam.

★

NAGYANYÁM EGY HAVAS DECEMBERI éjszaka halt meg. Csupán a halálának oka volt váratlan: veseelégtelenséggel és emésztési problémákkal kezelték, ám a végzetét szívinfarktus okozta! Előző télen eltávolították a lépét, és utána a nővére, Frances arra biztatta, hogy egyszer és mindenkorra költözzön oda hozzájuk. Nagyanyám nemet mondott: már a mi lakásunkat tartotta az otthonának, és érezve a vég közeledtét, úgy döntött, hogy ott akar meghalni.

Az utolsó évben már csak ritkán hagyta el a szobáját. Órákon keresztül ültem az ágya mellett, Ré a lábamnál feküdt, és a kisasztalt elborították a tablettás dobozok, a kenőcsök, az olajok, az oldatok, a gyógyszerek és egy szederteával teli termosz, mivel nagyanyám úgy hitte, az a tea többet ér az összes gyógyszerénél. A háta mögé egy melegítőpárnát tettünk, a párnája alatt gyógynövények illatoztak.

A szemét megtámadta a szürke hályog, és bár egyre kevésbé látott, nem volt hajlandó orvoshoz menni. Kezdetben még szívesen nézte a reggeli folytatásos tévésorozatokat, vagy az ablakon kibámulva figyelte a váltakozó árnyakat, amelyek úgy mozogtak a szemközti épületek homlokzatán, mint egy kirakós játék részei. Végül már csak hallgatta a televíziót. Bár az egész szoba ragyogott a napsütéstől, nem látott már mást, csak egy hatalmas pókhálót – una ragnatela vasta. Ahogy romlott az állapota, egyre többet beszélt olaszul.

– I ragni stanno facendo... – morogta. „A pókok szövik a hálót.” Lelki szemével azonban továbbra is kristálytisztán látott. Leírta nekem a párducot, aki két lábon járva besétált hozzá, és egy olyan nyelven szólította meg, amilyet sohasem hallott azelőtt, mégis tökéletesen megértette. Leírta a lángoló szalamandrát, amelyik szivárvánnyá változott. A vak hollót, amelynek egyik szárnya fehér, a másik meg fekete volt.

– I demoni – suttogta.

A világunkban lakó démonok – akiké az egész világ, ahogy egyszer magyarázta nekem – most már mindenütt ott voltak, az összes manifesztációjukban.

– Nem, Xeno. Ők itt voltak, amióta csak világ a világ – javított ki.

– De most már világosan látom őket. Legfőképpen a párducot. A la panterát. Pontosan ott áll az ágy lábánál és beszél.

Arrafelé fordultam.

– Mit mondott?

– Ó – mosolygott rám –, bárcsak korábban is ismertem volna azokat a dolgokat, amiket elmesélt! Legalább most elmondhatom neked őket. Így legalább te tisztában leszel velük, egész életed során. Először is elmagyarázta, hogy miért vagyok képes egyáltalán megérteni őt. Elmesélte, hogy mielőtt az ember elindult volna a gyilkolás útján, ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a többi állat. Nem létezett határ az emberek és az állatok között. Ám a kegyetlenség férge beleette magát az ember szívébe. Az állatoknak meg kellett védeniük magukat, ezért kifejlesztették a saját nyelvüket, amit csak az ő fajtájuk érthetett meg. Ugyanez történt akkor, amikor az emberek elkezdték egymást is legyilkolni. Mindenki nagyobb biztonságban érezte magát, ha a saját külön nyelvét beszélte. Ma is ez történik.

Belekortyolt a teájába.

– Ezután elmesélte nekem azt is, hogy az olyan állatokból, mint a főnix – la fenice –, egyszerre csupán egyetlenegy létezhet a világon egy adott időben. Senki sem lehet magányosabb nála!

Már azon voltam, hogy mesélek neki a Kiméráról, de nagyanyámnak elakadt a lélegzete, én pedig nem akartam a szavába vágni.

