Június

Az utolsó év végi vizsga után Will visszatért a G4-3-as körletbe, a Greenwood Kollégiumba. Ledobta a hátizsákját, és már éppen bement volna a szobájába, amikor megakadt a szeme egy neki címzett levélen, amit az ebédlőasztalon hagytak. Nem mindennapi eset. A bélyeg tanúsága szerint öt nappal korábban adták fel Palm Desertben, Kaliforniában, mégpedig nem más, mint N. DEANGELO.

A fiú bevitte a levelet a szobájába, felnyitotta az iskolai notebookot, majd leült az asztalához. A mini-énje azonnal megjelent, és kíváncsian figyelte, ahogy Will kibontja a borítékot, majd széthajtja az egyoldalas levelet, amelyet ugyanaz a finom, női kéz írt, mint amelyik a borítékot megcímezte.

Kedves Will West!

Elnézést kérek, amiért ilyen sokáig elhúzódott novemberi leveled megválaszolása. Tudod, a régi, Santa Monica-i címemre érkezett az üzenet, de már tizenkét éve nem ott élek, és ennyi idő alatt még kétszer költözködtem. Egyedül sokat szidott postánk érdeme, hogy nem adták fel, és végül két héttel ezelőtt kézbesítették nekem a levelet.

Willnek eszébe jutott az üzenet, amit múlt novemberben küldött arra a Santa Monica-i címre, amit Nando segítségével talált meg. De a címzett Nancy Hughes volt, aki a tengerészeméi szolgált ápolónőként, és akit Dave kevéssel a halála előtt ismert meg Vietnamban.

Gondolkodóba estem, amikor elolvastam, amit írtál. Most már idős vagyok, nemrég vonultam nyugdíjba, úgyhogy sokszor gondolok a múltra. Úgy tudok legegyszerűbben válaszolni erre a váratlan kérdésre (Nem ismertem véletlenül egy Dave Gunner törzsőrmester nevű férfit a vietnami háború idején?), ha elküldöm azt a fényképet, amit ennyi éven át őrizgettem.

A fotót egy gemkapocs segítségével erősítették a levél hátuljára. Régi felvétel volt. Közelről mutatta a barna, félmeztelen Dave-et, amint egy trópusi tengerparton áll, egyik kezében a napszemüvege, a másikat feltartott hüvelykujjal felemeli, és közben kacsint. Úgy mosolygott, mintha azt üzenné a világnak, hogy egyáltalán nem érdekli, úgyis a markában tartja.

Pontosan úgy nézett ki, mint az a Dave Gunner, akit Will ismert. Ugyanaz a pasas, kétségtelen. Egy különbség azért volt ‒ a képen szereplő férfi arcát nem csúfították el a balesetben szerzett hegek. De valószínűleg nem volt már sok idő addig a zuhanásig.

Amint tudod, Dave nem élte túl a háborút. Két nappal a fénykép készülte után halt meg. Nagyon fiatal voltam még akkor, és csak néhány napja ismertem, de komoly benyomást tett rám. Ilyen ember volt ő. Annyi életerő volt benne, hogy alig bírta kordában tartani. Biztos vagyok benne, hogy aki egyszer találkozott vele, többet nem felejtette el. A halála még a minket körülvevő iszonyú vérengzés közepette is megviselt, mert értelmetlennek és tragikusnak éreztem.

– Ezt meg tudom érteni ‒ suttogta Will.

Még egy dolog. Erről még nehezebb írnom, Will, de az a helyzet, hogy az elmúlt évek során sokszor éreztem a nehéz időkben úgy, hogy Dave itt van a közelben. Jó értelemben véve. Nem tudom, mennyire hangzik ez furán számodra, de tessék, leírtam, és rád bízom, mit gondolsz. Ez már nagyon régen történt, azóta férjhez mentem egy csodálatos emberhez, és boldog vagyok, úgyhogy nem is mondok többet erről.

De azért jó sokáig megtartottam ezt a képet, nem igaz?

Remélem, választ kaptál a kérdésedre.

Üdvözlettel:

Nancy (Hughes) Deangelo, nyugdíjas ápolónő

 

– Választ kaptam, Nancy ‒ szólalt meg Will. ‒ De még milyet!

Összehajtotta a levelet, aztán újra megnézte Dave képét.

Annyi életerő volt benne, hogy alig bírta kordában tartani.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy rezeg az asztala. Kinyitotta a felső fiókot, ahol azt a két fekete kockát tartotta, amit Dave-től kapott. Amikor a férfi használta őket, valamiféle holografikus adatbázisként működtek, ami a kívánt információt csak úgy kivetítette a levegőbe, de amióta odadobta őket Willnek, nem voltak hajlandóak bármi furcsát is csinálni, egyszerű kockáknak adták ki magukat.

De most olyan gyorsan forogtak egy helyben, hogy a fiú alig tudta követni őket a tekintetével, és rázkódott az egész asztala.

– Mi történik, Will? ‒ kérdezte a mini-én, aki a virtuális ebédlőasztalnál ült. Az is remegett.

– Nem tudom, öcsi. Akkor kezdődött, amikor kinyitottam a borítékot.

Will mostanra már annyira megszokta a gépében lakó mini-én jelenlétét, hogy öcsinek szólította.

– Megnézhetem?

A fiú felállt, kézbe vette a tabletet, hogy ne ugráljon, aztán a képernyő elé tartotta a levelet.

– Az a tengerészeti ápolónő írta, akinek a címét te találtad meg tavaly.

