3

EGY FELPERZSELT MEZŐRE léptem ki az erdőből. A szél úgy zúdult rám, mint a futótűz. A talaj füstölt a bakancsom alatt. A húsz láb széles bombatölcsérekben az esővíz szinte forrt a déli nap hőségétől.

Olyan helyen jártam, amelyet a bestia uralt.

A tűz tartománya, a patkány éve. Ezt írtam arra a képeslapra, amelyet nadrágom oldalzsebében őriztem. A képeslap másik oldalán egy vietnami lány vörös ruhát és papucsot viselt, ahogy biciklije mellett állt a pagoda előtt. A kerékpár küllőire hibiszkuszvirágokat erősítettek. Fekete haja beborította az egyik vállát. Tekintete a messzeségbe révedt. Gyakran vizsgáltam az arcát, és a szemébe néztem. Mielőtt hazatérnék, találkozni akartam vele. Tudtam, hogy ezt a képeslapot még a francia gyarmatosítók idején nyomtatták, és azt is, hogy a lány megöregedett az évek folyamán – és a háború miatt –, és lehet, hogy már meg is halt.

Ha ez utóbbi történt vele, az miért is állítana meg engem? Az elmúlt hónapok során kénytelen voltam megállapítani, hogy az életnek és a halálnak sokkal átfogóbb és sokkal finomabb útjai voltak, mint ahogy azt valaha is el tudtam volna képzelni – olyan zónák, ahol az élők a halottakkal keveredtek: harcoltak, ölelkeztek és néha még szerelmesek is lettek. Bizonyos időkben, és bizonyos helyeken nem ezek az átfedések jelentik a kivételt, hanem ők a megszokottak. Most egy ilyen helyen voltam.

Az utazás iránya egyre inkább beszűkült – az egyirányú úton rémisztő mennyiségű ember áramlott az életből a halál felé. A halottak legyűrték az élőket, és azt követelték, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Akárcsak mindenki más körülöttem, magányosnak és tehetetlennek éreztem magam. Közöttünk és a világ többi része között ott tátongott egy óceánnyi víz és – az ennél végtelenül hatalmasabb – az idő óceánja.

Megálltam egy bokor mellett, hogy megnézzem az iránytűmet és a térképemet. Egynegyed mérföldre voltam az északi szélesség 11° 27’ 49” és a keleti szélesség 106° 39’ 08” metszéspontjában. Ez volt az a pont, amit Murphy rádión megadott a főparancsnokságon. Murphy már halott volt, mögöttem az erdőben a lábai egyik helyen, a teste meg valahol egészen másutt, miután rálépett egy gyalogsági aknára. Vagy tíz méterre lehetettem tőle, és az első ösztönöm azt diktálta, hogy szaladjak. Én azonban ellenálltam ennek, és megpróbáltam kiverni a fejemből a fákat borító belek képét, ahogy cikkcakkban futottam az erdő szélén. Tekintetemet eközben le sem vettem a talajról, ahol ledöngölt agyagot vagy faleveleket kerestem – bármit, amivel álcázhatták volna az akna botlózsinórját. Murphy rádiója is elpusztult, mielőtt még megerősíthették volna a jelentését. Ennek ellenére vártam a segítséget, és a fülemet hegyeztem, hogy meghalljam egy közeledő Huey helikopter csop-csop-csop hangját. Utolsónak maradtam egymagam, és nem volt hova mennem. Nem tehettem mást, csak vártam.

A szántóföld túloldalán csupasz fák szegélyeztek egy dombgerincet. Lombjukat elsodorta a robbanás. Kerítésoszlopokra emlékeztettek. Ahogy megláttam a port felszállni közöttük, azonnal bevetettem magam a bozótba. Egy karabélyt markoló férfi tűnt fel a gerincen. Nyolc másik vietkong követte. Bő, zöld katonai ruhát és szalmakalapot viseltek. Ketten közülük légvédelmi géppuskát cipeltek. A hasamon feküdtem, és nem vettem levegőt. Nem is pislogtam. Képtelen lettem volna lenyelni a torkomban képződött, száraz gombócot.

A híradós hadosztály tagja voltam, és a Be folyó közelében Aen Loc hegyeitől keletre állomásoztunk. Csak 25 mérföld választott el minket a kambodzsai határtól. Közöttünk és a határ között ott táborozott az amerikai hadsereg két ezrede, egy fél hadosztálynyi délvietnami sorkatona és a Különleges Erők tucatnyi egysége. Mi egy K&K egység voltunk: kommunikáció és kriptográfia. Felszereltek minket rádiókészülékekkel, átjátszó relékkel, rejtjelezőkkel, Teletypes-okkal – mindezek akkoriban csúcstechnológiának számítottak. Nyolcan voltunk. A zubbonyunk ujján az egység jelvénye egy villámot markoló medvét ábrázolt. Négy hónapon keresztül remek kunyhókban éltünk és dolgoztunk. Ezeket az ovális faépületeket két nap és két éjszakányi munka árán építették a hadsereg utászai. Nevünk is volt: mi voltunk az L-bázis. Kaptunk egy vécét, egy szabadtéri étkezőt, ami fölé hullámlemezből tető is került, és az étkező mögött egy zuhanyozót is kialakítottak, hogy gyorsan meg tudjunk mosakodni. Akik a terepen szolgáltak, tudták, micsoda luxusban élünk. Így volt ezzel az a négy sorkatona, akiket Ba Ra-i helyőrségből osztottak be hozzánk. Velünk együtt laktak, és nagyon elégedettek voltak a helyzettel. Mivel az erdő rendkívül sűrű volt, napközben félhomályban dolgoztunk. Éjszaka majdnem megsüketültünk a madarak csivitelésétől. Hajnal előtt viszont olyan nagy lett a csend, hogy mérföldekről is hallottam a bambuszerdő zajait. Néha a sötétben úgy éreztem, hogy nem is vagyunk igazából itt, miközben az ellenség ott mozgott mindenütt – övék volt a sötétség.

Az alapképzés idején, miután kopaszra borotválták a fejemet, és hozzászoktattak ahhoz, hogy reggelente ébresztőnek lenyomjak ötven fekvőtámaszt, majd megtanítottak arra, hogyan szedjem szét, tisztítsam meg és szereljem össze az M16-os gépkarabélyomat, olyan sokszor, hogy a végén már vakon is meg tudtam csinálni, a hadsereg felfedezte, hogy a középiskolai végzettségem, jó gépíró tudásom és (ami csak hab volt a tortán) az, hogy értek a motorbiciklikhez, alkalmassá tesz arra, hogy híradós legyek. Megint csak X-nek hívott mindenki. Üzeneteket kódoltam és dekódoltam: csapatmozgásokat, a bombázók támadási irányát, a felderítők jelentéseit. Motoros futárként is szolgáltam, olyan előretolt állásokba küldtek el, mint Loc Ninh és Bo Duc. Még a hadsereg lecsupaszított Harley járgányait is nehezen lehetett kezelni a göröngyös földutakon, de az életemet csupán az a tény mentette meg, hogy tudtam motorozni. A háború átterjedt Kambodzsára. Minden reggel arra ébredtünk, hogy a fejünk fölött F-15-ös gépek indulnak támadásra Saigonból. Egy áprilisi napon sürgős üzenetet kaptunk: az észak-vietnami hadsereg három páncélozott divíziója orosz harckocsikkal felszerelve átlépte a határt, és egyesítette az erőit a vietkong hadosztállyal. Lerohanták Binh Long tartományt, és megfutamították az ott állomásozó csapatokat. 24 óránk maradt az evakuációra. Az L-bázisról el kellett jutnunk a katonai helyőrségbe, Tay Ninh Citybe. A lövészek már ott is hagytak minket, hogy csatlakozzanak századunk maradványaihoz, amely éppen visszavonulóban volt a Ba Ra-i mészárlás után. Hatan közülünk a teherautóval menekülnek majd, amire felraktuk az összes olyan holmit, amit nem tudunk megsemmisíteni. A kapitányunk, aki eddig javában égette a papírokat egy gödörben, most odaadott nekem egy táskát, ami tele volt a legfontosabb titkos anyagokkal, és megparancsolta nekem, hogy motorral menjek előre.

– Az egy óra előnyöd mindennél fontosabb, Atlas. A táskát add majd vissza nekem Tay Ninh-ben, vagy nyomd a főparancsnok kezébe! És vidd Murphy-t is magaddal!

Murphy egy oaklandi kemény csávó volt, akinek egy sast tetováltak a tarkójára. Nagyon értett a rádiójelek dekódolásához. A19. születésnapján sorozták be, és arra számított, hogy amikor leszerel, a hadsereg kifizeti majd a műszaki főiskola tandíját. A rádiónál akart dolgozni. Nem is akármelyik állomásnál.

– A KNEW Oaklandben minden nap, 24 órán keresztül countryzenét játszik. Vagy esetleg a KNPX az öböl túlsó oldalán. Ott akarok dolgozni.

Felült a motorra a hátam mögé. Rajtunk volt a repeszmellény és a sisak. A válltáskát bedugta a mellényem alá, és a szíján átbújtattam a fejemet. Murphy az egyik vállára akasztotta a két karabélyunkat és a másikra a PRC-6-os rádiót. Mind a kettőnk pisztolytáskájában a rendszeresített, 38-as kaliberű Smith&Wesson pisztoly lógott. Murphy övéről még két kulacs is fityegett. További két kulacs, az élelmiszer és az esőköpenyünk bekerült a motor nyeregtáskájába. Murphy ülése mögé, a csomagtartóra egy háromgallonos benzintartályt erősítettünk.

Délben indultunk el. Még az út is sötétbe burkolódzott. A bambusz 30 láb magasra nőtt mind a két oldalon, és a por beborította a szemüvegünket. Murphy nézte a térképünket, és diktálta az irányt. Ismertem a két főútvonalat, a Tay Ninh-be tartó 9-es és a Saigon felé haladó 13-as főutat, de mivel a vietkong olyan gyorsan haladt dél felé, nem arra mentünk. Jó pár órán keresztül keményen adtam a gázt, patakokon keltünk át, rizsföldeket vágtunk ketté, és hol elnyelt, hol kiköpött minket magából az erdő. A menetirányból fegyverropogást hallottunk. Később már a hátunk mögül is ez hallatszott, a végén pedig minden irányból. Egészen addig, kezemmel a gázon, érezve a süvítő szelet, még el tudtam hitetni magammal, hogy megússzuk a dolgot. Most viszont egyenesen a veszély felé száguldottunk. Gyerekkorom óta mindig is tudtam, hogy fiatalon fogok meghalni, akárcsak az anyám – hogy ez bármikor valóra válhat. De most jött el az első alkalom, amikor tényleg hittem is benne.

Murphy is megrémült. Amikor odaértünk egy folyóhoz, a szétbombázott hídhoz, megszorította a vállamat, és a fülembe üvöltött: – Menjünk vissza az utolsó útkereszteződéshez!

Megfordultam a motorral, és egy jó mérföldet mentünk visszafelé. Az útkereszteződés közepén álltunk meg, és inni kezdtünk a kulacsból. A por és a kipufogógázok miatt égett a torkom. Murphy a homlokára nyomta a szemüvegét, és a térképet bámulta. Új térképet kaptunk, frisset, amit valamennyi parancsnoki állásra éppen a mi egységünk küldött ki az előző nap.

– Arra megyünk – jelentette ki, és jobb felé biccentett. – Ez az egyetlen kék színű út. A többi mind vörös.

A vörössel jelzett utakra szigorúan tilos volt rámennünk.

– Holnapra ebben a tartományban az összes kibaszott tehéncsapás vörös lesz. Remélem, Kamazine nem kúrta el a dolgot, amikor kékkel jelölte ezt az utat.

Kamazine az a srác volt az egységünkben, aki frissítette az adatokat ezen a térképen.

– Melyik a legrövidebb út Tay Ninh felé? – kérdeztem.

Murphy egy másik útra mutatott.

– Ez itt.

Fontolóra vettem, amit mondott.

– Azt mondom, menjünk a kék úton.

A kapitányunk, Kamazine és az egységünk négy másik tagja ugyanezen az útkereszteződésen pusztult el egy órával később, amikor egy aknavető telibe találta a teherautójukat. Nem sokkal később, 20 mérfölddel nyugatra, Murphy-t és engem is megtámadtak. Nem láttuk azt a vietkongot, aki kilőtte a motort alólunk. Nagyot estünk, de szerencsére a magas fűben értünk földet. A vietkong továbbra is lőtte az utat, ezért elkezdtünk a fűben kúszni, majd lehajtott fejjel, görnyedten szaladni, tántorogni, hasra esni és levegő után kapkodni, miközben biztosra vettük, hogy a motor nélkül halál vár ránk. Meg persze a karabélyaink nélkül, mert Murphy azokat is elveszítette, amikor lezuhantunk a motorról. A pisztolyaink még nálunk voltak, társam nem hagyta el a rádiót, és az egyik kulacs is megvolt. Megállás nélkül addig rohantunk, amíg már csak egészen halkan hallatszott a puskaropogás, majd végül összeroskadtunk egy sáros folyó mellett a bokorban.

Több mint 40 fok meleg volt. Próbáltam visszanyerni a lélegzetemet, de olyan volt, mintha tűz ömlött volna a tüdőmbe.

– Kibaszottul hamarabb kellett volna kiszedniük bennünket innen – kiáltotta Murphy, és megpróbálta agyoncsapni a nyakára szálló szúnyogokat. – Nem működik a felderítés Kambodzsában? Senki sem vett észre három kibaszott páncélos hadosztályt?

Tele voltunk sebekkel és zúzódásokkal. Az ajkam is felrepedt, ezért rányomtam az ingem ujját, hogy elállítsam a vérzést.

– Hány seggfej aludt el vezetés közben An Locban és Saigonban? – folytatta a dühöngést.

– Nesze, Murphy! – Előhúztam egy Snickerst a zsebemből, és kettétörtem.

Ő csak a fejét rázta.

– Ez mindenünk.

Murphy köpött egy nagyot.

– Azt hiszed, szembeszállhatsz a sárgákkal ezekkel a pisztolyokkal, mint Wyatt Earp?

– Letépte magáról a repeszmellényt. – És ez a rohadt szar faszt sem ér a tűzharcban!

Hagytam, hadd dühöngjön. Ő ilyen módon küzdött meg a félelemmel. És hogy én mit tettem a sajátommal? Majdnem elhánytam magam. Megpróbáltam valami másra gondolni – bármire. A gyerekkori tranzisztoros rádiómra: piros volt, egyetlen fülhallgató lógott ki belőle, amitől megfájdult a fülem, parányi, érdes tekerőkkel lehetett beállítani a hangerőt és a csatornát, és a kör alakú sávmutató világított rajta. Akárcsak Murphynek, nekem is megvoltak a kedvenc csatornáim. VVABC. WMCA. Felidéztem magamban a kedvenc lemezlovasaimat: Cousin Brucie-t. Scott Munit. Jack Spectort. Megpróbáltam a fejemben lejátszani a dalaikat, amiket olyan sokszor játszottak. Bye-bye Love. Money. You Can’t Catch Me.

– Nem akarom, hogy odaírják a nevem mögé, hogy KIA – hördült fel Murphy.

Ez a Killed in Action kifejezés rövidítése volt. „Ütközetben elesett”. Lehet, hogy neki volt igaza, de az is megeshet, hogy nemsokára már mind a ketten a WKIA rádióadót fogjuk hallgatni.

Kiittuk a vizet a kulacsból, majd megtöltöttük folyóvízzel, amibe víztisztító tablettákat dobtunk. Ezután lenyeltünk néhány sótablettát, és ittunk rá egy nagyot. Bár a sisakom súlya csupán két és fél kiló volt, mégis tíznek éreztem. A repeszmellényem mintha ólomból készült volna. A hátamon ömlött a veríték.

Murphy hirtelen felugrott.

– Ezt is megbaszhatjátok! – üvöltötte, és a sisakját behajította a folyóba. Ekkor láttam utoljára a tetovált sasmadarát, mielőtt a zsebéből előhúzta volna az arany szegélyű és zöld színű Auckland A’s baseball sapkáját, miközben a sisakja elúszott a nád között.

Ez 19 órával és nagyjából húsz mérfölddel ezelőtt történt. Soha az életben nem láttam még ilyen nehéz terepet. Ezenkívül Murphynek igaza volt: sem a repeszmellénye, sem a sisakja nem mentette volna meg, amikor aknára lépett.

Én még mindig a repeszmellényemen viseltem a válltáskát, és még mindig nálam volt a pisztolyom, amit előhúztam a tokjából, amikor az a vietnami szakasz felbukkant a gerincen, és az irányomban kibontakozva, elindultak az erdő felé. Láttam már embereket meghalni, de a nyolchónapos vietnami szolgálatom alatt senkire nem lőttem. Feneketlen csend terjedt szét körülöttem. Lehet, hogy most fog elszállni a szellemem – gondoltam –, ha néhány pillanat múlva a testem meghal. Mielőtt ez megtörténne, mielőtt megölnének, én is meg fogok ölni egyet közülük? Ez az egyetlen lehetőség maradt meg a számomra?

Vagy harmincméternyire, rendezetlen vonalban közeledtek. A vezetőjük egy szikár, kecskeszakállas, meztelen mellű férfi volt, aki vörös fejpántot viselt a homlokán. Bozótvágó kést tartott a kezében, és azt a bokrot bámulta, amelyben rejtőzködtem. Hallottam a beszámolókat a mostanában elfogott és kivégzett katonákról. Levágott fejüket karóra tűzték, hogy megrémisszék azokat a falusiakat, akik esetleg együttműködtek volna velük. Azoknak a katonáknak a történetét is ismertem, akiket a vallatás előtt meztelenre vetkőztettek, leöntöttek benzinnel, majd a fogvatartóik égő gyufaszálakkal dobálták meg őket. És – a legszörnyűbb történet – ott voltak még azok a fogoly amerikaiak, akiket kötelekkel akasztottak fel a fára, és a fejükre húztak egy szorosan bekötözött, patkányokkal teli zsákot.