– Azt is elmondta, hogy léteznek más hasonló állatok is – folytatta.

– Az elveszett állatok. Legalábbis így hívta őket. Azok, amelyeknek nem sikerült feljutni a bárkára az Özönvíz idején. Egy napon felfedezik az összes ilyen állatot, és elmesélik a történetüket, és akkor majd fény derül az összes nagy titokra. – Lehunyta a szemét. – A párduc megígérte nekem, hogy nemsokára továbbmehet a szellemem. Ha szerencsés vagy, a szellemed nem kerül fel a mennyekbe – felejtsd el az ilyesmit! –, hanem egy másik földi lényben él tovább. Máskülönben elveszett lélekké válik, olyanná, mint azok a tengeri madarak, amelyek megpróbálnak elrepülni egészen fel a Holdig, ám célba érés helyett belezuhannak abba, amit Silvana nagyanyám il mare del tempónak – idő tengerének – nevezett, és soha nem térnek vissza. Kislánykoromban, amikor elmentünk Messinába, a tengerparton egész éjjel ott vártunk, hogy megláthassuk ezeket a madarakat. Nekem most már nem kell sokáig várnom, Xeno, függetlenül attól, hogy hová is tartok.

– Ne mondj ilyet, nagymama! – A könnyeimmel küszködtem, ám nagyanyámat boldoggá tette ez a gondolat. Odahúzott magához, és homlokon csókolt.

Az utolsó éjszaka egy szendvicset ettem a konyhában, amikor hallottam, hogy üveg törik össze nagyanyám szobájában, aztán Ré ugatni kezdett. Evgénia éppen akkor lépett ki a bejárati ajtón útban hazafelé és én utánakiabáltam, ahogy keresztülrohantam a nappalin.

A nagyanyám ajtajához érve, döbbenten megálltam. Üres volt az ágya. Ré az ablaknál ugatott, ahol az a vörös róka, amelyet évekkel azelőtt láttam, éppen kiosont a tűzlétrára, ki a hóra.

Odafordultam Evgéniához, ahogy odaért mellém, és amikor visszanéztem a szobába, a róka már eltűnt, és a nagyanyám ott feküdt az ágyában. A feje félrecsuklott, és a szája kinyílt. Arca olyan fehér volt, mint a hintőpor. A lámpa árnyai rávetődtek az ágyneműre. A padlón még terjeszkedett a törött teás pohárból kiömlött folyadék tócsája.

Úgy éreztem, mintha csak homok töltötte volna meg a számat. Remegtem, ahogy odasiettem hozzá, és a fejemet nagyanyám mellére hajtottam, a szívdobogását kutattam. Evgénia megfogta a csuklóját, aztán végigsimította a nyakát, egy ütőeret keresve.

– Azt hiszem, valamit hallok! – kiáltottam fel, de Evgénia csak fejét rázta, majd sietve telefonálni kezdett.

Csupán a saját vérem dübörgését hallottam a fülemben. Szipogva térdre rogytam, ugyanakkor úgy éreztem, mintha kilebegtem volna magamból, el a szobából, távolodva nagyanyám holttestétől. Függetlenül attól, hogy milyen keserédes érzelmeket táplált anyám irányába, és hogy időnként furcsán viselkedett, ő volt életem legfőbb támasza. Vigasztalhatatlanná váltam. Ha nem lett volna ott velem Evgénia, nem is tudom, hogy mit tettem volna. Ő volt az egyetlen személy, akire számíthattam ezek alatt a rettenetes napok alatt, és ő mindent megtett értem.

A mentősök elvitték a nagyanyámat. Azután a családja – Rose Conti családja – előkészítette a temetést. Most már az övék volt. Engem pedig nem hívtak meg a szertartásra. Még ha az apám itthon is lett volna, engem akkor sem hívtak volna meg.

