Dusán a múzeumba kerül

Nem hiszem, hogy Dusánnak azért kötötték volna hátra a sarkát kiskorában, mert azt kiabálta, hogy nem akar üveg alá kerülni a múzeumba. Sőt bizonyosan még akkor se gondolt ilyen borzasztóságra, mikor először mondtam neki dobar dant.

Ez is ott történt Szőregen, a Szív utcában, ahonnan a Máder kéményseprő urat beleraktam az újságba mint olyan derék magyar embert, akit én mindjárt megtennék felsőházi tagnak, ha rajtam állna.

Hiszen van ott más is, úgy lehet, nem is egy, aki olyan idegen zamattal beszéli a magyart, mint az öreg Máder úr. De már olyanok, nem tudom, hányan vannak, akik kivágnák a cseresznyefájukat a tudományért, és nem kérnék meg az árát, belekalkulálva harminc esztendei termést. Félreértés ne legyen belőle, nem általánosítok. Tudok én olyan országnagyot is, aki nem kever üzleti szempontokat a dologba, hanem elvi alapon nem engedi be a régészt az uradalmába. Igen derék úr különben, szívesen látott, mikor fölkerestem, és nagyon barátságosan kérdezte meg, hogy mivel lehet szolgálatomra.

– Nekem semmivel, méltóságos uram, mert én ezen a vidéken teljesen érdektelen jöttment vagyok. De reggel séta közben észrevettem, hogy a gőzeke ősi csontokat ropogtat a nagyparti dűlőben...

Hanggal, arccal éreztettem vele, milyen nagy öröm az nekem, hogy örömet mondhatok neki ezzel az újsággal. Ő is mosolyogva vágott a szavamba:

– Ó, nemcsak ott! Az egész uradalomban. Emlékszem, már gyerekkoromban is mindenfelé fehérlettek szántáskor a csontok.

– És ásattak valamikor méltóságos uramék?

Megütődve nézett rám.

– Az nem a mi dolgunk, kérem.

– Nem úgy gondoltam, kérem szépen – siettem jóvátenni a sértést. – Méltóztattak figyelmeztetni talán a Nemzeti Múzeumot?

– Ugyan kérem! Ezek miatt az izék miatt?

– Ma avar koponyákat rugdostak szét a béresek. Azok voltak itt az ős földesurak. Csupa lovas földesúr.

Egy kicsit értetlenül nézett rám. Szemmel láthatólag nem volt elragadtatva az avar ősöktől. De ezt nem mondta ki, átterelte a dolgot vallásfilozófiai térre.

– Tudja, én azt tartom, amit az Isten a föld alá szánt, legjobb azt ott hagyni. Nem igaz?

Kérdésre felelni illik. Ezt feleltem:

– Méltóságos uram, akkor a krumplit meg a répát mért méltóztatik fölszedetni? Hiszen az Úristen azt is a föld alá szánta. Nem igaz?

A méltóságos úr nem mondott véleményt, és azt hiszem, nagyon sietett a nevemet elfelejteni. Én se teszem nevezetessé az övét, mert többre tartom a Dusánét, aki a tudomány révén nemcsak az újságba kerül be, hanem a múzeumba is. Mármint a sokezer éves tálak és csuprok révén, amiket a németek olyan komoly tudománynak tartanak, hogy nemrég adtak ki róluk egy tizenöt kötetes lexikont. Néhány magyar helynév is akad benne – fogadom, hogy a második kiadásban Szőreg oldalakat kap. És Szőreg híressé tételében nagy része lesz ennek a Dusánnak.

Valamelyik napszámosom említette, hogy Dusán szomszéd is talált egy-két agykoponyát a kertjében. A Sztojkov Dusán, ha ismerem.

Nem, egy-két ezer ismerősöm közt Dusán szomszéd eddig nem szerepelt. Nem is szívesen nyitottam rá a kisajtót. A falu magyarjai nem nagyon kényeztették el a múzeumot. Kutyát ugyan nem uszítottak rám sehol se, de vasvillaszemet vetettek rám. Hát akkor mit várjak az olyan magyartól, akit Dusánnak hívnak?

Hiszen, ami azt illeti, nem is fogadott úgy, ahogy a régészt rendes magyar fogadni szokta. A rendes magyar csöndesen elnézi a konyhaajtóból, hogy ugyan mire mennek a kutyák a garabonciás deákkal, aki belül akar kerülni a kerítésen. Ha a garabonciás ijedten polkázik, vagy segítségért rimánkodik, akkor már vesztett ügye van. Haladni kell szép nyugodtan a fenevadak közt, és gügyögni nekik barátságos szavakat, olyanokhoz azok nincsenek szokva, ennélfogva zavarodottan elsompolyognak. Erre aztán a gazda, beletörődvén abba, hogy a házőrzők nem eszik meg a vendéget, indíttatva érzi magát, hogy éppen most menjen be a színbe a köszörűkövet megkeresni, s a hasidékon lesni, hogy ugyan visszafordul-e a vendég. Ha azonban a vendég olyan szemtelen, hogy leül várakozni a gerenda fogára, akkor a rendes ember mégiscsak előjön, de a köszönést hallatlanná teszi, illetve úgy viszonozza, hogy hasba vágja a legközelebb ért pulit, mondván:

– Ött vóna mög a fene a nevednapján.

Ha a vendég úgy teszi magát, mintha ez a jámbor kívánság nem neki szólt volna, hanem a kutyának, és ellenvéleményt jelent be, amely szerint nagy kár érné a világot, ha e nélkül az ejnye, de takaros kis kutya nélkül maradna – akkor aztán be lehet adni az instanciát az ősök irányában.

Ahogy Dusán fogadott engem, abban nem volt semmi magamegjátszás. Éppen az uborkaágyban guggolt – nem tudom, egyenesítette-e az uborkákat vagy görbítette –, de mindjárt fölegyenesedett az ajtócsikordulásra. Nem azért, hogy a köszörűkőhöz meneküljön, hanem hogy elém jöjjön. Azzal adta vissza a köszöntésemet, hogy már várt is. Csakugyan csontokba, cserepekbe akadozik az ő ásója is, mint minden szegény emberé ezen a tájon.

– Hát egy kis próbát tehetnénk-e?

– Lehetségesnek lehetséges – mondja Dusán, de némi akadozással.

– Csak bátran, jó ember, hiszen maga a gazda, én kérek szívességet. Azt megígérem, hogy a földjét nem rontjuk el. A termőt, az első két ásónyomot külön lapátoljuk, hogy behúzáskor ne a nyers föld maradjon felülre.

– Á, nem az – csóválja Dusán a fejét. Afelől nincs semmi nyugtalansága, látta ő már azt a szomszédoknál is, hogy csináljuk. Hanem azt mondjam meg neki nyíltan, ki fizeti ezután az adót?

– Mi után?

– A találmányok után, amik a földben vannak.

Megintem, hogy ne olyan hangosan, mert valami illetékes meg találja hallani, s besúgja a harminchármas bizottságnak, hogy ebből valóban nagyszerű új adót lehet kreálni. S megígérem neki, hogy akárhogy fordul a dolog, én állok helyt mindenért.

– Hát akkor kész az engedelem – hatalmasít föl Dusán, csak arra kér, hogy a kis körtefájára vigyáztassak. Apró kis fa, alig ér derékig, de van rajta öt-hat olyan télikörte, amiben csak királyok foga vásik. A nevét is megmondta, mert Dusán kertészember, de én bizony elfelejtettem, csak a dudvák, parajok nevét tudva kívülről, a királyok gyümölcseiben nemigen vagyok járatos.

A próbaásás nem sok jóval biztatott, mert csak a laposon húzhattunk árkot, a kertben még paradicsom volt. Hanem a királyok fogára való körtében mégiscsak kár esett, de azt maga a gazda csinálta. Tudniillik megkínáltam Dusánt szivarral, az egyetlennel, amely még nem esett áldozatul a zsebemben a régészetnek, és Dusán revánsot adott. Leszakította a legszebb körtéjét, és a táskámba tette a használati utasítással együtt. Dugjam el otthon az ágyam szalmájába, ott érik az meg legszebben karácsonyra. Ez volt huszonhét esztendő alatt az egyetlen múzeumi keresetem a fizetésemen fölül. Igaz, hogy ezzel se volt szerencsém, mert táskástól együtt elhagytam valamerre, mire hazavergődtem. De tán jobb is így, legalább nem haragudhatnak meg rám a királyok, hogy elettem előlük.

Hát ez nagy eset volt, ez a körte, mint Dusán irántam való jóindulatának a bizonysága, de ért ennél nagyobb meglepetés is. Dusán negyednapra felkeresett.

– No, mi újság, Dusán? Csak nem ért meg ilyen hirtelen a paradicsom?

– Nem, még nem egészen. Még jócskán volt közte zöld.

– Akkor nem lehet még ásni?

– Dehogynem. Hiszen azért szedtem le zöldjében a paradicsomot. Hogy ásathasson az igazgató úr addig, míg a szép időben tart.

De hát nem hagyhattam ott azt a temetőt, amelyikben éppen benne voltunk, míg minden őst ki nem szedtek belőle az utolsó térdkalácsig. (Értendő alatta az ellenség térdkalácsa, amiből kanálfejet faragott az ősember. Hogy lepipált az minket fantázia dolgában! Az ellensége térde kalácsával kavarta az aludttejet! Hány mai embernek az étvágyát helyrehozná, ha fölújíthatná ezt a divatot!)

Álló hétig mindennap megérdeklődte Dusán, mikor megyünk már őhozzá. Végre aztán csak odajutottunk, sőt már tovább is hurcolkodtunk.

Ma délben szedtük föl Kotormány úrral az utolsó csontvázat, míg a többiek az ebédhez kijáró pihenőjüket fogyasztották. Ilyenkor szokta a principálist bizalmasan informálni.

– Dusánnak egy kikötése volna, igazgató úr.

– Jókor jut eszibe – mondom meglepetve. – Mi kívánnivalója van?

– Hogy tetszene beletenni az újságba, mit találtunk az ő földjén. Szeretne rá büszke lenni. Meg is ígértem neki, hogy kitesszük.

Egy kicsit eltűnődtem, egy kicsit el is borulok rajta. Mikor lesz az én vér szerint való fajtámnak ilyen ambíciója?

De nem erről van most szó, hanem arról, hogy a szolgám ígéretét be kellene váltani. Csakhogy ahhoz ez a hely kicsi. Nagy könyv kellene ahhoz, majd meg is írja azt egyszer valaki, ha megint jó világ lesz, s én már most gratulálok neki az akadémiai tagsághoz, ami azért bizonyosan kijár. Én készen hagyok rá mindent, ásatási naplókat, térképeket, fotográfiákat, cserépből, kőből, bronzból való, keresztlevelezett himmi-hummik százait meg ezreit, őneki csak éppen az észt kell adni hozzá, amivel rendszerbe zavarja az egészet. Hiszen utóvégre, ha nekiveselkednék, én is össze tudnék szedni egy kis szisztematikás fantáziát, de nem is való az ilyen parasztrégészhez, meg nem is vagyok én olyan telhetetlen ember, hogy mindent eldolgozzak az utódaim elől.

Itt van például a Dusán kertjében egy őskori tűzhely. Hamujában három óriásedény, amiknek a tiszteletére külön ládákat kellett készíttetni, hogy egészben beléjük lehessen őket bújtatni; mellettük egy kiégetett kis agyagpadka, azzal szemben a gödör falába fúrva egy borzasztó hatalmas isten. Igenis, egy arasz hosszú isten, valami kemény kőből szerkesztve. Most már ugyan csak elhajított fenőkőnek nézné az ember, ha meglátná az árokparton, és arra se tartaná érdemesnek, hogy odább rúgja, de négy-ötezer esztendővel ezelőtt őelőtte kuporgott itt a padkán a bronzkori Dusán, kérvén tőle napot és esőt, barmok hízását, csigák és kagylók szaporaságát, kelevények, köhögések és hazajáró lelkek távoltartását, aszerint mérvén a tiszteletet, ahogy az isten viselte magát. Ha kövérre nevelte a malackát, akkor a bronzkori ember kent hozzá egy kis hájat, és loccsantott rá a méhsörös köcsögből; ha derékfájatással mutatta meg a hatalmát, akkor leütötte a fejét a bronzcsákánnyal, belehajította a pörnyésgödörbe, és fabrikált magának emberségesebb új istent, kő helyett csontból.

Mármost jó volna tudni, hogy hova szaladt a bronzember ebből a gödörből, és miért bízta rá a fenőkő-istenre, hogy vigyázzon a tűzre, míg ő visszajön, és hol csellenghetett el úgy, hogy még máig se jött vissza – azonban ez részben a tudomány dolga, részben a bronzember feleségéé –, nem találgatom. Inkább a gazdának szólok:

– No, Dusán, kuporodjon oda egy kicsit arra a padkára.

Kéreti magát, sokallja ezt a tisztességet.

– Hamar. Hamar. Azért kell egy embernek ott lenni a képen, hogy mértéke legyen az edények nagyságának.

Ez már más, a tudományért ezt az áldozatot is meghozza Dusán. De én még most se vagyok megelégedve.

– Vegye le a kalapját, ne takarja el az arcát.

– Jaj, akkor meglátják, hogy kopasz vagyok – tör ki Dusánból a nemes férfihiúság, de azért csak szót fogad, mint a családi tűzhelyen engedelmességhez szoktatott férfiú.

És így Dusán ott guggol földje kincsei mellett, egy kicsit büszkén, egy kicsit megilletődötten és becsületes képével, nyílt homlokával így fog bekerülni a múzeumba, üveg alá, hogy ott megláthassák mindenféle népek és nemzetek, és irigykedve mondogathassák, hogy lám, milyen sokra vitte ez a Dusán, holott se császár, se király, se kegyelmes, se méltóságos, csak egy halljakend kertész a faluszélen.

Hátha kedvet kapnak tőle a nagymájúak is!

 

Arany!

Ez kell nekünk, nem a dolog, meg a motívum-vándorlás a szíjvégeken! Nem az Átilla, csak a koporsója. Legalább egy-két tenyérnyi az aranydeszkából, amibe belezárták! Mindjárt vennénk belőle egy-két tehenecskét az őszi vásáron!

Lehet, nem szép tőlem bevallani, hogy ilyenek vagyunk, de hát mit csináljunk neki? Akkor is csak ilyenek vagyunk, ha szép pátoszos hazugságokat fogunk magunkra.

Nagyon meg voltam illetődve, mikor Kiszomboron rátaláltam Szent László nyilas vitézeire. Magam is éreztem a hangomon, ahogy kiemeltem a sírból a vékony kis ezüstpénzt, és összekurjantottam a magyarjaimat.

– Hát tudják meg, emberek, hogy ez László szent királyunk pénze. Az ő népe csontjai fekszenek itt.

Még a sapkám is levettem. Nem mintha színházat akartam volna játszani, hanem, mert lekívánkozott a fejemről. És akaratlanul is biztattam a szememmel a magyarjaim, hogy ők is adjanak ennyi tiszteletet az ősöknek. Tátogtak értetlenül egy pillanatig, aztán az öreg keserű hangot is adott a közvéleménynek.

– No az is szögény királ löhetött, ha ilyen kis hitvány péze volt. Azért nincs hát ezökkel a halottakkal se arany, se semmi, amibe értelöm vóna.

Mert értelem csak akkor volna az ásatásokban, ha mindennap találnánk legalább egy kalap aranyat. Gondolom, nagyobb urak is így tartják ezt, csak azok nem merik úgy kimondani, mint a paraszt, s ez is valami. A kultúrérzék szimulálása már nagyon jelentékeny haladás a kultúra felé.

Kiskunjaimon azonban mindjárt az első nap láttam, hogy nem hajlandók ilyen áldott tettetésre. Ha a lelkem kiteszem nekik, akkor se hiszik el, hogy én nem kincset keresek a Fehértóban. Úrnak néznek, ennélfogva elvből nem hisznek nekem. Nem is bosszant, ismerem a fajtámat, én is ilyen volnék, ha köztük maradtam volna. Ezer év óta minden úrfélével megjártuk, akivel dolgunk volt. Gyámoltalanságunkban nekünk olyan természetes oltalmunk ez a bizalmatlanság, mint a nyúlnak a futás, vagy a sündisznónak a tüske-ruha.

