Paladinok

Brooke és Nick Elise-szel maradtak, Ajay és Will viszont a sarokhoz rohantak, és megnézték, mi történik. Az óriási ajtószárnyak elváltak egymástól, nagyon lassan, centiméterről centiméterre, miközben nehéz fogaskerekek csikorogtak.

A fiúk a résre irányították elemlámpáik fényét, de olyan sötét volt odabent, hogy ez mit sem ért. Megcsapta az orrukat a kiáramló levegő. Szinte enyhe szellőnek tűnt, és nedves, áporodott, régi föld szagát hozta.

– Szerinted mikor nyitották ezt ki utoljára? ‒ kérdezte Ajay, és gyorsan pislogott.

Will a földre világított, ahol a két ajtószárny sarkai enyhe csíkot húztak. Lehajolt, hogy jobban lássa ezeket.

– Nem sokat nyitogatták ‒ állapította meg. ‒ Különben meglátszana a nyoma.

– Ezt nézd! ‒ kiáltott fel Ajay.

Az ajtó hátuljára mutatott. Vastag, legalább két centiméteres acéllemezek borították. Rendszertelen barázdákat láttak rajtuk.

– Ezeket mi csinálhatta? ‒ kérdezte Will.

– Nem szerszám nyomai, ugye?

– Nem. Szerintem ezt valami… élőlény csinálta. Lehet, hogy Brooke-nak igaza volt ‒ Ajay ebben a pillanatban megtorpant. ‒ Nem akarlak felizgatni, de ott beljebb, a sötétben áll valami. Vagy valaki.

Will megpördült és arra szegezte a lámpáját, amerre Ajay mutatta, de a fényt elnyelte a sötétség.

– Hol? Én nem látok semmit.

– Én meg mindent látok. Várj egy kicsit, mindjárt megszokja a szemed a sötétet!

A fiú várt. Most már több mint egyméteres hasadék volt a két ajtószárny között. A sötétségből előtűnt egy alak, de nem lehetett megmondani, milyen messze van a bejárattól.

– Ez meg mi? ‒ kérdezte Will.

– Nem mozog ‒ súgta Ajay. ‒ Nem ember, ahhoz túl nagy, de olyan az alakja. És fluoreszkál. Kapcsoljuk ki a lámpákat!

Így is tettek, és azonnal körülölelte őket a koromfekete sötétség. Most még hangosabbnak tűnt a fogaskerekek nyikorgása. Will az orráig sem látott.

– Te a sötétben is jobban látsz? ‒ kérdezte.

– Persze ‒ suttogta Ajay.

– Fontos kérdés ‒ folytatta Will. ‒ Lát minket ez az izé?

– Nem mozog, nem csinál semmit.

Hangok és fények közeledtek mögöttük ‒ Nick, Brooke és Elise, aki közben jobban lett.

– Mi történik, pupákok?

– Csend! ‒ förmedt rájuk Ajay a lehető leghangosabb suttogással. ‒ Elemlámpákat lekapcsolni! Csak a LED-eket használjátok! Lassan gyertek ide, és itt álljatok meg!

A többiek engedelmeskedtek. Will megfogta és megszorította Elise kezét. Jól vagy? ‒ kérdezte némán.

Jól. Csak most egy darabig nem szeretnék énekelni.

Az ajtószárnyak egy hangos, rozsdás nyekkenéssel hirtelen megtorpantak, pedig még csak félig nyíltak ki. A résen kiáramló szellő meglebegtette a lányok haját.

– Olyan szag van, mintha egy piramist nyitottunk volna ki ‒ suttogta Brooke.

– Tulajdonképpen ‒ súgta vissza Ajay ‒ lehet, hogy pontosan ez történt. Mindenki irányítsa arrafelé a lámpáját, amerre én az enyémet, és ha szólok, egyszerre kapcsoljuk be! ‒ Várt egy pillanatot, amíg a többiek felkészültek, aztán megadta a jelet: ‒ Most!

Mind az öt elemlámpa bekapcsolódott, a fényük egyenesen előremutatott, és mindenki Ajayéhoz igazította a sajátját.

Nem látták az arcát, mert háttal állt az ajtónak. A bejárattól ötven méterre, mozdulatlanul állt. Egy szobor. Emberi alak, ahogy Ajay is mondta. Legalább öt méter magas, izmos, széles vállú férfialak. Valamilyen fémötvözetből lehetett, aminek zöldes árnyalata szinte minden fényt elnyelt.