Will a fényképet is megmutatta apró hasonmásának, aki felállt, jó alaposan szemügyre vette mindkettőt, majd elemezte és elmentette a memóriájába.

– Ez ugyanaz a pasi, nem? ‒ kérdezte a fiú. ‒ Akit azon a másik képen találtál. Dave Gunner.

– Igen, ezt határozottan megerősíthetem ‒ bólintott a mini-én. ‒ Furcsa, mi?

– Igen. Nagyon-nagyon furcsa.

– Vajon hogy nézhetett ki akkoriban Nancy?

– Mivel Dave-ről van szó, szerintem maradhatunk abban, hogy nehézbombázó volt.

– Elmentettem a jelenlegi címét ‒ közölte a mini-én. ‒ Ha esetleg újra fel akarnád venni a kapcsolatot Ms. Hughesszal.

– Köszönöm, öcsi.

Amint elrakta a levelet, abbamaradt a rázkódás. Kinyitotta a fiókját, és a két kocka megint olyan ártatlanul festett, mintha most jöttek volna a Monopoly dobozából. Jó ötletnek tűnt, hogy mindig magánál tartsa őket, így zsebre is vágta mindkettőt.

Hallotta a bejárati ajtó csapódását, és néhány másodperccel később valaki dörömbölt az ajtaján. Will beengedte az illetőt. Ajay rohant el mellette. A szeme akkorára tágult, mint egy csészealj, és manószerű testét majd’ szétvetette az energia.

– Franklin Delano Roosevelt vágtázó szellemére!

A hátizsákját Will ágyára dobta, de a súly és a lendület őt is magával rántotta.

– Vigyázz, meg ne sérülj! ‒ figyelmeztette Will. ‒ Mi ez az izgalom?

Ajay feltépte a táskáját, és lázas keresésbe fogott.

– Amikor minden Nagy Károly lovagjaival kapcsolatos anyag eltűnt a ritka könyvek archívumából, biztosra vettem, hogy ennek ellenére meg tudom kaparintani a szükséges információt… Hová tettem?

Ajay januárban besettenkedett a Központ könyvtárába, azon belül a ritka könyvek archívumába, hátha talál valamit a lovagokról, de minden velük kapcsolatos írás eltűnt mind a könyvek közül, mind a digitális adattárból. Még a sportcsarnokban és az öltözőben is körülnéztek, ahol korábban egy alagútrendszerre bukkantak, ami a Waukoma-tó közepén álló szigetre vezetett, de a lejáratot eltüntették, és az ajtó mögött most már csak egy takarítószeres-szekrény volt.

– Mit tettél hová?

– Az a tűzfal még gondolat szintjén sem létezik, ami engem távol tarthat a céljaim elérésétől, de ha egy tárgyat tüntetnek el fizikai és analóg értelemben is, az már kemény dió…

– Mit találtál, Ajay? ‒ ült le mellé Will.

– Mielőtt elkezdődött ez az egész balhé, Brooke belebotlott néhány lovagos cikkbe az iskolaújságban.

– Igen, amik a ‘20-as években íródtak.

– Meg a ‘30-as években ‒ bólintott Ajay. Végre előhalászott egy vékony irattartót. ‒ Már az archívumból is kivették ezeket, de biztosan emlékszel, hogy Brooke megmutatott egy képet a könyvtárban, pont, mielőtt Lyle betört a beszélgetésünkbe.

– Persze hogy emlékszem. Azon a képen a lovagok valami híres politikussal vacsoráztak, ugye?

– Így van! Henry Wallace-szal, az Egyesült Államok belügyminiszterével, aki alig négy évvel később Franklin Roosevelt alelnöke lett ‒ mondta Ajay, majd kinyitotta a mappát, és előhúzott egy A4-es méretű, fekete-fehér fényképet. ‒ Ez volt az a fotó.

– Hol találtad ezt?

– Elsőrangú tökfej vagyok, ugyanis az a hívás végig ott volt a magánszerveremen. Amikor erre rájöttem, kvantumszintű kereséssel megtaláltam a képet a felvételen, de iszonyú állapotban, rémes felbontásban volt meg, szemcsés és homályos volt, úgyhogy ráküldtem egy-két programot…

– Mutasd!

– Most sokkal több minden látszik, mint amikor Brooke megmutatta nekünk ‒ jelentette ki Ajay, és az asztalra dobta a csillogó, fekete-fehér képet. ‒ Valaki más is ott volt azon a vacsorán.

Ugyanaz az 1937-es fotó volt, mint amit Brooke kezében láttak, de Ajay feljavította. Ott ült Nagy Károly tizenkét lovagja az előkelő vacsorán egy ismeretlen ebédlőben, és ott ült köztük Henry Wallace mezőgazdasági miniszter.

– Ezzel próbáld! ‒ adott Will kezébe egy nagyítót.

Will alaposan szemügyre vette a képet, míg végül a tekintete megállapodott az egyik, poharát Wallace-ra köszöntő fiatalemberen, aki belemosolygott a fényképezőgépbe. Egy diák volt az, az egyik lovag. Erre a fiúra már akkor is felfigyelt, amikor először látta a képet. Ismerősnek tűnt neki, de nem tudta hová tenni.

– Látod? ‒ kérdezte a barátja.

Persze hogy látta. Olyan alkata volt, mint egy hátvédnek, és nem lehetett nem felismerni azt az átható, világoskék tekintetet.

A kopasz volt az, a fekete kalaposok vezetője.