Hanem azért én mégis kifogtam a véreim hitetlenségén. Azt mondtam nekik:

– Értsék meg, emberek, hogy én nem kincskereső vagyok. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk, kik voltak, hogy éltek, mit dolgoztak, s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem törni semmit, nekem egy csont-késnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany. Tudják mit? Azt se bánom, ha ami aranyat találunk, az a maguké lesz, csak én előbb föltekinthessem meg lerajzolhassam.

Hát ez elég meggondolatlan beszéd volt és egészen fölösleges ígéret. Hiszen én fizetek, én parancsolok, és az enyém minden, ha hatot, ha vakot vet a kocka. Mért fájjon azért az én fejem, mit hisz a paraszt, mit nem? Hiszen világos dolog az is, hogy a kincskeresőnek nagyobb becsülete van, mint a tudósnak. Aztán meg hátha bolondjában itt találjuk meg nagyurunkat, Átillát, egy tarisznya arannyal a feje alatt? No, hiszen Schliemann is ököllel törülhette volna a szemét, ha a Priamosz kincseit bizalomkeltés céljából vaktában odaígérte volna a hisszarliki Juszuf bácsiknak meg Jakub bácsiknak!

Persze Schliemann okos ember volt, és nem csinált ilyen bolondot. Ő elküldte a muzulmánjait kukoricát sütni, és addig a felesége kötőjébe rakta a néhai trójai király lopva kiásott smukkjait. De hát én semmit se akarok lopva csinálni. Én nem teszem bolonddá a népemet. Azt akarom, hogy higgyen bennem, és ne tartson úri huncutnak.

El is értem a célomat. A kiskunjaim tisztába jöttek vele, hogy nem huncut vagyok én, csak olyan bolondforma. Nem egészen megkeveredett, csak olyan nem egészen tökéletes. Olyan „többel jó”, ahogy fehértói virágnyelven mondják. Akinek nem jól szolgál a belső világossága, ha maga van, de ha a többiek fölkarolják, akkor rendes emberszámba megy. Szemmel láthatóan fölkarolt a tizenkét kiskunom. Ugyan csak tizenegy, de a tizenkettedik nem számít. Azt ők maguk is úgy hívják, hogy a „kutyahitű Döncő”. Csúnya mord kiskun, kötözködő, aggatódzó, mindent másképp tudó, igazi „szögrehúzó” ember, ahogy errefelé mondják. Ha jövök, ha megyek, a köszönésem nem fogadja, cigarettát, szivart ha kap, a fejét se biccenti érte. Tisztán olvasok a szemében, ahogy belém döfi a tekintetét az ereszetes szemöldöke alól. „Engöm le nem vösző a lábamrul, akárhogy tömködsz. Én tudom, hogy csak úr vagy te is, kutya van benned.” Döncőbe valamelyik királygyilkos ősének a lelke szorulhatott. Ha „jól születik”, nagy országháborító lehetett volna belőle, aki oroszlánvirtussal bömbölne a zabért, így paraszti sorban csak kaffogó kócos kuvasz. A maga fajtája se szereti, de határozottan van tekintélye. Még én is respektálom, aki mindig érzem magamon a görbe tekintetét.

Azért mégse ő csinálta a bajt, hanem én magam. Akkor, amikor Jánost, a helytartómat számkivetésbe küldtem. Egy kis differencia támadt köztünk – „mi régészek” is az irritabile genusba tartozunk. János keresztbe akarta húzatni az árkokat, én meg hosszában, s mivel a nyílt összeütközésre nincs elég férfias bátorságom, az óvatos tirannusok példájára tettem el Jánost láb alól. Elküldtem négynapos felderítő szolgálatra a harmadik vármegyébe, s a fehértói frontra kihirdettem a legszigorúbb diktatúrát.

– Csak ott szabad ásni, ahol én kijelölöm. A maga szakállára senki se turkálhat. Mindenütt lemenni az eleven földig. Akinek az ásója csontot ér, az abbahagyja a munkát, és jelentést tesz. A csontvázhoz senki nem nyúl, a föltakarítás az én dolgom. Míg én ki nem érek, semmit megbolygatni nem szabad.

Az első két nap nem is volt semmi baj se, vasfegyelem nehezedett a kiskun nemzetre. Este bekísértek az emberek a vasútig, és szíves barátsággal kívántunk egymásnak nyugodalmas, jó éjszakát.

Másnap azonban nagyon kelletlenül köszöntötték rám a jó reggelt. Pedig szerencsésen indult a nap, hat sírban is csonthoz koccant az ásó, mire kiértem. Früstök után egy-egy tréfával is megszereztem a cigaretta porciót. Kényszeredett fogadtatásra talált mindenütt. Éreztem, hogy van valami a levegőben. A vihar előtti csönd, ahogy a politikában mondják. Valamiért feneevésben vannak, a kiskunok. Valamit kevesellnek, vagy valamit sokallnak. Alighanem hogy sokallják a munkát, és keveslik a napszámot. De hát akkor mért nem mondják? Csak nem kívánhatják, hogy én kérdezzem meg őket, nem sértődnének-e meg, ha felemelném a zsoldot. Az ördög látott ilyen nagyerkölcsű népet. Mindnyájának úgy lóg az orra, mint akinek a tyúk megette a kenyerét. No, majd ha kisüt a nap, ők is földerülnek. Énvelem is van az úgy, hogy a rossz idő ráfekszik a kedvemre, másnak is jussa van felhúzni az orrát.

A nap kisütött, de a kedélyek nem. Máskor együtt költi el a népem a köröm közül való ebédet figurázva, nevetgélve, egymást ugratva, de most kettes-hármas csoportokra szakadoznak. Halkan, de izgatottan vitatkoznak itt is, ott is. Ahova odalépek, elhallgatnak, és tömik befelé a sós-paprikás kenyeret, mintha attól nem tudnának szólni. Kutyahitű Döncő az akácfának vetett háttal ül a dűlőúton, és gledicsiatüsökkel döfködi a fogát. Mint a lakoma hulladékaiból látom, hideg hajába-krumpli mehetett bele, s Döncő a fogpiszkálással húsevés illúzióját akarja kelteni, inkább bennem, mint önmagában. A nagylelkű ellenség tudatos lojalitásával motozok a táskámban – különben is rántott csirke tartózkodik benne, s azt én mind az ellenséggel etetném meg.

– No, Döncő – kezdem nyájasan –, hogy legyen mért piszkálni a fogát.

Döncő keresztbeveti a lábát a keskeny ösvényen, hogy vagy álljak meg, vagy lépjek be a friss szántásba, ahol egyszerre teleszalad a félcipőm homokkal.

– Hja, az úr a pokolban is úr, tudja – néz rám valami érthetetlen dühvel, és a végén csattan a szava, mint az ostor. De azért a jobb lábát mégiscsak visszahúzza, lassan, gondolkozva, aztán hirtelen elhatározással megint kilöki, hogy csak úgy koppan a bocskora sarka.

Egy pillanatra szeretnék belerúgni édes atyámfiába, de rögtön a helyzet magaslatára emelkedem, és nevetve visszavonulok. Megértem, hogy ez volt a hadüzenet, és most már kíváncsian lesem, mikor dördül el az ágyú az ismeretlen hadicélért. Ahogy ebéd után munkába állunk, az én szavam is keményen pattog. „Ügyetlen,” „Utat.” „Odább!” „Ásót!” „Okosabb embert kérek.” „Mozogjunk, mozogjunk.” „Ne aludjunk, tatám.” „Tebelőled is jó halál lenne, öcsém!”

Aki parancsolni tud, annak van tekintélye. Senki se mer rám visszamordulni. Az emberek lehajtott fejjel dolgoznak, hidegen villognak az ásók, és nekikeseredve zuhognak a csákányok.

– Hat óra – hajtogatom össze az írásaimat. Az emberek kiugrálnak a gödrökből és szedelődzködnek. Előveszem a cigarettadobozt, és kiporciózok harminchat Hunniát. – Döncő! – szólítom, aki legközelebb van hozzám, és nyújtom neki a részit.

A kutyahitű ember megcsóválja a fejét.

– Tögye el az úr a cigarettlijit. Nem vagyunk mink mán arra rászorulva. Csak azt az egyet mongya mög, hogy gilt-e még, amit ígért? Csak aztat szeretnénk tudni.

– Mit ígértem én? – kérdem őszinte csodálkozással.

– Hogy ami aranyat tanálunk, az a mienk löhet. Tizenkét embör hallotta, mög az élő Isten. Ugyan a János is hallotta, de az nem számít, mert az a maga zsoldjában van. Hát a miénk vagy nem a miénk?

Majd beleszédülök a gödörbe. Köhögtetem magam félreszívott füsttel, hogy észre ne vegyék az elsápadásom, és időm legyen gondolkozni. Tizenkét éhes szempár villog rám komolyan. Félelmes csönd, hallom a szívem verését. Felelem, ahogy a becsület és az okosság követeli.

– Amit mondtam, megmondtam. Ki talált aranyat?

– Én tanáltam, kéröm – mondja Döncő a fegyverszünet követelte nyugalommal. – Nem kerestem, csak mögláttam, ahogy a koponya véletlenül kigurult az ásóm alul. A száztizenhetes sírban. Az arany ott volt a koponya alatt. Akkora, mint az öklöm.

Fúrom a sarkam a földbe, hogy keményen álljak rajta. Egy kicsit rekedten kérdezem, hol az arany.

– A Jakab bácsi tarisznyájában. Rábíztam, mert ű köztünk a legöregebb.

– Nézzem!

Jakab bácsi leakasztja a nyakából a vándortarisznyát. Először megtapogatja kívülről, aztán belenyúl. Ugrál benne a keze előre-hátra, mint a fogoly nyúlfiók. Az emberek rámerednek, ki ijedten, ki nevetve. Kezdek reménykedni. Az aprajából való lehet az a hunok kincsének, amelyik így el tud veszni abban a zacskóban.

– Ne te, ne! – kezd verejtékezni a Jakab bácsi halántéka. S biztatja a kincset hol szépen, hol csúnyán. Kedveskedik neki, hogy „gyere mán, te büdös”, és eteti a fenével azt is, aki kitalálta, azt is, aki megtalálta.

Az ad personam érintett kutyahitű férfiúban talpra ugrik az érzékenység. Mérgesen kap a tarisznya után.

– Hoci mán no, azt az ijedt szentségit kendnek!

– Nonono – derült föl a Jakab bácsi képe –, mit kapkodsz, mint Bernát a ménkűhöz, hiszön tudod, hogy nem vitte el a Markoláb. Ehun van-e, ödd mög.

Most aztán rajtam van a nevetés sora. Először is az ökölnyi aranydarab akkora, amekkora Döncő ökle ezelőtt negyven esztendővel lehetett, egynapos korában. Másodszor ez az arany nem arany, hanem pirit. De még annak is kalchopirit. Ismerem jól a betyárt, mert harminc esztendővel ezelőtt ebből nyaggatott az ásványtani alapvizsgán Krenner tanár úr, Isten nyugtassa. Szemre szebb, mint az arany, de nem haszonra való. Se vasat, se rezet nem lehet belőle olvasztani, mert a kén törékennyé teszi. De szikrát lehet belőle csiholni, s alighanem ilyen hivatala volt a hun vitéz birtokában is. Ez volt neki az acélkovája a taplóhoz. De az is lehet, hogy ő is úgy járt vele, mint a hun utódok. Aranynak nézte, s úgy tetette a feje alá a másvilági útra, hogy jobb szívvel fogadják odaát.

– Hát ez nem arany, emberek – mondom a népemnek, s elmagyarázom nekik, miféle állat az a kalchopirit. Azt hiszem, sokkal értelmesebben beszéltem, mint a tanári vizsgán, de sokkal kevesebb eredménnyel.

– Egy szó se igaz belüle – vette fel Döncő a harcot. – Hanem az az igaz, hogy maga is csak olyan úr, mint a többi, és mög akari csalni a szögényi népet.

Körülnéztem a szögényi népet, és láttam rajtuk, hegy „kétfelé kételkednek szőrös mellükben”, ahogy a klasszikus mondja. Visszaadtam a kutyahitű népvezérnek a fortélyos leletet.

– Majd reggel hozok ki aranyat a múzeumból, vessék össze azzal, aztán beszéljenek. Addig maga őrizze, de vigyázzon rá, mint a két szemire, mert maga felel érte.

Nem tudom, volt-e már koronaőrnek olyan nyugtalan éjszakája, mint amilyent a kalchopirit őrének át kellett kínlódni. Nem vallattam ki efelül, de láttam reggel a bicskával faragott ábrázatán, hogy egész éjszaka rajta táncolhattak a korai népvándorlás boszorkányai. Én ellenben egy triumfátor dölyfével szálltam le az autóról, letévén a kiskun nemzet asztalára, mármint a tanyakút tetejére egy tenyérnyi körmöci kvarcitot, amit termésarany erecskéi szeldesnek át.

– Tessék. Így terem az igazi arany.

Nem mozdul senki. Úgy kellett őket bátorítanom, hogy nem harap az, bátran kézbe lehet venni. Jakab bácsi fölbátorodott, és megemelte. Méricskélte először a jobb, azután a bal tenyerén.

– Hát ölég nehéz. Nézd-e, Pétör!

A Pétör nevezetű szakértő fejbólintással járult az előtte szóló véleményéhez, és továbbadta a követ. Járt kézről kézre. Szólni nem szólt senki, csak nézett Döncőre mint a közbizalom letéteményesére. Magam is úgy tettem, s meglepetve láttam, hogy a kutyahitű emberben lábra állt az önbizalom. Megfrissült az arca, hetykén rántott egyet a vállán, végigpillantotta a szemét a gyülekezeten, s ledobta az aranykőzetet a kútfödélre.

– Mit mutogat ezön az úr? – fúrta belém a szeme pengéjét. – Ez csak békásó, kár volt vele kicipeködni a múziumbul, ott a vasúti töltésön mázsás darabok is vannak.

– De ember – dühödtem rá –, hát nem látja benne ezeket a csíkokat? Ezt ni, meg emezt, ni! Hát ez az arany!

– Biztosan tudja?

– Bizonyistennel mondom.

Diadalmasan elvigyorodott. Brennus nézhette ilyen gőgösen a megalázott Rómát, mikor az a híres aranymázsálás volt.

– No, ha olyan bizonyos benne, akkor érje be vele. Mink is beérjük a magunkéval, igaz-e, embörök?

– Csakis! Jól mondja! Döncő érti magát! – voksoltak le a kiskunok.

Az igazat ismerő lélek nyugalmával tettem meg az intézkedéseket a frontáttörésre. – Hát nézze, Döncő, mondok én maguknak valamit. Itt az a talált arany?

– Itt ám – ütött a kislajbi-zsebre.

– Nekem meg itt van az autóm. Üljön bele valamelyik emberrel, menjenek be Szegedre, értsen szót azzal az ékszerésszel, amelyikkel akar, és adja el az aranyát úgy, ahogy tudja, aztán majd elosztoznak rajta, amit kap érte. Jó lesz-e így?

– Így mán ügön! Ez beszéd! – hangzott a nép szava.

Döncő a nyakát csavargatta. – Ebbe beleegyesülök, de Szögedébe nem mögyök. Mert maga mán ottan szót érthetött a többi zsidóval. Nem azért mondom, nézze, hogy mögsértsem, csak úgy töszöm föl. Hanem van Kistelekön egy hitelös zsidó...

– No, nekem ahhoz nincs szerencsém. Hát akkor menjenek ahhoz, és értsenek szót a tulajdon hiteles zsidajukkal.

Varga úr, a városi autó sofőrje bizodalmasan odasúgta hozzám, míg Döncő és Péter fölszöszmötölődtek az útra:

– Nehogy a rendőrségre vigyem őket, igazgató úr?

– Isten őrizz! Hiszen nem tettek ezek semmi rosszat. Az igazságukat keresik.