– Nézzük meg közelebbről! ‒ indítványozta Will.

– Szerinted az okos dolog lenne? ‒ bizonytalankodott Ajay. ‒ Mi van, ha bezáródik az ajtó, amint beléptünk?

– Szerintem ezen érdemes elgondolkodni ‒ szólalt meg Elise is.

– Akkor majd én bemegyek ‒ mondta Will. ‒ Bőven visszaérek, mire becsukódik az ajtó.

– Senki sem megy be oda egyedül ‒ jelentette ki határozottan Brooke.

– Értettem ‒ bólintott Will. Fogalma sem volt, hogyan tovább.

– Egy pillanat! ‒ szólt Nick. ‒ Itt várjatok!

Ledobta a táskáját, és eltűnt a sarkon, amerről jöttek. Kicsit később a többiek hallották, hogy nyögve erőlködik. Kövek gördültek, valami hangos csattanással földet ért, aztán vonszolás hangja következett.

– Mi a fenét művel ez? ‒ méltatlankodott Elise.

– Mielőtt bárki is a szívéhez kapna ‒ kezdte Nick, amikor az alagút faláról lefeszegetett fatáblával tért vissza ‒, ez már úgyis meglazult, és nem omlott be az alagút, amikor levettem.

Letette új szerzeményét, ami úgy nézett ki, mint egy talpfa. Tizenötször tizenöt centiméter keresztmetszetű és két méter hosszú volt. Will-lel együtt a két ajtószárny közé ékelték, a falra merőlegesen. Mindkét oldalon maradt még két-két centiméter hely.

– Ha mégis bezáródna az ajtó, ez majd egy kicsit lelassítja ‒ magyarázta Nick.

Will nem tartotta jó ötletnek, hogy nyitva hagyják a bejáratot. A hátuk mögött lévő, üres folyosó sötétjébe bámult, aztán karon fogta Nicket, és azt kérdezte tőle: ‒ Láttál vagy hallottál bármit is?

– Nem, senkit és semmit, haver. Miért?

– Csak fő az óvatosság ‒ mondta Will, aztán a többiekhez fordult. ‒ Menjünk be!

Mindenki így tett, kivéve Nicket. Will kérdőn nézett rá.

– Te nem jössz?

– Hát, nekem elég rossz élmények kapcsolódnak a… khm… szobrokhoz ‒ felelte kelletlenül a másik.

– Persze, tudom ‒ bólogatott Will. ‒ Teljesen megértjük. Várj meg minket itt, ha úgy gondolod!

Nick habozott.

– És mit csináltok, ha rátok támad az a bádogember? Halálra untatjátok?

Így aztán csatlakozott a barátaihoz, és óvatosan araszolt előre. A padló, a falak és a mennyezet szürke, szorosan egymás mellé illesztett agyagtéglákkal voltak kirakva. Meglátszott rajtuk az idő vasfoga. A folyosó sokkal szimmetrikusabb lett, és a keresztmetszete inkább hasonlított körre, mint az ajtó túloldalán.

– Teljesen más építészeti stílus ‒ világított körbe Ajay.

– Fura ‒ állapította meg Elise. ‒ Nem is hasonlít az eddigiekre.

– Basszus ‒ ámult Nick. ‒ Ez úgy néz ki, mint egy kibaszott metróalagút!

Újabb három métert szélesedett a folyosó, mire elérték a szobrot, ami így egy többé-kevésbé kör alapú fülke közepén állt. Egyszerű, négyszögletes, kőből faragott talapzata volt, nagyjából egy méter magas. Az öt barát körbejárta, és tetőtől talpig alaposan végigpásztázta az elemlámpájával.

– Ismerős? ‒ kérdezte Ajay.

– A Paladin modern változata ‒ felelte Will.

Ugyanabban a pózban állt, mint az iskola jelképe, felemelt fegyverrel, éberen meredt a sötétségbe. De ez nem a kardot és pajzsot viselő, középkori lovag volt, hanem egy egyenruhás amerikai katona, fején sisakkal, kezében puskával.

– Ez meg mi? ‒ kérdezte Brooke.

– Egy második világháborús baka ‒ felelte Ajay, és a szobor különböző részeire irányította lámpája fényét. ‒ Egyszerű sorkatona. Látjátok? A karján csak egy csík van. M1 Garand öntöltő puskája van, ami az amerikai hadsereg által használt fegyver volt.

– Ez miért fontos? ‒ értetlenkedett Elise.