Evgénia valósággal dühöngött.

– Ez így nem járja – jelentette ki. Soha korábban nem mondott ilyesmit. Egyetlenegyszer sem a hosszú évek alatt, miközben tanúja lehetett annak, hogy nagyanyám családja semmibe vesz engem.

Természetesen Robert bácsi szervezte meg a temetést. Így, ha csak néhány másodpercre is, lehetőségem lesz arra, hogy közelről láthassam őt – gondoltam magamban.

Két nappal nagyanyám halála után Evgénia rám adta az egyetlen öltönyömet, egy viszketést okozó, szürke gyapjúöltönyt, és azt a fekete kötött nyakkendőt, amit ő vásárolt nekem. Ő maga fekete ruhát vett fel. Aztán három órakor, az éles napsütésben felszálltunk a Webster sugárúton a Cichetti Temetkezési Központ felé tartó 14-es buszra. Az üvegajtókon át jól látszott a ravatalozó utca felőli része, amelyik, mintha csak Bgy nappali szoba hamisítványa lett volna. Heverők, egy perzsaszőnyeg és tompa fényű lámpák álltak benne. Valamilyen gyenge minőségű tájkép – folyóparti fákat ábrázolt – lógott a dísztűzhely fölött. A levegő poros volt, viaszillatú, és én megpróbáltam nem belélegezni.

Nagyanyámat az egyik szobában ravatalozták fel. A nevét fehér betűkkel felírták egy olyan táblára, mint amilyenre az iskolám menzáján az aznapi menüt tüntették fel. Evgénia megfogta a kezemet, és bementünk. Abban az időpontban rajtunk kívül nem jött más gyászoló. A különböző virágcsokrok nagyon erős illatot árasztottak. Nagyanyám egy levendulaszínű selyemmel bélelt, rózsafa koporsóban feküdt. Kék ruhát adtak rá, rendbe hozták a haját, és az arcát is kifestették. Korábban hallottam azt, hogy a frissen felravatalozott emberek mintha csak aludnának. Nagyanyám azonban nem úgy nézett ki, mint aki alszik, hanem látszott rajta, hogy meghalt. Nagyon megütköztem ezen. Nem kezdtem el sírni a koporsója mellett. Nem emlékszem, hogy bármit is éreztem volna. A ravatalozó fojtogató csöndjében biztosra vettem, hogy ha ránéztem volna a karórámra – amit tizedik születésnapomra kaptam a nagyanyámtól –, akkor felfedeztem volna, hogy maga az idő is megállt.

A temetési szertartásra másnap a Padovai Szent Antal katedrálisban került sor, egy másik busz vonalán. Ugyanazt az öltönyt és nyakkendőt viselve, Evgéniával az oldalamon, a szertartás vége felé léptem be a templomba, és leültem az egyik hátsó sorban. Nagyanyám zárt koporsója az oltár közelében állt. A pap a ministránsok gyűrűjében latinul imádkozott. Megpillantottam a rokonaim tarkóját, köztük a gyerekekét is, akik közül az egyiknek, egy velem nagyjából egykorú lánynak olyan vörösen tündökölt a haja, amilyent még sosem láttam. Egyszer megpillantottam őt Robert bácsi kocsijának a hátsó ülésén. Silvanának hívták, és a dédanyámról, a driádról kapta a nevét. Nagyanyám nagyon szerette volna, ha egyedül az összes unokatestvérem közül egyszer találkoznék vele.

– Ti ketten annyira egyformák vagytok! – jelentette ki egyszer. – És ez a lány egyszer gyönyörű szép lesz ám!

De hála a nagybátyámnak, sosem találkoztam vele, és ezek után már nem is fogok. Újra sírni kezdtem, és a következő félórát azzal töltöttem, hogy alaposan körülnéztem a templomban. Láttam a festett üveget, a szentek képét, a pislákoló gyertyákat, mindezt a könnyek függönyén keresztül. És egy pillanatra sem pillantottam meg Silvana arcát.

