I

A Somogyi-könyvtár ősnyomtatványai közt van egy-két nyalábra való nagy könyv, Herman Schedelius képes világkrónikája; az első világtörténelem, amit Anton Koberger nyomtatott Norinbergában, abban az évtizedben, amelyben Mátyás király meghalt. Igen szép illusztrációk is vannak benne, egypár száz fametszetű portré, s azok közt mindjárt a könyv elején van egy gomborrú férfiú, aki egész bizonyosan Noé pátriárka, mert az van aláírva. Igen ám, csakhogy ez a gomborrú férfiú aztán végigvonul az egész köteten, hol mint Hannibál, hol mint Celestin pápa, hol mint Amurates török császár, akár azért, mert Anton Kobergernek nagyon tetszett a gomborrú ember, akár azért, mert kevés volt a kliséje, s olyan klisével köszönt, amilyen volt neki. Hát én is ilyenformán vagyok, mint ez a rég megboldogult könyvkiadó. Körülbelül harminc éve garázdálkodom az irodalomban, összeirkáltam egy kazal könyvet, amiknek nagyon különböző címeik vannak, de egy klisé mindnyájában megtalálható: a magyar paraszt. Ezért keveredtem én valahogy paraszt-szakértő hírébe, s nyilván ezért tisztelt meg a Cobden-Szövetség és a Közgazdasági Egyetem után a szegedi Rotary-Club azzal a megbízással, hogy tartsak előadást a magyar parasztról.

Megvallom, nem minden zavar nélkül kezdem az előadást, először személyi okokból. A Rotary-Club olyan komoly hely, ahol nemcsak a hallgatóság áll okos emberekből – hiszen akik hallgatnak, azok mindig okos emberek, különösen Magyarországon –, hanem az előadók is rendesen okos emberek szoktak lenni. Számokkal, statisztikákkal dolgozó szakemberek, mérnökök, jogászok, közgazdászok, szociológusok, akiktől én sokkal többet tanultam, mint amennyit ők tanulhatnak tőlem. Igaz, hogy vidéki múzeumigazgató mindenről jó, mint a szalonnafölső; de hát a szalonnafölsőt azért mégse lehet besorolni a magyar gyógyszerkönyvbe. Van bennem annyi önismeret, hogy én nem vagyok haszonra való okos ember, de szerencsére ezt nem is fogja rám senki. Akik rám bízták ezt a mai feladatot, azok bizonyára tisztában voltak vele, hogy nem vagyok más, csak a magyar irodalom szegedi kubikosa, s hiszem, ehhez szabták az igényeiket is. Nem várnak tőlem konkrét javaslatot a parasztkérdés megoldására, ami nálam okosabb embernek sem sikerült eddig, s talán rendszeresen felépített előadást se várnak. Nem kívánnak tőlem többet, mint hogy egy kicsit elbeszélgessek a magyar parasztról, tudós allűrök nélkül, nem fölülről nézve a témát, hanem benne állván, mint érdekelt fél, aki parasztnak született, s ha a sorsa úgy hozta is, hogy most kultúrpalotát igazgat, szívében halálos holtáig megmarad parasztnak.

 

 

A magyar parasztról csakugyan volna mit beszélni. Attól félek, el is késtünk vele, s nem azt beszéljük, amit kellene. A magyar parasztról évszázadokon keresztül csak törvények beszéltek; szigorú, kegyetlen, olykor véres törvények, mint másfelé is Európában a parasztról. Csak 150 évvel ezelőtt vetette fel a kérdést elsőnek Tessedik Sámuel, a szarvasi evangélikus pap, természetesen németül, hogy mi a paraszt Magyarországon, és micsoda lehetne? Sajnos, nem felelt neki senki azok közül, akik akkor a kezükben tartották a nemzet sorsát, hiszen a paraszt nem számított bele a nemzetbe, nem volt „tagja a magyar szent Koronának”.

A mi életünkben a kilencvenes években merült fel a parasztkérdés, csakhogy ekkor még nem ennek hívták, hanem mezőgazdasági munkáskérdésnek, és erre a kérdésre szuronyokkal és golyókkal feleltek, mint ahogy hallgatással Tessedik Sámuelére.

Igazi probléma csak a világháború óta lett a parasztból; azzá tette az őstermelőkonjunktúra, amikor ő volt felül, és maradt most, az általános pusztulásban, amikor ő esett alulra, s mindnyájunkat magával rántott. A magyar élet legnagyobb problémájának nyugtalanító mélységeit azonban eltakarjuk önámító és felületes politikai és irodalmi frázisokkal. Egyfelől megtesszük a magyar parasztot a teremtés koronájának, akinek nincs párja a világon – ezt leginkább tósztokban és vezércikkekben szoktuk mondani. Másfelől megállapítottuk a magyar parasztról, hogy földéhes, úrgyűlölő, együgyű, ravasz, önző és kultúrára nem nevelhető, és ezt sokszor ugyanazok hangoztatják úri négyszemközt, akik a szószékről leborulnak a magyar paraszt nagysága előtt. A parasztból a népszínmű árvalányhajas maszkát, a kabaré és a vicclap figurát csinált, de a komoly irodalom nem akarta befogadni. Mikor én a parasztregényem kéziratát letettem a kiadó elé, a kiadó, az üzletember, aki nem a maga szemével néz, hanem a közönségével, megcsóválta a fejét:

– Kedves igazgató úr, hogy gondolja ezt? Kétkötetes regényt a parasztról?

– A Reymont regénye kétakkora.

– Igen, a lengyel parasztról. Az más, kérem. A norvég paraszt, az orosz paraszt, a spanyol paraszt: az igen, az kell a magyar közönségnek. De kit érdekel Magyarországon a magyar paraszt?

Ez a „kit érdekel?” régi veszedelme ennek az országnak, ahol az emberek és társadalmi osztályok egymás felé fordított tüskékkel nézik egymást, mint a vadgesztenyék az ágon. Azzal rontjuk el az életünket, hogy nem ismerjük, mert nem akarjuk egymást ismerni. Bizonyára gazdasági okokból került szembe a polgári társadalom az ipari munkássággal, de ezt az ellentétet az mérgesítette el, hogy a polgári társadalom nem kereste az utat a munkásság lelkéhez, s gyanúval nézett arra, sőt ki is közösítette magából, aki megpróbálta a hídverést. Félek, hogy eljön az idő, és az nagyon rossz idő lesz, amikor a magyar középosztály megint elkésve fog rájönni arra, hogy milyen jóvátehetetlen mulasztást követett el akkor, amikor talán nem is önzésből, csak kényelmességből vagy közömbösségből, meghagyta a magyar parasztot abban a testi-lelki elhagyatottságban, amelyben 150 évvel ezelőtt találta Tessedik Sámuel. Merem állítani, hogy a magyar paraszt ma is olyan felfedezetlen és ismeretlen, mint az ő idejében volt, s amilyen felfedezetlen és feldolgozatlan a magyar tudományosságban a magyar paraszt lakóhelye, a magyar Alföld. Ha nem így volna, miért kellett volna a szegedi egyetem égisze alatt megalakítani az Alföldkutató Bizottságot, amely ugyan ma, anyagi elhagyatottságában inkább mindennél előbbrevaló gyakorlati célért, a mezőgazdaság emeléséért küzd, de amelynek igazi hivatása az, hogy felderítse az Alföld flóráját, faunáját, őstörténetét, klimatológiáját, nyelvét, folklórját, szociográfiáját, mert mindezt eddig fehér folt képviseli a magyar tudományosság térképén, mint régi Afrika-térképeken az emberevők országát. A magyar tudományosság – s ezt nem szemrehányásul, hanem dicséretül mondom – a múltban tudósokkal tanulmányoztatta a lappok, vogulok, cseremiszek és egyéb haldokló rokonaink életét, de soha senkinek nem jutott eszébe kutató expedíciókat szervezni a domaszéki, kötönyi, kömpöci, horgosi magyarok nyelvének, folklórjának, mitológiai foszlányainak, sajátos lelkivilágának, különös társadalmi életének tanulmányozására, holott ezek is egy haldokló kultúrához tartoznak már.

Ez az ismeretlen paraszt nagyon sokféle, s ez okozza, mint előadónak, tárgyi zavaromat, ez az embarras de richesse, a témám gazdagságának bősége. Pesti paraszt-előadásaim alkalmával sokkal könnyebb helyzetben voltam, mert ott mint „messziről jött ember” beszélhettem. Ebben a társaságban, ahol sok ismerője van a parasztnak, nem kerülhetem meg a kérdés lényegét azzal, hogy anekdotáim apró gyufaszálaival próbáljam megvilágítani azt az őserdőt, amelynek a neve: magyar paraszt.

Pedig nagy kísértésben vagyok, mert ásatásaim közben nemcsak a cirokföldekben alvó hunoktól, hanem napszámosaimtól, a hun utódoktól is sok dolgot tanultam, amelyek közjóra volnának értékesíthetők. Például Domaszéken azt tartják, hogy ha az eke által kivetett kőbaltával fejbeütögeti magát az ember Luca napján, akkor meglátja a föld alatt elrejtett kincseket. Milyen nagyszerű dolog volna, ha ezt a pénzügyminiszter úr tudná, vagy ha a 33-as bizottság tagjai ütögetnék egymás fejét az őskori baltákkal! Vagy például nem kellene-e figyelmeztetni a pesti humoristákat, hogy Gajgonyán mit tartanak rossz bornak? Hiszen Pestről elvégre nem kell ilyen messzire eljönni rossz borért, de a gajgonyai magyarok mégis méltók a figyelemre. Nem a boruk, hanem a humoruk miatt. Gajgonyán ugyanis azt szokták mondani a rossz borra:

– Hallod koma, ha ezt beleöntenéd az ökörbe, úgy möghűlne ijedtiben a vére, hogy péntöki napon mög löhetne önni hal helyött!

Igen, reggelig elbeszélgethetnék arról, mennyi színt, mennyi metaforát, mennyi hasonlatot tanulhatnának a paraszttól a költők, mennyi józanságot a törvényhozók, és mennyi kifejezésbeli világosságot a törvényszövegezők! De fegyelmeznem kell magamat, és szorosabbra vonni tárgyam körét. Az őserdőt nem mutathatom be töviről hegyire egy előadás keretében, nézelődéseinkben most csak az őserdő sűrű, apró gyöpére, a kisparasztra szorítkozunk. Arra a kisparasztra, aki a mi vidékünkön „célszörű szögény embörnek” nevezi magát, s akinek a közmondása: „Varjúnak varjú a fia.” Ami annyit jelent, hogy ő megnyugszik Isten rendelésében, neki szegény ember volt az apja, nagyapja, minden ivadéka fölfelé, tehát természetes, hogy az lesz lefelé is. Nézelődésünkből tehát ki van zárva az urakkal egy tálból cseresznyéző gazdag gazda, aki urat akar nevelni a fiúból, tehát középiskolába is beadja, ahol a gyerek megbukik földrajzból. Ugyan még öt másik tárgyból is megbukott, de nem tudni miért, csak a földrajz miatt hördül föl az apa.

– Hát ezt érdemlöttem én! – kiáltja elkeseredetten. – Hogy mögbuktassák a gyerököt még a földrajztanbul is!

– De bátyám – próbálja csendesíteni az igazgató –, köll az a mai világban!

– Micsoda?

– Hogy tudja az ember, hol van az a Róma, meg az a London, meg az a Genf!

– Köll, ugyé – robbant ki az apai szív keserve. – Hát azt gondolja az úr, csavargót akarok én nevelni a gyerökömbül?

 

 

Pár esztendővel ezelőtt tanyai vizsgán jártam. Fülledt virágszaga volt az iskolának, mint az úrnapi sátornak, piros és kék pántlika libegett a kislányok hajában, tiszta ing ünneplősködött a fiúkon, és Buborék Tallas Andriska nekiszilajodva olvasta a Mátyás királlyá választásáról szóló történetet.

– Ekkor a haza Hunyadi Mátyást választotta királlyá fennkölt leldekeséssel...

– Megállj! – akasztotta meg a tanító úr a háromaraszos hun utódot – nézd meg csak jobban azt a szót.

Andriska szót fogadott, és így igazította helyre magát:

– Felkönt lelkedeséssel...

A tanító úr összecsapta a két kezét.

– Jaj, de szégyenlem magam, Andriska! Hát nem tudod te elővenni a szemedet?

Dehogynem tudta, szegény kis szittya! Úgy elővette két bogár szemét, hogy majd kidülledt, még a nyelvecskéjét is kileffentette nagy igyekezetében, s most már csakugyan ráhibázott az igazságra.

– Fölkent leselkedéssel – vágta ki fennkölt lelkesedéssel.

A tanító úr megint össze akarta csapni a két kezét, de attól féltem, hogy az Andriska buksi feje is közéjük kerül, azért megfogtam a karját.

– Hagyja, kedves tanító uram! Nem ez a kis bórembukk a hibás, hanem azzal kellene megetetni valami pedagógiai banketten az olvasókönyvet, aki belevette ezt az olvasmányt. De azt is erre a kosztra fognám, aki a könyvet approbálta. Hát honnan tudhatná ez a nyolcesztendős pulykapásztor, mi az a fennkölt, és micsoda teremtett állat az a lelkesedés? Majd ha követválasztás lesz, kedves tanító úr, akkor igen. Gondolom, olyankor még errefelé is fennkölten lelkesednek a népek.

Most követválasztás van. És én véletlenül megint itt csellengek ős-hámozó szerszámaimmal. Belelátok a kellős közepébe a fennkölt lelkesedésnek. Elmondom, milyen az, ha csak felibül-harmadábul is. A többit lenyeleti velem a keserűség és a szégyen. Ha volna az a külön magyar Isten, akinek nevét annyit veszik szájba hiába mostanában, annak elmondanám négyszemközt, és számon kérném tőle, mi végre teremtette ezt a fajt. De az öreg magyar Isten, a Numi Tarom, ott maradt valahol az Urálban. S itt nincs kinek eléje borulni, átölelni a térdét, és följajveszékelni hozzá:

– Uram, ne haragudjál mireánk örökké, támassz nekünk megváltót, aki emberivé és élni érdemessé teszi a magyar életet...

 

 

Nyelvtand-ot is tanulnak azokban a tanyai iskolákban, ennélfogva Hüvelycsik Palkónak azt parancsolja a tanító úr, hogy mondjon egy szép időhatározó mondatot. Hüvelycsik Palkó szemlátomást megrökönyödik, nyári piros almaképét elönti a verejték, muszáj azt letörölni az inge ujjával.

– Nos? – sürgeti a tanító úr. – Mi lesz azzal az időhatározó mondattal?

Megvan már, mondja is a gyerek:

– Nagyon meleg van.

Csakugyan a tanító úr is izzad, a vizsga-elnök úr is, el kell ismerni, hogy Palkó egészen helyesen meghatározta az időt. De nehéz a tanító urat kielégíteni. Haragosan legyint:

– Szamár vagy, Palkó. No, Egri Verka, mutasd meg, hogy te okosabb embernek adsz kenyeret.

Verka mindkét keze két ujjának a billegésével jelzi, hogy őbelőle kikívánkozik egy szép időhatározó mondat. Mondja is már felugrás közben:

– Nemsokára az összes törököket kiverjük az országból.

Ez már igen. Ez már nemcsak nyelvtand, hanem történelemtand is. Látszik belőle, hogy Verka nemcsak az időmeghatározóval van barátságban, hanem teljesen tisztában van a magyar haza jelenlegi állapotával is. Legföljebb azt nem tudja, hogy az „összes törökök” sokkal többen vannak, mint ahogyan ő gondolja...

 

 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyik politikát olyannak tartom, mint a másikat; s ha eltagadnék valamit abból, amiben nevelkedtem, a sírjából is megátkozna az apám, akinek a koporsójába olyan imádságos könyvet teltünk, amelyikben a gyerekkora óta őrzött Kossuth-bankó is benne volt. De ebbe az előadásba nem akarok belekeverni semmi politikát. Azért hagyok ki belőle minden nevet, még a helyét is, ahol járok. Ez az az Okatootáia, amelyiknek „az egyik szomszédja Kína, a másik Ausztrália”. Annál is rosszabb: ennek uradalmak a szomszédjai. Holttetem ez a domíniumok közt, harminc kilométerre a vasúttól és ezer kilométerre Európától. A tanyák messze gurultak egymástól, mintha valaki nagyon mérgesen rájuk kiáltott volna, s attól szaladtak volna szét. Az emberek, akik a gaztetejű házakban élnek, maguk is mind riadtak egy kicsit. Nem új keletű riadtság ez, hanem örökölt. Itt ezer esztendőn át pattogott a parancs, és csattogott a korbács. Magyar úré, kun úré, török úré, német úré. A kuruc csakúgy alágyújtott a kéménybe fölakasztott parasztnak, mint a labanc. Ezt a sok ijedtséget nem lehet egy-két emberöltő alatt kiheverni. Hetedíziglen benne bujkál az unokák vérében, még akkor is, mikor már független polgárok lesznek belőlük.

Mert ezek a mostani emberek már azok, legalább így választásos időben úgy tisztelik őket a pesti urak. Az öregek még az uradalmak béresei, juhászai, csordásai, szántói, kapásai voltak. Kiváltogatván magukat a rabságból, örök tulajdonul hagyták gyerekeikre a feltört legelőt. Ezek már a maguk urai, ki két holdon, ki hármon keresi az adót, de olyan is van, aki negyven holdnak a koldusa. Ilyentől vettem én is a múzeumnak egy faekét. Vehettem volna többet is, de erről se tudom, hogy kerül be a városba. A vasútig való beszekerezés ötannyiba kerül, mint amennyit a technikának fából való vívmányáért fizettem.

Az alku könnyen ment, csak a kifizetés tartott soká. A gazda kért két pengőt, én ajánlottam neki hármat, amire ő kijelentette, hogy isten neki, azt se bánja. Az aprópénzből kifogytam, ötvenest kínáltam neki.

– Nem bírunk itt azzal, uram – csóválta a fejét. – Én még ebben az esztendőben nem láttam ekkora pénzt.

– Hátha fölváltanák valamelyik szomszédban?

– Itt? – húzta félre a száját, mosolygósra is, harapósra is. – Aratásig az egész határban nem szed össze ennyi pénzt.

Fél nap jártunk a pénzzel tanyáról tanyára. Végre is biciklisembert kellett vele beszalajtani a stációhoz. Mielőtt borítékba tettem volna a bankót, megmutattam rajta a legénynek Rákóczi vezérlő fejedelmünk képét:

– Ki ez, fiam?

– Tudja az Isten – vont vállat. – Alighanem a király, ugye bizony?

– Rákóczi Ferenc. Tudja tán, ki volt az?

– Tudja az Isten – mentegette magát –, nemigen vagyok én az ilyesmikkel beismerkedve.

Persze rosszabbul is járhatott volna a felséges fejedelem. Egy öregebb gazdát megkérdeztem, hallotta e már, hogy ki lesz most a követ?

– Hallotta a ménkű.

– Hát eddig ki volt a maguk követe?

– Tudja a ménkű.

– De csak látta valamikor öt esztendő alatt?

– Látta a ménkű.

 

 

A dűlőutakon egy-egy akácfán plakátot zörget a szél. Egyéb hirdetőoszlop itt nincsen, mint amit az Isten teremtett, de ez tán alkalmasabb is. Először azért, mert nem kell ráraggatni a plakátot, rá lehet tűzni egy akácfatövisre is, másodszor azért, mert levenni is könnyebb róla. Csak úgy az ülésből, az ostornyéllel.