A szikpor fehér felhője kísérte az autót, még látszott; de az emberek akkor is elgondolkozva néztek utána, mikor már nem látták. Nem volt szívem munkára zavarni őket. Hadd álmodjanak szegények abba a porfelhőbe egy-egy fél házacskát a hozzátartozó tehénkével, malackával együtt! Elég hamar szétfoszlik a csudamutogató felhő úgyis!

Jó óra múlva foszlott szét. Én még csak annyit láttam, hogy jön vissza az autónk borzasztó sebesen. De a Jakab bácsi pusztán élesedett szeme már ki tudta venni az arcokat is, sőt olvasott is belőlük. Fölkapta az ásóját, és összehujantotta a bandát.

– Lássunk hozzá, embörök, mert abbul mög nem élünk, ha csak a szánk jár. Az csak ennek a nagyszájú Döncőnek való.

Mire Döncő kivackolódott az ördögszekérből, mindenki végezte a dolgát, ügyet se vetett rá senki. Lesunyt fejjel állt elém, és a markomba csúsztatta a kincset, rövid beszéd kíséretében. Nagyon szégyellhette magát, mert nagyon cifrázta a stílust.

– Le vagyok csökkentve, kéröm szépen... Möghiggye, sose avatkozok többet az ilyen tudományi ténybe.

Azzal nagyot rúgott a Teca kutyán, mint a tudományi tények alkalmi áldozatán. Péter azonban mint csöndös társ, igen elégedetten szólt ki a szőr közül.

– No, így legalább eccör az életbe a város kocsiján is ültem. Hát jobb is az a Szent Mihály lovánál.

Bokrétolás

Ugye, milyen szép magyar szó ez, még ha ki nem lehet is találni, eszik-e vagy isszák? Akár ráfoghatnám, hogy hun menyecskék feje alól ástam ki a fehértói szikből. De hát minek hazudnám ősleletnek azt, ami nagyon is friss szerzemény, mégpedig háborús. Már csak azért is érdemes eldicsekedni vele. Ne mondhassák ránk a maradékaink, hogy egészen haszon nélkül kártyáztuk el az országot.

Különben annyiban csakugyan régészeti lelet a szó, hogy néhány évvel ezelőtt ásatás közben hallottam először, mégpedig pitvarosi tótoktól.

– Mindjárt itt az eső – ugrott ki valamelyik szlovák az árokból –, jó lesz poprétolni.

Nem kérdeztem, mi az, gondoltam, majd meglátom úgyis, hogy csinálják: hát úgy csinálták, hogy mindenki összekapkodta a kerítésre aggatott motyóját, és fedezékbe húzódott vele, ki a szalmakazalba, ki az ereszet alá. Egyszóval a pitvarosi tótok cihelődnek, mikor poprétolnak. De mindjárt sejtettem azt is, hogy ezért a szóért nem a tót idióma felelős. Megkérdeztem az embert, volt-e háborúban. Igenis volt, az orosz fronton.

– Közös, ugye?

– Hát igen, közösbe dolgoztunk a németekkel.

– Akkor azoktól tanult meg poprétolni, ugye?

– Nem tudom én már. A mi őrmesterünk is mindig így adta ki az ordrét.

Nem nagy tudomány kell hozzá, hogy az ember füle kiérezze a poprétből a latin nyelv német fattyát, a Proprietätet. Azt is mindjárt fölértem ésszel, hogy ez nagyon haszonravaló szó annak a szájában, aki bánni tud vele.

– No János, ezt meg kell tanulni – mondtam az adlátusomnak. – Ez nagyon emeli tekintélyünket otthon, mert ott még ezt sose hallották.

Jánosnak jó feje van, csakugyan megjegyezte a szót, sőt hozzá is idomította egy kicsit a szittya szájhoz. Nem úgy mondta, hogy poprétolni, hanem úgy, hogy pokrétolni, de így is bevált az vezényszónak. Ha napszálltakor elkiáltotta magát, hogy „pokrétoljunk, embörök!”, mindenki szót fogadott neki. Legalább még eddig nem tapasztaltam, hogy valamelyik magyarom hozzávágta volna mérgében az ásót, és dühösen nekilátott volna a túlórázásnak.

Ellenben valamelyik nap hallom, hogy az egyik kiskun, akinek meleg ételt hozott a felesége, ebéd után odalöki a csajkát, kanalat az asszonynak, és azt mondja neki: – no, bokrétolj, oszt eriggy, hogy el ne ríjja magát otthon a malac.

Így már igen, ezt nevezem tökéletes nyelvújításnak. A Proprietät ugyan úgy elváltozott, hogy a tulajdon édesanyja se ismerne rá, de legalább szépült is, meg most már értelem is van benne. Mikor az ember bokrétól, akkor bokrétába szedi a munkaközben széthagyogatott celleculláját. Király a koronáját, arany nádpálcáját, ezüst cigaretlispiccét, gyémánt-fütyürűjét, szegény ember pedig a tarisznyáját, vizeskorsóját, dohányacskóját. No igen, meg azt a kis réz encsembencsemet is, amit elcsent a sírból, mikor a helytartó úr, a János, odahívta gyöngyöt keresni. Akkor tette rá a talpát az encsembencsemre, de olyan ügyesen, hogy senki se vette észre, még János se, ámbár ő észrevehette volna, mert éppen ő ejtette oda az illető cifraságot, ami nem egyéb volt, mint egy régi réz masinatartónak a teteje. Jánosnak mindig tele van a zsebe sörösüvegekről való kupak cintányérokkal, rossz bicskanyelekről való rezekkel, cigánygyűrűkkel, mikkel, s azokat mindig úgy rejti el a csontvázak mellett, hogy szemet szúrjanak, és könnyen eltakarhassák őket a kiskun talpak. Mert János pszichológus, és ismeri a fajtát, amelyhez ő is tartozik velem együtt. Titokban minden rendes ember szerez magának egy kis ásatási „emléköt”, és már akkor mégiscsak inkább a valamiformájú katonagomb kerüljön a bugyellárisába a Ferenc Jóska monogramjával, mint az Attila király koporsószöge. Mert azzal nem károsodik a múzeum, és a célnak is megfelel. Tudniillik a cél az, hogy majd ha a télen disznótor lesz a komáéknál, és ott mindenféle világi dolgoknak kijön a sora, akkor ki lehessen vágni a rezet a bugyellárisból, és azt mondani a népeknek:

– Hát ide nézzenek kendtök, embörök! Én mög ilyenöket áskáltam az őszön a Fehértó partján, mikor a múzeumot fölkaroltam.

És akkor a népeknek be kell majd ismerni, hogy ezt a sógort csakugyan nem a gólya költötte, mert az nagyon is tanulmányos ember.

De nemcsak az embereim szedelődzködnek, hanem én magam is bokrétolok. Én többek közt ezt a latin-germán-tót-kiskun szót csenem el ásatási emléknek. Ha annyiféle nemzet eltiedelhette egymástól, én is pártját foghatom. Egyebet már úgyse igen találok ezen a tájon, mert a jó Isten is hozzálátott a bokrétoláshoz. Elcsomagolta a délibábot, elsöprette a szelekkel a tarlóvirágokat, elparancsolta innen a bíbiceket meg a barázdabillegetőket, még az ürgéket is hazaküldte aludni, csak éppen a legyeket felejtette kint. Nem akarunk a jó Isten dolgaiba beleszólni, de abban mindnyájan egyek vagyunk, hogy jobb lett volna ezeken kezdeni a sort. Aki csak a városi legyet ismeri, az el se tudja képzelni, milyen vérszomjas dúvad a pusztai légy. A városi légy elkultúrálódott, úri tempói vannak, ha habos kávéba fulladhat, nem szurkálja a bicskáját az emberi nem térdekalácsába, s így őszi időben már rokkantállományba vonul. A sovány, avas szalonna színű pusztai légynemzet lehetett az, aminek az őseivel a Jehova az egyiptusi kisgazdákat megverte, s utódaik ma is ótestamentumi szigorral teljesítik kívánságukat a Fehértó partján. Ezrével járnak, s válogatás nélkül nekiesnek szemnek, fülnek, orrnak, sapkának, ködmönnek, bocskornak, tarisznyaszíjnak, mindennek, amire a nap süt, s aminek emberszagát érzik. A gödörben guggoló Jánoson néha rezsegnek, hogy óriási mákosnudlinak látszik tőlük, akinek minden igyekezete hiábavaló, hogy lerázza magáról a zsibogó mákszemeket. Utoljára végigereszt úgy visszakézből a hátán egy hosszú lábszárcsontot, és a kis ásójával közévág a fölrebbenő siserahadnak.

– No – kapja vissza a fejét a légyfelhő elől –, ha ezt is megadóztatná a pénzügyminiszter úr, akkor én bizonyosan első virilista lennék.

– Jól mondja – kap a szón Balázs bácsi, aki a szomszéd sírban hadakozik a legyekkel –, mind oda köllene ezöket küldeni.

– Hová, Balázs bácsi?

– Hát a pénzügyminiszterhön. Hagy vakaródzna mán ű is eccör, ne csak mindég a szögényi nép.

Balázs bácsi bátran beleköthet a fődefterdárba, mert olyan rongyos szegényi nép, hogy száz macska se fogna meg a ruhájában egy egeret, vagyis hogy száz pénzügyminiszter se tudna tőle ellicitáltatni egy malacot. Ellenben gazdánk-urunk, Lippay Sándor ijedten megellenzi a jámbor óhajt.

– Nocsak az köllene még, hogy aludni se tudjon a miniszter a legyektül, osztán új adókat gondoljon ki kínjában. Én inkább mákot főzetnék neki mindön este, hogy nagyokat aludjon, és addig se jártassa az eszit. Nem jól mondom, igazgató úr?

Ráhagyom egy szótlan fejbiccentéssel, de nincs kedvem a tréfát tódítani. Napok óta az orrom vére folyik, ha arra gondolok, hogy elfogynak az ősök, és az utolsó sírt kell berajzolni a mappába. Mindig sírhatnékom van, mikor egy-egy nagy ásatás véget ér, és ott kell hagynom a kukoricaföldeket, a búzatarlókat, a kedves, öreg hunokat és gepidákat, akikkel olyan áldott békességben megvoltam hetekig, hónapokig. Nem bakafántoskodtak, nem irigykedtek, nem súgtak össze a hátam mögött, nem kérdeztek, hogy érzem magam, nem néztek ki maguk közül azért, hogy rám hetesedett a szakállam, nem nyaggattak kéziratért, még csak váltóaláírást se kértek tőlem autogram gyanánt. Könnyű a kiskunoknak összebokrétolni, mert ők otthon is éppen olyan „célszörű szögény embörök” maradnak, amilyenek a hunok közt voltak. De nekem úrnak kell visszamennem, tükörből fésülködnöm, töltött paprikát ennem paradicsomlében, és „Mahlzeit”-ot mondani utána, városatyát választanom, újságot olvasnom, regényt írnom, és hőmérőt duggatnom a hónom alá, hogy lázam legyen, holott csak melegem van! És éppen most, mikor kezdenek violásodni a reggeli meg a napszállati ködök, és találtam a semlyék mögött egy árvalányhajas, száraz halmot, amin őszi tücskök pirregnek, és az ember azt hiheti, hogy az egész világ az ő Senki-szigete...

Rábízom Jánosra az utolsó hunokat, és elmegyek búcsút venni fűtől, fától, a kiszáradt nádaktól, az arany szemű homoktól, a vak sziktől, a szittyós értől, a varjúfészkes jegenyéktől. Amikor visszaérek, egy nyaláb székisaláta kéklik a karomon, ennek a száraz virága majd eszembe juttatja a télen is a Fehértót, mikor szélcsikók nyihognak fölötte, és a csillagokig vágják a szikráló havat.

A kiskunok delelnek a sövény tövében, és szidják a szelet, amely éppen most támad fel, telecsapkodni a szájukat homokkal. Jakab bácsi, akinek pietista hajlamai vannak, mivel az apja harangozó volt, pártját fogta a szélnek, mert úgy tudja a régi öregektől, hogy az a Szentlélek szájából jön, ennélfogva vétkezik, aki káromolja. Erre fogja magát a szél, lekapja Jakab bácsi fejéről a kalapot, kergeti előtte vagy másfél kilométerre, angyalhullásos szántóföldeken keresztül, ott lecsapja valami pocsolyába, s mikor az öreg föl akarja venni, szusszan egyet a betyár, s most már visszafelé hempergeti Jakab bácsi fejének ékességét, úgyhogy csak három ember segítségével sikerül elfogni. A pietista kiskun erre feladja a régi öregektől tanult dogmát, s úgy eteti a fenével a szelet, hogy az rögtön eláll ijedtében, a kiskunokat pedig rázza a nevetés. Mivel pedig azt minden századik ember se szereti, ha kinevetik, Jakab bácsi gondol egyet, és megbiccenti fejét a visszahódított kalapban tarlóvirágaim felé.

– Szereti a virágot a tekintetös úr. Hát csak szeresse is, még töheti.

– Hogyhogy míg tehetem? Hát ki rendelkezik abból énvelem?

– Nini, hát az a nagyon jó Isten. Magával is, mög énvelem is. Maga pedig, úgy nézöm, mán nem ér több tavaszt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy örömömben a nyakába borultam Jakab bácsinak. Megdöbbenve meredtem rá az öreg halálmadárra.

– Nem értem, Jakab bácsi. Hát miből gondolja?

– Nem gondolom én, hanem tudom. Fogadni is mernék tíz darab gubaszivarba, hogy maga mán nem ér több tavaszt. Hát a tekintetös úr merne-e fogadni? De előre mögmondom, hogy mindön-okvetetlen elveszejti, hát előre köll fizetni. No, mit szól hozzá?

Hát mit szólhattam volna? A kiskunok kezdtek hangosan derülni, s én is az a századik ember vagyok, aki nem szereti, ha kinevetik.

– Itt a kezem, Jakab bácsi.

Kérges öreg marka átfogta a kezemet, és huncutul fénylő szeme rám pislogott a kalap alul.

– Úgy hallottam a helytartójátul, hogy a tekintetös úr velembeli.

Vén szamár, gondoltam magamban, ez azt hiszi, hogy én is együtt gyerekeskedtem Rózsa Sándorral. Miért van az, hogy az ember úgy szereti öregnek látni a másikat? No, ezt megfigurázom. Ráhagyom, hogy csakugyan egyidős vagyok vele.

– Hát hány éves maga, Jakab bácsi?

– Mondom, velebeli az úrral. Az ötvenegyediket gázolom.

Hm. Milyen alapon is tituláltam én az előbb magamban vén szamárnak ezt a kortársat? Megszégyenlem magam egy kicsit, és megnyájasítom a szót.

– No hát, mit akar ebbül kihozni? Mondja csak tovább, Jakab bácsi!

– No mögálljon csak. Akkor maga mán ötven tavaszt látott, ugye?

– Annyit. Hát aztán?

– Hát aztán akkor legföljebb ennyit láthat még, kívánom is az Istentül, hogy lásson, de ötvennél többet mán semmi esetre se teccik látni, kéröm szépen.

A kiskunok karajban nevetnek, mert nagy öröm az, mikor úr van csúffá téve. Mégpedig úgy, hogy árat is fizet érte. Valamelyik siheder odakurjant Jakabnak:

– Osztán a gubában részeltet-e kend bennünket?

Jakab bácsi leinti a gyerkőcöt, és mentegetődzve fordul hozzám.

– Nem vötte tán sértésnek a tekintetös úr? Hiszön csak afféle tréfabeszéd vót ez, éppen hogy a szó több lögyön vele. Nézze, bolonddá töttem én ezzel mán a végrehajtót is.

No, akkor csakugyan nincsen semmi hiba, mert a végrehajtó bizonyosan sokkal okosabb ember, mint én vagyok. Kiolvasom az öregnek a tíz kubát, s a többinek a száját is helyreigazítom egy-egy bőrszivarral. Ahogy a kutyahitű Döncőhöz érek az utolsóval, megszólal az ember.

– Szeretnék magával valamit tudatni.

Meglepetve nézek rá. Mióta az aranyeset óta lecsökkent a tekintélye, azóta a kutyahitű úgy elcsöndesedett, mint egy bukott miniszter, noha nem esett olyan puhára, mint a bukott miniszterek szoktak.