– Úristen, Ajay! ‒ kiáltott fel Will. ‒ Ez tényleg ő! Ez Mr. Hobbes!

– Reméltem, hogy egyetértesz velem. Én csak egyszer láttam, Ronnie videóján, úgyhogy nem akartalak befolyásolni. De akkor ő az, ugye?

– Igen, ez biztos, hogy Hobbes, esküdni mernék rá. Csak itt még van haja, meg persze fiatalabb ‒ Will még sokáig nézte a férfit a nagyítón keresztül. ‒ De azért nem sokkal fiatalabb.

– Hát, igen, ez nekem is feltűnt ‒ tette karba Ajay a kezét. ‒ legyük fel magunknak a kérdést, kedves barátom, hogy lehet ez? Ez a kép kábé nyolcvanöt éves.

– Te is tudod, hogy nézett ki, amikor Dave szemüvegén át láttam őt.

– Persze, vörös szemű csontvázszerűség. Mint egy emberbőrbe csomagolt hüllő ‒ suttogta Ajay, és kirázta a hideg. ‒ Ha képes is lennék bármilyen részlet elfelejtésére, ezt akkor sem tudnám kitörölni az emlékeimből.

– Nem ember. Legalábbis nem teljesen.

– Most már száz évnél is idősebb lenne, úgyhogy nem nagyon ugrálhatna, maximum sakkozhatna.

– Hobbes valamiféle hibrid. A Sosemvoltból jött. Az átlagemberre vonatkozó határok rá nem érvényesek.

Ajay megragadta Will karját.

– Most már érted, miért vagyok olyan izgatott? Ez az a megcáfolhatatlan bizonyíték, amit kerestünk, ez az összefüggés a fekete kalaposok és a lovagok között! Hobbes kalapos is meg lovag is.

– Ezek szerint ő is itt végzett, még 1937-ben, és lovag volt ‒ foglalta össze Will az új felfedezést, és közben le sem vette a szemét a képről.

– Vagyis össze tudom vetni ezt a fotót az iskolai dokumentumokkal, és akkor kideríthetjük a nevét! ‒ kiáltott fel izgatottan Ajay. ‒ Csak nem töröltek el minden nyomot, amit diákkorában hagyott! És ha meglesz a neve, akkor minden mást is megtudhatunk végre…

Miközben a barátja beszélt, Will észrevett a képen valami még különösebbet. Ajay meglátta az arcán a döbbenetét.

– Mi van, Will?

A fiú még egy diákot felismert a képen, Hobbesszal szemben. Ő is a fényképezőgépbe nézett, mint a többiek, vigyorgott és a poharát emelte. Will felkapta a nagyítót, és tüzetesen szemügyre vette. Minél közelebb hajolt, annál biztosabb lett a dolgában. A fénykép még azelőtt készült, hogy azzá a torz, szerencsétlen figurává változott vagy változtatták, akit Will és a barátai ismertek, de ő volt az, ehhez kétség sem fért.

– Te szent huevos rancheros! ‒ kiáltott fel Will, és erre a második diákra mutatott. ‒ Ezt a srácot is ismerjük!

Ajay közelebb húzódott, aztán elkerekedett szemmel nézett Willre. Mindketten tudták, ki az a fiú.

A szertáros volt az, Happy Jolly Nepsted.

– Beszélnünk kell vele!

#29: A VÉLETLENT SZINKRONIZMUSNAK IS TEKINTHETJÜK.

– Kerítsük elő Nicket! ‒ javasolta Will.

 

 

– Ez most akkor mit jelent? ‒ kérdezte idegesen Ajay, miközben megpróbált lépést tartani a barátjával.

– Azt, hogy nem csaltak a Nepsteddel kapcsolatos megérzéseim ‒ jelentette ki Will síri hangon. ‒ Sokkal többet tud erről a helyről, mint amennyit bevall. Például Hobbest is ismeri. Óriási áttörés ez nekünk!

Az iskolaudvaron át igyekeztek a csarnok felé, ahonnan Nick azzal hívta fel őket, hogy lassan az edzése végére ér. A campus csak úgy hemzsegett a kora esti tömegtől. Mindenkit felélénkített a nyári időjárás és a tanév végi láz. Rengeteg szülő érkezett a gyereke ballagására, vagy csak azért, hogy hazavigye a csemetéjét a nyári szünetre. Will és Ajay lehajtott fejjel haladtak, senkinek sem néztek a szemébe.

– Értelek, de ez annál fontosabb, hogy további kérdezősködés nélkül tényként fogadjuk el ‒ suttogta Ajay. ‒ Például mérlegelnünk kellene azt az eshetőséget is, hogy esetleg Nepsted valamelyik őse látható a képen. Mert akit ott látunk, mára legalább százéves kell, hogy legyen.

– Nem tudom megmondani, miért vagyok benne egészen biztos, hogy ő az. Nemcsak arról van szó, hogy hasonlít Nepstedre, hanem a tekintetéről is ‒ felelte Will. ‒ És amikor életemben először beszéltem vele, azt mondta: „Idősebb vagyok, mint amilyennek kinézek.”

Ajay felnyögött.

– Pedig már kezdtem magam jól érezni itt! Semmi paranormális esemény, semmi éjszaka járkáló vastömeg! Már szinte elhittem, hogy átlagos középiskolások vagyunk!

– Ugyan már, abban meg mi lenne a poén?