Ahogy az emberek közeledtek, eszembe jutott, hogy maradt még egy lehetőségem: a halántékomhoz nyomom a pisztolyt, és.

A piros fejpántos ember hirtelen felkapta a fejét, és üvölteni kezdett, miközben az égre mutatott. Ahogy megfordult, megpillantottam a hátát borító tetoválást. A viharban tekerődző tengeri kígyót – mintha csak apám tetoválását láttam volna. Mennydörgés, amit aztán a földet megrázó robbanás követett. Lángoló tűzfal csapott le rám. A vietnami vezetőt, az embereit, a fákat – mindent elnyelt a tűz, és én is repültem a levegőben, be a lángok közé, pörögve, csapkodva, majd elájultam.

Amikor magamhoz tértem, elnyúlva hevertem, messze attól, ami megmaradt a bokorból – egy halom hamu. Az egyenruhám darabokra szakadt, a bőröm megfeketedett. Az egyik bakancsom eltűnt. A szám földdel volt tele. Mintha minden csontom eltört volna, pedig valójában csupán a bal karom és két bordám repedt meg. Volt még egy lyuk is a bal oldalamban, akkora, mint egy cigarettásdoboz, amit vér borított.

Leszállt a félhomály. Eltelt jó pár óra. Talán egy egész nap. Földet köpködve, lassan a jobb könyökömre emelkedtem. Ez volt minden, amire képes voltam. Ha bármelyik vietnami életben is maradt, ők sem lettek volna sokkal többre képesek. A mezőt emberi testrészek borították. A régi bombatölcsérek mellett két új is megjelent. Jóval nagyobbak a régieknél. A legnagyobban egy letépett lábon himbálódzott a szandál. A vörös fejpánt egy vérrel teli pocsolyában lebegett.

A ledobott bombák – valószínűleg egy F-15-ös járt erre – megmentették az életemet. De amikor eszembe jutott, hogy Murphy megadta a koordinátáinkat, borzasztó félelem fogott el: lehet, hogy valahol – esetleg rossz kódot megadva vagy érthetetlenül üzenve – egy légi csapást kért magunk ellen, ahelyett, hogy a légi mentőket hívta volna? Ha ez történt, akkor a helikopterek sosem jönnek, és én itt fogok meghalni a sárban.

Bezártam a szememet, és vártam, hogy visszatérjen a sötétség, és elvigyen engem. Ehelyett egy csapóajtó nyílt meg alattam, és én zuhanni kezdtem, karomat és lábamat kinyújtva, hirtelen súlytalanul, lefelé egy hosszú tárnába. A falak lángoltak. Fények szikráztak, csillagok lobbantak. Aztán már nem volt más, csak sötét. Meleg és bársonyos. Egy bambuszfalú helyiségben értem földet, egy lassan forgó ventilátor alatt, az elképzelhető legpuhább tollágyban. Jázmin illata áradt belőle. Egy üvegben gyümölcs csillogott. A kalitkában madár énekelt. Oldalra fordultam, és a vörös ruhás lány átölelt. Most meztelen volt, és hibiszkuszvirágot tűzött fekete hajába. A szeme csukva volt, az ajka szétnyílt, és én megcsókoltam. Éreztem, ahogy keble mellkasomnak nyomódik. Ujjai végigsiklottak a hátamon. Ráfeküdtem, és amikor beléhatoltam, kinyitotta a szemét. Fekete üvegből volt, és nem az én képemet tükrözte vissza, hanem egy hosszú arcú, ráncos homlokú, beesett arcú bestiáét. Közel ülő szemének ráncaiban kövek voltak – mint a hologramok.

A Revesby Bestiárium szerint az ember képes megmondani, mit hoz a jövő, ha egy ilyen követ tesz a nyelve alá.

A kőnek és á bestiának is ugyanaz a neve: Yena. Ami azt jelenti, hogy hiéna.

Ám az az ember, aki hiénával álmodik – jegyezték le a revesby-i szerzetesek –, lemondhat a jövőről: olyan messzire jutott a halálba vezető úton, hogy már nem hagy nyomokat, sem lábnyomot, sem illatot, és nemsokára láthatatlanná válik. Még a sikoltását sem lehet meghallani.

Négy hónap választott el a 22. születésnapomtól.

★

A SÁRKÁNY FÖLÉM TORNYOSODOIT, egyik mancsával egy kígyót, a másikkal egy rókát tartott. A tigris mögötte kuporgott, készen állva arra, hogy ugorjon. Az árnyékból egy tágra nyílt szemű majom figyelt minket.

Az állatok csupán jádeszobrok voltak, de annyira élethűek, hogy biztosra vettem, látom, amint megmoccannak: megrezdül egy szemhéj, egy fül, csap egyet egy farok.

Egy széles pincehelyiségben voltam. Az alacsony mennyezet felől gyertyafény látszott. A padló döngölt agyagból készült. Nem láttam a falakat, minden irányból sötétség vett körül. Magasan fentről egy harang zúgását hallottam. Tompa, de tiszta hangja volt, mint egy templomi harangnak.

Az állatok mellett további szobrok is sorakoztak. Buddha, az anyja, Májá, Kvan-jin istennő, a Zen pátriárkái, Bodhidharma és Huiko. Marát, a Gonoszt cinóbervörös szobor ábrázolta, akárcsak szárnyas démonainak hadát. És még ott volt az életek közötti, iszonyatos átmenetek lényeit ábrázoló, milliárdnyi szobor: egy méh, amint mókussá változik, az angolna gyíkká, a csiga verébbé.

Ahogy a szobrokat néztem, rájöttem, hogy rajtam kívül más élőlény is van itt: két narancssárga szerzetesi ruhát viselő ember ült alacsony zsámolyokon, kezükben horgászbottal. Kettőjük között egy kosarat láttam, egy hálót és egy füstölőt, amiből illatos füst szállt a magasba. Csodálkozni kezdtem. Bolondok ezek? Aztán meghallottam a víz zúgását, és az árnyékon keresztül felfedeztem a föld alatti patakot, ami átszelte a szobát.

A szerzetesek nem törődtek velem. Vászonlepedőn feküdtem, egy vékony takaró alatt. A bal oldalam lüktetett. A homlokom forró volt, az ajkam megrepedt. Megpróbáltam felemelni a kezemet, és észrevettem, hogy hozzá vagyok kötve az ágyhoz, mint egy fogoly.

A harang ismét megszólalt. Rákiáltottam a szerzetesekre, de ők továbbra sem mozdultak. Ekkor hallottam, hogy bal kéz felől valaki közeledik: egy párduc volt, hátsó lábain járva. Szeme mint a topáz, a bajusza ezüst. Úgy mosolygott, mint egy ember.

Emberi hang szólított meg, lágy és mély, és olyan nyelven beszélt hozzám, amilyet korábban sohasem hallottam. Halálos ágyán a nagyanyám megértette a párduc minden szavát: lehet, hogy a tény, hogy én nem értettem, azt jelentette, hogy nem haldokoltam.

A párduc a magasba emelt egy fekete papírlapot, amelyen fehér árnyak örvénylettek.

Tanulmányozni kezdte. Aztán az egyik szerzetes fogott valamit a patakban. Nem egy szellemként csillogó hal fickándozott a horgára akadva, hanem egy fénylő korong, amelyik keresztülpörgött a szobán, és fölöttem kezdett el lebegni, hatalmassá nőtt, és olyan fényessé, hogy be kellett csuknom a szemem.

★

AMIKOR ÚJRA KINYITOTTAM a szememet, elvakított a fény. Egy gépezet berregett mellettem. Tűket rögzítettek a karomhoz, és folyadék áramlott belém az állványra akasztott üvegekből. Az egyik vörös, a másik tiszta. A csuklómat lekötötték. Hűvös volt a levegő. Maszkot viselő arcok köre nézett le rám. Mozdulatlanok, mint a szobrok, csupán a szemük mozgott. A köpenyük és sapkájuk fehér volt.

A hangszigetelt, dupla ajtók túloldaláról hallottam, hogy tolókocsikat tolnak ki egy liftből.

Az egyik sebész egy röntgenképet tartott fel a fénybe. Sovány volt, mint egy karó, és hosszú ujjai voltak.

A zöld köpenyt és sötétített szemüveget viselő altatóorvos is felbukkant, és ellenőrizte a palackjaimat.

– Készen áll? – kérdezte.

A sebész bólintott. Bátorítóan egy ápolónő simította meg a lábamat.

– Rendbejössz, meglátod – mosolygott rám.

Az altatóorvos egy maszkot tett az orromra és a számra.

– Kezdj el visszafelé számolni száztól.

– Hol vagyunk? – dadogtam.

– Honoluluban – felelte a nővér.

– Négy óra múlva találkozunk, katona – mondta az orvos.

Ennyi időbe telt, amíg kiszedték a mellkasomból a repeszeket, meg hogy összevarrjanak utána. Jó pár csontba ágyazódott darab bennem maradt.

Még ma is sajog néha a bordám, legtöbbször hideg éjszakákon. Soha többé nem tudtam a bal oldalamon aludni.

★

MÁR HARMINCHAT ÓRÁJA nem jelentkeztem, amikor a Huey Dok Lo közelében felvett. Addigra majdnem abbahagyták a keresésemet, azt gondolván, az ellenséges terület kellős közepén vagy elfogtak, vagy meghaltam. A Huey épp visszatérőben volt Da Nangba, amikor kiszúrtak a magasból. Rengeteg vért veszítettem, és az azonosító bilétáim is eltűntek, de a dokumentumokat tartó táska még mindig a nyakamban volt.

A műtét után még öt napig ágyban maradtam, azután egy hetet tolószékben kellett töltenem. Az oldalamat vastag kötés borította, a karomat pedig sínbe tették. Dugig volt a katonai kórház. A harc a kambodzsai határ mentén végig megerősödött, és most Saigonból a legsúlyosabb eseteket hozták Honoluluba. Embereket karok, lábak, szem nélkül, lenyúzott bőrrel. Két ággyal arrébb, orrában csövekkel, egy lövész őrmester feküdt, akinek lerobbantották az állkapcsát, mellette egy mesterlövész – a kezei helyett kampók, az egész arcát újra össze kellett rakni. A legszörnyűbb esetnek azok a férfiak számítottak, akik aknára léptek, és deréktól lefelé mindenüket elveszítették. Ha egy kicsivel több – vagy kevesebb – szerencséje van, most Murphy is közéjük tartozott volna. Tudtam, milyen szerencsés vagyok, már csak azért is, mert én a saját lábamon hagyhatom el ezt a helyet. Éjszakánként azonban, amikor minden sokkal erősebben jelen volt – a testek jelenléte, a szörnyű szagok, a nyögések és jajgatások – mindez legfeljebb csak kissé nyugtatott meg.

A mellettem lévő ágyon egy fekete fiú feküdt a chicagói szegénynegyedből. Monroe-nak hívták, és a vallásban keresett menedéket. Elveszítette egy szemét és egy lábát. Megmaradt szemével az Ótestamentum prófétáiról olvasott, közben a nevüket mormogta. Egy tisztiszolgától kapta Emmanuel Swedenborg egyik könyvét, amiből kimásolta a fontosabb részeket: A pokolban a legpusztítóbb teremtményeket találhatjuk, akik állandóan háborúznak: a viperát, a skorpiót, a patkányt – és mindenekelőtt, az embert.

A Tripler Katonai Kórház a Salt Laké fölött, a hegyek lábánál, egy sziklapárkányon épült. Amikor már nem voltam annyira kábult a fájdalomcsillapítóktól, szerettem, ha kitolnak a székemmel a betonozott, cserepes pálmákkal beültetett teraszra. Egy ernyő alatt ülve cigarettát kunyeráltam a nővérektől, és bámultam a Csendes-óceánt, a hatalmas felhőket, a távoli hullámokat, és a távoli szürkületet, amelyben lassan minden ezüstté vált. Rengeteg időm jutott arra, hogy gondolkodjak – tán több is, mint kellene.

Az a negyven mérföld, amit az L-bázistól az északi szélesség 11° 27’ 49” és a keleti szélesség 106° 39’ 08” metszéspontjáig megtettem, csak az utolsó csepp volt az utóbbi évek hektikus történései között.

Az egyetem első éveiben csak sodródtam. Kábítószereztem. Unatkoztam. Nem is annyira a tanulmányaim untattak (kicsit sem meglepő módon, a történelmet és az ókori nyelveket vettem fel fő tantárgyakként), hanem inkább maga a tanulás folyamata. Elhatároztam, hogy komolyabb időre kimaradok, és világot látok. Ehelyett szépen besoroztak, és a világnak egy olyan részére repítettek, amelyet akkor akartam látni, amikor a hátam közepét.

Amikor beiratkoztam az egyetemre, a városi lakást, rossz emlékeivel együtt, feladtam, és a folyó túloldalára, egy kisebb, de sokkal naposabb helyre költöztem, a Central Square közelébe. Végül egy Nathalie nevű lány is beköltözött hozzám. Dán volt, egy diplomata lánya. Egy szemináriumon ismertem meg, amely az ókori utazókról szólt. Pütheasszal, a nagy görög hajóssal kezdtük, aki eljutott egészen Izlandig, és Hsuan-csungról is tanultunk – ő volt az első kínai, aki Indiába utazott. Nathalie maga is utazó volt. Apja kiküldetési helyeit használta bázisként, így utazta be az Andokot, a Góbi-sivatagot, egyedül végigvitorlázott a Windward-szigetek mellett, és végigkajakozott a Seychelle-szigetek körül. Sosem mondtam el neki, hogy apám tengerész.

A városban viszont Nathalie otthonülő életmódot folytatott. Amikor nem a vadonban bóklászott, akkor sehová sem szeretett menni. Ebben is, mint minden másban, a végletek között mozgott. Néha egy hónapon keresztül megfeszülve dolgozott, csak a cigaretta és a speed tartotta benne a lelket, máskor meg hetekig semmit sem csinált, csak rumot ivott késő éjszakáig. A marokkói hasist azonban sosem tudta megunni. Egy koppenhágai barátjától a legjobb minőségű anyagot szerezhette meg. Az apja munkahelyén, a követségen keresztül, diplomáciai postával jutott hozzá. A ragacsos, arab írással ellátott táblákból darabokat törtünk, és egy mentakrémmel ízesített vízipipából szívtuk. A zöld folyadék bugyborékolt, a füst pedig feszítő erővel töltötte meg a tüdőmet.

De Quincey-t és Lautréamont-t olvastunk fel hangosan. Tibeti szerzetesek kántálását hallgattuk magnóról. Vettem neki egy könyvet, amelyben kínai sárkányokról volt száz színes kép. Folyósárkányok, égi-, vihar-, tűz-, hal-, ló- és kincs-sárkányok. Napot körülölelő bíbor sárkányok és ezüstösek, amelyek a hold hegyeiben alszanak. A kéttestű t’ao t’ieh, amely állandóan fel, és végül fel fogja zabálni az egész Földet. A világtól elvonult ti-lung, ami tavasszal a csillagok között rejtőzködik, ősszel pedig a tenger fenekén. Mivel a kínai sárkánypopuláció annyira népes, úgy gondolják, a sárkányok kialakították a maguk árnyékkormányát. A legfontosabb minisztériumuk a Víz Kincstára; alintézményei pedig a Legfelsőbb Tanács, a Sárkányminiszterek Testülete, az Édes- és a Sós Vizek Alminisztériumai. Még ezek alatt is számos alegység létezik.

Egy vörös égővel ellátott lámpa fényében tanulmányoztuk a sárkányokat. A komódon, egy bronz Buddha-szobor üres hasában füstölő égett. Az ágyterítő az a bordó batikolt anyag volt, amit Nathalie Indiából hozott. Mintáján Visnu és Laksmi a közösülés különböző fázisaiban összeforrva lebegtek a csillagok között. Néha az egész napot ágyban töltöttük. A lakás iszonyúan meleg volt, tele trópusi növényekkel, és a függönyt behúztuk, hogy ne kelljen látni a New England-i telet, amelyet mindketten utáltunk.

Apám mindezt a távolból támogatta. Gondolom, megnyugtatta, hogy mindössze egy csekket kell havonta küldenie, és nem zavarom a köreit. Még a csekket sem ő, hanem egy Pericles Arvanos nevű athéni ügyvéd állította ki.

Nathalie-nak rövid, dús, fekete haja volt, amit a füle mögé hátrafésülve hordott – úgy nézett ki, mint valami varjú szárnya. Jól karban tartott teste erősebb volt, mint amilyennek látszott. Arcánál jóval szigorúbb pillantású szeme és telt ajka volt. Tapasztalt ember benyomását keltette, aki, ha akar, képes átlátni az embereken. Fantasztikus szeretőnek bizonyult. Intenzíven olvasott, és akár egész éjjel is képes volt fennmaradni, hogy beszélgessünk. Szívesen viselt gyíkbőrből készült cowboycsizmát. Szarvasbőr dzsekijének hátára színes gyöngyökből a ragadozó Fenrir farkast varrták, és fivérét, Jormungardot, a norvég kígyót, ami – akárcsak a görög uroborosz – körbefogta a nagy óceánt, amely a szárazföldet veszi körül. A láthatatlan (kőgyökerekből, női szakállból, hallélegzetből és egy macska lépéseinek hangjából készült) lánccal megkötött Fenrir küldetése az volt, hogy az istenek alkonyán, Ragnarok idején kiszabaduljon, és lenyelje a Napot és a Holdat.