– Hát csak tudassa, Döncő. Mi a baj?

– Az, hogy egy sírt elhagytunk a nyáron. A negyvenhármas, a negyvennégyes mög a hetvenkettes közt. Ott, ni!

Mutat a tarló közepe felé, de hát nekem hiába mutogat. Egyforma fekete homok mindenütt a behúzott árkok fölött.

– Nézze csak mög a tekintetes úr a mappát.

Megnézem a térképet, hát csakugyan üresség van a három sír közt. Olyan jó háromméteres csík, éppen elférhet benne az Átilla koporsója. Ejnye, hogy maradhatott ez el?

– Úgy, hogy sündisznófészökbe vágott bele az ásó, oszt azt mondta a tekintetös úr, hogy ne bántsuk, az is csak lelkös állat.

Igen? Lehet, nem emlékszem. Mármost mit csináljunk? Kérdezem Jánost, érdemes lenne-e visszamenni? János azt mondja, nem érdemes. Úgyis sok a tószélben a behúzni való árok, a nap meg nagyon halad lefelé, minek szaporítanánk a munkát? A kiskunok is kelletlenkednek. Ez az utolsó nap, szeretnének korán végezni. Döncőnek mindig jár a szája, nem érdemes arra hallgatni.

A bukott népvezérnek lobbot vet a szeme. Foga közé harapja a szivart, és daccal vágja ki a szót.

– Kiásom én azt egymagam is, nem köll neköm ahhoz segítség – indul meg vállravetett ásóval, lapáttal.

János utánaszólt:

– Megálljon, Döncő. Kitámasztás nélkül le ne mönjön a gödörbe, mert három oldalrul is mög van ásva a föld, könnyen rászakadhat.

Döncő csak úgy futtában szólt vissza olyanformát, hogy nem tartozik a bőre felül senkinek számadással, de aztán csak bement a tanyaudvarra sprajcdeszkát keresni, amivel a szakadós földet ki szokás pöckölni. Jó óráig aztán eszünkbe se jutott, pár száz méternyire tőle végeztük dolgunkat a tóparton. Az emberek berángatták a hosszú árkokat, én meg a napszámkimutatást szerkesztettem össze az ásató-láda tetején nem csekély orcaverejtékezéssel. Még tán most is abba volnék belezavarodva, ha Sándor gazda rám nem kurjongat a tarlóról:

– Gyüjjön mán, nézze, mit tanált a Döncő!

Először Döncőt kellett megtalálni. Guggoló alakja egész beleveszett a háromméteres mélység feketeségébe. Elszörnyedve kiáltottam rá:

– De ember, hát megkeveredett maga? Mi a fenének hozta ide a deszkákat, ha nem sprájcolta ki a falakat? Jön ki mindjárt abbul a gödörbül!

– Nem löhet – feleselt ki a kutyahitű, de csupa jókedv volt a hangja. – Olyan halottat tanáltam, hogy ennek még mekekukája is van a derekán.

Annyit már tudok nyelvünk rejtelmeiből, hogy a mekekuka abba a családba tartozik, amelyikbe a herebere meg a herkentyű. Kiskunul az olyan furcsaságot hívják mekekukának, amiről ésszel élő ember ki nem találhatja, hogy micsoda. Más körülmények közt én is nagyot ugrottam volna a mekekukának, de itt szándékos emberölés számba ment volna az ugrándozás. Hiszen attól kellett félni, hogy egy tüsszentéstől is beszakad a gödör.

– Döncő, ne kísértse az Istent, hanem jöjjön ki, még szépen van, mert mindjárt elviszi az ördög.

– Mindjárt, csak még ezt a másik sarkát is kiszabadítom a mekekukának a körösztcsont alul, ha fene...

Már a fene akcióba léptetésére nem volt ideje. Egy kis por csapódott ki a gödör jobboldali falából, csak annyi, mint egy cigarettaszippantás füstje, tán csak egy cserebogárkukac nyújtódzott egyet álmában, s mire eljajdítottuk magunkat Sándor gazdával, akkorra már leszakadt a homoklavina olyan három méter hosszúságban. A zuhanás megrázta a földet, leszakadt a baloldali fal is, alig bírtunk odábbugrani, különben mink is a hegyibe hullottunk volna a kiskun Thonuzobának, akinek kihallatszott a nyögése a föld alól:

– Ham-mar... ham-mar... ide... ide...

Alulról már nekem is volt részem földszakadásban, de felülről még nem láttam. Éreztem, ahogy a szemembe hull a homlokomról a hideg verejték, és észrevettem, hogy hiába tátogatom a számat, nem jön ki rajta hang. Helyettem is Sándor gazda ordítozott a tenyerei tölcsérén keresztül.

– Embörööök! Gyeék kendtök hamar, Döncőt betemette a főd!

Még az emberek odarohantak, nekiguggoltam két kézzel kaparni a homokot, mint a kutya. Addig csak biztattam magam, még hangot hallottam a föld alul, de soha még lelkiismeretfurdalást így nem éreztem. A vak macskakölykök jutottak eszembe, akiket gyerekkoromban tavaszonta elástunk a folyókába. Akárhogy rájuk gázoltuk a földet, még másnap is föl-fölhallatszott az életért való sírásuk. Csak negyven esztendővel ezelőtt nem hallottam olyan tisztán, mint most.

– Ham-mar, ham-mar... ham... – egyre vékonyodott a betemetett ember hangja, aztán egészen elhalt. Csak a macskasírásokat hallottam mindenfelől.

– Sándor – kérdeztem fogvacogva –, kibír az ember annyit, mint a macska?

Sándor gazda megvonta a vállát.

– Löhetségös, én még egyiket se próbáltam... Hanem ha élve szabadítsuk ki Döncőt, adok neki egy pohár rizlingöt a nagy ijedtségre.

A kiskunok rohanvást dobogtak föl a tarlóra. Nem mertem tőlük véleményt kérni, de egy kicsit megnyugtatott, hogy Jakab bácsi kiverte a pipát, újra is töltötte. (A szivarok vasárnapokra tevődnek el, hogy a Körben uradzhasson velük az ember.)

– Mely tájon érhette a szakadás?

Megmutattam, de Sándor más helyre mutatott. Jakab bácsi lehasalt a földre, és elordította magát.

– Döncööő! Adj hangot, merre vagy!

Döncő nem adott hangot. Jakab bácsi új rendelést tett.

– Mölyik a legnehezebb két embör? Pétör, Imre! Ugorjatok csak rá!

A kiválasztott két kiskun tehetett együtt vagy másfél mázsát. Ezt a differenciát meg kellett érezni a kutyahitűnek. Meg is érezte.

– Jaj... – szólalt meg a súlytöbblet alatt – itt... itt...

Három perc alatt úgy elkapkodták róla két kézzel azt a tömérdek földet, hogy napszámba három óra alatt nem ásnak annyit.

– Ez mán az ű gallérja! – rikkantotta el magát az egyik legény.

– Fogd hozzá a bűrit is, hogy el ne szakadjon a ruhája – vezényelte Jakab bácsi. – Ne sokat kénlódjatok vele, hanem rántsátok ki tüvestül.

Öten is megmarkolták, s úgy kirántották, hogy még a bocskora se maradt le. Persze nem volt rajta emberi ábrázat, feketéllett, mint a küldött ördög, szeme, orra, füle, szája tele homokkal, de csontja nem törhetett, mert állt egyenesen, mint a pecek.

– Mögijedtél-e, Döncő? – kérdezte a gazda.

Nem tudott szólni, csak a fejit rázta. Szitálta magárul a homokot, mint ázott kutya a vizet.

– No, ilyen a te szöröncséd – nevette el magát Sándor gazda, a pohár rizlingre gondolva, amivel most már több megmarad. – Vezessétök a vályúhoz, és mártsátok mög benne eccör-kéccör a fejit.

Hát persze hogy ilyen az ember. Én se vagyok kivétel. Ahelyett hogy odaszaladtam volna hozzá, és testvér gyanánt megölelgettem volna, bosszús incselkedéssel szóltam utána.

– Látja, maga feljött, de a mekekuka lent maradt.

A kutyahitű visszafordult, krákogott egyet, kitisztította a torkából a homokot, és megszólalt.

– Dehogy maradt. Ehun-e, itt szorongatom a markomban.

Avval szétnyitotta a markát: hát egy kis ezüst övfityegő volt benne, kifliformájú; sörényes lófej mind a két végén, amilyen a Dárius király perzepoliszi palotájának az ormain merészkedett. Most már örömemben rázott ki a hideg.

– No, ez derék dolog volt, Döncő. Ha király volnék, arany érdemkeresztet akasztanék érte a nyakába. De hát, hogy az ördögbe nem hajította el ijedtében, mikor a föld rászakadt.

Hidegvizes vályú se kellett már Döncőnek, emberré tette a jó szó. Egész sor foga kifehérlett nevettében.

– Hát már hogy eresztöttem vóna el? – fordult felém – mikor abba kapaszkodtam mög, hogy el ne vigyön az ördög!

– Hej, kutya gyerök a Döncő! – adott kifejezést a közvéleménynek Jakab bácsi, és a kutyahitű büszkén emelte fel a fejét. Megértette, hogy a becsület helyre van állítva, és a bandában megint ő a vezér.

És telik-múlik az idő, egyszer majd csakugyan nem érünk több tavaszt, se én, se az olvasó, mindnyájan elmegyünk ősöknek, és a varjú se károg utánunk, magát Döncőt is megeszi a fagyökér, mint ahogy a többi nagy hadvezéreket és státusférfiakat megette, de az emlékezete föntmarad, mert a kiskunok még száz esztendő múlva is mondogatni fogják, hogy: mögkapaszkodott, mint Döncő a mekekukába.

Az olvasó pedig most már nemcsak azt tanulta meg, hogy hogyan készül egy új szó, hanem azt is, hogyan születik a közmondás.

Mihály folyamatbatétele

Mihály, akit jelen pár sor írásomban a világ színe elé karoltatok, az átokházi pusztán lakik. Ugyan aki ránéz Mihályra, az magától is kitalálja, hogy ez nem lehet boldogházi ember, e Mihály nevű elem csak Átokházán tarthatja fönn a nemzetet. A bölcsek azt mondják, hogy az ember mindenütt azt a földet formázza, amelyből vétetett s e tantétel igazolásául Mihályt mutogatni lehetne az egyetem földrajzi szemináriumában. Legföljebb azon lehetne eldisputálni, hogy Átokházát teremtette-e az Úristen Mihály számára, vagy Mihályt alkotta a szeretett puszta kedvéért. Én úgy képzelem, hogy ugyanazon perc ihlete termette meg őket. Persze ez régen lehetett, tán még a bronzkorszak előtt is néhány százezer évvel. Akkoriban, mikor a teremtő Isten elparancsolta innen a vizeket, és szárazföldet állított a helyükbe. Maga elé tétette az angyalokkal a világ nagy mappáját, és két ujja közül egy csipet homokot szórt arra a foltocskára, ahonnan legtökéletesebben eltakarodtak a vizek. Olyan tökéletesen, hogy még csak harmat képében sem jártak vissza többé.

– Legyen ezen a helyen tovább is tenger, de most már ne vízből, hanem homokból. Legyen annak folyása és örvénye, hullámzása és feneketlensége, és nőjön abból ki olyan ember, akinek egy-egy csöpp verejtékkel kelljen megkötni minden szem homokot.

És azóta jöttek-mentek a népek, de ezt a helyet mind Átokházának hívta a maga nyelvén. És mindig olyan Mihályok éltek rajta és temetkeztek bele, akik verejtékkel ragasztották össze a homokszemeket, és miután elverejtékezték életüket a homokban, csontjaiknak is benne vetettek ágyat. Mert az örökkévaló álom is csak itt esik jól ezeknek a Mihályoknak, akik szürkék és mégis aranycsillámosak, puhák és mégis sziklánál keményebbek, minden lábtól taposottak és mégis elpusztíthatatlanok. Olyanok ők, mint a homok, amiről a tudatlan városi ember azt szokta mondani, hogy ej, de borzasztó nagy homok van itt. Ami olyan tökéletlen beszéd, hogy a Mihályok mindig megmosolyogják, és fölokosítják a gyönge felfogású városit, mondván:

– Nem nagy ez, uram, inkább igen apró, hanem sok.

Hát ennek a sok homoknak egyik szeme ez a bizonyos Mihály. Azonos azzal a másik Mihállyal, akinek italmérési engedélyt jártam ki a tavaszon, egy szóval se mondom, hogy önzetlenségi alapon. Nem vagyok én politikus, ennélfogva engem nem kötelez az önzetlenség. Üzleti szerződést kötöttünk Mihállyal, mint azon ősöknek a tulajdonosával, akik az ő udvara földjében tartózkodnak már vagy négyezer esztendeje. Mihály kötelezte magát, hogy megadja nekem az engedelmet ezen néhai Mihályok kiásatására, ha én megszerzem neki a magyar állam engedelmét arra, hogy ő mint bormérő szolgálhassa a hon üdvét és a dűlőúton járó többi Mihályok testi szenvedelmét.

Megírtam én azt akkor, és akkor szerepelt Mihály először úri társaságban. Szerencse, hogy Mihály nem tudott róla, hogy milyen nagy urakkal cseresznyéztettem egy tálból, mert ha tudta volna, még megakadt volna a torkán a cseresznyemag, olyan szégyenlős ember ez a Mihály. S mivel a nagy urakban, ha jól keressük, néha több az emberség, mint a kis urakban, Mihály megkapta a jusst az italméréshez, és én is megkaptam az ősökhöz.

Személyesen vittem ki a nagy hírt, ami sokkal boldogabbá tette Mihályt, mintha himmi-hummi grófi hivatalt vagy hercegi rangot kapott volna. Lelki szemei előtt rögtön megjelent az új hivatás esztendővégi zárószámadása és mérlege. Látta Misikén az új csizmácskát, Rozikán a meleg kendőt, Rózán az ördögbőrszoknyát, és hallotta vígan kornyikálni a két hízót a hozzájuk méltó ólban, amelynek még hídlása is lesz, ha az a nagyon jó Isten is úgy akarja.

– Hát egy kis áldomást, igazgató úr – sütött ki Mihály szeméből a hála, és Róza munkába vette a kötője sarkával a radnai poharat, amely mint a régi világból való búcsúfia foglalja el a díszhelyet a sublót közepén.

Régebbi tapasztalatból ismertem már a Mihály borát, amely a háromemberes márkájú italok közé tartozik. Tudniillik két embernek fogni kell a harmadikat, az ivót, hogy el ne szaladjon.

– Nem úgy lesz az, Mihály – hárítottam el magamtól a tisztességet. – Majd ha egyszer erre járnak azok a nagy urak, akik jót tettek magukkal, azokat becsülje meg a borával. Nekem nincs ebben a dologban semmi érdemem. Hanem inkább arról beszéljünk most már, kezdhetjük-e holnap az ásatást.

– Hát hogyne – tüsténkedett Mihály. Sőt ő maga is beáll a napszámosok közé, ha rossz néven nem veszem. Napszámot se kér, ingyen ajánlja magát, kocsiját is, lovát is. Mert ha már fölássuk az udvart, lehordana a partosából a laposba, javítani a földet.

– Nem úgy lesz az, Mihály – háláltam vissza a jó szándékot. – Nem fogadhatom el az ingyenmunkát. Mi itt a folyó napszám?

– Kettőnyolcvan, ugyan most van, aki hármat is megad.

– Nono, munkája válogatja. Amit én kívánok, abba nem törik csontja senkinek. Fogadjon nekem holnap reggelre hat embert kettőnyolcvanával. Maga beáll hetediknek. Nyolcadik lesz az iga, az is egy napszámot számít. Jó lesz-e így, Mihály?

Szó sincs róla, hogy ne lett volna jó. Ez is több egy deszkával a malacok számára emelendő ólban. Ha az ilyen úrféle bolond, akkor nagyon bolond, de hát ilyennek is csak lenni kell.

A Mihály meglepetését harmadnapon követte az enyém. Nyavalyogtam aznap, nem mehettem ki az ősökhöz, átadtam az impériumot Kotormány Jánosnak, mint személyem körüli miniszternek. Meg a napszámokat is őrá bíztam, mert éppen szombat volt.