Evgénia megpróbált megvigasztalni, amennyire csak lehetett. Átkarolta a vállamat, és a fejemet simogatta. Megtette, amit megígért, és még mást is. A vakmerősége és bátorsága arra már nem futotta, hogy bevonuljon velem, végig a templom közepén, hogy elfoglaljam a „jogos helyemet” – ahogy ő nevezte – elöl, az első három sor egyikében, amelyet a családnak tartottak fenn. Nem mintha azt szerettem volna, hogy ilyesfajta jelenetet rendezzen. Nem hiszem, hogy bármelyikünk kezelni tudta volna a következményeket. Így azután, ahogy véget ért a szertartás, kisétáltunk a templomból a halottaskocsi és a limuzinok között, vissza a buszmegállóba.

Néhány évvel később felfedeztem, hogy nagyanyámat a yonkersi Szent Szív Temetőben temették el. Ám ezen az éjjel visszaemlékeztem az első alkalomra, amikor a nagyanyám elvitt engem anyám sírjához, néhány mérföldnyire, keletre, Mount Vernonba. Anyám sírkövét, egy szerény márványlapot, apám választotta. Nem volt rajta más, csak anyám neve meg az évszámok és a felső sarokban egy repülőhal, egy rozetta közepén. Nagyanyámnak nem tetszett ez a hely a vaskerítés mellett, a sírok hosszú sorának a legvégén. Lent, kicsit arrébb, magas fű szegélyezte a forgalmas utat, ahol hangosan zúgtak a járművek. A kipufogógázok eljutottak a fákig. Nagyanyám nem szerette a repülőhalat sem. Azt mondta, a görög tengerészek szemében ez számított a feltámadás szimbólumának.

– Marina nem volt tengerész – morogta, és méregbe gurult amiatt, hogy apám elkövette ezt az utolsó tapintatlanságot.

Amit igazából mondani szeretett volna, de rám való tekintettel nem tett, az az volt, hogy anyám nem görögnek született, hanem olasznak. Erre a különbségre gondosan ügyeltek, még a halála után is. Végighúztam ujjamat anyám nevének betűin. Éreztem éles vonalaikat. Közben a nagyanyám térdre ereszkedett, és kihúzta a gazokat a földből, majd gerániumot ültetett oda. Azt gondoltam, hogy anyám arccal felfelé fekszik a lábaim alatt. Vajon már csak a csontváza van meg? Vagy még túl korai lenne ehhez? Megnéztem a szomszédos sírköveken az évszámokat. A legtöbb helyen öreg emberek feküdtek, de volt ott egy gyerek is. Az anyám alighanem örülne ennek – gondoltam –, hiszen a sors megtagadta tőle, hogy együtt legyen a saját gyerekével. Hirtelen rájöttem, hogy ha én is meghaltam volna vele, akkor engem is ide temettek volna, erre a helyre. Később, amikor a nagyanyám és én kisétáltunk a kapun lefelé, a vonatállomás irányába, örültem ugyan, hogy eljöttünk látogatóba, de nem voltam szomorú, amiért hazamentünk.

Gyakran megkérdeztem a nagyanyámtól, milyen is volt az anyám. Egyik éjjel, amikor már beteg volt, nagyanyám őszintébben válaszolt annál, ahogy szokott.

– Az anyád – kezdte, és alaposan körülnézett a szobában, mintha csak felfedezhette volna anyámat az árnyékban szóval anyád szeretett táncolni. Az esküvőkön ő volt a legjobb táncos. Rengeteg barátja volt. Amikor férjhez ment, még csak egy nagy kislány volt. Azt reméltem, hogy majd neki is szép esküvője lesz. Azt hittem, hogy ismerem.

Megcsóválta a fejét.

– De nem ismertem, sajnos, és nem tudom megbocsátani magamnak, hogy nem mentem utána, amikor elszökött.