– Te könnyen beszélsz! Nekem izzad a tenyerem, és remeg a térdem meg a combom ‒ súgta Ajay, és az ingjébe törölte a kezét. ‒ Már levegőt is alig kapok. Bármelyik pillanatban elájulhatok.

– Csak túl magas az adrenalinszinted ‒ nyugtatta meg Will. ‒ Gyere, fussunk!

Amint kijutottak az iskolaudvarról, a fiú futásnak eredt, és Ajay követte a példáját.

– Persze, logikus ez a pocsék időzítés. Most ismertem meg a világ legfantasztikusabb csaját, és már kezdtem azt hinni, hogy felkeltettem az érdeklődését.

– És erről én miért nem tudok? ‒ csodálkozott Will.

– Ismersz, nem szeretek előre inni a medve bőrére… Inkább kivárok, titokzatos vagyok, türelmes. Hadd higgye, hogy elérhetetlen és rejtélyes vagyok, és aztán, ha már megérett rá az idő, lecsapok, mint egy kobra.

Will vetett rá egy pillantást.

– Akkor szóba sem áll veled, mi?

– Tévedés, teljes és tökéletes tévedés! ‒ tiltakozott sértetten Ajay. ‒ Nagy barátságban állunk, és alig kétlem, hogy feromonálisan is összeillünk.

– Akkor mi a hézag?

– Még az információgyűjtési szakaszban vagyok. Az okos hadvezér rendkívül körültekintően megtervezi a hadjáratot, mielőtt források gyűjtésébe kezdene.

– Nem tudom, hogy mondjam meg ezt neked, Ajay, de Szun-ce tanácsai a szerelem terén mit sem érnek.

– Minden tiszteletem mellett nem értek egyet ‒ szipákolt Ajay.

– Aha, jó. Egyrészt, kedves Napóleon, gázos az időzítés. A következő három hónapban nem is fogtok találkozni.

– Ah, látod, ebben is tévedsz, te kis ostoba. A tudományos laborban lesz gyakornok egész nyáron, pont, mint én.

– Lehet, hogy alábecsültelek, kedves Mr. Bond ‒ bólintott Will. Már egészen közel jártak a csarnokhoz. ‒ Szóval akkor ki is a „Manguszta-hadművelet” célpontja? Hogy hívják a lányt?

– Robyn Banks¹. Cincinattiban, Ohio államban lakik. Most lesz másodikos.

– Az már biztos, hogy a szüleinek van humorérzéke ‒ jelentette ki Will, miközben kinyitotta az ajtót.

– Ezt meg hogy érted, öregem?

– Lehet, hogy John Dillinger rokonai ‒ Ajay még mindig nem értette a viccet. ‒ Tudod, mint a robbing banks.

– Ja! ‒ kiáltott fel Ajay, aztán megállt, és végiggondolta a dolgot. ‒ Ja!

 

 

Amikor megérkeztek, Nick egy kicsit produkálta magát a kedvükért, majd a rúdról négyes szaltóval ugrott át a bakra, kézenállásba. Végül hátraszaltóval átlendült az ugródeszkára, kétszer megpördült a levegőben, és a barátai előtt landolt egy tá-dá! kiáltás kíséretében. A köpcös, kefehajú, szőke srác még a szokásosnál is kimerültebbnek tűnt.

– Remélem, hoztatok nekem kaját ‒ lihegte, és reménykedve méregette Ajay hátizsákját.

– Nem, de az űrbírától 9.4-et kaptál a gyakorlatodra ‒ felelt a fiú, és hozzávágott egy törülközőt.

– Ezt nézd! ‒ szólt Will, és Nick kezébe adta a fényképet.

– Hűha! ‒ kiáltott fel a fiú. ‒ Ez aztán jó régi kép! Nem is nagyon értem, hogy lehet fekete-fehér fotót csinálni. Mármint a való élet nem fekete-fehér, ugyebár? Szóval akkor mit nem lát a fényképezőgép?

Ajay és Will a szokásos döbbenettel nézett össze.

Ajay a fejét rázta.

– Talán vess egy pillantást a képen szereplő emberekre, te majom! ‒ csattant fel.

Nick nem járt sikerrel, úgyhogy Will megmutatta neki Nepstedet.

– Ezt a srácot nézd, aztán mondd meg, mit látsz!

A fiú közelebb hajolt, előbb kimeresztette a szemét, majd hunyorgott, közben mindenféle hangok jöttek belőle, és az agyában csikorogtak a kerekek, mint egy makacs oldalmotor.

– Ma kaptad meg az új szádat? ‒ kérdezte tőle Ajay.

Nick felugrott, aztán járkálni kezdett.

– Várjatok, ne mondjátok meg! Basszus, tudom, hogy tudom, ki ez a pacák! Láttam már valahol.

– Bizony, láttad, nem is egyszer… ‒ csóválta a fejét Will.

– Megvan! ‒ Nick csettintett, és kézfejével a fényképre csapott. ‒ Ez a pasi pont úgy néz ki, mint az a törpebirkózó a tévében. Igazából az a kisember nem is birkózó, inkább egy másik birkózó futtatója, egy ilyen nehézsúlyú pacák, aki ‒ macskaköröm a levegőben ‒ világbajnok, de ilyen rossz oldalon álló világbajnok, egy rohadék, aki mindig hátba támadja a jó oldalon álló világbajnokot, a babaarcút, ha hiszitek, ha nem. Fura, mi?

– Befejezted, vagy még repülsz? ‒ érdeklődött Ajay.