Nathalie agyafúrt volt. Tehetségesen hazudott, és még lopni is képesnek bizonyult. Egyszer, amikor kifogytunk a pénzből, egy kínai étteremben ellopta egy férfi pénztárcáját. Értette a módját, hogyan kell tengerentúli telefonhívások díját nem létező számokra terhelni, és többször sikerült repülőkbe beszállókártyát szereznie, anélkül, hogy jegyet vett volna rájuk. Azért hazudott, mert meg akarta kapni azt, amit akart, akkor, amikor akarta. Néha viszont csupán azért kezdett hazudozni, mert szerette volna feldobni az unalmas estét, ha éppen olyasvalakinek a társaságában volt, akit nem szeretett. Az ilyen ellenszenves alakok többnyire nők voltak. Nathalie nehezen jött ki más nőkkel.

– Miért baj ez? – kérdezte. – Én a férfiak társaságát szeretem.

Egy éven és hét hónapon keresztül ez engem jelentett. Nem ismertem senki hozzá hasonlót azelőtt. Nemcsak a nagyvilági stílusa miatt vonzódtam hozzá annyira, hanem azért is, mert sosem riadt vissza attól, hogy csak az őt érdeklő dolgokra összpontosítson. Szeszélyes és gyors volt. Sokkal érettebbnek tűnt azoknál a lányoknál, akikkel ekkoriban randiztam. Egyszerűen semmibe vette az emberek véleményét. Ebből a szempontból azt kívántam, bárcsak kicsit jobban hasonlítanék rá. Én azonban érzékeny voltam. Hiába emeltem védőfalakat magam köré, a távolságtartásom ellenére igenis érdekelt, hogy mit gondolnak az emberek rólam. Részben bűnösnek éreztem magamat azért, hogy kizártam őket. Nathalie soha egy pillanatig sem érezte magát kellemetlenül ilyesmi miatt.

Nathalie társaságában tanultam meg, hogy olyasvalakibe is szerelmes lehetek, akinek bizonyos tulajdonságai taszítanak. Az ő esetében ez a becstelenséget és a cinizmust jelentette. Azt is megtanultam, hogy egy ember akkor is boldoggá tehet, ha saját maga alapvetően boldogtalan. Ugyanakkor viszont nem áltattam magamat azzal, hogy sokáig együtt maradhatok Nathalie-vel. Ezt a luxust senkivel kapcsolatban sem engedhettem meg magamnak.

Egy szép napon aztán Nathalie hírét vette annak, hogy nővére autóbalesetet szenvedett Mallorcán. A lány kómába került. A család repülővel Dániába szállíttatta, és Nathalie csatlakozott hozzájuk. Amikor a testvére meghalt, Nathalie összeomlott. Hajnali 3-kor hívott fel, és hangja egészen érdesnek tűnt a statikus zörejek miatt.

– Odamegyek, hogy veled lehessek – jelentettem ki.

Csak hosszú hallgatás után szólalt meg.

– Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne. – Éreztem, hogy ivott előtte. – Egy darabig jobb, ha egyedül maradok. Az biztos, hogy mostanában már nem jövök vissza az iskolába. Küldd el postán a készletünk felét!

Mivel nem válaszoltam elég gyorsan, hangosabban folytatta.

– Elküldöd?

– Persze.

Erre lecsapta a kagylót.

Kivágtam egy tankönyv belsejét, majd a lyukba erőltettem az óvatosan becsomagolt hasist. Mellé raktam a sárkányokról szóló könyvet is.

Nem sokkal később a Yamahámat elcseréltem egy ezüstszínű, 750 köbcentiméteres Triumph-Boneville-re, ami elég erős volt ahhoz, hogy kihajtsak vele az országot átszelő autópályákra, és elindultam Kalifornia felé. Mivel hivatalosan halasztottam egy szemesztert az egyetemen, azt gondoltam, hogy a hadsereg továbbra is II-S besorolású egyetemistának tekint, és nem kapok behívót. Meglehetősen változatos útvonalon haladtam. Lementem délre, New Orleans-ba, aztán fel északra, Dakotába, majd visszafordultam újra dél felé, a mexikói határ irányába. Mire San Franciscóba értem, megnőtt a szakállam, és elfogyott a hasis. Ahogy korábban megbeszéltük, egy haverom lakásában húztam meg magamat az Alamo park közelében. A postaládájában ott várt Nathalie levele, ami egészen idáig eljutott. Meghívott, hogy csatlakozzak hozzá Korfun. A sorozóbizottság is levelet küldött, de ők egészen máshová hívtak meg. Megváltozott a szolgálati besorolásom, és most már az 1-A csoportba tartoztam. Mivel elleneztem a vietnami háborút, és cseppnyi vágyat sem éreztem azért, hogy öljek vagy megöljenek egy olyan ügy kedvéért, amelyben nem hittem, egy héten keresztül methedrine-t szedtem, majd pedig két napon keresztül hashajtót ittam. Annak ellenére, hogy kialvatlanul, másnaposan, kifacsarva, kiszáradva jelentem meg az orvosi vizsgálaton, a seregnek még így is megfeleltem. Átszökhettem volna Kanadába vagy Dániába, ahol Nathalie szerint könnyen új életet kezdhettem volna, ám én nem voltam hajlandó lemondani az állampolgárságomról, és nem akartam külföldön élni. Akárhogy is nézzük, amerikai voltam. Nem voltak komolyabb családi gyökereim. Éppen ezért kifejezetten fájt volna, ha elmetszem ezt a kötődést is. Így azután ahelyett, hogy a görög napfényben fürdőztem volna Nathalie-vel, nemsokára a vietnami An Loc közelében, a legsötétebb őserdő közepében találtam magam. A barátnőm azt gondolta, hogy megőrültem. Még utoljára beszéltem vele telefonon, mielőtt kihajóztak volna minket San Diegóból.

– Sosem fogom megbocsátani neked, hogy elmész oda! – üvöltötte.

És soha nem is bocsátotta meg.

Egy nappal azelőtt, hogy kiengedtek volna a honolului kórházból, egy vörös hajú, rezzenéstelen tekintetű őrnagy látogatott meg. Segédtisztje merev vigyázzban állt mellette. Az egyenruha mellrészén jól látszott az őrnagy neve: CAPELLO. Tudtam, miért jött ide. Számítottam rá.

– Atlas közlegény – jelentette ki. – Örömömre szolgál, hogy átadhatom önnek a kitüntetést, amiért így szolgálta nemzetünket.

A segédtiszt kinyitott egy aktatáskát, amiből Capello őrnagy elővett egy apró bőr dobozt. A jelvényt kórházi köpenyem mellrészére tűzte, és megszorította a kezemet. Megkaptam a Bíbor Szívet. A kórteremben szinte mindenkit kitüntettek ezzel. Ha harc közben megsebesültél, a kitüntetés automatikusan járt.

Miközben George Washington képét néztem az érmen, az őrnagy azzal lepett meg, hogy egy másik dobozt is elővett a táskából. Rövid beszéde a következő szavakkal ért véget.

– A harcmezőn tanúsított átlagos, és elvárhatónál jóval nagyobb bátorságért, amelyről a Dél-Vietnami Köztársaság Trang tartományában 1972. április 21-én tett tanúbizonyságot, ezennel kitüntetem önt az Ezüst Csillag érdeméremmel. Gratulálok!

Ilyen kitüntetést csak kevesen kaptak. Aki pedig megkapta, az tudta, hogy miért. Én kénytelen voltam megkérdezni.

Capello őrnagy gyanakodva nézett rám, aztán közelebb hajolt. Megcsapott a dohányszagú lehelete, és alsó ajkán megpillantottam azt a parányi mélyedést, amivel a cigarettát szokta tartani.

– A táskáért kapja. Amit sikerült hazahoznia, az ellenséges tűz ellenére.

A táska. Hát persze! A végén minden eltűnt. Murphy, a motorkerékpár, a rádió, a karabélyom, de még az egyenruhám is. Minden, ami velem volt, amikor elindultunk. Életben maradtam és megőriztem a táskát, de a sereg nem dobja utánad az Ezüst Csillagot csak azért, mert életben maradtál.

– Megkérdezhetem, hogy mi volt a táskában, őrnagy?

Magasba húzta a szemöldökét.

– Nem tudja?

Megráztam a fejem.

Megint habozott.

– Főnix – suttogta, és szeme szinte megdermedt. – Dossziék voltak benne, a bevetés részleteiről.

A Főnix-hadművelet során a CIA orgyilkosokat vetett be. Nem katonákat, hanem olyan civileket öltek meg, akikről feltételezték, hogy a Vietkonggal szimpatizálnak. Az amerikai különleges alakulatok 40 000 ilyen emberrel végeztek. A háború végéig tovább 20 000 fog meghalni. A CIA legtöbb informátora kisstílű bűnöző vagy korrupt hivatalnok volt. Egyetlen szavuk elég volt ahhoz, hogy egész családokat irtsanak ki, ha valamelyik családtagot megvádolták azzal, hogy a kommunistákat támogatják. A táskámban a célba vett áldozatok névsorát vittem magammal.

1972. júniusában ugyan úgy jöttem el Vietnamból, hogy senkit sem lőttem agyon, ugyanakkor pontosan tudtam, hogy közreműködtem több száz ember meggyilkolásában. Nathalie-nak teljesen igaza volt: azáltal, hogy belekerültem valamibe, cinkosa lettem olyan valaminek, amit elutasítottam, én magam is megfertőződtem, beszennyeződtem és nyomorulttá váltam. Csak még nem voltam tisztában azzal, hogy mennyire nyomorulttá.

Hosszú éveken keresztül megpróbáltam mindent elolvasni, amit csak sikerült megszereznem a Főnix-hadműveletről, kezdve a kongresszusi beszámolók jegyzőkönyvétől, egészen az orgyilkosok olcsó könyvsorozatokban kiadott hencegő emlékirataiig. Így próbáltam meg megszabadulni a lelkiismeret-furdalástól. Az olvasás azonban sosem szabadított fel.

★

MOLOKAI VALAMIKOR A VARÁZSLÓK szigete volt, akik vadállatok képével tetoválták tele a testüket. Fejüket cápafoggal borotválták kopaszra. Képesek voltak gyíkká változni. A szemük, mint a füst. Az égő pálmafadarabok olajos füstjéből meg tudták mondani a jövőt. Nekik köszönhető, hogy Maui és Oahu állandóan hadakozó harcosai messze elkerülték Molokait. A varázslók seregeit szellemek alkották. Amikor uraik meghaltak, a szellemek megmaradtak, és azóta is a szigetet járják.

Azt mondják, Molokain ma is rengeteg a szellem – mindenekelőtt a katonák szelleme. Én is elég közel kerültem ahhoz, hogy szellem legyen belőlem – gondoltam, miközben kiszálltam a Honoluluból induló légcsavaros repülőgépből, és szakadni kezdett rám az eső. Miközben egy bérelt autóban keresztülhajtottam a szigeten, át a ködtől fuldokló erdőkön, azon töprengtem, hogy fogok-e találkozni Murphy szellemével. Ha igen, vajon összeforrt-e a két része? Vajon átlátszó lesz-e, vagy csak a köd suttogó, kavargó foszlánya?

Miután megkaptam az egészségügyi elbocsátó papírjaimat, jegyet vettem az egyik San Franciscóba tartó repülőre, aztán meggondoltam magam. A lehető legmesszebb el akartam távolodni Délkelet-Ázsiától, hogy visszatérhessek a civil életbe, de rájöttem, hogy ezt sokkal egyszerűbb lesz megtennem Hawaiin, ahol minden sokkal nyugodtabb volt. Oahu északi partján megszálltam egy álmos kis motelban. Tíz hónap után első alkalommal egyedül ettem, egyedül zuhanyoztam, és nem kellett megosztanom másokkal a hálószobámat. Megpróbáltam nem leinni magamat, pedig nagyon szerettem volna. Ügyet sem vetettem a fűre, pedig itt aztán akadt belőle rendesen. Igyekeztem a lehető legkevesebbet beszedni abból a nagy zsák fájdalomcsillapítóból, amit az orvosok a zsebembe tömtek. Rémálmaimban még mindig ott motoroztam Murphyvel, de most már csupán egy csontváz ölelt át, vagy éppenséggel ott álltam azon a mezőn, menekülni próbáltam, amikor a napalm lecsapott rám. Máskor pedig egy dermesztően hideg C-130-as csapatszállító repülőgép fedélzetén ültem sok száz szobormerev katona társaságában, akiket arra kényszerítettek, hogy újabb 6 hónapra visszatérjenek Vietnamba. Ezek az álmok annyira megkínoztak, hogy megidéztem – sikertelenül – Bakut, az Álmok Megevőjének is nevezett japán szellemet. Az oroszlánfejű, tigrislábú, lótestű Baku a Kimérára, vagy a mantikórra hasonlított ugyan, de jóindulatú szellem volt. Ha valaki éjszaka felriadt egy rémálomból, és felkiáltott, hogy „Baku! Edd meg az álmaimat!”, akkor Baku valóban jött, megtette, amit kértek, és az alvó válláról lehullott a teher, nyugodtan alhatott.

Molokaira régi történelemtanárom, Mr. Hood hívott meg. Ő két évvel korábban vonult vissza a szigetre, és a déli partvidék egyik nehezen megközelíthető részén, egy tanyán élt. Az újságban látta meg a nevemet, a frissen kitüntetett katonák listáján, és rögtön küldött egy levelet, amit a sereg el is juttatott hozzám. Meglepődtem azon, hogy itt élt Hawaiin, de még ennél is jobban meglepett az, hogy meghívott magához. Diákkoromban rendkívül sokat segített a biztatása, ugyanakkor nem nagyon barátkoztunk. Még csak egy pohár kávét sem ittunk meg együtt a középiskola menzáján. Csakis az irodájában találkoztunk, sohasem nála otthon, hogy megbeszéljük, mennyire haladtam a munkámmal, és hogyan állok a kutatásommal. Személyes dolgokról nem beszélgettünk. Egészen a végéig udvariasan és visszafogottan viselkedett. Éppen ezért nem is találtam különösebben furcsának, hogy megfeledkeztünk egymásról a későbbi években.

Ahogy a háza felé közeledtem, egy pillanatig úgy éreztem, hogy valahogy visszakerültem Maine-be. Mr. Hood kint ült a verandán, kinyújtott karral tartotta a könyvét, és pipázott. Kutyája, Polüphémosz ott aludt a lábánál. A13 éves kutya csak akkor tápászkodott fel nagy nehezen, hogy megszaglásszon, amikor már a pázsit felénél járhattam. Majdnem olyan öreg volt, mint Ré, amikor meghalt. A pázsit vagy 30 méternyire tőlünk a tengerpartig ért. Egy egyszemélyes kajakot támasztottak a fának. Alacsony emelvényen egy félig elkészült, 40 láb hosszú kenu feküdt.

Mr. Hood nagyjából úgy nézett ki, mint amikor hét évvel korábban besétáltam az osztályába. Keskeny csípő, erőteljes kéz, erős váll és kar. Látszott, hogy sokat evezett valamikor. Kék szeme sarkában elmélyültek a ráncok, a szakálla megőszült. A haját már nem nyírta rövidre. Először zavarba jöttem, ahogy megláttam hosszú hajjal, ami egészen a gallérjáig leért. A haja is kiszürkült, és helyenként már fehér foltok látszottak a halántékán. Sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint régen. Szemmel láthatóan jobban érezte magát a trópusokon, mint fent, a fagyos északon. Persze az is lehet, hogy csak annak örült, hogy megszabadult az iskolától.

– Isten hozott – köszöntött, és kezet ráztunk.

Sokat töprengtem azon, vajon azért hívott-e meg magához, mert magányos volt. Vagy, mivel mindig is kedvelt, most, hogy felnőttem, végre barátok lehettünk. Ami a legfontosabb volt, most már én is leszerelt katona voltam. Bármi is volt az indítéka, nagyon örültem neki, hiszen az iskolában ő rengeteg mindent megtudhatott rólam, én viszont alig ismertem magánemberként.

Felkapta a táskámat, és bevezetett a házba. A hűvös és csendes vendégszobát sötét, lakkozott kínai bútorral rendezték be. Egy ősi, üres kalitka is állt ott. A félretolható ajtó a teraszra és a kertre nyílt. Az ablakokon keresztül behallatszott a feketerigók hangja.

A konyhából dióval, sajttal és sós keksszel megpakolt tányért hozott ki, és kiültünk a verandára. Két pohárba jeget rakott, és miközben ír whiskyt töltött rájuk, észrevette, hogy mennyire tetszik nekem a félig elkészült kenu.

– Azt tanultam, hogy a föníciaiak voltak a világ legnagyobb tengerészei – jelentette ki, miközben kezembe nyomta az italt. – Össze sem lehet azonban őket hasonlítani a Csendesóceánt bejáró polinéziaiakkal. Ilyen kenukat használtak, mint ez. 1500 évvel ezelőtt felkerekedtek a Marquesas-szigetekről, és átszeltek 15 000 kilométernyi nyílt tengert. A hitük szerint az első kenut egy Rata nevű harcos építette. Miután kimentett egy kócsagot a tengeri kígyó fogai közül, a madár megtanította Rátát a kenuépítés művészetére. A hős tucatnyi szigetre jutott el, és mindenütt továbbadta a tudását. Akárcsak Maine-ben, most is kizárólag eredeti bennszülött szerszámokat használok, vésőt, kalapácsot és macsétát. Avasfát és a pálmát az erdőből hozom. A polinéziaiak öt nap alatt megépítettek egy kenut, az én hajóm viszont három hónap múlva fog kiúszni a tengerre.