– Megmondom neked. Az M1-et 1939-től kezdve használták. De az M1 karabélyt, ami teljesen automata, és amin nagyobb a tár, csak 1942-ben vezették be. Tehát a fegyver elárulja, mikor készült a szobor.

– De az is egy megoldás, ha megnézed, mi van a talapzatba vésve ‒ szólt bele Brooke, és a jobb felső sarokban álló, apró, római számra világított.

– 1939-ben készült ‒ olvasta ki Will.

– Egészen elégedett vagyok a becslésemmel ‒ mosolygott büszkén Ajay.

– Tehát jártak itt emberek ‒ vonta le a következtetést Will. ‒ Legalábbis 1939-ben.

– Bronzból öntötték ‒ mondta Elise, miután felmászott a talapzatra, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a katonát. ‒ Öntödében készülhetett.

Brooke is feltornászta magát a lány mellé.

– Az a nagy kérdés, hogyan hozták le ide.

– Az a nagy kérdés, mit csinál ez itt ‒ vélte Will.

– Apám, hát ez tök egyszerű, őrt áll ‒ csóválta a fejét Nick.

– És miért áll őrt? ‒ érdeklődött Elise.

– Ennyi eszed sincs? ‒ Nick a sötétségbe világított. ‒ Hogy ne jöhessen ki valami, ami ott van.

Ekkor felerősödött és még hangosabban kezdett sóhajtozni a szél. Ez egyiküket sem nyugtatta meg.

– Ki tette ide és miért? ‒ kérdezte a reszkető Brooke.

– Azt még nem tudom ‒ felelte Will. Hunyorgott, hogy messzebb lásson a járatban.

– Foglaljuk össze, amit tudunk! ‒ javasolta Ajay remegő hangon. ‒ Ez itt az eredeti, a Pajta előtt 1917-ben felállított Paladin-szobor modern változata.

– Egyetértek ‒ bólintott Will.

– A Paladin a Központ jelképe ‒ folytatta Ajay. ‒ De eleinte Nagy Károly lovagjai is Paladinoknak hívták magukat. Vajon ez jelentheti azt, hogy ennek a szobornak van valami köze vagy a lovagokhoz, vagy a Központhoz?

– Vagy mindkettőhöz ‒ helyesbített Will. ‒ De még mindig nem tudjuk, mi a kapocs.

Elise és Brooke leugrott a talapzatról, és a kis csapat továbbindult. Amint elhagyták a kis kamrát, a folyosó ismét elkeskenyedett.

– Most kapcsoljuk le a lámpákat, és nézzünk hátra! ‒ mondta Will.

Így tettek. Huszonöt méterrel hagyták maguk mögött a katona szobrát, ami fényesen világított a sötétben, és rájuk fogta a puskáját, mint valami hátborzongató, fenyegető szellem.

– Az elemlámpák fényétől fluoreszkál ‒ állapította meg Ajay.

Will nem tudta elaltatni az érzést, hogy a szobor mögött, a sötétben valami őket figyeli vagy követi, de ezt senkivel sem osztotta meg.

– Megkockáztathatjuk, hogy a szobor célja ‒ szólalt meg Ajay egyre jobban remegő hangon ‒, hogy a frászt hozza arra, aki látja.

– Apám, hát most mondtam! ‒ csattant fel Nick. ‒ Ez egy őrszem! Őrködik!

– De minek? ‒ kérdezte Brooke, és hátranézett.

Senki sem felelt, de a többiek is hátrafordultak. Visszakapcsolták a lámpáikat, azonban a fényt elnyelte a pokoli sötét.

– Haladjunk ‒ mondta Will. Úrrá lett a félelmén, és a csoport élére tört.

– Most megint lefelé haladunk ‒ állapította meg Ajay rövid csend után, miután a GPS-re nézett. ‒ És enyhén balra tartunk, délnyugatnak.

Gyorsabban szedték a lábukat. Most, hogy az öt elemlámpa egyesített erővel bevilágította az alagutat, már látták, hogy a fiú nem tévedett.

– Várjatok! ‒ torpant meg Ajay. ‒ Lámpákat le!

A barátai engedelmeskedtek. Ajay néhány lépéssel előrébb ment.

– Előttünk van még egy szobor ‒ közölte. ‒ Az is világít a sötétben.

