A pálya

Másnap délre a szülők a diákok háromnegyedét elvitték haza a nyári szünetre. Szinte teljesen kiürült a campus. Illetve mégsem, mert a gyerekek helyét átvették az állami és helyi rendőrök, a biztonsági őrök, sőt még FBI-osok is elözönlötték az iskolát, és most mind együtt folytatták a hajszát Lyle Ogilvy után.

Az orvosi központ földszintjén rendezték be a főhadiszállást, és hermetikusan lezárták a területet ‒ csak szárnyakon lehetett volna ki- vagy bejutni. A Greenwood Kollégiumba még több biztonsági őrt vezényeltek. Másnap Eloni kísérte el ebédelni Willt és Ajayt. Megkérdezték tőle, mi szükség van erre, de a férfi nem adott magyarázatot. Will arra gondolt, talán attól tartanak, hogy Lyle visszatér és újra megtámadja őt. Eloni még ebéd után is őket pesztrálta, amikor Willnek feltűnt egy kis, ezüst-kék színű, a Központ flottájához tartozó busz, amely éppen akkor parkolt le a Berkley Kollégium előtt, ahol a vendégeket, a szülőket és családtagokat szokták elszállásolni szükség esetén.

A busz megállt, és öt ember szállt ki belőle. Egyforma vászonzsákokat cipeltek. Három fiatalember és két fiatal nő, akik kicsit idősebbek voltak, mint az iskola végzősei. Napszemüveget és iskolai egyenruhát viseltek. Mindegyikük magas volt, sportos, és a maga módján nagyon vonzó. Magabiztosan és higgadtan viselkedtek, egy szót sem szóltak egymáshoz. Két biztonsági őr várt rájuk az épület előtt, és kinyitotta nekik az ajtót.

– Ezek meg kik? ‒ kérdezte Will Elonit.

– Nemrég végeztek. Mindig visszajönnek néhányan a nyárra. A táborban dolgoznak.

– A tábort azoknak a gyerekeknek szervezik, akik majd egyszer ide szeretnének járni ‒ tette hozzá Ajay. ‒ Egyszer én is voltam.

– Mennyire nemrég végeztek? ‒ kérdezte Will, miközben nézte, ahogy a fiatalok egyesével eltűnnek az ajtó mögött.

– Tavaly ‒ felelte a férfi.

Az egyik lány, egy magas, izmos, barna hirtelen megtorpant. Levette a napszemüvegét, és egyenesen Willre nézett. Kissé talán agresszíven elmosolyodott ‒ a fiúnak legalábbis ez volt a benyomása. Kilátszottak nagy, fehér fogai. Megkocogtatta az egyik előtte haladó srác vállát, és Willre mutatott.

A fiú elfordult, Ajayt kereste a szemével. Egyre gondoltak.

– Derítsük ki, kik ezek! ‒ suttogta Will.

– Egyetértek ‒ bólintott Ajay.

– És mielőbb kerítsük elő Lyle-t, nehogy keresztülhúzza a számításainkat!

– Az a te asztalod ‒ szabadkozott rémülten Ajay.

Eloni a Greenwood Kollégium ajtajáig kísérte őket. Ira Jericho már ott volt. Olyan kérlelhetetlennek tűnt márkás, fekete melegítőjében, mint egy felkiáltójel. Félrevonta Elonit, és halkan váltottak néhány szót. Eloni bólintott, intett Ajaynek, hogy kövesse, Jericho meg Will-lel távozott.

– Hová megyünk? ‒ kérdezte a fiú.

– Edzeni.

– Nem gondoltam, hogy ma elengednek edzésre.

– Ha velem vagy, persze, hogy elengednek.

– Jó ‒ bólintott a fiú. ‒ Meg kell keresnünk valakit.

Az edző nem felelt. Will a magas, határozott férfi oldalán sétált. Egyszer csak rájött, hogy az orvosi központ felé tartanak.

– Mit tud ezekről a tavalyi végzősökről, akik visszajöttek dolgozni a táborba? ‒ kérdezte.

– Nagyjából annyit, amennyit most elmondtál.

– Edzette valamelyiküket?

– Lehet. Minden évben más diákok jönnek vissza.

Will megvárta, míg nyugodtan beszélhet, anélkül, hogy bárki is meghallhatná. Jericho tekintete folyamatosan a látóhatárt fürkészte. Már tudja, hogy Lyle-t keresem, lepődött meg a fiú.

– Edző, maga pontosan tudja, mi történt Ogilvyval, igaz? ‒ szólalt meg suttogva. ‒ Mármint nem a hivatalos verziót, hanem azt, amit a barlangban láttam.

Jericho nem nézett rá, és nem változott meg az arckifejezése.

– Én sem egy kő alatt élek.