– Hova megy majd vele?

– Csak ide, Oahuba – mosolygott. – Majd a városban felbérelek néhány evezőst.

Leültünk, és rágyújtottam egy cigarettára. Megtömte a pipáját. A hullámok nagy erővel csapódtak a partnak. Feltűntek az első csillagok.

– Most már nyugodtan tegezhetsz – mondta egyszerűen.

Azután mesélni kezdett magáról. Húsz perc alatt többet tudtam meg róla, mint az öt iskolai év során. Először is elintézte azokat a rémhíreket, amiket az iskolában hallottam. Savanyú mosollyal legyintett. A felesége nem lett öngyilkos. Negyvenéves korában, szívinfarktusban halt meg. Mr. Hoodot, vagyis Cletist sosem állították hadbíróság elé. Egyetlen testrészét sem cserélték művégtagra. A gyermekei sohasem haltak meg autóbalesetben. A legelvetemültebb híresztelés azonban, vagyis az, hogy az apósa egy délamerikai diktátor volt – három éven keresztül Bolívia örökös elnöke –, nos, ez megfelelt a valóságnak. Megint szomorúan mosolygott. És az is igaznak bizonyult, hogy elég pénze volt ahhoz, hogy otthagyja az iskolát, ott éljen, ahol neki tetszik, és azt csináljon, amit akar.

– Próbálkozom egy könyvvel – mosolyodott el. – Az olyan emberek, mint én, a végén csak írnak egy könyvet. Valamilyen különleges témát, hogy helyre tegye az elkalandozást. Azokról a városokról írt, amelyeket Nagy Sándor alapított, és nevezett el saját magáról, amikor lerohanta Ázsiát.

– 18 Alexandria született – magyarázta a volt tanárom. – Sándor, vagyis Alexandrosz saját maga választotta ki az építkezések helyszínét, Perzsiában, Indiában, de még Szibériában is. Csak az egyiptomi Alexandria maradt meg. A szkítiai Alexandria a homokkőtornyok városa volt, az Indus folyó partján cölöpökre épített házak között kanyarogtak a csatornák. A babiloni Alexandria állatkertjében meg lehetett nézni az egész birodalom egzotikus állatait. Afganisztánban Kabul Alexandriaként született. Ami pedig téged is érdekelni fog, Nagy Sándor várost nevezett el a lováról, Bukephaloszról, egy másik város, Peritas pedig a kutyája nevét őrzi.

Egy évvel korábban, kétség sem férhet hozzá, óriási lelkesedéssel hallgattam volna az ilyen csodálatos meséket. Most azonban whiskymet iszogatva és bámulva, ahogy a hullámok rázúdulnak a parti sziklákra, kénytelen voltam arra gondolni, hogy Nagy Sándor tízszer annyi várost pusztított el, mint ahányat alapított, és ezerszer annyi állatot áldozott fel isteneinek, mint amennyit megőrzött az állatkertjében. Vietnamban, a patkány évében az emberek patkányt ettek. Szolgálatom idején egyetlen építkezést láttam, amikor meghosszabbították a repülőtér felszálló sávját, hogy még nagyobb, még szörnyűbb bombázógépek használhassák. Mégis, rosszkedvű honolului tartózkodásom után Mr. Hood történetei valóságos gyógyírt jelentettek a sebeimre. Fiatalkorában ő maga is megsebesült, ezért pontosan tudta, hogy azon a helyen, ahonnan visszatértem, az embereket kizárólag az életben maradás érdekelte.

– Hát erről akarok írni – folytatta. – Ám az egész egy ellentmondásra épül. Sándor volt az egyetlen olyan hódító, aki újonnan alapított városok láncolatát hagyta maga után, miközben aktív támadó hadműveleteket folytatott. Olyan sivatagokat és folyókat fedezett fel, amelyeket addig egyetlen európai sem látott. Király létére radikálisan gondolkodott, meghagyta a legyőzött törzsek önkormányzatát. Felvette a szokásaikat és az öltözéküket, és eszmét cserélt a papjaikkal. Egy baktriai hercegnő, Roxáné lett a királynője, és megjutalmazta azokat a katonáit, akik ázsiai asszonyt vettek feleségül. Amikor ellátogatott Ámon Ré templomába, az ott élő papok, akik nem tudhatták róla, hogy kicsoda is valójában, istenként köszöntötték. És ezt ő is elkezdte elhinni magáról. – Elmosolyodott.

– Nem lesz egyszerű írni róla. Évekbe telik, amíg elkészülök.

– Ezért költöztél ide?

– Ez az egyik okom. – Ismét meggyújtotta a pipáját. – Ez a ház valamikor a feleségemé volt. Amikor meghalt, képtelen voltam egyedül itt maradni. Nem akartam kiadni vagy eladni, ezért inkább bezártam.

– Akkor kezdtél el tanítani.

– Igen. Egyfajta újrakezdésnek szántam. Hogy ne őrüljek meg. A katonaságon kívül ez volt az egyetlen igazi munkahelyem. Azt viszont mindig is tudtam, hogy egyszer visszatérek ide. Csupán arra nem számítottam, hogy ilyen hamar.

Jó pár okát el tudtam volna képzelni annak, hogy miért költözött Maine-be, de az biztos, hogy a szerelmi fájdalom nem lett volna közöttük. Elszégyelltem magamat.

– Mikor halt meg a felesége?

– 12 évvel ezelőtt. – Látva a meglepetésemet, még hozzátette: – Számomra ez nem valami hosszú idő. Nem elég hosszú.

– Sajnálom.

Megcsóválta a fejét.

– Csodálatosan kezdődött. Spanyolországban, Mexikóban, itt. Itt volt a legjobb. Ez volt a mi egyetlen, igazi otthonunk. Aztán egyik reggel éppen jöttem vissza a partról, amikor meghallottam, hogy Polüphémosz ugat. Marion összeesett a kertben. Elrohantam vele a kórházba – de túl későn.

Előrehajolt, és megsimogatta a kutyát.

– Ez a fickó csak egyéves volt, amikor a feleségem megmentette az országúton. Amikor visszatértem vele a szigetre, olyan volt, mintha soha nem is mentünk volna el. Azonnal odament a kedvenc helyére a házban. A feleségem ágyán aludt. – Mr. Hood lassan hátradőlt. – Marionnak gyenge volt a szíve, és egy idő múlva már nem bírta tovább.

A nagyanyám is ezt szokta mondogatni, amikor az anyámról beszélt.

– Nem bírta tovább a szíve – sóhajtozott. Sokáig nem tudtam, mit is jelent ez pontosan, ám egyszer kiderítettem, hogy mivel nehézségek léptek fel a születésem során, anyámnak belső vérzései támadtak, sokkos állapotba került, és összeomlott a keringési rendszere. Szívroham.

Néztem, ahogy cigarettám füstje keresztülszivárog a veranda fölötti indák között. Magasan járt a hold. A Merkúr is látszott, szilárdan, villogás nélkül a csillagok között. Polüphémosz elkezdett ki- bejárkálni, aztán orrával félretolva az ajtót, elvonult.

Közel jártunk éjfélhez, amikor elmeséltem Mr. Hoodnak, milyen volt a szolgálat a híradósok között. Sajgott az oldalam, ahogy mindig is, amikor túl sokáig ültem. A sebészek figyelmeztettek arra, hogy ez így lesz legalább 6 hónapig, amíg teljesen be nem gyógyul a sebem.

Mr. Hood figyelmesen hallgatott, és hosszú csend után megszólalt.

– Livius jegyezte fel a galliai hadjárat egyik futárjának a történetét, aki számtalan akadály leküzdése – veszélyes terület, éhség, ellenséges járőrök – után felfedezte, hogy az üzenet, amit célba kéne juttatnia, nem más, mint a saját halálos ítélete. Ez egy szélsőséges példa, de a katonákat sohasem világosítják fel. Háború idején azt hiszed, tisztában vagy az események egy töredékével, mindenekelőtt azzal, hogy mi történik veled, pedig valójában semmit sem tudsz. Tény az, hogy nem tudhatod, mi is zajlik valójában. Ha elveszítetted volna azt a táskát, a sereg semmit sem mondott volna neked. Ha pedig tudtad volna, hogy mi van benne, lehet, hogy elfogott volna a kísértés, hogy elveszítsd. Akkor pedig odalett volna a többiek erőfeszítése.

– Ne gondold, hogy ez nem jutott az eszembe.

– Pedig nem tudtad, mi van benne. Nem is tudhattad. – Előrehajolt, és tenyerét rátette a térdére. – A Főnix-hadművelet disznóság. Ezt a háborút elveszítettük. Ami persze nem jelenti azt, hogy itt a vége.

– Számomra véget ért.

Ő persze tudta, hogy tévedek, de mivel kedves ember volt – ezt biztosra veszem –, nem javított ki. Ehelyett a félig kész kenu felé biccentett.

– A polinéziaiak szemében a kenuk élő szellemek voltak. Egy kenu megépítése gyógyítja a lelket. Az első kenumat akkor építettem, amikor visszatértem a Fülöp-szigetekről. Három hónapig dolgoztam rajta. A háború után nem az a nehéz, amikor visszatérsz a többi emberhez, hanem az, hogy visszatalálj saját magadhoz. Van, aki képtelen rá. – Elfordult. – A fiam, Roy, Koreában harcolt. Egy darabban jött haza. Úgy tűnt, minden rendben van. Aztán egy héttel később itt hagyott minket.

Vagyis a fia követett el öngyilkosságot.

Megcsóválta a fejét.

– Roy megpróbálta eltitkolni, de én tudtam, hogy valami nincs rendben. Láttam ezt már más katonákon is. Ennek ellenére erőtlennek éreztem magamat. Nem tudta, vagy nem akarta elmesélni nekem, hogy mi történt vele, úgy, ahogy te most elmesélted. Alányom, Katié engem okolt a haláláért.

Töltött magának még egy utolsó italt.

– És igaza volt. Én meg a fiam nem sokat beszéltünk egymással. Egyáltalán nem, és ezért én voltam a felelős. A lányom azzal is megvádolt, hogy arra kényszerítettem a testvérét, hogy beálljon a tengerészgyalogsághoz. Nem kényszerítettem, de nem is próbáltam meg lebeszélni erről. Katié most Spanyolországban él. Nem beszélünk egymással azóta, hogy meghalt az anyja. Marion sosem tudta feldolgozni Roy halálát. Nekünk, kettőnknek viszont a seb még mindig üszkösödik.

Megdöbbentem, hogy ezt hallom tőle. Meg azért is, mert így megtudhattam, milyen szenvedést kellett kiállnia.

– Nagyon sajnálom – mondtam, és megérintettem a vállát.

– Azt reméltem, hogy segítek neked azzal, hogy elmesélem mindezt.

Ránéztem ráncos arcára, fakó szemére.

– És én tudok bármit is segíteni?

– Már segítettél – válaszolta csendesen.

Hátradőltünk és a tengert néztük. A látóhatáron éppen eltűntek egy távolodó hajó fényei.

– Xeno, mi a helyzet a Karaván Bestiáriummal? Amikor utoljára hallottam felőled, még mindig azt kerested.

– Igen, teleírtam egy sor jegyzetfüzetet, és megpróbáltam rekonstruálni a tartalmát. Mielőtt behívtak volna, azt a célt tűztem ki magam elé, hogy megtudjak róla mindent, amit lehet, és ezzel megteremtsem az igazi kutatómunka alapjait. – Habozni kezdtem. – Még várnom kell, mielőtt újra felvenném a fonalat. Amit az egyetemen olvastam, az mind azt igazolta, amit tőled hallottam annak idején.

– Tényleg?

– Broxnak, Cavának, Faville-nek valószínűleg igazuk volt. A könyv megsemmisült. Minden bizonyíték erre utal.

– De te nem vagy biztos ebben.

– Igazából nem tudom. A katollkus egyház nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, mire egy szép napon. a könyv eltűnt. De tényleg eltűnhet valami, csak úgy, nyom nélkül? Részben el tudom hinni. Hiszen láttam erre példát.

– Részben viszont?

– Részben úgy gondolom, hogy nekem kell megtalálni. A valódi világban.

Elmosolyodott.

– Hiszen mondtam annak idején, hogy lehet, hogy nem a valódi világban találod meg a válaszaidat.

– Mihelyt befejeztem az iskolát, elkezdem a kutatást.

– Ezek szerint visszamész?

– Igen. Szinte még gólya voltam, amikor eljöttem. Szükségem van még háromszemeszternyi kreditre. Szeretném egyetlen év alatt letudni a dolgot. Ugyanakkor ezt az időt arra is kihasználom, hogy átismételjem, meddig is jutottam a Bestiárium nyomán. Brox felkeltette az érdeklődésemet. Olvastam a Bestiáriumról szóló csonkán maradt esszéjét. Lehet persze, hogy nem fontos. Mégis ezt én akarom eldönteni. Akárcsak Cava, Brox is biztosra vette, hogy a Bestiáriumot évszázadokon át rejtegették Itáliában, mielőtt elpusztították volna Spanyolországban. Azt viszont nem hitte, hogy mindehhez köze lett volna a Vatikánnak, vagy a katollkus egyháznak.

– Remek! Minél hamarabb folytatod a kutatást, annál jobb.

– Első lépésként azt gondoltam, hogy beülök a San Franciscó-i közkönyvtárba, és talán a Berkeleybe.

Mr. Hood felkelt, és egy tálcára rakta az üvegeinket és a poharakat.

– Van néhány jó könyvtár itt Honoluluban is. Pár hetet még úgyis itt töltesz. Miért ne kezdhetnéd itt? Ismerek pár embert Manoában, az egyetemi könyvtárban. Adok majd egy ajánlólevelet.

Amikor visszatértem a vendégszobába, az eső halkan dobolt a ház tetején. Víz csöpögött a kerti levelekről. Megálltam kint, a fák védelmében.

A biciklis lányt ábrázoló képeslap volt az egyetlen olyan dolog, ami túlélte velem a katonai szolgálatot. Minden más elpusztult, köztük a három fényképem is. Nathalie, Lena, és anyám a Jones Beach-en. Elpusztult az a Szent Ferenc érem is, amit a nagyanyám adott. A képeslap véres lett, és eltűnt róla az üzenet, amit magamnak küldtem.

A tűz tartománya, a patkány éve.

Égő gyufát tartottam a képeslap sarkához. Néztem, ahogy elég. A lány piros ruhája, fekete haja, a hibiszkuszvirágok, a pagoda. A szél a magasba emelte a hamut, és szétfújta az esőben.

Visszamentem a házba. Árnyék gomolygott az üres kalitka körül. Bevettem a tablettáimat, és ellenőriztem a kötést. Lefeküdtem és a jobb oldalamra fordultam, majd egy párnát gyömöszöltem a hátam mögé, nehogy megforduljak.

★

HÁROM NAPPAL KÉSŐBB, egy pokolian forró reggelen Honoluluban ültem a Hamilton könyvtár negyedik emeletén, az Ázsiai Olvasóteremben. A tikfából faragott asztalon ott hevert az ősi kínai Bambusz Könyvek negyedik kötete, a Tavak és hegyek évkönyvének illusztrált kiadása, és egy 17. századi tibeti bestiárium, amelynek képein csupán egy nagyítóüveg segítségével lehetett kivenni az állatokat: a hóleopárdot, a sast és a különös, emberszabású lényt, a jetit (amelyet később szerencsétlen módon rettenetes havasi embernek neveztek el), ami egykor mindenfelé élt a Himalájában. Ott volt nálam ezeken felül a Bambusz Könyvek egyik híres kommentárja is, amelyet 1865-ben James Legge, angol Kína-szakértő adott ki, illetve a második emeleti klasszikus görög gyűjtemény nagy halomnyi könyve. Eltekintve egy tekercs fölött kuporgó japán tudóstól, és az egyik sarokban szundikáló fehér szakállú professzortól, enyém volt az egész terem. Egy távolabbi falon Angkor Wat-i dombormű függött. Majomistenek harcoltak rajta démonokkal. A két üvegszekrényt a Han-dinasztia korából származó edényekkel töltötték meg. Egy selyemképről, táncosok gyűrűjéből Milarepa próféta nézett le mosolyogva az alvó professzorra.

Mr. Hood felhívta telefonon a Hamilton igazgatóhelyettesét, egyben jó barátját, Joseph Tamashót, és egy ajánlólevelet is küldött neki, megemlítve benne, hogy éppen most értem vissza Vietnamból. Láss csodát, mindezek hatására azonnal kaptam egy teljes jogú használatra feljogosító könyvtári belépőt. Mr. Tamasho, ez a tökéletes úriemberként viselkedő, karcsú, bajszos férfi madraszöltönyt és fehér cipőt viselt. Meghívott egy teára, és saját maga vezetett körbe a könyvtárban.

Az olvasóterem kényelmes, a könyvespolcok pedig jól szervezettek voltak. A kert felől plumeria és sárga gyömbér illata érződött. Az udvar túloldalán, a kávéházban ízletes kona kávét és szendvicset lehetett venni. Mindezek ellenére az első két nap során képtelen voltam összpontosítani.

