Családi vállalkozás

Mr. Elliot jött be. Egyedül. Elegáns tweedöltönyt viselt csokornyakkendővel. Mosolygott. Vidáman intett a fiúnak, amikor belépett, aztán a háta mögé tette a kezét, és magas, szikár alakja kissé előredőlt, mintha erős szembeszélben lépkedne.

– Hát itt vagy, Will ‒ szólalt meg.

A fiú nem tudta, mit feleljen.

– Míg el nem felejtem, nagyon köszönöm a kitűnő javaslatot, hogy foglalkoztassuk Ajay barátodat. Még egy ilyen értelmes fiatalembert! Óriási segítség lesz neked a papírok rendezgetésében.

Will meglepetten nézte. Ez most őrült vagy szenilis? Vagy csak véletlenül tévedt ide?

Elliotnak fel sem tűnt, hogy a fiú nem felel neki, vagy csak nem zavartatta magát. Odaballagott az asztalhoz, elvette róla a régi faládikót, és közelebb tette Willhez.

– Ez már korábban is felkeltette az érdeklődésedet, Will úrfi ‒ nyitotta ki a dobozt. ‒ Gyere, nézd csak meg!

Will közelebb lépett. A régi asztrolábium volt az. Elliot felvette a bársonybélésről, és úgy tartotta, hogy mindketten megcsodálhassák a díszes kerekeket, lemezeket és karokat. A szerkezet mélyén halkan zümmögött az energia. Minden alkatrész egymással harmóniában vibrált.

– Parancsolj ‒ gesztikulált Elliot. ‒ Nyugodtan megfoghatod! Nem bánt.

Ez nagyon fura.

Most is az a rejtélyes erő húzta az asztrolábiumhoz, amit a kastély alagsorában már tapasztalt egyszer. Ujjával megérintette a kellemesen hűvös rezet. Jó érzés volt. Nagyon jó. Végigsimította az eszköz viharvert külső rétegét.

– Fogd meg ‒ nyújtotta oda neki Elliot. ‒ Mindkét kezeddel! Majd ráérzel.

Will engedelmeskedett. Abban a pillanatban minden aggodalma és félelme elszállt. Ez meg hogy lehet? Ez a régi, kifürkészhetetlen és idegen szerszám valahogy önbizalommal és békével töltötte el. Nem is értette az egészet.

Mégis erőt vett magán, és ellenállt ‒ visszatette az asztrolábiumot a dobozába, de azonnal megbánta ezt a lépést. Újra fogni akarta, újra érezni akarta azt az érzést.

– Neked adom, Will úrfi ‒ mondta Elliot kedvesen, és közelebb tolta hozzá a dobozt. ‒ Ajándék tőlem neked. Jutalmul a jó munkáért, amit az archívum rendezésében végeztél.

– De még be sem fejeztem ‒ közölte Will. Más ellenvetés nem jutott eszébe.

– Ne aggódj! Gyanítom, hogy Ajay úrfival egykettőre végeztek.

Ideje feljegyezni a saját szabályaimat, gondolta a fiú.

Will szabályai az élethez

#1: AJÁNDÉK EGY VADIDEGENTŐL? NA, NE!

Kezét a fedélre helyezte, és hihetetlen önfegyelemmel lecsukta.

– Nem is tudom, mit mondjak ‒ nyögte ki, és ellépett az asztal mellől.

– Ez egészen természetes ‒ mosolygott jóindulatúan Elliot. ‒ Bizony mind így éreztünk a magunk idejében.

– Azt hittem, Haxley fog idejönni hozzám ‒ folytatta Will, és nagy nehezen elfordította a tekintetét a dobozról.

– Ó, igen ‒ felelte Elliot, aki szemmel láthatóan jól mulatott rajta. ‒ Teljesen érthető, miért jutottál erre a következtetésre.

– De nem ő az. Hanem maga. Maga a főnök. Maga az idős úr.

Elliot szerényen megvonta a vállát, és mosolygott. Nyugodt volt, nem feszélyezte semmi.