– Akkor magunk közt szólva… Ha esetleg tényleg ez az igazság, és nem valami őrületes hallucináció… Mi történik azzal, akit megtámad egy vendigó?

A férfi ránézett.

– A legenda szerint halálnak halálával hal, és a lelke örökké átkozott.

Will nagyot nyelt.

– És ha nem hal meg?

– Elméleti síkon? Nem gyakori eset.

– De ha most megtörtént?‒ kérdezte a fiú határozottan.

Az edző megállt. Már majdnem ott voltak, ahol Lyle kiugrott az ablakon.

– A legenda szerint idővel maga is vendigóvá változik.

A fiú még nagyobbat nyelt.

– Mennyi idő kell ehhez?

– Ez egy legenda, fiam, nem a buszmenetrend.

– De hogy kell elképzelni? Úgy értem, ha most csak spekulálunk… Tudom, hogy maga utál spekulálni, és idegesíti ez a rengeteg kérdés is, de szívességet kérek, csak most az egyszer… Maga szerint mi történt vele?

Jericho hátborzongató nyugalommal fordult Will felé.

– Fogalmazzunk úgy… A vendigó elvette Lyle lelkét… és valami rothadt, sötét dolgot hagyott a helyén.

A fiú hátán végigfutott a hideg, még a térde is beleremegett.

– Te kérdezted ‒ jegyezte meg a férfi.

– Mit hagyott a helyén?

– Mit tudom én! Lehet, hogy egy Hello Kitty-s uzsonnadobozt. Megsérült, amikor kiugrott?

– Azt hinné az ember, igaz? Miután kitörte az ablakot, és négy emeletet zuhant.

– Szóval te ott voltál ‒ állapította meg az edző.

Will bólintott.

– Inkább éreztem őt, mint láttam. Mire kinéztem az épület mögül, már sehol sem volt. Orvosi köpeny volt rajta. Csak a fehér villanást láttam.

– Merre ment? ‒ kérdezte a férfi.

Will az erdő felé mutatott. Jericho el is indult arrafelé, és biccentett a fiúnak, hogy kövesse.

– Megkeresi? ‒ kérdezte Will.

– Megkeressem? ‒ kérdezett vissza Jericho.

– Hát, meg tudja találni, nem?

– Én nem, de te igen. És ajánlom, hogy te előbb találd meg őt, mint ő téged.

Egy keskeny ösvényen jutottak be a fák közé.

– Van nálad fegyver? ‒ kérdezte az edző.

Will a zsebébe túrt, és előkapta a svájci bicskáját.

– A rakétavetőt a másik nadrágomban felejtettem ‒ mondta.

Jericho majdnem elmosolyodott.

– És maga mit hozott? ‒ érdeklődött a fiú.

A férfi felmutatott egy kis, hímzett bőrtarisznyát.

– Hatalmas ‒ morgott a fiú. ‒ Tündérpor.

– Ne írd le, amíg nem próbáltad! ‒ intette az edző, és eltette a csomagot. ‒ A tündérpor erős orvosság.

Minél mélyebbre értek az erdőben, annál forróbb és nehezebb lett a levegő. A vastag avar elnyelte lépteik zaját. Alig száz méter után már nem látták a campust, és a hangok is elmaradtak mögöttük.

– Mi a terv? ‒ kérdezte Will. A földet nézte. ‒ Lábnyomokat, letört ágakat keresünk?

– Úgy nézek én ki, mint aki vigvamban született? ‒ kérdezett vissza az edző.

– Nem úgy értettem…

– Nem a lábnyomok érdekelnek minket. Egy szőrös, ronda szörnyet keresünk, aki fehér, orvosi köpenyben szaladgál, és van vagy két méter magas. Nem lehet olyan nehéz megtalálni.

Jericho megtorpant egy nyírfa mellett, és egy vörös foltra mutatott a törzsén, vállmagasságban.

– Oké ‒ szólalt meg Will. ‒ Ha magának van valami jó módszere…

A férfi a tekintetével végigpásztázta a fák koronáját. Egyre sűrűbben nőttek a fák, a talaj dimbes-dombos volt, és sok helyen alig lehetett elférni két törzs között. Will várta, hogy Jericho megmondja, merre menjenek tovább.

– Erre ment, de csak te tudod megtalálni, fiam ‒ mondta az edző. ‒ De csak, ha akarod.

A fiút feldühítette a férfi hangjából kiérződő provokáció. Elhatározta magát.

– Elárulom, hogy meg akarom találni ‒ közölte.

Becsukta a szemét, és előhívta a rácsot. Most az elméjével látott. Az erdő életre kelt ‒ a fiú mindenütt mintákat és energiaörvényeket látott. Olyan csend volt körülöttük, mint egy hógömbben. Észlelte az apró állatok mozgását, mert érzékelte a testük melegét. Hallotta a madarak énekét, és az őt körülvevő, háromdimenziós képernyőn a pontos helyzetüket is meg tudta állapítani.