A könyvlapok zizegésétől és a légkondicionáló zúgásától eltekintve a teremben néma csend uralkodott. Ettől iszonyúan ideges lettem. Azon kaptam magamat, hogy kifelé bámulok az elsötétített ablakon. Az őserdőben még az egymásnak kölcsönadott ponyvaregényeket és westerneket sem tudtam elolvasni. Gyakorlatilag lehetetlennek tűnt, hogy most tudományos munkákra összpontosítsak. Egyszerűen csak átlapoztam a könyveket, egyiket a másik után. Csak akkor álltam meg, ha egy-egy bekezdés felkeltette a figyelmemet. A híradósoknál az üzenetek kódolása és megfejtése összpontosítást igényelt ugyan, de egyfajta mechanikus módon. Cseppet sem volt lelkesítő, hogy tucatjával fejtettem meg az olyan üzeneteket, mint például Piros Alfa találkozzon Kék Deltával a J négyszögben. Elmém épségét csak úgy tudtam megőrizni, hogy kikapcsoltam agyam érzékeny részeit. Ezeket a lezárt területeket megnyitni most cseppet sem bizonyult könnyűnek, ettől csak még jobban kétségbeestem. Már azon voltam, hogy köszönetet mondok Mr. Tamashónak, visszaadom a könyvtári belépőmet és továbbállok. Azután a görög tudósok egyik enciklopédiájában rábukkantam egy bejegyzésre, ami áttört a tompságomon. Az enciklopédiát egy 17. századi fezi rabbi, Jákob Ben Chaim szerkesztette. A szövegrész a perytonról, egy magasban keringő madárról szólt, amelyet gyakran tévesztettek össze a sólyommal. Ez a madár a legismertebb kihalt vadállatok között szerepelt. A rabbi a leírást egy anonim értekezésben fedezte fel, amely valahogy elkerülhette 500 000 társának pusztulását, amikor Krisztus előtt 48-ban leégett az alexandriai nagykönyvtár. A rabbi a következőket írta:

 

E lény feje, és mellső lábai olyanok, mint a szarvasé, amelyet egy madár testéhez illesztettek. Chiosi Geronosz leírása szerint a perytonok valójában az olyan eltévedt utazók, mindenekelőtt katonák lelkei, akik otthonuktól távol haltak meg. Ha valaki elég szerencsétlen ahhoz, hogy megpillantsa ezt a lényt, az azt jelenti, hogy rá is ez a sors vár. Elveszett, eltévedt, és lehet, hogy peryton lesz belőle. Az összes leírás egyetért abban, hogy ez a hatalmas madár olyan árnyékot vet, mint egy ember.

 

Talán az olvasmány hatására, talán fájdalomcsillapítóim befolyása alatt, késő délután keresztülsétáltam a városon, és megnéztem a Foster Botanikuskertet. Csak kevesen jártak itt. Abanyanfák tövében növő páfrányok alól pára szállt a magasba. A tóban gázoló, hosszú csőrű darvak vizet permeteztek tollúkra. Egy nyitott pavilonban szerelmespár enyelgett. Az orchideaház közelében, egy sövényből kialakított útvesztőben elértem egy olyan útkereszteződésbe, ahol egy férfi elmosódott árnyéka vetődött a macskakövekre. Jó magasan lehet a fickó, talán fent a fán. Talán kertész metszőollóval? Amikor azonban befordultam a sarkon, és hunyorogva belenéztem az izzásba, csupán egy hatalmas madarat láttam az egyik gyapotfán. A madár gyorsan eltűnt a felhők között. Lehetett volna éppenséggel sólyom vagy viharmadár, én azonban megértettem a figyelmeztetést. Figyelembe véve, hogy honnan kerültem ide, ha nem leszek óvatos, nagyon hamar el fogok tévedni.

Lehet, arra volt szükségem, hogy felrázzanak. Aznap éjjel 12 órát aludtam egyhuzamban, és iszonyú szomjúságra ébredtem. Hiába ittam meg jó pár pohár hideg vizet, mégis szomjas maradtam, de legalább szabadon tudtam lélegezni. Valami felszabadult bennem.

Vettem egy új jegyzettömböt a helyett a szinte teljesen üres helyett, amit elveszítettem az őserdőben. Amikor visszatértem a könyvtárba, elkészítettem az első bejegyzésemet:

 

APERYTON

Eredetileg Atlantisz földjéről származik.

Gibraltár szikláján, a barlangokban fészkel, és termőfölddel, valamint sóval táplálkozik.

Ha megöl egy embert, visszanyerheti igazi árnyékát.

 

Megújult lelkesedéssel kezdtem olvasni, új dolgokat jegyeztem fel, és kiegészítettem a régieket. A főnixszel összefüggésben például felfedeztem, hogy számos kultúra ismeri, kezdve Szumátrától, ahol a garuda víz alatti barlangokban lakik, egészen Indiáig, ahol a samandalt a maharadzsa kristályketrecben őrzi. Kedvencem mégis a japán főnix, a ho-ho volt, amely a kiáltásáról kapta a nevét. Toba császár udvari csülagásza, Rijo a legnagyobb természetességgel beszélt arról a valamiről, amit mi ma negyedik dimenziónak nevezünk, amikor az 1137-es Császári Évkönyvben ezt írta: „Jól tudod, hogy a ho-ho képes átszelni az időt, és a teret, és egyetlen óra leforgása alatt képes meglátogatni ugyanazt az embert a bölcsőjében, és a halálos ágyában is.” Egy másik japán krónikában megtaláltam a peiyton unokaöccsét, az Oni nevű sintoista hadidémont, amelynek emberi feje egy sólyom testéhez csatlakozott. A Bambusz Könyvekben olvastam egy kínai hableányról, a Ling yuról, és még számtalan más lényről, amelyekről lelkiismeretesen feljegyzéseket készítettem.

Egyik reggel a könyvtár latin-amerikai részlegében felfedeztem egy patagóniai bestiáriumot, amelyet Joaquin Alvaro, egy 18. századi misszionárius írt, amikor 1756-ban gyalog szelte át a pampákat. Ahelyett, hogy keresztény hitre térítette volna a bennszülötteket, feljegyezte, hogy milyen történteteket meséltek a vidék állatvilágáról, a különös rejtőzködő teremtményekről, amelyek közül sokan – bár nem mindannyian – már réges-régen kihaltak. Ilyenek voltak az ember nagyságú lajhárok, a porral táplálkozó, hatalmas madarak (mint a rukh), és a fortyogó tavakban úszó hal. Alvaro járt a TávolKeleten is, így most azt állította, hogy Patagónia szívében a kínai sárkányokhoz sokban hasonlító, egyetlen őselemből – tűzből, vízből, kőből, és levegőből – álló sárkányok élnek.

A szellemsárkány például gyakran felkeresi a kórházakat, a nyugdíjasotthonokat és a csatatereket, ahol a frissen elhunytak szellemével táplálkozik. Láthatatlan, és csupán a gyilkosok veszik észre, közvetlenül az után, hogy elkövették bűnüket.

A Honoluluban eltöltött időm nagy részét mégis leginkább arra használtam, hogy visszatérjek az általam jobban ismert terepre. Felelevenítettem az olyan korai természettudósok munkáit, mint az idősebb Plinius, Diodorus Siculus és Arisztotelész. Elég jól tudtam már görögül és latinul (hiszen mindkét nyelvet nyolc éven át tanultam), hogy a könyvek eredeti változatát olvassam. Búcsút mondtam a keresztény alkotásoknak, és azoknak a szerzeteseknek, akik az antik szerzők munkáját folytatták. Ezek a mélységesen hívő írnokok az idő múltával egyre kevésbé érdeklődtek az állatok iránt, mert sokkal inkább az foglalkozó tatta őket, hogy milyen erkölcsi tanulságot varrhatnának a teremtmények nyakába. A vadgerlét például elsősorban az özvegyek önmegtartóztatása szimbólumának értelmezték, és csak másodsorban tartották hús-vér madárnak.

Bizonyos lényeket (galamb, caladrius, párduc) megtettek a Megváltó jelképének, míg mások (vadszamár, farkas, kígyó) a sátánt jelképezték. A keresztény dogma kísérletet tett arra, hogy mindent végletesen, sarkosítva ábrázoljon, hogy kitűnjön a fekete és a fehér között a különbség. Sok mindent felhasználtak abból az összetett, ragyogó színű szőttesből, amelynek állatai olyan jól felhasználhatónak bizonyultak, ha valamit allegorikusan akartak értelmezni. A szerzetesek nemsokára elkezdték teljes egészében kihagyni a fantasztikus bestiákat.

Eltöprengtem azon, hogy vajon hány ilyen állatot töröltek ki a hagyományos bestiáriumokból. Nemcsak azokat, amelyeket Noé nem engedett fel a bárkájára, de a többi elképesztő kimaradt állatot és hibridet is, az összes földrész szülötteit, amelyek leléptek a történelem színpadáról.

Arisztotelészt lenyűgözték a fantasztikus állatok. Miközben híres Animaliáján dolgozott, írt egy könyvet róluk is Peri Mysterion (Misztériumok) címmel. Ez a mű inspirálta a Karaván Bestiárium első összeállítóit. Az eredeti mű eltűnt a nagykönyvtár tüzében, de a nyomai állítólag megmaradtak. Remélve, hogy megtalálom őket, azok felé a krónikások felé fordultam, akik válogatásokat készítettek az Animaliából, és Arisztotelész összes többi művéből. A legtöbb ilyen középkori szöveget csak mikrofilmen olvashattam, az eredetiket Európában őrizték. Talán a legobskúrusabb, legkevesebb sikerrel kecsegtető feljegyzésben, amelyet 1382-ben írt egy Guy Pelletier nevű languetoci prelátus, véletlenül rábukkantam egy sorsdöntő fontosságú utalásra, amelynek segítségével végre kezdetét vehette a kutatómunkám. Elindulhattam a Karaván Bestiárium nyomában.

Szószátyár művében, a Commentarii-ban csupán ugródeszkának használta Arisztotelészt arra, hogy arról áradozhasson, milyen is volt fiatalemberként részt venni a nyolcadik keresztes hadjáratban. Gyorsan elegem lett belőle, és már éppen ki akartam szedni a könyvéről készült mikrofilmet a leolvasóból, amikor ahhoz a részhez értem, ahol leírta a szmirnai csatát. 1351 októberében a hatalmas veszteségek ellenére a keresztesek arattak diadalt, és Pelletier részt vett a békeszerződés aláírását kísérő rendezvényeken. Leírta azoknak a diplomatáknak is a rövid életrajzát, akik ismertették VI. Kelemen pápa feltételeit a szaracénokkal. Közöttük kiemelkedően fontos szerep jutott egy Martin Lafourie nevű francia lovagnak.

 

Lévén jó maga egy agyafúrt, s igen tapasztalt diplomata, a szerződés szövegének nagyobbik részét Lafourie írta meg. Őkirályi felsége, VI. Fülöp követeként híres volt arról, hogy milyen sokat segített a francia érdekek támogatásában, Afrikában, és a levantei térségben. Ifjúkorában bátor katonának számított. Később diplomataként Lafourie olyan sokat utazott, hogy akadt olyan személy is, aki egyetlen alkalommal sem találkozhatott vele Fülöp király párizsi udvarában. Arról is szólt a fáma, hogy a Rodosz szigetén élő templomos lovagok szolgálatában felfedezte és magával vitte azt a ritka, és felettébb veszélyes bestiáriumot, amelynek neve Karaván. A lovag soha nem ismerte be, de nem is tagadta ezt a tényt, és azt sem árulta el soha, hogy hova vitte a könyvet.

 

Majdnem kiugrottam a székemből. Elolvastam ezeket a sorokat, behunytam a szememet, majd ismét elolvastam. Váratlan szerencsém egészen elkábított.

Honoluluban a Hamilton könyvtárban, 1972. június 2-án, egy rég elfeledett szöveg véletlenül felfedezett bekezdése révén egy teljes évszázaddal közelebb kerültem a Karaván Bestiáriumhoz, hiszen egészen 1340-ig vissza tudtam követni a nyomát, és megállapíthattam, hogy utolsó bizonyítható tartózkodási helye Rodosz szigete volt.

Michael Brox tévedett, amikor kijelentette, hogy a Bestiáriumot 1191-ben spanyolföldön elégették. Azt pedig semmiképpen nem lehetett eldönteni, hogy igaza volt-e Niccolo Cavának, amikor azt állította, hogy a könyv végül Itáliában kötött ki, illetve hogy az egyház zárta el. Madame Faville nem tévedett Rodoszt illetően, viszont helytelenül feltételezte, hogy a Bestiáriumot elpusztították. Most olyasvalamit fedeztem fel, ami elkerülte mind a hármójuk figyelmét. Igen nagy volt a valószínűsége annak, hogy egy Martin Lafourie nevű középkori diplomata ellátogatott Rodosz szigetére, és „elvitte magával” a Bestiáriumot. Vissza Franciaországba? Mikor és hogyan? Kitől és vajon müyen módon sikerült megszereznie azt? Lehet persze, hogy a könyvet valóban elpusztították, miután Lafourie rátette a kezét, de új reménnyel töltött el annak a puszta ténye, hogy a könyv száz évvel tovább létezett annál, mint amiben bárki is reménykedni mert volna. Lehet, hogy még ennél is tovább maradt fenn. Lehet, hogy még ma is létezik. Mielőtt eljöttem volna a könyvtárból, átnéztem a katalógusokat, de sehol nem találtam utalást Martin Lafourie-re. Tudtam, ennél sokkal elmélyültebb kutatás vár rám. Ha ennyire könnyű lett volna megtalálni a francia lovagot, akkor Brox, Cava vagy Faville valamilyen módon értesült volna róla, és arról, hogy kapcsolatba hozható a Bestiáriummal.

Leszállt az éj, és langyos szellő kezdte el ringatni a pálmákat, miközben végigsétáltam a Kapahulu sugárúton. Lelkes voltam, ugyanakkor mégis fáradt, és meg akartam ünnepelni a felfedezésemet. Bementem egy italboltba, és vettem egy behűtött palack Dom Perignont, és elindultam az óceán felé. A vízparton kinyitottam az üveget. Ittam egy jókora kortyot, és a Diamond Head irányába fordultam. Tekintetem végigsiklott a világító fáklyákkal telerakott hotelek teraszain, az állatkerten, és az uszoda épületén. Végigsétáltam a Kahala-parton, míg csak a város fényei semmivé nem olvadtak a hátam mögött.

Ahogy a vízparton befordultam egy sziklákkal körülvett öböl irányába, zeneszó és nevetés ütötte meg a fülemet. Máglya égett a parton. Rövidnadrágos és fürdőruhás, nagyjából velem egykorú, vagy nálam fiatalabb fiúk és lányok buliztak ott Táncoltak és ittak. Kis habozás után csatlakoztam hozzájuk. Egy cowboykalapot viselő fickó sört vett ki a hűtőből, és a kezembe nyomta. Odaadtam neki a pezsgőmet. Egy lánytól füves cigarettát kaptam. Beszívtam a füstöt. A lány rám nevetett, én újra megszívtam a cigarettát, ő pedig beleivott a pezsgőmbe. A nyílt tűzhelyen egy jól megtermett, szakácskötényes fickó húst sütött. A homokban ülve két bikinis lány gitárral lassú dalokat kísért. Ragyogott az arcuk a tűz fényében. Gyönyörű hangjuk volt.

Carlton, a legfiatalabb katona az egységemben, állandóan énekelt. Minnesotai volt. Át akart költözni Louisianába, hogy a Mexikói-öbölben egy olajfúró szigeten dolgozzon. Szegény családból származott, és valaki azt mondta neki, hogy odalent nagyon komoly pénzeket kereshet. Hirtelen nem emlékeztem arra, hogyan is nézett ki. Pánikba estem. Elfogott az az őrült gondolat, hogyha én nem emlékszem rá, akkor senki nem fog. Aztán magyarázni kezdtem magamnak, hogy ez nem is annyira őrült elképzelés. Mivel a többiek meghaltak, én voltam az utolsó élő személy, aki még élve találkozott Carltonnal, amikor evakuálnunk kellett a bázisunkat. Meg Murphy-vel. Meg az összes többi sráccal.

A lány megérintette a karomat.

– Helló!

Alaposabban megnéztem magamnak. Már beszívott, de nem nagyon. Nagyon kedvesen mosolygott. Szép foga, és hosszú fekete haja volt. Egy hawaii bennszülött.

Visszaadta a pezsgőt, és miután ittam belőle, már nem sok maradt az üvegben. Odaadtam neki, hogy legyen övé a vége.

– Tengerész vagy? – kérdezte.

– Nem.

Félrehajtotta a fejét.

– Sok tengerész otthagyja a flottát, és itt marad a szigeteken.

– Sejtem, hogy miért.

Ismét beszívtam a cigaretta füstjét. A lány elmosolyodott.

– Mi a neved?

– Xeno.

– Én T. J. vagyok. Tudsz táncolni, Xeno?

– Persze.

Levettem a csizmámat, és feltekertem a farmerom szárát. A lány átölelt, és lassan táncolni kezdtünk. Ezer év is eltelt azóta, hogy utoljára táncoltam, vagy egyáltalán azóta, hogy részt vettem volna egy olyan partin, ahol átölelhettem egy lányt, úgy ahogy most őt szorítottam magamhoz.

És akkor megjelent Carlton arca az elmémben. A kerek képe. Barna szemek. Vastag ajkak. Minden részlet világos volt. Így azután minden a helyére került.

A buli egyre hangosabbá vált, és mi csak táncoltunk. Puha volt a lány bőre és a keble, ahogy nekinyomódott a mellkasomnak, meg a keze a vállamon, és a hajának annyira kellemes volt az illata, hogy nem akartam megállni. És nem is álltunk meg.

★

HONOLULUBAN AZ UTOLSÓ délutánomon megpillantottam egy hableányt, amint keresztülúszott a sárga színű, fekete csíkos manini doktorhalak raján. A sellő hosszú haját zöldre festették. Bőrre tapadó lycra szövetet viselt, amelynek csillogó pikkelyei ezüstszínben ragyogtak. V alakú szemüveg volt rajta, és rendszeres időközönként odaúszott a növények között elhelyezett gumicsövekhez, hogy levegőt szívjon be rajtuk. Ügyesen mozgott gumiból készült farkával, elsiklott a falak mellett, nyolcasokat írt le, és fejjel lefelé lebegett.

