II

1923-ban, nyári vásár vasárnap-delén már egészen másra mén az osztozás. A színhely most is kocsma, de úri, a belső városban. Tenger vendég egymás hegyin-hátán. Tanyai gazdák a határból, vásárhelyi dinnyések, makói hagymások, röszkei paprikások, marhakupecek, lókupecek, hozzájuk tartozó fehércselédek fejkendőben, selyemstrimfliben. Egyetlen úrféle vendég egy kopott reverendás öreg pap, átutazóban lehet, ínséges eklézsiájú, kifelé keresi az utat az asztalok közt, látja, hogy ez nem szegény embernek való csárda, tudakolja a pincértől, hogy van-e itt lacikonyha, mint Debrecenben. Az egyik asztaltól odakurjant neki egy tömpe orrú cigány lókupec, akinek izzadt, ragyás arca olyan, mint a kizsírozott réztepsi:

– Hej, szentatyám!

Az öreg pap tétován megáll, és odanéz.

– Tudja-e, mi lesz az én végrendeletem, szentatyám?

– Nem tudom, fiam.

– No majd megmondom, szentatyám. „Kis temetés, nagy halott-tor”, ez lesz a végrendeletem.

Ezen nagyot nevet a cigány is, a piszkos zöld blúzos, kócos lány is, aki vele van, és Memphis-cigarettát szív ezüst tárcából, aminek zománcos tetején pucér dáma fésülködik.

A nagy nevetés közben észre se veszik, hogy két tarisznyás magyar odaült az asztalukhoz. Bort parancsoltak. Megkapják, koccintanak. A lókupec is koccint. Ezen fölbátorodik a két magyar, megkérdezik, lehetne-e őnekik ezen az asztalon osztozni?

– Lehetni lehet – mondja félegyházi dialektusban a cigány. – Min osztoznak kendtek?

– A tehenek árán – szuszogja az öregebb ember, kehegős, száraz kis tatár, s kirángat a tarisznyából egy tarkakendős batyut. Sajt is lehetne benne, meg kenyér is, de csak bankó van benne, iszonyú sok.

– Hogy adták kendtek?

– Négy milliom – hány százezör is, sógor? – feleli-kérdi a fiatalabb ember, akinek körtefeje van és ereszetes szemöldöke, aminek a nyírásáért külön fizetne a borbélynak, ha városi ember volna. De ezek a tanyaiak mindenben ilyen szerencsések – az ereszetes szemöldököt bizonyosan az asszony nyírja odakint.

– Négy milliom, mög hatszázezer... – simogatja a szuszogós a bankókazlat. – Vagy hogy is csak? Négy milliom, mög tizenkét százezer... Nem a’, mégse annyi vót... mögállj csak, öcsém...

– Sose vergődjék kend vele – önti tele újra a poharat a fiatal –, hiszön majd kitudódik, ha szétrakja kend.

– Hát hogy csináljuk? – néz végig gyámoltalanul az öreg a társaságon. Jó volna, ha a cigány beleadná az eszét, mert az világban forgolódó embernek látszik, de a cigány nem szól, félvállára nyaklott fejjel szundikál. A kócos lány azzal mulatja magát, hogy az orrán eresztgeti ki a füstöt, s egy kis megvetéssel sunyit a parasztokra, akik egész biztosan nem tudnák az orrukon kiereszgetni a pipájuk füstjét. Világ csudája is volna az az orr, amelyik ezt kibírná.

– Felibe rakja kend szét, sógor – szólal meg a körtefejű. – Egy ide, egy oda, az a legtisztább munka.

– No jó – harákol az öreg –, de hát melyikön kezdjem?

– Kezdje kend a nagyján, a kékön.

A „kék” a huszonötezer koronás. Nevét, számát nem tudják. Rendes embernek soha az életben nem volt dolga ekkora számmal.

– Kóstolja kend, sógor, majd sebössebben mén... sten!

-...sten!

– No mán mög a zöldeket hagyigálja kend kétfelé.

A „zöldek” a tízezer koronások. Fölszuszog az öreg, ahogy készen van velük.

– Az ötezresöket mán te felezd el, öcsém. Én mán nem győzöm az ujjam nyálazni.

Az ötezrest, ezrest név szerint is ismerik. Ezekből annyi van, hogy mire a kazal felével elkészül a fiatal, készen vannak az első félliterrel is. Muszáj még féllitert kiparancsolni.

Utoljára maradnak az ötvenezresek.

Az öreg sógor a két ujja közé csíp egyet belőlük.

– Hát ez a kis vörös? Ez ugyan miféle?

– Ez új találvány – káromkodik a körtefejű. – Ez talán nem is péz.

– A fogása olyan, hallod – morzsolja meg az öreg.

– Ötös is van rajta, azt látom. Mög három semmi.

– Van azon négy is, hé.

– Egy, kettő, három, négy. Annyi ez, bátya, a fene rágja ki. Valami huncutság löhet benne.

– Az mán mindegy, hallod. Ha a javát mögfeleztük, ezt is csak elosszuk.

Tíz-tíz darab jutott a kis vörösbül mind a kettőnek, egy darab meg páratlan maradt. Hát most már mi lesz ezzel az árvával?

Néznek egymásra tanácstalanul. Az öreg fogja az üveget, teleönti kettejük poharát, azután tovább adja a fiatalnak.

– Önts a tüsztölt úrnak is, te közelebb éröd.

A fiatal önt, és úgy oda koccintja az üveget a cigány poharához, hogy a tisztelt úr fölrezzen, és helyrerántja a nyakát.

– Nézze mán, jó embör – tolja elébe az öreg a gyanús bankót –, mi péz löhet ez?

– Hát az ötvenezres – ásít a cigány.

– El kék felezni – könyököl be az öreg az asztalra –, de mög vagyunk vele akadva. A nyavalya törje ki űket, hogy mindig ilyen új találványaik vannak.

– Hát adjon kend a cimborájának egy huszonötezrest, tegye el az ötvenezrest, oszt kvitt – magyarázza a cigány.

– Mölyik a huszonötezrös?

– A nagy kék.

– Értöm – biccent rá az öreg. – No hoci, öcsém, egy kéket, oszt lögyön a tied a vörös.

A körtefej heves ingásba jön.

– Azt az egyet nem töszöm, sógor. Ha kendnek nem jó, neköm se jó. Csökélylöm.

Hozzámérik a vöröset a kékhez: hát éppen fele!

– No ugye? – néznek mindketten elhidegedve a cigányra. Hát való ez, így bolonddá tönni az embört?

A cigány azonban elkezd nevetni, csak úgy rengenek a hasán a mellény ezüstgombjai.

– Nini – villan föl az öregnek a szeme –, hát ha ez ötvenezrös, ez mög huszonötezrös, adna-e maga két kéket ezért a vörösért?

– Hát hogyne adnék? – veszi elő a vadonatúj bőrtárcáját a kupec, és kihajít belőle két huszonötezrest.

A két magyar egymásra néz, összekacsint, de a pénzért nem nyúl egyik se.

– Tartsa mög magának – mondja az öreg, és elfordítja a fejét. – Pincér úr, füzetni!

Aztán betarisznyázzák a bankókazlakat, kiki a magáét, a páratlan vöröset külön veszi a markába az öreg.

– Hát majd a vasárosnál – mondja a fiatalnak.

– Ott jó lössz – mondja a fiatal.

Mert látnivaló, hogy igaz ember kell ahhoz a valami nagy pénzhez, amiért a cigány egyszerre kihajította a két kékhasút. Akkor a vasárus ad azért négyet is.

– Jó egésségöt – néz vissza a válla fölött gúnyosan az öreg, és nagyon tetszik neki, hogy a cigány olyan mérgesen néz. Nem is igen szereti azt századik ember se, ha lefőzik.

A kócos lány kötelességének érzi, hogy osztozzon az embere mérgében. Abbahagyja a művészetet, és csak úgy a száján köpi a füstöt a tarisznyások után.

Lóvásár

Életemben egyszer ültem lovon, az is szamár volt, arrul is leestem. Őszintén megvallom, hogy a lótudomány mezején többre nem vittem. Ugyan úgy nézem, igen mindegy, mert például Esküdt Lajos a legkiválóbb magyar hippológus volt, azért utoljára mégiscsak leesett a lóról.

Hanem azért mégiscsak ez a jeles szakember volt az oka, hogy a héten kinéztem a lóvásárba. Kíváncsi voltam rá, hogy a lónevelő szittyák milyen álláspontot foglalnak el ebben a nemzeti ügyben.

Hát a vásár nem emlékeztetett Nizsni-Novgorodra. (Ifjúkorom Verne-stúdiumaiból úgy emlékszem, ott voltak hajdanában a legnagyobb lóbörzék.) Körülbelül több volt az ember, mint a ló, de leginkább csak magamformájú nézelődő városiak. A cédulaház előtt, amelyikben egy városi írnok átírja a vevőre az ablakon benyújtogatott passzusokat, semmi tolakodás. Az írnok úr akár el is alhatott az újságon, és álmodhatta, ha akarta, hogy ő az Esküdt, és lapáttal szeleli a bankót, hogy meg ne dohosodjon a pártkasszában.

– Ez se úgy van már, uram, mint azelőtt – legyint kelletlenül a vásárkapitány. – Valamikor másképp állt a rend. Ha a régi rend véletlenül elmenne a mostani rend mellett, nem is köszönne neki.

Ez így igaz, mert régebben az volt a rend, hogy majd összetörték egymást az emberek a cédulaház előtt a nagy tolongásban. Egy hatos volt az átiratási díj, de az okos ember úgy csinálta, hogy kétfelé hasította az ostornyele végét, belecsíptette a passzust egy bankóval egyetemben, s úgy nyújtotta át a többiek feje fölött annak a másik okos embernek, aki az ablak mögött ült. Az okos emberek aztán mindjárt megértették egymást, noha az egyik csak szűrben volt, a másik pedig hosszú kabátban.

– Ejnye, a terítésit neki – mondja egyszer mérgesen az akkori főispán –, hát hogy szabad így sarcolni a népeket!

S mindjárt maga mellé vett egy passzusíró fiatal urat, és bekiáltatott vele minden ablakon, hogy egy passzusért csak egy hatost szabad szedni. Nem is volt semmi baj az utolsó ablakig, de ott rámordult a főispánra egy subás magyar:

– Azért is ehun a forintom, az én pénzömbül ne parancsolgasson az úr!

Hát most más világ van, nincsenek ilyen magyarok, és a főispánok se járnak a lóvásárba, és csak abban az egyben régi a lóvásár most is, hogy ez az a hely, ahol valóban járnak a sánták, és látnak a vakok. Mármint hogy az eladó lovak, amelyeket kosorrú, bikanyakú, szárcsafejű, gémszemű, szíjhátú epitetonokkal különböztetnek meg egyéniségük szerint.

Éppen a szíjhát minéműségét magyarázza a vásárkapitány, amikor némi mozgolódás támad a cédulaház körül.

– Kend volna az? – kiált ki az írnok. Igen érződik a hangján, hogy rosszat álmodhatott. (Bizonyosan a pártkassza esett rá.)

– Ügön is, én vagyok jelönleg – feleli egy öreges hang.

Már akkor jön is az írnok a vásárkapitány elé. Hozza a passzust és magyarázza:

– Báró Sztirinya József van beleírva. Löhetségös?

– Hát mért ne volna lehetséges? – vonunk vállat. – A mai világban bárók is szolgálják lókereskedéssel a hazát.

– Hol az a Sztirinya báró?

Az írnok körülnéz. Már akkor sokadalom támad körülöttünk, mert nagy öröm az a demokratának, ha bárót láthat.

– Báró Sztirinya József, álljon elő!

Csőszforma öreg férfiú keszegel elébünk. Hosszúra eresztett gubancos haja van, és az állát kiverte az egyhetes szakálltarló. A vállán keshedt posztószűr, tele bogánccsal, ami inkább az árokparton, mint a szállodában ragad az emberbe, és a csizma felperdült orra azt bizonyítja, hogy a kiegyezés idején sokkal szolidabb volt a lábbelikészítő ipar, mint ma.

– Hm – húzza össze a szemöldökét a vásárkapitány –, hát kend az a báró?

– Én ám – mondja a szűrös szittya minden megilletődés nélkül, és nagyobb hitel kedvéért bele is döf a mutatóujjával a lólevélbe. – Láthassa, ide is bele van írva. Báró Sztirinya József.

– Nem igaz az, öreg – rázza a fejét a kapitány. – Nem lehet az, hogy kend az volna.

József báró leveszi a tasla kalapját, és féloldalt fordítva a fejét, mint a káráló tyúk, hamiskásan néz a kapitányra.

– Nem? Hát igazán nem én vagyok?

– Nem ám, hallja kend.

– Ugyan mondja mán mög az úr, mért ne vónék? – ereszti lejjebb egy kicsit a hangot.

– Azért, mert a bárók nem így néznek ki.

– Nono – neveti el magát az ember, hangtalanul, mint az öreg parasztok –, báró vagyok én, csak most nem folytatom...

– Az, kutyaházi báró kend – mosolyodik el a kapitány is.

– Jól mondja – lóbálja meg az ostorát az öreg –, csakugyan nem az vagyok én. Sas Mátyás vagyok én, Majsárul.

A sokadalom szétszivárog. Sztirinya József bárót a szűrben érdemes volt megnézni, de Sas Mátyásra senki se kíváncsi. Mindössze a kapitány kíváncsi még, aki fölad néhány kérdést, amelyek nyomán hamarosan tisztába hozatik a dolog. Sztirinya József báró nem Sas Mátyás Majsáról, hanem Szerencsés Sátán István innen a város széliről, aki a lovával és passzusával együtt rosszban sántikál.

– A Szundi kalapos deákgyerökivel írattam be a lólevélbe a Sztirinya bárót. Mondok, akkor majd nem szorongatik úgy az embört, ha báró.

A csalódott ember szomorúságával mondja ezt Szerencsés Sátán István, de némi nehezteléssel is. Igaza is van neki. Nem való az, hogy már a lóvásárban is így lecsökkenjen az arisztokrácia tekintélye.

Külpolitika

Hetivásáros április-reggeleken szeretek a tanyák üde lelkével találkozni a fapiacon. Nemcsak azzal, amelyik a pirosgallyú növendékfácskákban találtatódik, ahogy a gyökerük szűz homokot perget az aszfaltra, hanem azzal is, amelyik a parasztban lakik.

Igenis, parasztot mondok, nem kisgazdát. A kisgazda más. Az nemzetfönntartó elem, bőrszivart szív, tükörből fésülködik, újságot olvas, és szíve mélyén lenézi a parasztot, aki még azt se tudja, mi az az immunitás. A tanyán nincsenek ilyen kisgazdák, ott csak parasztok vannak, akik búzát vetnek, fát ültetnek, borjút nevelnek, és sokkal több eszmét cserélnek süldőmalacokról, mint államférfiakról. Újságot csak télen olvasnak, de akkor olyant, amibe még a nyáron pakolta a kaszakövet a városi boltos. Néha az is megesik, hogy az asszony tízesztendős újságot ránt ki a sublótból a selyemkendőjével, és ha lámpagyújtáskor az iskolásgyerek azon gyakorolja a tudományát, az egy kicsit meg is zavarja a lelkeket.

– Apja – néz föl az asszony a tollfosztásból –, hát löhetségös az, amit a Pétörke olvas? Hát mán mögint a Ferenc Jóska a királ?

– Eszötök veleje – nevet a gazda –, hát mán hogy vóna löhetségös? Hiszön annak mán régön elmondták a cirkumdederumot. Mostan nincs királ.

– De hát mért nincs?

– Mert nincs olyan péz, amelyikre rá löhetne tönni a képit. Addég pedig a többi királok nem vállalik maguk közé.

Ez a tanyai közjog és nemzetközi jog dióhéjban, de csak odakint, ahol okos emberek laknak. Idebent a városban már egészen másképp megy a dolog. Itt friss újságot talál az ember a kocsiúton, azt kiteríti a térdére, ahogy ül a kőpadkán a fácskái közt, és letörülgeti róla a sarat a keze fejivel. Hiába akarja a jószándékú szelecske kikapni a kezéből a nyomtatott papirost, és hiába veregetik a csizmaszárát aggodalmaskodva a cseresznyefák rózsaszín gallyacskái: „Hajítsd el, gazdánk” – a város lelke már erőt vett rajta. Tudni akarja, hogy megy a világ sora, s könyökével térdéhez szorítva a lapot, az ujjával mutatja öreg szemének az összefolyó apró sorokat.

A szelecske abbahagyja a hiábavaló erőlködést, a cseresznyegallyacskák bánatosan kókadnak le az aszfaltra, s már éppen fordításra nyálazza az ujját, mikor egy bőrbe öltözött férfiú súlyos keze nehezedik a vállára.

– No bátya, mond-e háborút?

A bátya ráismer a ködmön ujjáról a hozzátartozó férfiúra, s válaszul rábök egy nagybetűs címre:

– Hát a Poin cár mán mögént nagyon firuncvancikoli a nímötöt, Imre.

– A Poin cár? – csudálkozik el a ködmönhöz tartozó Imre. – Lám, lám, hát aztat nem gyilkolták mög a komenisták?

A bátya kint a tanyán azt mondaná, hogy „a fene, ha jobban tudja”, itt az aszfalton azonban, a városi sokadalomban azt mondja, hogy „e felül nem vöttem híradást.”

– Hát! – lendíti Imre fölfelé a karját, igen örülvén annak, hogy ő a tájékozottabb, holott nem is az ő kezében van az újság. – Avval elbántak a ploretárok. Szögénnyel. Szénát tömtek a szájába, úgy hajították a tengörbe.

Itt azonban egy harcsabajuszú ember is beleavatkozik az eszmecserébe, aki harmincezer koronáért adná az eperfacsemete darabját, ha volna olyan bolond ember, aki venné.

– Az a muszka cár vót, hallják. Úgy hallottam én, ez a Poin cár francia nemzet.

– Azám – mondja az újságos –, csakhogy itten az van, hogy a Poin cár elnök.

– Az nem löhet – nevet Imre fölényesen. – A cár az följebb való, mint az elnök. Mutassa kend azt az újságot.

– Ne no! – mondja egy kicsit sértődötten a bátya, de mindjárt földerül, amint az Imre homloka ráncot vet.

Nézi közelről a lapot, tolja messzire, fordul vele napnak, igazítja nap ellen, s végre egy kicsit megzavarodottan adja vissza.

– Az újság se tudja – menti magát. – Azért írja, hogy Poin cár-e vagy elnök.

A bátya elfogadja a magyarázatot, és megengesztelődve feleli:

– Az löhet, mert a nehézség tud eligazodni ezökön a most való fejedelmekön. Mög mindegy is, mert egyik is csakúgy szödi az adót, mint a másik.

– De a Betlehem tán még jobban szödi, mint a Tisza Pista szödte – kottyan bele a szóba egy báránybőrsüveges surbankó legény, aki olyan, mintha a Sven Hedin tibeti könyvéből lépett volna ki.

Az ak-szakál feddőleg nézi végig a fiatalt.

– Szödi ám, de csak azért szödhesse, mert a negyvennyócasok beleegyesültek. Azt mondták neki, hogy most adja ki a mérgit, mert aztán űk gyünnek.

– Hát föl kerék, le kerék – fejti ki történetfilozófiáját Imre. – Vót mán negyvennyóc máskor is, de elnyomták.

– De most nem úgy lössz ám – ingatja a fejét az orákulum. – Mert a magyar negyvennyócasok összefognak a nímöt negyvennyócasokkal, oszt akkor a Poin cár elmöhet oda, ahun a part szakad.

A harcsabajuszú elcsodálkozik.

– Hát ott is vannak negyvennyócasok?

– Negyvennyócasok mindönütt vannak, barátom, csak türtőztetik magukat.

Az Imre pesszimizmusa még egy próbát tesz.

– Szűr vágja a fát, ködmön hordja rakásra, palást melegszik mellette. Mindég ez vót a törvény e világon, ez is lössz!

A bátya föláll, és a mutatóujját fölemelve, azt mondja:

– De csak addig, még valaki el nem kiáltja magát, hogy abszurdum az óvilágnak!

Erre a misztikus prófétálásra mindenki elhallgat. Tisztelet szállja meg a szíveket, mert ez olyan borzasztó okos mondás, hogy itt igazán nem lehet több szava senkinek.

Vasút akar lenni

Nem sok reményem van rá, hogy klasszikus legyek valaha, s ebben az a jó is megvan, hogy énmiattam egy gyerek se fog ríva fakadni az iskolában. Rossz rágondolni, mi lenne abból, ha például ezt a címbeli mondatot elemeztetnék valaha az unokámmal. „Vasút akar lenni.” Miről állítunk itt valamit? A vasútról. Tehát a vasút az alany. Mit állítunk a vasútról? Azt, hogy akar. Mit akar a vasút? A vasút lenni akar. Hm, csakhogy ez egészen más ám, mint az, hogy „vasút akar lenni”. Aztán meg micsoda különös vasút az, amelyik máris akar, pedig még meg sincs? Itt valami hiba van, vagy a grammatikában vagy a logikában. Mégiscsak klasszikus mondat ez, akárki szerkesztette.

Hát én elhárítok magamtól minden felelősséget. Nekem csak annyi részem van benne, hogy amint kiértünk a kőházak közül, és a homokon meglassúdott a kocsizörgés, megkérdeztem Mártont, a város kocsisát:

– Mi újság erre kifelé, Márton?

Márton csak úgy a szája sarkával szólt hátra a zászlós bajusz alul:

– Vasút akar lönni.

Ez csakugyan így van, mióta eszemet tudom, azóta itt mindig vasút akar lenni. Akkora errefelé a határunk, hogy a régi németek választófejedelemséget csináltak volna belőle, kettőt, s negyven esztendeje beszélgetik a népek, hogy vasút kellene ide. Nem olyan uraknak való, amelyik azt mondja, hogy „fuss-fuss-fuss”, hanem olyan szegényemberes, amelyiknek az a szavajárása, hogy „csak-csak-csak”. Olyan kis kávédaráló, amelyiken a kultúra egy kicsit kiszagolna a városból a tanyára, a búzácska, a tejecske, borocska pedig begurulna a tanyából a városba. Mert hiszen a lovacskán is behozzák az egyet-mást a hetipiacra, csakhogy akkor a lovacskákat be kell fogni már este tizenegy órakor, hogy reggel ötre a búzapiacon lehessen szidni a kutya teremtésit annak, aki a kátyút kitalálta. (A jó Isten semmit se vesz rossz néven, ami szívből jön, s különben is azt a kis káromkodást leimádkozza az asszony a fekete Máriánál, míg a gazda föltekinti a pálinkás zsidót.) Hiszen minden jól van úgy, ahogy van, de mégiscsak más lenne az, ha ott pöfögne el a gőzös a tanya sarkán, és ahhoz lehetne igazítani az órát. Aztán meg az is szép lenne nagyon, hogy bakterház is lenne a kukoricák közt, és ott állna a bakter, és piros zászlóval köszöngetne a gazdáknak és gazdasszonyoknak, akik emberségesen visszabólongatnának. A nagy vasúton az ilyesmi nem szokás, az az államé, ahhoz semmi közünk, de az egészen más, ha az ember a saját tanyai vasútján ül. Akkor kötelessége visszaköszönni a bakternek, hozzágondolván azt, hogy „no, látod, tégöd is mink töttünk úrrá!”.