– De, mondjuk, ez a kis pasas is birkózik néha ‒ folytatta Nick törülközés közben. ‒ Amikor hátba támadják a jófiúkat. Nagyon kemény fogásokat tud, és ahhoz képest, hogy milyen kicsi, elég erős, és én mondom, rohadtul hasonlít…

– Nepsted az, Nick! ‒ vágott a szavába Will kicsit ingerültebben, mint szerette volna.

Nick tátott szájjal bámult rá, aztán a képre.

– Ne már! Mikori ez a fotó?

– 1937-es. Ebben az iskolában készült ‒ felelt Ajay.

– Lehet, hogy Nepsted nagypapája vagy dédije ‒ vetette fel Nick.

– Teljesen biztos, hogy ez maga Nepsted, személyesen ‒ közölte Will.

Nick elhallgatott, és döbbenten nézte őket, aztán így szólt: ‒ Aha, be is veszem.

– És ez a másik úriember ‒ szólalt meg Ajay, és a másik fiúra mutatott ‒ Will könyörtelen üldözője, Mr. Hobbes.

– Basszus, a koponyafejű? Várjál már, várjál már! ‒ Nick a halántékára tette a kezét. ‒ Várjál, várjál… Jézusom! Akkor… Akkor a koponyafejű és Nepsted ismerik egymást?

– Nagyszerű, csak felfogtad végre ‒ örvendett Will, és közben Ajayre pillantott.

– Ez hatalmas. Ez hihetetlen. Ez NAGYON KEMÉNY! ‒ Nick fel-alá járkált, és erősen gondolkodott. ‒ Ez azt jelenti, hogy a törpebirkózó Nepsted dédunokája!

– Miért is kellett nekünk beavatni Nicket? ‒ kérdezte Ajay. Mindkét kezét a homlokára tapasztotta, mintha megpróbálná elejét venni a kezdődő migrénnek.

– A polip miatt ‒ segített Will.

– Ja, tényleg ‒ bólintott Ajay.

– Milyen polip? ‒ értetlenkedett Nick.

– A polipod. Tudod, amikor megtámadott a szobor ‒ Will vállon ragadta Nicket, és a szemébe nézett. ‒ Ősszel, az öltözőben, amikor a medve megmentett.

– Apám, te azt hiszed, hogy azt csak úgy el lehet felejteni? ‒ kérdezte Nick. Ellépett Willtől, és felvette a pulóverét.

– Ülj le, Nick! ‒ vezette oda Will egy padhoz.

– Minek? Hipnotizálni fogsz? ‒ kérdezte Nick, aztán elnevette magát, amikor meglátta barátai arckifejezését.

– Dehogy, ahhoz egy minimális értelmi képességekkel rendelkező főemlős kell ‒ nyugtatta meg Ajay.

– Szeretném, ha eszedbe jutna egy fontos részlet. Koncentrálj! ‒ mondta halkan Will. ‒ Azt állítottad, a medve elrohant, a szobor meg szétesett… és az óriáspolip beszélt hozzád.

– Ezt mondtam volna? Tényleg ezt mondtam, nem? Oké. Jó. De nem szavakkal beszélt. Inkább gondolatokat tolt át a fejembe, és egyáltalán nem biztos, hogy az az izé egy polip volt…

– Lehet, hogy egy veszett mormota volt ‒ vetette fel Ajay.

– Nem, az biztosan nem ‒ rázta a fejét Nick a semmibe révedő tekintettel. Gesztikulált, miközben újra átélte azt a napot. ‒ Mintha ezernyi hosszú, nyúlós csáp kelt volna életre a víz alatt, mindegyiknek saját akarata volt, és úgy integettek a levegőben, mint… ezernyi víz alatti csáp… és azt hiszem, ezek ölték meg a szobrot.

– Hogyan? ‒ kérdezte Will.

– Kiszorították belőle a szuszt ‒ Nick beleremegett a gondolatba. ‒ Amúgy ezzel megmentették becses hátsó felemet és a többi testrészemet. És aztán ezek a kis csápok odaadták nekem a telefont, és ha jól emlékszem, tárcsáztak is helyettem. Addigra én már tök készen voltam.

– Nem mondod! ‒ érzett együtt Ajay.

– Melyik telefont? ‒ faggatta tovább Will.

– Ami a pulton van. A ketrecen kívül.

– Nepsted ketrecére gondolsz?

Nick bólintott.

– És amikor azt mondom, tárcsáztak, úgy értem, hogy csak meg kellett nyomniuk azt a nagy K betűt középen.

– És honnan jöttek ezek a csápok? ‒ kérdezte Will.

– A ketrec mögül… Vagy a ketrecen át… ‒ Nicknek elakadt a szava. ‒ Várjál! Most akkor azt állítod, hogy ha Mr. Hobbes a csontvázfejű… és egy képen szerepel Nepsteddel… akkor lehet, hogy Nepsted a mutáns polip csávó?

– Valahogy úgy ‒ bólintott Will.

– Király! ‒ kiáltott fel Nick. Fogta a fotót, és az ajtó felé indult. ‒ Hát, ez nagyon király!

Mind lementek a földszinti öltözőbe, ami most, a nap végén már szinte üres volt. Will és Ajay a folyosón vártak, míg Nick odament Nepsted ketrecéhez.

– Biztos, hogy jó ötlet rábízni ezt? ‒ súgta Ajay.

– Nem ‒ súgta vissza Will.

– Akkor miért csináljuk?