– Minek bántja azt a papírt, Illés?

– Ráakasztom otthon a cseresznyefára. Jó zörgős papír ez, majd riogati a verebet. Egyéb haszon úgy sincs belőle.

– Erre maguknál nem fizetnek a szavazásért?

– Nemigen. Tegnap ugyan ingyen lehetett volna inni a csárdában, de ebben is huncutság volt.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy az ilyen paletát vasárnapra köllene tenni, nem hétköznapra, mikor rendes embernek nincs ráérő ideje. Ez csak a csárdásnak jó, mert a sok pénzt is zsebre vágja, meg a bora is megmarad. A szegény embert mindenből kisemmizik.

Ezt némi keserűséggel mondja Illés. Nagyon fáj neki, hogy az egy pohár bortól elütik. Arra még nem jött rá, hogy az életből is ilyenkor semmizik ki.

 

 

A plakátragasztó olykor kortes is. A hóna alatt vannak a plakátok, a belső zsebben az aláírási ív. Amazért húsz fillért kap darabonként, emezért egy pengőt nevenként. Különben csakolyan paraszt, mint a többi, csak egy kicsit neki van hevülve. A leheletén úgy érzem, nem annyira a lelkesedéstől, mint inkább egy kis szíverősítőtől.

– Melyik pártnak az embere maga?

– Én? Izé... Hogy is csak... Nézze, mán megint elfelejtettem. Merre vagy mán, no, fene beléd! – Tapogat a feslett fenekű belső zsebben.

Előkerül az ív. Lebetűz róla egy nevet.

– De hát milyen párti az az úr?

– Mindegy az, kérem, nagyon fáin ember.

Az egyik napszámosom kiszól a gödörből:

– Tegnapelőtt másik úrra mondta kend, hogy nagyon fáin ember.

– Hát az is az vót – bólogat a kortes. – De az csak nyolcvan fillért reszkérozott egy aláírásért.

– Ez mindig ilyen nagy hazafi vót – mondják az embereim, amikor a kortes elhalad.

– Hazafi? – veszem föl a szót.

– Hát. Elkorhelykedte már házát, földjét.

Szó szót ér, s kiderül, hogy ezen a tájon milyen különös kritériumai vannak a hazafiságnak. Aki nagy hazafi, az részeges, káromkodós, munkakerülő, garázda ember. De éppen azért mindenfelé tudja a járást, ráérő ideje is van, a cifra beszédhez is ért, ennélfogva ő a legkantárosabb legény az igehirdetésre.

 

 

Vagy ötszáz szavazó van ebben a járásban, de nem tudom, van-e köztük tíz olyan, aki meg tudná mondani, kit ajánlott követnek, vagy kire adja majd a voksát. Öt futtató van, de senki se kérdezi, melyiknek milyen az elve. Az egyik is úr, meg a másik is úr, mi különbség lehetne köztük?

Terror? Nekem nem panaszkodott róla senki. Lehet, azért, mert én is úr vagyok, s az egyik urat, a szó köztünk maradjon, csakúgy a fenének kellene megenni, mint a másikat. De meg független polgárok ezek, tetszik tudni. Nem függenek ezek a világon senkitől, csak az éhségtől, meg az ínségtől, hát mi szükség volna itt terrorra?

– Maga kire szavaz, földi? – kérdem a kocsisomat, ahogy szorongok mellette az ülésdeszkán.

Megcsapkodja a gebéi fületövét, aztán békességesen mondja:

– Hát majd aki a bírságot leveszi rólam.

– Micsoda bírságot?

– Az öt pengőt. Majd elmondom, ha a nagy homokba beérünk, ott nem zörög a kocsi.

Nem, itt csak zizereg a kerékagyig érő homok. És mondja az ember szép folyamatos keserűséggel, amin megérzik a sok gyakorlat.

– Hát az úgy volt, tudja, hogy azt mondja nekem a komám tavaszon, vigyem be a hét malacát a vásárra, mert az ő lovai szántanak, vagyis hogy a legényfia szánt velük. Hát beviszem, mondok, miért ne vinném, úgyis üres kocsival megyek. Fölrakjuk a malacokat, nem férnek. Ejnye-hejnye, mit csináljunk, kapja magát a koma, azt mondja, ha az ő kocsiját rákapcsolnánk az enyimre, férnének a malacok. Így is tettünk, be is értünk a városba, odagyün a csöndér, megállít, hogy hohó, hogy mertem én két kocsit összekapcsolni, mikor az tilos? Tilos? Mondom, hát honnan tudjam én azt, hogy tilos? Közhírré volt téve, azt mondja. Megengedem, mondom, de én harminc kilométerre vagyok ide, az én tanyámon nem dobolták ki. Nem ér az a beszéd semmit, azt mondja, azzal fölírja a nevemet, és megfenyeget azzal, hogy errül majd kihoznak nekem öt pengő bírságot. No, én el is csendesedtem erre, de a koma megszólalt, hogy micsoda igazság ez, mikor nem is az enyimek a malacok. Hát kiéi? – kérdezi a csöndér. Hát az enyimek, ha tudni akarja, okosítja föl a koma. Hogy hívják magát? Így, meg úgy, megmondja a koma a nevét. No, akkor maga is öt pengőt fizet – acsarkodott rá mérgesen a csöndér, és fölírta az ő nevit is. Ki is hozták pünkösdkor a palétát, vagy az öt pengőt köll megfizetnem, vagy elviszik a tehenem. De hát mibül fizessek, uram, mibül? Szerencse még, hogy ez a követválasztás van, valamelyik az öt közül majd csak leveszi rólam a bírságot, oszt arra rászavazok. Gyí, Bogár, a nehézség cifrázza ki a füled gombját! Csilla, ne, a kórság essen beléd!

Elhallgatott, csak az aranycsillámú futóhomok sírt a kerekek alatt éles, sikoltó, ezeresztendős sírással.

 

 

Egy hétig éltem itt, a holt lelkek zugában, inkább szárazon, mint vizen. Száraz kolbászon, szalonnán, kenyéren, mert két-három dűlőben nem bírtak adni egy pohár tejet, vagy egy-két tojást. De ezt ki lehet bírni, beletanultam gyerekkoromban; hanem mikor a Harmatvizem kifogyott, akkor szédelegni kezdtem. Hiszen kút van minden tanyán, de a vize hol sárga, hol szürke, hol édes, hol olajos, s ránézni is betegség annak, aki meg nem szokta, megszokni pedig csak az tudja, aki bele nem halt. Amelyik kútnak jó vize van, azt kétórányiról is felkeresik, s azt kánikulában éjszaka vasvillával őrzi a gazdája, hogy reggelre ki ne merigessék.

Eligazítottak egy ilyen áldott kúthoz, engedelmet kértem a gazdától, adta is jó szívvel, maga merítette meg a vödröt. S csak amikor kimulattam magam, akkor kérdezte meg tőlem:

– Tán az úr is abban a járatban van?

– Mi járatban?

– Hogy követ akar lenni.

– Nem – mondom –, az nem nekem való mesterség.

– Kár – mondta a gazda, de nagyon szívből.

– Miért kár? – lepődtem meg.

– Mert kiegyesülhettünk volna.

– Nem értem.

– Pedig én nyomon beszélek, hallja. Azt határoztuk itten a szomszédokkal, hogy egy kiló sóért meg egy liter petróleumért adjuk a szavazatot.

A pusztai boltba is bevetődtem. Útszéli tanyának a végéből van elkerítve, akkora, mint egy városi sifonér. Egy bekötött fejű, mezítlábas parasztasszony ül a küszöbön, meg egy nagy fehér kuvasz. Nem a kutya mordul rám, hanem az asszony. Valami vándorlónak néz.

– Mit akar itten?

– Szivart szeretnék venni – de már akkor elő is veszem a pénztárcámat. Hadd lássa a jó asszony, hogy igaz úton járok.

Fölugrik és matatni kezd a pulton, amelyen meglátszik, hogy valaha asztal gyanánt szolgált, s mint ilyen, boldog világbeli disznóboncolások nyomait viseli magán.

– Portorigó van, meg cigerillosz.

– A portorikót kérem. – Nézem, mennyi van. – Adja ide mind, lelkem.

Leszámoltam neki öt pengő valahány fillért. Úgy nézett rám, ahogy az angyalokra nézhettek valamikor, mikor még gyakoribb volt a közlekedés ég és föld között.

– Mikor csinált ekkora üzletet? – mosolyogtam rá.

– Húsvétra – mosolygott vissza. De megint csak elfelhősödött az arca. – Még ezen a héten csak a kortesek nyitottak rám ajtót. Pedig látja, van itt minden. Nem vesz még valamit? Édesfa, szentjánoskenyér, csokoládé, ostya, díszgomb – olvasta a fiókok felírását.

– No, akkor még leginkább díszgombot adjon – támogattam a magyar kereskedelmet.

Csodálatos díszgombok voltak, bronzpléhből, akkorák, mint a régi négykrajcáros, és a közepükön üvegrózsa csillogott. Gyermekkoromban hordtak ilyent a kabátjukon az úriasszonyok, de csak a nagyon öregek.

Most már egészen megnyílt a főnöknő szíve. Leültetett egy gálicos ládára, s kéretlenül szolgáltatta a statisztikai adatokat a pusztai kereskedelemről. Két év alatt háromnegyed kiló kávét adott el. Fehércukrot eladott tizenkét kilót, de a múlt esztendőben, az idén csak hármat.

– Hát mit vesznek mostanában a népek?

– Sót, petróleumot, gyufát.

– Meg dohányt, ugye?

– Dehogy, azt nem. Mostanában már nem. Krumplilevélből csinálják a dohányt. Az uram is.

– Ura is van magának?

– Hát hogyne. Ő vezeti a kontóskönyvet.

– Az is van?

– Csakis az van. Nem bírnak az emberek készpénzzel fizetni. Hitelbe veszik a sót, petróleumot, a gyufát. Majd aratás után fizetnek búzában.

Olyan bizalommal volt hozzám, hogy meg is mutatta a kontóskönyvet. Sok benne az adós, de a kontó kevés. A legnagyobb összeg 12 pengő 46 fillér. De ez annyi tételnek a végösszege, hogy két oldal van velük telerúnázva. Só meg gyufa skatulyánként. Ebben az esztendőben január 8. óta.

– Ez nagygazda, kérem – magyarázta a boltosné. – Vízkeresztkor, mikor disznót adott el, 23 pengő múlt évi tartozást fizetett ki. Mondja is mindig az uram, hogy ha tíz ilyen volna, a fejünk se fájna.

– Az ám, ni – kérdeztem –, hol az ura? Derék ember lehet, szeretnék vele beszélni.

Sajnálkozva csóválta meg a fejét.

– Tegnap kellett volna gyünni, tudja, mert most már elígérkeztünk.

– Kinek, jó asszony?

– Nem is tudom én a nevit, valami pesti lehet, valami Bicegi vagy Pecegi vagy mi a csuda. Az este halt meg az uramnak a testvérnénje, itt lakott velünk, de mán reggel is látszott rajta, hogy az utolsóban van. Osztán hogy éppen akkor járt itt a kortes, az uram megegyezett vele arra az esetre, ha halomás talál történni.

– Miben egyeztek meg? – kérdeztem hüledezve.

– Hogy ha a kortes megcsináltatja a koporsót, akkor az uram rászavaz arra a pesti izére. Az este meg is történt a halomás, ezt ment be az uram megjelenteni.

Nagyon elégedetten mondta ezt, látszott rajta, hogy ezt még jobb üzletnek tartja, mint amit velem csinált.

– Azt mondja az uram, sokkal biztosabb ez, mint a készpénz – magyarázta, amikor elkezeltem tőle. – A múltkor is, nem is tudom, hányban volt a választás, nagyon megjárta a készpénzzel az unokatestvérem, itt a harmadik dűlőben, tán hallotta is hírét, mert még nóta is van róla. Harminc pengőt kapott a szavazatjáért, mert nagyon rátarti ember az, csizmadia mesterséget is tud, de nemigen uzoválja, mert nem vesz már új csizmát senki. Hát elég az hozzá, hogy harminc pengőt kapott, de a választás után muszáj volt neki visszafizetni, mert másképp tán be is csukták volna. De a koporsót, azt hiszem, csak mégse szedik ki a föld alul, akármilyen huncut ez a világi nép.

 

 

Hát ilyen közelről az a fennkölt lelkesedés, amellyel képünk viselésével megbízunk valakit, aki azt bizonnyal méltósággal fogja viselni. Sorsunk intézője lesz, törvényt fog hozni életünkről és halálunkról, és kérkedni fog vele, hogy őt fennkölt lelkesedéssel választották meg a független polgárok. S lesznek, akik elhiszik neki, s talán ő maga is elhiszi magának.

Én azonban, aki nem vagyok politikus, és sohase fogok törvényt hozni, én sohase találkozhatok többet fennkölt lelkesedéssel úgy, hogy ne látnék magam előtt egy kiló sót, egy liter petróleumot és egy koporsót. Akkora koporsót, amelybe belefér az egész magyar élet.

II

Az a népvizsga, amit én rendeztem, nem volt virágszagú és nem volt napsugaras. Az én Pétereim, Antalaim, Szilvesztereim görnyedt hátú, korán őszülő, hamar ráncosodó parasztok, akikről a legtudósabb fiziognómus sem mondja meg, harmincévesek-e vagy ötvenesek. Megátalkodottak, mint a tokmányba szorult kaszakő, ahogy ők mondják magukról. Kevésbeszédűek maguk közt is, s bizalmatlanok az úrféléhez, akiről leginkább csak keserű tapasztalataik vannak, s nekik ez a bizalmatlanság a természetadta fegyverük, mint a nyúlnak a futás. Engem azonban nem szoktak úrfélének nézni a parasztjaim. Az ő nyelvüket beszélem, köröm közül kosztolok, napot, esőt, szelet, havat állok, mint ők, s a legnagyobb szélben is rá tudok gyújtani a pipámra. S ebből látják, hogy az ő fajtájuk vagyok, s megered a szavuk. Nem a cukor teszi, illetve nem a cigaretta; nem az édeskedés, se a helyretyutyuzás, nem is értek egyikhez se, hanem a belső megérzés.

Próbát akartam tenni, mi maradt meg a felnőttekben abból, amit kiskorukban adott nekik az iskola. S hogy mi veszett el belőle, s mit tett hozzá a háború, az újság, a rádió, a piac, a vasút, az autóbusz. Nem egy helyen tettem próbát, hanem hármon, más-más alföldi vármegyében. Falusi emberekkel és pusztalakókkal, akikhez öt és nyolc kilométerre van legközelebb falu, s tizenöt-húsz kilométerre már várost érnek. Huszonhét embert kérdeztem ki, tizennyolc évtől ötvenig; a nevét mindegyik alá tudja írni a napszámos-nyugtán, sőt némelyik olyan olvashatatlan aláírást produkál, hogy azzal akár miniszteri tanácsos is lehetne. Hárman közülük sose jártak iskolába, katonakorukban tanultak írni-olvasni; voltak, akik egy-két osztályt végeztek, nagyobb részük kijárta a négy elemit, a fiatalabbak megtoldották még ismétlőiskolával is.

Megmondtam az öreg deákjaimnak, hogy abból a vizsgából, aminek alávetem őket, nem lesz adó. Felelhet mindenki bátran, amit tud; aki nem tud, annak se kötöm hátra a sarkát, különben is ők a hatalmasabbak, mert az ő kezükben van a csákány meg az ásó, az enyémben csak plajbász, az is olyan kicsi, hogy alig van rajta fogás. Azt is megmondtam, hogy kiírom az újságba, mit tudnak az errefelé lakó emberek a világi dolgokról, tehát már csak becsületből is fogja marékra az eszét mindenki.

Nem hiszem, hogy valamelyik olyasmit gondolt volna rólam, mintha rosszban sántikálnék. Lehet, hogy egyik-másik megriadt egy pillanatra, mert iskolát még nem játszott velük senki, de aztán ezek is csak belenyugodtak, hogy így is eleget kell tenni a napszámért. Hogy aztán otthon mit meséltek rólam a szülének vagy a menyecskének, az más kérdés. De azért nem bizonyos, hogy kifiguráztak volna. Hiszen igen csak azzal végződik minden ásatásom, hogy az utolsó hét végén a búcsúkézfogáskor az embereim megválasztanak követnek. Persze csupa olyan emberek, akiknek nincs választójoga – hiszen, ha volna, akkor nyilván meggondolnák a dolgot. Felesek, harmadosok, kapások, kubikosok, napszámból élő kétkezi munkások. A parasztság „negyedik rendje”, Dózsa György népének egyenes folytatása. Az Úristen magyar domíniumában az égig nyurgult díszfák, a csenevész gyümölcsösök, az elszegényedett búzamezők mellett a gazdátlan, sűrű, apró gyöp.

A föladott kérdések közt nem volt egy se, amelyik a legtávolabbról is hajazott volna a napi politikához. Van annyi eszem, hogy nem viszem a népemet olyan sikamlós területre, ahol magam sem járok. Olyasmit sem kérdeztem tőlük, hogy hányszor találkoztak a birtokos jelzővel, mióta kikerültek a tanító úr keze alól; se azt, hogy miért hívják a parasztot az országházában nemzetfönntartó elemnek, könnyű ilyesmit olyan messziről mondani, de itt az árokparton nagyon meggondolandó. Lehet a magyarjaim közt valami hirtelenharagú is, aki előrántaná a bicskát, ha szemtől szembe ilyent mondanának neki.

Kérdéseimet az úgynevezett „elemi műveltség” köréből szedtem. Amit, úgy képzelné az ember, a huszadik század gyermeke tanulás nélkül, az utcán is fölszedeget a műveltség félhomályában. Itt azonban csak országutak vannak, mint utcák, azért a részletkérdések föltevése előtt bizonyos általános kérdésekkel próbáltam tájékozódni. Beszélte már velük úriember olyan kérdésekről, hogy mitől lesz az eső, hogy merre van az a nagy búzatermő Argentína, s hogy hol terem a vas, amiből a kaszát csinálják? Nem, ilyenről még senki se beszélt velük. Szoktak-e olyan előadásokra járni, ahol ilyeneket lehet tanulni? Nem szoktak. Miért? Mert itt nincsenek ilyen előadmányok. A községházán se volt kiadva. Elmennének-e, ha lenne? Hát aki ráér, úgy lehet, elmenne. De hát azért nem adnak semmit, aztán meg az asszonyok kinevetik az embert, hogy „kendből már megint deák lött?”. Járnak-e a templomba? A falusiak elmennek húsvétkor, karácsonykor, hiszen azért keresztények. A pusztaiakhoz meg minden vasárnap kijön egy falusi tisztelendő, de nagyon sebesen végez, mert ebédre ő is otthon akar lenni. Jártak-e már nagy városban? Ojjé, a háborúban, ette volna meg a fene, aki kitalálta. Szoktak-e újságot olvasni? Télen, ha valamit vesznek a boltban, és az újságba van takarva, azt elolvassák. Az ám, de hátha az háromesztendős újság? Nem baj az, avul is, javul is. Aztán meg a kalendáriumot is elolvassa, akinek van. Van-e köztük olyan ember, aki könyvet is olvasott már? Egészen elejétől végig? Nem, ez huszonhét ember közül még eggyel se esett meg. Voltak-e már színházban? Egy ember jelentkezik, arról is kiderül, hogy olyan szerecsent látott, akiről a Paprika Jancsi lepofozta a kormot. Moziban ki volt? Két ember azt is megpróbálta, de már nem emlékszik rá, mit látott, mert egy kicsit italosak voltak. Rádió? A falusiak mindnyájan hallották már a kocsmában, huncut ember lehetett, aki kitalálta.