Együtt és nagyon lassan megtettek még húsz métert, mire a homályból kirajzolódott egy második alak, ez világoszölden világított. Talán harminc méterrel előttük, valamivel alattuk volt. Felkapcsolt elemlámpával rohantak oda hozzá. Megint kiszélesedett a folyosó, és egy ugyanolyan fülkében találták magukat, mint amilyenben az előző szobrot látták.

Ez is talapzaton állt, nekik háttal. Még egy katona. Hasonló felépítésű, mint az első, szintén fémből készült. Körbejárták, minden szögből megvizsgálták. Ugyanolyan pózban ábrázolták, mint az előbbi közkatonát és az eredeti Paladint ‒ harcra készen, csőre töltött fegyverrel.

– Első világháború ‒ tájékoztatta a többieket Ajay. Elkerekedett szemmel nézte a szobrot. ‒ Sorkatona, gyalogos, ugyanúgy védekező helyzetben, de nála brit fegyver van, Enfield tolózáras puska, innen tudjuk, mikori a szobor…

– 1917-es ‒ vágott a szavába Elise, aki közben leolvasta a talapzatról a római számot.

– De ha amerikai, minek van nála brit fegyver? ‒ kíváncsiskodott Brooke.

– Az Enfieldet alapvetően a britek használták ‒ magyarázta Ajay ‒, de az amerikai bakák is ilyennel harcoltak, mert amikor beléptünk a háborúba, nem volt elég puskánk, csak az amerikai változat öt centivel hosszabb és negyven dekával nehezebb volt, mint…

– Barátom, annyira jó álmatlanság elleni programot tudnál írni! ‒ szellemeskedett Nick.

– Kösz, Ajay ‒ mondta Will.

– Ez régebbi, mint a másik ‒ kapargatta Elise a szobor lábát. ‒ Öntött rézből készült, és sokkal jobban korrodálódott, mint a másik.

– De, basszus, ezek mégis mitől világítanak? Azt hittem, ez valami modern halloweenes technika.

– Lehet, hogy valamilyen foszforeszkáló anyaggal ötvözték a rezet ‒ vélte Ajay.

– Haladjunk! ‒ szólította fel a többieket ismét Will.

Néhány száz méter múlva újabb kis fülkére, benne újabb világító szoborra bukkantak. A Paladin ezúttal egy amerikai polgárháborús katona képében jelent meg, és karabéllyal, pisztollyal meg kisbaltával szerelték fel. Elise arra tippelt, ezt vasból öntötték, mert sokkal kidolgozatlanabbnak tűnt.

– Ezen a talapzaton nincs dátum ‒ figyelte meg a lány ‒, viszont rajta van az I. L. C. monogram.

– Ian Lemuel Cornish ‒ vágta rá Will.

– Ha ezt Ian Cornish állította, akkor az 1860-as évekből származik ‒ mondta Ajay.

– Még egyszer megkérdezem ‒ lépett hátrébb Brooke. ‒ Minek vannak itt ezek?

– Ilyen katonák. Őrszemek.

– A Paladin különböző változatai. Minden egyes alkalommal egy fejlettebb verziót hoztak le ‒ gondolta át a látottakat Will. ‒ Ezek az amerikai változatok.

– Mindig olyan formára alkották meg, ahogyan az adott kor hős archetípusát elképzelték ‒ tette hozzá Ajay.

– És szerintem Nick megérzése helyes ‒ vette át a szót ismét Will. ‒ Őrszemek, őrködnek.

– Mint a madárijesztők ‒ vélte Nick. ‒ Csak sokkal merevebbek.

– Tehát az elmúlt százötven évben valaki jó sokat fáradozott azzal, hogy ezeket lehordja ide ‒ mondta Ajay. ‒ Ezzel a Központ kiesett. Már a suli megnyitása előtt öt évtizeddel itt volt az első szobor.

– A Paladin már vagy ezer éve Nagy Károly lovagjainak szimbóluma ‒ idézte fel Elise. ‒ Ha nem a suli, akkor a lovagok csinálták, nem?

– Azt tudjuk, hogy az elsőt Cornish hozta le ‒ mondta Will. ‒ Tehát a lovagok vagy folytatták a hagyományt…

– Vagy Ian Cornish is lovag volt ‒ világosodott meg Ajay. ‒ Mi van, ha ő volt az első modern lovag? Lehet, hogy ő kezdte újra a mozgalmat.

– Az biztos, hogy ő építette ki az alagútrendszert, legalábbis az ajtóig ‒ szólalt meg Brooke is. ‒ De vajon ezt a folyosót is?