– Mondja meg, minek vagyok itt! Mit akar tőlem?

– Nem egészen az a kérdés, hogy én mit akarok tőled, Will. Az a kérdés, mit akarok neked. Sétálunk egyet?

A fiú bólintott, és követte a férfit az előtérbe. Elliot egy kézmozdulattal jelezte, hogy forduljon balra, és elindultak egy világos folyosón. Will menet közben látta a szigetet és a kastély más részeit. Erősen sütött a nap, a krémszínű márvány fényben fürdött. A napsugarak mintha súlyos terhet viseltek volna.

– Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok ‒ mondta Elliot. Előreszegezte a tekintetét. ‒ Bocsánatkéréssel tartozom, őszintén így gondolom, ez nem is kérdés, mert hibák csúsztak az ítéleteimbe, és ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

– Hallgatom.

– Például a néhai Lyle Ogilvy. Nem érdemelted meg azt, ahogy Lyle kezdettől fogva bánt veled. Beszéltünk vele, fejmosást kapott, többször figyelmeztettük. Súlyosan labilis fiatalember volt. Az ember mindig bízik benne, hogy az eltévedt lelkeket visszavezetheti a fénybe, ígéretes volt, de sajnos az ő esetében erre nem nyílt lehetőség.

– Mi volt az, amit nem kellett volna megtennie? ‒ érdeklődött Will.

Elliot felvezette egy márvány csigalépcsőn. Visszhangoztak a lépteik.

– Nem kellett volna megpróbálnia megölni téged ‒ közölte egyszerűen a férfi. ‒ Az ég szerelmére, dehogy! Pusztán felügyeleti feladattal bíztuk meg. Kifejezetten megtiltottuk neki, hogy erőszakot alkalmazzon veled szemben, nem is egyszer. Sosem kapott rá engedélyt, hogy bármilyen módon rád támadjon, éppen ellenkezőleg. De a Lyle-ért felelős munkatárs sajnálatos módon rosszul ítélte meg Lyle elmezavarának komolyságát.

– Mármint Mr. Hobbes?

– Pontosan, Will ‒ bólintott elégedetten Elliot. ‒ Tökéletesen jól érted a helyzetet. Nem mintha eddig kételkedtem volna benne, hogy vág az eszed, mint a borotva.

– Nem csak Lyle tört az életemre ‒ mondta a fiú. ‒ Még ide sem értem, amikor már üldözőbe vettek otthon, aztán megtámadták a repülőgépemet is.

– Végtelenül sajnálatos. Hogyan magyarázzam meg? ‒ Elliot felemelte a fejét, kereste a szavakat. ‒ Ebben a vállalkozásban üzlettársakkal dolgozunk együtt, Will. Úgy is mondhatnánk, alvállalkozókkal. Kiszámíthatatlanok, és nem teljesen irányíthatjuk őket.

– Mert nem emberek ‒ bólintott a fiú.

Elliot megdöbbent. Valószínűleg nem számított rá, hogy Will ilyen sokat tud.

A Másik Csapat. Ezek szerint Dave-nek igaza volt. Es ha ebben igaza volt, talán semmiben sem tévedett.

– Ezek szerint az „alvállalkozóknak” sem volt feladatuk, hogy megpróbáljanak megölni?

– Dehogy volt! És amint megérkeztél, azonnal tettünk róla, hogy ezt ők is megértsék, elhiheted nekem.

– Minek vagyok itt?

Felértek a lépcső tetejére. Elliot feltartott kézzel kérte Will türelmét.

– Egy percen belül kifejtem, de előtte hadd mondjak valamit, és remélem, elfogadod, elhiszed nekem. Mert ide tartozol.

A férfi egy ajtó kilincsére tette a kezét.

– Annyi minden történt, Will, mire felismertük, mennyire különleges vagy. Tudod, szükségünk volt az apádra. Ezért kerestünk téged és a családodat. Kétségbeesetten kerestük őt, bármit megtettünk volna, csak hogy visszajöjjön.