– Ki volt az a Napóleon? – ezt adom föl világtörténelmi tételnek. Végre is, az én napszámosaim már tudnak a jazigokról, és ha a sora kijön, a gepidafejű istenit szidják egymásnak. Hát csak tudhatnak valamit a világhódítóról is. Ha máshonnan nem, gyermekkoruk meséiből.

Huszonhatan soha a hírét se hallották. A huszonhetedik, a fiatalok közül való, tudott annyit, hogy létezett valami Napólom nevezetű illető, ő olvasott róla a világlapban.

– Mit olvasott?

– Azt már nem tudom.

– Mi volt az a Napolóm? Császár, király, suszter, hóhér, vagy micsoda? Költő? Tudja, mi az a költő?

– Aki versszerkesztő. Olyan vőfélyféle. De a Napólom nem az volt.

– Hát mi lehetett?

A fiú elgondolkozott.

– Alighanem vezér.

– No látja, hogy tudja. Aztán mi nemzet volt?

Erre már gondolkozás nélkül válaszolt:

– Hát magyar.

Tudom, erre azt lehet mondani, mi köze a magyar parasztnak Napóleonhoz? Hát a francia paraszt talán többet tud a mi Szent Istvánunkról?

Egész bizonyos, hogy nem. Sőt talán Napóleonról se tud többet. De az engem nem vigasztal meg azért, hogy Attilára is ezt a választ kapom:

– Valamiféle király volt.

Hogy milyen, azt nem tudják. A hármaskoporsó meséjét igen. S a konzekvenciát is egyformán vonják le belőle. Hogy nagyon sarcolhatta a népeket ez az Átila, ha még aranykoporsóra is telt neki.

– Mit tudnak Szent Istvánról?

Azt, hogy augusztus 20-ra esik, s hogy akkor ünnep van. Hogy kije, mije volt Magyarországnak Szent István, arról egy igét se.

Hát Mátyás, akit fennkölt lelkesedéssel választottak királlyá? Az öregek erről sem tudnak semmit. Ők csak azt tudják, hogy mióta az meghalt, oda az igazság.

Az Alföld paraszttömegeinek, ameddig én járatos vagyok, nincsenek történeti mondái, hagyományai. Számukra az egész magyar történelem kezdete, vége, teljessége: Kossuth Lajos és a negyvennyolc. De a névnél nincs tovább ez se. Mi volt az a negyvennyolc, mit csinált Kossuth Lajos? Ezekre a kérdésekre vállvonás a felelet. Meg az, hogy az nagy ember volt, most is sok olyan kellene. Mért volt nagy? Mert eltörölte az adót. Mert megverte a németet. Mert meg merte mondani az igazat a nagy uraknak.

Arról, hogy fölszabadította a jobbágyot, ezek a jobbágyok nem tudnak semmit. De én se tudom, hogy csakugyan föl vannak-e szabadítva?

– Mióta laknak a magyarok Magyarországon? – Gondolom, ez egész helyénvaló kérdés, harminchat évvel a világraszóló millennium után, honfoglaláskori temető áskálása közben. Íme a feleletek:

– Azt csak a jó Isten tudja.

– Mióta a világ megvan.

– Árpád kormányzata óta.

Az általánosságok után egy konkrétum:

– Hát én nem tudom, hallja, de én az öregapámtól úgy hallottam, hogy ő kisgyerek korában került ide Tótkomlósról, de itt már akkor is magyarok laktak, az első gazdája valami Bunford nevezetű volt, maga talán hallotta is hírét.

De nem kell azt gondolni, hogy az élő nagyok jobban járnak, mint a halhatatlan halottak. Elővettem az alkotmánytant is, s népem nyelvén tettem fel a kérdést:

– Ki most az országban a legnagyobb úr?

Egy öreg ember azt felelte – elsőnek –, hogy „a császár”. Kinevették, és megmondták neki, hogy „arról már lemázsáltunk”, már nincsen császár. Az öreg kun azonban nem hagyta magát.

– Császár mindég van, mert anélkül nem lehet ország, csakhogy néha titokban tartózkodik az irigyei miatt. Az a császár, akinek a képe a pénzen van, mert anélkül nem gilt a pénz. A fehérhátú bankóra is emlékezhettek, hogy azért nem volt gilt, mert nem volt rajta a császár.

Kiveszek a zsebemből egy ezüst ötpengőst, és megmutatom az öreg államjogásznak az averzét.

– Kicsoda ez?

– Ha a pénzen van, az a császár.

A huszonhét ember közül huszonöt tudta, hogy akinek a képe a pénzen van, az Horthy Miklós kormányzó. Egy ember volt, aki azt hitte, hogy az a „Betlehem gróf”.

Megkérdeztem azt is, mi az az állam. A feleletek elég értelmesek voltak. Aki az adót szedi. Aki a katonát szedi. A miniszterek. A követek. A jegyző, a csöndér, a szolgabíró, a finánc. Egy figuráskedvű ember, bizonyos Illés nevezetű, azt mondta, hogy én is állom vagyok.

– Miért, Illés fiam?

– Mert dolgoztati az embört, maga mög csak nézi.

Lepisszentették, hogy bolond beszéd ez, mert én úgy dolgoztatok, hogy fizetek is érte. Illés lovagiasan kijelentette, hogy nem komoly beszéd volt az övé, csak a szó volt vele több. Én pedig az állami tekintély érdekében azt füllentettem, hogy az államéból fizetem a napszámot.

 

 

A következő kérdés az volt, hogy szabad-e embert ölni? A felelet: hogy háborúban még muszáj is. De mikor nincs háború? Mikor az ember mén csöndesen az országúton, vagy ül a pohár bora mellett a kocsmában, vagy alszik az ágyában, szabad-e akkor embert ölni? Kapzsiságból, régi bosszúból, hirtelen haragból, vagy virtuskodásból? Természetesen akkor se szabad, úgy se szabad. Mért? Mert Isten tiltja, mert az emberi érzés nem engedi?

– Mert becsukják az embert érte.

Választ kértem arra is, gondolnak-e valamit, ha fölnéznek a csillagos égre? Hallottak-e már arról, hogy azok a csillagok is olyan világok, mint a mi földünk, s azokon is élők élhetnek? Nem gondolnak semmit, nem hallottak semmi ilyenfélét. Napfogyatkozást láttak-e már? Sokan láttak. Mitől van az? Egy ember hallotta, olyankor megeszi a markoláb a napot, a többinek még ennyi járatossága se volt a kozmogóniában. Miből készül a sör? Két ember úgy hallotta, hogy árpából, a többi: „még nem gondolkozott rajta”. Mit tudnak Amerikáról? Sok mindent. Hogy ott meg lehet gazdagodni. Hogy ott szerecsenek laknak. Hogy a Jóska sógor onnan borzasztó sok pénzt küldött haza. Hogy ott terem az amerikai mogyoró. Hogy ott százemeletes házak is vannak. De hogy ország-e, vagy világ az az Amerika, hogy le vagy fel van-e, hogy messze kell oda menni, azt egyetlen ember se tudta.

– Arra való a vasút, hogy megmondja – vágja ki magát a figuracsináló Illés, különben legügyesebb és legszorgalmasabb munkásom, aki a Murman-vasutat is segített építeni a muszkáknak.

Fizikából azt kérdeztem, mi hajtja az órát, gondolkozott-e már ezen valaki? Nagyobbrészt azt felelték, gondolkozott a fene. De volt, aki a sétálót nevezte meg primum movens-nek – magyarul sétáló az inga neve; – volt, aki a kerekeket. Itt is Illés volt az, aki fején találta a szöget ezzel a válasszal:

– Mi hajtja az órát? A nehézség.

Persze ez alatt a nehézség alatt nem a gravitációt értette.

Azt nem bánom, ha azt mondja valaki, hogy nem mind ilyen a magyar paraszt. Én is ismerek kivételt, fájdalom, nagyon keveset. Én is tudok olyan parasztot, meg is nevezem, Bozó Ambrus Károly a neve, mindszenti ember, aki körülbelül abban az időben, mikor Klebelsberg Kunót a felsőházban a grófok mint tékozlót támadták, ezzel tett le egy marék avar régiséget az asztalomra:

– Szegény ember vagyok, de nincs szívem érte pénzt kívánni. Hiszen tudom én, hogy ebben az országban semmire se sajnálják a pénzt, csak a kultúrára.

Fájdalom, én nagyon kevés ilyen parasztot ismerek, de nagyon örülök neki, ha mások sokat ismernek. Csak azt ne mondják nekem, hogy jól van így, ahogy van, nem is kell a parasztnak több tudás, elég, ha írni-olvasni, meg egy kis számolásra megtanítja az iskola, a többit kipótolja a paraszt vele született nagy intelligenciája, amelyre mindnyájan száz példát tudunk. Aki ezt mondja, annak én azt felelem: minek akkor az egész nagy és költséges népnevelési apparátus, ha eredménynek ennyi is elég? Minek akkor a négyosztályú, a hatosztályú, az ismétlőiskola? Hiszen írni, olvasni, számolni sokkal rövidebb idő alatt is meg lehet tanítani a gyereket!

Nem szeretném, ha valaki félreértene, és ha tanító ember, aki úgy érzi, hogy én itt az ő mesterségét bántottam meg, azt megnyugtatom, hogy nem lehetett ilyen szándékom, hiszen kevés olyan pedagógiailag terhelt család van az országban, mint amilyenből való én vagyok. A testvérbátyám, aki polgári iskolai igazgatónak ment nyugalomba, tanyai tanítóságon kezdte. Egy fia középiskolai tanár, három tanító, két leánya tanítónő, és három-négy unokája is ezen a pályán van indulóban. A húgomnak is van valami pedagógiai diplomája, a sógorom polgári iskolai igazgató, s a két leánya tanítónő. S ha még megvallom, hogy éntőlem is csak az Isten őrizte meg a pedagógiát, gondolom, senki se mondhatja rám jó lélekkel, hogy bántani akarom azokat, akik „a nyersanyagból, amit Isten ád, segítenek embert teremteni”. Én sokkal több tanyai tanítót ismerek olyant, akinek szobrot emelnék, mint akinek a kezére nem adnék gyereket. (Három tanítót meg is tudok nevezni, akiknek mint régész hálával tartozom: az egyik Hock Lajos volt dorozsmai, a másik Kiss István kétegyházi, a harmadik Jaksa János pusztaszeri tanító.)

Nem a tanítót okolom én, nem az embereket, hanem a rendszerben kell valami hibának lennie, talán nem is egy helyen. A mi iskolarendszerünk annak idején német mintára készült, s ha a városban bevált is valahogy, a tanyákon nem tudott eléggé alkalmazkodni. Nem megfelelőek a könyveink, sok hiábavaló terhet ró a tanítóra s tanulóra a tanterv, és nem jó a tanítás időbeosztása. Mi lenne abból, ha ahelyett hogy reggel nyolctól délután négyig bezárjuk a tanyai gyereket az állítmánykiegészítő alanyesetek és a közös nevezőre hozandó törtek közé, s megtanítjuk, hogy ki tudja írni római számokkal a honfoglalás esztendejét – mondom, mi lenne abból, ha az úgyis koránkelő tanyai gyereket az őszi és tavaszi hónapokban reggel hattól, héttől délelőtt kilencig, tízig iskoláznók, s aztán hazaengednők apja, anyja segítségére? Azt hiszem, az lenne, hogy a paraszt megbékülne az iskolával, amelyben ma inkább elkeserítőjét látja, s a gyerek kis fejében talán több maradna nagy korára, ha kevesebbet, de nekivalóbbat töltögetnénk bele, s fel tudnók benne ébreszteni a kultúra iránt való állandó fogékonyságot, amelyet eddig nem tudtunk neki megadni.

Igaz, hogy eddig nem sokra ment volna vele, ha meglett volna is benne, s talán jobb is nem szomjazni, mint olyan szomjúságot érezni, amelyet nem lehet kielégíteni. Pedig ma olyan a helyzet. Amint a paraszt kikerül az iskolából – s félek, ez a szabadulás ma több örömmel tölti el, mint szomorúsággal –, a kulturálatlanságnak olyan száraz sivatagába kerül, amelyben még harmathoz se jut. Ebben az országban nem készül könyv a paraszt számára, hacsak politikai propaganda nem, meg vőfélykönyv és álmoskönyv a kalendárium mellé. Ebben az országban nem készül újság a paraszt számára, mert ami félig-meddig olyan is, mintha neki volna szánva, véres riportjaival, politikai frazeológiájával, akármilyen irányú legyen az a politika, nem neki való, s nem vezet, csak félrevezet; nem mintha a szándék volna rossz, csak a kivitel nem jó. Nem tudunk a paraszt nyelvén, s így nem férkőzhetünk hozzá se szívéhez, se értelméhez. Ebben az országban a paraszttal csak március tizenötödikén, vagy képviselőjelöltek bemutatkozásakor, vagy miniszterjáráskor van meg a nagy összetestvéresülés, de senki se gondoskodik arról, hogy a városi kultúra folyamából állandóan, el nem apadóan, tiszta erek csörögjenek ki a pusztákra, a szomjú lelkek százezrei számára. Tudom, hogy az utóbbi időkben megszervezték az iskolán kívüli népmívelést, s több helyen szerzett tapasztalatból tudom, hogy általában igen derék emberek állnak annak szolgálatában, sajnos, több jószándékkal, mint cselekvési lehetőséggel. Anyagi eszközöket alig bocsátanak rendelkezésükre, a legtöbb helyen még csak fuvart se kapnak, s azt kívánják tőlük, hogy apostoli tevékenységüket az apostolok lovain gyakorolják. Természetes, hogy ilyen körülmények közt komoly, tömegnevelő eredményeket elérni nem lehet. S természetes az is, hogy szemrehányást tenni ezért nem lehet se nekik, se a parasztnak, aki nem azért kultúrátlan, mert nem nevelhető rá a kultúrára, hanem azért, mert még eddig csak szemre próbálkoztunk meg vele.

Előadásomban, magam is érzem, sok volt a keserűség, és könnyből támadt a mosolygás szivárványa is. Bántani nem akartam senkit, se természetem nem olyan, se a mai idők nem arra valók – amivel nem azt akarom mondani, hogy nincs kitől számon kérni az úgynevezett nemzetfönntartó elem testi-lelki elhagyatottságát. De én csak el akartam jajdítani magam, hogy emberek, népünk hatalmasai, vigyázzatok, itt több baj van, mint ahogy ti tudjátok, járjatok utána, hol a hiba, és segítsetek rajta! Mert nem az ország házában van a magyar jövendő, hanem itt, a magyar tanyákon, tizenöt-húsz kilométerre a városoktól, és itt olyan sötét van, hogy még a tudás szentjánosbogarai se világítanak benne. És ne felejtsétek el, hogy nem lehet önfeláldozó hazaszeretetet követelni sorsdöntő években attól a néptől, amelyet Eötvös József törvényének hatvannegyedik esztendejében se tudtatok odáig vinni, hogy ismerje hazája ezeréves történetének elemeit, s lássa abban a maga szerepét!

Földhözragadt János története

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfakereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfakereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?”, és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkel az istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánosoknak valamit, ami beleeszi magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe, és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség. A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak a szagosbükköny piros csokrával, a kicserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ó, azért nem kell kiszántani és bíróság elé állítani a reves csontokat, hiszen nincsen az ő üzenetükben semmi bujtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel, s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükkmagot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok, s nincsenek olyan okos berendezkedéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna, és destruálni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó, dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul, és az ősi törvény alszik a lelkükben, mint a tejútban a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van, és hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha, semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni, és a lengyel fenyéren hasra fekve várta a halált, a srapnelek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette, és hátraszólt a tisztjének:

– Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!”. Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a községházára az urakhoz, hogy neki is írjanak földet.

– Hát aztán mennyi földet igényel kend? – kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak, s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni. Ő meg az asszony kettő; meg a négy gyerek, az hat; a tehetetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

– Vén ebre már kár a korpa – mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan szép mondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány, és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akassza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

Így lett Földnélküli Jánosból Földbirtokos János az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csincsés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vak-szik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet – de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor körülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Mitvisz kutyát rúgta lágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

– Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd csak utánam, Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériumot a két holdon, és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete, és arra kapott interes pénzt. Ebből leduggatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát, amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak piszmogni. Ő maga, János, ezután napszámba adja a maga erejét, mint eddig, s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, még a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogatja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát János, és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok, s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetni való.

– Kell-e a munkás, uram? – köszönt be János az első majorba.

Az volt a válasz, hogy a munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

– Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának, hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

– Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a varjúmák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokleformtörvény a neve – de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-bánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A múlt héten fölment a községházára, és bejelentette a jegyző úrnak, hogy vissza akarja adni a két hold földet.

– Sok baj van kendtekkel, János – tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet.

János megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most ez egyszer szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

Földhözragadt Jánosék 1932-ben

I

Földhözragadt Jánosnak 1924-ben volt egy kis bérlete a ladányi dűlőben. Húsz holdacska, városi bérlet. Szép fehér homok, már annak, aki nemcsak menyecskében szereti a fehéret, hanem homokban is. Nem lehet mondani, hogy semmi se termett volna meg benne. A kígyószisz ölesre megnőtt, a gyújtoványfű kötésig ért, és a gilicetüsök akkora szuronyokat növesztett, mint a glédics tövise, akivel Krisztus urunkat megkoronázták. De a rozs bizony soványolta a fehér homokot, és a kukorica is lemaradt benne.

Hanem azért János nem panaszkodott, mert mi jusson panaszkodna az, akinek úgy fölvitte Isten a dolgát, hogy a maga szegénye lehet? Aztán meg, az igazat megvallva, hiába is panaszkodott volna. Ha azt mondta volna a városnak, hogy Isten ellen való vétek ezért a hitvány posza homokért holdanként három mázsa évi bért szedni, akkor a város azt mondta volna neki:

– Hja, édes cselédem, késő bánat ebgondolat! Nem vagy vak, láthattad a magad szemivel, mivel házasodsz össze huszonöt esztendőre. De mikor földárverés van, mind meg vagytok keveredve, és rálicitálnátok a Dárius királyra is. Most már, ha vállaltad, nyögjed, belesegíthet az asszonyod is, meg a gyereked is, van elég.

S ha János azt sóhajtotta volna, hogy a gyerek enni is kér, meg az adó is harapdálja a jövedelmet, akkor a város azzal tromfolt volna vissza:

– Olyan ára van a gabonának, hogy olyant az öregapád öreganyja se hallott. Annyi bankót kapsz érte, hogy lapáttal szelelheted. Jut is, marad is belőle.

Jánosnak ezt senki nem mondta, de mint belátó ember, tudta magától is, hogy ezt mondhatnák neki. Az édes jó Istenbe vetette tehát reménye horgonyát, tanyát épített a homok leghaszontalanabbján, és egész házanépével dolgozott látástul vakulásig. Nem is lehet mondani, hogy éhenhaltak volna, csak mire kiporciózta a városnak is meg az államnak is a magáét, akkorra nem maradt több a befaló falatnál. Pedig a tarhonyacsináló teknőből megint bölcsőt kellett csinálni, megjött az ötödik gyerek is, mert Isten úgy rendelte, s János jó katolikus ember volt, aki nem avatkozik az Isten dolgába.