Nem, azt nem lehetne mondani, hogy a tanya ne kívánta volna a vasutat, mert már követnek is csak azt választotta meg, akinek a tarisznyájában benne zötyögött a kisvasút. Sőt akadt olyan agyafúrt városi úr is, aki azon kezdte a programbeszédét, hogy amint fölállt a hordóra, a két ujját a szájába tette, és elkezdett füttyögni és tappogni a hordón. Persze, ez csak tökéletlenség volt, és nagy nevetség lett belőle. Hanem az már komoly dolog volt, hogy nagy tanyai deputációk jártak a városi uraknál, ajánlván életüket és vérüket a vasútért, mindenféle hozzájárulások formájában.

– Jó szűvvel adnánk a sarcot, csak fütyülne már az a vasút! – mondta a szószóló, Futós Bárány Pál. (Nem ő volt a futós, hanem a lova, amelyikkel díjat nyert valami úrlovasversenyen. Nagy botrány volt az annak idején, urak és úrlovak egyformán fölháborodtak e paraszt arcátlanságon. Bárány Pál nem kevésbé volt fölháborodva, de mint okos ember, csak a babérkoszorús lóba szúrta bele a vasvillát, a magyar lótenyésztés nagyobb dicsőségére.)

– Derék beszéd – szorongatta a kint való magyarok kezét akkori polgármester urunk –, ha valami közbe nem jön, jövő ilyenkoron sorát kerítjük a tanyai vasútnak, csak addig szavukat ne felejtsék kendtek.

Azonban közbejött a háborúcska, s a város urai csak most törték rá a kórót, hogy hadd szaladjon hát végre a tanyai vasút, amelyik olyan régen lenni akar. Meg is szavaztuk a közgyűlésen mindnyájan – csak éppen a tanyai városatyák mondtak vétót. Nekik bizony nem kell a vasút, se testüknek, se lelküknek. Csináltassa a város, ha olyan sok az elhajigálni való pénze, de egy szem búza nem sok, ők annyival érőt se adnak hozzá, van a népen anélkül is elég nagy sarc.

Hát ehol, ezért mondja a Márton kocsis, hogy „vasút akar lönni”. Ami annyit tesz, hogy lehet, hogy lesz, lehet, hogy nem lesz, az ördög jobban tudja. Éppen azért zötyögtetjük ki magunkat a városból ketten-hárman az Isten háta mögé, hogy szót értsünk a nép véneivel, vegyék elő a jobbik eszüket.

Az a baj éppen, hogy a véneket kell megdolgoznunk. Azokkal a fiatalabb gazdákkal, akik végigverekedték a háborút, országot-világot láttak, vasutat építettek a muszkának a Murman-parton vagy Turkesztánban – azokkal könnyebben boldogulnánk. Csakhogy azoknak nincs szavuk a vének tanácsában. Itt kis-ezüst, nagy ezüst, beforrott seb, megcsonkult kar nem számít semmit. Várják ki az idejüket, döglik a ló, ürül a hám – így mondják azt magyarul, hogy le roi est mort, vive le roi –, majd sor kerül rájuk is.

Ahogy ülünk az eperfák hűvösében, és végignézek a kopasz fejeken, a gubancos fehér üstökökön, a bicskával faragott kemény arcokon, Jeruzsálemi Endre királyunk jut eszembe. Azt nyomorították meg szegényt ilyen nyakas magyarok, mikor az aranybullát kiadatták vele. Csupa nádor-, országbíró-, zászlós-fej ez, csak éppen a lábakra kellene kordován-csizma és a gatyakorcra pirosbársony-tokos szablya. Az Árpádkori suba, az megvan, de az még a pogány Árpádok idejéből való lehet, talán már Lehel vezér annak a bőrébe törülgette a zsíros ujját, ami tudvalevőleg igen jót tesz a bőrnek. Most Futós Bárány Pál vacog az ősi subában, noha nemcsak a kánikula fűti a kiszáradt vénséget, hanem a szónoki hevület is. Még mindig ő a főszóvivő, és őhozzá intézi a szót barátom, a mérnök is, aki számokkal bizonyítja neki, hogy mi minden jót lehet várni a kisvasúttól.

– Azt mongya mög inkább, ócsóbb lössz-e a tojás, vagy drágább lössz? – akad bele egy pogácsaalmaképű országnagy.

– Hát persze hogy olcsóbb lesz – kottyantja el az igazságot a mérnök.

– No ugye? – villan végig a pogácsaalmaképű gyíkszeme a többieken. – Mögmondtam én, hogy azért csinálik az urak az egészet.

– Szamárságot mondott kend – tüzesedik neki a mérnök, és elmagyarázza, hogy nemcsak a tojás lesz olcsóbb, ha vasúton vihetik be, hanem a nadrágszíj is olcsóbb lesz, ha vasúton hozhatják ki.

Igen szép közgazdasági stúdium volt. Smith Ádám bizonyosan nagy kedvét lelte volna benne, de mire a mérnök a végére ért, akkorára a vének fele eloldalgott, s aki ülve maradt is a gyepszélen, szívatlan lógatta fogatlan szájában a pipát.

Egy aszaltkörteképű törzsfőnök elásította magát:

– Nem ér az semmit, mérnek úr. Nem vasút köll mán minekünk, hanem Szent Mihály lova.

No, gondoltam magamban, most már helyen vagyunk. A szívéhez kell a népnek beszélni, nem a fejéhez. Ha már az eschatológiánál tartunk, akkor én is szót kérek.

– Nézzék, emberek, még a halál is testhezállóbb lesz, ha beléegyesülnek a vasútba. Öregpapot lehet hozatni a városbul, püspöksüvegben.

A siker teljes volt. Az ősz bajuszok megrezegtek az alájuk bújó mosolytul, és a pipák is fölpezsdülve szortyogtak. Futós Bárány Pál azonban kiköhentett a subából, és az öreg bajuszok megint komolyra berzedtek.

– Kérdöznék egyet az uraktul, ha möghallgatnák.

– Mondja, mondja, Pál bátyám – fordult vele szembe a mérnök.

– Hát nézze, én telente bent lakok a városban, a házamban. A tehenek is bent telelnek. Eddig úgy vót, hogy ha a takarmány elfogyott, akkor kiüzentem a bérösnek, hogy hozzon be egy szekér takarmányt. Hát most mán hogy lössz az, ha vasút lössz?

– Hogy hogy lesz?

– Hát a bérös ül be a gőzösbe a szekérrel, vagy a teheneket vasútaztatom ki a tanyára?

– De bolondokat beszél kend, bátya! Hát úgy lesz, mint eddig volt. Kiüzen kend a béresnek, hogy hozzon be takarmányt.

– No, látja! – kapta föl az öreg a fejét. – De akkor mög mire való a vasút, ha most is csak úgy lössz, mint azelőtt vót?

Itt aztán csakugyan meg kellett adni magunkat.

– Fogjon be, Márton! – kurjantott a mérnök mérgesen a kocsisunknak. – Az Isten se tudná ezt az értetlen népet meggyőzni.

– No-no – mondták csendesen a vének –, hiszen mondott szóbul ért az embör, nézzék.

Letappogták magukról a homokot, kiszedegették a ruhájuk aljába ragadt bojtorjánt, s mire Márton előállt a kocsival, Futós Bárány odatotyogott hozzánk.

– Nagyon sietnek?

– Szeretnénk délre otthon lenni.

– Mondok, ha mögvárnák, még tisztát vöszünk egynéhányan, bevihetnének bennünket a polgármestör úrhon. Látom, jó férős kocsijuk van.

– A polgármester úrhoz? Hát mit akarnak kendtek tőle?

– Fölkérjük, hogy ha mán rátörték a kórét arra a vasútra, legalább egy mögállót nekünk is juttassanak belűle. Mindönokvetetlen.

Szél ángyó jót akart

Hogy kicsoda az a Szél ángyó? Azt abból lehet legjobban megtudni, ha elmondom, hogy kicsoda a Szél ángyó ura.

A Szél ángyó ura Tilalmas Nagy István. Afféle barkácsoló ember kint a tanyán. Akkor is barkácsolt, mikor én megismertem, vagy tizenöt esztendővel ezelőtt. Valami másfél öles nyárfakarót igazgatott bele a tanyája tetejébe, az oromfal hegyinél.

– Mi lesz az, Pista bácsi? – kérdeztem tőle.

– Ez? Vellámhárétó.

– No? – néztem nagyot. – Csak nem tán?

– Dehogynem. A régi mán elrohadt, nézze, odahajítottam a tarlóra.

– Hát holtig tanul az ember – mondom –, még ilyent se hallottam.

– Mán pedig ilyent hallhatott vóna, mert ezt nem én tanáltam ki. Az urak is csak így csinálják a városban.

– No nem egészen. Az urak vasból csinálják, annak is megaranyozzák a hegyit.

Írással azt vissza nem lehet adni, milyen mérgesen höccentette el magát a tanyai Franklin a létra hegyiben.

– Szögény embörnek fábul is jól van, hallja – nézett le kevélyen, aztán több szót nem is vesztegetett rám. Értetlen városi népek még ennyit se érdemelnek.

Hát ilyen ember Tilalmas Nagy István, akit azonban erről a névről a tulajdon szomszédja se ismer. Ellenben mindenki ismeri úgy, hogy: a Szél ángyó ura. Megesett már ez más háznál is. Hogy tovább ne menjünk, Lotharingiai Ferencet is csak a Mária Terézia urának nevezték vala. Akié az impérium: az adja a nevet.

Márpedig odakint az impérium teljesen és változatlanul a Szél ángyóé. Ugyan idebent is csak az övé. Láttam akkor is, mikor egyszer a múzeumban kalauzoltam őket. Néztük a Munkácsy-képet, a Honfoglalást, Pista bácsinak nagyon tetszett Árpád apánk, hogy olyan gangosan üli a lovat, de Szél ángyó elpittyesztette a száját:

– Csökélylöm.

– Kicsodát?

– Az Árpád királt.

– Mért csekélyli, Szél ángyó?

– Azért, mert nem királnak való.

– Hogyhogy?

– Mert aki királ, annak gyalog is magosabbnak köll lönni, mint a népeknek lóháton.

Szél ángyó azzal hátat is fordított a magyar előidőknek, Pista bácsi pedig sietett lojálisan alkalmazkodni. Persze nem Munkácsyhoz, hanem Szél ángyóhoz.

– Jól mondi az asszony – bólogatott nagy megértéssel. – Magam is azt tartom, hogy Árpád apánknak a kisujja vastagabb vót, mint egy mostani huszárkapitánynak a dereka.

Persze az régen volt, mikor a szent korona tanát így értelmezték Szél ángyóék, azóta még jobban elvékonyodtak a királyok, és mindnyájunkat meggázolt egy kicsit az idő. Szél ángyó összetöpörödött, mint a fáján felejtett alma, Pista bácsiból meg olyan hasbavállas, térdberoggyant öreg ember lett, aki már csak lefelé tud menni a létrán. Inkább csak a szavukról ismertem rájuk, ahogy tegnap becsoszogtak hozzám hetipiac után.

– Kérdözze, no, mi járatban vagyunk? – kezdte Pista bácsi a kint való illemtan első paragrafusa szerint.

Úgy feleltem, ahogy a kódex előírja:

– Majd megmondják, ha akarják.

– Hát majd anyó mögmondi – igyekezett háttérbe vonulni öreg barátom.

Szél ángyó mindjárt a tárgyra tért. Előszedett a kosarából egy zacskó aszaltalmát, egy bögrécske tejfölt meg három tojást.

– Hoztam egy kis béllegre valót.

– Bélyegre valót? No? Tán hír érkezett a Paliról?

Pali a fogadott gyerekük volt Szél ángyóéknak. Mióta összekerültek, mindig volt nekik egy fogadott gyerekük, aki libát őrzött, birkát legeltetett a ház körül, még föl nem nőtt, aztán kiházasították, és kerestek más fogadott gyereket. Pali volt az utolsó, valami sokgyerekes kapásnak a fia, de azt már nem házasították ki. Bekívánta a király a háborúba, aztán sose eresztette többé vissza.

– Nem, nem a Pali – rázta meg csöndesen a fejét Szél ángyó, és a szeméhez emelte a fejkendője csücskét. – Legációba köllene levelet írni.

– Miféle legációba? – értetlenkedtem.

– Hát ahun a királ gyerökei vannak. A tekintetös úr levelezi űket, ugye?

– Nem én – lepődtem meg nagyon őszintén. – Közelebb se levelezek, nemhogy olyan messzire leveleznék.

– Nézze, nekünk megmondhassa – hajolt közelebb hozzám Szél ángyó. – Mink úgyis tudjuk, hogy maga be van üsmerködve szögénykékkel. Olvastuk a világújságlapba, ehol-e.

Előveszi a kebeléből a szépen összehajtogatott képesújságot, amelyikben meg van írva, hogy az az ábécéskönyv, amelyikbe én is belesegítettem, elkerült a király árváihoz is.

– Jaj, lelkem Szél ángyó – mosolygom el magam –, a könyv csak olyan, mint a muzsikaszó. Messzire elhallatszik, de azért a muzsikást nem mindenki ismeri ám, aki a muzsikáját hallja.

Ángyó szemmel láthatólag elszomorodik. Pista bácsi hol őrá néz, hol énrám, tűnődik, merjene szólni, ne-e, de mégiscsak megszólal:

– Az atrecukat azért tudja tán?

– Azt megtudhassuk.

– No lelköm, akkor nincs hiba – vidámodik föl az ángyó szeme. – Mögkéröm igön szépen, írja mög a Zitának, hogy minálunk lönne legjobb helye annak a szögény gyeröknek.

– Melyik gyereknek? – felejtkezek rá ángyóra.

– Hát akármölyiket adná nekünk, mink vállalnánk szívesen.

Pista bácsi bizonytalanul szusszant egyet.

– Mán mégiscsak a legöregebbet. Az a legtöhetősebb, mög abbul lössz leghamarabb embör. Azt még mink is mögérnénk.

Ángyó a szeme sarkával elhallgattatja Pista bácsit, és megint ő veszi át a szót.

– Nézze, nekünk se kicsi, se nagy, oszt miúta a Pali elveszött, mink mán csak olyanok vagyunk, mint a szödött szőlő. Hát mondom ennek az embörnek, lögyünk jó szívvel ahhoz a szögény asszonyhoz, ha mán úgy átvetötte az élet a vállán, vállaljuk örökbe valamölyik gyerökit.

– A nevemre íratom – készségeskedik Pista bácsi.

– A nevünkre – igazítja helyre Szél ángyó. – Ráíratunk tanyát, szőlőt, földet, mindönt.

Olyan várakozva néz rám a két öreg ember, hogy le kell sütnöm a szememet.

– Nehéz lesz az, ángyó.

– Mér lönne? – döccen előre Pista bácsi. – Vót mán nekünk sok nevelt gyerökünk, mind embör lött abbul.

Ángyó azt hiszi, eltalálta a gondolatom.

– Hogy a gyerök nagy nömbül való, mink mög csak olyan parasztok vagyunk? – teszi a kezét kezemre. – A tiszta szobában hálatnám, nézze. Hiszön maga mondta, mikor nálunk vót, hogy abba a király is ellakhatna.

– Nem azért, ángyó – rázom a fejem. – Más hiba van. Ugye, a kis királyfinak is legeltetni kellene?

– Ó, lelköm, csak olyankor, mikor a nap süt. Esőben az öreg is eltotyogna a birkák után.

– Igen ám, ángyó, csakhogy a királyfiaknak az a törvényük, hogy ők csak aranybárányt legeltetnek.

– Ez törvény? – halkul el az ángyó szava.

– Törvény.

Aztán egy kicsinyég hallgatunk mind a hárman, ángyó szorosabban köti az álla alatt a kendőt, és megindul kifelé. Egy kicsit elgörbül a szája széle, mikor elköszön.

– Istennek ajánlom, tekintetös úr. Én jót akartam.

– Möghiggye, jót akart – fog velem kezet Pista bácsi.

Meghiszem, lelkeim, hogyne hinném – nézek eltűnődve utánuk. Jó is volna az, ha úgy lehetne, hogy Tilalmas Nagy István és Szél ángyó örökbe fogadnák a magyar királyfit, és kivinnék Domaszékre, és felnőne úgy, hogy politikust nem látna, és megtanulná azt, hogy szegény ember fából csinálja a villámhárítót, és hogy a királynak gyalog is magasabbnak kell lenni, mint másnak lóháton...

Diplomaták

Úgy volt az, hogy a kecskeméti embernek valaha nem volt nagyobb mérge, mint ha a makói hagymát emlegették előtte. Ebből látszik, milyen régi történet lehet ez – mikor még a nagykőrösi uborka nem volt kitalálva! Mert ha ki lett volna, akkor bizonyosan emiatt ette volna a méreg a kecskeméti embert a régi világban. A mostaniban már nem, mert nem poros atyafi már egymással a két derék város, hanem édestestvér. A Katona-centenáriumon senkinek se volt akkora sikere, mint Nagykőrös literátus polgármesterének, Dezső Kázmérnak. Pedig csak ennyit mondott a síremlék előtt: – Kecskemét halhatatlan fiának hódol a szomszéd város.

Százvalahány beszéd közt mindenki ezt találta talpraesettebbnek. Meg is tapsolta a nagykőrösi polgármestert az egész gyülekezet, de leglelkesebben Kecskemét.

Hanem hát most az ántivilágról van szó, mikor a kecskeméti ember csak a nyakát csavargatta, ha a kofák azzal ajánlgatták neki a nagypiacon a buzogányfejnyi hagymákból kötött koszorúkat: – Ebből tessék, jó ember, mert ez az igazi makai hagyma. Még a holt is megmozdul ennek a drága jó szagától.

– Bolond beszéd – duruzsolt a kecskeméti ember. – Hagyma: hagyma. Egyik is a földben terem, másik is. Én ugyan egyet se lépnék az istenadtáért, mikor nekem a kecskeméti hagyma se kenyerem.

– Hja, nem is makai hagyma ám az! Azt érdemes volna a tövén is megnézni, mert olyant máshol nem látni. Terem ott akkora hagyma is, hogy emberfejjel vetekszik. Jó volna, ha Kecskeméten akkorára nőne a barack.

De már ez szívén találta a kecskeméti embert. Azt mondta rá, ezt a csudát csakugyan megnézi. S ha csak a fele igaz annak a híres hagymának, akkor ő megeszi a saját fejét. Azzal se nap, se óra, megindult a kecskeméti ember Makóra hagymátlátni, de úgy sietett, hogy siettében kifelejtette a tarisznyájából a szalonna mellől a kenyeret.

Az ám, csakhogy ugyanakkor a makai ember meg Kecskemét felé volt útban, mert neki meg a híres barack vette magát a begyébe. Mindig elöntötte a pulykaméreg, mikor a nagy barackhegyek mögül rákiabáltak a gyümölcsöskofák:

– Erre jöjjön, atyafi, itt az igazi kecskeméti barack!

– Hát aztán? Mivel volna az különb a makai baracknál?

– De még a makai hagymánál is különb! Jó volna, ha akkora volna Makón a hagyma, mint Kecskeméten a barackmag!

Amire aztán a makai ember is azt mondta, hogy nem áll meg Kecskemétig, s ha a fele is igaz annak a híres baracknak, akkor ő ott marad kecskeméti embernek, s reggeltől estig egyebet sem tesz, csak barackmagot töröget.

Azzal nekivágott a világnak, de a szegedi hídon mégiscsak megállt falatozni. Hát ahogy bontogatja a tarisznyát, akkor veszi észre, hogy kenyere van, de a szalonnáját otthon felejtette. Az volt a szerencséje, hogy a kecskeméti ember is éppen akkor ért oda, az jószívvel adott neki kenyérért szalonnát. De még jó szót is adott mellé:

– Hova igyekszik, földi?

– Elmék barackot látni Kecskemétre. Mert azt mondják, hallja, ott akkora barackok teremnek, mint a sütnivaló tök.

– Micsoda? – kapta föl a fejét a kecskeméti ember. – De bizony Tiszántúl a toronygömb sincs akkora, mint mifelénk a barack.

– Ejnye, ejnye – álmélkodott a makói ember –, no, holnap reggel majd föltekintem én azt.

– Jaj, jó ember, csakhogy elkésett ám kend – sóhajtott nagyot a másik jó ember. – Ma egy hete mind lehullott a barack abban a nagy szélben, osztán akkora lyukakat ütött a földbe, hogy létrán se lehet utánuk mászni.

– No, akkor hát én hazafelé is fordíthatom a szekérrudat – csattantotta be a makai ember a bicskáját.

– Hol az a haza, földi?

– Makón, ahol az a híres hagyma terem.

– No, akkor együtt megyünk – ugrott föl a kecskeméti ember –, mert én éppen oda tartok hagymát csudálni. Azt mondják, emberfejjel vetekszik kendteknél a hagyma.

– Micsoda? – nevetett a makai ember. – Azt mondom én kendnek, bátya, forduljon vissza, mához három hétre álljon ki a kisajtóba, akkorára olyan nagy lesz a makói hagyma, hogy ellátszik Kecskemétre.

Erre aztán észbe kapott a kecskeméti ember is, és megrázta a kezét a makai embernek.

– No, komám, kend se bolond emberrel eteti ám a szalonnát.

– Nini – adta vissza a makai ember a bókot –, de annak is van ám magához való esze, akibe kend tömködi a kenyeret.

Azzal aztán az egyik is hazatérült, a másik is visszafordult, s azóta a kecskeméti ember is nagy elismeréssel van a makai hagyma iránt, a makai ember is becsületben tartja a kecskeméti barackot.

 

 

Most már, hogy miért Diplomaták a címe ennek a történetnek? Hát azért, mert éppen most jutott eszembe, mikor napról napra olvasom, hogy milyen nagy elismeréssel vannak egymás iránt mindenféle nemzetiségű diplomaták, mióta a párizsi nagyhídon összetalálkoztak.

Márton apó zálogol

Márton apó már akkor tudta, hogy még ma valami különös öröm éri, mikor a hajnali harangszó elhessegette a szeméről az álmot. Kár volt bizony érte, mert nagyon szép álom volt. A kis unokáját látta, a Gyurka gyereket, ahogy a bárányfelhőket őrizte az égi mezőkön. Persze alig ismert a lelkemre, mert angyalkának volt öltözve. Bezzeg ráismert őrá a fióka, még a szárnyát is összecsattantotta örömében:

– Kend az lelkem, öregapó, vagy csak a lelke?

– Én ám, angyalka, csókolom a szárnyad hegyét, de nemigen tudom még idefönt a járást.

– No, majd útbaigazítom én kelmedet, csak azt mondja meg, mi járatban van – nevetett a szeme az angyalkának.

– Én bizony a kis unokámat keresem, akit az ősszel vett magához az Isten – emelte meg a kalapját Márton apó könnybeborult szemmel.

Abban a percben kondult meg a hajnali harang, és Márton apónak kipattant a szeme.

Jaj, de kár, hogy csak álom volt – vetette föl a szemét az égre, hát uramfia, lát a feje fölött egy fehérbodrú felhőbárányt, de még az angyalka is ott mosolygott a hátán.

– Nini, hiszen ez a Gyurka gyerek, csak most ismerem meg – dörzsölte meg a szemét az öreg, de mire egészen kijózanodott az álomból, már akkor nyoma se volt az égen se gyereknek, se báránynak.

– Mindegy az, azért mégiscsak valami különös öröm ér engem még ma – gondolkozott el, s már akkor ott is állt előtte a nagybajuszú Vendel hajdú.

– Az ispán úr sürgősen hívatja kendet – mondotta mogorván.

– Az ispán úr? – ragyogott föl a szeme Márton apónak. – No, mondtam én, ebből lesz az a nagy öröm.

Az lett biz abból, hogy az ispán úr nagyon haragosan lehordta szegény Márton, apót.