Megjön este a miniszterem, lerakja a paplanomra a bronz encsembencsemeket, leteszi az éjjeliszekrényre a napszámbankókat.

– Nem tudtam kiegyenlíteni a napszámbéli mikéntet – lógatta a fejét.

János rendes körülmények közt nem szokott a diplomaták nyelvén beszélni. Ha már ő arra vetemedik, akkor beütött az ördög a határba.

– No, mi a baj ?

– Mihállyal van a baj. Azt mondja neki négy napszám jár.

– Megkeveredett az az ember?

– Nem ő, hanem a szüle.

– A szüle? Hát az kicsoda?

– Az anyósa a Mihálynak. Az adta a motoszt a fejibe. Úgy számít a paraszt, hogy ő egy napszám, a kocsija a második, a két ló pedig a harmadik és negyedik.

– Két ló? Hiszen csak egy lova van a Mihálynak.

– Igen, de erre az alkalomra szerzett valahol még egy rossz lovat.

– Szóval Mihály nem vette fel a napszámot?

– Nem. Azt mondja, ha nem kapja meg, amit követel, jelentést tesz a panaszbíróságnak.

– No, majd én is ott leszek. De hát a többi napszámos? Azok is külön fölszámítják az ásót meg a lapátot?

– Nem, dehogy, csakhogy ki komája, ki sógora, ki kereszttestvére Mihálynak, és tartják vele az egyensúlyt a szolidaritásban.

Ebből a szép beszédből láttam, hogy János nagyon föl lehet háborodva, ha így elvesztette az egyensúlyt. Én is fölháborodtam, de az nekem jót szokott tenni. Most már tudtam, hogy azért van lázam, mert haragszom. Hétfőn reggel már én osztogattam a parancsot a Mihályék udvarán. Ment minden, mint a karikacsapás, egész héten keresztül. Az affér szóba se került szombat estig. Akkorra megvallattuk az egész udvart, az ősök ideadták, amijök volt, becsomagoltunk mindent, föl is rakattam a kocsira mindent, mert ami biztos, az biztos. Magam is beültem a sofőr mellé – s most hadd jöjjön a vihar.

Elővettem a napszámos-listát, és szólítottam Mihályt.

– Magának ennyi, meg ennyi nap után ez jár – guberáltam ki a pénzét –, tegye el, csináltassa meg belőle a tetőt, mert láttam tegnap, hogy beázott a padlás, és az éjszaka is vizes szalmán kellett feküdni Rozikának. Aztán majd mehet pörösködni, Mihály, örülök is neki, az életben még sohasem volt pöröm, legalább majd ezt is megpróbálom.

– Neköm se volt, tekintetös úr – mondta Mihály csöndesen.

– No most, hallom, majd lesz. Hány tanút állítsak rá, Mihály, mi volt az egyezségünk?

– Egyet se, tekintetös úr. Mert nézze...

Nem mondhatom meg, mit akart velem nézetni Mihály, mert a csipkebokrok közül közénk littyent a szüle. Tudtam, hogy nem lehet más a kis öreg, olyan volt, mintha régi fametszetek máglyáiról szabadult volna el.

– Majd én mondom el, hallja – lökte odább az embert, s aszott kis kezével elkezdett hadonászni. – Én okosítottam föl ezt az illetőt, hogy mán csak mégse adhassuk egészen ingyönbe ezt a tömérdök kincsöket...

Félreszegte a nyakát, mint a káráló öreg bóbás tyúk, mikor fölnéz az emberre; nem lehetett rá haragudni.

– Kicsoda maga, szüle? – mosolyogtam rá.

– Az anyósa vagyok ennek az illetőnek – rántotta szorosabbra a kendőt az álla alatt, ahogy a kintvaló illemkódex rendeli bemutatkozáskor.

– Hát aztán ismerte-e maga Kálmán királyt?

Egy kicsit eltűnődött, aztán megrázta a fejét.

– Nem vélök rá, hogy járt volna erre.

– Nem, én se hiszem – ráztam meg én is a fejem. – Tudja, ez volt az a király, aki törvénybe adta, hogy boszorkányok nincsenek.

A komák, sógorok, keresztfiak vállán összekoccant az ásó a lapáttal. A népek nevettek. Akármilyen nehezemre esett, elő kellett vennem a hivatalos hangot.

– No, odébb innen, szüle. Kend majd csak akkor beszéljen, ha kendet veszik föl a napszámba. Én nem kendet kérdezem, hanem ezt az illetőt: mondja meg, Mihály, hitire, nem az volt az egyességünk, hogy egy napszám jár magának, egy meg az iga után.

– Szórul szóra, tekintetös úr. Kész vagyok a törvény előtt is tanúsítani.

– Mit? – vágtam az arcába a hangomat. – Azt, hogy maga ilyen semmi ember? Nem szégyenli magát, Mihály?

Lekussadt a feje. Alig értettem a szavát.

– Holtig szégyönlöm, tekintetös úr.

Meg kellett simogatni a megtért bárányt. Eléje tartottam a szivartárcám.

– No, gyújtsunk rá, Mihály, aztán felejtsük el. Csak azt ne felejtse el, hogy nem szabad ilyen kapzsinak lenni. Maga most azt gondolta, hogy nini, ez olyan úrféle, aki nagyon engedi magát nyírni, hát akkor ezt meg is lehet nyúzni. Látja, Mihály, maga most rosszabb volt az uraknál. Megmondom magának, ahogy van: nagyon rosszul esett. Igaz embernek gondoltam magát, s nem sajnálnék úgy száz pengőt, mint azt, hogy megcsalódtam magában.

A naptól kicserzett arcok nemigen tudnak elsápadni. Most még a szájaszéle is elfehéredett Mihálynak.

– Nem jól gondolja, tekintetös uram. Möghiggye, nem a pézért töttem.

– Nem, ugye?

– Nem. Egy óráig való életömre mondom itt mindönki előtt. Űk is tanúsíthatják, hogy csak a békességért töttem. Hogy a szüle csúfot ne tögyön belűlem.

Persze, az anyós, az „allmächtiges Weib”. Kerestem a szülét a szememmel, de már akkor nem volt ott. Alighanem ő ült fekete varjú képében a kútágas hegyibe. Így aztán csak tiszteletemet küldtem neki, miután az embereimnek kézhez adtam a porciójukat. Napszámból, cigarettából, emberségből. Kézfogásnál Mihály alig mert az ujjaimhoz érni. Lettyedt tenyerű urak módjára kezelt velem.

– Nincs harag, ugye? – pislogott ki a kalap alól.

– Erő, egészség! – intettem vissza a férfiúnak, aki mindent a békességért tett. Mintha nem is célszerű szegény ember volna Átokházán, hanem valami nagymájú hogyishívjákcsak Genfben.

Telt-múlt az idő, és Mihálynak színét se láttam hónapokig. Ugyan hónapok múlva se az övét láttam, hanem a Rózáét. Arra is alig ismertem rá, mikor bekeszegelt hozzám. Szent Isten, de megöregedett ez a menyecske, mióta nem láttam, mi érhette ezeket? – ezt gondoltam, de csak azt kérdeztem, mi jót hozott?

– Ezzel kedvesködnék a tekintetös úrnak, ha mög nem veti – tett elém egy kis füles kosarat. – Sült tök, ha mög nem veti.

– Jaj, dehogy – méltánylom a harminc kilométerről hozott figyelmet –, az éjszaka is ezzel álmodtam. Hanem mondja már, mi bajuk maguknak?

– Azt csak a szentségös Úristen tudja – sóhajtott keserveset, s mintha egy csöpp szemrehányással nézett volna rám. – Ugyan löhet, hogy maga is tudhassa. Az állami polgársággal van a baj, tudja.

Nem tudom én, honnan az ördögből tudnám. Bele is került vagy félórába, míg kihalászgattam a szavak árjából a tények morzsáit. Valami hivatalos írást kapott Mihály, pecsétes papírt, és abban az van, hogy igazolni kell az állami polgárságot.

– No, az még nem ördögi mesterség – nyugtattam meg az asszonyt.

– De van abba más is, az Isten lögyön irgalmas nekünk!

De ezt már olyan szívbéli kétségbeeséssel mondta Rozál, hogy meg kellett a vállát veregetnem.

– Ejnye, ejnye, hogy hagyhatja így el magát ilyen nagydarab asszony? No, mi van még abban az írásban?

– Hiszön az a borzasztó, hogy azt az égvilágért mög nem mondja Mihály. Csak öszi, marja magát, mintha az esze elmönt volna. Különösen, hogy így az ammenre értünk.

– Hogyhogy az ammenre?

– Hát mán péntökhöz két hétre letelik a hat hét. Addig köll öleget tönni az írásnak.

– Ügyvédnél jártak már vele?

– Nem – ingatta Róza a fejit –, még a régebbi szűvesködésért sincs kifizetve a prókátor. Mög aztat mondja Mihály, hogy szégyönletiben se mutatná mög senkinek azt az írást.

– Hm, hátha nekem megmutatná? Mit gondol, Róza? Ha kimennék magukhoz vasárnap? Róza megpirult egy kicsit.

– Nem köll kifárasztani magát a tekintetes úrnak. Inkább Mihály helyibe gyünne, ha mögkapja rá az engedélt.

– Engedélyt? Kitül?

– Hát a tekintetes úrtul. Ha nem tetszik mán rá bosszúsnak lönni. Akkor majd betisztölög, úgy löhet, még máma.

– Hát idebent van Mihály is?

– Nem, még nincs idebent, csak odakint van a folyosón. Nézögeti a Kossuthot mög a többi királyokat.

– Ejnye, ejnye, de tökéletlen emberek maguk. No hívja hamar az urát.

Mihálynak nem volt elég a hívás, egy kicsit húzni is kellett. De csak a küszöbömig. Ott kihúzta magát, és hátraszegett hüvelykujjával utasítást adott Rózának. Kifelé! Emberek dolga lesz itten, nem kell ide fehérnép.

Aztán megállt előttem, ijedten is, dacosan is, s köszönés nélkül átnyújtotta a pecsétes írást.

– Itt van, nézze mög, ezt tötték velem. Hát ezt érdemöltem én a magyar állomtul?

Volt abban valami vad, keserű félelem, ahogy ezt a szót kimondta. Mostanában sokszor hallom én ezt gerendás szobákban és jegenyék alatt. Valahol a Volgán túl, az őshazánk körül van valami ördögimádó szekta, az mondhatja ki ezen a hangon a sorsát igazgató misztikus hatalom nevét.

De hát én nem vagyok magyar állam, és nem tettem Mihállyal semmi rosszat. Teljes léleknyugalommal néztem meg az írást. Sablonos hivatali nyomtatvány volt, amellyel Mihály fölszólíttatik, hogy magyar állampolgárságát hat hét alatt igazolja, különben folyamatba tétetik az eljárás a föltételesen megadott italmérési engedély megvonása iránt.

– Kis mise, nagy mise, nincs itt baj semmi se, Mihály – adtam vissza az írást, és vettem elő a szivarosládát. – Azt csak be tudjuk bizonyítani, hogy maga magyar állampolgár. Tudja, a törvényt tisztelni kell.

Furcsállom ugyan a törvénytől, hogy ennek a Mihálynak, aki együtt teremtődött a magyar homokkal, bizonyítani kell, hogy ő nem patagóniai vagy libériai állampolgár, hanem valódilagos magyar állampolgár. Az is furcsa, hogy mikor a Doberdóra elvitték, akkor nem kérték tőle az állampolgársági bizonyítványt, aminthogy az adóhivatalban se mondják neki, hogy eridj a pokolba jó ember, az adóddal együtt, azt majd csak akkor fogadjuk el tőled, ha a belügyminiszter úr írást ád róla, hogy ő ismer téged, mint magyar állampolgárt. Azonban minek mondanék ilyeneket Mihálynak, mikor nekem az a honpolgári kötelességem, hogy őt a törvény tiszteletére lelkesítsem?

– Úgy? – tolta el Mihály a könyökével a mákonyos dobozt. – Hát én tisztöljem azt a törvényt, amelyik engöm folyamatba akar mártani, mikor én semmit se vétöttem?

– Mit akarnak magával? – bámultam rá.

Most aztán kitört Átokháza fiából a vulkán. Ráütött a hivatalos papírt szorító öklével az asztalra.

– Hát benne van az írásban, láthassa! Hogy engöm hat hét múlva folyamatba tösznek! Engömet, aki a légynek se vétöttem soha! Forduljon el a csillagos ég a halála óráján is attul, aki ilyesmikkel töszi csúffá a szögény embört! Inkább fogom az asszonyt mög a két gyerököt, oszt magam jószántábul nekimögyök velük a Tiszának, de azt nem engedöm senki istenfiának, hogy engöm folyamatba mártogasson! Érti-e, mögmondom magának szömibe!

Nem volt énnekem egy csöpp nevethetnékem se, míg hányta Mihály a füstöt meg a szikrát. Arra a gyötrelemre gondoltam, amely négy hétig marta ezt az együgyű embert. Az éjszakákra, amelyeken álmában vízbe mártogatták a csendőrök, és mikor fölébredt, olyan vizesen, hogy nem volt a testén tenyérnyi száraz, nem tudott többet elaludni az éber rettegéstől. Ó, tudom én azt még gyerekkoromból, hazulról, hogy elállt a házunk szívverése hetekre, ha a bakter pecsétes írást adott be az ablakon. Pedig az csak adócédula volt, nem folyamatba mártogatás.

Megvártam, míg kiadja a mérgit, akkor vettem ki a végzést a keziből.

– Hallgasson ide, ember, majd én olvasom el. Érti már? Nem arról van itt szó, hogy maga tétetik folyamatba, hanem az eljárás. Az se folyamba, hanem folyamatba.

– Hát igön. Maguk úgy mondják, hogy folyam vagy folyamat. Mink mög csak úgy mondjuk, hogy a víz. Ha folyamvíz, akkor Tisza.

– Az – mondom –, de az se bizonyos. Látja, a maguk pulija is Tisza, mégse folyamvíz.

– No, az nem – mosolyodott el. – Nem is jó volna, ha az volna, mert éppen most fiadzott ötöt.

Most már lehetett vele okosan beszélni, mert mosolygott.

– Látja, Mihály, az ennek az írásnak az értelme, hogyha maga hat hét alatt be nem bizonyítja az állampolgárságát, akkor visszaveszik az engedélyt.

– Az van benne? – ámult el Mihály. – Így mög löhet érteni, de hát akkor mért nem így írják?

Vállat vontam. Én se tudhatok mindent. Bölcs emberek csinálják a törvényeket. Hátha azok azt tartják, hogy baj lenne abból, ha Átokházán is megértenék a törvényt.

Most már rágyújtott Mihály, és mire elment, egészen összetestvéresedtünk. Kézfogáskor azt mondja:

– Hanem azért, tudja, nem lött volna kár legalább a szülét mögmártani vagy háromszor a folyamatba, ott, ahol a legmélyebb.

De ezt már csak súgva mondta, mosolygó bajusza alól. Mert Róza, akit nem tudott megnyugtatni Kossuth meg a többi király, éppen ránk nyitotta az ajtót.

Aranyfibula
vagy
a világ így megyen

Ezerötszáz évig feküdt a földben az aranyfibula, de mikor előbújt belőle, nem vette észre, hogy a világot valami különösebb változás érte volna, mióta ő leköltözött a partoldalba. Bőgött a tehén, egy mérges kakas megkergette a sovány birkát, s egy kíváncsi disznó szaglászta az aranyfibulát, ahogy a hangjából kiérzett, határozott jóindulattal.

– Röff, röff – taszította meg az orrával –, éppen téged kerestelek, giliszták császára.

A disznóorr drótkarikája megcsikordult az ékszer kőbetétjén. A megkarikázott orrhoz tartozó sertésállat bosszúsan kapta föl a fejét.

– Röff, röff – lökte odább a fibulát, s a hangban most már leplezetlen megvetés nyilvánult.