Az ördög azonban, aki sose nyughat, beleavatkozott a Jánoséba. Nem olyanformán, hogy pálinkával, kártyával vagy cafra asszonnyal kísértette volna meg – János már a dohányról is letett, mióta az idők megnehezedtek; el is adta a tajtékpipáját is, pedig Kossuth atyánk volt rajta kifaragva, és annak az árát is beleinstruálta a gazdaságba: Vett rajta egy szamárcsikót.

Az ördög úgy vetette a kelepcét, hogy belebújt a János malacába – már az újtestamentumban is igen szeretett disznókban tanyázni a Gonosz –, és elösztökélte a zsadányi dűlőbe, ott is a földhözragadt Pál herésébe. Ott találta meg János a malacot, és amint fülönfogta, azt mondta Pálnak:

– Ej, de jó kis heréd van.

– Az ám – felelte Pál –, jól jár vele, aki lekaszálja.

– No – rebbent meg János –, tán fölköszönsz a bérlettel?

– Én föl.

– Pedig ez jó kis homok. Barna homok. Nem olyan istenverte fehér, mint az enyim.

– Ez ügön – bólintott Pál. – Ezt nem bánja mög, aki átvöszi. Tíz hold itt többet ér, mint tifelétök húsz.

– Hát te?

Pál elmondta, hogy szerencsét próbál a városban. Nagy rokonsága van ott. A bátyja rendőr. A sógora vámos. A kereszttestvére szolga a telekkönyvnél. Azt ígérték neki, fölkarolják. Kicsinálják, hogy bejusson valahova iskolaszolgának. Ezt kihúzott derékkal mondta, mintha már a gyerekeket regulázná. Próbálta a tekintélyt.

– Akinek Isten a barátja, könnyen üdvözül – állapította meg János meggyőződéssel, de irigység nélkül.

– Csak evvel a rongyos bérlettel vagyok bajban – kushadt vissza Pál az álmok világából a valódilagos életbe. – Olyant keresök, aki átvögye.

– Nem tanálsz? – János markolászta a homokot, egyik tenyerirül a másikba eresztette, az ujjai közt morzsolgatta, szaglászta. – De csak szép homok. Szinte olyan vakondok-szín.

– Sok péz ám ez, hé – vakargatta Pál az állát. – Az idei árenda még nincs kifizetve, mög egy kis tavalyi hátralék is van. Le köll tönni a jövő félesztendei árendát is előre.

– Mi summa az együtt?

– Van vagy 1300 pöngő. Mög az én kauciómat is mög köll téríteni az illetőnek.

– Hogy szaporodott így föl?

– Pörösködtünk a várossal. Árendaleszállításért. Mög is ítélte a bíróság. De két esztendeig tartott a pör, addig föl volt függesztve a sarc. Az üdvégy erre is pézt kóstál. Így oszt megnőtt az adósság. Jobb hízó az, mint a disznó.

Nem lehet mondani, hogy Pál a maga lábából kihúzandó tüskét nagyon igyekezett volna a Jánoséba szúrni. János magától gabalyodott bele a barna homokba. A maga húszholdas fehér homokját átíratta valakire, szintén a Földhözragadt nemzetségből valóra. Kapott érte valamicske készpénzt, azt leolvasta Pálnak. A kaució meg a barna homokon levő kunyhó fejében. Az csak olyan fűtetejű viskó volt, nem olyan gazdaemberes, mint az övé. De a homok barna volt, s János kiszámította, hogy nem kétszer, hanem háromszor többet ér az övénél. Még az 1300 pengős teher átvállalásával is. Majd megmutatja ő, mit lehet a barna homokból kihozni, csak a nevén legyen. Úgy plajbászolta ki János, hogy esztendő múltán a szomszéd tíz holdját is átveheti. Özvegyasszony volt a szomszéd, nem tudta a gyeplőt tartani. Az ő asszonya más, latolgatta János az esélyeket. Őt magát akármi érné – az ötvenen túl volt már akkor János, és „hatvan felé hazafelé” –, az ő asszonya asszony a talpán, és megőrzi a barna homokot az öt gyereknek, fejenként négy holdat.

Azonban az első tíz hold átírásából se lett semmi.

– Míg a hátralék ki nincs fizetve, addig nincs átírás – mondja a város. – Ami szabály, szabály. Nekem mindegy, ki fizet, de még a teherből ki nem mosdik a föld, addig Pál szavatol az árendáért.

Pál is azt mondta, János is, hogy így is jó. Pál regulázta a városi gyerekeket, és János fizette a sarcot. Mikor mennyit bírt. Az első évben százötven pengőt egy summában. Tízet, húszat, harmincat apránként. A malacból, a kunyhóból, a csirkéből. A második évben is majd annyit. A harmadikban már csak felét. A negyedikben semmit, mert nem volt miből. Az 58 pengős búzán bérelt föld 6 pengős búzát termett.

– Nincs, oszt nincs – nézegetett föl János a mennyben lakó Istenhez, aki csak a világot teremtette, de hogy az emberek azt nem találták tökéletesnek, ők meg kiegészítésül gazdasági válságot teremtettek.

– A nincsből is lenni kell, mert másképp hogy tartom én el magamat? – mondja a város mint földesúr. De nem Jánosnak mondta, hanem Pálnak. János nem szerepelt a nagy könyvekben, amelyekben föl vannak fektetve a bérlők, mint koporsók a hullaházban. – Állj elő, földhözragadt Pál!

Az iskolaszolga elő is állt, s mint afféle városi ember, aki uraknál bennfentes, ki is törülközött a bajból. Mit szukszulják őt, mikor ötödik esztendeje az a bizonyos nevezetű János élvezi a bérletet?

– Hát akkor álljon elő az a bizonyos János, a haszontalan, és feleljen meg! – rendelte a város.

János megfelelt. Írásokat húzott elő az ingderékból, és bebizonyította velük, hogy ő csak árendába kifizetett 700 pengőt, hát még az a tömérdek adó! Ő maga se hinné, hogy ennyi telt tőle, nem is érti, miből telt, de hát higgyenek az urak a saját írásuknak.

Igen, ami igaz, az igaz, az urak egy szóval se mondták, hogy János hazudik. Fizetett, de nem magáért, hanem Pálért. Az átvett terhet törlesztette, de azt is csak felibül, harmadábul. A magáéra még semmit. Hát hogy állunk, János?

– Tavaly leégett a tanya, újra kellett építeni. Az asszony két esztendeje fekszik valami minekismondjákban, ügön, méhrágásban.

– No jó, ez nem számos. De van tán valami értéke? Ló? Tehén? Disznó?

– Csak disznó van, kérem.

– No látja.

– Most már nem látom, mert tegnap ástam el őket az árokba.

– Hát akkor nincs egyéb hátra, mint a kilakoltatás. Megértette?

– Mög – ejtette le a fejit Földhözragadt János, kibotladozván az ajtón. Pedig nem értette meg. Hogy őt kivethessék a barna homokbul, amit öt esztendeje öntöz a maga verejtékével, meg a családjáéval? A leégett házbul, amit újra gyúrt, mint a fecske a levert fészkit? Nem lehet az, ha Isten van az égben.

Pedig lehet az. A fecske fészkit is leverik, pedig arról mindenki tudja, hogy Isten madara.

Csak az emberi fészekleveréshez többen kellenek. Kell hozzá egy bírósági végrehajtó. Kell a végrehajtó védelmére egy, két, három, négy rendőr, aszerint, milyen naturájú a kilakoltatandó emberfecske, csíp-e, rúg-e, harap-e, vagy csak jajveszékel. Kell a város tiszti ügyészségének egy embere. Kell egy közigazgatási funkcionárius, aki átveszi a kiürítendő területet, s hogy a zsellér vissza ne térhessen, ami a köztekintélyt köznevetség tárgyává tenné, levéteti és biztonságba helyezteti az ajtót és az ablakokat. Kell egy községi bíró, aki mint népjóléti intézmény bedugja valahová a megfödéltelenítendő jobbágyokat, és helyet keres a cókmókjaiknak. Kell egy bérautó sofőrrel, amely a hatalom képviselőit kihozza a pusztára, 50 kilométerre a várostól, és a rendcsinálás után visszaviszi őket. Kell végre egy városi fogat, két napra, egy kocsissal és két arra teremtett férfiúval, aki a cellecullát majd fölrakja a kocsira, a végrehajtó intésére, és leszedi róla, a községi bíró parancsára.

Hát ez a sok hadinép mind kiérkezett a barna homokra. Rendőr csak egy, annak se volt egyéb dolga, csak a szemét törülgetni. Mert nincs az a szőrös szívű ember, aki azt száraz szemmel megállhatta volna, amikor a méhrákos anya felült a vackán, belemártotta az ujját a tükör alatt a szenteltvíztartóba, és először magára vetett egy keresztet, aztán az urára, aki a kanapé sarkában gubbasztott, aztán a gyerekekre, akik álltak karajban a szoba közepén; a nagyja csüggedt topogással, az apraja feszült kíváncsisággal szopván az ujját.

– Az Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében...

– Nini – mondom –, hiszen itt nem öt gyerek van, hanem hét.

– Kettő velencei – magyarázta a rendőr.

Igen, tudom már, gyámságba vett lelenc-gyerek. Mint gazdasági befektetés. Nem hoz annyit, mint a disznó, de nem olyan lutri.

– Ezeket hova lakoltatják? – kérdem az urakat.

A vállukat vonogatják, és kivonulnak tanácsot tartani a pitvarba.

– Teljes lehetetlenség – mondja a gazdasági felügyelő, akinek az volna a hivatása, hogy átvegye az impériumot a kiürítendő putri fölött. – Biztos vagyok benne, hogy a polgármester úr mindnyájunkat elcsapna, ha megtennénk.

Ebben mindenki egyetért. A végrehajtó úr nem győzi a szemüvegét fujkálni, és sürgetni a városi delegátusokat, hogy találjanak valami emberi megoldást.

A felügyelő kiinti Jánost.

– Mennyi volt az idei termés?

– Harminckét mázsa – nyögi az ember.

Gyors fejszámolás következik.

– Elég maguknak fogyasztásra, meg vetőmagnak tizenhét métermázsa.

– Nagyon ölég – csillan föl a remény az emberfecske tört szemében.

– Akkor annyit meghagyunk, tizenöt mázsát pedig beszállítunk – mondja a felügyelő.

– Egy esztendeig aztán nem követelünk magától semmit – teszi hozzá az ügyész –, addig majd csak összeszedi magát.

A hálálkodást itt tán még rosszabb hallgatni, mint a jajgatást. A községi bíró szava felharsan.

– Zsákjai vannak-e kendnek?

– Csak lyukasak.

– Hát szörözni köll. Kölcsönbe. Sebösen.

Hatan hatfelé szaladnak a szomszédokhoz. Segít nekik a rendőr is, a kocsis is, a sofőr is.

Ránk homályosodik, mire Istennek ajánljuk egymást. A szentjánosbogarak gyújtogatják az egyelőre adómentes mécsest a cserjéken.

– Mibe került ez a rendcsinálás? – kérdem az urakat.

Azt felelik, körülbelül száz pengő. A végrehajtót kivéve, senki se kap kiszállási díjat. Csupa dologi kiadás a száz pengő.

– Ki fizeti ezt?

– Természetesen a végrehajtott, Földhözragadt János. Ennyivel több lesz a terhe.

– Gondoljátok, hogy jövő ilyenkorig azt is kinyögi a többivel?

– Dehogy. A többit se, az istenadta.

Csönd lesz. Megint én szólalok meg.

– Ti mindnyájan jó emberek vagytok. Azok is, akik nektek parancsolnak. Hát akkor ki itt a rossz?

Halkan, vonakodva felelnek. Azzal, amivel mindig, mindenütt a magyar élet egész vonalán szokás.

– A rendszer...

Igen, a misztikus, a megfoghatatlan, a torkonragadhatatlan, a legyőzhetetlen Rendszer, a ködből való rettenetes kőszikla.

II

Valér szőlőkötözéskor töltötte be a húszat, és már kétszer volt úgy, ahogy nem kellett volna. Mikor az anyja észrevette, hogy harmadszor is kutyanyomba hágott, úgy megmérgesedett rá, hogy majd agyonvágta a szőlőkaróval.

– Hát erre neveltelek én tégöd, te szöm nélkül való, te! Eltisztulj elülem, mert kitaposom belüled azt a rossz lelködet!

Lehet, hogy ha a lány visszaszólt volna, vagy csak a vállát rángatta volna, akkor nem marad el a lélekveszedelem. De Valér nem tett egyebet, csak lehajtotta a fejét, és nyugodtan csúszkált tovább a tőkék közt, mindössze a kötözőháncsot harapta jobban a foga közé. Nagy csillapodás pedig az anyaszívnek az ilyen engedelmes gyerek, és az is igaz, hogy ilyen jó dolgos lány az egész dűlőben nincs, mint Valér. Napszámba is azért szeretik mindenfelé, mert nem nyihározza el a napot, mint a többi nagylány, végzi, amire fogadták, akár vigyázza a gazda, akár se. Hát bálozni szeret, mikor annak az ideje van, de azért fiatal, hogy élje világát. Mostanában a többi fiatal is csak ilyen, csak az egyiknek jobban szolgál a szerencse, mint a másiknak, s Valér nem tehet róla, hogy ő mindig így kihúzza a lutrit.

Éjszaka aztán, ahogy hányta-vetette életük sorát az asszony, az is eszébe jutott neki, hogy nini, hiszen Valért is az ő nevire írták be az anyakönyvbe. Csak akkor esküdött meg az emberivel, mikor a gyerek iskolás lett. A tanító szemre hívatta az embört, és a lelkire beszélt, hogy mit csúfoskodnak.

Ezen aztán el is múlt az asszony haragjának a habja, és vasárnapra egészen megülepedett a harag. Gond és törődés lett belőle. Ahogy ültek az eperfa alatt, a tapasztóföldön, és legeltették a pulykákat, újra elővette a lányt. De most már nem sivalkodós méreggel, hanem keserű töprengéssel.

– Majd beszélök a kenőasszonnyal, de mire mönyünk vele? Még a múltiért is adósok vagyunk neki egy véka babbal, mög egy oldal szalonnával. Mán avval ijeszgetött, hogy mögmondja apádnak. Akkor pedig szaladhatunk ketten háromfelé. Ha mögtudja, hogy hova lött tavaly a bürge, akirül azt hiszi, hogy cigányok sinkófálták el.

Valér eljajdította magát. Az anyja ráripakodott.

– Most mán mit rísz? Ha nem nevetgéröztél volna, most nem volna mit siratnod. A fene belétök, no, nem látjátok, hogy a szomszédé szöbb!

Ezt a feddést a pulykákhoz intézte az asszony, akik oktalanul nem érték föl ésszel, hogy haszonra való kárt is lehet tenni.

Valér kihessegette a pulykákat a heréből, s azalatt erőt vett magán. Visszaült az anyja mellé, és nyugodtan mondta:

– Pali elvönne.

– El? – kapta föl az anya a fejét.

– El. Ha kiházasítanának kendtök. Nem kíván ögyebet, csak bútort.

– Az ágyunkat odaadhatnánk. Én mögalszok a kuckóban is, apád mög a vackon.

– Palinak politéros bútor köll. Tücski Verával azt kapna. Ugyan az majd földet is jussol.

Az asszony lehorgasztotta a fejét, és elkezdte kapargálni a nagy lábaujjával a homokot. Számolt. Ágy, asztal, négy szék, kanapé, sublót, sifonér, amiért pénz kellene. Mire végigszámolta, mindig belezavarodott.

– Majd ha a dinnyével bemönyünk a városba, szót értünk a bútorossal. Csak apád előtt addig kukk!

Úgy számított az asszony, hogy ha árát adják a dinnyének, és rá tudja venni az urát egy kis italra a duttyánban, attul engedelmesebb lesz.

De ezzel az úttal az ördögnek tartoztak. A város negyven kilométerre van, este tizenegykor el kell indulni, hogy a lószaggató utakon idejében érjenek a piacra, még le nem romlanak az árak. Ebben nem is lett volna hiba, a baj az volt, hogy idő előtt értek be. A hold még fönt volt az égen, de a hajnal már szőkült.

– Hol a lámpás? – kérdezte a városban a rendőr.

Az ember tudta, hogy még aratás előtt letévedt valahol a lámpás a kocsiról, de gondolta, ha már kétszer nem szóltak érte, majd csak elnézik harmadszor is.

Megijedt, de nem mutatta. Fölintett az ostorával a holdra.

– A lámpás? Ahun van a’! Ögyéb nem köll, hiszön mán ótogatik azt is, aki eddig égött.

Ez való szent igaz volt, de a rendőr, maga is tanyai sarjadék, azt tartotta, hogy a parasztot fegyelmezni kell.

– Ami szabál, az szabál – mondta dölyf nélkül, de tekintélyesen.

Az ember tudta, hogy ez mit jelent, s akkorát húzott a megfordított ostornyéllel a ló farára, hogy egyszerre két ostornyél lett belőle. Ezzel jól járt, mert idejében lehűtötte a mérgét, s így állatkínzásért nem kapott bírságot. A lámpátlansággal elkövetett kihágásért csak öt pengőre fegyelmezték – éppen amennyit a dinnyéért kapott, másfél fillért kilónként.

Az ember ilyenformán még szerencsés embernek érezhette magát, de az itallal való vidámodás esete nem következett be, s az asszony csak kerülő úton közelítette meg a pányvával. Mikor az ember hazafelé menet azzal búcsúzott a várostól, hogy „süllyessze el az Isten”, az asszony azzal tette magáévá ezt a kívánságot, hogy „azzal együtt, aki a fundamentumát lerakta”.

– De – tette hozzá – legalulra a bútoros kerüljön.

Az ember ugyan nem kérdezte meg, miért, de az asszony mondta kérdetlen is. Kétszázöt pengőt kért az istentelen azért a semmi bútorért, forduljon el tőle a csillagos ég halála óráján is.

– Pedig – fordította józanra a szót, mikor kiátkozódta magát – igön benne van már Valér az üdőbe. Nagyot taszítana rajtunk, ha más ruházná mán. Ez a Pali mög különösen ügyes gyerök, kendnek is segítsége löhetne.

Az ember nem mondott se bűt, se bát, arra alkalmat kellett várni. Az pedig akkor jött meg, mikor az eperpálinkát kifőzték. Hogy történt, hogy se, az ilyesmit nehéz kitudni, az üstház kigyulladt, s a pálinkafőző tanyája leégett. De azért nem lehetne mondani, hogy a pálinkafőző kibúsulta volna magát a világból. Inkább nagyon is rendesen viselte magát, tíz liter pálinkát a maga jószántából megajánlott a Valér apjának, aki meghitelt rá a biztosítók előtt, hogy nem történt semmi gondatlanság. Ki is fizették a pálinkafőzőnek az ezerötszáz pengőt, s ebből futotta a tíz liter eperpálinka.

– Ha én nem károsodtam, ne károsodjon más se – mondta a jó ember.