– Ha tényleg látta Nepstedet vadállat üzemmódban, akkor talán neki kellene felhozni a témát. Nepsted elég ijedős. Jobb, ha nem támadjuk le egyszerre hárman.

– Hát, ha Nepsted elvezet minket Hobbeshoz, az nem kis dolog lesz. És Nicknek végül is elég jó… meggyőző ereje van.

Willnek eszébe jutott még valami, amit Nepsted mondott az első találkozásukkor: Én vagyok a kulcsos ember.

Will kilesett a rejtekhelyéről, és figyelte, ahogy Nick néhányszor megnyomja a pultra kihelyezett csengőt.

– Hé, Nepsted! Szánnál rám egy percet, haver?

Pillanatokon belül felbukkant a szertáros nyikorgó kerekes széke. Elgurult a sportszerek mellett. Elsatnyult testével és fonnyadt végtagjaival úgy nézett ki, mint egy felnőtt fejű nyolcéves. Csak a keze volt rendes méretű. Jobbjával irányította a kerekes széket.

– Ne is mondd, McLeish ‒ szólalt meg a férfi magas, remegő hangon. ‒ Megint tönkretettél egy nadrágot.

– Nem akarok hazudni, barátom ‒ dőlt a pultnak Nick és Nepsted szemébe nézett. ‒ Azért jöttem, mert beszélnünk kell arról, ami ősszel történt itt az öltözőben.

– Fogalmam sincs, miről…

– Arról a kis csetepatéról, ami a zuhanyzóban kezdődött, és itt ért véget. Hangyányit homályosak a részletek. Többször fejbe vágtak, súlyos agyrázkódást kaptam. Érted, ugye? Csak arra emlékszem, hogy volt valami szobor, ami elüldözte a medvét, és már majdnem a másvilágra küldött…, de akkor egy újabb izé átjött ezen a ketrecen, és megmentette az életemet.

Nepsted nem pislogott. A szeme elkerekedett, de ezen kívül nem reagált a hallottakra.

– Hogy ez az egész hogyan és miért történt, arról gőzöm sincs ‒ folytatta Nick. Közelebb hajolt a férfihoz, és lehalkította a hangját. ‒ De egyre több részlet jut eszembe, és mi ketten most erről fogunk beszélgetni.

– Miért tennénk?

– Mert szerintem te tudsz válaszolni a kérdésemre. Úgy értem, mi a tököm, neked csápjaid vannak, ember? Merthogy te voltál az, nem? Merthogy csak te vagy a szertárban.

Nepsted bal arca néhányszor összerándult, mintha nehezen tudná eldönteni, hogyan tovább. Aztán alig észrevehetően bólintott.

– És mégis miért nyújtottál nekem segítő kezet? Vagy tudom is én, melyik testrészedet nyújtottad…

Nepsted még mindig hallgatott.

– Ne siess ‒ mondta a fiú. ‒ Én egész nyáron ráérek. Letáborozom a ketreced előtt, és megvárom, míg megszólalsz.

– Nem lehet ‒ közölte a férfi fojtott hangon.

– Barátom, ez parasztvakítás! ‒ csattant fel Nick, aztán erőt vett magán. ‒ Haver, bármi történt is, bármekkora bajban vagy, biztos, hogy tudunk neked segíteni.

– TUDUNK? Ki az a MI?!

Nick nem felelt, de Nepsted meglátta, ahogy alig észrevehetően átpillant a válla felett.

– Nem vagy egyedül, mi? Ki van veled? Ki az? GYERE ELŐ, HADD LÁSSALAK!

Will és Ajay rémülten néztek össze.

– Most rögtön mutassátok meg magatokat, gyávák, különben SOHA többé nem állok szóba EGYIKŐTÖKKEL sem!

Will bólintott, aztán a két fiú előlépett a fal takarásából.

– West! ‒ mordult fel Nepsted. ‒ Tudhattam volna, hogy ő küldött, McLeish! Neked nincs annyi eszed…

– Nyugodtan kiabálj, Happy ‒ biztatta Will, miközben beállt Nick elé. ‒ Ettől még nem változik meg az a tény, hogy tudjuk…

– Nem tudtok ti SEMMIT!

– Ennyit azért tudunk ‒ közölte a fiú.

A ketrec elé tartotta a fekete-fehér fényképet. Amikor Nepsted meglátta, elhallgatott és megbabonázva bámulta.

– Tudjuk például, hogy ez te vagy ‒ folytatta Will, és Happy fiatalkori képmására mutatott. ‒ A fotó az iskolában készült, tehát itt tanultál.

Nepsted csak pislogott.

Will most Hobbesra bökött.

– Azt is tudjuk, hogy tavaly ez a pasas, akinek amúgy a temetőben lenne a helye, terrorizálta a szüleimet, és szövetségi ügynöknek adta ki magát, hogy megpróbálhasson elrabolni engem. Még az is lehet, hogy tényleg szövetségi ügynök. És te pontosan tudod, kicsoda ő, mert együtt voltatok Nagy Károly lovagjai. 1937-ben.

Nepsted arcán őszinte döbbenet tükröződött. Elkerekedett szemmel bámulta Willt.

– Hogy hívják ezt a rohadékot, Happy? Mondd meg, kicsoda, hogy találom meg, és mi a jó fene történt veletek!