A disznó a művelt emberi társadalomban is megmaradt őszinte lénynek, s nem szimulál érdeklődést a régészet iránt. Ha akarná, joggal mondhatná el, hogy a régészet föllendítése körül nagyobb érdeme van neki, mint a világ hatalmasainak, de senki se hallott még tőle ilyen kijelentést. Lehet hogy ez azért van, mert a disznó ismer szégyent, de az is lehet, hogy a disznó korlátoltsága nem ismer határokat.

Elég az hozzá, hogy a szenvedelmes turkálót az a csalódottság fogta el, amelynek keserűsége nem ismeretlen azoknál, akik tudományos kutatásokkal foglalkoznak. Gilisztát keresni és aranyfibulát találni semmivel se kellemesebb dolog, mint aranyért turkálni és gilisztát lelni.

– Röfff, röfff, röfff – mondta harmadszor is a disznó, és a hang tónusában most már volt valami a szívből jött káromkodásból. További fejleményeknek, amelyek megpecsételték volna a fibula sorsát, a gondviselés vetett véget, amely ha egyáltalán megérkezik, mindig a végszóra érkezik, bizonyosan azért, mert ha korábban érkezne, akkor senki se venné észre.

– Kani, te, fene az orrodba, mán mögint kitúrod a káposztát – kurjantott a gondviselés, és egy ecetfasuttyogóval le is csapott az illetékes fül tövére.

– Rö-őf, rö-őf, rö-őf – mérte föl az utat a tudományos művelkedésben megzavart kutató, nyomon követve a gondviselést képviselő Andris gyerektől, aki disznókergetés közben rálépett a fibulára, úgyhogy annak leroppant a tűje.

Ilyesmi sebesülés aktív brosstűnél százszázalékos rokkantságot jelent, az olyan agg harcosnak azonban, aki az ántivilágból maradt meg mutatóba, még jól is áll. A mérges kakas például egyáltalán nem vette figyelembe ezt a sérülést, amikor megállt a homokban nyugodtan fekvő fibula előtt, és szemügyre vette jobb válláról bal vállára és bal válláról jobb vállára fordított nyakkal. Ő csak a piros, zöld és kék gömbölyűségeket látta benne mint újfajta kukoricaszemeket. Pislogott egy darabig, mint aki előtt új elmélet alakul ki, aztán megrázta a taraját, és a gyakorlati kísérletezés mezejére lépett.

– Csipp, csipp – kapott egy piros kukoricaszemhez, de keménynek és mozdíthatatlannak találta. A zöld se akarta a jót követni, a kék se. A rubinok, türkizek és zafírok állták a helyüket az aranyrekesztékekben. A kakas tovább csípkedte őket, azzal az ostoba csökönyösséggel, amire csak kakas képes. Nem ért semmit, de azért utoljára mégiscsak diadalt kukorított. A tyúkokban nem szabad megingatni az illúziót.

Mire a tyúkocskák előgurultak, akkorára a kakas már fölszállt a kocsirúd végére, rúdvégéről a köcsögtartóra, s onnan biztatta házanépét, hogy lássanak hozzá, amit meghagyott nekik. A tapasztalt tyúkok azonban mindjárt szétszéledtek, mihelyst egyet koppant a csőrük a cifra kukoricán. Csak egy jérce szentelt neki nagyobb figyelmet, az is azért, mert kellette magát a kakas előtt. Addig ürgette-forgatta, míg élére állította a fibulát. A napsugarak úgy vágódtak bele, hogy a disznókergetésből visszafordult Andrisnak a szemét majd kiverte a nagy fényesség.

– Hű, de szép metália – vette a tenyerére a gyerek –, ugyan ki veszítött el tégödet, te?

A fibula nem tudja megmondani, hogy őt egy gót királykisasszony viselte a vállán, és ha tudta volna is, Andris azért nem lett volna okosabb, mert sose hallotta még hírét a gót királyoknak, se ő, se senki ebben a tartományban. Királyfélék se szoktak itten lófringolni, egyszer járt erre a Rudol a följebbvaló esztendőkben, de az se az volt.

– Valami tiszti encsömbencsöm löhetött – mondta a delezéskor a gyereknek az apja. – Negyvennyócban vertek ezön a tájon agyon a népek egy tüszturat.

– Csak nem aranybul van tán? – nézegette az asszony is a cifrasági találmányt.

– Eszöd levele – nevetett az ember. – Hiszön látod, milyen sárga. Réz mög üveg.

De azért kipróbálta a szélit a bicska élével. Faragni lehetett, mint az ólmot. El is farigcsálta volna játékból, ha a gyerek utána nem kap.

– Adja neköm, édösapám, én tanáltam.

– Megállj, jó lössz ez óranehezéknek – mondta az ember, de olyan rettentő könyörgősen nézett rá a gyerek, hogy mégiscsak odadobta neki a bolondságot – Ne no, de hát mit tudsz vele csinálni?

Egyebet nem tudott vele csinálni, mint hogy napnak vagy lámpafénynek tartotta, s elnézegette, ahogy szórta a szivárványos szikrát. Hordta az ingderékban, a lajbizsebben, utoljára meg azt találta ki, hogy a kalapja pántlikájába tűzte, mint az útkaparók a réznumerust. Nevetett is rajta az egész dűlő, nem is hívták már másképp, csak Aranyos Andrisnak.

– Bolondot csinálsz magadbul, te gyerök – pirongatta az öreganyja, a szüle, aki öregasszony szokás szerint, mindenkinek az örömét irigyelte. Nem is nyugodott addig, míg le nem kapta a kalapról a medáliát, s bele nem hajította a kútba. A víz fenekén aztán, a kantacserepek, törött kaszakövek, tolluktört, rozsdás kulcsok és néhai macskák közt egészen otthon érezhette magát a gót királyok klenódiuma. Azoknak ugyan mesélhette, hogy ő milyen nagy nemből származik. A kút fenekén olyan egyenlőség van, hogy annál tökéletesebbet a nagyvilágon se lehet kívánni.

A demokrácia azonban itt se örökös. Mikor a vödör már több iszappal szivárog tele, mint vízzel, akkor a gazda szól a kúttisztítónak, bizonyos nevezetű Mityók szomszédnak, és az leszáll a mélységbe rendet csinálni. Ugyanazt cselekszi, amit a nagy vizeken a kotrógépek, csakhogy ő több ésszel él, mint azok. A törött vaslábat fölküldi ugyan jogos tulajdonosának, de már a rozsdás ollót nem adja át a nyilvánosságnak, mert abból ügyes ember nagyon alkalmas kukoricamorzsoló vasat szerkeszthet a kisszék végébe, Mityók pedig az az ember, akiről azt szokás mondani, hogy érti magát, amit, magunk közt beismerhetjük, valóban nem minden emberről lehet elmondani. Amikor az aranyfibulát kitapogatja először a lábafejével, aztán megemeli a tenyerével, mindjárt tisztában van vele, hogy ez megérdemli a hazavitelt. Nem is hajaz ugyan hozzá, mi lehet, a csillogása is gyenge a kútfenék homályában, de azért mindjárt eldugta az inge derekába. Ha már megvan, majd csak akad valami rendeltetése is. S ha nem, az se baj, legalább lesz valami a háznál, amiről nem tudják, mirevaló.

S az aranyfibula csakugyan sokáig hányódik Mityókéknál, hol a kemencenyakon, hol az asztalfiában, míg végre Mityók rájön, hogy azt az Isten is dísznek szánta az ő tarisznyája szíjára. Lám, van is rajta két lyuk, amivel rá lehet erősíteni, s Mityók magatelten mosolyog, amikor így fölcifrítja a szegény embernek való bőröndöt. Előre örül neki, hogy csodálkozik majd az asszony, és hogy adják meg az elismerést a cimborák, mondván, hogy fene az eszébe ennek a Mityóknak, mindig vannak neki ilyen kitalálásai.

És valóban nincs is semmi hiba, az emberek megint beismerik, hogy Mityóknak jól vált az esze, és az aranyfibula is egészen jól érzi magát a szegény ember tarisznyáján. Az arany csak villogni akar, és mindegy neki, hol villog, csak sokan lássák – az aranynak ilyen a természete. És úgy lehet, hogy mikor királyokat szolgált az aranyfibula, akkor nem is villogott olyan tömérdek népek közt, mint most, mert mi volt a gót királyok udvara egy mostani hetipiachoz képest? Igaz, hogy az emberek nem állnak meg a csodára, amely egy parasztember tarisznyáján tündöklik feléjük, de ebben csak az emberek a hibásak, akik sose ott keresik a csodát, ahol van. Mityók különben nem is igényli a közbámulatot, sőt szinte megalszik benne a vér a nagy ijedségtől, mikor elhalad a boltok előtt, és rászól egy úriember:

– Hé, földi, jöjjön csak be egy szóra, hadd nézzem, miféle csat van a maga tarisznyáján?

Mityóknak most egyáltalán nem vált az esze, mert ha váltana, akkor elszaladna tarisznyástól. Így azonban engedi magát behúzatni a boltba, tűri, hogy a tarisznyát leszedjék a válláról, és egy szót se mer szólni, mikor az úriember lefeszegeti a szíjról a csatot.

– Nézze, atyámfia – mondja nagyon barátságosan az úriember –, hagyja itt nálam ezt az izét, aztán majd nézzen be érte mához egy hétre, addig adok róla írást, jó?

– Adhat, ha akar – mondja Mityók kelletlenül, mert a barátságos hangra ugyan fölenged a dermedtsége, de eszébe jut az is, hogy az írások bajt szoktak csinálni. De hát nem tett ő semmi rosszat – nyugtatja magát, és míg az írás készül, körülnéz a boltban, s észreveszi, hogy olyan bolt az, ahol az aranyat adják, veszik. Nem járt ő soha ilyen helyen, s nem is jön ide többet, az Isten süllyessze el, csak még egyszer kiszabadulhasson innen.

– No itt az írás, jó ember, mához egy hétre jöjjön vissza, ne féljen, nem bánja meg, énbennem megbízhat.

Mityóknak éppen csak ez a bátorítás kellett, hogy egészen megkeveredjen. Mért mondhatta neki az az úriember, hogy ne féljen? Valami gyanúba fogták? Hiszen nem mondja, van úgy, hogy a város füvére ereszti legelni a tehenet, de csak olyankor, mikor az Úristennél egyéb nem látja, s azt is minden esztendőben meggyónja a tisztelendő úrnak. Meg ehhez mi köze volna az aranyművesnek? A csat körül lehet valami hiba. De abban nem ő a hibás. Ő be tudja bizonyítani, kinek a kútjában találta. Be? Hiszen nem szólt róla senkinek. De meghitel rá, az asszonnyal együtt.

Úgy ért haza Mityók, mint akit a rossz lelkek kergetnek, s egy álló hétig minden éjszaka olyan nyögéssel volt álmában, hogy az asszonynak kellett fölrángatni.

– Mögint azzal álmodott kend?

– Azzal, verje mög az Isten, aki kitalálta – törülgette a homlokát Mityók, s ki nem mondta volna annak az átkozott csatnak a nevét.

Az aranyfibula pedig azalatt megkezdte városi pályafutását. Az ékszeres az a fajta ember volt, aki szeretett vasárnap délelőttönként elidőzni a múzeumi üvegszekrények előtt, elmélázni az ősök hagyatékán, és fölépítgetni lelkében az elomlott időket, mikor nagyobb volt a forgalom és kevesebb az adó. Megméricskélte a tarisznyacsatot, tanácsot kért a kollégáitól, s utoljára mégiscsak magára hallgatott, bevitte az aranyfibulát a múzeumba.

– Igazgató úr, tetszik tudni, micsoda ez?

Az igazgató úr egy kicsit megszédült, a szivarját is az égő végivel dugta vissza a szájába, de ettől észre is tért. Megmondta, hogy ez meroving-fibula, ebbül meg ebbül az időből, csak éppen azt nem tudta megmondani, mennyit ér.

– Azt majd én mondom meg – vette elő a boltos a jegyzőkönyvét. – Az aranyértéke ennyi meg ennyi. A kövek is érnek valamit. A régiségi becséhez én nem értek. Az anyagi értéke kilencszáz pengő körül van. De a paraszt, akitől elvettem, be fogja érni kétszázötven pengővel. Meg is veszem annyiért, ha igazgató úr ád nekem érte ötszázat.

Az igazgató úron meglátszott, hogy szeretne a nyakába borulni a derék embernek. Éppen csak az tartotta tőle vissza, hogy arra azt a választ kaphatta volna, „hoci, nesze”. De hát honnan teremtsen ő elő ötszáz pengőt a magyar glóbuszon?

– Kedves barátom, itt kultúrfölény van, de pénz nincs. Azt nekem előbb össze kell szedni. De összeszedem, ha térdig kopik is érte a lábam. Adjon háromnapi haladékot, de addig is hagyja itt a fibulát.

Három nap alatt együtt volt a pénz, még egy kis föle is került. Borzasztó ravasz emberek a múzeumigazgatók, mikor múzeumi üzletről van szó. Előguberálta az utolsó ötvenpengősét, és fölment vele a gazdájához, a Városhoz.

– Kedves gazdám, nézd meg ezt a kincset, ez valamikor Attilának a bíborpalástját fűzte össze. Lehet, hogy éppen akkor, mikor az esküvőjét tartotta Ildikóval. Ez úgy megér nyolcezer pengőt, mint nyolc fillért. Én azonban meg tudom szerezni ezerért. Ha te adsz ötszázat, a másik ötszázat összekoldulom a hun utódoktól. Tulajdonképpen már el is van jegyezve az egész, most inkasszálják a szolgák, nézd, ötven pengőt már össze is szedtem.

– Hát te ilyen üzletember vagy? – mosolyodott el a Város, részben az igazgató úrra, részben az Attila sicherheits-tűjére. – Persze hogy ezt nem szalajthatjuk el. Hát majd kapirgálunk egy kicsit a láda fenekén.

Az igazgató úr ezután nyakába vette a várost, most már kis betűvel, és mindenkinek elpanaszolta, milyen bajban van. Ötszáz pengőt ugyan adott a Város, de hát az nem elég. Itt muszáj lesz kinyitni a bugyellárisát mindenkinek, aki el nem fajzott Attilától.

Isten ostorának még ma is nagy a tekintélye. Három nap alatt befolyt az ötszáz pengő sarc a Nagy tiszteletére. Akkor a Város is hozzátette a maga ötszáz pengőjét.

– Kész az üzlet – telefonált az igazgató úr az aranyművesnek. – Most már a fibula párját is meg lehet találni.

– Hiszen majd szót értek a paraszttal, csak bejöjjön – ígérte a boltos.

S Mityók, ha némi kétségek között is, mégiscsak megjelent időre. Bátorítónak maga mellé vette az asszonyt is.

– Itt mögvársz – mondta neki a sarkon. – Látod, az az a bolt. Ha egy óra hosszáig ki nem eresztenének belűle, akkor a te dolgod, hogy szabadítasz ki.

De nem telt bele félóra se, mikor már Mityók igen széles kedvben mártogatta a kalácscipó fehér belét a piros paprikáslébe, az asszonynak pedig serrel kedveskedett. AZ ékszerész pedig ugyanakkor átadta a nyugtát az igazgató úrnak az ötszáz pengő ellenében.

– Nagyon köszönöm a múzeumhoz való jóságát – szorongatta a kezét az igazgató úr. – Hát most már, ugye, rendben vagyunk?

– Nem – mondta egy kicsit restelkedve az aranyműves –, még nem vagyunk rendben. Valami alázatos kérésem volna.

– Tessék – döbbent meg a múzeumos ember, és rátenyerelt a fibulára. – De azt előre megmondom, hogy nekem a többi pénz tartaléknak kell...

– Ó, nem arról van szó – köhécselt a boltos. – Csak írást szeretnék kapni arról, hogy ezer pengőért adtam el a fibulát.

– Nem értem.

– Kérem... tetszik tudni, a mai világban milyenek az emberek... Engem a kollégáim leszamaraztak, hogy mit szaladozok én a múzeumba, ahelyett hogy beolvasztanám azt a finom színaranyat, amilyen már nem is terem mostanában... Tetszik tudni, nem szereti az ember, ha kinevetik. Ezért kellene az írás, könyörgöm.