A Valér anyja pedig azt mondta az urának, hogy nem szégyen tanulni az okos embertől. Az ember egy darabig balról jobbra rázta a fejét, de a pálinka meg az asszony szövetségre léptek, s addig biztatták az embert, hogy utoljára fölülről lefelé ingatta a fejét.

– No, lányom – mondta másnap reggel az asszony Valérnak –, most már csak azért imádkozz, hogy valami förgetegös időt adjon az a nagyon jó Úristen.

Ebben a tartományban azonban nagyon száraz nyár uralkodott az idén. Négy egész hét beletelt, míg a felhők olyan parancsolatot kaptak, hogy a Valérék tanyájának vegyék az utat. Már reggel meglátszott, hogy zenebona idő lesz, s délre az utolsó szögig mindent kihordtak a szobából, konyhából, kamrából. Háromszor térült-fordult a kocsi a Paliék tanyájáig meg vissza a nagyobbja holmival, az apraját elvermelték a tarlón. A padlásról lehordták a gabonát, a szalonnát, a babot, a használatban nem levő szerszámokat. Az asszony adogatott le mindent, az ember állt a létrán, Valér legalul szedegetődzött, s időnként ki-kiszaladt az országútra, hogy nem hurcolász-e arrafelé valami hivatlan vendéget az ördög. De az idő nem ténfergésre való volt. A forgószél nagy homokzsákokat táncoltatott, s az ég gálicszínűre zöldült.

– Jég lössz – törülgette az ember a homlokát az ingeujjával. Nem tudta, hogy ideges, csak azt érezte, hogy olyan meleg van, mint a pokolban. – Van-e még valami?

– Ni-incs! – visította vissza az asszony.

– Hát akkor ezt terítsd szét! – kiáltott föl az ember, és fölnyújtott egy szakajtó ocsút. – Mingyárt hozom a zsírt is!

A zsír csak olyan szappanba való avas hulladék volt egy rossz fazékban.

– Ezt oda tödd a szalonna-akasztó horog alá!

Olyant villámlott, mintha kétfelé repedt volna az ég. Az asszony ijedten vetett keresztet, éppen leereszkedőben a padlásról.

– Ügyeközz, ügyeközz – siettette az ember –, még az ajtókat, ablakokat is le köll szödni.

Míg az asszony meg a lány azzal vergődtek, az ember egy-két hasáb fát hajigált szét a házban. Közben eszébe jutott, hogy valami üvegféle se ártana. Kiáltott Valérnak.

– Hozd be a kukoricábul azt a két repedt poharat, mög a képeket!

Három képük volt mindössze. A Szentháromság, Kossuth apánk meg a „szolgálati időm emlékére”. Egy nyalka negyvenhatos baka, amelyiknek a feje valamikor őt formázta. Most már nemigen vélt volna őrá senki, a legyek is elpiszkolták nagyon az üvegjét – akár az esztendők az eleven arcot.

Az ember a három kép közül ezt akasztotta vissza a falra.

– No, hála Istennek – fordult ki az ajtótlan ajtón –, hun az a szalma? Hamar, hamar, mert mingyárt itt az eső sűreje.

Öt csóvát dugdosott be a nádtetőbe, s mire az utolsót meggyújtotta a tanya mögött, akkorára már elöl lobogott a máglya. Nádropogásba, égrecsegésbe belehasított egy tébolyult állati hang. A fiasmacska nyávogása.

Az ember ráordított az asszonyra.

– A szentségöd ne lögyön! Hát azt a szögény pára jószágot föntfelejtötted!

Csak úgy, létra nélkül ugrott föl a padlás szájába, ahol már akkor ott futkosott az öreg macska, szájában a tehetetlen kölykivel.

– Tartsd a kötőd! – kiáltott Valérra az ember, és lehajította a macskát. – Hozom a többit is!

Mire leugrott velük, már körüllobogta a láng a padlás száját.

– No, szaladjatok! Ne féljetök, ezt mán nem oltja el a felhőszakadás se!

Nem is lett felhőszakadás. A villám sűrűbben hullott, mint az eső. Igazán nem lehetett volna alkalmasabb égiháborút leimádkozni. Mire az ég kitisztult, akkorára úgy leégett a tanya, mint a parancsolat.

– A villám – mondták a szomszédoknak.

– Nagyon löhetségös – bólintottak rá a szomszédok –, mingyárt gondoltuk, hogy itt üthetött le valahun.

Volt ugyan olyan is, aki hozzátette, hogy „szöröncsés embör kend, sógor”, de ebben nem volt semmi rossz szándék se. Különben se lehet semmit se tudni addig, míg a biztosítók igazságot nem tesznek.

Az egyik igazlátó csakugyan okoskodott is, hogy ő itt nyomát se látja a villámnak.

– Ejnye – mondta neki az ember –, de sasnak való szöme van az úrnak.

Ő úgy értette, hogy a sas vágja ki a szemét az akasztófán, de a városi értetlen igen nekiörült, hogy ilyen elismerés érte a szemét, és mindjárt barátságosabban nézelődött. Különösen, mikor a társa az elszenesedett ocsút is megtalálta.

– Hát bizony, ezeknek szegényeknek a búzájuk is odaveszett.

– Mindön, mindön – törülgette a szemét az asszony. – Szalonna, zsír, bútor, mindön az égvilágon.

Megtalálták a zsírégés foltját is, a szétpattogzott üvegeket is. A megismert igazság ellen nem lehetett tusakodni. Nyolcszáznegyvenhárom pengőt fizettek ki a biztosítók.

Így aztán Valért pap adta ösze Palival, ami nagy ritkaság mostanában ebben a tartományban. És új tanyát is lehetett építeni, pedig a házaknak mostanában inkább az a szokásuk, hogy összedűlnek, mint az emberek.

III

Az irigység se mondhatja, hogy Julis rossz asszony volt, addig, míg az ura megvolt. Csakhogy az ura nem volt tovább az övé másfél esztendőnél, akkor elkívánta tőle a császár. Hogy miért kívánta el, azt se Julis nem tudta, se az ura. Honnan is tudhatta volna, mikor alighanem a császár se tudta?

Így rendelte az Isten, aki csakúgy rendeli a háborút, mint a jégesőt vagy a sertésvészt, vagy a kolerát. Okvetetlenül jót akar vele, mert a jó Isten csak jót akarhat. Fogyasztja a bűnbe merült világi népeket, hogy kevesebben maradjanak, könnyebben élhessenek, és nagyobb töredelmességgel tisztelhessék az Urat.

Ezt az öregasszonyok beszélték így, akik már túl vannak az ördög incselkedésein, és jóba foglalják magukat, ha van hozzá kedvük, ha nincs. Ők vannak ezen a tájon arra rendeltetve, hogy istenfélelemre intsék a népeket, és gyomlálgassák a lelkek dudváját. Valamikor volt ugyan templom erre is, vagy ötszáz esztendővel ezelőtt, nagy darázskövekből rakták a fundamentumát, s azok még most is kilátszanak a homokból, már amit káposztáskőnek el nem hordtak belőlük az emberek. Lelkiatya azonban errefelé nem tartózkodik; aki vasárnaponként kihozza az Isten igéit a homoki vadak közé, az tizenöt kilométerrül rázatja idáig magát. Hétköznapokon be kell érni a fejetlen baráttal, aki mindennap bemutatja ugyan a misét az ótemplom omladékai közt, de csak éjfélkor, s olyankor is csak a csontoknak, akik ott alusznak a kövek alatt Isten irgalmában, de Úrfelmutatáskor mind talpra állnak, hogy leborulva tisztelhessék a szentséget. Az ezelőtt való emberek közt még volt is egy-kettő, aki látta, amint a fejetlen barát fölmutatja az Urat, de mostanában már csak egy béres hitelt rá, hogy ő, mikor egyszer kint éjszakázott a halmon, hallotta a csengettyűszót a föld alól.

Mi igaz belőle, mi se, azt csak Julis tudta volna megmondani, míg jobban szolgált az emlékezete. Mert mi tagadás benne, Julis is hallhatta a csengettyűszót azon az éjszakán, ha akarta, mert ő is ott virradt meg a halmon. Ne vegye érte ítéletbe senki, mert nem rossz végrül ment ő oda. Már akkor hatodik esztendeje se híre, se hamva nem volt az urának, pedig a császárok már rég kimulatták magukat, és hazaeresztették a népeket. Járta Julis sokat a városi urakat, sírt-rítt rajtuk, hogy mi lesz most már őbelüle meg a gyerekbül, de azok csak a vállukat vonogatták, és utóvégre se tudtak mást mondani, mint hogy hadiözvegy lesz belüle. Nem mérgeskedtek a városi urak, azt nem lehetne mondani, az öregebbje még meg is cirógatta Julist, s volt, aki mézeskalácsot is adott neki, hogy vigye ki a gyereknek. Nemcsak, hogy a tíz hold bérletben meghagyták, hanem még hadisegélyt is szavaztak meg neki, mostani pénzben öt pengőt minden hónapra.

Nagy megnyugvás volt az a Julisnak, hogy a városi urak így felkarolták, és nem eresztették szélnek, mint a megkopasztott varjút, hogy repüljön, ha tud. Julisnak valóságosan repkedett a lelke az örömtül, ha kapált, ha kaszált, ha a tanyát foltozta, ha a gyereket nyírta. Ember módjára vitte a gazdaságot, és eszébe se jutott neki, hogy ember nélkül van.

Neki nem jutott eszibe, akkor, mikor ébren volt, de a halott nem hagyta magát. Álmában kezdett megjelengetni Julisnak, aki csodálkozott is ezen, mert úgy tudta, hogy csak öregek szoktak álmodni, azok ráérnek. Hol szépet, hol csúnyát álmodott az urával, eleinte csak hébe-hóba, de aztán éjszakárul éjszakára, úgyhogy utoljára már rettegett lefeküdni.

Egyszer, aratás táján, olyan álma volt, hogy az ura ül a padkán, abban a katonaruhában, amelyikben elment, de a vállán nem puska van, hanem kasza, a lábán meg katonabakancsból kanyarított papucs. A kanapén meg mind ott ültek azok a nagy főkapitányok, akik a népeket töretni szokták, és tökhajból való korona volt a fejükön, és úgy nevettek, hogy azt borzasztóság volt hallani. Megkérdezte tőlük, mit nevetnek, és azt mondták, azt nevetik, hogy csókolgatja ő az ura papucsát. Erre Julis is elkezdett nevetni, s csak akkor fakadt sírva, mikor azon vette észre magát, hogy csakugyan csókolgatja az ura lábát, ahogy ott térdel előtte a földön.

Nagy forróságra ébredt föl, de a halál hidege verte ki, amikor meghallotta, hogy valóságosan papucsban csoszog valaki az ereszet alatt. Kiugrott az ágybul, kidugta a fejit az ablakon, második kakasszó táján lehetett, már akkor világosodott. Hát egy ember feszegette a bekapcsolt konyhaajtót.

Julis sose volt félős természetű, bátran rászólt:

– Mit akar itt kend?

– Én vagyok, Julis – mondta az ember csendesen, és megindult az ablak felé.

Az asszony mindjárt megismerte a járásárul, hogy ez az a sánta béres, aki a második dűlőből is az ő kútjára jár vízért, mert azt mondja, az sokkal jobb italú, mint az övéké. Babcséplésben, szénaforgatásban, miben szokott is segíteni Julisnak, mikor ráért.

– Hát téged mi hurcolász itt ilyen korán?

– Röttentő melegség van, és igön elszomjaztam. De még nem is ittam, visszaejtöttem a kezembül a vödröt ijedtömben, ahogy azt a nagy lármát hallottam.

– Micsoda lármát?

– Azt mán te tudod. Te voltál olyan lármával, hogy azt hittem, ölnek fiastul. Azért nyitogattam az ajtót, mondok, mögnézöm mán, ki bánt bennetöket.

Julis elmosolyodott, hogy ő ilyen utca hírivel aludt, és elmondta, mit álmodott.

A béres elgondolkozott.

– Vannak ilyen különös látományai az embörnek. Neköm is voltak mán tefelüled.

– Mifélék?

– Mindönfélék. Mikor a templomhögyön alszok. Azt mondják, ott a fejetlen barát mögmutati az embörnek az élete sorát. Hátha neköd is mondana valamit az urad felül.

Julisnak nem volt kedve a dologhoz. De addig kísértette a halott is meg az élő is, hogy egy este csakugyan rázárta a gyerekre az ajtót, és kiment lelket látni a templomhegyre. Akkor lehetett az, hogy csengettyűszó hallatszott a föld alul. Más egyéb jelensége ugyan nem volt a fejetlen barátnak, de azért ez is segedelem volt tőle. Mert attul fogva a halott elszokott a háztul. Igaz, hogy a béres meg odaszokott. De úgy, hogy aztán el se ment többet.

Hamar beismerkedtek egymással. Kevés beszédű, jó dolgú ember volt a béres, a gyerek se volt neki útjában, az is húzott őhozzá – összejegyesedtek. Már egyszer meg is hirdette őket a pap a faluban.

Egy hét múlva lett volna az esküvőjük, mikor Julis bentjárt a városban a hadisegély végett. Jódarabig várni kellett, mert az asszonyok előtt a rokkantakat igazították el a városi urak. S ahogy Julis ott elnézte ácsinkózás közben a féllábúakat meg a félkezűeket, különös gondolata támadt. Szinte örült magának, hogy őbenne ennyi élelmesség van.

Mikor sorra került, megkérdezte az illető városi urat, aki az igazolásokat osztogatta, hogy a béresnek jár-e hadisegély?

– Miféle béresnek? – nézett nagyot a városi úr. – Hadirokkant?

Nem, azt nem állította Julis. De sántának az is sánta. Rosszabb járása van, mint némelyiknek azok közül, akik segítséget húznak.

A városi úr nagyot nevetett. Sok együgyűség megfordult előtte, de ilyennel rég találkozott.

– Aztán mi közöd neked ahhoz a sánta béreshez, hogy úgy prókátorkodsz érte?

Amikor Julis megmondta, hogy az lesz neki az ura, a városi úr elkomolyodott. Írásokat szedett elő, egyikbe is firkált, másikba is, aztán tudtára adta Julisnak, hogy elsejétől kezdve nem jár neki hadisegély.

– Nem jár? – esett le az asszonynak az álla. – Hát mért nem jár? Hiszön nem töszök én semmi rosszat.

– Nem ám, de férjhez mégy. Aki férjhez megy, azt tartsa el az ura, ne nehezkedjen az államra. Ha jól keressük, neked már erre a hónapra se járna segély.

Mérgesen beszélt a városi úr, nem úgy, mint akik a följebbvaló esztendőkben voltak városi urak. Igaz, hogy Julison se akadozott már úgy meg a szem, mint ezeknek előtte; nem jó húsban volt, noha a gömbölyűsége ellen nem lehetett panasz.

De hogy ríva fakadt az ijedségtől, megesett rajta a városi úr szíve.

– No azért ne virginálj itt, asszony, hanem eridj haza, és gondold meg a dolgot. De ha arra szánod magad, hogy férjhez mégy, azt minden okvetetlen bejelentsd, mert másképp bajba kerülsz.

Se holt, se eleven nem volt Julis, mire hazakerült. Szerencsére a béresnek helyin volt az esze, s a Julisét is helyreigazította. Kis pénz az a hadisegély egy esztendőben, de tíz esztendő alatt sokra mén. Hát még húsz-harminc esztendő alatt!

– Csak nem löszöl bolond, hogy letöszöl arrul, amihöz jussod van!

Nem, Julis nem volt olyan bolond. Nem a hadisegélyrül mondott le, hanem az esküvőről. Senki se hibáztatta érte, mindenki helybenhagyta, hogy nem könnyelműsködött. A másik is csak így csinálja, meg a harmadik is, meg a tizedik is. Ha hadisegély nincs, akkor az ember se biztos, de aki hadisegélyt húz, az mindig talál olyant, aki egy kenyérből szeg vele.

– Ebet kapni, csak korpa legyen – ez tanyai szokásmondás. De olyan tökéletes igazság, mintha a hét görög bölcs mondta volna.

Három esztendeig élt Julis egy kenyéren a sánta béressel, akkor az elmúlt tőle. A sánta lábával nem tudott elszaladni a bika elül, agyongázolta. Julis most már három gyerekkel maradt ember nélkül. Egyik kicsi, másik pici, s baj, gond mindenféleképpen. Ha magukra hagyja őket, mikor dologba mén, elveszelődnek, mint a fészekből kiesett verébfiók. Ha szárnya alá szedi őket, mint a kotlós, nem végezheti munkáját. Muszáj volt segítséget venni a házhoz, kínálkozott is egy vőfélyfajta ember, télen jókeresetű, s mivel úgy vert a hír, hogy megváltoztatják a segélytörvényt, Julis úgy gondolta, hogy addig el lehetnek egymással hit nélkül is.

Hát ez a számítás nem nagyon vált be, s Julis még örült is neki, hogy így nem hitölhettek meg. Legalább másfél esztendő múlva kiadhatta a nyargalót a vőfélynek, aki lakodalom nélkül is mindig részegeskedett.

Mire Julis negyvenesztendős lett, akkorra ötödször maradt gazda nélkül a tanya. Ezt már nem az asszony unta meg, hanem ő elégelte be az asszonnyal. Kihizlaltatta magát vele, akkor odább állt. Julis nem sokba vette volna, csak ott ne hagyta volna felében a pásztát, amit azért fordíttatott meg vele, mert be akarta ültetni szőlővel.

Nem olyan világ járt, hogy napszámost lehetett volna tartani. Julis maga fohászkodott neki a fordításnak a hites urától való gyerekkel, az elsővel, aki már suhanc-sorba ért. De bizony nem sokat ért a munkája. Nem esett még kezire az ásó, Julisnak meg már nem való volt ez a kemény munka. Akkor azt mondta neki a szomszédja, jó hatvanas, de még magabíró öregember:

– Hallod-e, Julis, ilyen asszony köllene neköm, mint te vagy, neköd mög olyan embör, mint én vagyok. A te bérletöd is tíz hold, mög az enyim is, ketten húsz holdon olyan gazdálkodást folytathatnánk, hogy egyikünknek se fájna a feje.

Julis egy kicsit vonakodott.

– Én nem bánnám, mert tudom, hogy ketten többre mönnénk a nagyobb földön. De én ötödmagammal vagyok, tudja kend.

– Nem tösz semmit, mind haszonra való lössz az egy-két esztendő múlva. Bárcsak neköm is annyi volna, de neköm csak ezt az egy legényt adta az Isten.

Meghányták-vetették, hogy megesküdjenek-e, ne-e. De már akkor úgy nőtt az adó, mint az árvíz, pedig az árendát se bírták fizetni. Úgy határozták, hogy Julis ne köszönjön le a hadisegélyről. Több pénz ugyan most se lett, mint tíz esztendővel ezelőtt, de nagyobb pénz lett.

Hát így áldás nélkül fogtak bele a racionális gazdálkodásba.

 

 

A történet végét azzal az adótiszttel mondatom el, aki az idén az összeírást végezte ezen a tájon. Arról beszélgettünk, hogy itt már lassanként több lesz az orozva-költ gyerek, mint a törvényes. A tanító is erősítgette, hogy a háború óta itt valóságos őskori matriarchátus keletkezett. Annyira megszokták már anyjáról nevezni a gyereket, hogy azt is így adják be, aki törvényes házasságból született.