Nagyanyám adott nekem egy maroknyi fotót anyámról. Ezek azelőtt készültek, mielőtt anyám találkozott volna az apámmal. Ha apámnak akadtak is fényképei kettőjükről, vagy anyámról egyedül, amelyek házasságuk rövid ideje alatt készültek, azokat megtartotta magának vagy megsemmisítette őket.

Anyám mélázónak látszott azon a négy fényképen, amelyeket egyháztetőn készítettek egy borús, téli napon. Elnézett a fényképész mellett. Ki lehetett a fotográfus? Egy barátja? Vagy valamelyik rokona? Barna kabátot és hozzáillő sapkát viselt. A szél belekapott hosszú hajába.

Az ötödik képen boldognak látszott. Fehér fürdőruhát és hetykén félrecsapott tengerészsapkát viselt. Vattacukrot evett a Jones Beach-en, és el akarta kapni a kamerát. Egy gumiszalaggal egy öltözőszekrény kulcsát erősítette a bokájára. Szépen lebarnult. Karcsú volt, a lába hosszú. Nem lehetett tizennyolc évesnél több. A járdán mellette, megnyúlva a késő délutáni napfényben, egy szokatlan árnyék látszott. A fényképész feje és mellette egy hatalmas madár, a vállán. A madárnak ívelt csőre és hosszú, elágazó faroktollai voltak. Egy különleges alakú taréj – tüskés tollcsomók sora – futott végig a nyakán, ezért aztán nem gondoltam, hogy papagáj lett volna. Eltekintve ettől a madártól, nem akadt ott semmi, ami alapján azonosíthattam volna a fényképészt. Még csak a magasságát sem lehetett megállapítani az árnyékból.

Sokszor nézegettem ezt a képet, és történeteket találtam ki róla: a férfi egy idegen volt, aki miután megkérte erre, saját fényképezőgépével fényképezte le anyámat.

A fényképész esetleg anyám barátja lehetett, aki valahonnan szerzett egy egzotikus madarat (amit aztán magával hozott a vízpartra).

A madár valójában azé a tengerészé volt, akinek a sapkáját anyám a fejébe csapta (egy tengerjáró, aki megelőzte az apámat?). Vagy a vattacukor-árusé?. Vagy egy cigány jövendőmondóé? Aki megnézte, hogy mit tartogat a sors anyám számára – micsodát is? Anyám mosolyából ítélve nem mondták meg neki, hogy nem fogja megérni a huszonegyedik születésnapját. Nem, ezen a felvételen ragyogó bőrével és sugárzó szemével olyannak látszott, mint aki örökké fog élni.

Nagyanyám temetésének éjszakáján Evgénia apám szobájában aludt. Én ébren ültem nagyanyám szobájában Rével, aki ritkán ment el a közelemből ezen a héten. Kinyitottam a fehér rókabajuszt őrző ezüst zenedobozt, és meghallgattam azt az altatót, amit a nagyanyám szokott énekelni nekem. Azután meggyújtottam a gyertyát, ami elfoglalta az ágya melletti kisasztalon található dolgok helyét, Ré pedig az ablakot bámulta, ahol eltűnt a róka.

★

AZON A NAPON, amikor Brunónál kellett hagynom Rét, vad vihar zúdult a városra. Három órára harminc centi hó esett. Annyira sötétlett, hogy fel kellett kapcsolni az utcai lámpákat. A kocsik vadul csúszkáltak az útkereszteződésben, ráadásul a buszközlekedés is leállt. Ré és én kelet felé sétáltunk, Brunóék környékére, átvágva az U.S. Grand Parkon, ki a DeMott sugárútra. A szél miatt lehajtottam a fejemet, és nem engedtem, hogy Ré belemásszon a mélyebb hófúvásokba. A hátizsákomba beletettem az etetőtálját és a kedvenc pokrócát.