– Kend a csősz a galambosi határban? – szögezte rá szúrós szemét.

– Nem egészen, tekintetes uram, nem egészen – mondta szerénykedve az öreg csősz. – Ketten őrizzük a galambosi határt.

– Hogyhogy?

– Én meg a Vigyázz kutya.

– No, hát ketten is nagyon rosszul őrzik kendtek – toporzékolt a tekintetes úr. – Tegnap is libákat láttam a repcében. A búza is mind össze van nyomozva.

– Az lehet – bólintott Márton apó. – Mindig mondtam én, hogy van a jószágnak magához való esze. Oda mén, ahol jobbat talál.

– De kendet azért tartja az uraság, hogy oda ne menjen! – vörösödött az indulat is az ispán úr képén. – Zálogot kell venni az idegen jószágból, ha a tilosban éri kend. Érti-e kend?

– Értem, uram, értem – ingatta fehér fejét megfélemledve az öreg csősz.

– No, azért mondom – fújt nagyot az ispán úr –, ha még egyszer panaszt hallok kendre a lágyszívűsége miatt, akkor föl is út, le is út.

Szegény Márton apó már kint járt a galambosi határban, de még akkor is hullott a könnye. Ó, hogy ilyen csúfság érte az ő öreg fejét. No, majd megmutatja ő, hogy hogy meg tudja keményíteni a szívét. Meg ő. Még a tulajdon unokáját is megzálogolná, ha a tilosban kapná!

Megint megszeppent egy kicsit, ahogy az unokája az eszébe jutott. Szépen kitervelte már ő magában, hogy ha majd ő is fölkerül az égi mezőkre, megkéri a jó Istent, hogy csősznek tegye meg odafönt is, mert ebben a mesterségben ő nagyon ki van tanulva. Az ám, de hátha megtudja a jó Isten, hogy ő ilyen lágyszívű. No, hát nem lesz az többet, de nem ám. Majd megmutatja ő, csak találjon még egyszer idegen jószágot az uraság földjén.

– Ahol ni, mozog is már valami a búzában – dobbant nagyot a szíve.

No el is kapta a fejét mindjárt, hogy semmit se lásson. De már a fülét be nem dughatta a kolompszó elől.

– Hiába, no, ami regula, regula – sóhajtotta el magát, s befordult a búza közé.

Nagyokat dobbantott, még a tenyerét is összecsattantotta, mintha madarat hessegetne.

– Hátha erre megriad a jószág – gondolta magában reménykedve.

De bizony hiába reménykedett. Három bárányka nyugodtan ropogtatta a gyönge búzaszárat, kis pásztoruk pedig hanyattfekve aludt mellettük. Szelíd képű, szőke fiúcska volt. Márton apónak megrebbent az öreg szeme, ahogy odahajolt föléje.

– Ejnye, hejnye – csóválta a fejét. – Legalább a kalapját a szemére húzta volna a bolondka.

Az ám, de a bolondkának nem volt kalapja. Márton apó a maga nagy tasla kalapját tette rá a kipirult kis orcára.

– Hogy el ne süsse a nap a bolondkát – motyogta szánakozva.

Aztán szép csendesen kiterelte a három báránykát a dűlőútra, megmutatta nekik, hol legkövérebb a papsajtfüvecske, aztán lehevert melléjük.

– A zálogot legeltetni kell – magyarázta magának.

A báránykák nyilván semmit se tudtak róla, hogy ők most zálogok, mert nagyon vígan legelgettek, s kigömbölyödtek, mint a duda.

– A zálogot meg kell itatni – parancsolt magára a szigorú csősz, s lehajtotta a három báránykát az érre.

Éppen visszafelé terelgette őket, mikor a fiúcska kiballagott a búzából. Nevetett a kék szeme, de egy kis ijedtség is ott settenkedett a sarkában.

– Adjon Isten, Márton apó – emelte meg a Márton apó kalapját.

– Ohó – toppantott haragosan a csősz a botjával –, hát így vigyázol te a jószágodra? Hátha róka lakik a nádban?

– Megfogtam volna én azt már régen – villant föl a gyerek szeme.

– Úgy, hát olyan nagy legény vagy te? – nézett keményen Márton apó. – No, hát akkor ide hallgass! Most ezek a bárányok zálogban vannak, érted-e? Ki kell őket váltanod. Adok neked egy találós kérdést. Ha kitalálod, akkor visszakapod a bárányaidat. Érted-e?

– Igenis – mondta sírásra pittyedt szájjal a gyerek.

– Hát mi az, aminek egy csepp füle sincs, de ha a felét elveszed, csak a füle marad. No azt mondd meg, ha te olyan nagy legény vagy?!

– Hát a fülemüle, Márton apó – nevette el magát a gyerek.

– No, ezt már szeretem – enyhült meg a Márton apó szigorú képe, s azzal ment tovább, idegen jószágot keresni a tilosban, hogy ne legyen oka panaszra az ispán úrnak.

Kár, hogy föl nem nézett az égre. Fehérsodrú felhőbárányokon angyalkák tapsikoltak feléje, és szép fehér fejére csókokat dobáltak.

Disztingválás

Három napja ásatom a Basahalmot; a basát ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki vagyok. Azaz, disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem én vagyok.

Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy én is halljam.

– Mondja mán no, hány csillagja van a maga gazdájának?

– Mölyiknek?

Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával, amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt.

– Űneki. A tüsztölt kincskeresködőnek.

– Láthatja, nincsen annak egy se.

– Nono. Most. De otthon? Mikor a parádés ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös?

– Mög van kend keverödve – mondja bosszúsan a szolgám.

Börcsök megpróbál egy sokatmondó kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.

– Nézze, neköm mögmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt a röttentő nagy titkos munkát, akit ű végeztet, nem bízzák mezítlábas embörre.

Börcsök az olyan ember fölényével nevet, akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.

– Tudok én mindönt, kéröm. Maguk azt a kád aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk kiadta neki a nyargalót.

Más ember azt mondaná erre a történelmi fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell éreztetni a tanultságát ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki:

– Kend nem tud disztingválni, tatám.

Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök, mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is vannak.

És mikor leveszi a bográcsot a szolgafáról, odaszól a szolgámnak:

– No, tartson velem maga is.

Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület.

A városi úrféle köszöni szépen az invitálást, nem is kéreti magát. Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete alatt.

A puli nem városi kutya, szó se férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki, hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az Isten, adjon egy kis vendégnek valót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással röpködő cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazdasági tevékenységben.

– No, hagyjunk holnapra is – mondja Börcsök, mikor megtelik a kalap.

Fele úton kaffogva gurul eléjük a puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a magas uraságokat.

– Most mán ügön – kóstol bele Börcsök a tarhonyába, és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi cimborát.

– No, maga erre helyhözködjön, neköm jó a földön is.

A városi ember nagyon meg van illetődve. Különösen mikor észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elül a töpörtyűket, és őeléje tologatja a kanalával. Ha látná a vén ember mosolygását a bajusz alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyűért érdemes volt kijönni, ilyent nem árulnak a hentesboltban.

Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának.

– Ugyan mit csinál már kend? – szabódik illendőségből a városi ember.

– Mit csinálok? – mondja kedvetelten Börcsök – nem csinálok én semmit, csak disztingválok.

– Hogyhogy disztingvál?

– Hát csak taszigálom énelűlem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba.

 

 

Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban.

Mezei nagyhatalmak

A dolog egészen úgy kezdődött, mint a világháború. Már annyiban, hogy a világháborút se akarta senki, csak úgy lett magától, mint a fűrészporból a bolha. Mink se hallottuk a végzet dübörgését, ahogy szürenkeztünk a borbélynál, és vártuk, hogy a mester munkába vegyen bennünket. Városon ezt nehéz kivárni, és ezért van a városokban életbeléptetve a juliánus és gregoriánus naptár mellett a borbélyidőszámítás is. Falun ilyesmiről szó sincs, zúgolódással az officinában senki nem foglalkozik. A vasárnap délelőtt arra való, hogy a jó Isten osztozzon rajta a borbéllyal. Ugyan az elsőség a borbélyé, s a jó Istennek csak az jár, amit ő meghagy, de ez éppen istenfélelemből történik. Mert a borbély senkinek se veti szemére, ha egy kicsit fölverte is a gaz a lelkét a múlt vasárnapi prédikáció óta, de már az nagy tiszteletlenség volna, ha az istenházába bevinné az ember az egyhetes szakállát. Mindjárt úgy érezné, mintha őrá nézne az aranysugaras istenszem a háromszögből:

– Hát te, te szőrmók, ember vagy-e te vagy kecske?

Aztán meg nem is olyan utolsó hely az a borbélyműhely, hogy ott tökéletes ember elunhatná magát. Jönnek-mennek a népek, hozzák-viszik a híreket, okosodhat azokból, akinek feje van hozzá. Ha énrajtam állna, addig ösztökélném Paul Boncour monsieur-t, míg csak ide nem járna borotválkozni. Először is, ha erre a mesterre bízná magát, mindjárt megtudná, hány a nyolc. Nemcsak a borotva hányná a szikrát, hanem az ő szeme is, s rögtön odaígérné hitét-lelkét MacDonaldnak és Mussolininek, csak még egyszer elszabadulhasson innét. Másodszor itt megtanulhatná, hogyan kell pörös felek közt igazságot tenni, még nagyon fogós kérdésekben is, mikor a nagyhatalmak már majdnem ölre mennek.

Itt van például a szalonna meg a paprika vitája. Az egyik nagyhatalom, András sógor nevezetű, azt állítja, hogy ő százesztendős koráig elélne szalonnán, kenyéren. Noha ez az állítás hajaz egy kicsit ahhoz a napóleoni gondolathoz, hogy karddal és sonkával Kínáig is el lehetne menni, András nemigen formázza a nagy császárt. Föl lehet ugyan tenni, hogy így március vége felé Napóleon is nehezellette már a csizmát, sőt talán az is megesett vele, hogy mezítláb élte világát, ellenben az sehol sincs följegyezve, hogy Napóleon fejéhez akkora báránybőrsapka tartozott volna, mint az Andráséhoz. Ami pedig a lábfej és a sapkás fej közé esik, abból nagyon könnyű megállapítani, hogy András szenvedelme a szalonna iránt tisztán platonikus vonzalom. Hosszú, keszeg ember András, afféle szegény kertészember az ötödik dűlőből, ahol a krumpliban és répában tartózkodó kalóriával szokás megtölteni az oldalközt.

Azonban semmit se lehet tudni, mert íme, a másik nagyhatalom, Mihály sógor, aki négyökrös gazda az első dűlőből, alacsony, kisded, barna ember, s az van a képére írva, hogy szalonnával szokott mosakodni és kolbásszal törülközni. S lám, a kis dudaember mégis óvást jelent be a húsevő világnézet ellen.

– Szalonna? – legyint a kövér, tömzsi kezével. – Azt én a kezembe se vöszöm, hacsak csizmazsírozásra nem. Hanem a zöldpaprika, az ügön. Tízet is mögöszök belüle früstökre.

Szentgyörgyi tudós professzor úrra gondolok, aki most készül hódító világkörútra a paprika-vitamin érdekében. Jó lenne, ha becsomagolná az útra ezt a Mihály sógort is, akit legalább egy mázsa vitamin-kristály dagaszt.

A sovány ember azonban nem hagyja magát. Bizonykodik, hogy de csak a szalonna adja az erőt.

– Nono – erősködik az első dűlő –, de a zöldpaprika tisztítja az észt. A gőze.

– A gőze? – mereszti a szemét a másik.

– Csakis. A gyomorban mögpárolódik, és fölszáll a fejbe.

– Mán akiébe – mosolyog az ötödik dűlő.

– Nem mögyünk észért az ötödik dűlőbe – szisszen föl az első dűlő.

A tükörből nézem a két nagyhatalmat, mint érdektelen semleges, akinek nincs gyarmata se az első dűlőben, se az ötödikben. A mester azonban szükségesnek látja közbelépni, mint döntőbíróság. Rám való tekintettel a művelt diplomácia nyelvét beszéli, ami meglepően természetesen hat ilyen falusi borbélyszájból. Én ugyan jobban szeretném, ha valóban rám tekintene, és nem pemecselné a szappanhabot a számba, de azért ez se csorbítja a műélvezetemet. Úgy gyönyörködöm a mester dialektikájában, mintha a Népszövetségben keverné a habot.

– Én mögmondom kegyetöknek, miben rejlik az ölégtétel. Helyhözzenek kegyetök éjszakára az ablakban egy kiló húsosszalonnát mög egy kiló zöldpaprikát olyan intelömmel, hogy csak az egyikre vannak rászabadítva a tolvajos népek. Ugyebár belátják, hogy az emböriség azt fogja ellopni, amelyik több élvezködést eszközöl?

Ennél bölcsebb döntést a világ legkitűnőbb jogtudósai se eszközölhetnének. A nagyhatalmak elismerik, hogy a mesternek jól fog az esze. Én már azt is tudom, hogy jobban fog, mint a borotvája. Örülök, mikor átengedhetem a széket az első dűlőnek. Lefizetem a vértanúdíjat, és Istennek ajánlom a társaságot. De az ajtóból visszatérít a váratlan zuhogó tavaszi zápor. Leülök a lócára András sógor mellé, és leakasztom a szegről a tarka táblájú irodalmat. Kívülről idei kalendáriumnak látszik, de belülről magárjegyzék, annak is éppen húszesztendős. Ahogy kinyitom, akkora tököt mutat az ábra, hogyha rágurulna az árnyékában legelő disznócskára, nyomban kolbásszá nyomná az ártatlant. András sógor nem is állhatja meg szó nélkül.

– Ez is az ántivilágban löhetött még, mikor ekkora tökök termöttek.

Nekem mondja, de Mihály sógor felel meg rá, a borbélyhoz intézvén a szót. Szeretik a nagyhatalmak az ilyen közvetett feleselést.

– Hát termöttek az én földemön az őszön akkora tökök, tudja, hogy kiállításba löhetött volna űket adni.

András sógor felém vág a szeme sarkával.

– Az első dűlőben, tudja. Mert ott nem úgy van, mint szögény helyön. Ott szalonnával trágyázzák még a tököt is.

Mihály sógort elfutja a méreg. Pedig mikor borotva serceg az ember képén, akkor nem jó mérgeskedni. Megpirosodik a szappanhab a dudaember állán, ahogy hátraszegi a fejét.

– Hát ügön is. Az első dűlőben akkora tökök nőttek taval, hogy az ötödik dűlőben még hordót se láttak akkorát.

Ez bizony már nyílt hadüzenet. De a keszeg nagyhatalmat nem lehet kihozni a sodrából. Mindössze a báránybőrsüveget mozgósítja egy kicsit följebb a szemöldökével.

– A kend földjin?

– A másén még nagyobb is terömhetött. Nem kérködésbül beszélök én. De ami az én földemön termött, azt se bírná mögemelni az olyan ötödik dűlőbeli gányó, mint kend.

A dudaembert szemlátomást fölfújta az indulat. Kinyitott két gombot a kislajbin, hogy szabadabban szedhesse a leffet. Az ötödik dűlő megint lejjebb csúsztatta a sapkát, és rám nevetett a tenyere ellenzője alól. Vigyázzak csak, hogy megcickézi ő a négyökröst!

– Ejnye, hejnye, hát osztán hogy nőhetött az a tök olyan csudanagyra?

A teljes kapituláció hangján föltett kérdésre a mester felelt. Úgy, mint tanulmányos férfiúhoz illik, aki követ is lehetne, ha a falusi nemzet ésszel élne.

– Ez a belterhes töktermelés, kéröm. Kögyed az illetékös.

Ez annyit jelentett, hogy most már András fogja vérét ontani az emberi civilizációért, amely megkívánja a borotválkozást, a markoláb vitte volna el, aki kitalálta. Az ötödik dűlő átengedte magát a mesternek, Mihály pedig egy győztes nagyhatalom gőgjével eresztett egyet a nadrágszíjon.

– Hát én kitaníthatom kendöt, mert én nem vagyok rossz szívvel az ötödik dűlőhöz se. Mikor a tök akkora, mint egy jércetojás, akkor akasszon kend fölé egy úrikalapot, de olyant, amelyikön lyuk van, osztán azt öntse kend tele ciböre-levessel, az csöppenkint ráhull a tökinda tüvire, s ettül kendnél is úgy möghízik a tök, mint énnálam.

Ezt nagyon komolyan mondta a négyökrös, s csak az ajtóból fordult vissza a kegyelemdöféssel.

– A ciböre-levesért, azt hiszöm, nem köll kendtöknek a szomszédba mönni.

András sógor ádámcsutkája veszedelmesen izgett-mozgott a borotva alatt.

– Mögálljék csak kend! Szerettem vóna én azt a hírös tököt mögemelni!

– Hát ha mög akar kend szakadni, tűlem töheti.

– Mögvan még?

– Mög hát. Címörnek. Ugyan most mán mögapadt egy kicsit.

– No ugye, ódzik mán a kend bocskora?

– Az enyim nem. Éntűlem emelheti kend, ha mög akarja özvegyíteni az asszonyt.

– Minek való az a hiábavaló beszéd? Fogad kend, hogy mögemelöm vagy nem fogad?

– Egy literbe.

– Huncut, aki mögbáni.

A két nagyhatalom kezet adott egymásnak, én vágtam szét a kötést. Ezzel aztán jogot szereztem arra, hogy mint szemtanú tekinthessem föl a belterjes töktermelés diadalát az első dűlőben.

Hát nagy barom tök volt, az bizonyos. Egyik fele sárga, a másik zöld csíkokkal tarkázott. Becsültem másfél akósra, ahogy ott meredezett a napon, elállva a bejárást a rossz szín ajtajában.

– Két ökör húzta ezt idáig a kukoricaföldrül, s kend egymaga ölég akar neki lönni? – csúfolódott Mihály egy cefre-csumiszoló dorongra támaszkodva.

– Micsoda? – vetette szét a két lábát András. – Hát ez az egész? Hát ez is tök?

– Az ám, cirógassa kend az ölibe!

– Én? – veselkedett neki a kertész a két hosszú karjával.

Igaz, hogy kidülledt a szeme, de azért fölemelte a tököt, úgy a térde magasságáig, s csak onnan huppantotta le, úgy, hogy egyszerre kétfelé repedt az első dűlő címere.

– Hű, az anyád! – villantotta rám huncutul a csókaszemét.

De csak egyet villant, mert akkor már koppant a fején a husáng, és az ötödik dűlőbeli ember véresen vágódott neki a tanya sarkának.

– Tökért tök! – mosolyodott el a másik, és előkereste a baltát, hogy fölaprítsa vele a csúffá tett csodát.

András pedig, ha támolyogva is, de mégiscsak némi diadalérzettel vitte haza a véres fejét. Kicsit sajgott ugyan, de mégiscsak megmentette vele az ötödik dűlő becsületét.

Nem ő volt az első nagyhatalom, amelyik így járt.

András megcsalódik

A Tisza még aludt, olyan mélyen, hogy arra se ébredt fel, mikor jeget vágtak a hátából. A gátőr is aludt, mert mi a ménkűt csinált volna mást, mikor a gát úgy elbújt a hófúvásban, mintha szégyellte volna magát, hogy ő olyan poszt, akinek nincs mit őriznie. A mérnök urak is alhattak, ha úgy tartotta kedvük, bent a messzi városban, és semmi okuk se volt azt álmodni, hogy félreverik a harangot.

A réti ember azonban ébren volt, és már Mátyás-napkor tudta, hogy az idén baj lesz a vízzel. Az Isten tudja, ki mondta meg neki. Vízrajzi jelentésekkel ő nem él, a rádió ide különben se szolgál ki, s újság tíz esztendeje járt utoljára a kezében, mikor kaszakövet vett a tavaszi vásárban, s azt az illető jó ember abba csomagolta be. Hanem az égen és földön voltak mindenféle jelenségek, amikből érteni kell ésszel élő embernek. A réti ember különös madarakat látott a szalmakazal tetején, amelyek nem járatosak ebben a tartományban. Búvármadarakat formáztak, de olyan fülük volt, mint a vöcsöknek, és úgy sírtak, mint a szélkiáltók. Annak is kellett valamit jelenteni, hogy a hold egész télen udvarral járt minden teléskor, és úgy mutatta Szent Dávidot és Cicellét, mintha firhang mögé húzódtak volna. Hát az mitől lehetett, hogy mikor a fekete eperfát kivágta kútágasnak, a fagyűrűk helyén olyan morzsalékot talált benne, mint az elrothadt szíj?

– No, Virgonc – mondta a kutyájának –, ezt bontsd ki, ha jó fogad van!

Magányos öreg létére csak a Virgonccal beszélgethetett a réti ember. Ugyan beszélt ő a naphoz is, ha nem akart felkelni, a szélhez is, ha nem akart lefeküdni, a tűzhöz is, ha az ázott venyige nem akart meggyulladni, továbbá a cserebogárkukacot is megfeddette, hogy ugyan hogy hízhatott már olyan éktelen kövérre, de felelni csak a Virgonc szokott neki mint lelkes állat. Ezúttal a Virgonc csak ásított, annak jeléül, hogy a fák élettana még most nem érdekli.

– Majd annak is eljön az ideje... gazdám – ezt mondta a farka billegetésével.

Igen, mikor nyiladozik az idő, levet ereszt a föld, és az fölszalad a fiatal fákba, olyankor szoktak előjönni a kitelelt nyulak, mezőrendőri kihágásokat elkövetni, és olyankor szokott Virgonc nyulászati tanulmányokat végezni. Az idén azonban későn született meg a tavasz, és akkor is vetéltnek. A vizecskék ugyan előbugyogtak, itt-ott meg is szaladtak a földeken, a fák is kezdték nyitogatni a szemüket, de nyulat nem lehetett látni. Mind elhurcolkodott a rétről a partosabb helyekre.

– Megkapták a hírt – bólintott a réti ember, és nemsokára ő is megkapta a hírt.

Álmában megjelent neki az édesapja, akire már vagy ötven esztendeje nem gondolt a réti ember, mert mindig volt neki egyéb gondja. Az is réti ember volt, s hetvenkilencben halt meg, a vízkor, ezen a tanyán. Ez a mostani réti ember akkor suhancár gyerek volt, s neki kellett volna a csikót behúzni a házba, mikor a víz fölvette az udvart, de nem bírt a megriadt jószággal, örült, hogy maga ki bírt evickélni az árból. Az apja azonban, aki a tehénnel vergődött, nem nagyon örült, hanem elkáromkodta magát, és utánaugrott a csikónak. A farkát el is kapta, de mindjárt le is merült vele együtt, s valami nagy sodorba kerülhetett, mert sose lett meg többet.

Most, hogy ott állt a fia ágya mellett, szép piros képű, fiatalos embert formázott, inge, gatyája felgyűrve, úgy, ahogy akkor a vízbe ugrott.

– Adj egy pipa dohányt, Andris – ez volt az első szava, és előhúzta a gatyakorcbul a kis tajtékpipát.

A réti ember egyszerre megismerte a pipát a cinezésiről, és az is eszibe jutott, hogy akkor ejtette le az apja a köszörűkőre, mikor a tetőt nádalták. El is csodálkozott rajta, hogy öregember létére neki még ilyen is eszébe jut, de azon még jobban ámulatba esett, hogy az apja rá akar gyújtani.

– Hát a másvilágon is löhet pipálni? – kérdezte csak úgy fektibül.

– Csakis – intett az apja –, hiszön másképp hogy löhetne kibírni?

– Nono – intett ki a dunna alul a réti ember –, ott az acskó a lócán.