– Szodoma és Gomora ez, kérem – legyint az adótiszt. – Bemegyek egy tanyára, szép kis tanya, jókarban a ház, tisztára meszelve, sárgával elhúzva az alja. Egy fiatal legény ostornyelet faragcsál az ereszet alatt. Kikeresem az ívet, a tanya száma szerint, s kérdem a legénykét, jó helyen járok-e.

– Nem tom – húzogatja a vállát –, ottan van az illetékös.

Az udvar sarkában, az ólak mögött egy öregasszony ruhát lötyköl egy teknőben. Apró gyerekek zsivajognak körülötte.

– Ki az a nénike? – kérdezem. – Anyád, öreganyád?

– Dehogy – rázza a legény a fejét. – A Julis.

– Jó, jó, de miféle Julis? Kicsodád neked a Julis?

– Az asszony.

Rámeredek, mint a kapubálvány. Megkergült ez a kölyök?

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a feleséged?

– De olyanforma.

– Meg vagytok esküdve?

– Nem, csak úgy élünk együtt. Az apámmal is úgy élt.

– Hát hol az apád?

– Möghalt a múlt esztendőben. Öreg volt mán, hatvanhat esztendős.

– És te összeálltál az ő asszonyával?

– Össze. Ű is mondja, hogy az lössz a legokosabb, mert akkor nem köll a birtokot szétválasztani.

 

 

Szodoma és Gomora? Én azt hiszem, rosszabb, mert fájdalmasabb. A Holt-tenger egy bujálkodó csordát nyelt el, amely nem hallgatta meg, amit az Úristen angyalai által üzent neki. De ezek közt nem járnak angyalok az Úristen üzenetével, ezeknek csak az emberek csinálnak törvényt.

IV

Ez a történet még az idei télen kezdődött, a nagy havak idején, mikor a téli isten tovább és irgalmatlanabbul uralkodott, mint máskor. Ebben pedig senki se keresse az egy igaz Istennek évszakok szerint való szétválasztását, istentelen pogányok módjára, de ami igaz, az igaz, másfajta kormányzata van a nyárnak is meg a télnek is. Isten melegéről sohase beszélnek a népek, de Isten hidegéről mindenek tudják, hogy az majd megveszi az embert. Szerencsére nem veszi meg, mert az embernek van magához való esze. Az Isten mindenkinek adott valamit, hogy oltalma legyen az ő hidege ellen. Nyilván megbánta, hogy teremtette, de ha már megvan, segít ellene mindazoknak, akiket e világra helyhezett. Az ürgére meg a földibogarakra mély álmot bocsát, az égi madaraknak sűrűbb tollat növeszt, a pulit meg a vadnyulat melegebb subába öltözteti, s az embernek észt adott, hogy éljen vele. Él is, hát hogyne élne, mégpedig többféle módon. Van, aki szalmával fűti be a kemencét, van, aki az erdőről lopogat gallyat – ugyan lehet a szomszéd rőzséjéből is, mert az közelebb van, de hamarabb ki is tudódik. Továbbá azt már a régi ősember is kitalálta, hogy a melegnek nagyon szökdöső természete van, ennélfogva télire száraz fűvel, falevéllel, mivel beduggatta a barlangja száját. Ennyit a mostani ősember is tud: ő is bebörtönözi a meleget a maga vályogbarlangjába, betapasztván az ablakot, amire télen semmi szükség sincs. (Ugyan nyáron is csak arrul jó, hogy a legyek leginkább az üvegen szeretnek rezsgeni, s ott legkönnyebb őket agyoncsapkodni a törülközővel.) Korosabb emberek azt is uzoválják, hogy Szent Mihály napkor felhúzzák a csizmát, és nem vetik le Szent György napig, mert az öreg lábakban mindjárt megalszik a velő, ha hideg éri őket. Ez azonban mostanában már inkább csak elmélet, s az élet a tanyák közt is erősebb az elméleteknél, sőt az egészségügyi tradícióknál is. Az olyan tanyán, ahol csizma csak egy pár van, de láb nyolc pár, muszáj jogaiban megrövidíteni az öreg lábak aluszékonyságra hajlandó velejét. Vannak olyan esetek, amikor fiatalabb lábak is igényt formálnak a csizmához, amelynek közjóra kell világítani, mint a petróleum-lámpának.

Itt van például a gyerek, aki már iskolás, mégpedig harmadikos. Termetre kicsi, de amúgy nagy fogalmú. Öröm hallgatni, amikor elszavalja, hogy „törpet törppel” hogy osztunk. Öregapó ugyan, aki mint afféle öregember, aggatódzó természetű, nem tudja, hogy mi a nehézségnek kell a törpét elosztani, mikor az anélkül is kicsike, de azért titokban ő is büszke rá, hogy ilyen nagy műveletben van része az unokájának. Ennélfogva maga jószántából megajánlja a gyereknek, hogy az ő csizmáját rántsa föl reggel, ha oskolába mén.

– Mert lössz röggelre olyan hó, majd möglátjátok, hogy a kutyaól nem látszik ki belüle. Tán jobb is lönne a kutyát a konyhába hálatni, most még ki löhet mönni érte.

– Majd én! – ugrik föl a gyerek, és hiába mondja az anyja, hogy mit mászkál ebbe a sötét éjszakába – délután hat óra, de január, Vízkereszt körül –, nem lehet vele bírni.

– Hagy mönjön, no – szólt ki az apja a dunna alul –, ű mán könnyebben ugrik, mint mink.

A gyerek be is játssza magával a kutyát, meg is vackol neki az ajtó mögött, aláteríti az apja rossz katonaköpenyegét. Mert a nyitott kéményen besodorja a szél a havat, máris csicsog a konyha földje az ember lába alatt.

– Jójcakát, Nyughass!

A Nyughass nem is vakkantott egyet se egész éjszaka, hanem a gyerek már öt órára fölköhögte magát. Ugyan akkor már úgyis kelteni kellett volna, négy kilométer az iskola, ilyen kis gyereknek mégiscsak távolást van az, különösen így télen, indulni kell idejében.

– Ne soká szuszkolódj, oszt jól fölöltözz – nyúlt ki az anya az ágyból, meggyújtani a sublóton a gyertyavéget. – Mondtam ugye az este, hogy mit esetlenködsz avval a kutyával? De neköd hiába beszél az embör, most oszt majd kahogsz húsvétig.

A gyerek álmos volt feleselni, melegített egy kis vizet a szájában, azzal meglötykölte az arcát, a kutya alul kihúzta a rossz köpönyeget, magárakapta nadrágnak, kabátnak, beleugrott az öregapó combtőig érő csizmáiba, és ezzel jól fel volt öltözve. A csizma az álmot is kivitte a szemibül. Úgy örült neki, hogy a királyfiak bizonyosan nem tudnak úgy örülni, mikor egy ezredet ajándékoz nekik az apjuk.

– Mögállj mán no, hát a könyér? – lépett ki az anyja az ágyból. Két karajt vágott neki. Az egyiket ebédre, azt belecsúsztatta a gyerek a köpönyegzsebbe, a másikba mindjárt beleharapott.

A küszöbről megint visszaszólította az anyja.

– Nem hallod, milyen ítéletüdő van odakint? Majd leszödi a szél a házrul a tetéjt. Gyere, hagy kötöm be a fejedet.

Leoldotta a maga vállárul a rossz kötött-kendőt, amiben hált, s belebugyolálta a gyereket. Kilátott azért belüle, mert a kendő lyukadozott volt.

– No, Isten hírivel, gyerököm!

A gyerek nem örült a kendőnek. El is határozta, hogy mire beér az iskola-dűlőbe, leszedi a fejéről. Ne csúfolja lánynak a többi gyerek.

Hanem a csizma, az igen. Nagyon tetszett neki, ahogy lötyög a vékony lábaszárán, és ahogy megbeszédesedik a konyha ragadós sarában.

– Platty-platty, platty-platty...

A csillagok még igen molnár-szeműek voltak, amint elindult a tudomány útján, de azért nem lehetett az utat látni, pedig sütött a hó mindenfelé. Éppen azért se út, se tartomány semerre. Még a fák is úgy megsubásodtak az éjszaka, hogy azokra se lehetett ráismerni. A tanyák is egyformák voltak a kertekkel, csak a kútágasokon tudott eligazodni, mikor a havat a szeme közé nem vágta a szél.

Ha tudta volna, hogy minden kisgyerek a tudomány vértanúja, akinek azért kell hajnalban, a csillagok szemefénye mellett nekimenni a téli Isten haragjának, hogy megtanuljon törpet törppel osztani, akkor talán elkeseredett volna. De ő csak azt tudta, hogy mellig ér neki a hó, és nagy passzió abban bukdácsolni. Jó melege is lett tőle; észre se vette, hogy a csizma rég nem lötyög már a lábán, mert kibélelte a hó, s a kendőn is, a köpönyegen is befoltozta a lyukakat.

Az út kisebb felét, az erdő széliben, két óra alatt tette meg. A nagyobban gyorsabban haladt, mert ott már utat nyomoztak neki a magaformájú kis emberbogarak, akik előtte haladtak azon tudományok megszerzésére, amelyek bizonyára élvezetesebbé teszik előttük a kanászi és béresi pályát.

Az iskolába úgy gurult be, mint egy hóból gyúrt sündisznó.

– Hát te, te? – csapta össze a kezit a tanító úr. – Bújj ki hamar abbul a köpönyegből!

A tanító úr nem tudta, hogy a köpönyeg alatt a dermedő kis testen nem tartózkodik egyéb néhány vászonfoszlánynál, amely régen tarthatott igényt a fehérnemű névre. Amikor megtudta, akkor egy darabig keresgélt a sifonérjában, de nem talált benne alkalmasabbat a porköpönyegénél. Abba csavargatta a gyereket, odaültette egy kis székre a kályha mellé, és teát itatott vele. Délután pedig, mikor hazabocsátotta a többivel, azt üzente tőle:

– Anyádnak pedig mondd meg, hogyha ilyen időben még egyszer így elereszt az iskolába, akkor agyonvágom.

Ilyen idő pedig többször is volt még, ennélfogva az anya néhányszor elsikkasztotta a gyereket az iskolából, s amikor lehetett, a tanító úr is elsikkasztotta az iskolamulasztást. De nem lehetett mindig, mert parancs jött a felsőbbségtől, hogy a nemzeti lét nagy harcában a kultúra a legfőbb fegyverünk stb., ennélfogva keményen kell fogni az iskolamulasztókat.

De hát hol vagyunk már ettől? Most a nyári Isten uralkodik, aki megérlelte a termést, és a végrehajtók, akik betakarítják a termést.

Az egypár-csizmás tanyából huszonkilenc libát takarítottak be a hivatalos helyre. A fehér falka idegenül tévelygett ott a nyárfák alatt, s engem is körülzsibongott, ahogy napáldozatkor odavetődtem.

– No, bolondkák, no – hessegettem el őket –, mit akartok éntőlem? Énutánam hiába jöttök, mert én nem tudlak hol hálatni benneteket.

Egy rongyos fiúcska sírdogált a libák után.

– Ki hajtotta be őket?

– A végrehajtó urak.

Megkérdeztem a végrehajtókat, azt mondják, nyomon beszél a gyerek.

– Muszáj behajtani az adót, uram – mentegetődztek –, mi lenne az országból adó nélkül?

– Hát persze hogy muszáj – mondom –, engem is abból fizetnek, ameddig lehet. Mennyi az az adó?

– Huszonkét pengő, kérem.

– Nem sok arra huszonkilenc libát lefoglalni?

– Nem sok – bizonyították az igazukat. – Mert az árverésig kosztolni kell őket. A mai világban az árverés eredménye is bizonytalan. Aztán a végrehajtási költségeket is fedezni kell.

Erre nem szólhattam semmit. Az asszony se szólt, mikor estetájt bejött a libákat kiváltani. Leszámolt az asztalra tíz pengőt, tízfilléresekben, húszfilléresekben, ötvenfilléresekben, kitől mit tudott összekéringélni.

– Tessék.

A végrehajtó urak megcsóválták a fejüket.

– Ez nem elég, asszony. Ez csak az adót futja, meg az árendát. De van ám itt tizenkét pengő iskolabírság is. Hát azzal mi lesz?

Azt az átkot, ami erre következett, hallgatni is rossz volt. Le nem írhatom, élő szóval se mondanám utána az asszonynak. A lényege ez volt:

– Az iskolabírság? Hát azt majd ülje le a kölyöknek az apja, aki létrehozta! Én nem akartam, én akkor is mondtam, hogy akasztani köllene azt a szögény embört, aki gyerökkel vétközik az Isten ellen!

V

Tudok olyan parasztot is itt a környéken, akinek éppen az idén szolgált a szerencse. Éppen ebben az esztendőben, amelyik már az induláskor se érdemelte meg, hogy rátegyék a nevét a kalendárium táblájára.

Ehhez a karrierhez nekem is van egy kis közöm. Nem nagyon dicsekedni való, az is lehet, hogy fegyelmit kapok érte, ha eljár a szám. De tán mégis közhaszonra szolgál, ha elmondom. Kiderül belőle, hogy a gondviselés nem válogat az eszközökben. Még a városi úr is tehet jót a szegény emberrel, igaz, hogy leginkább csak akkor, ha eszeágában sincs jót tenni.

Az embert, akinek üllőül szolgáltam szerencséje megkovácsolásában, Vincének hívták. A Földhözragadt nemzetségből való, de papi családból származik. Már olyanformán, hogy ebben a tartományban a keresztapa sokkal jobban beleszámít a családba, mint a vérbeli rokon. Nagybátyával, unokatestvérrel, sógorral, nem mindenki tartja az atyafiságot, de a keresztapa főszemély minden rendes családban. A Vince keresztapja pedig főszemély volt az egész határban. Püspök, mégpedig annál érvényesebb püspök, mert maga tette meg magát annak. Először csak léleklátó volt, holtak felidézője és jövendőmondó. Szerényen indult, a honoráriumot is csak naturáliákban kívánta, lisztben, babban, tojásban, borocskában. Ahogy beletanult a mesterségbe, oltárt szerkesztett a tisztaszobájuk sarkában, s jövendőmondás előtt meg is gyóntatta a benne hívőket, leginkább asszonyokat, s akkor már pénzben fizettette meg a stólát. Híres embereknek ellenségei is szoktak támadni, ő is rájuk talált, s azok csak úgy emlegették, hogy: a vén huncut. Kiprédikálta az ellenségeit, mégpedig név szerint, s ez rendkívül megszaporította a hallgatóságát. Most már nem fértek a hivők a szobába, az udvaron kellett nekik az igét hirdetni, s itt történt, hogy egyszer a prédikátornak fehér galamb szállt a vállára. Ezt mindeneknek szemei láthatták, de azt senki se hallotta, hogy mit sugdosott a fehér galamb a szent ember szőrös fülébe. Ő azonban nem csinált titkot belőle. Sohase hallotta ugyan hírét Mohamednek, de azért ugyanazt cselekedte, amit ő. (Legfeljebb az a különbség volt köztük, hogy a próféta kölessel szoktatta magához a galambot, ő meg csak polyvával.)

– A Szentlélök Úristen azt nyilatkoztatta ki néköm, hogy én vagyok az ő kiválasztott püspöke.

Mohamedet is a galamb hozta bajba, a tanyai prófétát is. A rendőrök lefülelték, beletették az újságba, sőt a Csillagba is bekerült egy-két esztendőre. (Ezt a csillagot nem az Isten teremtette, hanem az emberek építették csillagformájúra, hogy több örömük teljen benne azoknak, akiket belecsuknak. De lehet az is, azért csinálták sokágúra, hogy többen megtérjenek benne. Ezt a szójátékot Jókai csinálta a Csillag-börtönre, mikor mint illusztris vendégnek, neki is megmutogatták. Íróembernek sohase árt az, ha az ilyesmit belül is megismeri.)

A vajákos ember tekintélyét – idekint így hívják a kuruzslót – roppant megnövelte az az idő, amit odabent töltettek vele a városi urak. Miért tették lakat alá, holott nem bántott senkit, se senkiét? Csakis azért, mert féltek tőle a városi urak, mint Isten emberétől. Most már az ellenségei is elhallgattak, sőt úgy lehet, gyónni is eljártak a tanyai püspökhöz. Ezt a címét többé nem vonta kétségbe senki. Nem is lehetett, mert most már gyógyítani is tudott, különösen trachomát. Nem kínozta el lápisszal, mivel a beteg szemet, mint a tanult doktorok, csak ráolvasott és beleköpött, mint a régi francia királyok, akik azonban csak akkor tudtak orvosságot köpni, ha a korona a fejükön volt. Ezért újra becsukták a püspököt, nem is egyszer, s attól egyre nagyobb lett a tekintélye, s természetesen a tekintéllyel a vagyona is. Mint egész jómódú ember halt meg, a háború után, s a tanyán még akkora temetést nem láttak, mint az övé. Még a kiskunok földjéről is jöttek gyászkövetek a koporsóját kísérni.

Hát ez a nagy sámán volt a keresztapja Vincének. (A nevét, amely szinte álló szedés volt a szegedi lapokban, az ivadékaira való tekintettel nem írom ki.) Keresztfiára azonban nem hagyott egyebet a keresztnévnél, amelyet nyilván rá való tekintettel kapott. Csetlő-botló szegény ember lett belőle, a háborúban kitanulta a hóhérságot is, de nem szolgált neki a szerencse, hogy békében is uzoválhatta volna. Fogott egy kis bérletet a várostól, azon kínlódott ötödmagával, míg ki nem lakoltatták belőle a sok árendahátralék miatt. Akkor beszegődött egy másik szegény emberhez kapásnak, de ezt inkább csak címnek, mint jellegnek tekintette. A kapálást elvégezte helyette az asszony, meg a két serdültebb gyerek, ő pedig inkább lopásra adta magát. A mai világban ez se sokat érő állás, de ha nem csurran, mégiscsak cseppen valami. Lovat, tehenet lopni már nincs honnan, legföljebb apró jószágra lehet még gazt vetni, tojásra, gyümölcsre, mire, meg amit éjszakára kint felejtenek a tanyaudvaron, abban a hiszemben, hogy a jó emberét úgyse bántja senki.

Most jön a gondviselés szerepe, amely engem szemelt ki e szegény kis tolvaj szerencséjének eszközévé.

A tavaszon történt, ugyan még inkább csak olyan kistél volt, olvadoztak a havak a földeken, s egy kis istenkísértéssel már meg lehetett próbálni az ásatást. Nem is sok istenáldás volt a munkánkon, nem találtunk egyebet három csontváznál, azok is csak olyan célszerű szegény emberek lehettek, míg a föld fölött jártak; egy-egy vaskésnél egyebet nem vittek magukkal a föld alá. Ők maguk többet értek, mint amijük volt, szép nagy fejű, széles vállú verekedő emberek, nagy örömére lehettek Áttila nagyurunknak. Én magam e tekintetben nem vagyok szakmabeli – nem a verekedést értem, hanem a csontokat –, de mondok, hadd örüljön nekik Bartucz Lajos kollégám odafönt Pesten, becsomagoltam a koponyákat meg a hosszú csontokat. A csomagokat aztán belegyömöszöltem egy zsákba, s a zsákot Antallal, a városi kocsissal beleágyaltattam a kocsisaroglyába.

Ez a csontszedés nem ezen a tájon történt, messze innen, mire ideértünk, már az ég alján vöröslött a nap, és mérges szelet sziszegett vissza a földre. A bundában is vágta a csontomat, s Antal egyetértett velem abban, hogy a csárdában, amely cifrapettyes füstkendővel kecsegtetett bennünket befelé, jó volna valami melegítőt szedni magunkba.