Nepsted a jobb kezét ökölbe szorította, és a kerekes szék karfájára csapott. Will figyelmét nem kerülte el, ahogy a szövetek, izmok és csontok lüktetve szétválnak száz külön fonalra, majd újra egybeforrnak. Az egész csak egy pillanatig tartott, de amikor körülnézett, észrevette, hogy Nick és Ajay is látták azt, amit ő. A szemük elkerekedéséből Nepsted is rájött, hogy nem maradt titokban az előbbi eset, és visszarántotta a kezét, majd baljával eltakarta.

– Nem mondhatok semmit. Fogalmatok sincs, mibe keveredtetek…

– Megváltoztak a dolgok, Happy ‒ közölte Will. Igyekezett nyugodt hangon beszélni. ‒ Nagyon ijesztőnek és titokzatosnak szeretnél tűnni, de megmondom, mi van: azok után, amin keresztülmentem, többé nem tudsz megijeszteni.

Nepstedből rövid, ziháló lélegzet szakadt ki, ami akár zokogás is lehetett volna.

– Mit műveltek veled? ‒ kérdezte halkan a fiú. ‒ Volt ennek valami köze a Paladin-próféciához?

A férfi a kezébe temette az arcát, és hangosan sírt. Itt a lehetőség! Will közelebb lépett a ketrechez, és intett a barátainak, hogy hallgassanak.

– Mi a valódi neved, Happy? ‒ kérdezte gyengéden.

– Raymond ‒ súgta a férfi. Alig mozgott a szája. ‒ Valamikor az voltam… Raymond Llewelyn.

– Mikor születtél?

Nepsted felnézett, és könnyein át így felelt: ‒ Úgysem hinnél nekem.

– Próbáljuk ki!

– 1919-ben.

Ajay meglátta, hogy Nick magában számol, és oldalba könyökölte.

– Raymond, csak egyszer kérdezem meg ‒ folytatta Will. ‒ Szerintem érteni fogod. Kinek az oldalán állsz?

Nepsted csalódottnak tűnt, mintha másra számított volna.

– A tiéteken ‒ suttogta.

– Jó tudni ‒ bólintott Will.

A többiekre nézett, és igyekezett palástolni a döbbenetét, amiért ilyen könnyen ment a dolog. Erre egyikük sem számított. Ajay intett neki, hogy addig üsse a vasat, amíg meleg.

– Raymond ‒ fordult újra Nepsted felé Will. ‒ Egy csomó kérdésünk van még Hobbesszal, a lovagokkal meg a próféciával kapcsolatban, és ha nem mondasz el mindent, kénytelen leszek az igazgatóhoz fordulni, vagy a rendőrséghez, vagy bárkihez, aki hajlandó meghallgatni…

– Az lenne életed utolsó hibája ‒ szakította félbe Happy erőtlen hangon.

Will a szemébe nézett, és együtt érzően felelt: ‒ Akkor kénytelen leszel segíteni.

Nepsted elfordult. Úgy ringatózott a székében, mint egy csapdába esett állat. Horkantott és kattogott, közben a teste legkülönbözőbb részei türemkedtek ki a bőre alól.

– Ajjaj ‒ suttogta Nick. ‒ Polipriadó!

Halvány színű csápok törtek elő Nepsted ingujjából és nyakkivágásából, amik idegesen csapkodtak, és megragadták a polcokon és a pulton tárolt tárgyakat, majd földhöz vágták azokat.

– Uramatyám! ‒ nyögött Ajay, és hátrált. ‒ Kellett volna hozni nyugtatólövedéket!

– Raymond! ‒ kiáltotta Will határozott hangon, és közben ököllel verte a ketrecet. ‒ Raymond, nézz rám! Most azonnal nézz rám!

Nepsted felnézett, és találkozott a tekintetük. A férfi elveszettnek, ijedtnek és reményvesztettnek tűnt. Will gyengéden áttolt az agyába egy képet ‒ egy tó, néhány felhő és kék ég ‒, hátha meg tudja nyugtatni. Másodpercek múlva Nepsted megállt, befejezte a hintázást, visszahúzódtak a csápjai, és a teste újra megszilárdult.

– Mondd meg, mit tehetünk! ‒ kérte Will halkan. ‒ Tavaly segítettél Nicknek, ezért könnyebben elhisszük, hogy a mi oldalunkon állsz. Ha ez így van, akkor segítenünk kell egymást.

Nepsted nem felelt. Megbénította a félelem. Nick ekkor Willt megkerülve a ketrechez lépett, és feltartotta a kezét, jelezve, hogy nem akar ártani.

– Fogoly vagy, ugye, Raymond? ‒ kérdezte meglepő együttérzéssel a hangjában.

Nepsted most még kisebbnek tűnt a székében. Minden dac eltűnt a tekintetéből. Bólintott.

– Megmentetted az életemet, ember ‒ közölte egyszerűen Nick. ‒ Megmondod, mit tehetünk érted, ha egyáltalán tehetünk bármit is, és mi megtesszük.

Nepstednek eleredt a könnye. Nem próbálta meg elrejteni, sem letörölni, és nem fordult el a fiúktól. A jobb kezéből csápok lövelltek ki, átkígyóztak a ketrec rácsai közt, és Nick karjára csavarodtak. A fiú megfogta őket, pedig Will látta, hogy nagyon megijeszti őt a helyzet.

– Kell a kulcs ‒ szólalt meg Nepsted elvékonyodott hangon.

– Milyen kulcs? ‒ kérdezte Will. ‒ Minek a kulcsa?

A csápok megragadták és felemelték az ajtón lógó lakatot.