A halott réti ember elkezdett tapogatni, de nem találta a zacskót.

– Nincs itt – mondta mérgesen.

– Akkor leeshetött – mondta a fiú, s kiugrott az ágybul –, majd mindjárt masinát gyújtok.

– Egy – mondta a halott, és elfújta a föllobbant masinát.

– Kettő – fújta el a másodikat is.

A hatodikat aztán nem bántotta. Nagy világosság lett, s a réti ember észrevette, hogy milyen öreg, eres kéz az övé az apjáé mellett. A halott pedig meglátta a lóca alatt a zacskót.

– Vödd föl, Andris! – parancsolta.

Lehajolt, és odakapott a zacskóhoz, olyan könnyedén, mint ahogy ilyesmit fel szokás kapni. De nem bírta fölvenni.

– Hát ezt mi lelte? – egyenesedett föl.

– Egy! – számolt a halott. – Markold mög jobban!

De markolhatta azt, csak nem engedett.

– Kettő! Rántsd mög, Andris!

Ötször veselkedett neki hiába, hatodszorra pukkant egyet a zacskó, mint mikor a hordó kilövi magából a dugót, egy kis kerek lyuk támadt a helyén, azon elkezdett kifelé bugyogni a víz, egyszerre elöntötte a szobát, s már a szájáig ért a réti embernek, mire fölébredt.

A réti ember másnap fölmászott a nagy jegenyére, annak a hegyibe odalátszott a Tisza. Egy-két jégtábla úszott még rajta, de a komp már megindult. Átment a faluba, a boltba.

– Sütés lesz, András bácsi? – kérdezte a boltosné – elfogyott a kenyere?

S már tördöste is egy kis stanicliba az élesztőt.

– Csak felit adja a tésasszony a röndösnek – mondta a réti ember. – Három könyérre valót.

– No? – csodálkozott az asszony.

– Ölég lössz az hat hétre.

– Hát mi lesz hat hét múlva?

– Nagy szaladás. Itt lössz a víz.

– Szent Isten, ne ijesztgessen, András bácsi!

András nem akart ijesztgetni senkit. Visszafelé menet nagy volt a diéta a kompon, hogy csinál-e a víz kontrabontót az idén vagy nem? Két ember fogadott is egy liter borban. András nem vegyeledett bele a disputába, szó nélkül húzta a kompkötelet. A víz se igen zajongott, de nagyon habzott a széle, mint búcsúkor a jó ser.

András tudta, amit tudott. Nem kedvelte a kenyérsütést, csak muszájból adta rá magát, mióta asszony nélkül maradt. Hogy kevesebb legyen a vesződség, hat kenyeret sütött egyszerre, fölrakta őket a polcra, az ereszet alá, hogy rá ne dohosodjanak, s hetenként szétlocsolt rajtuk egy kanta vizet, hogy rá ne száradjanak. Most nem kellett őket kánikulától félteni, mind a három kenyeret az ágy alá dugta.

Mire az elsőnek végire ért, már a padlás szájából is meg lehetett látni a vizet, nem kellett érte fát mászni. A réten megindult a szántás, András szomszédjai is munkába fogtak, a vizen túlról való falusi emberek. Az öreg, máskor a legfrissebb a réten, az idén nem törte magát. Egész nap a padlás szájában pipálgatott, és nézte a sebesedő vizet.

– Hát kend, András bácsi – köszönt oda egyik-másik arra vetődő szomszéd – urizál?

– Ráérök.

– Szántani? Mán is elkéstünk vele. Vagy kend bukfencöt akar vetni az idén a földjibe?

– Én még várakszok.

Nem a végrehajtót várta, de az jött meg. Sok zenebonás szegényember van a réten. Nincs a parasztban semmi belátás az idén.

Andrással nem volt semmi viloncia. Maga vezette ki az istállóbul a tehenet, és mikor az rábődült az idegenekre, csendesítően megveregette a farát.

– Mindegy az, Bimbó.

A végrehajtót pedig megkérdezte:

– Hát a Keselyt nem viszi el?

– Majd a nyáron – köpte az dühösen a szót. Azt hitte, csúfolódik vele a gazda.

Mire a második kenyér megszegésére került a sor, a víz már a nyúlgátat legelte. A fehér hablovak mindenféle feketeségeket röpítettek. Némelyikről ki lehetett venni már a ház végiből is, hogy ajtó vagy asztal. Egy háztetőt is látott András, annak kellett lenni, de igen messze vidékről való lehetett, ahol más divatuk van a házaknak.

A réten abbahagyták a szántást, de azért soha ekkora nyüzsgölődés nem volt, mint most. Lovat, marhát, disznót, birkát hajtottak a komp felé. Kocsiszámra vitték az aprójószágot. Ijedt emberek lebontották a tanyájukat, s mentették a tetőt, a deszkát, a téglát, a kerítést. Mindenkinek elég volt a maga baja, Andrásra ügyet se vetett senki. Már akkor hasig ért a lovaknak a víz, mikor valaki bekurjantott hozzá:

– Gyék kend velünk, András bácsi! Aszongyák, holnap már nem jár a komp!

– Nem ám! – kiáltott vissza András – mánis éri a víz a kötelet, siessetök!

Akkor gondolta meg magát, mikor a kocsi már a kanyarodónál locsogott. Ejnye, ejnye, hátha a Keselyt elvitték volna!

Kivezette az öreg lovat az istállóból, és megcsapkodta a hasát az ostorral.

– Eredj no, hátha valaki pártodat fogja!

A ló megiramodott, de az udvar széliből visszafordult. Ott a kerítés már beledőlt a vízbe. Szaladt a másik oldalra, onnan is visszahökkentette a víz. Jajveszéklő nyerítéssel tartott a házajtónak.

– Ne te ne – csapkodta meg András az ostornyéllel –, hát lögyél eszödön!

Addig verte, míg a ló bele nem ereszkedett a vízbe. Kis darabot kellett neki úszni, aztán már vitte a víz, amerre neki tetszett. Egy ideig vissza-visszaforgatta a fejét fájdalmas nyerítéssel, aztán már csak a nyerítése hallatszott, ahogy a fűzfák koronája közé ért. De az is lehet, hogy az már csak András fülének a képzelődése volt. Nagyon összeszokott a réti ember a lóval, s nem azért nem siratta meg, mintha szégyellte volna, hanem, mert neki nem volt törvénye a sírás.

– No, Virgonc, hát te mire végzöd? – kereste a kutyát. De a kutya még csak nem is vakkantott semmi hívogatásra. Volt neki magához való esze, idejében meglépett.

Másnap reggel már vízbe lépett András az ágyból. Csak bokáig ért, s délig nem sokat emelkedett. A réti ember kényelmesen felhurcolkodhatott a háztetőre. Fölvitte a subáját, az utolsó kenyeret, a maradék szalonnáját, sót, paprikát. Az ennivalót bekötötte a kéménybe, aztán belegubódzott a subába, szétvetett lábbal eligazkolódott a tető nyergén, a hátát nekivetette a kéménynek, és szundított egyet. Jó nagyot, mert kicsillagosodott az ég, mire fölébredt. Rágyújtott, hallgatódzott, nézelődött. Mást nem hallott, csak a víz locsogását, de látni sok mindent látott, ami addig láthatatlan volt. A vízözönt is látta, ahogy gyerekkorában a kis bibliában. Csakhogy akkor a bárka úszott a vizen, most meg nem úszik semmi.

– Mert akkor a Noé uralkodott – ezzel a gondolattal bóbiskolt el –, most meg az Ántikrisztus uralkodik.

Kireggellett, és csakugyan nem úszott egyéb a vízen, csak egy sárga koponya, amit valami őstemetőből moshatott ki a víz. András azonban töknek nézte a koponyát, mint ahogy a népek gyakran emberfejnek nézik a tököt. Nem sok ügyet vetett rá, és onnan a kémény mellől nem is láthatta, hogy a koponya beúszik a háza nyitvahagyott ajtaján. Csak arra nézett körül, hogy kutya morog valahol, de már nem is morog, hanem csahol nagyon mérgesen.

– A Virgonc! – ismert rá, és elkáromkodta magát. Noé is bizonyosan így tett, mikor észrevette, hogy a kutyája kimaradt a bárkából.

Hol lehet az az istenverte eb? A csaholás a házból hallatszott, a kéményen jól kiszolgált a hang. De mit ugathat? Ez nem az ijedtség hangja, hanem a haragé. No de ez már szűkölés! Már csak mégse mondhassa a Virgonc, hogy akkor nem törődött vele, mikor elérkezett a világ vége. Hiszen, úgy lehet, már csak ketten maradtak az egész világból.

– Virgonc! Virgonc! – kiáltotta be a kéményen.

Ha valaha öröm volt teremtett állat hangjában, a Virgonc feleletében az volt.

András lemászott a tetőről. A hónaljáig ért a víz, föl-föl is kapta, de azért beviaskodta magát az ajtón.

– Hamm-hamm-hammar! – köszöntötte a kutya a kemence tetejéről, elázottan, mint a kiöntött ürge. Úgy kellett lenni, hogy mikor megorrontotta a veszedelmet, bebújt a kuckóba, onnan fölkapaszkodott a vízből a kemencenyakra, s azon dühödött föl, hogy a koponya incselkedett vele a víz színén.

– No gyere, te szégyöntelen! – nyalábolta le András a kutyát, aztán leoldozta a tulajdon nvakravalóját, abba belepólyálta, s úgy kötötte a vállára.

– No, így talán szöröncsét próbálhatunk! – mondta neki.

Leszaggatott néhány kéve nádat a tetőről, mire meg tudott kapaszkodni, de utoljára csak fölért. Megszalonnáztatta a kutyáját, aztán a suba alá bújtatta az ölébe, s ő maga csak akkor kenyerezett meg. Jól is esett, s az se volt baj, hogy megszomjazott utána.

– Estig helyembe gyün az ital – méricskélte a szemével a vizet –, addig löhet egyet humni.

Nagy kurjongatásra ébredt föl.

– Hé, ember! Öreg! – Egy csónak úszott oda a tetőhöz. Úri csónak, két úrféle emberrel.

– Nini, vízibubák! – csodálkozott rájuk András. Andrásék így hívták a regattistákat.

– No, ne a szemit meresztgesse kend, hanem szálljon be! – kiáltottak rá.

– Minek szállnék!

– Elment az esze kendnek? Hát nem akar menekülni?

– Mönekülni? Hát hova löhet itt mönekülni?

– Ne szamárkodjon kend! Hát a faluba!

– A víz oda is csak bemén.

– Akkor meg majd a városba, Szegedre.

– Az se ér semmit – rázta a fejét András. – Az is vízzé lössz.

A vízibubák elnevették magukat.

– Ejnye, de kutyahitű ember kend. Akkor elvisszük Félegyházára. Oda már csak nem mén be a víz.

– Be az – bólintott András – mindönüvé. Nem üsmerik maguk a Tiszát. Ötven esztendeig csöndben van, de akkor föllázad, és a legmagosabb högyet is möghaladja egy öllel. Így végezte ezt az Isten a Tiszárul.

Alig bírták leráncigálni a tetőről, aztán megfordultak a falu felé. A réti ember nem szólt az egész úton. Csak mikor kikötöttek a falunál, és meghallotta, hogy egy centit apadt a víz, csak akkor szólalt meg, szemrehányóan fordulva a Tisza felé:

– Hát nem löhet már hinni neköd se!

Borvizsga

Esztendeje lehet, így ősz derekán néhány magamforma kapakaszakerülővel bevetődtem valami városszéli duttyánba. Ásatásról jöttünk, el voltunk melegedve – a tavalyi nem ilyen kutyának való ősz volt, mint a mostani –, az ősök hamva is nagyon belepte a torkunkat, hát valami üdítő italt kerestünk. De sör nem tartózkodott a csárdában, az elénk adott borra meg azt mondták a szakértők, hogy az valódi háromemberes bor.

– Milyen az? – próbáltam okoskodni. Kinevettek, hogy még azt se tudom, holott én könyvben is megírtam, milyen az a valódi háromemberes bor. Olyan, hogy két embernek kell fogni a harmadikat, aki iszik, mert másképp elszaladna.

– Hát lehet – mondom –, annyi bolondot összeír az ember, hogy nem emlékezhet mindenre. Mindegy az, gyerekek, bor: bor. Ez is olyan annak, aki borivó, mint nekem a szivar. A fő az, hogy füstöljön. A borban meg, hogy szédítsen.

– No, a szivarban is van különbség, azt te tudhatod legjobban – hív bizonyságul magam ellen az egyik cimbora.

– Van, van, bizonyos határig. Elismerem, hogy a pengős szivar jobb a tízfilléresnél. De nem kilencven fillérrel jobb, csak hússzal.

– És az ötpengős?

– Huszonkettővel.

– No és a szivarcsodák? A sztaniolba pólyázott havannák? Hát még az üvegbe forrasztottak!

– Azok még huszonkét fillérrel se mindig jobbak az én rövid szivaromnál. Azoknál a sztaniolt kell megfizetni, az üveget, az egzotikumot. Ha én egy pápai kubát úgy dugok a szádba, hogy azt a Hoover számára külön ragasztották az Upman-gyárban, s az elnök nekem kábelen küldte a születésem napjára, akkor te abból csak egyet mersz szippantani egy nap, s a csutkáját félreteszed a halálod órájára, legalább a csontember is látja, hogy úrral van dolga.

– Szóval képzelődés?

– Olyanforma. Borban, dohányban, szerelemben nem a lényeg a lényeg, hanem az illúzió.

Volt, aki egyetértett velem, volt, aki nem. Szó szót ért, már a petróleum-pilács is beledöfködött a ködbe, egyszer csak odalép az asztalunkhoz a csárdás, letesz rá egy tálcát, van rajta négy kis palack, abból a zöldessárga fajtából, amelynek eredetileg az volt a hivatása, hogy ecetesüveg legyen a közrendű nemzet asztalán.

– Uraim, hallottam, miről tetszenek disputálni, engedelmet kérek, ha beleszólok. Azt tartom, legjobb lesz próbát tenni, kinek van igaza. Itt van négyfajta bor, úrnak való, tessék igazságot tenni, mi köztük a különbség.

Megnéztük a kocsmárost, fiatalos, önkötős nyakravalójú magyar volt, se képe, se szava, se kiállása nem szegedi formájú.

– Szegedi maga, földi?

– Dehogyis, kérem, bácskai menekült vagyok én, nevem ez, meg ez, tán tetszett is már hallani, színész voltam én valamikor.

Úgy, akkor egy kicsit nostras az úr, üljön ide közénk, férünk még a kanapén, aztán kerítsen magának is poharat.

Hát pohár egy kicsit nehezen kerülközött, akkor is csak pálinkás.

– Tetszik tudni, itt csak hetivásáros napokon van egy kis forgalom, akkor is csak leginkább nyakolajat fogyasztanak.

Nem tesz semmit, kezdjük csak azt a borvizsgát, mégpedig a gazda öntögessen egyenlő mértékkel.

Szétmérte az első kis üveget, s megkérdezte, ki mit szól hozzá.

– Nna.

– Hm.

– Nono.

– Hát igen.

Hát igen – ez körülbelül olyan alig-elégséges. A gazda is beismerte, hogy ez még nincs megérve. Hanem majd ami most következik. Isten tartsa!

Szinte cseppenkint szürcsölte a második kupicát. Megrágta, gargarizált vele, s megnyalta utána a szája sarkát.

– Ez aztán bor, igaz-e?

– Hát különb az elsőnél.

– Öregebb is.

– Legalább ereje van.

– Valami csepp keserűséget is érzek benne. De nem kellemetlen.

A kocsmáros szerény elégedettséggel mosolygott.

– Jó, jó, de mit szólnak az urak a harmadik fajtához?

Most már mindnyájan rágtuk és öblögettük a bort. Tán egy kicsit túloztuk is a szertartást. De hát senki se akar kisebb szakértőnek látszani, mint a másik.

– Ez már igen. Ez már döfi. Szinte süti az ember torkát.

– Tudja Isten. Nekem mintha az előbbi kellemesebb italú lett volna.

– Szó sincs róla. Látszik, hogy te a homoki vinkóhoz vagy szokva. Fogadjunk, hogy ez szerémi bor!

– Ugyan kérlek! Akkor járt ez a Szerémségben, mikor én.

– Ez nem, hanem az előbbi. Azon mindjárt megéreztem az ürmöst. Hiszen mondtam is, emlékeztek.

A gazda fölemelte a negyedik üveget, s a lámpavilág felé tartotta.

– Erre vagyok legkíváncsibb, ki mit tart róla. Szabad a poharát kérnem?

Nekem szólt, de én betakartam a poharat a tenyeremmel.

– Köszönöm, nekem már elég volt belőle.

– No de a próba?

– Megvolt már, barátom.

– De a negyedikbül...

– Én már kóstoltam azt is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy az is csak az a bor, ami a többi. Egyfajta ez mind a négy.

Három oldalról zajos ellentmondás. De a kocsmáros megemeli a micijét, mint aktív színész korában Ripben a György király képe előtt.

– Mégiscsak igazgató úr ért legtöbbet a borhoz. Egy hordóból való ez mind a négy üveggel. Szatymazi rizling.

Most már én diadalmas világnézet gyanánt emelhettem volna fel a fejemet. De tartoztam annyi őszinteséggel a tantételemnek, hogy leleplezzem magamat.

– Nem, kérem. Borszakértő csak egy volt a világon, Barcsay Domokos. Az fogadott, hogy bekötött szemmel ráismer húszféle borra az ízéről, szagáról. Tizenhétig el is vitte, de a tizennyolcadiknál azt mondta, oldják le a kendőt a szeméről, mert elvesztette a fogadást. Erre a tizennyolcadikra nem tud rávélni se íziről, se szagáról. Ilyet nem ivott még életében, de nem is iszik többet, mert ez nem emberbe való. Mikor aztán kioldották a szemét, akkor látta, hogy víz van a poharában. A tizennyolcadikban! Hát én, mint szakértő, már a második pohárnál elveszíteném a fogadást.

– De hát akkor miből tetszett rájönni, hogy ez nem négyféle bor? – kérdezte a gazda.

– Abból, hogy a maga kocsmájából nem néztem ki négyféle bort.

Ebből aztán olyan nagy mulatság lett, hogy leküldtünk a többi után még egy litert a háromemberesből.

– Éljen az illúzió a borban, dohányban, szerelemben!

A társaság legöregebb tagja emelte poharát az illúzióra, s a tósztra ráhelyeselt az ifjabb nemzedék is. Már ami a bort meg a dohányt illeti.

Egy skatulya szivar

A csempésztörténetek virágkora a háború első éveire esett, mikor maga a csempészet még csak csecsemőkorát élte. Ez a kitűnő iparág csak a békében vett igazán tüneményes lendületet, viszont a csempésztörténetek most már elvesztették minden érdekességüket. Az ember ásítozva hallgatja őket, s jól nevelt és illendőségtudó ember ma már nem is dicsekszik virtusos csempészkalandokkal. Nemcsak üzleti érdekből nem, hanem azért se, mert tisztában van vele, hogy újat úgyse tud mondani. Ki van próbálva és kritikailag megvizsgálva minden módszer, ötlet és lelemény, oknyomozólag ismertetve minden eset, akár megtörtént, akár csak kieszelt.

Az a csempésztörténet azonban, amit én tudok, nem egészen megy egy kaptafára a többivel. Nem velem történt, mert én már sok mindent próbáltam az életben, de finánccal még nem kezdtem ki. Annyira gyáva vagyok, hogy mindig a hideg ráz még Kőbányán is, ha egy-két tengeri csigát hozok haza az olasz útról. (Nota bene, ezeket az abbáziai és velencei emlékeket mindig valamelyik pesti bazárban veszem meg.)

A történet hőse egészen komoly ember, országgyűlési képviselő. De azért olvasni is szokott, s legalább ebben az egyben a Deák Ferenc tradícióihoz tartja magát. Az öregúr, mint mondják, nagyon szerette a maga idejebeli ponyvaregényeket. Az én képviselőm bolondja Edgar Wallace-nak. Egyszer azt is ki találta szalajtani a száján, hogy kedvenc írójáért még németül is hajlandó volna megtanulni. Nagyon csodálkozott aztán rajta, hogy ez a közkedvelt klasszikus angol. Azt hitte, ilyen huncut csak a német lehet.

Elég az hozzá, hogy a képviselőnek a gránicon túlról vagy másfél milliót érő, apró smukkot kellett volna hazahozni. Nagy táskákkal jött ugyan, de persze a kincseket egyikbe se merte belerakni. Ruhabélés, cipőtalp stb. mind a csempészet őskorából való sablon, s akinek rossz a lelkiismerete, az mindjárt elárulja magát a motozásnál. Ellenben a Wallace-stúdiumokból megtanulván, hogy mindig az van legjobban elrejtve, ami szem előtt van, zseniális ötlete támadt. Vett negyven darab vastag britannika-szivart, azok közül néhányat eltört a hasán, de úgy, hogy azért egészben maradjanak, kioperált belőlük egy kis dohányt, a helyükbe begyömöszölte a briliánsokat, aztán skatulyába rakta őket, szépen négy sorba, persze alulra a „töröttek”-et. Akkor aztán a dobozt a hóna alá fogva szállt be a kupéba, ott pedig az ölébe vette.

– Így ni – mondta az útitársainak –, elláttam magam szép, száraz, ropogós, pettyes szivarral, minálunk mostanában ilyent látni se lehet.

– De hát hogy tetszik azt gondolni, hogy ennyi szivarral majd beeresztik a képviselő urat? – kérdezték tőle.

A képviselő úr nagyon indignálódva felelt:

– Természetes, hogy megfizetem a vámot. Képviselő létemre csak nem adom magam csempészetre?

Az induláskor nem is volt semmi baj, valami hivatalos vizsgáló átszaladt a nem éppen népes vonaton, de nem akadékoskodott senkivel, gondolva, majd elvégzik azt a magyar kollégák. Hamarosan leszállogattak a vicinális utasok is, s a szivaros ember a dobozzal az ölében éppen szundikálni kezdett, mikor az egyik kis állomáson ajtót nyitott rá a kalauz. Nem magának nyitotta, nagy hajlongások közt egy mordképű főfináncot bocsátott be, akinek az volt az első kérdése, mi van a csomagokban?

A képviselő ravasz férfi, mint ahogy illik is annak, aki annyi destruktív regényen köszörülte az elméjét. Úgy tesz, mintha meg volna ijedve, s hebegve mondja, hogy ő már egyszer levizsgázott, s különben se duggat semmi tilalmasat. Azt várja, hogy a főfinánc most már gyanúsnak találja a poggyászt, s ügyet se vet a kincses szivarskatulyára.

A számítás be is vált, a finánc gyanút fogott, de persze tökéletlenül, mert nyilván nem képezte ki magát a szakirodalomban.

– Ellenőr vagyok, kérem kibontani a csomagokat. Egyelőre azt a nagy koffert kérem.

A képviselő tovább játszotta az ijedtet. Hümmögött, a fületövét vakarta, a nyakát csavargatta, s olyan vörösre krákogta magát, mintha csak a rossz lelkiismeret feküdt volna keresztbe a torkán. Olyan tökéletesen megjátszotta a bűnöst, hogy a zord finánc szíve megesett a bajba jutott emberen. Ahelyett hogy inkvizítori kötelességét teljesítette volna, azt mondta neki egész barátságosan:

– Tudja mit, uram? Én nem molesztálom önt tovább. Elhiszem, hogy nem visz semmi tilalmas dolgot, s viszontszolgálatul csak egyet kérek. Adja nekem azt a skatulya szivart. Ne értsen félre, nem ingyen kívánom, szívesen megfizetem az árát. Ebben a pocsok kis faluban napok óta nem tudok semmilyen szivarhoz jutni, pedig még itt kell hetelnem. Megért engem, ugye, mint egyik dohányos ember a másikat?