A vízipark kézikönyve szerint a hableányt azok a tengerészek találták ki, akik azt képzelték, hogy a dugong, ez a sápadt tengeri emlős valójában egy emberre emlékeztető lény.

Valójában a legelső sellők még emberfejű, karmokban végződő lábú, tollas madárasszonyok voltak. Távoli réteken éltek, és szívbemarkoló dalokat énekeltek. A görögök ker-szirénnek hívták őket, ami azt jelenti, hogy olyan lelkek, amelyek más lelkeket visznek el. Ő azoknak a holtaknak a szellemei, akiknek megengedték, hogy ki-be mászkáljanak az alvilágból.

A szirének később a tengerek irányába mozdultak el. Halfarkat növesztettek, de a szárnyukat megtartották. A dübörgő hullámok felett énekeltek, és a zátonyos partvidékre csábították a tengerészeket.

Végül maguk is elmerültek a víz alatt. Deréktól lefelé hallá változtak. Egyik kezükben fésűvel, a másikban tükörrel, a hullámok tetején táncoltak. Fülbevalójuk félholdat formázott, nyakláncukat emberi csontokból készítették. Amikor kijöttek a partra, hogy férfiakkal táncoljanak, elrejtették a farkukat, és feketére festették a hajukat. Csupán egyetlen dologról lehetett felismerni, hogy kik is valójában: a szirének ruhájának a szegélye mindig nedves.

A polinézek ismertek egy hasonló mítoszt, amelyikben a halottakból lett szirén. Csodálatos énekhangjukkal tajtékzó vizekre csalták a tengeijárókat, és amikor az emberek megfulladtak, árnyékukat elvitték Reingába, a mélytengeri alvilágba.

A rakparton elsétáltam a mólóig, ahol horgászok álltak. Vödrök pihentek a lábuk mellett, bennük élő csalival, és kosarak, amibe a fogást, sárga úszójú tonhalat és csillogó zöld uszonyú cobiát dobtak. Az egyik árustól vettem egy tacót és egy kólát, és leültem az egyik fából készült padra. Felhívtam Mr. Hoodot, hogy elbúcsúzzak tőle, és még egyszer köszönetet mondjak a segítségéért. Nagyon fellelkesedett, amikor meghallotta, hogy rábukkantam Martin Lafourie-re.

– Most már a magad útját járod – jelentette ki. És ez így is volt.

Kilenc órakor indult a gépem. Mindent összecsomagoltam. A nap kellemesen melegítette a bőröm. Narancssárga színű, bíbor pálmafákkal díszített hawaii ing volt rajtam. Kigomboltam az inget, de mivel a sebhelyeim még mindig lüktettek, ezért nem vettem le. Csak három hónapja hagytam ott a sereget, és a hajam máris a vállamig ért. Bajszot is növesztettem. A napszemüvegem csupán egy árnyalattal volt világosabb annál, mint amilyent a vakok hordtak.

Napnyugtáig a mólón maradtam. Fejem fölött sirályok szálltak, szárnyuk végén tűz ragyogott. Halászok újabb csapata érkezett, és a munka végeztével sokan lejöttek fürdeni a partra.

Amikor felkeltem, hogy elinduljak, felbukkant a víziparkban látott sellő is, most már hétköznapi ruhában. Gyapjúruha és szandál volt rajta. Nyakában kagylókból készült nyaklánc lógott. A haja most is zöld volt, nedvesen hátrafésülte. Ahhoz képest, hogy milyen kecsesen mozgott a víz alatt, itt kint a szárazföldön esetlennek látszott. Úgy lépdelt, mint egy madár. Egyszerű arca és sápadt bőre volt. Lesétált a partra, és levette a ruháját. Kék fürdőruhát viselt alatta. Nem hittem volna, hogy éppen úszni támad kedve, de ő egyenesen begázolt a vízbe. Vagy 50 métert úszott a víz alatt, rövid időre kiemelkedett, majd átúszott a bóják között, és eltűnt.

Addig bámultam az öböl vizét, amíg már majdnem lekéstem a repülőgépemet. Már a hold is felkelt. A lány azonban nem bukkant elő.

Lehet, persze, gondoltam, miközben megállítottam egy taxit, hogy egészen reggelig nem kell visszajönnie, mert csak akkor megy dolgozni.

★

SAN FRANCISCÓBAN KÉT OLYAN levél várt rám, amelyek sosem jutottak el hozzám, Vietnamba. Az egyiket az apám ügyvédje küldte, ezt Bostonból továbbították San Franciscóba. A másikat Lénától kaptam. A két levél alighanem Saigonban, a főparancsnokságon pihent, míg az egyik postás fel nem fedezte, hogy kórházba kerültem, majd leszereltek Honoluluban, és ekkor visszaküldte őket San Franciscóba.

Pericles Arvanos levelét márciusban, Athénban adták fel. A szokott, hűvös hangnemben írta. Mivel abbahagytam az iskolát, és már nem használtam a bostoni lakásunkat, szerette volna megtudni a mostani lakcímemet. Arra is kíváncsi volt, hogy a zsebpénzemet esetleg egy másik bankba utalják-e át. A bostoni bankunk jelezte neki, hogy hónapok óta nem nyúltam a számlámhoz. Létezésem fényjele alighanem már annyira elhalványodott apám radarernyőjén, hogy ez már neki is feltűnt. Természetesen fogalma sem volt arról, hogy Vietnamba küldtek. Biztosra vettem, hogy bolondnak tartott volna, mert megengedtem, hogy besorozzanak, és hogy majdnem megöljenek. Becsületére legyen mondva, soha egyetlen alkalommal sem hallottam, hogy hazafiasan lelkesedett volna, legyen szó akár az Egyesült Államokról, Görögországról vagy a Föld bármelyik más helyéről. Nem érdekelte a politika, és élesen kivált a zászlót lengető vagy épp ájtatos tömegből. A második világháború idején rövid ideig matrózként szolgált a kereskedelmi tengerészeknél, és a német tengeralattjárók blokádját kijátszva, az Atlanti-óceán északi vizein hajózott. Később kijelentette, hogy ez ugyanolyan út volt, mint bármelyik tengeri utazása, csupán a flotta rosszabbul fizetett.

Őszintén szólva, jobban örültem annak, hogy az ügyvédjétől kaptam levelet, és nem tőle jött egy megfejthetetlen képeslap. Szerencsére nem válaszoltam neki, pedig már eldöntöttem, hogy nekem aztán nem kell az apám pénze. Ezek alatt a hosszú évek alatt mindig is idegesített, hogy anyagilag támogatott, ugyanakkor viszont érzelmileg mereven elzárkózott tőlem. Vietnam után csupán egy dologra volt szükségem, pénzre, ahhoz, hogy kifizessem az utolsó szemeszterem tandíját. Ezt viszont bőségesen fedezte a leszerelt katonáknak járó juttatás.

Lena levele rettenetes volt. Megpróbáltam felhívni, de Morettiék száma már nem működött. Várnom kellett azzal, hogy találkozzak vele. Már megvettem a New York-i repülőjegyemet, egy nappal hálaadás napja előttre. Csupán rövid időre álltam meg Chicagóban. Miközben kelet felé repültem, jó egy évvel az után, hogy utoljára átszeltem az amerikai szárazföldet – a sivatagot, a Sziklás-hegységet, és a városok fényfüzérét – újra elolvastam a levelét.

Carl teljesen leépült. Reggeltől estig ivott. Kivágták a rendőrségtől. Irene munkát vállalt az Alexander’s-nél, ahol porszívókat mutatott be a vásárlóknak. Félóránként egyszer kiszórt egy marék port a szőnyegre, és utána felporszívózta. Moretti néni dolgozni kezdett, egy biztosítási ügynök irodájában vállalt állást, egy utcára nyíló üzlethelyiségben. Ha szolgálat közben meghal egy tűzoltókapitány, akkor az özvegye elég rendes özvegyi nyugdíjat kap, ám ez távolról sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy fedezze a jelzálogkölcsönt, a különféle hiteleket és a drága orvosi kezelést. Moretti néni nem sokáig dolgozhatott. Remegni kezdett a keze, megőszült, és húsz év után ismét cigarettázni kezdett. Lena a Brooklyn College gólyájaként otthon lakott. Mivel az anyja és a nagynénje dolgozni járt, rámaradt a házimunka, és ő küldte iskolába az unokatestvéreit. Mindenképpen szeretett volna elszabadulni otthonról. Georgetownban elfogadták volna vendéghallgatónak, de nem tudta kifizetni a tandíjat. Bruno három évvel korábban végezte el a Pennt, egyszerre kapta meg a BS és a MS fokozatot, és mindenki azon volt, hogy a lehető leghamarabb megírhassa a PhD munkáját. Már várta a katedra. Ő volt a kedvencük. Egy különlegesen kialakított lakásban élt, és a többi mozgáskorlátozott diákkal együtt szállították, de végre most azt csinálhatta, amit mindig is szeretett volna. Lena csak álmodhatott erről.

Az O’Hare repülőtéren telefonálni kezdtem, és nagy örömmel hallottam a vonal túlsó végén megszólaló, ismerős hangot. Egy órával később a taxim megállt egy színtelen, cicerói utcában, egy jókora téglaház előtt. A macskaköves ösvényen odasétáltam a poros örökzöldek között álló ajtóhoz. Amikor megnyomtam a csengőt, egy kutya kezdett ugatni. Ősz hajú, vékony ajkú nő nyitotta ki az ajtót. Kék gyapjúruhát viselt. A németjuhász megszaglászta a kezemet.

– Xeno – szólalt meg Evgénia, és átölelt.

Az alatt a tíz év alatt, amióta utoljára láttam, férjhez ment és megözvegyült. Miután beírattak a bentlakásos iskolába, csak nagyon ritkán hallottam felőle. Az első évben még kaptam születésnapi és karácsonyi képeslapot, de azután semmi nem jött. A brooklyni címére küldött levelem „a címzett ismeretlen” megjegyzéssel jött vissza. Az évek folyamán számtalan alkalommal szerettem volna kapcsolatba lépni vele, de valahogy mindig elhalasztottam a dolgot. Azután, amikor besoroztak, még erősebb késztetést éreztem arra, hogy megtaláljam, de a címét csak akkor tudtam megszerezni, amikor már Vietnamban voltam.

Evgénia a LaPoint utcában vezette azt a lassacskán lepusztuló éjszakai klubot, amelyet elhunyt férjétől, az ugyancsak albán származású Zoran Melkindtől örökölt. Melkind bukméker volt a háború utáni években, később saját éjszakai klubja lett. Evgenia csak akkor tudta meg, mennyire el vannak adósodva, amikor a férjével végzett az agyvérzés.

– Elindultam egy úton, és ezen végig kell mennem – jelentette ki, miközben fekete teát ittunk. – Volt néhány jó évem Zorán Melkinddel, de nem volt őszinte hozzám. Nem sokkal az után kerültem ide, hogy te elmentél az iskolába. Két családnak is dolgoztam. A második helyen Zoran volt a gyerekek nagybácsija. Elhívott randevúzni. Maradhattam volna cseléd életem végéig, de már nem voltam annyira fiatal. Így aztán, amikor megkérte a kezemet, elfogadtam. – Megsimogatta a kezemet. – Ne haragudj, hiszen te katona voltál, a jó ég a tudója, mi mindenen mentél keresztül, én meg a kis bajaimmal szórakoztatlak.

– Hiszen te is mindig meghallgattad az én bajaimat.

– Hát, vannak más dolgok is, amelyekről beszélhetnénk. Hozom a retikülömet, és elmegyünk ebédelni.

Gyermekkoromban sosem láttam Evgénia otthonát. Most, körbesétálva a házában, ismerős dolgokat fedeztem fel: aranyhalakkal töltött akváriumot, jadezöld növényeket, cserepes pálmákat és alpesi tájakat ábrázoló fényképeket. A lakást sötét és nehéz bútorokkal rendezték be. A nappalit a legmagasabb albán hegyekről készült fekete-fehér fényképek díszítették: ott volt a Gramoz, a Jezérce és a Korab, amelynek ikercsúcsain éltek az albán zászlót díszítő, kétfejű sasok. Az albánok hazájukat Shqiperinek, vagyis a sasok földjének nevezik, és kisfiú koromban Evgénia sokat mesélt nekem a kétfejű sasról, a világ legnagyobb ragadozó madaráról, amelyik hol a Korab-hegy egyik, hol a másik csúcsán időzött. Tolla aranyszínben ragyog, és szeme fekete, mint a szén. Ha belenéz a napba, szeme gyémánttá változik. Mielőtt meghalna, a kétfejű sas inni kezd a tűz folyamából, és teste – akárcsak a főnixé – a lángok martalékává válik. A fészkében csupán négy gyémánt marad utána. Aki megtalálja őket – fejezte be Evgénia a történetét –, örökké fog élni.

★

HÁLAADÁS NAPJÁN EGYÜTT ebédeltem Lenával, egy marokkói étteremben, a Broadway-on. Lena ekkor már szigorú vegetáriánus volt. Nem mintha sokat evett volna. Brunót fel fogják hozni Philadelphiából, és másnap együtt ünnepeljük majd meg a hálaadás napját abban a lakásban, ahol Moretti néni és Lena élt mostanában. A házuk egy eléggé lepusztult kingsbridge-i környéken állt, egytömbnyire a Van Cortlan parktól.

Lena fekete szvettert és farmernadrágot viselt, fekete sapkája alatt szinte ragyogott rövid haja. 21 éves volt ekkor, másfél évvel fiatalabb, mint én, de mind a ketten idősebbnek látszottunk. Ezen a tiszta, hideg napon, órákon keresztül sétáltunk. Keresztülmentünk a Central Parkon, jó darabig a Hudson folyó mellett bóklásztunk, majd visszaérkeztünk a városon keresztül. Lena számomra olyan volt, mintha a nővérem lett volna, és attól a pillanattól kezdve, amikor találkoztunk a főpályaudvaron, ahogy mosolyogva integetni kezdett, és a tömegen keresztül elindult felém, hogy átöleljen, azt kívántam, bárcsak ne volna olyan.

Elmesélte nekem, mi történt az elmúlt néhány hónap során.

– Irene végül elvált, és magával vitte a gyerekeket a szülei házába, Bayside-ba. Ezután Carl majdnem megőrjítette mamát, meg engem. Elkezdte hazahordani a többi részeget. Összeverekedett a szomszédokkal, meg összetörte a kocsiját is. A mama könyörgött Irene-nek, hogy segítsen, de Irene nem volt hajlandó szóba állni Carllal. Aztán a volt férje egy napon eltűnt. Egy héttel később egy nő kopogott az ajtónkon, egy ingatlanközvetítő iroda ügynöke, és mosolyogva közölte velünk, hogy Carl eladta a fél házat, az ő részét. Az új tulajdonosok a következő hónap elején fognak beköltözni. Mama azt mondta, hogy itt az ideje nekünk is elköltözni. Eladta a mi felünket, és kivettük ezt a lakást. Kicsit zsúfolt, de hát ez van. Mama számára egyszerűbb lett az élet. Számomra nehezebb. Nincs magánéletem.

Félretolta a tányérját.

– El kell mennem innen, Xeno. Meg kell szereznem az állatorvosi tanulmányokhoz szükséges krediteket. Vendéghallgatóként azonban Georgetownban csak jelképes ösztöndíjat fogok kapni.

A pincér hozott nekünk egy kanna mentateát, én pedig megtöltöttem a csészéinket.

– Adok neked pénzt a tandíjra – szólaltam meg.

– Ugyan, miről beszélsz?

– Tudod, hogy apámtól kapok zsebpénzt. Már nincs rá szükségem. Szólok az ügyvédjének, hogy egy olyan washingtoni bankba küldje át a pénzt, ahonnan te is fel tudod venni.

Hitetlenkedve nézett rám.

– Nem mondod komolyan!

– Ha az apám odaadja a pénzt, akkor az már az enyém.

– De miből fogsz élni?

– Takarékoskodtam egy kicsit, és jár nekem a leszerelt veteránok ellátmánya. Lena, a családod befogadott engem kisfiú koromban. Nélkületek nem is tudom, mi lett volna belőlem. – Átnyúltam az asztalon, és megszorítottam a kezét. – Hadd adjak vissza valamit! Most már képes vagyok rá.

Másnap, amikor elmondtuk neki, Moretti néni is habozni látszott.

– Ezt nem engedhetem meg – fordult felém.

Bruno gyengéden közbeszólt.

– Mama, ez Xeno és Lena dolga. Xeno tudja, mit csinál.

Ekkor már Bruno volt a családfő. Fizikailag roncsnak látszott: kócos haja átlátszó bőrére hullott, az öltönye túl nagy volt rá, és vastag talpú ortopéd cipőt viselt. Hangjában mégis erő, önbizalom csengett, és fiatal kora ellenére áradt belőle a tekintély. Nagyon is megfelelt neki az egyetemi élet. Bármennyire is törékenynek tűnt, ott valósággal kivirágzott. A kiválasztott elit szüntelen versenyének helyet adó egyetemi világban még az idősebb professzorok társaságában is többnyire ő volt a legokosabb. Ezt ő is tudta, és a többiek is tisztában voltak vele. Kevesen kételkedtek abban, hogy kellő idő elteltével már nemcsak a legokosabb, de a leghíresebb személy is ő lesz. Csupán az volt a kérdés, hogy az egészségi állapota megengedi-e ezt. Moretti néni átölelt. A haja mostanra már hófehér lett. Bár lesoványodott, mégis makulátlanul öltözködött. Ma egy különösen szép, zöld ruhát vett magára. Mellére azt az arany melltűt tűzte, amelyet még Mr. Moretti adott neki. A drágakő szemű szalamandrát.