– Egész életemben keresték ‒ mondta Will.

– Valóban.

– Mert anyámmal együtt elszöktek, még a születésem előtt.

– Sajnos, igen.

– Miért volt rá szükségük?

– A munkája miatt, természetesen ‒ felelte Elliot, majd kinyitotta az ajtót.

Egy tágas tetőkertben találták magukat, egy meglepően nagy kertben, ami annak a folyosónak a tetején terült el, ahonnan jöttek. A két torony között, magasan a sziget felett volt ez a derűs oázis ‒ árnyékot adó fák, egzotikus virágok, bambusznád, pázsit. Szokatlanul szép volt, élettel teli. Egy kis tó vágta ketté a kertet, amely fölött finoman megmunkált fémhíd ívelt át. Színes énekesmadarak ugráltak ágról ágra, vidám trilláik gyönyörűen kiegészítették a szellőt, ami enyhítette a nyári hőséget. Szobrok is helyet kaptak a kertben. Óriási Buddha-fejek, vagy egy tucat ősi kultúra istenei. Elliot a sima kövekkel kirakott ösvényen lépkedett.

– Apád nagyon büszke és rendkívül makacs férfi ‒ mondta. ‒ Úgy gondoltuk, azzal győzhetjük meg, hogy térjen vissza, ha idehozunk téged.

– Vagyis megzsarolták ‒ pontosított Will.

Elliot megértően mosolygott.

– Idővel majd meglátod, hogy léteznek kevésbé kemény nézőpontok is. Értelmezd, ahogy akarod, mindenesetre kiderült, hogy apád hajlandó dolgozni, amennyiben téged biztonságban tud.

Will lenyelte a mérgét, mielőtt felelt.

– Akkor miért szökött meg? Milyen munkáról van szó?

– Tudod, milyen jellegű munkát végzett apád, ugye, Will? ‒ csodálkozott Elliot.

– Sosem beszélt róla. Csak azt tudom, hogy a genetikai kutatáshoz kapcsolódik.

– Nem arról a jelentéktelen heréről beszélek, akinek tizenhat éven át kiadta magát! ‒ csattant fel a férfi. ‒ Hanem arról, aki azelőtt volt. Szerintem tudod, mire gondolok.

Will fölé tornyosult. Csípőre tett kézzel, erőszakosan mosolygott.

– Hugh Greenwood volt a neve ‒ mondta mogorván a fiú. ‒ Itt tanított.

– Hugh Greenwood a generációjának legnagyobb tudósa, Will ‒ közölte Elliot felemelt mutatóujjal. ‒ Kicsit csalódott is vagyok, hogy ezt nem értékeled kellőképpen. Formabontó törekvései tették lehetővé azt, amit csinálunk. Az egészet.

Will átgondoltan felelt.

– A próféciát.

– Pontosan, ahogy mondod ‒ bólintott elégedetten a férfi. ‒ Senki sem vitatja Abelson eredeti ötletének zsenialitását, de a módszerei fatális tévedések voltak, kezdettől fogva magukban hordozták a katasztrófát. Ez cáfolhatatlan. A legnagyobb elmék évtizedeken át keményen dolgoztak, de eredménytelenül. Hosszú éveket és rengeteg energiát pazaroltak el. Aztán, képzeld csak, kiderült, hogy Hugh, és csakis Hugh rendelkezik azzal a látásmóddal, azzal a tudásanyaggal, a gondolatoknak azzal a szintézisével, ami lehetővé teszi a várva várt áttörést.

Will ereiben meghűlt a vér.

– Azt állítja, hogy apa önszántából segített?

Elliot meglepetésében felnevetett.

– Ne aggódj, Will! Apád becsületén nem esett folt. Hugh mindössze a kutatásban működött közre, ahhoz van tehetsége. Mindig is az elméletért élt. Fogalma sem volt arról, mire használjuk fel az eredményeit.