Persze hogy megértette. A homlokát egyszerre kiverte a verejték, s most már őszintén dadogott:

– Kérem... alássan kérem... tessék csak... nem is tudom, mivel érdemlem... hanem ezek rossz szivarok... Világért se... ne tessék... nem szelelnek... Tiszta méreg. Tetszik látni, hogy izzadok én is. Széngázmérgezés. Nikotinmérgezés... Jaj...

– Nem tesz semmit – mosolygott az ellenőr –, én még sose voltam megmérgezve. Legalább ezt is megpróbálom egyszer. Inkább nikotinméregtől meghalni, mint nikotin nélkül élni. Hehehe.

A képviselő a kétségbeesés energiájával tiltakozott:

– Azt én a lelkemre nem vehetem. Tetszik tudni, milyen bolond világ van. Még diplomáciai bonyodalom támadna belőle. Hanem tudja mit, kérem? Holnapra én már visszajövök. Becsületemre! Hozok önnek egy doboz havannát. Az ilyen derék ember megérdemli. De kérem, ha én mondom! Becsületistenemre! Nagyszerű összeköttetéseim vannak egy dohánygyárigazgatóval.

– Annál jobb önnek – makacskodott a finánc –, pár óra múlva már kárpótolhatja magát.

– De mi lesz addig énvelem, kérem? – szorította magához az utas a skatulyát. – Olyan vad dohányost nem látott ön, mint én vagyok. Én még mikor eszem is, dohányzom. Becsületemre! Aztán én éjszaka érek haza, mit csinálok másnapig? Nekem akkor is a számban lóg a szivar, ha alszom. Orvosi rendeletre! Olyant még nem tetszett látni, mint én vagyok. Énrólam már előadást is tartottak a klinikán...

– De kérem – nevette el magát a finánc –, hát hány szivar van abban a skatulyában? Hiszen én nem akarom halálba kergetni, csak egypár napra való szivart kérek.

– Hja, persze, persze – sóhajtotta igazán boldogan a képviselő, és kinyitotta a dobozt. – Negyven szivarom van, testvériesen megfelezem. Tessék parancsolni. Pardon, ez repedt, cseréljük ki, így ni!

A finánc a pénztárcáját kereste, de a képviselő megfogta a kezét.

– Szó sincs róla. Örülök, hogy kisegíthettem. Tessék ezt olyan szolgálatnak tekinteni, amit egyik úriember mindig szívesen megtesz a másiknak.

A finánc nem tudott szalutálni, mert mind a két marka tele volt dohánytorpedókkal, csak a fejét hajtotta meg hálásan. Az ajtót is a nagylelkű úriember nyitotta ki neki. Úgy is hagyta, mert forró fejének jólesett a friss levegő.

Nagyot lélegzett, ahogy magára maradt, de még ki se törülközött rendesen a hideg verejtékből, mikor megint belépett a finánc, markában a szivarokkal.

– Nézze, kérem – mentegetődzött udvariasan –, ne tartson tolakodónak, ha még kérem valamire. Tele van a zsebem mindenfélével, nem tudom hová rakni a szivart. Ön úgyis elfelezte, amije volt – adja nekem skatulyástól, ami benne maradt, én meg visszaadom ezeket, ön könnyebben be tudja őket valahová rakni.

A vonat kezdett nyögni, huzakodni, ahogy indulás előtt szokta. A képviselő alig tudott hebegni:

– De kérem... a doboz... ez olyan doboz...

– Ha annyira ragaszkodni tetszik hozzá – mosolygott a finánc –, holnap, ha visszafelé jön, itt várom vele az állomáson. Pardon!

Azzal se szó, se beszéd többet, ledobta a markában levő szivarokat az ülésre, kikapta a képviselő hóna alól a dobozt, s leugrott vele a megindult vonatról.

De most már legalább szalutált a felszabadult kezével.

Andalúzia csillaga,
vagy
a világ így megyen

A fürdőhelyen azon a nyáron sok volt a méltóságos úr és kevés a borravaló. Ez irányú tájékozódásomat a főúrtól szereztem, aki megtisztelt azzal, hogy olykor leereszkedett szerény asztalomhoz az étterem sarkában, amely négy ajtón keresztül kapta az üdítő szelet.

– Ugye, nincs ennél cúgosabb helyük? – tapogatództam a főúrnál, igyekezve némi malíciát keverni a hangomba.

– El tetszett találni – vigyorgott rám barátságosan, aztán végigpillantotta rajtam gyakorlott szemét. – De, úgy látszik, uraságodnak az ilyesmi nem árt. Uraságod, nemdebár vándor méhésztanító?

– Ördöge van, hogy kitalálta – vigyorodtam rá vissza, s ezzel a fidélis hanggal végképp megvettem a szívét. Nem mondom, nem ütött hátba, csak a szemével veregette meg a vállamat, s biztosított róla, hogy egy pillanatra se nézett kormányfőtanácsosnak.

Minden jel azt mutatta, hogy ezt nem merő hízelgésből mondta, s hogy a személyzet emberismeret dolgában nem maradt mögötte a főúrnak. A sörömet csak harmadik rendelésre kaptam meg; mire az étlapot kisürgettem, akkorára már csak füstölt oldalas maradt rajta savanyú káposztával, ami nyár derekán igazán csak vándor méhészek által élvezhető; s a feketém fele mindig kilötykölődött a csészealjba, mire szembesítették velem. De azt be kell ismernem, hogy nem a cukor szorította ki helyéből a kávét.

Én azonban sohase szoktam zúgolódni sorsom ellen, s ez igazán mind nem bántott volna. Hanem az szíven talált, hogy az én asztalomat a virágdíszből is kisemmizték. Minden asztalon állt egy vadonatúj Altwien-váza, azokkal a strandkosztümös istennőkkel, akik koszorús bikákkal táncolják a klasszikus tangót, s a vázákba minden harmadnap friss petúniát raktak. Nekem nem jutott se váza, se virág.

Gondoltam, hogy előterjesztést intézek a főúrhoz, de idejében kigyúlt bennem az, amit Bacon az értelem száraz fényének nevez. A virágigénylés alapján esetleg költőnek néznek, s akkor még annyi becsületem se lesz, mint egy vándor méhésznek; műiden spenótot énvelem etetnek meg.

Hát nem kértem virágot, hanem szereztem magamnak. Szedtem a csordajárásban egy nyaláb ökörfarkkórót. Gyönyörű, öles példányok voltak, nagy sárga csillagokkal, valóságos lobogó kéngyertyák. (Lehet is, hogy azok világítanak éjfélkor a csordajárás kísérteteinek, a hazajáró teheneknek. Mert hiszen egész logikus, hogy ha vannak hazajáró gulyások, akkor kell lenni tehénkísérteteknek is. Ezekről csak azért nem szokás beszélni, mert különben ezeket is lefoglalnák adóba. De hiába tagadták, a fürdővendégek számára szerkesztett tej az én föltevésemet igazolja. Azt csak árnyék-tehenek hozhatják létre.)

A vadon virágait beállítottam a söröskriglimbe, megitattam vízzel – sajnos, csak azzal, ami a borban volt, mert tiszta vizet ilyen előkelő helyen röstell kérni az ember –, s megkértem a pikolót, hogy tűrje meg az asztalon őket.

– Krmássan – nyugtatott meg a gyerek előírásosan. A vándorkabaréktól tanulta, hiszen a természet sokszor utánozza a művészetet.

Soha életemben még ilyen jól nem esett a füstölt oldalas savanyú káposztával, mint most. Éreztem, hogy egy pillanatra az érdeklődés homlokterébe kerültem. A petúniás asztalok hölgyei mind az én asztalom vidámsárga virágcsillagait nézték.

– Kikaptunk ma uraságod miatt a méltóságos asszonytól – vágott a főúr fizetéskor félszemével a tükörrel szemben álló nagy asztal felé –, hogy miért kap uraságod extra virágot. Mondtam, hogy uraságod bizonyosan maga hozta.

– Igen – vörösödtem el egy kicsit –, a várkertben szedtem.

– A várkertben? – állt meg a főúr kezében a ceruza. – Uraságod? A várkertben?

– Hát persze – tértem magamhoz. – Iskolatársam volt valamikor a herceg.

Igazság szerint a nevét se nagyon tudtam a hercegnek. Csak azt hallottam róla, hogy valami olasz indigéna, aki nem barátkozik senkivel, s különös hóbortoknak él a magas kőfalakkal elzárt kastélyban, amelynek padlása bebalzsamozott kutya-tetemekkel van tele. Nemigen kellett attól félnem, hogy az excellenca meg fog hazudtolni.

– Persze, persze – tűnődött el a főúr, s most köszönte meg először a borravalót egy fejbiccentéssel.

A méltóságos asszonynak nagyon kecses járása volt, s mindig kilestem rá az újságom mögül, mikor elhaladt mellettem. Másnap azonban nagy meglepetés ért, mikor a lapot az arcom elé igazítottam. A méltóságos asszony hirtelen perdült egyet úgy, hogy az ernyője hegye nekiütödjön az újságnak.

– Pardon, pardon – mondtuk egyszerre mind a ketten. A méltóságos asszony aztán mindjárt rátért a tárgyra.

– De bájos virága van a tanár úrnak. Ugyebár, ez orchidea?

– I... igen – nyeltem egyet. De csak azért, mert az előkelőség mindig dadogóvá tesz. Azzal tisztában voltam, hogy egy várkertből nem kerülhet ki más virág, mint orchis. Fogtam az egész marék kórót, és a csepegő szárakat belecsavartam az újságba.

– Parancsoljon, méltóságos asszonyom.

– Nagyon kedves – bólintott barátságosan –, de talán mégse fosztom meg tőle. Ilyen ritkaságtól.

– Ó, van ott több is, ahol ez termett – hajlongtam finom mosollyal. – Négy-öt grupp is tele van az Andalúzia csillagával.

– Úgy hívják? – csodálkozott el. – Hát nem orchidea?

– De igen. Csak, méltóztatik tudni, sokféle orchidea van. Ez az Andalúzia csillaga. Stella Vandalorum.

– Milyen bájos neve van!

A petúnia kidobódott az Altwien-vázából, és helyébe került az ökörfarkkóró. Én pedig, mikor másnap délben beállítottam a frissen szedett csokorral a csordajárásból, nem találtam az asztalomat a négy ajtó vidékén.

– Emide tettük – magyarázta kedvesen maga a főnök. – Remélem, őméltóságáék közelében jobban kegyeskedik magát érezni.

Egészen jól remélte a főnök úr. Őméltóságáék ugyan még nem vonultak be, de a jobb szomszédom addig is egy aranysörényű oroszlán volt, a bal szomszédom egy fekete párduc. Kénytelen vagyok a hasonlataimat az Andalúzia csillagához mérni, amelyet mindenféle fondorlatokkal elszeretetreméltóskodtak tőlem – mire az ételhordó bátorkodott figyelmembe ajánlani a borjúdiót uborkasalátával. A méltóságos asszony ugyan egy kicsit hűvösen biccentett, mikor észrevette, hogy a várkert orchideáiból másnak is juttattam, de én nem mutattam semmi megbánást. Elég hangosan suttogtam el a fekete párducnak valami szerelmi regényt búskomor barátomról, a hercegről. Talán ennek köszönhettem, hogy a méltóságos asszony elmenet megállt az asztalomnál, és alkalmat adott rá, hogy a méltóságos kisasszonnyal is kezet szoríthassak.

– Milyen egészen egzotikus illatú ez az Andalúzia csillaga – mártogatta az orrocskáját a molyhos csillagokba, míg egész sárga lett a poruktól.

Az ökörfarkkórónak valóban nagyon egzotikus illata van. A nép egyszerű gyermekei azért használják molyűző szernek. El is magyaráztam mindjárt, hogy ez a napsütötte damaszkuszi rétek illata. Onnan hozta a tüneményes virág magját Andalúziába a herceg valamelyik őse még a keresztesháborúkban.

Másnap külön tányéron vászonszalvétát szervíroztak az asztalomra. (Addig csak papírszalvétával honorálták társadalmi állásomat.) Egy hét múlva pertu voltam minden méltóságos úrral, és minden hölgynek én fejtettem meg az álmát freudi alapon.

A második hét végén búcsúebédet rendeztek a tiszteletemre. Éppen ideje volt, mert a csordajárást már rég letaroltam, s másfél órára kellett elkutyagolnom az Andalúzia csillagáért.

Természetesen a búcsúlakomán csupa ökörfarkkóróval volt terítve az asztal. A félig tréfás, félig megható búcsúztatót a méltóságos úr mondotta, gomblyukában ökörfarkkóróvirággal. Indítványára egyhangúlag kimondták, hogy jövő nyáron megint találkozunk mint Andalúzia Csillaga Társaság.

Sokáig elfecsegtünk a fekete mellett, s utána utoljára kísértem el sétálni a méltóságos asszonyt. Szokatlanul elcsavarogtunk, s már a napszállat piroslott az arcunkon, mikor visszafordultunk. Megállt a szívem verése, mert észrevettem, hogy a dűlőút egy ökörfarkkórós parlagra kanyarodik.

– Tudja, mi az a zöld sugár? – próbáltam a méltóságos asszony figyelmét a naplementére terelni egy kétségbeesett optikai előadással Jules Verne nyomán.

De lehetetlen volt meg nem látnia a napáldozat máglyafényében lobogó virággyertyákat.

– Ez szép – mutatott rájuk a méltóságos asszony, aztán hirtelen megállt. – Nini, nézze, hogy hasonlítanak ezek az Andalúzia csillagához!

– Hát igen, sárgák ezek is – néztem az órámat –, de ez csak közönséges gyom. Ökörfarkkórónak hívják.

– Nos, olyan is ez, mint a neve – fordult nevetve a méltóságos asszony a lemenő nap felé. – Hallatlan, milyen otromba neveket tudnak kitalálni a virágaiknak ezek a parasztok.

ŐSEINK A FÖLD ALATT

Küsmödi felkarolja a hazát

Csakugyan sose tudhatja az ember, mikor lefekszik, mire virrad. Én például a világon mindenre gondoltam az este, csak arra nem, hogy ma reggel levelet írjak a török császárnak. Egy kicsit gondban vagyok ugyan, van-e még török császár az innetső világon, de most már mindegy, ha vállaltam, csak elküldöm neki a levelet. Az se lesz nagy baj, ha Kemál pasához juttatja a török posta, nem vagyok én rossz szívvel ahhoz se.

Azazhogy nem is énrólam van itt szó, mert én itt most csak íródeák vagyok. Öreg barátomban, nagyeszű Küsmödiben rejlik az elégtétel, ahogy a kint való népek olyankor mondják, mikor meg akarják mutatni a városi népnek, hogy őket se a gólya költötte.

Nagyeszű Küsmödivel innen-onnan húsz esztendeje tartjuk a barátságot. Akkor ásattam először az ötömösi Nagypartban, szedegetvén ki belőle rövidfejű kőbaltásokat és bronzcsákányos hosszúfejűeket, továbbá olyan csonttetemeket, amelyeknek semmilyen fejük se volt, ellenben a markukban Ferenc József ő felsége legkoraibb rézkrajcárját szorongatták. Ebből látni, hogy Ötömösön az ántivilágban is olyan nagy volt a népek keveredése, mint most, csak persze ész dolgában egyiket se lehetett Küsmödihez fogni. Mert akármiről szólt a terefere, ő mindig ki tudta vágni a rezet, és ott se apadt el elüle a víz, ahol énbennem megállt az ütő.

Ő segített akkor is, mikor a fejetlen embereket kitakargatták a homokból, és felvetődött a kérdés, mifélék lehettek ezek az illető hullámok világi életükben.

(Errefelé hullámnak mondják a hullát, akik ésszel élnek, mert ennek legalább van értelme.)

– Isten tudja – vontam vállat –, úgy lehet, itt már turkált valaki mielőttünk is. Vermet áshattak itt a följebbvaló esztendőkben; s akkor bolygathatták föl a csontvázakat.

Ez nagyon racionális magyarázat, mindenki rájöhetne, ennélfogva nem elégíti ki a népeket. Szólni azért nem szólt senki, nem való azzal ellenkezni, aki a napszámot fizeti, csak éppen Küsmödi tette le az ásót:

– Hallja-e, ezt nem jól tudja. Én mögmondom magának, kik voltak ezök az illetők.

– No?

– Az aradi vértanúk, hallja.

– Az aradi vértanúk? Itt, Ötömösön?

– Hát. Voltak azok mindönütt, ahun némöt volt.

No, az ilyesmi beszéd nem is minden igazság nélkül való, s mivel a hallgatás beleegyezés, Küsmödi úgy érezte, hogy neki most már jussa van kimászni a gödörből, előszedni a pipát a kukoricakúp közül, azzal újra lemászni a gödörbe, s csak ott venni észre, hogy nem szelel. Ebből az következik, hogy újra ki kell mászni, galambtollat keresni a tarlón, s azzal rábírni a pipát, hogy kövesse a jót. Most már rá lehetne gyújtani, de fúj a szél, a gödörben van az enyhely, és azért nem érheti szó az embert, hogy ott bajlódik a pipával, ez nem olyan naplopás, mintha a szélben veszkődne vele. Tehát megint vissza a gödörbe, és csak ott etetni a fenével az acskót, ami fönt felejtődött a tarisznyában. Hiába, szalajt az ember esze, az acskó után a masinatartóért kell visszamászni, s abban is csupa olyant találni, amelyiknek leázott a mérge, az ördög bújt volna abba a zsidóba, aki még ezt is elsajnálja a szegény embertől. Végre is valamennyi gödröt össze kellett járni egy szál tökéletes masináért, s tizenhat embert föltartani a munkájában. Mert a dologban az volt a legdühítőbb, hogy Küsmödi szóra tudta hozni a legmogorvább kiskunt is, s akkor közösen lopták a napot.

Az utolsó ásatós tavaszon, a háború előtt, úgy fogtam ki a nagyeszű emberen, hogy süket kunnal állítottam egy gödörbe. Azon nem fogott a szó, akárhogy lapátolta felé.

– No – gondolta Küsmödi –, ha más nincs, szóbaállok én az úrral is.

Azt kérdezte tőlem, hites ember vagyok-e én?

– Megkereszteltek, csakúgy, mint kendet.

– Nem úgy értöm. Hanem, hogy bizodalmas löhetök-e én magához?

– Mi tekintetben?

– Senkinek az égvilágon mög nem mondanám, de magának mögmondom száz pöngőért. Nem aranyban, azt kikötöm, hanem valódilagos bankóban.

Száz pengő, ha csupa korona volt is, akkoriban olyan nagy pénzt jelentett, hogy azt most már ki se lehet mondani. Az én fizetésem akkor egy hónapra százötvenhat korona volt valódilagos bankóban és hatvan fillér bronzban. Bedugtam a nagyeszű ember száját egy rövid szivarral, és azt mondtam neki, hogy majd jövő ilyenkorra beszéljünk a dologról, most lássunk az után, amiből élünk.

Jövő olyankorra azonban már nem volt pénze az államnak az olyan bolondságra, hogy ezeresztendős halottakat szedessen ki a föld alól. Akkor már az egész világ abban serénykedett, hogy az eleveneket rakják le a föld alá. Utóvégre valahogy csak gondoskodni kell a jövő évezredek régészeiről is.

A háború harmadik telén bent a városban találkoztam Küsmödivel, a guggonülő piacon. Valami férges bagolytüdőt árulgatott, ami alatt minden okos ember aszaltalmát ért.

– No – próbáltam neki kedveskedni –, ha elmúlik a zenebona, megint kimegyek kendtekhez megnézni, van-e még valami a Nagypartban.

Csúnyán nézett rám, és csak úgy foghegyről felelte, hogy kár volna kitörekednem, mert „nincs már ott jelönlétbe semmi se”.

Mindjárt tudtam, hogy az ötömösi honfiak a Nagypartba vermelték el a búzát a rekvirálók elől, s nyilván megint megszaporították a fejetlen aradi vértanúkat. Szívhezszólóbb témával próbálkoztam.

– Hát a bizodalommal hogy leszünk, Küsmödi? Nem sajnálom ám érte a száz pengőt.

– Nem igénylöm én az úr pézit – rántott egyet a ködmön alján. Ami ötömösiül annyit tesz, hogy ne lábatlankodj már itt, fújjon el a szél a talpad alatt.

Nyaggattam egy darabig, de nem akart az én emberem emlékezni semmire.

– Nézze, nem tudok mán én arrul, amit maga beszél, mert az ilyen öreg embörnek hibás mán az emlője.

Azóta aztán nem láttam Küsmödi bácsit, s nyilván az én memóriámban is hiba esett, mert ahogy az előbb betoppant hozzám, úgy ránézvést nemigen véltem rá, kicsoda. Persze a férfiembernek először az ábrázatát szokás nézni, s az egy kicsit megkaszvadt azóta. Ha a lábára néztem volna előbb, menten ráismertem volna a csizmafejből kerekített papucsáról. Még most is az volt, amelyikben a háború előtt gázolta az ősök csontjait.

A hangja aztán még a nevét is eszembe juttatta. Ez már az a bizodalmas pusztai hang volt, amit a rekvirálós világban nem hozott be a városba. Le is tettem rá mindjárt a kezemből a reggeli lapot.

– Adjon Isten, tekintetös úr. No, hogy mondja az újság? Zavari-e mán a török a némötöt?

Megadtam neki a diplomáciai fölvilágosítást a maga nyelvén.

– Nem zavari, mert előbb egy kicsit kipihegi magát.

– Ejnye, hejnye – csóválta meg Kossuth-szakállas ősz fejét. –, így pedig nem löhet tovább kitűrni ezt a röttenetösségöt. Valami az, kéröm szépen, hogy most mán a városi népek lábárul is lekócosodik a csizma.

– Le ugye? – bólintottam egy kicsit értelmetlenül.

– Le az, le. Mögnéztem az előbb ezt a fényös templomot, misén voltam, Isten panaszul ne vögye. Mondok, ide tán be se szabad mönni akárkinek, hát csak mögálltam a szentöltvíztartó mellett, onnan szemlélködtem. Hát, hallja-e, ahogy Úrfölmutatáskor letérdepöltek a népek, nem láttam én ott olyan csizmát, amelyiknek lukas ne lött volna a talpa. Fordult velem egyet a világ, no, mondok, mégiscsak fölokosítom én magát.

Azzal közelebb hajol hozzám, és súgva mondja, hogy meg ne hallja – a német.

– Hallja-e? Levelet köllene írni a török császárnak.

– Minek, bácsikám? – nézek a mély ráncok közé bújt öreg turáni szemekbe.

– Azt köllene neki mögírni, hogy van itt péz két országnak való, csak éppen ki köllene ásni. De annyi ám, hogy arannyal löhetne belüle kiflaszterozni az ország útját.

Most én mondom, hogy „ejnye, hejnye”.

– Hát. Üsmeri tán a Jajhalmát, akit Bojárdahalmának is hívnak. Mert így nevezték a török császár lányát is, akit alája töttek.

– Az is régen lehetett.