Amikor a nagyanyám meghalt, már nem maradt senki, aki ellensúlyozni tudta azt, hogy apám mennyire elhanyagolt. Bármennyire is kényelmesnek tűnt a lakásunk, apám nem hagyhatott benne egyedül, még akkor sem, ha Evgénia hetente negyven órát ott dolgozott, hiszen a hétvégeken nem járt arra senki sem. Többé már nem lehetett úgy tenni, mintha normális életet éltünk volna. Evgénia még több hónapon át velem maradt, de amikor apám megkérte, hogy költözzön be hozzá gazdasszonynak, Evgénia nemet mondott. Bármilyen is legyen a magánélete, nem volt hajlandó feladni. Legnagyobb meglepetésemre, egyik nap apám azzal ébresztett fel, hogy beíratott egy bentlakásos iskolába, Maine államban.

– Nincs más kiút – jelentette ki szárazon, majd hosszú lépteivel elhagyta a szobát, jelezve, hogy vitatkozni sincs értelme.

Ez persze azt is jelentette, hogy Rének új otthont kellett találni. A kutya meg én nagyon jó barátok lettünk. Tizennégy évesen két évvel idősebb volt nálam, valóságos matuzsálemnek számított a németjuhászok között. Az ereje alábbhagyott, eltompult a látása, és a hátsó lábai nehezen mozogtak az ízületi gyulladása miatt. Ezen a napon vidáman rángatta a pórázt, mert tudta, hogy a Morettiék házába megyünk, és imádott odamenni, a többi állathoz. Csupán a tény, hogy Ré ennyire boldog, jelentette az egyetlen olyan dolgot, ami valamelyest enyhítette a fájdalmamat amiatt, hogy el kellett hagynom. Hetek óta betegeskedtem emiatt. Morettiék háza tele volt elhagyott állatokkal, és Ré most beállt közéjük. Szó nélkül befogadták, ahogyan engem is. Mint általában, Ré most is érezte, mi fog történni: előző éjjel odakuporodott az ágyamhoz, és figyelte, ahogy csomagolok. Amikor bebújtam a takaró alá, mellső lábát ráfektette a bokámra, és reggelig így maradt.

Most, amikor becsöngettem Morettiék ajtaján, legalább ő valamivel jobb kedvűnek tűnt, bár az én hangulatom borús maradt.

Lena engedett be minket. Ekkorra már, túl a családi fészek melegén és az állatokon, elsősorban azért szerettem volna eljönni Morettiékhez, mert ez a lány is itt élt. Lesöpörtem a havat a kabátomról, és Lena a kezembe nyomott egy törülközőt, hogy szárítsam meg Rét.

– Itt van a tányérja – szólaltam meg, és elővettem a hátizsákomból. – Ezen a takarón szeret aludni.

– Majd az én szobámban alhat. A fűtőtest mellett. Felakasszam a kabátodat, Xeno?

– Nem maradok sokáig. Csak elbúcsúzom Brunótól – feleltem, és elindultam felfelé a lépcsőn.

Csak pár órám maradt, mielőtt apám és én elindultunk volna a Grand Central pályaudvarra, hogy felüljünk a Bostonba tartó vonatra. A lakásunkban a csomagjaim ott sorakoztak az előszobában, és a bútorok eltűntek a védőhuzat alatt.

Amikor beléptem, Bruno a terráriuma fölé görnyedt, amint éppen elven svábbogarakkal etette a gyíkjait. Az ibolyántúli fényben még sápadtabbnak tűnt, mint általában. Miközben az én fizikai képességeim folyamatosan nőttek, ahogy kamaszodni kezdtem, Bruno erőnléte egyre romlott. Problémái hosszú listájára most már azt is fel lehetett írni, hogy kezdett megsüketülni az egyik fülére. Szerettem volna átadni neki valamennyit a saját erőmből.