– Így már igen – derült fel az igazgató úr, és átadta az írást, amivel a derék ember igazolhatta, hogy de bizony érdemes a múzeummal üzletet kötni.

– Most már igazán rendben vagyunk – fogta a kalapját az ékszerész.

De most meg az igazgató úrnak támadt kétsége, hogy csakugyan rendben van-e minden.

– Kérem, ne haragudjon meg a kérdésért, de csakugyan kifizette ön a kétszázötven pengőt annak a tanyai embernek? Tudja, engem bánt egy kicsit a lelkiismeret, és ha nem volna így kisemmizve a múzeum, a magam pénztárából dupláznám meg annak a szegény embernek a járandóságát. Azért kérdezem meg, hogy csakugyan megkapta-e legalább azt, amit ön?

A kereskedő elővette az irattáskáját, és mosolyogva kiszedte belőle az üzleti könyvét.

– Tessék. Számítottam rá, hogy igazgató úr ezt meg fogja kérdezni tőlem. Itt van beírva, kérem. S tessék elhinni, hogy nagyon jól járt velünk ez a Mityók. Hiszen még sokallta is, amit kapott. Írást kért tőlem, hogy tíz pengőt fizettem neki a tarisznyacsatjáért.

– Írást? De hát mit akart azzal?

– Istenem, hát ő is ésszel élő ember. Kétszáznegyven pengőt eltitkolt az asszony elől.

A kereskedő elment, mosolyogva, és mosolygott az igazgató úr is.

– A londoni börze – gondolta magában.

Az aranyfibula is mosolyog az üvegszekrényben. Azt mosolyogja, hogy nincs szebb az igazmondásnál.

Illés megtette a törvényt

Illés – a Vecsernyés nemzetségből – jó ötvenes ember, nemzetfönntartó elem, ennélfogva alul-fölül rongyos, ami azért célszerű viselet, mert a sok lyukon nemcsak bemehet a szél, hanem ki is jöhet, és így mindig frissen tartja az embert.

A mostani magyar viseletnek ezt az érdemét a többi rongyosok magyarázták el nekem, akikkel az Illés szomszédja földjéből ősöket szabadíttattam ki. Nevetgéltek is hozzá, mert akinek olyan jóra fordult a sora, hogy két pengő napszámot kap, annak mindjárt elönti a napsütés a lelkét. Illés azonban hallatlanná tette a nevetgélést is meg a legújabb férfidivatról való eszmecserét is. Egy az, hogy Illésnek négy hold örök földje van, meg azon tanya, amelyik tanyának olyan rongyos, mint ő embernek. De csak vagyon az mégis, no; mert ha az nem volna, akkor miért vetne ki utána olyan rettentő nagy sarcot a felsőbbség? A napszámosokat olyan tökéletes nincsetleneknek nézi Illés, hogy azokba nem lehet semmi bizodalma a felsőbbségnek, meg nem is ebből a határból valók, ennélfogva nem rongálhatja végettük a tekintélyit. „Adjon isten”, „fogadj isten”, az igen, ahogy az emberség kívánja, de komázás nincs, addig még be nem ismerkedik velük az ember.

A másik baj az volt, hogy énbelőlem se tudta kinézni Illés, kiféle-miféle vagyok. Tett ugyan próbát, de azzal nem sokra ment. A szomszédnak adta fel a kérdést, fülem hallatára:

– Hát te, szomszéd? Tán eladtad a cserebogár-kukacokat, akik a földedben termöttek?

– Nem én – nézett rám a szeme sarkábul a szomszéd –, ez a nagyságos úr munkáltati.

– Ez? Osztán mi végre?

A szomszéd vállvonásának az volt az értelme, hogy tudja a hóhér. Én elfordítottam a fejemet. Fiatal koromban kaptam az alkalmon, ha elmagyarázhattam, hogy nem kincskereső vagyok, mert azt hittem, a tudósnak nagyobb a becsülete. Most már ésszel élő ember vagyok, és nem kérkedem vele, hogy nem kincset keresek, hanem ősöket. Mégiscsak többet tartanak az ember felől, ha nem nézik bolondnak.

– Vigyázat! – kiáltottam oda az egyik embernek, akinek koccant az ásója. – Lábszárcsont, össze ne törje!

Illés úgy vette, mintha neki feleltem volna.

– Értöm – biccentette meg a fejét. – Hát nagy turkálás ez.

Ebben a kijelentésben árnyéka sem tartózkodott a helyeslésnek. Elővettem az emberszelídítés kipróbált eszközét, a szivartárcát. – Gyújtson rá, öregem.

Illés megrázta a fejét.

– Tögye csak el, majd jó lössz az még magának is.

Nem erőltettem, mert láttam, hogy ez a férfi nem akar velem barátsági szerződést kötni. Nem is soká gyönyörködött bennünk, bevette magát a tanyába, és csak estefelé óvakodott oda megint hozzánk. Akkor aztán megkérdezte tőlem, ahogy a sírokat számolgattam:

– Átaljában vötte mög, vagy mázsára szödi?

– Micsodát?

– Hát a csontot.

Most már mégiscsak le kellett leplezni magamat.

– Hallotta-e már hírit a múzeumnak?

Nem hallotta. Nagy feneket kellett kerítenem a múzeum-ismének.

– Érti-e már?

– Így már igön, de nem hagyom helyben.

– Mért?

– Mert maga is csak úgy csinálja, mint a mi pulink.

– Hát az hogy csinálja?

– Úgy, mint maga. Kikapari a csontot, aztán mög bekapari.

– A maga földjén is vannak csontvázak?

Nagyon érdekelt a puli régészeti tevékenysége.

– Hát hogyne volnának – felelte egy kicsit sértődötten, és áthajított egy hancsikot az árpaföldjére. – Látta, hová esött? No, ott a széle ennek a temetőnek, mert addig mindig mög-mögröccsen szántáskor az eke. Azon túl osztán nem akadozik semmiben.

Látszott rajta, hogy nagy lecsökkentésnek erezné, ha nem hinném el neki, hogy az ő földjében is tartózkodnak csontvázak. Megnyugtattam, hogy azokat is majd előhívjuk. Azt mondta rá, hogy ,,nono”, és ez a világon a legokosabb mondás, mert ebből mindenki azt érti ki, amit akar.

Így indult meg a barátkozásunk lassan, de biztosan. Mentül többet voltunk együtt, annál nagyobb örömünk volt egymásban.

– Elnézöm – azt mondja egyszer –, milyen sebösen szalad a maga plajbásza, pedig nem is nyálazza.

– Maga meg a kapával van így – adtam neki vissza a bókot –, pedig az nehezebb szerszám ennél.

Fölemelte a töltőtollat, kezébe vette, s igen elcsodálkozott rajta, hogy összetintázta magát vele.

– Fene teremti, hiszön ez nem is plajbász, hanem kalamus. Maga valami írnokféle, ugye?

– Igen, olyanforma.

Most mutatkozott meg, milyen megértő ember ez az Illés, mikor visszaadta a tollat, igen óvatosan fogván a két ujja közé azt a végit, amelyik nem harap.

– No, nem tösz az semmit, olyannak is csak muszáj valakinek lönni. Osztán nem is volna az az írnokság rossz mesterség, csak írni ne köllene, azt hiszöm.

Mivel magam is azt hiszem, indíttatva éreztem magamat szemébe megmondani Illésnek, hogy ritkán láttam még olyan okos embert, mint ő.

– Löhetségös – erősített meg Illés a hitemben, és bement a tanyába, kihozott egy rossz subát, és alám gyűrte, hogy jobb ülés essen a gödör partján.

– Az asszonynak is amiatt történt halomása, hogy fölfázott a hideg földön.

– A feleséginek?

– Annak. Tüdőlötyögése származott belüle.

De nemcsak a föld fölött vigyázott rám Illés, hanem a föld alatt is. Mindig az ő kezébe kapaszkodtam, ha napvilágra ugrottam valamelyik mély sírból. Határozottan éreztem, hogy ez az ember engem megkedvelt. Hanem a mesterségemmel nem tudott megbarátkozni. Nem az írnoksággal, hanem a csontszedéssel. Hiába mutogattam neki a bronzfüggőket, meg a kengyelvasat, ő csak a földet markolászgatta, amit az ásó, lapát kihajigált a mélységekből. Ez kék agyag, vályognak való. Ez sárga agyag, tapasztóföldnek való. Isten ellen való vétek így fölforgatni a földet, összekeverni a rosszat a jóval, majd megemlegeti jövő ilyenkorra a szomszéd is, hogy beleszabadította a múzeumot a birtokába.

– Meg ám – próbáltam okosítani –, mert ebben a megforgatott földben nagyobb dinnye terem, mint a másikban tök. Hiszen láthatja, hogy vigyázva húzzuk be az árkokat, mindenütt a rossz földet terítjük alulra. Nem teszek én kárt senkinek, csak hasznot.

– Nono – vonogatta a vállát –, hiszön a maga dolga. Mög a szomszédé.

Másnap nem tisztelt meg bennünket Illés, harmadnap átküldtem hozzá egy napszámost. Szeretnék vele beszélni, mert itt már készen vagyunk, az ő földjére kerül a sor.

Illés visszaüzent, hogy nem ér rá.

– Mit dolgozik?

– Madzagot fűzött a bocskorába – mosolyodott el az emberem. – Az van abban, hogy nem akar jönni. Fahitű embör az nagyon.

Igaza is van neki, be kellett látnom. Nekem van kérnivalóm, nekem kell őt uralnom. Átmentem magam, s föltekintettem az árpavetést, amely az Illés birtokában tartózkodó ősöket takarja. Nem nagy darab föld, harminc lépés lehet a széle, hossza. A vetésért adok Illésnek tizenöt pengő kárpótlást, noha a kára nem lesz több tíznél. Nem, még annyi se, hiszen a jövő héten bevetheti újra. Eh, nagyon rongyos ember ez az Illés, adok neki húsz pengőt.

A tanya sarkánál megálltam egy percre. Ágasfákkal volt megtámogatva az összevissza repedezett fal: ahol kimállott belőle a vályog, kukoricaszárral betömve a lyuk, kihallatszott rajta a gyerekköhögés. Tíz pengővel megint megemeltem a kártérítést. De kikötöm, hogy abból új falat kell verni.

Ahogy befordultam az udvarra, mérgesen nekem ugrott a puli. Már akár mint házfelügyelő, akár mint a csontok amatőr felkaparója, aki haragszik a konkurrenciára.

– Csiba te! Az anyád! – kurjantott rá Illés, és hozzávágta a megreformált bocskort.

Kedvező auspiciumnak láttam, hogy a bocskor nem énhozzám vágódott. Baráti üdvözlettel közeledtem a ház urához, aki a padlás szájához támasztott létra fokán ült.

– ...sten!

– ...sten! – adta vissza a köszöntést Illés, de kissé kelletlenül, és nem emelkedett fel a trónusról.

– Kérdezze már, mért jöttem – kezdtem a diplomáciai tárgyalást a tradíciók stílusában. Azt hiszem, már Kusid is, az első magyar nagykövet ezzel állított be Zalán király ő felségéhez. S ő is azt a feleletet kapta, amit én.

– Majd mögmondja, ha akarja.

– Rosszacska már ez a maga tanyája, Illés. Meg kellene foltozni egy kis új vályoggal.

Illés meglepetve kapta föl a fejét, és csusszant egyet a létrafokon, mintha föl akarna kelni.

– Mibül, uram, mibül?

A tenyeremre tettem egy ötvenest, és odatartottam elé.

– Ehol-e, ebbül csak futja. Magának hoztam.

Illés visszaigazodott a létrán. Meg is kapaszkodott benne mind a két kezével a nagy kísértésre.

– Neköm? Mért adná azt maga neköm?

– Holnap beleállunk a maga földjibe. Abba a kis csücsökbe csak, amit mutatott. Elpusztítjuk az árpáját, hát azért.

– Nem ér az annyit, hírül se – csóválta Illés a fejét.

Most meg már én voltam meglepve. Meg is zavarodtam egy kicsit, hogy ilyen nagyszívű ember ez az Illés.

– Én jó szívvel adnám, nézze. Ráférne magára ez a kis segítség. Gondolom, ezen nem is veszünk össze, majd eligazítjuk ezt, ha meglátjuk, mi van a földjibe.

– Csakhogy azt nem láthassa mög – emelte föl Illés a fejét, és még csak nem is tüsszentett, pedig napba nézett.

– Nem?

– Nem ám. Nem engedöm csúffá tönni a földemet.

– Mért nem engedi?

– Csak.

Ezt olyan hidegvérrel mondta, ami mindig velejár az indokolásnak ezzel a fajtájával. Nem tudom, indulatszó-e a ,,csak”, vagy határozószó, de a világ minden igéjében nincs annyi erő, mint ebben.

Reménytelennek láttam minden küzdelmet, és teljes vereséggel hagytam ott a csatateret. A puli diadalcsaholással követett a határmezsgyéig.

A napszámosaimnak megmondtam, hogy kitelt az esztendejük. Káromkodva kérdezték, hogy nincs az ilyen fahitű ember ellen törvény?

Ezt a kérdést sokszor hallom, és érdekes, hogy mindig parasztoktól. Ilyenkor nyelni szoktam egyet, mielőtt felelnék. Mert most már van törvényünk, jó pár esztendeje, szentesítve is van, de ez olyan törvény, amit csak azért hoztak, hogy el lehessen tűnődni rajta, mért hozták? Nyilván csak azért, hogy ilyen is legyen a háznál. Ásni éppen úgy nem lehet vele, mint a nyeletlen ásóval, aminek vasa nincs. Mert nincs hozzá végrehajtási utasítás. Érik a szalmában, mint a vadkörte.

De ezt nem mondhatom meg a magyarjaimnak, mert borzasztó csökkenti a tekintélyemet. Ők azt hiszik, hogy énmögöttem csakúgy ott áll a nagytekintetű államhatalom, mint a finánc mögött, vagy a végrehajtó mögött. Ha kitudódik rólam, hogy akkora hatalmam sincs, mint egy falusi bakternek, akkor kitelik minden becsületem.

Azért most is inkább nyeltem egyet, és azt mondtam:

– Persze hogy van törvény, s ha arra muszájít ez az oktalan ember, azt megemlegetheti. Majd a tavaszra, mikor az árpát levágja.

Illés alighanem meghallott valamit ebből a szóbeszédből, mert ahogy a hó eltakarodott a földekről, beállított hozzám. Nem talált otthon, de meghagyta, hogy nagyon szeretett volna velem beszélni. Azt is megüzente, hogy a törvény dolgában.

Észretért a fahitű – gondoltam magamban, ahogy húsvét előtt kikocsiztam hozzá. A sár miatt hátulról kerültem a tanyába, amit még jobban megtépáztak a téli szelek. Illésen annyi változást találtam, hogy kissé vázlatosan volt öltözve, az őszi rongyokból egyet-mást lehányt magáról.

Le se szálltam a kocsiról, már kérdeztem is a törvényadta fölénnyel:

– No Illés, tán melegházban tartotta az árpáját, hogy már vágni akarja?

– Az árpát? – húzódott mosolygásra a kócos bajusza – elmúlt az már a múlt hétön. Kiszántottam, céklát töttem a helyibe.

De már erre csak leugrottam a kocsiról, és szaladtam a tanya elé. Megkeveredett ez az ember a télen?

Nem, nem szántotta ki mindenütt az őszi árpát. Csak a halottak csücskén éktelenkedett friss fekete folt a vetés szép zöld selyemkendőjében.

– Értem – mondtam szigorúan. – Azért vetett céklát abba a darab földbe, mert akkor késő őszig nem juthat hozzá a múzeum.

– Akkor se, hallja – mondta Illés csöndesen. – Mert abba az órába mögint fölszántom árpának, ahogy a céklát kiszödöm belüle. Ez is törvény.

– Micsoda törvény?

– Az én törvényöm. Hogy azt csinálok a földemmel, amit akarok. Ezt nem ronthati le a maga törvénye se.

– Dehogynem – adtam a hatalmasat. – Ha megtérítem a kárt, akkor magának semmi szava sincs.