Az igazi kísértés azonban nem ez volt. Hanem az óltetőn ült egy nagy szürke macska, és nézett a napba azzal a különös titokzatossággal, amelyik estefelé mindig fölvillan a legcivilizáltabb macskák szemében is. Én addig, míg a magam ura voltam, bolondja voltam a macskának, mivel azonban a házamnépénél nem áll gráciában, sohase fogadhattam családtaggá. Azonban mindig könnyebb volt a lelkemnek, ha egy macskát megsimogathattam – lehet, azért is, mert akkor mindig hazafiatalodtam a Daru utcába. Az öreg Gabó ott minden éjszaka a lábamon aludt.

Kinyújtottam a kezemet az óltetőn gubbasztó szürke szfinksz felé, de az nem akart barátságot vállalni velem. Fújt egyet, és továbbszaladt.

– No, te bolondka – törődtem bele a kudarcba, és a csárda-ajtó felé fordultam. Akkor vettem észre, hogy egy rongyos ember áll az ajtóban.

– Mögfogjam? – oldalgott oda hozzám.

– Sose veszkődjön vele – mondom. – A maguké?

Ezt nem azért kérdeztem, mintha a macska tulajdonjogi helyzete érdekelt volna. Csak éppen, hogy a szó több legyen vele. Jó szóért jó szó jár.

– Pszt! – figyelmeztetett az ember. – Nem az a beszéd, hogy kié a macska, hanem az, hogy köll vagy nem köll. Ötven pézér mög is nyúzom. Maga a városban pöngőért adhati a bűrit, ha van fogalma hozzá.

Nem nézhetnek mindenkit Rudolf trónörökösnek, vagy végrehajtónak, olyannak is csak lenni kell, akit bőrszedőnek néznek. De azért nem kevélyedtem el, nagyon udvariasan tértem ki az üzlet elől. A vállalkozó hasonló udvariassággal megbillentette a sapkáját, és elballagott a kopasz jegenyék felé, amelyekről már kezdett csepegni a köd. Én pedig benyitottam a csárdába, Antallal együtt. Antalt nem enyhítő körülmény gyanánt nevezem meg: ő is városi ember ugyan mint kocsis, de más szolgálati ága van, mint nekem. A múzeum neki nem ügyköre. A hivatali mulasztást egyedül én követtem el. De ez csak akkor tudódott ki, mikor beértünk a múzeum elé, s nem volt mit leemelni a saroglyából. A zsák eltűnt az ősök csontjaival együtt. (Természetesen csak a csontokért vonhat felelősségre a fegyelmi választmány, ha nem akarja nekem elnézni a dolgot. A zsáknak van leltári száma, tehát az olyan, mintha el se veszett volna.)

Most már ha én irodalmat írnék, akkor itt meg kellene rajzolnom a Vince alakját, amint hátán a zsákkal szalad az estében az angyalhullásos szántóföldeken és megint jegessé dermedt kukoricatarlókon keresztül. Nem esne nehezemre úgy leírni, mintha a két szememmel láttam volna. Egész bizonyos, hogy csurgott a nyakából a félelem és a remény verejtéke. Ilyen kifizető prédája nem volt egész télen. A zsák nem túlságosan nehéz, de tele van. Gömbölyűségeket érez a hátával. Kenyerek volnának, városi fehér cipók? Azokkal a szalonna is vele jár. Talán ruhaféle is. Hosszúkásak is zötyögtek benne. Hű, az irgalmát neki, az szalámi lesz! Valaki kiáltott. Már nyomában volnának? Négykézláb csúszik az árokpartig, ott lehasal a sárba. A zsákot hagyja fölülre, hogy el ne ázzon. Kutya ugat valahol. Nem haragosan. Nem hát, ez az ő pulijuk. Hála Istennek, akkor itthon van. Kidugta a fejét az árokból, s csak most veszi észre, hogy a gyöngés holdvilág is kisütött azóta. Kiül az árokpartra, no gyere, zsák, most már kimutathatod, mit tudsz!

De hát ez mind csak találgatás volna. S én most történelmet írok, nem mesét. A történelemnek szavahihető forrása a Vince felesége. Nem gyerekasszony már, megállapodott ítéletű fehércseléd ez a Franci néni. S ő vitte szét először a hírt a tanyák közt, hogy az ura március 9-ére virradó éjszaka a lelkekkel viaskodott. A napot azért tudja, mert éppen Szent Franciska napja volt. Azt nem állítja, hogy ő látott valamit, pedig a mécsest is meggyújtotta, mikor az ura olyan hadakozással volt, hogy az ágy is leszakadt alatta. Egyebet nem látott, csak Vincét, ahogy ült a letört deszkákon – pedig előtte való héten szögezték meg az ágyprémet –, és kimeredt szemmel mutogatott az ajtóra.

– Ott vannak! Ott vannak! – suttogta, és húzta szemére a dunnát, hogy ne lássa őket.

– Kik vannak ott, édös uram?

– A kísértők. Hárman. A, hogy zörgetik a csontjukat!

Így ment ez egész első kakasszóig, akkor elcsöndesedett az ember. De még reggel is olyan sárga volt, mint a kikerics, s nagyon fájlalta a derekát. A kezefején két helyen is véres karmolás látszott. Először azt gondolta, hogy a leszakadt ágydeszkák karcolták meg, de az asszony a fejét csóválta.

– Jelönése vót kendnek.

– Löhetségös – gondolkozott el Vince. – Úgy, mint körösztatyámnak vótak, Isten nyugtassa.

Húsvétra már fényes délben is tudott lelkeket látni Vince. Föl is hagyott a régi mesterséggel, mert meggyőződött róla, hogy ezzel sokkal jobban jön ki. A nyáron már kifizette a régi árendákat, s ha az Isten megsegíti, most az őszön újra bérel húsz holdat. Majd az asszony megmunkálja a gyerekekkel. Ő ilyesmivel nem foglalkozik többet, mert neki más hivatás jelöltetett ki. Mindenre születni kell, s ő, most már tudja, arra született, hogy néhai keresztapja nyomdokaiba lépjen, s nagy vajákosa legyen ennek a tudománynak, amelynek egyetlen lelkipásztora négy-ötszáz esztendő óta a fejetlen barát az ótemplom omladékai alatt.

VI

Kérdem a házigazdámat, az erdőőrt, hogy van-e ebben a tartományban temető.

– Van – azt mondja –, az erdő főnyiladéka egyenesen annak visz. Tán az ántikrisztust akarja látni az igazgató úr? Mert azt mondják, az ott őgyeleg mostanában.

Meglepett a dolog, mert úgy tudtam, hogy az ántikrisztus vagy nyolcszáz esztendővel ezelőtt őgyelgett utoljára a földön. Azelőtt Nero császárnak hívták, meg Decius császárnak, utoljára pedig Frigyes császárnak. Ez a császár akkoriban uralkodott a művelt Nyugaton, mikor minálunk a kutyafejű tatárok élték világukat. A művelt Nyugat éppen őmiatta nem mozdíthatta értünk a kisujját se. Sok istentelenségéből ráismert az akkori pápa, hogy ez a császár az a valóságos ántikrisztus, akiről az írás beszél. Rosszabb még a kutyafejű tatárnál is, tehát legelőször ezt kell kipusztítani a világból.

– Ez nem az lesz – nevetett az erdőőr, miután így lefordítottam neki a világtörténelmet az ő nyelvére. – Ez egy mezítlábas rongyos öregember, nagy kopasz homloka van neki, és már többeknek megjövendölte, hogy itt a világ vége.

Egy öregasszony vizet merített az udvaron, az is belevegyeledett a beszédbe. Jussa volt hozzá, mert éppen ő volt az a bizonyos, akire a mezítlábas ántikrisztus ráadta az ijesztet. Benézett a kerítésen, és egy ital vizet kért az Isten nevében. Ő odaadta neki a vödröt, azt majd kiitta egy hajtásra, és aztán megkérdezte szokás szerint, hogy „no, mire végzik kendtök?” Az asszony erre elkezdett sopánkodni, hogy a szárazság miatt nem lehet szántani, s ha a jó Isten le nem tekint ránk, és egy kis esőt nem ád, akkor jövő ilyenkorra nem lesz kenyér.

– Könyér lössz – bólintott a kopasz homlokú ember –, csak olyan nem lössz mán jövő ilyenkorra, aki mögögye.

Azzal az ember tovább ment, az erdő iránt, s az asszony csak most vette észre, hogy egy kis koporsót visz a hóna alatt. Hogy mi lehetett abban a koporsóban, azt senki élő ember nem tudhatja. De az szent bizonyos, hogy az illető nem lehetett egyéb, mint az ántikrisztus.

– De hát mi bizonysága van róla, lelkem, hogy az volt?

– Hát az, hogy mög tudta mondani a világ végit. Másoknak még ögyebet is mondott. Hogy hatvanéves háború lössz, és abban mög köll halni mindönkinek, hogy lögyön kinek föltámadni az ítélet napján.

Nagyon rákívántam a prófétára, aki majdnem olyan misztikusan viseli ugyan magát, mint a népszövetség, de valószínűleg kevesebb fizetést húz érte a népektől. Most már elszántabban vágtam neki az erdő főnyiladékának. (Én ugyan csak főútnak mondanám, de nem akarom magam lenézetni az erdőőrrel. Bizonyosan van annak oka, hogy őt hivatalos nyelvre tanították a szakiskolában. Növekszik tőle az önérzet. Mindjárt rengetegnek érzi magát a homoki erdő, ha azt hallja, hogy őneki főnyiladéka van.)

Jól szolgált a szerencse, mert kitaláltam az Isten kertjébe, amely egy-kétszáz apró fakereszttel van beültetve. Az ántikrisztust se kellett keresgélnem, ott ült a kis koporsón a vasfeszület tövében.

Köszöntem neki, fogadta. S ahogy az idevaló illemtan kívánja, én adtam föl a kérdést.

– No, mire végzi, bátya?

– Könyerezök, nézze.

– Látom. De hála Istennek, hagymája is van hozzá, úgy nézem.

– Van. Itt teröm a sömlyékben. Vadhagyma.

– Vöröshagyma, fokhagyma?

– Nem, csak olyan vadhagyma. Nincs ennek se íze, se bűze, de telik vele az embör.

Az írás szerint az ántikrisztus minden jóban dúskál. Nem tudtam, hogy a vadhagyma is a világ javai közé számít.

– Hát az miféle koporsó, amin ül?

– Ez? Nem koporsó ez, kéröm. Ez a köszörűkűnek a vályúja vót addig, még nem érvényösítöttem a küvet.

– Mit csinált vele?

– A pulinak a nyakába kötöttem, mikor belehajítottam a csordakútba.

– Ejnye, ejnye, hát hogy lehetett már olyant tenni.

– Nézze, borzasztó sajnáltam, mert röttentő okos jószág vót. De már annyi esze nem vót, hogy a vadhagymát is mög tudta vóna önni, mással mög nem tudtam tartani. Hát, mondok, mit kínlódjon, szögény pára. Osztán mög ebzárlat is van, előbb-utóbb úgyis csak szöröncsétlenül járt vóna.

– De azért mégse lett volna muszáj éppen a csordakútba dobni.

– Nem iszik mán abbul senki, kéröm. Kiveszött mán errül a csorda régön. Se kávája, se vályúja mán a kútnak se.

Torkán akadhatott a vadhagyma, alig bírta kikrákogni.

– Neköm is a tehenem vitték el először. Úgy két esztendejeformán löhet. Jól mondom, ugye? Mikor a Boris möghótt.

Meg kellett mondanom, hogy nem idevaló ember vagyok én. Nem tudom, mikor halt meg Boris, se azt, ki volt, mi volt.

– Dehogynem tudja. Nagy haláleset vót az. Kihírösztölték azt még az újságlapokban is. Ehun-e.

Előkotort valahonnan az inge derekából egy régi újságlevelet.

– Maga tán tud írást?

– Tudok.

– No akkor mögtanálja benne. Ott alulformán lössz.

Nagyon alulformán volt. Kis rendőri hír, amivel éppen csak a szó több: „Tűzhalál a becsületért.” K. Mátyás alsótanyai gazdálkodót falopáson érték a város erdejében, és letartóztatták. Felesége annyira szívére vette a szégyent, hogy kétéves lányával együtt belebújt az égő kemencébe, bele is égett.

– Én szödtem ki a csontjaikat a szénvonóval – hajtogatta össze az ember az újságot. – Mert három nap múlva kieresztöttek. Möggyőződést szöröztek rúla, hogy nem én vótam a falopó, csak az üllető az én nevemet mondta be.

Fordulnak elő ilyen esetek a világi életben. Csak nem mindenki olyan szerencsés, hogy három nap alatt tudódjon ki az ártatlansága. Azért jobb volna az ilyesmit kártyán kivetni, mert az gyorsabban megy.

– De hát akkor maga se erre a tájra való, ha alsótanyai? Mi keresete van itt? Bérlő még?

– Az mán régön elmúlt, kéröm. Először elvitték a tehenet. Aztán a disznót. Aztán mög mindönt az égvilágon, amit löhetött. Nem mondom, haladékot is adtak, az adóra is, mög az árendára is, de hát mit ért az? Möntül nagyobb vót a hátralék, annál többet fiadzott az adó is, mög az árenda is. Erre osztán kitöttek a tanyábul. No jó, mindég a magam szögénye vótam, de most beálltam másénak. Beszegődtem bérösnek. Gondoltam, magányos embör úgyis mögél. Én most is éltem vóna, de a gazdát is ellicitálták. Ördög Lila Józsefnek hívták, Feketeszélön, tán üsmerte is.

– Aztán ide szegődött be?

– Gondoltam, szöröncsét próbálok. Szerviában is jártam mán. Hitván világ van most mindönütt. A kúdúsnak annyit se vetnek, mint ezöknek előtte a kutyának.

– Úgy nézem, itt mégiscsak megtelepedett.

– Hát addig, még a vadhagyma ki nem fagy a fődbül. Hozzá való könyér csak mégis akad, mert itt töhetősebbek a népek, mint másfelé.

Nagy lélegzetet kell venni arra, hogy itt tehetősek a népek. Aztán azt is csak meg kell tudnom, mennyire vagyunk a világ végéhez.

– Hát az ántikrisztusnak hallotta-e már hírét, bátya?

Behajtja a bicskát, amivel a vadhagymát hozzáporciózta a kenyérhez. Most látom, hogy nem bicska az, hanem borotva. Nyugodtan felel, egy kis elgondolkodás után.

– Nem vélök rá. Nem vót vele találkozásom.

Elmondom neki, hogy őt keverték ilyen nagy hírbe. S hogy hatvanéves háborút is jövendöltettek vele. Csak annyit mond rá, megvonva a vállát:

– Fantáziásak a mostani népek.

A jó Isten nem veszi nekem rossz néven, hogy sokkal simogatóbb szemmel néztem a rongyos ántikrisztusra, mint a nevezetes császárokra néztem volna, akiknek halhatatlanság jutott életben-halálban. Azon tűnődtem, mi lesz, ha a vadhagyma elfogy. A borotva vet-e véget egy senkitől nyilván nem tartott életnek, vagy a fagy, valahol az árkok fenekén. A jó Isten azonban nemcsak a császárok életét tartja nyilván. Két fegyveres pusztázó csörgött be a temetőbe. Rendőrök a tanyai központból.

– Gyerünk, tatám – mondták barátságosan az ántikrisztusnak. – Hát kend az a híres?

Aztán nekem magyarázták:

– Rémítgeti a népeket mindönfelé. Pedig anélkül is mög vannak most kompolyodva.

– Kap egy-két hónapot, ugye?

– Löhetségös, hogy majd csak újesztendőt köszönteni szabadul ki.

Újesztendőkor még nagyon hideg van. Csak akkor kezd el uralkodni a téli isten. A semlyékek még álmukban se teremnek vadhagymát. Azon tűnődöm, hogy meg kellene kérdeznem valami jogászembert, mit foghatnék rá az ántikrisztusra, hogy legalább föltámadás napjáig biztos födele, kenyere legyen.

VII

Milyen szép nyaram volt ez nekem, Istenem, milyen szép! Persze, azért a másé is lehetett szép, nem vagyok én olyan lekisebbítős ember, aki azt hinném, hogy a más pipája nem szelelhet úgy, mint az enyém. Olyasmit azonban igenis gondoltam néha, hogy ezt a szép hosszú nyarat most nekem köszönhette a többi világ. Jupiter összefüttyentette az Olimpuszon a meteorológiai szakosztályt, nemcsak Apollót mint chefet, hanem mindenféle pedintereit, és azt mondta nekik:

– Nézzétek, gyerekek, ténfereg odalent az istentelenek közt egy öreg szittya, ilyen meg ilyen nevezetű. Tán ösmeri is valamelyiktek?

Pán megvakarta a szarva tövit:

– Úgy gondolom, faragtam én annak valamikor fűzfasípot.

– Az lehet – simogatta Jupiter a szakállát. – Nem is lett belőle tökéletes ember. No, mi az ott hátul? Ti is tudtok róla?

Hátul, ahol a nimfák, driászok, hamadriádok, fákban, füvekben, virágokban lakozó kis csipp-csupp istenek pipiskedtek, csakugyan volt valami mozgolódás. De az istenek közt is van betyárbecsület, nem árulkodtak semmit, csak úgy magukban cihegtek.

Jupiter rágyújtott – idelent olyankor úgy mondják, hogy szárazrajra villámlik – aztán fújta a füstöt, amiből a felhők lesznek. (Sokan talán csodálkoznak ezen. Számomra semmi meglepő nincs benne, hogy az Olimpuszon ilyesmi történik. Én már rég megtanultam ásatás közben az embereimtől, hogy pipának mindig kellett lenni a világon, mert másképp mivel múlatták volna a régi öregek az időt? Sőt én már arra is rájöttem, hogy Jupiter valami ámbrafélével tömeti a csibukját, s abból árad a földre az, amit az emberek ózonnak hívnak. Néha persze a torkára is szalad a füst, s abból lesz a mennydörgés. Olyankor elfogyott az ámbrája, s „vegyes külföldit” kénytelen szívni.)

– Arról van szó, gyerekek, hogy ez a mi tökéletlen öreg szittyánk most föl akar karolni bennünket. A mi utolsó nagy fiunkról ír könyvet, Diocletiánus imperátorról, aki most azért nincs körünkben, mert, mint tudjátok, a jó múltkoriban megint lekívánkozott a földre, szerencsét próbálni, Wilhelmus imperátor képében. Hiába beszéltem neki, hogy ne szerencsétlenkedjen, elég volt, hogy egyszer megégette a kása a száját, hagyja a világot menni a maga útján, úgyse lehet azt többet megállítani, mióta az én kezemből kigurult – nem ért neki semmit. No mindegy, ez az ő dolga, miránk csak annyiban tartozik, hogy mink is benne leszünk abban a regényben, ami őróla készül. Mármost, hogy lesz-e köszönet benne vagy nem, azt én nem tudom. De mindenesetre illendőnek tartanám, hogy kedvében járjunk ennek az öreg barbárnak, aki felújítja az emlékezetünket, mikor már a kakas se kukorít utánunk. Neki se sok van már hátra, mégse vigyáz magára, egyre a Kharon kutyája ugat ki belőle. Azt gondoltam, gyerekek, annak örülne legjobban, ha valami szép hosszú nyarat rendeznénk neki, amiben egyet se köhentene. Hadd markolásszon belőle össze annyi fényt és meleget, amin kibírja, még a teliben tart.