– A nagyapám idejibe, vagy tán még annál is régebben. Még akkor nem ez a mostani török császár létözött, hanem ennek is a nagyapja. Itt volt akkor a fővárosuk a törököknek, Ötömösben. Emitt Majsán mögint volt egy török kaszárnya, aztán az az őrnagy, aki abba lakott, beleszeretött ebbe a Bojárdába. Sírt-rítt a lány, istenködött a török őrnagy, de a török császár azt mondta, ezt az egyet nem töheti, hogy egy őrnagynak adja az egyetlen leánygyermökit, hanem akkor inkább odaadja apácának. Hát ez mög kapta magát – mert tudja, nagyon benne volt már az üdőben –, masinát ivott vagy mit csinált magának, ki is adta a lelkit abban a minutomban. Olyan igaz, mint hogy Isten az égben van. Hát azt temették ide a Jajhalomba, kilenc kád aranyat is töttek mellé, abbul mingyárt láthassa, aki mögtanálja, hogy az valami nagy családbul való löhetött.

– No, ez szép történet – ismerem el –, sohase hallottam még.

Öreg Küsmödi fölényesen elmosolyodik.

– Hát mán hogy hallotta volna? Senki ezt az égvilágon énrajtam kívül nem tudja, én is csak az édösapámtul hallottam, nem is mondtam volna el senki istenfiának, de mán nem tudtam kitűrni, amit a szegénységnek ki köll állni.

Aggóskodva néztem a szegény, rongyos öreg embert, míg a szivarosdoboz fenekén markolásztam.

– Jaj, bácsikám, de ebben a házban is nagy ám most a szegénység. Nemigen bírok eleget tenni magának ezért a hírmondásért.

A lekussadt öreg vállak kiegyenesedtek, s az apró turáni szemek megvillantak.

– Aztat pedig ne gondolja a tekintetös úr, hogy nini, tán ezért vagy azért. Csak a hazát akarom én fölkarolni, ha mán úgy maradt, mint a szödött szőlő, aki mellül még a karót is ellopkodták. Nincs mán itt más segítség, csak a török császár.

Magam is attul félek, hogy csakugyan nincs, de ezt nem mondom meg neki. Inkább kérdést teszek föl, egy kicsit elszorult torokkal.

– Nini, de hát mért kell ehhez a török császár? Hiszen mink is kiáshatnánk tán a kincset a magunk földjéből.

Öreg Küsmödi megcsóválja a fejét. Nem helyesli a beszédet.

– Jaj, tudja, azt nem löhet, mert úgy tötte az apám a testamentomot, hogy olyan ne nyúljon a kincshöz, akinek jussa nincs hozzá. Mánpedig én úgy ítélöm, hogy ahhoz csak a török császárnak van jussa.

Mivel ezt minden rendes ember így ítéli, megállapodtunk öreg Küsmödivel, hogy még ma megteszem a jelentést a török császárnak. S ehol már írom is neki, hogy küldje hamar a kincstartó basáját, ásassa föl rettentő sebesen a Bojárdahalmát, mert ezt az életet nem lehet tovább kibírni.

A folyosón elpattyognak a csizmából származott papucsok, aztán megint visszapattyognak. Titoktudó Küsmödi visszaóvakodik hozzám, és letesz az asztal sarkára tíz fillért.

– Ezt mög béllegre hagyom itt, mert hallom, hogy most igen nagy sarc van a béllegbe, a nehézség essön belé, aki kitanálta, ugyan én nem élök vele.

Attila jelentkezik

Ha a fejem elütik, se tudok ráemlékezni, hogy valaha megbántottam volna az Isten ostorát. Nem írtam róla drámát, nem csináltam belőle regényhőst, még csak versbe se szerkesztettem bele soha. Mindössze egy iskolai tréfát hoztam róla forgalomba, lehet annak már vagy tizenöt esztendeje. A csókai iskolában vizsgáztat az esperes.

– No fiam, ki volt Átilla? – kérdi a gyereket.

A gyerek csak tátog. Súgnak neki a háta mögül a tudósabbak:

– Átilla hun király vót...

A gyereknek fölcsillan a szeme. Kivágja bátran:

– Átilla hun király vót, hun nem!

De hát ez csak olyan ártatlan falusi figurázás volt. S különben se én csináltam, hanem a csókai pap, annak pedig szabad volt, mert az olyan igazi hun ivadék volt, hogy egyszer bizonyosan mint rabonbán jön vissza a hadak útján. (Legalábbis az Ukko pohara benne lesz a tarisznyájában.) Hát akkor miért haragszik az Isten ostora, és különösen miért énrám haragszik?

Mert hogy nincs jóban velem, azzal tisztában vagyok. Húsz esztendeje áskálok a határban, de a hun király még egyszer se találtatta meg magát velem. Igaz, hogy én is hibás lehetek benne, mert nem is kerestem soha. Mindig azt tartottam, hogy az Attila sírját meg lehet találni, de nem lehet keresni. Most már belátom, hogy alighanem tévedtem. Hiszen volt olyan régész kollégám, Isten nyugtassa szegényt, aki program szerint kereste a nagy királyt, és meg is találta, nem is egyszer, hanem háromszor. Akit legutoljára talált, annak rá is volt írva a koporsójára, hogy Hic jacet Attila rex. Ez szentírás, magam szemével olvastam az odavaló újságban.

Hát ez nem szép a nagyúrtól. Egyik helyen három példányban is előkerülni, a másikon meg egyben sem – ez nem hun királyhoz méltó tempó. De a Világ Pörölye még tovább is viszi a velem való kötözködést. Még a népének is megtiltotta, hogy az én ásóm alá kerüljön.

Aki figyelemmel kíséri régészeti mozgalmainkat, az veheti észre, hogy pár esztendő óta csak hun csontok kerülnek elő a magyar földből. Hiszen régebben is akadtak olyan sírok, amelyekre sok töprengés, hümmögés, összevetés után egy kis vállvonogatással azt mondta Hampel József vagy Posta Béla, sokunknak áldott tanítómesterei, hogy utóvégre ezek hun sírok is lehettek. De azokban az időkben más nációk is találkoztak a föld alatt. Germánok, szarmaták, jazigok és egyéb kuncsorgó népek, akik itt botlottak bele a sírjuk gödribe. Különösen a jazigokat kedveltük a följebb való esztendőben, a Duna-Tisza közt. Akivel nem tudtunk mire menni, azt megjazigosítottuk, mert, tetszik tudni, mindig mink voltunk azok, akik elnyomtuk a nemzetiségi kisebbségeket.

De hát változik a divat, lemúlt a dicsőség a jazigokról, és most a hunokra virradt föl. Úgy elszaporodtak a maradék magyar földben, hogy ha a föld fölött volnának annyian, akkor a szomszédaink öten hatfelé szaladnának. Nincs már se szláv, se germán, még ha valahogy római légionárius csontját veti is föl az ásó, csak meg kell kaparni, s abból is egyszerre hun csont bújik elő.

Nem mondom, hogy nem örülök a dolognak, ilyent nem is szabad mondani, és különben is a romantika mindenütt szép, de legszebb a régészetben. Aztán meg én nem is vagyok olyan rossz hazafi, s őszintén örülök Attila érvényesülésének, még akkor is, ha az az én rovásomra megy. Mert be kell vallanom, hogy mióta beütött a hun divat, azóta én nagyon lecsökkentem szaktekintetben.

– Ugyan! – néz össze a hátam mögött a lelkes ifjabb nemzedék. – Vén szamár már az öreg, nem halad a korral, nincs módszere.

Nono. Nem szeretem senkinek az örömét megrontani, de annyit mondhatok, hogy azért nem rossz módszer az enyém, ami mindössze annyi, hogy ki kell várni mindennek az idejét. Nem jártam utána Attilának, ennélfogva Attila keresett föl engem. Egyelőre persze nem személyesen, csak követet küldött. A koporsó mégiscsak gátolja az embert a mozgási szabadságában, még ha olyan nagy úr is, mint Attila.

Kis ősz ember a hun király követe, Sátor Sándornak hívják. Nem hiszem, hogy például Bizáncba is őt szalajtotta volna Attila, de hát az én szobámban nem sok bizánci stílus van, és én se nagyon formázom Theodosius császárt.

– No, mi járatban van, bácsikám? – kérdeztem tőle, csak úgy aktarubrikázás közben.

– Hát kéröm, azt gyüttem mögjelönteni, hogy mögvan az Átilla koporsója.

– No, hála Istennek – kukkantam ki az írásból. – Kint hagyta a folyosón?

– Nem, dehogy – rázta a fejét –, még a vízbe van.

– Persze, persze, a Tiszában, ugye?

– Igönis ott, kéröm, Gyevi mellett van, a Tiszában.

– Látta kend, ugye?

– Nem, kéröm, nem én láttam, hanem a két körösztfiam. Rajta is álltak a koporsón, mert ki volt a vége a vízbül. Ráhúztak a kanászbottal, de osztán elszaladtak, mert az Átilla eljajdította magát.

– Ejnye-hejnye, de kár volt, hogy elszaladtak.

– Hát tudja, ijedős az ilyen gyerökféle.

– Hát gyerekek voltak?

– Mán abba az időbe még olyan surbankók vótak. Mert régön történt mán ez, most Szent Istvánkor lössz húsz esztendeje.

– Húsz esztendeje? Hát hogy nem szóltak hamarább?

– Ügyet se vetöttek rá még akkor. De hogy mostan mindönfelé kurrentálják az újságlapokban is az Átillát, mögképzött előttünk a koporsó, oszt azúta se éjjelünk, se nappalunk.

– Aztán mit tehetnék én ebben, bácsikám?

– Hát ha maga kiszűvesködne, mögmutatnánk magának a tötthelyet.

– Bent a vízben?

– Ott ám, kéröm. Most ugyan magos a Tisza, de a kánikula majd mögapaszti. Akkor már nem lössz több a víz olyan négyméterösnél.

– De nekem az is mély ám, bátya. Nem vagyok én vízibúvár.

– Nem is úgy lössz az, hallja. Beleülünk négyen egy csónyikba, oszt egy vaspiszkafával mögdöfködjük a Tisza fenekit. Ahun koppan, ott a koporsó.

No, azt hiszem, az archeológia minden ifjú doktorának el kell ismerni, hogy ez a legmodernebb ásatási módszer. Örömemben meg is kínáltam a gyevi régészt egy valóságos bőrszivarral, amely csak egy helyen volt eltörve. (Amire én gyújtottam rá, azt három helyen kellett foltozni.)

– Ezt is köszönöm, dilektor úr – hajolt hozzám bizodalmasan a követ. – Hanem, hallja-e, más baj is van.

– No?

– Egy kis jutalom köllene a Lajcsinak mög a Fercsinek.

– Hát azok meg kicsodák?

– Nene, a körösztgyerökök. Tudja, a nyomravezetésért.

– Tudom hát, hogyne tudnám. Hát kend tudja-e, hogy milyen koporsója van az Átilla királynak?

– Érckoporsó, úgy gondolom. Az ilyen jelös halottnak az dukál.

– Az ám. Kívül vaskoporsó, abban ezüstkoporsó, legbelül meg aranykoporsó.

Öreg kollégám nem nagyon csodálkozott el, csak megbiccentette a fejét.

– Nagyon sarcolhatta a népeket az az Átilla.

– Hát az már mindegy – vágtam elébe a történetfilozófiai fejtegetéseknek. – A fő az, hogy van ezüstkoporsó is meg aranykoporsó is. Hát mit szólna kend akkor, ha az aranykoporsót adnánk jutalmul a Lajcsinak meg a Fercsinek?

– Sokallom – kapta föl a fejét Sátor Sándor mint keresztapa. – Ölegellöm nekik az ezüstkoporsót is. Űk még fiatalok, nem olyan elesött öregök, mint én vagyok.

– Üsse part – mondom –, hát akkor legyen a kendé az aranykoporsó.

– Oszt maga beéri a vassal? – csodálkozott Sándor.

– Én be – erősködtem. – Tudja, a múzeumnak az is jó.

– No, kár, hogy magábul adóbeszödő nem lött – fejezte be a tárgyalást Attila követe, s barátságos kézrázás után azzal csoszogott ki az ajtón, hogy majd hírt ád, ha meglappad a Tisza.

Kisvártatva azonban visszacsoszogott.

– Hallja-e – hajolt hozzám sugdolózva –, az őrgrófnak ne szóljon ám az Átilláról.

– Melyik őrgrófnak?

– Az Eselovics-Palacsivinyinak. (Rövidség okából a pallérozottabb nyelvű magyarok csak így mondják a Pallavicinit.) Mert az bizonyosan ráácsinkózna az aranykoporsóra.

– Dehogy szólok – mondom –, nem vagyok én beszédes olyan nagy urakkal.

Hát ebben maradtunk.

Kincsásás halottal

Imre a semlyékben bajmolódott a malacokkal, mikor a csősz odahujántott neki:

– Hé?

– No?

– Mán mögént vizslatik.

– A szőlőt?

– Azt.

– Kicsodák?

– Mögént azok. A két úrforma.

– Az Istenüket! – vágta Imre a szárvágót mérgesen a malacok közé, noha nem őrájuk haragudott. A malacot arra teremtette az Isten, hogy turkáljon, de mit turkálódzik itt már megint a két úrforma? Három hét óta negyedszer ténferegnek itt a kórságosak, a nyavalya törje ki őket.

Az egyik úrforma én vagyok, a másik Kotormány János, a szolgám. Csakugyan negyedszer taposkáljuk már a kis partszőlőt, ahol húsz esztendővel ezelőtt aranyabroncsot találtak. Négy-öt szomszéd is itt céklézik velünk, azok már mind az én zsoldomban vannak, három hete korrumpáltam őket, az öregjét bőrszivarral, a sarjúját cigaretlivel.

A szilvafa körül rugdossuk a homokot, mikor Imre a csősszel odaér a pászta végére. Megállnak, néznek bennünket, tanakszanak. Egy-egy szavukat hozzámig kapja a szél. „Mit sanyargatik az embört?” „A nehézség üsse mög üket.” „Ha én mondom, nem löhet a gránicon.”

Ezt a tilalmat a csősz mondja, nagy fönnhangon, miközben előkotorássza a pipát, és úgy tapogat a dohányzacskó után, mint aki biztosan tudja, hogy otthon felejtette. Imre húzza ki a magáét az ingderékból.

– Ehun-e, az én acskóm.

Szóval Imre is korrumpál. Nem is lep most már meg, mikor a csősz odaoldalog hozzám, és fölkérdez, ki vagyok, mi vagyok, és mi jussom van nekem a gránicon kereskedni?

– Mert ottan már a szervök az urak! – biccent a nyárfák felé, ahol csakugyan idegen mundéros katona cselleg. Ez már olyan terület, ahol csak a nyúl gyüszmékelhet igazolvány nélkül, húsz kilométerre a szegedi várostul.

Nekem van hivatalos írásom mindenféle felsőbbségtől, de mind otthon felejtődött. Nincs nálam egyéb személyazonossági igazolvány, mint valami freiburgi Buchhandlung levele, az is csak azért, mert az autószemüvegem abba van csavarva. Fölteszem a szemüveget, és a freiburgi német boltos levelét átadom a hivatalos embernek.

– Tessék, itt az igazolvány. Hogy hívják kendet?

A hang a lehető legszigorúbb, ami tőlem kitelik. (Ki van próbálva, ezt használom, mikor bumbust játszom otthon az unokámmal.) Itt azonban még tökéletesebb bumbus akarok lenni. A noteszt is előveszem meg az aranyplajbászt is.

– No mondja már, hogy hívják kendet?

A hivatalos ember nyel egyet, és zavarodottan pillog oda Imrére. Hú, barátom, ez valami nagy úr lehet, mert rettentő mérges ember!

– Izé... engöm... hogy is csak...

– Putyi Császár Rókus – segít neki valamelyik szomszéd.

– Putyi... Császár... Rókus... így ni – írom fel a nevet, és nagyobb ijedelem okából szemmel láthatóan keresztet teszek utána, mégpedig piros plajbásszal. Igaz, hogy a télen erről sok szóbeszéd lesz a disznótorokon, és Putyi Császár Rókust még a halála óráján is nyugtalanságban tartja, hogy miért is írhatott ez a városi úr az ő neve mellé piros keresztet – de hát a cél szentesíti az eszközöket. Íme, a hivatalos ember most már letett a hatalmaskodásról, és csak szelíd rábeszéléssel akar levenni a lábamról. Hiába, a hivatalos metódus mindenütt egyforma.

– Kár magának itt vergődni, hallja, mert nem ebben a szőlőben van elrejtve a kincs.

– Nem?

– Nem hát. A majsi partban van.

– Hogy tudja?

– Az öregapám látta, mikor fölvetődzött a lángja. Aztán mög az a jelönsége is mögvan, hogy amölyik tyúk oda mén kaparni, az kakassá változik.

– No – mondom –, akkor vigyázni kell, hogy az asszonyok oda ne menjenek.

Erre még Imrének is mosolygásra moccan a bajusza vége. A csősznek bátorítóan villan rá a szeme. „Ne félj, testvér, már most lóvá töszöm a garabonciást!”

Visszaadja a német levelet, és tisztességtudóan mondja:

– Hát ha mög akar tisztölni, elvezetöm a tötthelyre.

– A majsi partra?

– Csakis.

– Gyerünk, no. Kotormány, maga csak nézelődjön itt addig. Mennyire van az a majsi part?

– Kinek hogy – méreget a szemivel a csősz. – Magának löhet olyan két fertályóra.

De nem megyünk, csak tíz lépést, a tanya végéig. Onnan már úgy fordulunk vissza, hogy a csősznek nem rövidszivar füstöl a szájában, mint az enyémben, hanem pántlikás. Tekintélyismerő ember vagyok én, tudom, kinek mi dukál.

– Emerre kerüljünk vissza, nézze, itt rövidebb az út – mondja olyan készséggel, amilyennel Ephialtesz vezette egykor Leonidasz hátába a perzsa királyt.

Imre sötéten néz az árulóra, de az ügyet se vet rá. Most már ő emlékszik leghangosabban, hogy melyik fa irányában is akadt az ásó az aranyabroncsba annak idején.

– Ezön a tájon löhetött – rúg meg egy nagy körtefát. – Itt hevertek a többi encsömbencsömök is.

– Kend látta őket?

– Tulajdon két szömömmel. Olyan muszáj-oskolás vótam mán akkor, nagyobbacska gyerök, itt haladtunk el mindönnap, oszt teleraktuk a zsebünket ezökkel a cifrasági tanálmányokkal, csereberéltük üket az oskolában sült tökért mög almáért.

Velünk együtt nekiguggolt ő is, markolászta két kézzel a homokot, mondhatom, ekkora hatósági támogatásban még sohase volt részem – de foganatja csak nem akart lenni.

– Aztán sok volt az az encsömbencsöm? – álltam fel kinyújtódzani.

– Hát egy kubikos talicska félig lött vóna vele.

Nagyon nyugodtan mondta, engem a hideg rázott.

– Attól tartok, mind elsülttöközték azt maguk.

– Nem – rázta a fejit –, sok betaposódott, letemetődött abbú.

Már kezdett odaérni a nap, ahol a szegény ember megkente hájjal az eget, fájt a derekunk a sok hajladozástól, minden száraz levelet szétmorzsoltunk a fák alatt, mikor egyszer csak Kotormány János felmutat az égre:

– Nini, mennyi daru!

Fölszegi az égre a fejét az egész társaság, csak én nézek a János összeszorított markára: ahogy hirtelen felém csavarintja, kivillan belőle egy aranycsat.

– No, akkor én is mutatok madarat! – mosolygom el magam, és rákiáltok az embereimre. – Káprázik a maga szeme, János, amott szállnak a darvak!

Én is odafordítom János felé a felnyújtott kezem, abból is kicsillámlik egy gránáttal berakott aranylemezke.

Igen, így kell azt csinálni, nem üthetjük dobra, hogy nyomon vagyunk, mert akkor reggelre elviszi a kincset a markoláb. Hazaküldjük a szomszédokat azzal, hogy csakugyan nincs itt mit keresni, meg most már nekünk is dolgunk van otthon, beletelik abba két hét, míg megint kijöhetünk napot lopni.

Mert csakugyan kell is egy-két hét a diplomáciai tárgyalásokra.

Sokkal nehezebb egy aranyleletet előkészíteni, mint egy világháborút.

Kezdi az ember a tanya legkisebb lakóján, a hathónapos pólyásbabán. A karjára veszi a kis szittyát, csetteg-hüppög neki, rátapsikol ott, ahol a leggömbölyűbb, a maszatos képecskéjét hozzádörgöli a magáéhoz, és kijelenti, hogy ekkora gyerekben se ilyen szépet, se ilyen okosat nem látott még ebben a határban. Egyszer látta a Vaslapszky hercegék porontyát, az volt ilyen szép kis, gomborrú gyerek – ugyan nem szokott erre nyulászni az a Vaslapszky herceg? Ezen a csintalan beszéden aztán elmosolyodik a menyecske, és előhívja a kukoricagóréból a másik hun utódot – no nem tudsz szépen köszönni a nagyságos úrnak, te külűfejű?

– Annak örüljön, lelkem – parolázok a külűfejűvel –, úgy szép a gyerek, ha nagyfejű. Nagy fejbe fér a sok ész, ugye, fiam?

A menyecske elszomorodva teszi tisztába a másik princ orrát.

– Az ám, de ennek mög szegénykémnek, nézze, milyen kicsire maradt a feje.

– Az meg azért jó, mert nem szaladhat benne szét az ész – nyugtatom meg az anyaszívet, s hozzáteszem azt is, hogy a mai világban az viszi legtöbbre, akinek egy csöpp feje sincs.

– Hát magának van-e? – igazgatja az asszony az álla alatt a fejkendője csokrát.

Most aztán rajtam az elszomorodás sora. Bizony az én fejem alighanem nagyobb egy kicsit, mint kellene. Az asszony azonban kimagyarázza, hogy nem úgy értette. Azt akarta megtudni, hogy nekem van-e kis családom. Előkerül a zsebből az unokáim arcképe, és vélemények cseréltetnek a fogzásról. Közben János megtanítja a gyerekeket városi hengerbuckót vetni, és zsenge lelküket megmételyezi egy marék lopott mogyoróval. (Nagyobb igazság okáért az ő bokrukról lopta a mogyorót, amit megetet velük. A büntetőjogászok bicskája törjön bele, büntetendő cselekmény-e ez vagy nem.)

Most már nyugodtan hazamehetünk ásóért, kapáért, homokrostáért, miegymásért, ami a kincskereső fölszereléshez tartozik. Ittmarad helyettünk a menyecske nagykövetnek és a két trajcigfircig ügyvivőnek. Szerződtetésünknek az az egyetlen pontja, hogy ha megengedi az édesapjuk az áskálást a bácsinak, a bácsi annyi gombócacukrot hoz nekik, hogy kalappal mérhetik.

Nem is lehet mondani, hogy Imre nagyon kéretné magát, mikor újra megszállom a tanyát, most már napszámosokkal. Van egy-két kikötése, de azokat vállalom. Ami gödröt ásunk, azt be is kell húzni. Behúzzuk. Ha a kútból vizet merítünk, ne zavarjuk föl nagyon a vizet. Nem zavarjuk föl. Ha szerdán be kell nekik menni a városba piacra, legeltessük addig a tehenet. Én magam állok be tehénpásztornak. Van-e még valami?

– Hát vóna még egy – vakarja Imre a fülemögit. – Egyször elvesztöttem a halbicskámat itt a szőlőben. Kötözéskor csúszott ki a zsebömbül, tudja. Löhet vagy tizenkét esztendeje, azúta is mindig vigyázom. Hát az engöm illet, ha mögtanálják.

– A magáé lesz – mondom, és magamban nekiszánom Imrének az én angol bicskámat. – Hát kezdhetjük?

– Éntűlem kezdhetik – von vállat Imre –, hiszön nem az enyim a szőlő.

– Nem a magáé? – döbbenek rá. – Hát ki az ördögé?