Will körülnézett, és ösztönösen ráérzett a logikus válaszra.

– Nem ‒ mondta hangosan, miután megfigyelte a fülke építészeti stílusát. ‒ Ez az ajtón túli szakasz volt itt előbb. Sokkal régibb, mint a szobrok. Cornish ásás közben bukkant rá.

– Tehát az első szobrot Cornish állította ‒ foglalta össze Elise. ‒ És valamiért megépítette az ajtót.

– Még mindig nem értem, hogyan lehetnének ezek őrszemek ‒ jelezte Brooke. ‒ Mégis mi értelme ennek?

– Ezen én is gondolkodtam ‒ mondta Ajay, miközben körbejárta a szobrot. ‒ Lehet, hogy ez a világ minden táján elterjedt, ősi törzsi rítus modern változata.

– Vagyis? ‒ kérdezte Elise.

– Ott vannak a gótikus katedrálisok, például a Notre-Dame külsején a vízköpők, vagy a kardos angyalok a Nagy Buddha csarnokának bejáratánál, Narában, Japánban. Mind spirituális védelmezők, fontos szent helyeket védenek.

– Mitől? ‒ érdeklődött Nick.

– Egyes elméletek szerint a másvilág démonaitól ‒ felelte Ajay, és Willre sandított.

– A Sosemvolt! ‒ ismerte fel a fiú. ‒ Ezeket a szobrokat olyan emberek tették ide, akik tudomást szereztek a Másik Csapatról!

– Onnan jönnek a szörnyek ‒ tette hozzá Elise a fiú szemébe nézve.

– Várjatok! Ezek szerint odalent indulnak a vonatok Szörnyvárosba? ‒ kérdezte Nick.

– Nem tudom ‒ ismerte be Will. ‒ De nem is fog kiderülni, ha csak ácsorgunk itt. Arra van a válasz ‒ mutatott előre. Ebben a pillanatban újra feltámadt a susogó szél. A fiú szíve elzsibbadt tőle. Lerázta magáról a rossz előérzetet, néhány métert sétált a sötétben, aztán maga elé világított.

– Itt eltűnik a jobb oldali fal ‒ állapította meg. ‒ Ez valami szakadék. Ti is gyertek ide!

Egyetlen fénycsóva hatolt át a sötétségen. Semmit sem láttak, de az a szédítő, szinte hányingert keltő érzésük támadt, hogy a mélységbe bámulnak.

– Jól van, srácok, nekem elég ennyi az éjszakából ‒ szólalt meg Nick. ‒ Felkelhet a nap!

Elővett a hátizsákjából néhány piros jelzőrakétát, felhúzta vastag bőrkesztyűjét, letépte a rakéták tetejét, és a magasba lőtte őket. Az egész fülke és az alagút vörös fényárban úszott. Nick felpattant a szobor talapzatára, és az egyik jelzőrakétát a katona keze és puskája közti résbe nyomta, majd leugrott és a magasba tartott egy újabb rakétát.

– Rengeteget hoztam, hátha kelleni fog, plusz jelzőpisztolyom is van ‒ közölte. ‒ Vagy egy órányi világosságunk van. Ennyi elég lesz arra, hogy előkerítsük azt az istenverte kulcsot?

Ajay az órájára nézett.

– Tíz óra múlt.

– Nagyszerű, nem akarok ennél sokkal több időt tölteni idelent ‒ bólintott Will. ‒ És a többiek?

Mindenki egyetértett.

Nick óvatosan araszolt, amíg a jelzőfény meg nem világította a szakadék szélét. Még a nappali világosság ellenére sem látták az alját.

– Fogd meg egy kicsit! ‒ nyomta Will kezébe a fényt Nick.

Elővette a jelzőpisztolyt, kinyitotta, majd megtöltötte. Kicsivel vállmagasság fölé tartotta, aztán tüzelt. A rakéta íveken szállt felfelé, és majdnem ötszáz méterrel a föld fölött felrobbant. A telihold fehér fénye töltött be mindent.

Most már látták, hogy egy sziklabarlangba érkeztek, és lehet vagy ezer méter mély a szakadék, aminek a szélén állnak. A rakéta lassan egyre lejjebb ereszkedett, akár egy ejtőernyő, aztán bevilágította az alattuk elterülő síkságot.

– Szerintetek ez mire hasonlít? ‒ kérdezte Nick, és a barlang alja felé mutatott.

– Egy városra ‒ válaszolta Will.