Hát ráhelyeselt a gyülekezet arra, amit Jupiter mondott; mert akármit beszél Homerosz, az Olimpuszon is alkotmányos világ van. Nap, hold, szél, eső, szivárvány, harmat mind engedelmességet fogadott, s állta is végig, csak azért, hogy én kegyesen bánjak a halhatatlanokkal e halandó világban.

Ó, de szép nyár volt, de szép! Se posta, se telefon, se újság, se rádió, semmi abból, amit az emberek az istenektől loptak el. Ember se nagyon. Csak én meg az istenek! Akik voltak és akik lesznek. (Már tudniillik, akiket én teremtek, ha az olimpuszi internáltakkal nem tudok kidűlőzni.)

Először a nagy víz mellett töltöztem fénnyel és meleggel, s amit ott összeharácsoltam, azzal elmentem a nagy csöndbe. Az alföldi erdőbe, amit a szelek ültettek a homokba, valamikor az ántivilágban, vadmadarak hazájának, nyulak parkjának, szegénylegények oltalmának, szóval paraszterdőnek. Az okos emberek aztán, a városi urak, csináltak belőle úri erdőt, amelynek állaga van, nyiladéka van, sőt hozama is van, mint üzemnek. Nagy dolog ez a mai világban, mikor az üzemeknek csak viszemei vannak.

Hát itt éltem én az istenekkel együtt az erdőőrék tiszta-szobájában, amelyben valamikor Kállay Albert, az öreg kegyelmes pihente ki a főispáni gondokat. Persze ő azokkal a medvebőrös díványon is megfért, ami mostanára már mítosszá finomult. Nekem már ággyal kellett beérnem, olyannal, amelyikben a vállával meg a derekával olvassa meg az ember, hogy hány szál deszka tartja a száraz kukoricahajjal töltött matracot. Most derült ki, milyen jó az, hogy annyi néhai istent hurcolok magammal, lehetett őket szidni személyválogatás nélkül. Azt hiszem, a pogány isteneket szidni még csak nem is káromkodás.

Nem panaszképp mondom, mert a nappalok kárpótoltak az éjszakai sanyarúságokért. Volt tíz olyan napom egyfolytában, hogy élő emberrel nem váltottam szót. Reggeltől estig csak a fák zúgtak, gyereküket altató fiatal anyák módjára a nyárfák, tempósan a tölgyek, otthonos duruzsolással az akácok, elfogódottan a fenyvek, mint akik tudják, hogy ők csak jöttmentek ebben a tartományban. És vakogtak a bakcsók, vijjogtak a kékvércsék, burrogtak a vadgalambok. Ki-ki folytatta a maga mesterségét, anélkül hogy beleszólt volna a másikéba. A varjak meg egyenesen kedvemben jártak. Mindig akkor hullajtották el egy-egy tollukat, mikor pipapucolóra volt szükségem. A tölgyek is jóval voltak hozzám, sőt énrajtam keresztül az ezerhatszáz évvel ezelőtti magas uraságokhoz is. Mindig olyankor potyogtatták a kis makk-szakajtókat az ölembe, mikor már úgy belefájósodott a fejem a hőseimbe, hogy át akartam őket engedni a hóhérpallosnak, mint minden bonyodalmak megoldójának. Mire a kis szakajtókat kék plajbásszal, piros plajbásszal kifestettem szép talitarkára, akkorra mindig jókedvem lett, és amnesztiát adtam azoknak, akiket a gonosz császárok halálra ítéltek – be kell vallanom, hogy az én jóváhagyásommal. Sőt mint gavallér ember a szebb nemből való hősnőimet meg is itattam az iszalaglevélről csorgatott harmattal a pohárrá ékesített makkszakajtóból.

Tíz nap múlva azonban megváltozott a világ az én paradisómban. Nemhogy engem csuktak volna ki belőle, hanem megjelentek benne a végrehajtók. A paraszt befejezte a maga aratását, most jött az övéké. Félig-meddig hivatalos hely volt a szállásom, ott éjszakáztak meg a végrehajtók is, akikről személyük szerint nem mondhatok semmi rosszat. Kötelességüket teljesítették. Estetájt érkeztek be a hivatalos útjukról, nyolcra már körülfogták őket a kárhozottak. A végrehajtottak vagy a végrehajtandók. Mély árnyékba bújt szemű, hajlott hátú öreg parasztok, mint az apám, csak még fáradtabbak; kisírt szemű, leszegett fejű parasztasszonyok, mint az anyám, csak még szomorúbbak; apjuk kezét, anyjuk szoknyáját szorító kis bamba kölykök, amilyen én lehettem, mikor végrehajtót bámultam mint az úri társadalom reprezentánsát, csak elhagyatottabbak, még öregebb képűek, még sápadtabbak, még ijedtebbek.

Nem kérdeztem én tőlük semmit, csak hallgattam, amit mondtak maguktól. Sokat beszéltek. A hallgatag magyar paraszt sohase volt olyan beszédes, mint most. A sündisznó is hallgatag teremtése az Istennek, de én már hallottam sírni is. Valamelyik tavaszon, mikor a Tisza kiöntötte őket egy parányi zátonyon az éhenhalás szárazára. Soha többet nem felejtem el azt a hangot.

Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szigetéről. Az kibírhatatlanabb volt még a városi jajszónál is, másfelé kellett bujdosnom az erdőmből. S így késtünk bele a köhögős őszbe az isteneimmel együtt, akiknek most muszáj ambrózia helyett acitofozánon élni, mert én is azt szürcsölök. A Földhözragadt Jánosok elébe tolakodtak az Olimpuszon fényeskedőknek. Jussuk volt rám szegezni beesett szemüket a beíratlan kéziratpapíromról.

– Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy: beszélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esztendőben.

Nem egészen fogadtam szót. Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok. Így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erős pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutalitása. Nem találtam ki semmit, de egy-két színt vettem abból a forrásból, ahol az életem eredt. Én is voltam szájból mosakodó kisgyerek, csakhogy én édes vizet vehettem a számba. A mai földhözragadtnak étele, itala, mosdóvize, törülközője csupa keserűség. Én is bukdácsoltam a hóban a csillagfényes téli hajnalokon, de én hihettem, hogy elérem a csillagokat. Mit hihet a mai egy-inges kis rongyos, akit apja, a béres, még a maga karrierjével se biztathat?

Az a kérdés mármost, hogy én, aki kétségbeesett optimista vagyok, mi szándékban voltam ezekkel az írásokkal, amikbe nem hazudtam bele semmi optimizmust. Lehet, akadtak is, akik számon kérték tőlem – hosszú idő óta nincs hozzám bejárata a postának. Aki politikát keres bennük, azt megnyugtathatom, hogy engem attól ne féltsen. A politikából én csak annyit tudok, hogy azt az öreg Madarász József valamikor úgy fordította magyarra, hogy országlászati észlészet, s hogy az azóta az országot is elfogyasztotta, meg az észt is. Azt is tudom, hogy valamikor a jobbágyot a kuruc is fölakasztotta a kéménybe, meg a labanc is, aztán alágyújtottak, és addig füstölték, míg ki nem izzadta a sarcot. Akkor ezt hívták politikának. Most más világ van, már nincs jobbágy, csak szabad ember van, s azt senki se köti föl a füstre. Most az a politika, hogy: mindent szegény emberért. Soha ilyen büszke nem lehetett a szegény ember, mint most, mert ő a sarkcsillaga mindenféle politikának. Az ilyen magamformájú, szánakozó szívű ember szinte félti a politikusokat, hogy mi lesz velük, ha annyira talpra tudják állítani a világot, hogy nem lesz benne szegény ember?

Hát mondom, mikor úgyis minden őkörülötte forog, akkor igazán semmi szükség se volt rá, hogy én is fölcsapjak a földhözragadtak pártfogójának. Nem gondoltam olyan bolondságot, hogy fordíthatok a sorsukon valamit, csak a magam lelkén akartam könnyíteni. Ahogy mifelénk mondják: ha az ember sóhajtani nem tudna, hát megfulladna. Az én igénytelen cikksorozatom csak ilyen sóhajtás volt. Hallom, sokkal nagyobb érdeklődéssel találkozott, mint ahogy én számítani mertem volna – köszönöm azoknak, akik velem sóhajtottak. Ezeknek az írásoknak ők adták meg az igazi értelmét. Ekkora nyomorúságban, mint a mienk, már az is vigasz, akármilyen sanyarú, ha szánni tudjuk egymást.

Mint mikor egyik koldus a maga baját egy pillanatra megfelejtve, kezet nyújt a másiknak:

– Testvér, te is olyan nagyon megütötted magad? Kapaszkodjunk egymásba, hátha föl bírunk tápászkodni?

HISZEK AZ EMBERBEN

Hiszek az emberben

Pár gyalogjáró szót szeretnék mondani a szabadság lényegéről, amelyet talán nem mindenki lát tisztán azoktól a bíborkárpitoktól, amiket a hódolat és mámoros rajongás az első hetekben eléje aggatott. A katekizmus a hitet valahogy úgy határozza meg, hogy hinni annyit tesz, mint igaznak tartani, amit más mond, mégpedig azért, mert ő mondja. Ebben a stílusban szabadnak lennem annyit jelentene, mint azt tenni, amit én akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. S valóban mindeddig ennyit jelentett a hit a tömegek és a szabadság a királyok számára, és azért kellett Európa felének elpusztulni és elrothadni, mert a németek elhitték Vilmos császárnak – éspedig azért, mert ő mondta –, hogy meg fogják hódítani a világot, és mert a királyoknak szabad volt azt tenni, amit ők akartak, kizárólag azért, mert nekik úgy tetszett.

A hitről most nem beszélek – hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén – ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke, nem lehet azonos a királyok szabadságával? Szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik. Ez a szabadság a kőkornak szabadsága, amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte. Ez a szabadság, amely mindnyájunkat királyokká vagy vademberekké tenne – nincs különbség a kettő közt, a királyok az őskor kegyetlen és ravasz törzsfőnökei, azok személyes bátorsága és olykor értelmessége nélkül –, ez a szabadság az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen, a kultúrvilágnak vadonná válását, ahol üvöltő farkasok marcangolják egymást. A forradalomból született szabadságnak csak egy tartalma lehet, amely azt megszenteli: szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!

Én tudom, hogy nem illik fütyürészni, mikor a lélekválság harangját húzzák, és nem való bokrétás kalappal menni a házba, ahol haldoklót virrasztanak. Én tudom azt, hogy nagyon sok szívet szorongat most a félelem amiatt, ami van, és a forradalom sok őszinte híve mögött is ott ül a gond sötét lovagja amiatt, ami lesz. Én tudom azt, hogy a kálváriának sok stációja van még előttünk, és azt mind végig kell járni ennek a fájdalmas generációnak, amelynek vezekelnie kell, mert vétkes a háborúban, amelynek útjába egy szalmaszálat se gördített ötödfél esztendőn keresztül. Én tudom azt, hogy itt még lesznek földrengések és lávaömlések, és hogy sok minden, ami szívünknek kedves, elpusztulhat még, és a saját életünk is füstté válhat a nagy tűzvészben, amelynek csóvavetői voltunk – és én mégis hivő hittel kiáltom, hogy füstön, ködön, gyászon, szenvedésen túl látom az ígéret földjét, amelyen nálunk boldogabb nemzedék éli a miénknél emberibb életét. Hiszek abban az állandó szociális erőben, amely az emberiség történelmének zűrzavarában állandóan azon dolgozott, hogy a céltalanságból rendet, a zavarból szépséget, a kegyetlenségből emberséget, az erőszakból szeretetet hozzon ki. Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget. Még sokan vannak, akik rabszolgamunkát végeznek, de a nyílt rabszolgaság már megszűnt. Még vannak királyok, akik azzal mulatják magukat, hogy halomra öletik egymással az embereket, de a legyőzött ellenség koponyájából már nem csinálnak ivóserleget. Még megbírságolják a parasztot, aki lelövi a nyulat, amit az Isten kizárólag az úri nimródok számára teremtett, de már nincs meg a törvény, amely pár száz évvel ezelőtt jogot adott a földesúrnak, hogy köszvényes lábát az elfogott vadorzó párolgó vérével gyógyítsa. Még vannak szennyes és bűzös börtönök, de már eltűntek az akasztófák, amelyek hajdan minden község határát díszítették. Még akadnak, akik azt hiszik, van közük hozzá, ki hogyan szokott érintkezni az istenével, de már nincs sárga folt, és rég nem ropognak az inkvizíció máglyái. A nemi erkölcsöt még sok barbár törvény teszi immorálissá, de sok tiszta, szelíd öröme van a meghitt családi otthonnak, amelyeket az elmúlt idők nem ismertek. Mindennapi életünkben még sok a rút, a fonák, a fölösleges szenvedés, az élet mégis mélyebb, emberibb és élni érdemesebb, mint volt az elomlott századokban, és főképpen sokkal messzebb horizontokra nyújt kilátást. Minél magasabbra kapaszkodik az emberiség, annál határtalanabb lehetőségei nyílnak meg számára a boldogulásnak, és ha egyelőre a szocializmus a legmagasabb pont, amely felé most az út vezet, egészen bizonyos, hogy azon túl is jönni fognak még új ormok, új perspektívákkal. Tagadom, hogy igaz volna a bibliai példázat, amely a leomlott babiloni toronyról szól: a torony áll, a torony épül, évezredek óta minden nemzedék tovább rakja egy emelettel az emberiség házát, amely egyszer talán hídul fog szolgálni a kihűlő földről a testvércsillagzatokra.

Aki a jövendő opálos álmaival a mai helyzet rémképeit állítja szembe, annak én egy újsághírrel felelek. A napokban olvastam, hogy a természet ereje, amelyre nézve az emberek szenvedései csakoly közömbösek, mint a földi bolhákéi, valahol a Behring-szoros körül új kontinenst készül kiemelni az óceán vízsivatagaiból. Egyelőre még a körvonalak se látszanak, csak a jégárak örvénylése, a vizek remegése, a fölcsapó füst és a kavargó pára, a mélységek morgása és harsogása mutatja, hogy a kozmosz rettentő görcsökben vajúdik. Abból a kontinensből, amivel most az emberiség és benne a magyarság vajúdik, egyelőre szintén csak a füstöket és lángokat látjuk, a morgást és harsogást halljuk, a recsegést és reszketést érezzük. Mindez elkerülhetetlen és mindezt el fogják bírni azok, akik a háborút elbírták, amelynek a rémségei nagyobbak voltak és tovább tartottak. A komor hegytorlaszok, amelyek köztünk és a végleges kialakulás közt állnak, valóban komorak és valóban ijesztők, de egy-egy repedésükön keresztül átkéklik az ég, és átzöldellik a jövendő napsütött vetése. És a hegytorlaszokról ki fog derülni, hogy málló káprázatok voltak, mint a felhők – az igazság, valóság és maradandóság az, ami mögöttünk van: az ég kékje és a mező zöldje. Erre szegezzük a szemünket minden förgetegben, ezt hozzuk közelebb szuggesztív vággyal, és azt vágjuk az arcába minden ijesztő rémnek: hiszek az emberben.

 

.oOo.

TARTALOM

SZEPTEMBERI EMLÉK

Mindennapi kenyerünk

Én és a zene

Hogy tanultam meg írni?

Szép karácsony szép zöld fája...

Három Matyi

A szánkó

Mikor én telkesgazda voltam

A ködmön

Kellemes és hasznos tudományok

Szeptemberi emlék

Furfangos Cintula

Az utolsó lopás

Úri kalap

Én szép tanárkorom...

Kalcinált szóda

Az édesapám fejfái

Mikor máglyát raktunk Szekfű Gyulának

Majompör helyben

A saját kézírásomról

A fák jelleméről

VIRÁGNYELVEN

Nagyevők

Láttunk már mink királyt is...

A dorozsmai varjú

A gyevi törvény

Kóty

Amihez mindenki ért

Kis Kampó nagy karrierje

Tápéi diplomaták

Az Asszonyok Tüköré-ből

Recsep basa borbélyai

A szőregi malmok

Balázs a bürgével

Nagy törvénynap ősapámnál

A leghűbb szolga

Szókimondó Szűr Péter

Thököly prímása

Furfangos Támadi

Bujdosók

A város lúdja

Magyarok szelídítése

Király a kazlak közt

Tudatlanság dicséreti

A gellérthegyi távirgány

Ki csapja meg a Jánost?

Régi lakásügy

Magyar nyelvmester Bécsben

A Duna a Tiszán

Kevély Kereki

A csókai csata

Egy régi magyar stafétafutóról

A furulya

Kuckó király

Méhes Bánhidy

Szegesdi Béni csákója

Titulász bankója

Az aleppói basáról

A fajtám

A madarásztói szépasszony

Még egyszer a madarásztói csárdás

Vallató vacsora

A Sándor körül

1

2

3

4

5

6

7

8

Virágnyelven

Triász és társai

Nagyeszű kripóciak

Magyarok szénája

Zsiráfok utazása

Cs. és kir. sas a Kunságon

Tetrakontaoktaéderek

Öt póknak hány lábáról

A herepfedény

A tudós meg a csizmadia

Tápéi furfangosok

A honti igricek

Istenáldotta búza

EXTRA HUNGARIAM

A szerelem fájdalmai

A montpellieri gólya

Széphistória a szép takácsnéról

Az ember feje nem füge

Don Mohabim három veje

Salamon zsidó viszontagságai

Egy felelős bolondról

Az Ochsen-menüett

Sose volt jó az a nagy sietség

A stralsundi lámpák

Egy cár, akit várnak

A halhatatlanság kutyája

Vértanúhatnám Sámuel története

Zia Nia kilakoltatása

Virágcsata az ismeretlen katonával

Beszélgetés a ferde toronnyal

DISZTINGVÁLÁS

Isten áldja a tisztes ipart!

Igazságkeresők

Osztozkodások

I

II

Lóvásár

Külpolitika

Vasút akar lenni

Szél ángyó jót akart

Diplomaták

Márton apó zálogol

Disztingválás

Mezei nagyhatalmak

András megcsalódik

Borvizsga

Egy skatulya szivar

Andalúzia csillaga, vagy a világ így megyen

ŐSEINK A FÖLD ALATT

Küsmödi felkarolja a hazát

Attila jelentkezik

Kincsásás halottal

Heverünk a gyöpszélen

Mit tud a vajz?

Kéményseprőéknél Szőregen

Dusán a múzeumba kerül

Arany!

Bokrétolás

Mihály folyamatbatétele

Aranyfibula vagy a világ így megyen

Illés megtette a törvényt

Cuci János nem hagyta magát

Csöndes kis hírek

FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

Tót Antal körtéi

A kirakat

Hóangyal

Esteli dal Hajnal Matyikáról

Levél Messzi Imriskének

A vadkacsák

Zuginé egykéje

Történet az egyik csalóról

A másik csaló

Marika ünneplőbe tétele

I

II

III

IV

V

VI

VII

VIII

Harmadikon

Majális

Nem ette meg a farkas...

A magyar paraszt

I

II

Földhözragadt János története

Földhözragadt Jánosék 1932-ben

I

II

III

IV

V

VI

VII

HISZEK AZ EMBERBEN

Hiszek az emberben