– Ezért szökött el ‒ könnyebbült meg Will. ‒ Mert rájött.

– Talán ‒ Elliot lehajtotta a fejét. ‒ De úgy is fogalmazhatunk, nem volt elég bátorsága, hogy az ötleteit végigvigye logikus és lehető leghasznosabb következményükig. Ha valakinek olyan tehetsége van, ami jobbá teheti az egész emberiség életét, van-e joga nem élni vele?

Egy padhoz értek, a tó túloldalán. Will leült, mert olyan súly nehezedett a szívére, amitől mozdulni sem tudott. Igyekezett összeegyeztetni a most hallottakat mindazzal, amit eddig is tudott.

– Nézz körül, Will! ‒ tárta szét a karját Elliot. ‒ Ebben a kertben minden egyes fajt az ember keze tökéletesített, nem pedig Istené. Mindegyik apád látásmódjának haszonélvezőjeként lett a lehető legösszetettebb élőlény.

A karjánál fogva felhúzta a fiút, és egy széles ablakhoz vezette, a kert másik végébe, amit belülről redőny sötétített el. Az iskola címerét faragták a párkány fölé, a kőbe. Elliot a kép alatti tekercs szavaira mutatott.

– Olvasd fel!

– A tudás az út, a bölcsesség a cél.

– Bölcsesség ‒ markolta meg Will karját a férfi. ‒ Amit az emberiség előnyére és jobbá tételére kell használni. Ez a küldetésünk, mindig is ez volt. Ezért volt szükség arra, hogy apád visszatérjen, történjék bármi, és befejezze, tökéletesítse a munkáját.

– Miért?

– Mert kifutunk az időből! Az emberi faj mint szabályozatlan kísérlet lefutott. Vége van, Will. Csúnyán elbukott. ‒ A kastély felé intett. ‒ Láttad a bizonyítékot. Mindenütt látható. Tiszta tekintettel, objektíven szemléld! Szerencsétlen világunkat kifosztottuk, feléltük, mert parazita, kapzsi, egoista ragadozók vagyunk, és ámokfutásunknak hála a kihalás szélére kerültünk, ránk virradt a pusztulás hajnala.

– Nem minden ember ilyen ‒ tiltakozott Will.

– Az emberek olyanok, mint a vezetőik, és csak egy magasabb emberi lény vezethet ki minket a magunk okozta sötétségből, aki elég erős, okos és felvilágosult. Ezt az embert alkotjuk meg, de ezzel még nincs vége. Formálnunk kell, fel kell készítenünk, meg kell tanítanunk, hogyan mentse meg a világot és a benne élő fajokat az önmegsemmisítéstől.

Willt megrémítette az öreg szenvedélyes buzgalma, a szeme túlzott csillogása.

– És ettől mindjárt jó, amit művelnek? Ez legitimálja, hogy a halálunkat akaró démonokkal cimborálnak?

– Neked meg ki tömte tele a fejedet ezekkel a zagyvaságokkal? ‒ szűkítette össze a szemét Elliot. ‒ Valami vén bolond, a Hierarchia embere?

Will nem mutatta meglepetését, és nem felelt.

– Nem, nem, ők nagyon veszélyesek, Will. Nem szabad rájuk hallgatni ‒ ingatta a fejét a férfi. Halkan és nyíltan beszélt. ‒ Már nincs szükségünk azokra az álszent bébiszitterekre, nagyon régóta nincs. Mit mondtak neked? Azt, hogy ők a felelősek a világ jóllétéért, igaz? Ha azt hiszed, alkalmasak erre a feladatra, nézd csak meg, milyen helyzetbe kerültünk miattuk! Ők tehetnek erről a sötétségről!

– Éppen fordítva van ‒ mondta Will. ‒ A Másik Csapat el akar pusztítani minket, és maguk segítenek nekik…

– Nem, fiam, hallgass ide! A saját sorsunk kovácsai vagyunk, túl sok minden forog kockán, ezért bárkivel szövetségre kell lépnünk, akivel csak jónak látjuk. Talán nem állíthatom, hogy jó hatással vannak ránk, de a kezünkben tartjuk a dolgokat.