Abban a pillanatban azonban nem találtam a szavakat, mert olyan sok dolgot akartam elmondani neki.

– Nem egyszerűen elutazom, Bruno. Elveszítem az otthonomat, és vele együtt Rét is.

– Ré mindig is a te kutyád marad. A mamám pedig azt mondja, hogy bármikor eljöhetsz hozzánk, nem csak hálaadáskor vagy karácsonykor. Úgy értem, ha éppen nem az apáddal vagy.

Ha másutt nem is, a Moretti család fészkében már nem kellett szégyenkeznem amiatt, hogy milyen kiegyensúlyozatlan a kapcsolatom az apámmal.

– Ne félj, vigyázni fogok a kutyádra! – folytatta Bruno, ahogy elindultunk a lépcső irányába.

Lena szobája előtt elhaladva, éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat.

– Mindjárt jövök – szóltam oda Brunónak, aki már úton volt lefelé.

Lena behúzott a szobájába, és bezárta az ajtót.

A lány szeme megvillant a félhomályban.

– Én is el akartam ám búcsúzni tőled – mondta.

Már többször is jártam a szobájában, de még sohasem ennyire meghitt körülmények között. A nagy csendben jól hallottam, ahogy az órája ketyegett az íróasztalán. Szépen be volt vetve az ágya, és a fehér függönyöket is félrehúzta, hogy látszódjon a havazás. Az íróasztalon az egyiptomi szfinx rézszobra feküdt. Egyik nagynénje nem ment férjhez, hanem sokat utazott. Tőle kapta, amikor a Nílus vidékén járt egy csapat turistával. Lena nagyon ragaszkodott a szoborhoz, különösen miután olvasott a szfinxről. Nem igazán kedvelte a rejtvényeket, de tudta, hogy valószínűleg vonzónak találja a szfinx kevésbé feltűnő tulajdonságait, a megingathatatlan nyugalmát.

Rám mosolygott. A hajának levendulaillata volt, a bőre ragyogott, a nyakában pedig aranyláncot viselt, rajta egy medállal, amelybe belevésték nevének kezdőbetűit. Ezt még sosem láttam korábban.

Képtelen voltam levenni a tekintetemet róla.

– Tetszik az ékszer, Xeno?

Bólintottam.

– Ki lehet nyitni – folytatta. A hüvelyk- és mutatóujja között tartva, megnyomott egy parányi kapcsot. – Látod?

A medál belseje üres volt.

Lena bezárta.

– Hazajössz húsvétkor?

– Remélem – feleltem bizonytalanul. – Lena, fogsz írni nekem?

– Természetesen. És te is írsz majd nekem.

Lentről Bruno kiáltása hallatszott.

– Jobb, ha megyek.

Lena ajka szétnyílt, de nem kezdett el beszélni. Közel lépett hozzám, és megcsókolta a számat, elég hosszan ahhoz, hogy jól érezzem. Az első csókom. Ezután kinyitotta az ajtót, és kedvesen mosolygott.

Miután elköszöntem Rétől, nem maradtam sokáig. A kutya az ölembe hajtotta a fejét, aztán tekintetével egészen az ajtóig követett. Mind a ketten tudtuk, többé nem látjuk egymást. Soha ennyire nem éreztem rosszul magam.

Moretti néni ragaszkodott ahhoz, hogy autóval vigyen haza. Nagyon jól vezetett, és cseppet sem félt a jeges utakon. Bekapcsolta a rádiót. Nat King Cole énekelt halkan.

Moretti néni még negyven sem lehetett, de mivel gyorsan egymás után szült két gyereket, és iszonyú terhet rótt rá férje foglalkozása és Bruno egészsége, úgy tűnt, mintha évtizedekkel ezelőtt készült volna a kandalló párkányát díszítő fénykép arról az esküvői ruhát viselő, karcsú, fiatal nőről. Szőke hajába szürke tincsek keveredtek, és szeme sarkában megjelentek a ráncok. Ennek ellenére nem volt nehéz felfedeznem rajta Lena csinos arcvonásait.