– Az édösatyámé itt mindön, másnak ebben nincs szava, csak űneki. Ű mög mögmondta, hogy az égvilágon semmiért se engedi csúffá tönni a szőlejit.

Az ám, csakugyan, most kezd rémleni, hogy az öreg Mátyás itt a gazda, mondták azt már nekem a szomszédok is, a fia csak olyan helytartó. Azt is megmondták, hogy az öreg Mátyás nagy természetű ember, nehéz lesz vele boldogulni. Talán két esztendeje birkahúsra éhezett, volt is neki egy szép, kövér birkája, de sajnálta levágni azért a fertálykiló húsért, aminek az ő öreg gyomra meg tud felelni. Megmérte a birkát, aztán összekurjantatta Imrével a szomszédokat, fölkérdeztette őket, ki mennyi húst venne át, s csak akkor történt halála a birkának, mikor a szomszédok lejegyezték az egészet a fertálykiló híján.

Mindegy no, csak próbát kell tenni az öreg Mátyással, akármilyen fahitű ember. A fő az, hogy szóba álljon velem, aztán majd vezetem én, ahová akarom.

Sok nehéz csomót kibontottam már a homokos mezőkön, de ehhez nem tudtam hozzáférni. Bent pipált az eresnyakú, hosszú, sovány, ősz ember az ereszet alatt, és se tett, se vett, akárhogy udvaroltam neki, megbuktam mindjárt az első diplomáciai fortélyommal. Hiába tartottam elé a szivartárcámat, visszatolta.

– Tögye el – utasított rendre –, majd jó lössz az még magának is.

Kirukkoltam a kéréssel: engedje meg, hogy megkeressem a földjén az Átilla királyt.

Ki sem vette a pipát a szájából, ahogy meghozta a döntést.

– Azt az egyet nem töhetöm.

– Miért?

– Csak.

Ha a paraszt csak-oz, föl kell hagyni minden reménnyel. Mert az körülbelül olyan, mint mikor az asszony indokol azzal, hogy „csak”.

– Attól fél, hogy forgalmiadót köll fizetni az Átillátul?

– Nem félök én.

– Mondja meg hát, miért kötelődzik, az Isten szentelje meg magát!

Rám vetette hályogos tekintetét a nagyszélű kalap alól.

– Nem engedöm a szőlőmet csúffá tönni, no. Mögmondtam már az Imrének is, mit farcinál engöm az úr!

Odanéztem a levelerúgott, zörgős kórójú, gazdátlan parasztszőlőre, amely alig látszott ki a hónaljig érő csikófarkfű meg daruháj közül.

– Mennyi bora termett kendnek az idén ezen a száz út szőlőn?

– Termött vagy húsz liter – felelte mogorván.

Akármilyen mérges voltam, elmosolyodtam.

– Hát akkor, öregem, ezt már úgy csúffá tette az Úristen, hogy én jobban el nem csúfíthatom.

Elővettem a pénztárcámat.

– Ide hallgasson kend. Az egész szőleje nem ér kendnek száz pengőt. Én előre adok kendnek kétszázat, és lehet, hogy kap kend még másik kettőt is. Attól függ, mit találunk. De ha semmit nem találunk is, ez a kétszáz a kendé. Kárt nem teszünk semmiben. De ha tennénk is fában, tőkében, mindent külön megtérítünk. Érti-e kend?

Odatettem a pénzt a térdére. Visszatolta.

– Nem löhet. Nem engedhetöm.

– Miért?

– Mert úgyis hiába szögényítené magát. Nincs ott semmi. Ha löhetött is valami, elkeverődött mán az onnan.

Elővettem a két aranyleletet.

– Ezt mind a kettőt ott találtuk a körtefa alatt.

– Möglöhet, de az nem arany. Ez a föld nem termi mög az aranyat.

– Azzal már kend ne törődjön. Ha én olyan bolond vagyok, hogy aranynak nézem, és úgy fizetem, akkor kendnek egy szava se lehet.

Nem is volt. Csak a pipa szortyogott. Belegyűrtem a bankókat a zsebibe.

– Most pedig megásatom a körtefa alját, akár engedi kend, akár nem.

A nagyhatalmak mindig így szoktak elbánni a kishatalmakkal. Nekem nem szívem szerint való eljárás, de mást nem tehettem.

Tíz perc múlva már a kezemben volt az első almandinos aranyfityegő. Nagy lárma kerekedett belőle, összeszaladt az egész tanyai nemzet, az öreg Mátyás is kitaslagott az ereszet alul.

– No, bátya, ugye hogy nekem volt igazam?

Mondott valami ühümöt a pipa mellől, de különös örömet nem mutatott. Még akkor se, mikor azt mondtam neki:

– Most már a másik kétszáz pengő is biztos. Azonfelül ahány himmi-hummit találunk, minden darabért kap kend egy pengőt.

Leült a szőlő hátjára, és nézte a munkát. Egész estig ott gubbasztott, mint az orosz síkok kurgánjain azok a ködmönös, süveges bálványok, amiket rég semmivé lett turáni népek állítottak oda valaha. Csak éppen hogy Mátyás nem csészét fogott a kezében, hanem pipát a foga közt, és abban jóféle krumplilevél sercegett a hitvány trafik közt.

Másnap már egy kicsit fölengedett az öreg kán. A pipát ugyan nem bírtam kidiskurálni a szájából, de azért elmondta, hogy nagyon esett akkor az eső, mikor itt a körtefa alatt ültette a szőlőt. Ugyan együtt ültették a Rózával, az asszonnyal, mert még akkor az is élt, Isten nyugtassa, s igazság szerint az is az asszony gondolata volt, hogy szőlővesszőt kellene ebbe a rossz homokba duggatni, hátha megeredne. Hát meg is eredt, de azt már nem érte meg az asszony.

– Hála Istennek, hogy kend megérte ezt a nagy termést is – simogattam meg a vállát. – Mert csak kendnek van itt haszna az aranybogyóból, nem nekem. Nekem csak a gondom lesz vele több, amikor majd üveg alatt mutogatom a népeknek.

Minél mélyebbre kerültünk, annál virgoncabb lett Mátyás. Kifényesedett tekintetét le nem vette embereimnek a szőlőgyökerek közt matató kezéről, és meg-megreszkető szájával egyre szaporábban szedte a lélegzetet.

Az arany mérge – gondoltam magamban. A kapzsiság reszketteti, hogy ugyan ki lesz-e a száz darab.

A kilencvenkilencediket írtam be, valami madárfejet formázó arany díszt, és incselkedve fordultam hozzá:

– No, bátya, ha az ötszázadik pengőt is megtaláljuk kendnek, akkor megisszuk áldomásnak az idei termést.

Abban a percben reccsent a tőke a János ásója alatt. Egyetlen halottja a kincsásásnak. Mátyás fölugrott, kikapta a pipát a szájából, és elordította magát a szíven szúrt fájdalmával:

– Hé, Imre, ide gyertök! Tudtam, hogy ez lössz belüle! Bántik a szőlőt... Az urak... a szőlőmet... akit anyátokkal... ültettünk...

A végét már csak nyöszörögte. Hideg vízzel locsoltuk fel, és úgy támogattuk be Imrével az ereszet alá. Akkorra az eső is szemerkélni kezdett. Lehet, hogy a Róza lelke szálldosott ott, és siratta a tőkét, akit együtt ültettek az urával, és most megöltek a városi urak.

Heverünk a gyöpszélen

Igen, tizenkettedmagammal heverek a gyöpszélen, amelyik a zabtarlót beszegi, és ez elég furcsa ténykörülmény. Még nem lehet több délután három óránál, ahogy a csordakút gémjének árnyékából látom – ehhez szoktam az órámat igazítani, ha megáll –, és ez nem számít a nap heverdel-szakaszai közé. De van itt még furcsább dolog is. Tizenkettőnk közül csak nekem van jussom a napot lopni, mert csak én vagyok úr, és mégis egyedül én követek el fegyelmi vétséget, mikor végighemperedek a papsajtok közt. A tizenegy célszerű szegényember, akiket ősök keresésére fogadtam napszámba, csak a parancsomnak tesz eleget:

– No, emberek, heverünk egyet, míg elhalad fölöttünk a meleg. Legalább kibeszélgetjük egy kicsit magunkat.

Szó sincs róla, nem olyan parancs ez, hogy kétszer kellene kiadni egymás után. Heverni is jó, meg beszélgetni is. Mikor az ásók és lapátok munkában vannak, és az ősök csontjait kocogtatják, olyankor nincs helye a beszédnek. Olyankor legföljebb rövid dialógusok vannak, amelyeknek nagyon kevés a tudományos értékük. Úgyszólván csak akadémikus értékük van. Például mikor tisztába teszünk egy csontvázat, vagyis lehámozzuk róla a földet, és söprűvel, kefével megagyusztáljuk, hogy illendőképp jelenhessen meg a fotografálógép előtt, olyankor csak a meghatódás szuszogásai hallhatók. A szívére mén az embernek az a gondolat, hogy lám, egy-két ezer év alatt mi lesz az adófizető polgárból.

Csöndes elmosolyodások történnek a lompos bajuszok alatt, de tovább nincs a diéta. Mert ha már olyan bolond ez a városi úrféle, hogy ilyesmire költi a pénzét – az Isten tartsa meg sokáig ebben a tökéletlenségében –, hát ne mondhassa, hogy nem szolgálnak meg érte a népek. Hiszen annyi esze úgyis van az embernek, hogy egy kormos cserépbögréért vagy egy rozsdás bicskáért nem szakajtja meg magát a dologban, de sok olyan fajtája van a naplopásnak, amiért nem érheti szó az embert. Például kikapja a szél a kezéből a cigarettapapírt, azt félóráig kergeti a tarlón, s csak mikor visszahozza, akkor veszi észre, hogy nini, a masinatartóját meg elejtette útközben, most azért kell visszamenni. A másiknak megvan a pipája, de az meg az acskót keresi félóráig. A fene teremti, hová lehetett, mikor olyan biztos helyre tette az elébb, mérgiben, hogy akkor is úgy elbújt? Biz az a gatyakorcban tartózkodik, mert itten másféle retikül nem használatos, és nem is azért van keresőben, mintha elvitte volna a markoláb, hanem hát ezzel is csak telik az idő. Az is rendjén való dolog, hogy az ember időnként vasával fordítja fölfelé az ásót, végighúzza az élén az ujját, aztán megcsóválja a fejét, és morog hozzá valamit. Hogy mit, azt nem érteni, s nem is miránk tartozik, hanem a távollevő vasárosra, aki most valami hűvös sörházban üldögél, nem is sejtvén, hogy minden órában egy ördög küldetik hozzá a Lehegő-halomról, azzal az instrukcióval, hogy bújjon bele a vasárosba. Ez az ásónézegetés valami ősi sámán szertartás lehet, éppen azért nem is tehet ellene kifogást az ember, különösen aki úgy ragaszkodik a tradíciókhoz, mint én.

Hát ezek mind megengedett dolgok, és bele vannak értve a napszámba. Ellenben az már fegyelmi vétség részemről, mikor én magam parancsolom a népeknek, hogy tegyék le a szerszámot, és húzódjanak egy kicsit az árnyékba, míg a nap mérge elhúzódik egy kicsit a kopasz halom fölül. Réaumur találmánya negyven fokot mutat a napon – ugyan ő mutatna többet is, de az üvegfújó zsugori ember volt, és kurtára szabta a csövet a kénesőnek. Én magam állom a meleget, de ha megszédülnék is bele, énértem nem lenne kár, mert én destruktív ember vagyok. De az embereimet néhány esztendővel ezelőtt még úgy hívták, hogy nemzetfönntartó elem – ugyan most már nem hívják semminek se – hát őértük felelős vagyok, és igenis, lehevertetem őket a gyöpszélbe.

De nemcsak az emberség teszi, no. Van ennek most nagyobb oka is. A rémhír, amit Szirovica hozott a halomra.

 

 

Szirovica kukoricacsősz, ennélfogva ki merem írni a nevét mint rémhírterjesztőét. A csősz hivatalos ember, tehát jussa van neki rémhírt terjeszteni. Aztán meg igazság szerint nem is terjesztette ő a rémhírt, csak úgy négyszemközt adta tovább. Hivataltársával, a pulival közölte értesülését, de azzal se soravégrül. Nem elijeszteni akarta, hanem megnyugtatni.

A puli ugyanis, míg a gazdája föltekintette, hogy mennyire haladtunk tegnap óta az ősökkel, megorrontotta az egyik gödörben a vizeskorsónkat. Nagy úr itt az embernek való víz, messziről kell hozni, biciklin is félórába kerül, míg térül-fordul vele az inspekciós. A cserépkorsónak külön fészket ásunk a legmélyebb sírban, ahol már nyirkosodik a föld, s ott is betakarjuk ponyvával, hogy föl ne forralja és el ne szívja a forróság.

Annyira eljutott a puli, hogy lekacimbálta a ponyvát a korsóról, sőt azt is felfedezte, hogy van annak az oldalán egy lyuk, amely drótos híján csak úgy házilag foltoztatott be, pecsétviasszal. Azt is fölérte ésszel a puli, hogy ha ezt a foltot fel lehetne törni, akkor hozzájutna a vizecskéhez, és elkezdte nyalogatni a pecsétviaszkot. A hivataltársnak ez a hiába való erőlködése buggyantotta ki Szirovicából a rémhírt:

– No, puli, fene beléd, mögbuktál, mint a kórmány.

Hiszen bizonyosan tudott volna más hasonlatot is, de a csőszök olyan emberek, akiknek van érzékük az aktualitásokhoz.

Nem mondhatnám, hogy a rémhírre kiesett az ásó az embereim kezéből, de énbennem még mindig maradt annyi a városi emberből, hogy fölkaptam a fejem.

– Mit beszél maga, Szirovica? Kitől hallotta, hogy megbukott a kormány?

A csősz megvonta a vállát.

– A községházán beszélték röggel. Mögjátszotta magát a Lócsild.

– A Lócsild?

– Hát. Vagy nem úgy hívják az illetőt, aki föl szokta fogadni a kórmányt, miúta a király elmúlt? Neköm így mondta az Ábel, a dobos. Köröszttestvéröm, tudja, tán üsmeri is.

Nem ismerem Ábelt, de nagyon eredeti felfogású közjogász lehet. Őszinte érdeklődéssel faggattam tovább Szirovicát a válság részleteiről.

– De hát mégis mi lelte azt a Lócsildot?

– Úgy löhet, mögharagudott.

– Nem hallotta, miért?

– Azt mán ű tudja. Úgy rebösgetik, mögsértötték. Mög vót ebédre híva a kórmányhoz, oszt csúfot töttek vele.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy a kórmányminiszterök mind aranytányérrul öttek, a Lócsild elé mög csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött, és kiadta a nyargalót az egésznek.

– Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal?

Szirovica megbillentette a fejét.

– Hát mi lönne? Fogad a Lócsild új kórmányt. Tudja, csak úgy mén az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció.

Erre mondtam én aztán, hogy no, emberek, hűvösöljünk egy kicsit. Megesett a szívem a kormányon, hogy ilyen hirtelen kiesett a Lócsild gráciájából. Valahogy kifejezésre akartam juttatni a részvétemet. Megállítottam egy órára a munka vonatát, s fölkészültem rá, hogy majd meghányjuk-vetjük, ami volt meg ami lesz.

De hát egészen más lett belőle, mint amit én vártam. Nem érdekelt a nagy eset az én embereim közül egyet se. S nem én vizsgáztattam őket, hanem ők engem. Hogy miféle népek voltak azok, akiket itten felturkálunk? Aztán meg, hogy meg nem ette őket a föld annyi idő óta? Bizonyosan leöntötték a halottakat spiritusszal. Én erre azt vetem, hogy az lehetetlen, mert még akkor nem volt pálinkafőzés. Nem mondják ki, de érzik a szavukból, hogy nagyon lecsökkentett a szemükben ez a tudatlan beszéd. Pálinkának meg pipának mindig lenni kellett, mióta Isten a világot megteremtette.

– Hát nézze, itt vannak ezök a kis bögrék a holttetemök fejinél – kacsint rám az egyik szittya. – Mit gondol maga, igazgató úr, mire valók voltak ezök?

– Ezekbe ételt tettek a halottaknak, hogy ne éhezzenek, míg átérnek a másvilágra.

– Látja, ezt nem jól tudja, engödelmet kérök. Ezökbül pipáltak a régi öregök.

– Azám – mondom –, csak az a hiba, hogy még akkor nem ismerték a dohányt.

– Hiszön nem dohányt pipáltak azok, kéröm. Vizet öntöttek a bögrébe, abba nádcsövet dugtak, azon bugyborékoltak, így múlatták az időt.

Be kell látnom, hogy ez sokkal ésszerűbb magyarázat, mint az enyém. Viszont én is tudok olyant, amit ők hagynak helyben. Az nagyon tetszik nekik, hogy a nagyúrral a szolgáit is eltemették, csak az a kár, hogy ez a szép szokás kiment a divatból. Milyen jó lenne, ha most a Wekerle kegyelmes úrral a végrehajtókat is eltemetnék.

Persze ezt nem ők mondják, mert ők nem ismerik név szerint a kegyelmes urakat. Én se mondom, csak gondolom, egy suhanó pillanatra, aztán magam is elfelejtem az egész krízist. Előszedem a ládából a régészeti atlaszokat, és mutogatom a mindenféle kőből, csontból, cserépből való cifraságokat. Elmagyarázom azt is, melyik mire szolgálhatott. Közelebb hajolnak, elnémulnak, van, aki a száját is eltátja, a tudomány szemmel láthatóan erőt vesz a lelkeken. Még Szirovica se menekedhet az igézet alól, ő is közénk fúrja a fejét.

Csak azt nem szeretem, hogy a csőszön olyan különös formában vesz erőt a megilletődés. Végigmosolyogja az egész előadásomat. Nem is állhatom tovább, megkérdezem tőle, mi tetszik úgy neki.

– Tetszik neköm ez az egész kitalálás – mondja zavartalan derűvel.

– De hát mégis, min mosolyog úgy? De lélekre, Szirovica!

– Azon, hogy mi lössz abbul, ha egyször az én öregapámat mögtanálják az urak.

– Hát mi lenne? – vonok vállat. – Ha ilyen szép nagy szál ember volt, mint maga, nagyon nekiörülnek ezer esztendő múlva, és beviszik a múzeumba. Azt hiszik, hogy ő volt a Rudolf trónörökös.

– De hisznek arrul mást is, hallja. Mert, tudja, különös törvénye volt az én öregapámnak. Nyolcvanhárom esztendős korában halt mög, mindön foga rég kihullott mán akkor, de azért mind magával vitte a sírba.

– No?

– Volt neki egy bőr-acskója, abba gyűjtötte össze a kihullott fogait, mind a harminckettőt, oszt möghagyta, hogy ha möghal, tögyük az ölibe az acskót, mert ű úgy szeretné, hogy a föltámadáskor a kezeügyiben lögyenek a fogai. Hát azon mosolyogtam én most, hogy milyen kitalálás lössz abbul, ha egyször olyan ősembört találnak, akinek az öliben vannak a fogai.

Hát azt magam is szeretném látni, akár onnan felülről, akár innen alulról, milyen lázba hozza ezer esztendő múlva a hajdovai csősz öregapja a Régészeti Akadémiák Nemzetközi Szövetségét.

 

 

A biciklis ember megjött a vízzel. Kézről kézre jár a korsó, nagyot húz belőle a csősz is, a puli kétségbeesetten ráncigálja a gazdája gatyaszárát.

– Gyere no, te veszött – veregeti meg a kis szőrgombóc fejét a csősz, s körülnéz a tarlón. Biz itt nincs semmi itatóedény. Újra a szájára veszi a korsót, s egy kicsit megrökönyödve gondolom, hogy a csősz a tulajdon szájából fogja megitatni a pulit.

Nem, csak kegyetlen jólesik neki a hideg víz. De ahogy megelégíti magát, leveszi a tasla kalapját, leteszi a földre, behorpasztja a tetejét, s teleönti a posztótányért.

– No, te bojnyik, ez a tied.

S míg a kutya szétvetett lábbal lefetyel, arra gondolok, levelet kellene írni annak a Lócsildnak. Ha van még üresedés nála, ezt a Szirovicát okvetlen fogadja föl. Mert ez olyan országcsősze lesz, aki elől sohase apad el a víz.

 

Mit tud a vajz?

Hiszen majd kitudódik, mit tud a vajz, de előbb tán annak kellene kitudódni, eszik-e vagy isszák azt a vajzot.

Nem, ilyesmi még soha nem történt vajzzal, még akkor se, mikor a háború vége diétás konyhára kapatta a vitézlő embereket. Már olyanformán, hogy „ételem lóbul, italom tóbul”. A vajz azonban még akkor se nyert ilyen irányú alkalmazást. A vajzot se nem eszik, se nem isszák, csak ássák, ásóval. De csak akkor, ha van olyan bolond, aki fizet érte, és akit igazgató úrnak kell szólítani. De ha az igazgató úr nincs jelenlétben, akkor nem ássák a vajzot az ásóval, hanem összetörik vele, csak éppen a koponyáját tartják tiszteletben. No, nem éppen azért, mert a koponya a gondolatok elhagyott dómja, hanem inkább azért, mert a koponya a legcélirányosabb galambitató. Az alföldi nemzet úgy tudja, hogy amelyik galamb koponyából iszik, az nem megy el a háztól. Én meg ahogy az alföldi nemzetet ismerem, azt tartom, hogy az Attila koponyájából régen galambitatót csináltak a hun utódok. Ugyan az is lehel, hogy úrfélének a kezébe került, de azzal se igen járt jobban az Isten ostora, mert az meg mint hamutartót léptette a közérdek szolgálatába.

Ezekből az okos ember már tisztában van vele, mi az a vajz. Az a valóságos holttetem az, akit egy-kétezer évvel ezelőtt duggattak le dombos helyekre, partok oldalába, kit lovastól, kit cserépfazekastól, ugyan olyan is volt, főrenden levő, akire vadonatúj halmot hánytak, s még azt is jól rátaposták, hogy vissza ne jöjjön valahogy. (Azt hiszem, a fáraókra is ilyen kegyeletes szándékkal rakta a piramisokat az akkori lojalitás. De azért mindig visszajöttek a gézengúzok.) Persze az ősök egészen jól elszundikáltak az élők lába alatt, küldözve föl nekik üzenetet a szívük porából, pipacsot, pimpimpárét, pipitérvirágot, és csak akkor néznek nagyot, mikor a malacka, mint a hazai régészet egyik legfontosabb tényezője, kitúrja őket síri álmukból.

– Röf-röf – örül neki a malacka a leletnek, és megdöfögeti az ormányával, hogy ugyan csörög-e benne egy kis kukorica. Ez semmi esetre se szép vonás a malackától, és az idealizmus teljes hiányát mutatja az, hogy miután reményeiben csalatkozik, megvetéssel gungorgatja bele a koponyát a pocsolyába. Ezt a megjegyzést azonban halkan tegyük, hogy a malacka meg ne hallja, mert esetleg neki is lehet valami megfigyelése az emberről. A malacka ugyanis folytatni akarja régészeti stúdiumait, abba vetvén reménye horgonyát, hogy hátha mégiscsak akad egy kis giliszta vagy más földi féreg a domboldalban, azonban az ember éppen arra halad, vállán a nyitókapával, és meglátja a porhanyó földből kifehéredő csontokat.