– Gondolja maga ‒ vágott vissza a fiú. ‒ Mennyit tud erről az iskola?

– Az iskola? Semmit ‒ intette le a férfi. ‒ Minek terhelnénk őket? Ez családi vállalkozás. Ők dolgoznak nekünk, és nem fordítva.

Ez őrült, gondolta Will. Az lenne a legjobb, ha fognám és lehajítanám a tetőről.

– Hát nem tudod, miért vagy olyan fontos nekünk, Will? Te vagy az élő bizonyíték. Az, hogy ilyen különleges vagy, az a biztosíték rá, hogy sikerülhet…

– Hogy mondhat ilyet?

Elliot közelebb lépett, szinte suttogott. Olyan puha volt a hangja, mintha esti mesét olvasna.

– Mert ha te mellénk állsz, Will, és apád folytatja a munkáját, minden egyensúlyban lesz. A prófécia valóra vált. Ez pedig azt jelenti, hogy többet senkinek sem kell szenvednie.

– És a barátaim?

– Mindegyikük biztonságban van. Szeretném, ha elmondanád nekik, amit én mondtam neked. Mondd meg nekik, hogy rájöttél, milyen nagyot tévedtél velünk kapcsolatban! Mert szeretnénk, hogy ők is boldoguljanak, akárcsak te.

Will nem felelt, csak bámult rá. Megbénította a gondolat, hogy más kiút is van. Nem kell többé harcolni és küszködni. A családját és a barátait is megmentheti. Aggódjon valaki más amiatt, hogy kinek a kezében van a hatalom!

– Megkönnyítsem a dolgodat? ‒ kérdezte kedvesen Elliot. ‒ Tudom, milyen nehéz átlépni ezt a küszöböt. Engedd meg, hogy segítsek!

A férfi bekopogott a vastag üvegen. Elhúzódott a függöny, így beláttak a szobába.

Az a műtő volt, amit Hobbes monitorán látott, ahol lekötözték Brooke-ot. Minden lámpa égett, de valaki más feküdt az asztalon.

Elise. Nem volt magánál, valószínűleg elkábították. Feje teljesen hátracsuklott. Előkészítették a műtéthez. A vonalakból ítélve, amiket a nyakára rajzoltak, a hangját akarták tönkretenni.

De volt még más is.

Egyetlen orvos volt a helyiségben. A lány fölé hajolt, kezében volt a szike. Levette a maszkját, és az ablak felé, Will felé fordult. Nem reagált, mintha nem látna semmit. Hobbes állt mellette, és pisztolyt tartott a fejéhez. A szemüveges orvos sápadt és vékony volt, kicsire nyírt szakállt viselt. Rövidebb és őszebb volt a haja, mint ahogy Will emlékeiben élt. Ezt a férfit egész életében Jordan Westként ismerte.

Will apja volt, Hugh Greenwood.

Will dörömbölt az üvegen, és az apja nevét ordította. Hugh nem reagált.

– Csak te látod őt, ő téged nem, és nem is hall ‒ világosította fel Elliot. ‒ És szavamat adom neked, hogy ha mostantól azt teszed, amire kérlek, nem esik bántódása sem neki, sem Miss Moreau-nak, sem a többi barátodnak.

Will egész testében remegett. Sírni, ölni lett volna kedve, bármit megtett volna, hogy véget érjen ez a pillanat.

– Miért higgyek magának? ‒ kérdezte. Időt akart nyerni. ‒ Miért higgyem el egyetlen szavát is?

Elliot szinte gyengéden mosolygott rá, és a vállára tette a kezét.

– Azért, drága fiam, mert Franklin Greenwood vagyok ‒ mondta. ‒ A nagyapád.

#100: MARADJ ÉLETBEN!

Will egy percig sem habozott, eltökélten nézett a férfira.

– Azt teszem, amit csak mond.