Miközben az asszony a vezetésre összpontosított, én az ablakon keresztül a kavargó, sötét hópelyheket bámultam. Összeszorult a torkom, és nem csak Ré meg Lena miatt. Nem is azért, mert útra kellett kelnem. Azért sem, mert azt kívántam, bárcsak Moretti néni lenne az anyám. Hanem azért, mert nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ha élne az anyám, akkor most nem kellene felszállnom arra a vonatra, amit majd elnyel az éjszaka. Akkor nem kellene elviselnem az apámat, aki elegáns, kétsoros öltönyt és drága cipőt viselve (ekkorra már rengeteg pénzt keresett, így rendes fizetős diáknak íratott be) szokatlanul sokat beszélt, sőt, kifejezetten lelkesnek látszott. Egyre csak azt ismételgette, hogy ez a lehető legjobb dolog, ami velem történhetett. Úgy tűnt, hogy sietős a dolga. Siettetett, miközben elbúcsúztam Evgéniától, és szemmel láthatóan nem volt képes felfogni azt, hogy én – ellentétben apámmal – nem egy pénzért szolgáló alkalmazottól búcsúzom el, hanem egy számomra fontos személytől, mert ezzel az asszonnyal együtt életem egy egész szakasza kiszakadt belőlem. Olyasvalakit hagyok el, aki megadta nekem nap, mint nap, amire szükségem lehetett, elkísért az orvoshoz, velem jött ruhákat venni. Aki példát mutatva megtanított arra, hogy becsüljem meg a méltóságomat, és sose tegyek úgy, mintha nem tudnám megkülönböztetni a jót a rossztól. Miközben apám dübörögve elindult fel a bőröndjeinkért, az utcai ajtóban állva átöleltem Evgéniát, és éreztem kabátjának durva gyapjúját az arcomon, utoljára, amint hűvös ujjaival végigsimította az arcom, és bár én magam nem sírtam, de láttam, hogy neki potyognak a könnyei – ez volt az egyetlen alkalom, hogy sírni láttam. Aztán megcsókolta a homlokomat, és már el is ment. Két órával később én és az apám észak felé száguldottunk, miközben végig a nyomunkban járt ugyanaz a hóvihar, Bostontól Portlandig, majd a kanadai határig, üvöltött a szél, egyre mélyült a sötétség, és amikor kiszálltunk, a hőmérséklet fagypont alatt volt. Vadul fújt a szél az elhagyatott vonatállomáson, amint beszálltunk egy túlfűtött taxiba, és az erdőn keresztül eljutottunk abba a bentlakásos fiúiskolába, ahol majd életem következő öt évét fogom tölteni. Másnap délután apám már elment, én pedig a hálócsarnok ablakán keresztül a végtelen erdőt bámultam. Áfákon jég csillogott. Varjak gyűltek össze a felső ágakon. A vadon rabságában az iskola börtönnek látszott. Gótikus tornyocskákkal díszített kőépületek, palatető, spártai hálócsarnokok, fertőtlenítőszer illatú osztálytermek, makulátlan park. Gyűlöltem. De itt megtanultam jó néhány szigorú dolgot az életről, és ezek a dolgok később nagy hasznomra váltak, amikor rájöttem, hogy értékelnem kell őket, az után, hogy befejeztem az iskolát.

Moretti néni megállt a házunk előtt, és kikapcsolta a rádiót. A szél hóval borította be a járda szélén álló tűzcsapot.

– Vigyázz magadra, Xeno! – mondta, majd odahajolt hozzám, és adott egy puszit az arcomra.

Rámosolyogtam, és Lena csókját éreztem az ajkamon.

Azután kiszálltam, és integettem, miközben a kocsi hátsó lámpái eltűntek a vihar kavargásában.