Lassanként arra lett figyelmes, hogy valami zavarja a rácsot. Egy út volt, és az egyre nőtt, egyre pontosabban kirajzolódott. A nyírfától indult. Will fogott valamiféle érzést ‒ olyan volt, mintha Lyle menet közben hagyott volna maga után egy energiaösvényt…

Farkaséhes.

Ez a szó fogalmazódott meg a fiúban. Végigfutott a hátán a hideg.

– Erre ‒ mutatta.

Elindultak. A következő bukkanó mögött egy mókus lecsupaszított csontjai és elhajított feje várták őket. Harminc méterrel később egy óriási holló tetemére bukkantak. Megkopasztották.

– Éhes ‒ jelentette ki Jericho.

– Evés közben jön meg az étvágy.

– Ez nem olyan vicces ‒ intette az edző.

– Nem lett volna egyszerűbb, ha inkább boltba megy?

Will remélte, hogy legalább egy mosolyt kap válaszul, de tévedett. Úgy látta, az edző aggódik. Ez azt jelentette, hogy belül sokkal idegesebb, mint amit kifelé mutat. Kellemes, szívet melengető volt ez az erdő közepén. Júniusi, forró nap kora délutánja volt, de az erdő olyan sötét és nyomasztó, mint halloween éjszakája.

A fiú meghallotta a fejük fölött köröző héja vagy sólyom vijjogását. Az edző is. Felnéztek ‒ Will alig látta az eget a lomboktól ‒, aztán egymásra. A fiú kivette a zsebéből a sólyom apró szobrát, és mindjárt jobban érezte magát, amint a kezében tudta az ismerős követ.

Az edző bólintott. Will pontosan tudta, mi jár a fejében: A közelben van az erőállatod. Jó úton járunk.

– Ha maga mondja… ‒ motyogta Will.

Ő ment elöl az „ösvényen”. Erős hőt érzékelt, ami arra utalt, hogy valami nagy testű élőlény járt előttük. A rács egyre élénkebbé vált. A következő dombtető után meredeken vezetett az útjuk egy völgybe.

A fák koronáján átszűrődő fény jól megvilágította az alján fekvő szarvastetemet. Óriási agancsa volt. Will szellemszerű, homályos, elmosódott mozgást érzékelt a rácson. A történtek visszhangja volt az, olyan erős energia, ami lenyomatot hagyott a téridőn. Szinte követhetetlenül gyors volt, de a fiú mégis ki tudta venni a szarvast, amint rémülten, pánikban menekül az erdőben. Egy pillanatra állt csak meg néhány méterre attól a helytől, ahol most Will volt, aztán egy óriási, rejtélyes alak előtört a bokrok közül, rávetette magát és leterítette.

A fiút undorította ez az erőszak, a szarvas gyors, kegyetlen kibelezése. Egy fának tántorodott. Majdnem összeesett. Nem akarta látni a többit, aminek a nyoma ott maradt. Jerichóra nézett, és a fejét rázta.

A fának támaszkodott, miközben az edző szemügyre vette a maradványokat. Az állat patáin és az agancsán kívül felismerhetetlenné vált. A földet vastagon borította az alvadó vér. Egy közeli ágon a fiú megpillantott egy elszakadt, eredetileg fehér, de most vörös anyagdarabot.

– Egyre feljebb halad a táplálékláncon ‒ jelentette ki Will. Mélyeket lélegzett, hogy meg tudja őrizni a nyugalmát.

– Gyorsan ‒ tette hozzá Jericho.

– Még mindig jó ötletnek tűnik ez, edző?

– Nincs már messze.

– Micsoda?

– Hogy megtaláljuk.

– Vagy ő találjon meg minket.

– Félsz, hogy nem tudunk elbánni vele?

– Hogy érti azt, hogy „tudunk”? Ki az a „mi”? ‒ kérdezte Will, és a hátuk mögé mutatott, az iskola irányába. ‒ Én arrafelé fogok futni.

Alig ötven méter múlva újabb bukkanóhoz értek. Olyan mélyen jártak az erdőben, hogy szinte teljes sötétség vette körül őket. Ennek a kis emelkedőnek a tetejéről a lejtő egy sziklás vízmosásba vezetett, ami lehetett vagy húsz méter mély, és a közepén egy széles, lassú sodrású patak csordogált. Arccal lefelé, félig a vízben egy mozdulatlan, fehérbe öltözött alak feküdt. Úgy kirítt a félhomályból, mint egy hófödte folt.

Will és az edző megtorpantak. A fiú Jerichóra nézett, abban bízott, majd ő tudja, mit kell tenniük, és azt súgta: ‒ Át akar verni minket? Hullának tetteti magát?