– Kuss, te! – suhogtatja a kapanyelet, mint a konkurrencia meg nem engedett eszközét, és most már ő folytatja a csontok szétturkálását. Rúg egyet a veres lapockán, szétkoppantja a karcsontot, a tenyerére téve nézegeti a térdkalácsot, mikor a másik ember átszól a kerítésen:

– Arany-e, szomszéd?

– Fene, aki öszi – mondja a gazda –, nem ögyéb ez, mint hótt embör.

A holt ember aztán az is marad mindaddig, míg tetemeit a civilizált világ híre nélkül veri az eső, süti a nap, és mállasztja a szél. Magasabb sarzsi akkor lesz belőle, mikor valami becsületen kapó ember besúgja a dolgot a múzeumnak, és az igazgató úr képében megszállja a tanyát a kultúra réme. Azaz hogy kezdetben nem is olyan ijesztő a rém, mert az igazgató úr huncut ember, és úgy forgatja magát, hogy az ördög se nézné ki belőle, milyen rosszban töri a fejét. Egy ital vizet kér mint szomjas vándor, megkérdi, milyen mély a kút, és hogy ugyan él-e még annak a mestere, mert nagy kár volna az olyan jeles emberért, ha végképp kilépett volna már a csizmából. Az adó felől is érdeklődik, az urakat is segít szidni, azt is megkérdezi, hány család van, s hogy hát ez a kis Rossz-András szereti-e a medvecukrot. De még azt is megteszi, hogy bemegy a házba, leül a padkára, kiveszi a bölcsőből a legkisebb szittyát, rápaskol ott, ahol leggömbölyűbb, és azt mondja neki, hogy „eszem a szented, de olyan vagy, mintha a száján köpött vóna ki az apád”. S mivel ebben a bókban az asszony megbecsülése is benne foglaltatik, az igazgató úr most már teljesen tökéletes embernek ítéltetik, megkínáltatik törkölypálinkával, és méltónak ítéltetik arra, hogy föltekintse az egész birodalmat. Az istállótól a kutyaólig és a lucernástól a dinnyeföldig. Eközben véletlenül meglátja a holt ember maradványait, de világért se állna meg mellettük, csak úgy ballagóban kérdezi:

– Hát ez? Tán szappanfőzés lesz?

– Á, dehogy – mondja a gazda, és érződik némi büszkeség a hangjában –, ez egy vajz.

– Vajz? – toppan meg az igazgató úr, aki most őszintén értetlen, de hamar föltalálja magát. – Volt maga katona?

– Hát hogyne. Mégpedig ténybeli. A Doberdőben, ötte volna mög a fene, aki ültette.

Az igazgató úr most már tisztában van a dologgal. Régebben hullámnak tisztelték a holt embert a homoki népek, ha urakkal beszéltek, és meg akarták mutatni, hogy tudnak ők az urak nyelvén is. Úgy látszik, mióta kijárták a háborút, azóta ők is haladnak a korral, és vajzzá finomították a csontvázat.

Már most mindegy, ha vajz, ha hullám, két hét óta a harmincadikat szedjük ki a nagy partból, és már a dudást is megtaláltuk köztük. Duda ugyan nem szolgál különös ismertető jeléül, mert csak kőbaltája van meg kalárisa kifúrott farkas-szemfogakból, és neki magának is olyan farkas-fogai vannak, hogy ha adóbevallási ívet kellene róla kitöltenem, én okvetlenül királynak írnám be foglalkozása szerint – akkor úgyse fizetne adót az istenadta. Ellenben a napszámosaim azt mondják, hogy ez csak dudás lehetett, mert még most is úgy félregörbíti a száját, mintha dudálna, s én hitelt adok nekik. Hiszen ők is elhiszik nekem, hogy ezek a vajzok ötezer évvel ezelőtt élték világukat, pedig én se igen tudnék bizonyítani. De hát, miért ne hinnénk egymásnak csak úgy emberségből is? Hiszen nem vagyunk mi diplomaták.

Eleinte ugyan egy kicsit vadaskodtak tőlem, de az csak azért volt, mert azt gondolták, hogy aranyat kerestetek velük, de nem akarom nekik megmondani. Hanem aztán megtértek, amikor látták, hogy jó nekem a cserépdarab is, a csontár is meg a kaszakő is, amire én azt mondom, hogy balta. És számot írok mindenre, mércsikélem a vajzok hosszát-szélét, és skatulyába teszem még a pernyét is. Nini, kacsintottak össze fölöttem az apró tatárszemek, ahogy a gödrökben bujkáltam, hiszen nem huncut ez, csak bolond. Ilyennek is csak lenni kell, s jó is, hogy van, mert ehol, mennyi pénzt kifizetett már ebben a keserves világban. Aztán még nem is sietteti a munkát, nem töri az embert, inkább mindig azt hajtja:

– Lassan, lassan, emberek, csak a hegyivel szedegessék az ásónak a földet!

Nem, tegnapig csakugyan nem volt köztünk semmi viloncia, hanem tegnap délben beütött az ördög a határba. Ugyan abban se az ördög volt a hibás, hanem én.

Csak úgy köröm közül ebédeltem a papsajtvirágos árokparton, s ahogy becsattantom a bicskám, és összemarkolom a szalámibőrt, eszembe jut a Többsincs. Mármint az a kis fehér ebállat, amelyikkel tegnapelőtt a dűlőúton barátságot kötöttem. Először megvakkantott, arra én rámosolyogtam, és megkérdeztem tőle, hogy „hogy vagy Többsi?”, ami neki igen jóleshetett, lehet, hogy kis életében először mosolyogtak rá emberi szemek. Erre ő is elvigyorodott, kisgyerek nevetéssel, s addig ugrált a térdemre, míg meg nem veregettem a kócos kis fejét. Világos, hogy ez a legönzetlenebb szeretet volt a kis szőrmók részéről, hiszen nem tudhatta, hogy én másnap szalámit fogok ebédelni, s talán azzal se sértem meg társadalmi helyzetét, ha fölteszem róla, hogy hírét se hallotta a szaláminak. De éppen az önzetlen szeretet érdemel jutalmat, ennélfogva elhatároztam, hogy fölkeresem kis pajtásomat, s megkérdem tőle, szimpatikusnak találja-e azt a kultúrát, amely a szalámit ajándékozta az emberiségnek.

Meg is találtam a négylábú szőrgombolyagot, meg is etettem, hancúroztunk is egy kicsit az őszibarackfák alatt, amik nem sajnálták tőlem gránátszirmaik esőjét, s talán tovább is elandalogtam a virágzáporban, mint szabad lett volna. Az embereim ezalatt új árkot kezdtek, s annyi cserepet kihánytak, hogy belesajgott a derekam a leltározásukba.

De egyszerre úgy pattantam fel, mint a tele gumiból való labda. Egy zöld rézmorzsát találtam a cserepek közt. Akkorát, mint egy kölesszem. De hát az is ezer esztendő különbség! Hiszen ez akkor nem tiszta kőkor, hanem rézkor. Egy lépéssel közelebb a mához!

– Emberek, melyikük honnan dobta ezt ki?

Az emberek vonogatták a vállukat. A macska tudja, honnan való a rézköles. Ki látná meg az ilyen semmiséget?

Hát nagy patáliát csaptam. Lehordtam az egész társaságot, persze csak úgy magamban. De nyilván meglátszott rajtam, hogy haragszom. Én is elhallgattam, ők is. Napáldozatkor ott maradtam hanyatt fekve a gyepen. Máskor el szoktam őket kísérni a keresztdűlőig, s aközben tanítjuk egymást mindenféle szegényemberes tudományokra. Most meg se moccantam, pedig tudtam, hogy a hosszú szedelődzésük békítési kísérlet. Még a „jó éjszakát” is csak nagyon foghegyről adtam vissza. Csak akkor szégyelltem meg magam, mikor lehajtott fejjel eltűntek a kanyarodónál.

Ma hetipiacos nap volt, sok tanyai kocsit kellett kerülgetni az autónak, kicsit később értem ki a rendesnél. Már messziről láttam, hogy nagy a nyüzsgölődés a halmon, egy seregben mind a nyolc emberem, s nagyon tanakszanak valamin.

Ahogy kiszállok az autóból, felém fordulnak mind a nyolcan. Süt az öröm az arcukról, előlép az öreg Csonttörő mint meghatalmazott követ és miniszter:

– Gyüjjön hamar! Nézze mög, mit tud ez a vajz.

– No, nézzük, mit tud a vajz?

A vajz fekszik a hátán, és barátságosan vigyorog, mintha ő is a bandába tartozna. A hóna alatt pedig szorongat egy hosszú bronzcsövet, amelynek gyönyörű kékes patinája van. Csakhogy a patinát a bronzcső nem kívül hordozza, hanem belül. Tudniillik a bronzcső egy szőlőpermetező edénynek a csöve, amelyikbe beleszáradt a gálic.

– Így találták? – kérdeztem komolyan.

– Így – mondják mind a nyolcan.

– A kékkővel együtt?

– Hát ügön... Ahogy van... – mondják vontatva.

– A tanító úr szemétdombján?

– Nem, nem ott tanáltuk – mondja az öreg Csonttörő. A többi már hallgat.

– Akkor hát lopták?

Erre már Csonttörőben is megáll az ütő.

– Nem szégyellik magukat? – fordítok nekik hátat, és leguggolok a cserepekhez.

A meghatalmazott követ és miniszter megfogja a karomat. Egy kicsit haragosan nézek hátra, csak úgy a vállam felett.

– No?

– Nézze... igazgató úr... nem akartunk mink rosszat magának... Csak... hogy az este úgy szívire vötte... azt a kis rézmorzsát vagy mit... azt gondoltuk, hogy majd mögörül ennek a nagy darab réznek...

Bizonyisten jobban reszketett a szava, mint a nagyköveteknek, mikor a háborút proklamálták.

Kéményseprőéknél Szőregen

Levelet írtam egy nagyúrnak, alázatosan megkértem, engedje meg, hogy nagy határ földje egyik kis foltján fölásathassam azt a honfoglaláskori temetőt, amiről az egyik tücski-hajcski jobbágya beszélt. A nagyúr nem válaszolt, nem is válaszolhatott. Nem nagyon lepődtem meg. Hallottam én azt már a pesti könyvkereskedőmtől, hogy a nagyurak nem nagyon szeretgetik az írásaimat olvasni, még azokat se, amik nem nekik vannak írva. Hát akkor hogy kívánhatnám azt, hogy arról vegyenek tudomást, amit nekik írtam! De hát a honfoglalókat se hagyhatom, nekem azokat felkarolni hivatalos kötelességem. Most már nem a nagyúrnak írtam, hanem egyik pedinterének, bizonyos múzeumi törvényre való hivatkozással. Erre aztán meg is kaptam a választ. Rövidet, világosat, magyarosat. Nem engedhetik meg az ásatást – a mai nehéz gazdasági viszonyokra való hivatkozással.

Hát ezt is köszönöm. Tudniillik azt, hogy nem a pallosjogra hivatkoznak. A dolog ezzel el is van intézve. Nem beszélünk róla többet. Inkább beszéljünk a szőregi kincses kéményseprőékről.

 

 

Máder Ferencnek hívják azt az öregurat, akinek én a múlt esztendőben elszedtem a kincseit a szőregi Szív utcában. De hogy adóemelése ne legyen belőle, sietek hozzátenni, hogy ezek a kincsek nemigen alkalmasak adóalapnak még minálunk se. Részben négyezer éves csontok képében tartózkodtak a Máder Ferenc földjében, részben az öreg kéményseprő szívében bujkáltak. Ilyenformán nehezen voltak hozzáférhetők mind a két helyen, s nekem is meg kellett öregednem, míg rájuk találtam.

Mert híréből régen ismertem én Máder bácsit, sokkal előbb, mint hogy szembesültem vele. Hiszen még az én hajam is koromszínű volt, mikor először jártam Szőregen ősöket keresni. Már akkor hallottam róla, hogy van ebben a faluban egy kéményseprő, akinek koponyákkal van kirakva az udvara, kertje. De hát azzal ne is próbálkozzak, mert az... izé, nehéz ember.

– Mért volna nehéz? Láttam én már karón varjút máskor is, mégis galambnak szállt a kezembe, ha bevárt.

– Nono – mondták a szőregi informátoraim –, csakhogy ez a varjú nem várja ám be az embert. Amúgy jó ember, dolgos ember a Máder úr, de nagyon magának való, s az istennek se engedi meg, hogy a földjét felturkálják.

Tovább aztán nem is érdeklődtem. Szőreg az én régészeti diáriumomban vagy húsz esztendőn keresztül három kereszttel megjelölt hely volt. Ez annyit jelentett, hogy ott olyan mélyen van elhantolva minden ásatási lehetőség, mintha nem is szegénysorú falu lenne, hanem sokezer holdas uradalom. Pedig leletek dolgában Szőreg még Szegednél is gazdagabb hely. A mi kultúránk alighanem ott kezdődött még ötezer évvel ezelőtt, mikor nem a modern technika vívmányaival, hanem egyszerű kőbaltával vertük be egymás fejét, s nem a szabónál rendeltük meg a városi bundát, hanem saját kezűleg gomboltuk le a farkasról, aki nem adta részletre. S azóta minden történeti korszak otthagyta a nyomát. Az egész falu egy mintaszerű régészeti kézikönyv, s ha én gazdag ember volnék, megvenném az egészet, s akkor lenne mit ásatni még a dédunokámnak is.

De a szőregiek sehogy se akartak rákívánni a múzeumi dicsőségre. Még kínálva se kellett nekik. Savanyú arcok, kelletlen hümmögések fogadtak mindenütt. Mindenki tudott a régiségekről, de mindenki a szomszédja földjében. Úgy jártam, mint a csépai magyar, aki először vetődött Pestre, s a Rákóczi úton azt kérdezte a rendőrtől, melyik az utcának a másik oldala.

– Melyik? Hát az ni! – mutatott át a rendőr a túlsó oldalra.

– A fene tud eligazodni ezeken a pestieken! – keseredett el a csépai ember. – Az elébb azon az oldalon kérdezősködtem, ott meg mindenki azt mondta, hogy ez a túlsó oldal.

Természetes, hogy Máder úrral sohase tettem próbát. Akire még maguk a szőregiek is azt mondják, hogy nehéz ember, azzal én nem vesztem a lelkem.

Tavaly aztán muszáj volt vele megismerkednem. A szomszédjában vallattunk valami kiárendált földet, felástunk is benne egy-két krampuszt, de kicsi volt a földecske, hamar kifogyott.

– A kéményseprőnél kellene megpróbálni – vélte Jánosom, mint jobbkezem a destrukcióban, aki jó néhány ezer embert segített már nekem kiforgatni az örök nyugodalom ágyából. – Én átnézek hozzá.

Bennem megmozdult az emberséges főnöki szív.

– Családos ember maga, János. Hagyjon békét a kéményseprőnek, mert azt hallottam, hogy az hörcsögös ember, és mindjárt füstre akarja tenni, akire megharagszik.

De János vásárhelyi ember, ennélfogva nem riad vissza a legfeketébb kéményseprűtől se. Ráadta a fejét, hogy beviszi hozzá, és sikerült neki visszahozni is.

– Lehet ásatni. Nem is olyan nagyon vonakodott az öreg, csak azt kötötte ki, hogy szőlőben, fában kárt ne tegyünk, a salátát le ne tapossuk, a birsalmát ne hozzuk el emlékbe, a méhecskéket ne zavargassuk, és mikor az árkokat behúzzuk, a termőföldet ne keverjük a vad föld alá.

Hát erre mink mind vigyázunk, ahol ki nem kötik is. Új pont itt csak egy van a paktumban. Az, hogy a méhecskéket ne zavargassuk. De ez nem is tartozik a mi szokott szórakozásaink közé, csak a méhecskék ne zavargassanak minket.

Megkezdtük az ásást, s az első napon be is fejeztük szerencsésen. Már nem nekünk volt szerencsénk, hanem a halottaknak. Nem találtuk meg őket. Egy feneketlen pernyés gödröt kotortunk ki fenékig, s azt határoztuk, hogy másnap elmegyünk jobb tájékra. Akkor odalépett hozzánk Máder úr, aki addig a kerítés mögül nézte, hogy megtartjuk-e a törvényt.

– Aj – mondta –, nem otan kel keresni üket, igazgató úr. Otan én már felaskaltalak üket, sok csontokat, begréket, koponyákat.

– Hát aztán hová tette őket, Máder bácsi? Összetörte ugye?

– Nem eszetertem, dehogyse. Én nem terem essze semmit. Koponyat tetem ablakba, utcára, hű, ijedezték tőle népek, és montak, azért feljelentenek engem jedző úrnál. Na, mondom, enim koponyaval azt teszek, amit en akarom.

Kezdtem megérteni, hogy mért tartják a szőregi kéményseprőt különös embernek a népek. Mégse lehet az egészen tökéletes ember, aki nem töri össze a régiségeket.

– Hát az edények, Máder bácsi?

– Azok elvittek tőlem, hogy majd adjak múzeomba.

Megmondta, hogy kicsodák. Én is megmondtam, hogy nem kapott azokból a múzeum semmit. Erre Máder úr is haragudott, meg én is, de nem egymásra haragudtunk. Inkább nagyon is összebarátkoztatott bennünket a közös harag.

– Hozok térképet. Mutatok, hogy állt ház, telek, porta, míg nem enyim volt.

Kihozott valami telekkönyvi térképvázlatot, és elkezdte azt nekem magyarázni. De olyan világosan, mint egy mérnök. Őszinte tisztelettel néztem Máder úrra. Azzal viszonozta, hogy megmutatta, hol sejti még bolygatatlannak a földet. Ott találtuk meg másnap reggel az első zsugorított csontvázat, akkora tállal, hogy belefért négy sonka. Ez nem szemléltető képnek van kitalálva: csakugyan négy sonkacsontot találtunk a tálban. A húst persze már lerágta róluk az arra illetékes egyén. Nem is csoda, hiszen négyezer esztendeje volt rá.

– Ó, lesz itt még több is! – lelkesedett egy kedves öreg néni – itt, a saláta végiben!

– No, ott nem bántjuk – mondom –, nem akarunk kárt tenni a gazdáéknak.

– Egy-két salátapalánta nem tesz semmit – mondta a néni, akiről kiderült, hogy neki joga van úgy vélekedni, mert ő a Máderné asszony.

Ellenben egy szelíd arcú, szép, fiatal menyecske egész nap bánatosan keringélt a szomszédbeli nézelődők közt az árkaink körül. Megszántam, megkérdeztem, mi baja.

– Nem bírom innen becsalni az uramat, itt ácsinkózik reggel óta, pedig annyi volna az őszi munka a ház körül, azt se tudom, melyikhez kapjunk.

– Melyik az ura?

– Ez ni – mutatott rá egy jókötésű, ifjú emberre, aki egy szétnyomott ibrik darabjait állította össze nagy szakértelemmel az árok partján.

Arról meg az derült ki, hogy ő az ifjabb Máder, s ez idő szerint az övé már az impérium a szőregi kémények felett. Afféle társuralkodó, s ha a Máderek pénzt veretnének, mind a ketten rá veretnék a képüket, mint valamikor a bizánci császárok szokták. Aztán meg az is kitudódott, hogy az egyik kutatóárkot már az ifjabb Máder domíniumán futtattuk végig, anélkül hogy engedélyt kértünk volna rá.

Harmadnap reggel, ahogy számbaveszem a hadamat, tizenegy munkást olvasok össze. Hát ez meg már hogy lehet? Mikor én csak tízet fogadtam, azt is sok tusakodás után, mert esztendő vége felé nagy szeme van már a múzeumi dénárnak.

– Hát úgy, igazgató úr – mosolyog a szelíd arcú menyecske –, hogy a Pisti meggondolta magát. Azt mondja, addig, míg az ásatás tart, úgyse tud az izgatottságtól mit csinálni, hát akkor több haszna lesz belőle, ha lent dolgozik a gödörben, mint ha idefönt tátja a száját.

Én már öreg munkás vagyok a halottak kikubikolása terén, de még ilyent nem értem. Hogy egy család, amelyiknek egyetlen tagja se volt még soha múzeumban, így tudjon lelkesedni olyan dolgok iránt, amire a tanult emberek ügyet se vetnek! Ha én ezt kiírnám az újságba, azt mondanák, kitaláltam.

A nagy öröm aztán egy kicsit meg is szelesíti az embert. Bizony a salátára is rátapostunk egy kicsit, meg egykét szőlőgyökérben is megreccsent az ásó. Vigyázatra intettem a munkásaim, és mentegettem magam Máder úr előtt.

– Az nem tesz semmit se, nem – vonogatta a vállát –, szegényebb már mi azzal se nem leszünk.

Valahányadik nap este aztán, ahogy kihagyom a másnapi munkát, s nézegetjük a kétméteres gödrökben a tarka foltokat, amik elárulják a sírt, azt mondom Jánosnak:

– Itt csontváz van!

– Az, látszik a vonala is – mutatja János a kis ásóval a barna léniát a sárga homokban.

– Ezt azonban itt kell hagynunk, az ördög vigye el, körülbelül a fele a nagy cseresznyefa alá esik, annak meg nem rongálhatjuk meg a gyökerét.

– Szó sincs róla – mondja János is, aki velem együtt jobban vigyáz a máséra, mint a magunkéra.

Másnap reggel ahogy kimegyek, már úgy posta után, jön elébem János.

– Nagy sír. Bronzmancsettás krampusz fekszik benne.

Leszállok a gödörbe, feljövök, nézem az ásatási térképünket, nem tudok orientálódni sehogy se.

– Nézzük csak, hogy is állunk. Itt a nagy cseresznyefa... Azaz nini, hol a cseresznyefa?

– Ahol van ni – mutat János egy vastag faderékra, amely legallyazva hever a földön. – Máder úr kivágatta a fát, hogy utunkban ne legyen. Ugyan maga is segített kivágni.

Ahogy magamhoz tértem az ámulatból, lélekben kalapot emeltem a kéményseprőipar előtt, és megszorítottam az öreg szittya kezét, akinek élete végéig idegen maradt a mi idiómánk.

– Máder bácsi, honnan került maga ebbe a faluba?

– Szegedébül – mondta önérzetesen. – Otan vóltam én legén a mesterségbe, magyarul is otan megtanultam.

No, gondoltam magamban, ottan nemigen tanulhatta meg, hogy egy bronzkarika megér egy cseresznyefát. Mert én ott méltóságos urat is ismerek olyant, aki nekem magamnak megmondta, hogy az egész tudományért nem adna egy kiszáradt szőlővesszőt.

De mondani nem mondtam, mert akkorra odabicegett elém a legkisebb Máder, és megbökte a térdemet, mert följebb nem ért.

– Csecse bácsi, csottja – emelgetett fel vékony kis karjával egy cserépdarabot. Ami azt jelentette, hogy elhozta az eleven bácsinak a halott bácsi csontját.

Ez is nagyon szép teljesítmény volt a kétéves és háromhónapos princtől, aki egykor örökölni fogja a Máderék családi címerét, a kormos fityulát és a kéménykotró drótseprűt. Egyelőre azonban ő is a hazai régészetnek szentelte minden energiáját. Egész nap ott csetlett-botlott az emberi vakondtúrások közt, kis ásókanállal döfködte a földet, és bogárszemével elhárította magától az anyját, ha az csókkal akarta zavarni az ősöket felderítő munka folyását.

– Ne báccs – rázta okos kis fejét –, Mádej dódoz.

Nemcsak a bronzkori emberek hagyatékát hoztam el megőrzésre Szőregről, hanem a dolgozó öreg és ifjú Máderékét is. Jó az nekem a magyar kultúrfölényt bizonyítani olyan pillanatokban, mikor nagyurak teszik előttem illuzóriussá.