Masszív, biztonságos modell volt, annyi szent, de azért nem elpusztíthatatlan.

Will hallgatott az ösztönére, és előkapta a Dave-től kapott sötét szemüveget, amivel megláthatta a Sosemvoltból átjött lényeket és tárgyakat. A tél folyamán Ajay szétvágta az eredeti lencséket, és három apró, retró hatású szemüveget csinált belőlük. Így most már mindhárom fiúnak megvolt a magáé.

Will után Ajay és Nick is előhúzták a sajátjukat, és most mindhárman közelebb hajoltak a szertár ajtaján lógó lakathoz.

Egyáltalán nem tűnt hétköznapinak. Akkora volt, mint egy felnőtt férfi ökle, és többrétegű, rozsdamentes acélból készült, ami magába zárta a szerkezet közepén látható kis négyszöget, ami úgy nézett ki, mintha szilárd, hengeres gyémántból készült volna. Kulcslyuknak vagy számzárnak nyoma sem volt. Az egész alkotmány halványzölden lüktetett, mint valami mérgező anyag.

– Basszus! ‒ csóválta a fejét Will.

– Ez meg milyen lakat? ‒ tudakolta Nick.

– Ha jól sejtem ‒ kezdte Ajay suttogva, meggyötörten ‒, a Másik Csapat készítette. A sötét technológia segítségével.

– És mégis hol keressük ezt a kulcsot? ‒ fordult Will Nepstedhez.

– Odalent, a mélyben ‒ felelte a férfi reszelős hangon.

– Mármint az alagútrendszerben? ‒ kérdezte Nick.

– Mélyebben. Sokkal mélyebben. A lépcső alján, a barlangban. Régen a kórházban tartották… de oda csak úgy juttok el, ha lementek a régi katedrálisba. ‒ Nepstedet minden ereje elhagyta, és előrebukott a székben.

– Nem biztos, hogy értjük, miről beszélsz… ‒ mondta Will, és a többiekre nézett.

– Én vagyok azon a képen ‒ közölte Nepsted, és a fotóra bökött az egyik csápjával. ‒ És igazatok van… a másik diákkal kapcsolatban. Ismertem… Ismerem. De többet nem mondhatok. Előbb hozzátok el a kulcsot… aztán mindent elmondok.

Will most először látta Nepstedet Dave szemüvegén keresztül. Majd’ megszakadt a szíve szerencsétlen, nyomorúságos teremtmény miatt. Raymond Llewelyn nem volt más, csak egy megereszkedett torzó. Formátlan húsa, eltorzult végtagjai miatt úgy nézett ki, mint egy szörnyszülött tengeri csillag. A férfi semmivel össze nem téveszthető szeme egy arcul szolgáló, formátlan masszába olvadt be.

Will lerántotta a szemüveget, de addigra Nepsted már elkapta a tekintetét, és pontosan tudta, mit látott a fiú. Megfordította a székét, és elgurult. Ahogy haladt, egyesével kapcsolódtak le mögötte a ketrec lámpái, míg végül a férfit elnyelte a sötétség.

A fiúk néma csendben várták meg, míg eltűnik. Ajay és Nick is levették a szemüvegüket. Will az arckifejezésükből tudta, hogy ők is meglátták a valódi Nepstedet.

– Ez a nyár is csodálatosan indul ‒ szólalt meg Ajay.

– Szegény ördög ‒ csóválta a fejét Nick. Mélyen megrázta a látvány. ‒ Láttátok? Láttátok, hogy… hogy… hogy néz ki?

– Láttuk ‒ bólintott Ajay.

– Az istenit neki! Ki művelte ezt vele?

– Ezt majd később megbeszéljük, de nem itt ‒ suttogta Will. ‒ Gyertek!

Az öltözőbe vezette a barátait, ahonnan tavaly még a pótöltözőhöz és az alagútrendszerhez lehetett lejutni egy ajtón keresztül.

– Megint be kell mennünk ‒ közölte.

Nick lenyomta a kilincset. Zárva. Dühében beleöklözött.

– Nick, megadom az engedélyt, hogy kinyisd ‒ biztatta Will.

A tornászfiú egy pörgőrúgással majdnem leszakította az ajtót a zsanérokról.

– Ajay, nézd meg a falat! Van bármi esély arra, hogy átjussunk rajta? ‒ kérdezte Will.

– Szilárd beton, minden irányban lezárva ‒ felelte Ajay. ‒ Teljesen esélytelen.

– Akkor máshonnan kell bejutnunk az alagútba ‒ állapította meg a fiú.

– A waukoma-tavi sziget felől? ‒ kérdezte elkerekedett szemmel Ajay. ‒ Will, legutóbb majdnem otthagytuk a fogunkat!

– Haver, Raymond ismeri Hobbest. Mindketten lovagok voltak, és ha megszerezzük azt a kulcsot, mindent megtudunk…

– Most őszintén! Alagutak, kórházak, régi katedrálisok… Mese habbal!

– Más nyomunk nincs ‒ érvelt Will. ‒ Mozgósítani kell a lányokat, hátha segítenek. Mind az ötünknek itt kell maradnia egész nyáron.

Nick dühében felemelte mindkét kezét, és tenyérrel a betört ajtóra csapott. A fém behorpadt.

– Basszus, basszus! Vadbarom! Idióta!

– Mi történt? ‒ döbbent meg Ajay.

– Elfelejtettem kikérdezni Nepstedet a törpebirkózóval kapcsolatban! ‒ panaszkodott Nick.