– Ezt csak egyféleképpen deríthetjük ki ‒ felelt az edző.

El is indult lefelé a lejtőn. Gyökerekbe kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Will csak állt, de a férfi félúton visszafordult, és lesújtó pillantást vetett rá.

– Jössz már, West?

A vízmosás alján megvárta Willt, és együtt, óvatosan közelítették meg a testet, ami azóta sem moccant. A fiú kipattintotta a kését, és maga mellen tartotta.

– Meghalt? ‒ kérdezte.

– Hát, szerintem kávét már ne rendeljünk neki ‒ felelte a férfi.

Jericho letérdelt mellé, és közelebbről is megnézte magának. Will a válla fölött leselkedett. Lyle nyitott szemmel, élettelenül meredt maga elé. A hasán feküdt, oldalra fordított fejjel. Egészen kutyaszerűnek tűnt az arca, szinte vadállatinak. Meghosszabbodott metszőfoga kilógott az ajka alól, és merev pupillájában törés látszott.

Will lélegzete elakadt. Sosem kedvelte ezt a fiút ‒ sőt minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje, hiszen nem egyszer tört az életére ‒, de ez a látvány sajnálattal és iszonyattal töltötte el a szívét.

– Mit szokás csinálni egy halott vendigóval? ‒ kérdezte, miután kicsit hátrébb lépett.

– Mármint annak érdekében, hogy halott is maradjon?

– Igen, úgy értem, biztos van erre valami szabály, nem? Mondjuk, belevághatnánk a szívébe egy karót, vagy fokhagymafüzért tömhetnénk a szájába…

– Ezek a mai fiatalok meg a vámpírjaik ‒ csóválta a fejét Jericho. ‒ Honnan a fenéből tudjam? Én sem láttam még ilyet. Különben is, miből gondolod, hogy meghalt?

– Hát, eléggé hullának tűnik ‒ felelte a fiú, és a testet körülvevő, iszapos talajra bökött. ‒ Ez a sok… nedv meg minden.

– Egy módon bizonyosodhatunk meg arról, hogy halott ‒ közölte az edző.

Megfordította Lyle testét, és azzal szembesültek, hogy ez nem is igazán Lyle. Nagyjából ennyi maradt volna a fiúból, ha félbevágják egy óriási konzervnyitóval. Egy csúnya lebeny vagy varrat futott végig a húsán a nyakától a derekáig. A mellkasa és a hasürege behorpadt, mintha átment volna rajta egy úthenger.

– Mi a jó fene történt vele? ‒ kiáltott fel Will.

– Ha találgatnom kéne, mint ahogy kell is, úgy néz ki… valami, ami eddig benne nőtt, most kijött belőle. És az ilyesmi némi felfordulással jár.

– Várjunk már! Akkor ez most Lyle vagy sem?

– Szerintem… valaha Lyle volt.

– Akkor ezek szerint… inkább… talán inkább…

– Levedlett kígyóbőr ‒ állt fel Jericho. ‒ De ide a rozsdás bökőt, hogy ha ezt meglátják a zsaruk, megkönnyebbülten felsóhajtanak, hogy végre megtalálták, akit kerestek.

Will az erdő sötétjébe bámult, hátha észrevesz valamit a fák koronái közt, ami esetleg őket nézi. A jeges rémület miatt alig tudta előhívni a rácsot.

– Akkor ez egy üres hüvely… és Lyle még él ‒ foglalta össze.

– Aki valaha volt, az meghalt ‒ pontosított Jericho, aztán ő is az erdőt kémlelte. ‒ Ami benne nőtt, és most kitört a mellkasából, majd a patakból ki nem lépve elhagyta a helyszínt? Hát, az nagyon is él, és elemében van. És nem hiszem, hogy Lyle-nak nevezhetnénk.

Elővette a mobilját, és tárcsázta a 911-et.

– Mekkora mázli, hogy nem sokat ettem ebédre ‒ szólalt meg Will, és arrébb ment. Felfordult a gyomra.

– Nem hinném, hogy az év ötlete lenne előadni a mi kis elméletünket a rendőröknek ‒ takarta el a férfi a kezével a telefont. ‒ Vagy bárki másnak.

– Vettem az adást.

– Eljöttünk futni, a hegygerincről észrevettük a holttestet, és bejelentettük. Azt mondtam neked, menj vissza az iskolába, én meg lejöttem körülnézni. Te semmit sem láttál. Mehetsz.

– Maga most azt akarja, hogy hazudjak?

– Fogalmazzunk úgy, hogy megtanítok neked egy új túlélési technikát.

Apunak ez bejönne, gondolta a fiú.

– Nem bánom ‒ bólintott.

Futva vette az iskola felé az irányt. Még hallotta, ahogy Jericho megszólal: ‒ Egy holttestről szeretnék bejelentést tenni.