– Xeno – mondta a könnyeivel küszködve –, te mindig is a családunk tagja leszel! Hála az Úrnak, hogy biztonságban hazaértél!

– Boldog vagyok, hogy itt lehetek. Boldogabb, mint gondolnák.

– De annyira fáradtnak látszol! És olyan sápadt is vagy! Bruno mesélt a sebeidről. Rendesen elláttak a hadseregben?

– Jól vagyok. San Franciscóban pedig elmentem egy civil orvoshoz is. Ő is megvizsgált.

– Akkor jó.

Láttam, hogy a gondolatai elkalandoznak.

– Elhoztad a kitüntetéseidet, ahogy kértem? – Gondosan megvizsgálta őket. – Frank annyira büszke volna rád!

Elhallgatott. Bár csak rövid ideje voltam ott, mégis rájöttem, mennyire a nehezére esett bármire is sokáig összpontosítani.

– Nat unokatestvérem a háború után a newarki NWK kórházban volt – szólalt meg hirtelen, visszatérve onnan, ahová elkalandozott. – Szicíliában sebesült meg.

 

 

A desszert után Brunoval leültünk az ablak elé kávézni. A tűzlétrára helyezett, madáreledellel teli serpenyőben két veréb eszegetett. Miközben én az ablakpárkányon ültem, ő pedig felrakva a beteg lábát egy zsámolyra, a kényelmes karosszékben, elmesélte, hogy továbbra is a fajok eltűnését és ennek a legkorábbi előjeleit kutatja. Ugyanaz érdekelte, mint gyermekkorában, és most már ennek szentelte az életét. Ugyanolyan lázasan kutatott, mint régen, és valósággal tűzbe hozta rendelkezésére álló információ puszta mennyisége és kifinomultsága. Az olyan tények, amelyek engem elsöpörtek volna, őt arra ösztönözték, hogy még gyakorlatiasabb válaszokat találjon, és doktori munkáját írva bevezette szakterületére a statisztika modelljeit, és módszertanát.

– A18. századig – jelentette ki – évente átlagosan 0,25 állatfaj halt ki. A 19. században ez az arány felugrott évenkénti két fajra. Ezt akkoriban nagy ugrásnak tartották. Napjainkban a fajok kihalásának aránya elérte az évenkénti 1000 fajt. 2000-ben 40 000 faj fog eltűnni évente. Egy nap 110 faj! És ez még csak a visszafogott becslés. Még a mi életünk során eltűnhet a víziló, a gorilla és a jegesmedve. A madarak 20%-a, az emlősök 23%-a és a teknősök 50%-a, pedig ez az állat annyira szívós, hogy századokig is elélhet. Ami pedig a növényeket illeti, ma naponta egy tűnik el, 25 év múlva viszont ez a szám megduplázódik.

Megcsóválta a fejét.

– A tudomány bármilyen más területén katasztrófának számítanának az ilyen számok. Ha viszont mi beszélünk minderről, akkor azzal vádolnak, hogy rémhíreket terjesztünk.

– Még akkor is, ha a kezedben vannak az adatok.

– Ó, nem az adat a lényeg. Az emberek nem szeretik azt a szót, hogy katasztrófa. Számukra az túl drámai, nem elég tudományos. Sajnos tény, hogy ebben a helyzetben ez a legtudományosabb szakkifejezés.

Sem csalódottságot, sem keserűséget nem hallottam Bruno hangjában.

– Csak annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni a lehető legtöbb fajt – folytatta. – Nem akarom azzal tölteni az egész életemet, hogy nekrológokat írjak. Hallottál már az európai bölényről?

Megráztam a fejem.

– Az európai bölény még az amerikai unokatestvérénél is szerencsétlenebb volt. Az utolsó vad példánya 1921. február 19-én vált a vadászok áldozatává a lengyelországi Bialowiecza erdejében. Az utolsó tengeri nyércet, ezt a félénk, csodálatos lényt 1860. április 2-án ölték meg szigonnyal a görög partok előtt. A Réunion-szigeteken honos réce utolsó példánya, egy sokszínű, repülésre képtelen madár, 1710 karácsonyán halt meg fogságban. Undorító, hogy képesek vagyunk megmondani egyes fajok kipusztulásának pontos időpontját, hiszen amikor meghalt az utolsó példány, akkor vele együtt elpusztult az a sok állat, aki előtte élt. A legtöbb faj kipusztulásának nincsen tanúja. Ha egy fajnak már csak pár száz tagja él, akkor az a kihalás szélén egyensúlyoz. Most éppen néhány ilyen fajjal foglalkozom. Közéjük tartozik a vad baktriai teve és a nomád Saiga-antilop, az Irán és Mongólia közötti sivatagos sztyeppék gyermeke. A kínai orvvadászok a szarva miatt ölik meg, amelyet megőrölve serkentőszerekbe kevernek. Tudod, miből jöttünk rá, hogy eltűnt a Saiga? Abból, hogy összegubancolódott a táplálkozási lánc. Hirtelen elterjedtek azok a növények, amelyeket korábban evett, meg az a tény, hogy fő ellensége, a vörös farkas elkezdte megtámadni a juhcsordákat. Csak jóval később fedeztek fel olyan Saiga-csordákat, amelyeknek legalább 40 állatból kellett volna állniuk, de csak alig hatan voltak. – Felsóhajtott. – De ebből elég. Tudni szeretném, hogy te mivel foglalkozol! Annyi mindenen mentél keresztül. Tényleg rendben vagy?

– Visszamegyek az egyetemre, hogy lediplomázzak. Ami pedig a háborút illeti, majd elmesélem neked.

Bruno háborúja jobban érdekelt, mint Vietnam. Az emberi faj mindent megtett azért, hogy kipusztuljon. Az állatok kiirtása csupán a főpróba volt. Ha egyszer elhittük, hogy az állatok csupán érzéketlen dolgok, eldobhatóak, értéktelenek, akkor már nem is volt olyan nehéz nekilátni az emberek kiirtásának.

Úton visszafelé, a chicagói repülőtérről befelé tartva eljöttünk a régi mészárszékék romjai mellett. Az előző nyáron lebontották őket, de a borús égen kavargó porfelhők árnyékában úgy tűnt, hogy a bontógépek, és a lánctalpasok csupán éppen most fejezték be a munkájukat. A föld szintjével tették egyelővé a hatalmas karámokat, a ketreceket, az ólakat és a vágóhidakat, ahol a hentesek bokáig gázoltak a kiontott vérben. A levegőben valósággal nyüzsögtek az ideérkező állatok szellemei. Az olyan emberek, mint amilyen a nagyanyám is volt, aki még egy zsúfolt parkban is azonnal észre tudott venni egy beteg verebet, alighanem rosszul lettek volna egy ilyen helyen. Még mindig érződött a kiontott vér, ködként lebegett a tó felett, bepárásította a kocsik ablakát, és elhomályosította a látóhatárt. Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok tőle.

– A tudomány töretlenül masíroz Vietnamban is – fejeztem be gúnyosan a történetemet, és lekászálódtam az ablakpárkányról. – Napalmmal bombázzák a falvakat, Bruno. Egész sávokat égetnek fel az őserdőből. Egy négyzetkilométeres területen szénné égetik az összes élőlényt.

Nem nézett rám, hanem kibámult az ablakon. Már gyerekkorában is elhallgatott, ha valami igazán felzaklatta. Végezetül megfogta a karomat, odahúzott magához, és átölelt.

A nappaliban Lena egyedül ült a kanapén. Elmélyülten tanulmányozta a georgetowni tanrendet.

Boldogan néztem rá. Ugyanakkor szomorú is voltam. Nem ez volt az első alkalom, hogy Moretti néni kijelentette, én is a család tagja vagyok. Úgy tűnt, azzal, hogy anyagilag kisegítettem Lénát, most már hivatalosan is a család tagjává váltam. Soha többé nem lehetek más a számára, mint rokon. Mindig is féltem attól, hogy ha megpróbálnék egy olyan viszonyt kialakítani vele, ami később nem bizonyul majd tartósnak, akkor azzal felégetném a család irányába vezető hidakat, és elveszíteném az ő, meg Bruno barátságát.

Az utolsó járattal mentem át Bostonba, este 10-kor. Miután elköszöntem mindenkitől, és megígértem Brúnónak, hogy meg fogom látogatni Philadelphiában, Lena kikísért az utcára. A ház előtt álltunk az erős szélben, és a broadwayi metró egy háztömbnyire dübörgött a pillérek tetején. Annyira gyönyörű volt ez a lány ebben a pillanatban! Nem akartam otthagyni. Bárcsak több időt tölthettünk volna együtt! Észrevettem az aranyláncot a nyakában. A díszen ott látszott a belevésett két betű. L. M. Lehet, hogy csak most csúszott ki a kabátja alól, de lehet, hogy eddig nem hordta.

A tekintetemet követve csendben elmosolyodott.

– Láttam, hogy tetszett anyám melltűje – szólalt meg. – Az apámtól kapta, aki azt mondta neki, hogy ne viselje, amíg apám meg nem halt. Azóta minden nap viseli.

Ez meglehetősen különös kérés volt egy olyan hidegfejű ember szájából, mint amilyen az apja volt.

– Miért kérte erre?

– Megkérdeztem, de anyám nem akart róla beszélni. Amikor 40 nappal apa halála után misét mondtunk érte, megkérdeztem az egyik tűzoltótól a csapatából. Ő mesélte el, hogy némelyik tűzoltó szalamandra-amulettet visel. Apám a tűzoltókabátjára tűzve viselte az amulettjét, amikor meghalt. A melltűt évekkel korábban ajándékozta anyámnak.

Lena megcsóválta a fejét.

– A mama már nincsen igazából velünk. Te is észrevetted. Tudom, hogy észrevetted.

– Nagyon sok megpróbáltatás érte.

– Tudom. De nekem akkor is a saját életemet kell élnem.

Megölelt, lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat.

– Örülök, hogy épségben értél haza, Xeno. És köszönet mindenért.

Felhajtottam a galléromat, és elindultam a metró felé. A szél az arcomba mart, amikor befordultam a sarkon. Belül üres voltam, de örültem, hogy távozhatok. Testileg és lelkileg egyaránt kimerültem. Moretti néninek igaza volt ebben. Rajtuk kívül sosem volt igazi családom. Hálaadás napján találkozni velük olyan volt, mintha hivatalosan is hazatértem volna. Ebben persze akadt jó is, meg rossz is. Úgy éreztem, hogy a semmiből jöttem, és a semmi felé tartok. A kettő között megrázó élmény volt olyan emberekkel találkozni, akik egész életem folyamán ismertek, és törődtek velem. Talán éppen ez volt az oka annak, hogy ez a látogatás, akárcsak a Mr. Hooddal és Evgéniával való találkozásom, olyan gyorsan eltávolodott tőlem. Mintha csak a régmúlt részei lettek volna. Az idő annyira rugalmassá vált, hogy akár egyetlen napot is teljes hónapnak érezhettem, és egy hónap elszaladhatott, mint egy óra. Nem tudtam, hogy mindezt brutális kimerültségem okozta, vagy a tudatalattim próbálta meg lezárni a háborús élményeimet.

Már a metrón ültem, amikor belém villant a felismerés, hogy életem során ez volt az első olyan alkalom, amikor egyetlen állattal, majommal, gyíkkal, papagájjal, de még egy kutyával vagy macskával sem találkoztam Morettiék otthonában.

Ami pedig a szalamandrát illeti, később megtanultam, hogy ez a szó görög nyelven tűzsárkányt jelent. Arisztotelész szerint nem árt neki a tűz. Plinius azt állította, hogy a szalamandra az egyetlen olyan állat, ami el akarja oltani a tüzeket. Ez volt az oka annak is hogy a Revesby Bestiáriumban úgy hívták, hogy „a tűzoltó”.

★

NATHALIE PIROS KENDŐT kötött a feje köré, akárcsak egy apacs harcos.

A haja időközben igencsak megnőtt. Az arcát három vérvörös csík díszítette – harci festék, mintha csak vörös madárszárnyak lettek volna. A lány háborúzott. Amerikai zászlót viselt kendőként. Tejüveg napszemüveg volt rajta. Bőrdzsekije alatt halálfejjel és lábszárcsontokkal díszített pólót hordott. Farmernadrágja fenekére számos foltot varrt: akadt ott sarló és kalapács, ökölbe szorított kéz, az atombomba gombafelhője, a kerek békejel, Edward Munch Sikolya. 24 órát töltöttem a városban, és ez alatt egyetlenegyszer sem láttam mosolyogni. Az alatt a harminc perc alatt sem, amit velem töltött az ágyban.

A kék metrón utaztunk, a kormányzati központ felé. A metrószerelvényeket megtöltötték a tüntetésre készülő emberek. A város tízezer fős tömegre számított, ám negyvenezren jöttek. Nathalie kis létszámú osztaga, a Trockista Munkás-Diák Szövetség a Faneuil Hall közelében gyülekezett. Én voltam az öt háborúellenes leszerelt veterán egyike, aki csatlakozott hozzájuk. Egy Smoltz nevű egykori szakaszvezető megtudta a nevemet Nathalie-től, és felhívott. A kitüntetéseimet kitűztem a farmerdzsekimre. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy viseltem őket. Az volt a terv, hogy a tüntetés után mindenki átvonul a hídon keresztül Cambridge-be, először az MIT-hez, aztán a Harwardra, hogy tiltakozzunk, amiért ezek az egyetemek részt vettek a hadügyminisztérium és a CIA kutatásaiban. A polgármester több száz rendőrt és nemzeti gárdistát mozgósított. Mindegyiken tüntetésoszlató védőfelszerelés volt, és könnygázzal, meg gumilövedékekkel is ellátták őket.

Amikor kiértünk a szabadba, és ránk zúdult a tömeg zaja – a kürtök, az éneklés, a rendőrautók szirénája –, Nathalie odafordult felém.

– Azt akarjuk, vagyis szeretném, ha megtennél valamit.

Nem akart mást, mint hogy a kitüntetéseimet odadobjam annak a bírósági épületnek a lépcsőjére, ahol a kormány éppen egy háborúellenes mozgalmi vezetőt készült elítélni, zendülés miatt.

Ránéztem.

– Erről miért nem szóltál korábban?

– Minél korábban?

– Mielőtt idejöttünk volna.

– Úgy érted, hogy nem teszed meg?

– Úgy értem, hogy szerettem volna kicsit gondolkodni a dolgon.

– Még ráérsz. – Az órájára pillantott. – Van még húsz, talán harminc percünk.

Ezt az irónia legcsekélyebb jele nélkül mondta.

Smoltz egy piros, fehér és kék színűre festett, lefüggönyözött ablakú mikrobusz mellett várt ránk. A függönyöket olyan amerikai zászlókból készítették, amelyeken halálfejek helyettesítették a csillagokat. Az alacsony, izmos férfi fejét mohawk frizura díszítette. A szemöldöke összenőtt az orra felett. Fél szemére bandzsított, így egy percig sem éreztem úgy, hogy igazából rám néz. Ujjatlan bőrmellényt és acél karkötőket viselt.

Kitüntetését, a bíbor szívet a mellényére tűzte.

Kézfogása kemény volt, mint a satu, és túl sokáig tartott.

– Megtiszteltetés a számomra, testvér – jelentette ki.

Bemutatott két másik veteránnak. Egyikük, egy mankóra támaszkodó, sovány fickó, Tomansky, géppuskás volt egy helikopteren: Bronzcsillaggal tüntették ki. A fekete bőrű, félfülű tengerészgyalogos azt mesélte, hogy a szakasza Dugónak nevezte el. „A Kang-folyó áradását egy sodródó fatörzsbe kapaszkodva úsztam meg” – magyarázta. Az ötödik veterán nem jött el.

– A portsmouthi buszon ül – folytatta Dugó, a magasba emelte a karját, és úgy csinált, mintha éppen belőtte volna magát. – A nővére majd gondját viseli.

Nathalie csoportja lassan gyülekezni kezdett körülöttünk. Vörös karszalagot viseltek. Egy hosszú kabátot és ejtőernyős sapkát hordó lány arcát, halálfejet ábrázoló álarc takarta el. Barátja, akinek még Nathalie-énál is hosszabb haja volt, meztelen mellére azt a feliratot festette, hogy UNCLE SAM. Kicsit arrébb két középkorú, öltönyös, flanelinges férfi állt. Feszült arckifejezéssel beszélgettek Nathalie-vel. Ők voltak az igazi trockisták, az Amerikai Kommunista Párt egyik leszakadt frakciójának szervezői. Ennél jobban az ember már nem mozdulhatott volna el bal felé a háborúellenes mozgalom keretein belül, meglepődtem, hogy Nathalie ilyen gyorsan eljutott közéjük. Alig egy évvel korábban sokkal szívesebben töltötte egész napját az ágyban, imádott vízipipát szívni és ősi térképeket nézegetni. Amikor rákérdeztem erre, ingerültté vált, és azt állította, hogy mindig is határozott politikai nézeteket képviselt.

Ekkor azonban valószínűleg eszébe jutott, hogy kihez is beszél éppen, ezért még gyorsan hozzátette, hogy a nővére halála ébresztette rá a brutális valóságra. Ezután viszont ismét áradni kezdett belőle a bolsi halandzsa, az a duma, amivel egész nap kábított: – Egyedül a politikai akciónak van tartós hatása!

Körülöttünk folyamatosan tartott az akció. Az összetákolt emelvényen álló szónokok kétperces beszédekkel bombázták a tömeget. Egy teherautó platójáról zenészek szórakoztatták improvizációjukkal a fiatalokat, majd megjelentek a csengettyűiket rázó krisnások is. Feldübörögtek a „béke motorosainak” erős gépei. Néhány teológushallgató 44 ezer vérvörös léggömböt engedett a magasba, a ragyogóan kék ég felé. Pontosan ennyi amerikai katonát öltek meg Vietnamban. A rendőrök kivételével mindenki követte a léggömbök útját. Ők leengedett arcvédővel, gumibotjaikat markolva meredtek a tömegre. A nemzeti gárdisták az oldalsó utcákban sorakoztak fel, készen álltak arra, hogy lerohanják a teret. Úttorlaszok épültek. Ösztönösen körülpillantottam és megnéztem, hogy merrefelé tudnánk lelépni, ha elfajulnak a dolgok. Nem találtam kiutat.

Az egyik úttorlasz túlsó oldaláról rosszindulattól fröcsögő ellentüntetők gyalázták a tömeget: „Amerika – vagy megszoksz, vagy megszöksz!” Ezek a konzervatív, háborúpárti egyetemisták persze saját maguk nem akartak harcba menni. Ifjú Szabad Amerikaiak, így nevezték magukat. Már az egyetemen is gyűlöltem őket, és mára a gyűlöletem még jobban elmélyült.

Nathalie bukkant fel mellettem.

– Szóval?

– Nem – jelentettem ki.

– Nem teszed meg?

Megráztam a fejem.

– Mi a fasz van veled, Xeno? Hiszen te magad mondtad, hogy gyűlölöd a háborút.

– Gyűlölöm is.

– És hogy azok a kitüntetések kibaszott szart sem jelentenek számodra!

– És nem is jelentenek.

– Hát akkor?

Még mindig látni lehetett a léggömböket. A szél a folyó irányába sodorta őket. Murphy jutott az eszembe. Az erdőben heverő, darabokra szakított teste.

– Ez nem olyan egyszerű.

– Jézus!

– A válaszom az, hogy nem. Tüntetni fogok, énekelni fogok, de azt nem.

A lány megfordult és visszatért a zakós férfiakhoz. Egy fekete szakállás nagyjából korombeli zömök fickó is csatlakozott hozzájuk. Favágóinget és katonai bakancsot viselt. A savanyú képű, csapott vállú alak mintha iszonyatos súlyt viselt volna a hátán. Nathalie lázasan magyarázott valamit a három férfinek. Felém pillantottak és a szakállas fickó savanyú képét eltorzította a harag. Ezután hátat fordított nekem és Nathalie ugyanezt tette.

Ebben a pillanatban ott kellett volna hagynom őket. Nem a tüntetést, de Nathalie bandáját, meg a haverjait. Részt akartam venni a tüntetésen, hogy hangot adhassak annak, milyen mérges vagyok a háború miatt. Nem tudtam, hogy vajon mit akarhatott volna Murphy és a többi elesett bajtársam, hogy mégis mit tegyek a kitüntetéseimmel. Nem is érdekelt, de bármit is tegyek, azt a saját döntésem alapján fogom megtenni. Lehet, hogy éppen ez lett volna a nagy alkalom arra, hogy lemossam magamról a Főnix-hadművelet szennyét, ott és akkor azonban ezt másként láttam. Csak rám tartozott, hogy szégyenkeztem a kitüntetések miatt. Nem fogok a nagy nyilvánosság előtt megküzdeni a démonjaimmal. A többi veterán persze úgy szabadul meg a múlt árnyaitól, ahogy az jólesik neki.

Nathalie szakállas cimborája mászott fel a szónoki pultra. Rikító hangon, szélesen gesztikuláltan kezdett beszélni: – Tannen vagyok! – kiabálta.

A keresztnevét nem mondta meg. Maró gúnnyal támadni kezdte a katonák fölött ítélkező bírót, majd bemutatta a többi veteránt is, akik egymás után odamentek a bíróság lépcsőjéhez és az ajtó elé dobták a kitüntetéseiket. Tomansky lassan és komolyan haladt a mankójával, Cork és Smoltz pedig a magasba emelte ökölbe szorított kezét.

Néhány további beszéd után a tömeg a Memorial Bridge hídon keresztül átvonult Cambridge-be. Lemaradtam és a Béke Doktorainak nevezett csoport mellett haladtam. Az MIT területére érve több száz diák vált ki a tömegből és körbevették a fizikai kutatólaboratóriumokat. Az egyetemisták betörték az ablakokat és festékkel dobálták meg az épületet, miközben azt énekelték, hogy „MIT, CIA, hány halott gyerek lett ma a hollóké?” A rendőrök mozgásba lendültek, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy az egyetemisták szét fognak szóródni. A békés megoldás lehetősége egy pillanatig még lebegett, aztán buborékként semmivé foszlott. A rendőrök megrohanták az épületet.

Néhány tüntető még kitartott és hangosan üvöltve támogatásukról biztosították a zavargókat, ám a legtöbben sietve elindultunk a Central Square irányába. A hátunk mögül jól hallatszottak a rendőrség sípjai és szirénái. A sugárúton szállingózó könnygázfelhők miatt égni kezdett a szemünk.

A Harvard téren a zsaruk már vártak minket. Teljesen megvadultak attól, ami az MIT körül történt. Átlátszó műanyag pajzsaik mögé bújva bekerítették a teret. A Brattle utca irányából megjelentek az erősítés menetoszlopai. Egy hangszóróból felüvöltő hang megparancsolta, hogy azonnal oszoljunk. Egészen addig a tömeg idegesnek látszott, de senki sem félt. Most kitört a pánik. A középen állók megpróbáltak valahogy eljutni a tömeg szélére. A tüntetés egyik szervezője, kezében a hatósági engedéllyel a rendőrkapitány elé járult. A kapitány a földhöz vágta az engedélyt, a szervező pedig szidalmazni kezdte a rendőrt.

Ami ezután történt, azt az újságok lázongásnak nevezték. Onnan nézve viszont, ahol én álltam, úgy tűnt, hogy a rendőrök megvesztek. Gumibotjukat magasba emelve megrohanták a tömeget. Az emberek minden irányba menekültek. Megverték és összerugdalták őket, néhányukat összetaposták. A legtöbben elözönlötték a Harvard Yardot, vagy sikoltozva berohantak az NTA állomásra. Én bekanyarodtam a Plympton utcára. Láttam, ahogy a hajánál fogva vonszolnak egy lányt. Egy mankós férfit, és egy vérző arcú nőt nekicsaptak a falnak. Ekkor megpillantottam Nathalie-t. Egy hatalmas termetű rendőr beszorította egy bérház alagsorának lépcsőjére. Meglendítette a kezét, hogy fejbe vágja a lányt, és Nathalie éppen csak, hogy el tudta kerülni a gumibotot. Egészen az utolsó pillanatig nem is vette észre, hogy a zsaru mögé kerültem, a fickó pedig nem is tudott rólam. Meglöktem és ő fejjel előre lezuhant a lépcsőn. Óriási csörömpölés támadt, ahogy lefejelte és felborította a szemétkukákat. Megragadtam Nathalie kezét és anélkül, hogy hátrapillantottunk volna, elmenekültünk. Végigrohantunk a Mount Auburn utcán, keresztül egy sikátoron, átszeltünk egy parkolóhelyet, és elértük a folyót. Itt egy salakos ösvényen szaladtunk, míg végül egy régi csónakház mellett megállva próbáltuk meg visszanyerni a lélegzetünket.

– Köszönöm! – lihegte Nathalie és nekitámaszkodott egy fának.

Harci színei elmosódtak, homlokpántja lecsúszott a nyakára.

– Jól vagy?

A lány bólintott.

– Nem hittem a szememnek, amikor felbukkantál. Gyorsan döntöttél.

– Nem gondolkoztam. Az a szerencse, hogy nem látott meg egy másik zsaru.

– Micsoda disznó volt! Mind disznók.

Az jutott az eszembe, hogy a zsaru talán eltörte a kezét vagy a lábát.

– Lehet, hogy kitörte a nyakát – folytatta Nathalie a gondolataimat. – Nagyon is megérdemelné.

Ránéztem.

– Akkor viszont kaphatnék egy újabb kitüntetést, a trockista cimboráidtól.

– Téged nem rázott meg különösebben a dolog.

– Valóban nem.

Visszarakta a helyére a fejpántját.

– A háborúban tanultad az ilyesmit?

– A milyesmit? – kérdeztem, pedig jól tudtam, hogy miről beszél.

– Hogy elintézd az embereket. Hogy harcolj.

– Azért intéztem el, mert bántani akart téged. El kellene tűnnünk Cambridge-ből. Hazamész?

Megcsóválta a fejét.

– Azt terveztük, hogy a tüntetés után kocsival kimegyünk a Walden-tóhoz, és gyertyafényes őrséget tartunk.

– Gondolod, hogy ezután még kimegy valaki?

Kicsit elkomorodott.

– Mindenki kimegy, aki csak tud. Eljössz velem?

Meglepődtem.

– Inkább nem.

– Ne már!

– Azért, mert megmentettelek?

A lány megragadta a kezemet.

– Azért, mert azt akarom, hogy gyere.

Aznap reggel az ágyban elfordultunk egymástól. Nathalie összegömbölyödve a falhoz bújt, én pedig kifele bámultam az ablakon. Láttam a barna bérházak keskeny tömbjeit, a parkoló kocsikat, a csenevész fókát. Úgy éreztem, hogy egy örökkévalóság után tértem vissza. Az egész város kisebbnek, idegennek és élettelennek tűnt. Mintha csak egy makettet bámultam volna. Nathalie lakásában csupán kevés bútor akadt. Olcsó függönyök, sehol egy szőnyeg. A hűtőszekrényben sovány tej, kukoricapehely és fémdobozban kávé. Miután csendben felöltöztünk, ettünk egy kis kukoricapelyhet.

Most, amikor visszafele sétáltunk a hídon, a karomat a vállára tettem. Azzal, hogy megmentettem a rendőrtől, közelebb kerültünk egymáshoz, mint amikor szeretkeztünk, de csak a felszínen, és nem sokáig.

Az egyes országúton haladtunk északra a lány öreg Saabjában. Leszállt az alkonyat. Az elszigetelt elővárosi háztömbök között egyre sűrűbb lett az erdő. Ahogy mindig is, Nathalie most is agresszíven vezetett. Oda-vissza cikázott a sávok között, és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Útközben végig hallgattunk. Amikor már majdnem odaértünk, hirtelen felém fordult.

– Nem tudom, hogy miért nem akartad eldobni az érdemrendjeidet, de nagyon sajnálom, hogy váratlanul rád támadtam ezzel az ötlettel.

– Felejtsük el.

Habozni látszott.

– És most már eldobnád őket? Azután, ami most történt.

– Pontosan azt tenném, amit az előbb is tettem.

A szivargyújtó segítségével rágyújtottam egy cigarettára.

– Csak rám tartozik, hogy mit csinálok a jelvényekkel. Nincs köze a politikához. A saját magam módján kell megbirkóznom velük.

Egy kanyargós út vezetett a Lynn erdőn keresztül a Walden-tóhoz. A parkolóban álló néhány kocsi között megpillantottam Smoltz járgányát is. Sem őt, sem Nathalie többi elvtársát sem tartoztatták le. Néhány tucatnyi ember ténfergett a piknikezésre kijelölt területen. A vörösfenyő gerendákból összeácsolt asztalon néhány gyertya égett, de senki sem állt őrséget. Körbeadták a füves cigarettákat és néhány üveg bort. Cork egyedül ült, és lassú kortyokat ivott egy üvegből. A koponyaálarcos lány a barátjával veszekedett, akinek bedagadt és megfeketedett az egyik szeme. A lány viharkabátját valaki másnak a vére mocskolta be. Tannent Thoreau szobra mellett vették körül a rajongói. Az emberek hangosan és izgatottan vitatkoztak, mégis Tannen sipító hangját lehetett a legjobban hallani.

Észrevett minket, de nem viszonozta Nathalie köszönését.

A lány szóba elegyedett egy Deirdre nevű, rejtélyes asszonnyal. Deirdre a kezében tartott hordozható magnetofon segítségével folyamatosan beszámolt a lázongás eseményeiről. Később lejegyezte a hangfelvételt és megjelentette a szöveget a Boston Phoenixben.

Magányosan sétálni indultam. Besötétedett, és hideg szél támadt. Ismerős illatokat éreztem. A termőföld, a zöld növények és a nyersfa szagát. Úgy tűnt azonban, hogy mindez, akárcsak Boston hangjai és fényei, már csupán a régmúlt emlékei.

Felmásztam a piknikezők mögötti domboldalra. A fák között állva nézni kezdtem a tavat. A víz ezüstösen ragyogott a holdfényben. Egy bagoly árnyéka siklott el a felszín fölött. A szemközti part mentén fejre állított fenyőfák tükörképe látszott a vízen. Néhány perccel később valaki felbukkant a hátam mögött. A száraz levelek hangosan recsegtek a talpam alatt.

Tannen volt az.

– Semmi keresnivalód nincs itt – szólított meg és elémállt.

Némán néztem.

– Hallod, amit mondok?

Hirtelen megmozdult és piszkálni kezdte a kitüntetéseimet.

– Hány embert öltél meg ezekért?

Félrelöktem a kezét.

– Hányszor gyilkoltál? – kiabálta.

Éreztem, hogy elönt a forróság.

– A kurva anyád!

– Tűnj el innen! – üvöltötte és mellbelökött.

Megragadtam a dzsekije gallérját és nekinyomtam egy fának.

– Engedj el! – jajdult fel.

Az alkaromat a torkának szorítottam.

– Tudni akarod, hogy hányat? Ezreket. Tízezreket! Ha még egyszer hozzám érsz, megöllek.

Elvörösödött és valósággal kigúvadt a szeme.

– Hagyd abba! – sikított fel Nathalie, miközben felfelé rohant a domboldalon.

Közvetlenül mögötte Smoltz futott és mindent rögzítve Deirdre is jött.

Eleresztettem Tannent, aki hörögve megtántorodott.

– Vadállat vagy! – sziszegte Nathalie összeszorított foggal. – Egy állatot csináltak belőled!

A szemébe néztem.

– Így igaz – feleltem, aztán elmentem mellette, otthagytam mindannyiukat, és a domboldalon keresztül besétáltam az erdőbe. Néhány perc múlva elnyelte a sötétség a hangjukat.

Egyre csak mentem, be az erdő sűrűjébe. Kikerültem a hulladékkal teli szakadékokat. Átkeltem egy sekély patakon, amelynek partján számos állat, mosómedvék, egy róka és egy hiúz nyomát is felfedeztem a sárban. Mind idejártak inni.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, vagy, hogy milyen messzire jutottam. Végül egy hatalmas fenyőfa alatt álltam meg pihenni. A Hold lángra lobbantotta az égen úszó felhőket. Elhalt a szél és már csak saját lélegzésemet hallottam. Eszembe jutott, ahogy gyermekkoromban, az ágyban fekve hallgattam a lélegzésemet és úgy éreztem, hogy ez minden, amim csak van. Mintha csak a testem kiosont volna erről a világról és csupán a szellememet hagyta volna maga után. Lehet, hogy azért, hogy csatlakozhassak azokhoz az állatszellemekhez, amelyek a nagyanyám szerint a lakásunkban éltek. Úgy szerettem volna, ha ez az érzés sohasem múlik el, ha súlytalan és láthatatlan maradhattam volna, ha nem kellett volna félnem és szégyenkeznem.

Évekkel később megtudtam, hogy a szeminol indiánok az újszülöttet az anya arca fölé tartják, ha a gyermek születése a nő életébe került. Az újszülött így magába fogadja anyja utolsó lélegzetvételével eltávozó szellemét, amelyik majd belülről fog vigyázni rá. A Hawaii szigetcsoport egyik szigetén, Niihaun egy különös madár, a makuahine ‘uhane repült elő az asszony szájából, ha az anya ilyen körülmények között vesztette életét. A madár neve azt jelentette, hogy az anya szelleme. Egy fára telepedett, és bátorságot adva onnan nézte az újszülöttet. Azt reméltem, hogy talán éppen egy ilyen madár árnyéka jelent meg az anyám fényképén, és bár sohasem pillantottam meg ezt a madarat, nem adtam fel a reményt, hogy vigyáz rám.

A Hold egyre magasabbra emelkedett. Csillagok borították be az eget. Hallottam a baglyok huhogását, meg a hollók élesebb rikoltását. Levettem mellemről a kitüntetéseimet és a szalagjuknál fogva felakasztottam őket egy fenyőágra. Az Ezüst Csillag és a Bíbor Szív pörögni kezdett a szellőben. Ezután elindultam a fák között látható tisztás irányába.

Rengeteg holló élt ebben az erdőben. Tudtam, hogy a hollók és a varjak csillogó tárgyakkal rakják tele a fészküket, és hogy az Özönvíz negyvenedik napján Noénak egy hollóra esett a választása. Ő volt az első madár, amit útjára bocsátott a bárkáról, hogy szárazföldet keressen. Noé nemsokára elengedett egy galambot is, ami első alkalommal csőrében egy olajfa ágával tért vissza. Amikor pedig másodszor is útjára engedték, már vissza sem jött, biztos jelét adva ezzel annak, hogy a föld kiszáradt.

A holló sorsáról semmit sem tudunk. Homály fedi azt, hogy mi történt vele. Számomra azonban egyértelmű, hogy mi történt: a holló addig repült, amíg csak bírta és azután vízbefulladt.