– No jó – fogta marékra Illés a bajuszát, az igazat ismerő lélek nyugalmával –, de hát mindön kár benne van törvényben?

– Benne.

– Hát akkor csináljunk szerződést. Írást.

– Maga megmondja, mennyire saccolja a kárát, azt én megfizetem, ha méltányosnak találom, és arrul maga írást ad nekem. Így gondolja, ugye?

– Nem, hanem maga ád neköm írást, akiben a ló is benne lögyön.

– Nem értem.

– Pedig én magyarán mondom. Maga fölásati a földet, ugye? No jó. Be is húzati. Az is jó. De azért a föld itt-ott csak mögsüpped, ahogy az esső mögszalad rajta. Kigödrösödik.

– Hát aztán? Nem töri ki benne a nyakát.

– Én nem, hanem a lovam kitörheti a lábát.

– Hát van magának lova?

– Neköm? Nincsen énneköm. De tögyük föl, hogy lössz. Azért köll énneköm az írás. Tíz esztendőre. Hogy ha addig akármikor kitörik a lovam lába, a múzeum köteles neköm másik lovat létesíteni.

Abból, hogy Illés kezdte hivatalos cifrázattal ellátni a szót, láttam, hogy nagyon komoly a dolog, s egész télen hányta-vetette ő azt magában.

– Nagyeszű ember maga, Illés – ültem vissza a kocsiba. – Hát aztán miről tudom én azt meg, hogy csakugyan a mi ásásunkban törte-e ki a lova a lábát, majd ha lesz lova? És ki áll azért jót, hogy a környék minden lova nem itt töri-e majd ki a lábát?

Illés följebb húzta a rongyos sipkát a homlokán. Hogy még jobban láthassam a nagy észt.

– Az már a maga dolga, kéröm szépen. Mög a törvényé.

– Hát igen, a törvény. Az majd igazságot tesz – kiáltottam vissza, ahogy kigurultunk a tanyából.

Nem fenyegetésképp mondtam, csak a vereséget lepleztem vele. Azt is csak egy hétig. Akkorra meggondoltam a dolgot. Nem lehet azokat a sírokat otthagyni egy fahitű ember csökönyössége miatt. Aztán meg ha harminc év óta egy ló se törte ki énmiattam a lábát, most is vállalhatom a felelősséget. Üsse part, megkötöm azt a szerződést, már csak kuriozitásból is.

Kiküldtem a Jánosomat mint követet és megbízott minisztert a legrongyosabb nagyhatalomhoz, kösse meg vele a szerződést. Aztán éjszakázzon meg nála, reggelre kint leszek én is, s kiszabadítjuk az ősöket.

De Jánosom még aznap visszaérkezett. Letett elém egy ezüsttel kivert kengyeldarabot. Az elsőt, amit életemben láttam.

– Tessék, ez maradt az egészből. A paraszt kikubikozta azt a csücsköt, azt mondja, nyolc sírt talált benne, mindenféle encsömbencsömökkel, de elkeverödtek a sárba, illetve a vályogba, mert azt vert az agyagból, azt mondja, rájuk szakadt volna az a rossz tanya, hát mögagyusztálta egy kicsit. Pedig ez alighanem valami király löhetött, ez az ezüstkengyelös.

Shakespeare jutott eszembe: „Fejedelmi Cézár, ha föld röge lett, lyukat töm, hogy kizárja a szelet.” Hiszen az is szép foglalkozás egy néhai fejedelemtől, ha a kis Vecsernyéseket betakarja a szél elül. Lehet, hogy egész életében nem tett annyi jót, mint most vályog korában.

János pótjelentést adott le az ajtóból:

– Különben tisztölteti az igazgató urat az Illés. Valami olyasfélét is mondott, ugyan nem nagyon értöttem, hogy ű most már mögtötte a törvényt.

De én értettem, s most már úgy láttam magam előtt fahitű Illést, mint illusztrációt Kozma Andornak gyerekkoromban megtanult verséhez: „de saját jussából nem ad egy arasztot, – szeretem a büszke, jó magyar parasztot.”

Cuci János nem hagyta magát

Cuci János célszerű szegényember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.

– Különös név ez a magáé – mondtam neki, mikor először kezet fogtam vele. – De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.

– Nem is idevaló nemzet vagyok én – magyarázta Cuci. – Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam.

– Honnan vándoroltak be?

– Makóról.

Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait őrizgette. Egyszer délidőben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy ősz, öreg ember hajlik fölé.

– Kelj föl, fiam – rázta meg a vállát. – Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.

Hogy mért nem arra való, nem mondta meg, Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az ősz, öreg ember, és nem tett vele semmi csúfságot.

Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.

– De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek – mondta Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy ő is olyan régifajta öreg.

– Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az ősz, öreg ember.

A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendő, mint azelőtt a régi öregekét négyszáz.

 

 

Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor először találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még előtte. Ráért nézelődni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a diribdarab cserepeket a nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos, és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha ő pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti őrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel, s akkor szólt közbe Cuci:

– Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.

– Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?

– Tessék, igazgató úr – nyitott ki Cuci egy kisajtót –, ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.

– Micsoda késnyelet?

– Tapasztottam a Tóth Péterné házát, és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szúrjon, hát egy késnyél. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt előkeresem.

Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg odavolt varjúfészket szedni, s mire az előkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt egy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelőtt valami hun-avar úr övszíján fityegett.

– No, Cuci – mondom nekividámodva –, mit adjak én ezért magának?

– Semmit se, igazgató úr – teszi hátra Cuci János mind a két kezét –, hiszen semmiség ez.

– Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.

– Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.

Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengőt.

– No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.

– Nincs azon mit köszönni – mosolygott Cuci –, inkább még a galárist is előkeresem.

– Micsoda galárist?

– Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.

Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.

– Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elő nem kerítitek!

Erre aztán csak előkerült a galáris, mégpedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szőr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.

A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétől megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor őt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.

Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az ősök. Tóth Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermő krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.

 

 

Cuci János ma reggel beállított a hivatalos műhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképű fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették őket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.

– Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.

– Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.

– Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárai.

– Tudom, rendes ember ő is. Napszámosom volt, igaz-e? – kezeltem a fiatal magyarral is. – Hát mi jót hoztak?

– Egy kis jóvátételt – nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János, és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e? – Te is add elő, Jóska, amid van.

A fiatal gyufaskatulyákat szedett elő a zsebéből. Az egyikben két ezüstgyűrű volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstből, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggő karika. A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét, és eligazították a halántékukra, hogy ne előgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstből csinálták, az aranyból való ritkaság.

– Hát itt a jóvátétel – igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. – Ez az első sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikből, az aranykarika a hatodikból. A másodikban meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.

– Megmérték, Cuci?

– Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.

– Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.

– Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.

– Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.

 

 

Cuci János vallomását szóról szóra adom vissza.

– Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. A Máder kéményseprő urat meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta, ő se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szőreg. Hát tessék.

Három nap ástak négy helyen reggeltől estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetőt, Szent István király korából.

– Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?

– Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dűlőben, amelyiken az ősz, öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.

 

 

Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, még egyszer benyúlt a zsebbe.

– Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba – tett elém még egy kis papírcsomagot.

Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes, tülöknyelű bicska, szegény ember szalonnázó készsége.

– Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?

– Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengőért.

– Miért akarja ezt nekünk adni?

– Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk őket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább előveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élő, de azért mindig úgy megképzenek előttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.

– Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?

– Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetőt, és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva meg a szerb.

Erre csak nagy lélegzetvétel után lehetett megszólalni.

– De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?

– Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.

– De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?

– Nagy tisztességnek fogadom.

 

 

Cuci János klárafalvi tapasztóemberről nem lehet több strófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs miből ásatni többet, s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az első áldozatai; jobb erről nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belőle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát, és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.

Csöndes kis hírek

A nyári-útban keressük az ősöket, akikről úgy ver a szó, hogy eleink lehettek valaha. Legalább Antal, a kubikos, ilyen véleménnyel volt, amikor a tavaszon az íróasztalomra tette a vászontarisznyáját.

– Bögre-e vagy koponya? – tapogattam a tarisznya gömbölyödését.

– Ez csak a bögréje – csomózgatta ki a jóember a tarisznyamadzagot –, az öreg tata bent maradt a kanális partjában.

Valami ínségcsatornát ásattak a népekkel, annak az oldalából gurult ki a füstös, kormos cserépbögre.

– Hát ezt hun gölöncsér szerkesztette, fiam – fogtam rá a kefét a kincsre.

Antal hangja egy kis neheztelést éreztetett.

– Nem tösz az semmit, akárhunnan való gölöncsér csinálta. Azért csakúgy ésszel élt az, mint mink.

– Miből gondolja, Antal?

– Abbul, hogy még most is kolbászszaga van a fazéknak.

El kellett ismernem, hogy ez a régészeti megfigyelés páratlan a maga nemében, de sajnos, azt is konstatálnom kellett, hogy minden ténybeli alapja hiányzik.

– Szagolja csak meg még egyszer, Antal! No? Érez valamit?

Antal szusszantott egyet-kettőt, s kénytelen volt megcsóválni a fejét.

– Most már nem érzök rajta semmit, hallja. De tudja-e, miért?

– Mondja, no.

– Mert mind kiszagolgatták belűle a népek a jó szagot.

– Melyik népek?

– Hát a többi kubikosok. Hallja-e, úgy szagolgatták tegnap egész nap, mint kutya a kásás bográcsot. De, tudja, nem tilthattam el űket tüle, mert mostanában nemigen dúskálódnak ilyen szép szagban.

– No, majd ha a többit is kiszedjük a földből.

– De nem löhet ám. Mondom, volt ezöknek az eleinknek magukhoz való eszük.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy befeküdtek a kocsiút alá, mert ott nagy tilalomban vannak. Az utat nem löhet fölbontani, mert az államé.

– Hátha mégis. Majd szót értünk az állammal.

Antal hitetlenkedett. Fájdalmas tapasztalatokat tehetett az állammal való szótértés irányában.

– Szokásmondás, hogy ökörben ne keress ikrát.

Egy szóval se mondom, hogy ez a szentencia minden alap nélkül való, de azért néha meglepetés is éri az embert. Engem is az a kellemes csalódás ért, hogy az illetékes államépítészeti hivatal első szóra megadta az engedélyt. Sőt huszonnégy óra alatt írásban is megküldték. De még az útkaparónak is kiadták az ordrét, hogy jó kolléga módjára karoljon fel, és ne gáncsoljon el mint veszedelmes konkurrenst. Nagy darab földön nem találkoztam ennyi hivatalos előzékenységgel. Azzal viszonzom, hogy nem név szerint mondok érte köszönetet, nehogy baj legyen belőle. Hátha valami sérelem érte a közigazgatási etikát? Mit tudom én, nincs-e arra valami utasítás, hogy a hivatali tekintély megköveteli a nagyképűséget?

Elég az hozzá, hogy keressük az ősöket a felbontott útban, de az ősök most jobban kerestetik magukat, mint ezelőtt. Persze, hiszen megmondta Antal, hogy van azoknak magukhoz való eszük. Nem kívánkoznak a mai világban a föld fölé, mikor a föld alatt sokkal elszívelhetőbb világ van. Még tán ajánlási íveket is íratnának velük alá, ha megtaláltatnák magukat.

No, majd meglátjuk. Még a holtak előkerülnek, ráérünk egy kicsit elnézelődni az élőkön.

 

 

„A válogatós ember.” Valamikor, kutyúrégész koromban a napszámosaim munkaidejéből körülbelül egy óra pazarlódott pipagyújtásra. A háború óta cigaretlizik a szegény ember, s ez múzeumgazdasági szempontból duplázza az időveszteséget. Ugyan, most már se nem pipáznak, se nem cigarettáznak az embereim. Eldohánytalanodtak – akárcsak a múzeum.

Most már csak beszélgetnek az embereim az elmúlt gyönyörűségekről. Az egyiknek van egy tajtékszipkája, s abból szeretne egy kis hasznot húzni, ha már öröme úgyse lehet belőle. Ajánlgatja a másiknak.

– Egy zsák krumpliért neköd adom. Pedig ló van rajta kifaragva, mégpedig fias ló.

Megszólal a harmadik:

– Már akkor inkább az enyimet vödd mög, testvér, mert azt érdemösebb nézögetni. A valóságos Tündér Ilona van rajta kifaragva meztelenül.

– A ló többet ér, sógor! – erősködik az első.

– Majd csak hatvan felé – kacsint a második. – Amikorára mögvakul.

– Kicsoda?

– Hát a sógor.

Ebből nagy nevetés lesz, s mivel a csősz éppen akkorra érkezik oda, ő is kiveszi a részét a közörömből, s aztán megkérdezi, hogy mit nevetnek.

– Azt nem mondjuk mög kendnek, mert kend nagyon válogatós embör –, incselkednek vele.

Megkérdezem, miben válogat?

– Hát a dohányban.

– Maga még pipás ember?

– Én még az – mondja némi kényességgel, és ki is szabadítja a belső zsebből a mocskos kis makrapipát.

– Pipás, de nem dohányos – szól ki a gödörből valamelyik helyreigazító.

– Hát akkor hogy válogat a dohányban?

– Úgy, hogy hol krumplilevelet szíj, hol salátát, hol feketenadálylevelet, de egyikben se tud mögállapodni.

– Most már igön – mondja a csősz komolyan, s nagy erőlködéssel igyekszik füstre hozni a makrát.

S mikor már túl van a nehezén, és kezd szivárogni a pipából valami fanyar kék pára, elégedetten magyarázza:

– Ezt már passzió szívni, mert ez fán termött. Meggyfalevél.

 

 

„A tekintélyi elv érvényesítése.” Lelőhelyvadászaton vagyok a harmadik dűlőben. Valami kopár halmot láttam messziről, afelé igyekszem. Lucernatábla mellett haladok el, jó félméteres csapás vezet rajta keresztül. Keményre taposott ösvény, lehet, hogy lopott út, de a gyakorlat törvényesítette. Most is rövidíti rajta az útját egy rongyos ember. A rossz példán én is fölbátorodok, megyek utána. Az ösvény túlsó végén megáll, egy kicsit hátrabillenti a fél fejét, aztán egészen megfordul, és elállja az utat.

– Ez tilos út, hé – néz sunyin, és szól félregörbített szájjal. Ha kutya volna, már késő volna ütőfát keresnem. De hát ember, s úgy lehet, van is oka így acsarogni az úrra. Megpróbálom jó szóval békíteni. Rá is mosolyodok.

– Látta, hogy legeltem, jóember?

Eltátja a száját, és pislant egyet-kettőt. Nem tudja, mit gondoljon rólam. Minden esetre számítva elhúzódik az utamból, és megcsöndesedve mondja:

– Aztat nem állítottam.

– No látja, akkor nem tettem több kárt a lucernában, mint maga. Magáé ez a föld?

– Nem – csóválja a fejét –, nem az enyim. Nincsetlen vagyok én.

– Maga a csősz?

– Nem, nem én vagyok.

– Hát akkor mit rendelkezik itt? Kicsoda maga?

– Én? – mondja fölemelt fejjel és szigorúan. – Én a csősznek a körösztapja vagyok.

Így már igen. Hiába, csak az összeköttetés ád az embernek tekintélyt. Most már azt se kérdeztem meg, miért tilos az nekem, ami neki szabad. Csak megemeltem szó nélkül a kalapom a csősz keresztapja előtt, aki a tekintélyi elvet ilyen tökéletesen érvényesíti a hereföldön.

 

 

„Pártfogói jog.” Déli kenyerezgetés közben a követválasztásról beszélgetnek az embereim. Nem ők kezdik, hanem én. Kérdezem, hogy fújt-e már a szele a faluban?

Nem, nemigen fúj. Némely részük nem is hallotta még, hogy már megint követválasztás lesz. Mernék fogadni a fél fejembe, hogy ha kéményseprőválasztás lenne, sokkal könnyebben kimenne a szemükből az álom. Mert kéménye minden háznak van, még az ő sárgunyhójuknak is, de mi közük őnekik az országházához?

– Mégis, mi hallatszik, ki lesz a követ?

– Hát akit az urak akarnak – vonnak vállat.

Nem bánnák, ha az urak a mostani követet akarnák, mert az nagyon jó ember. A községnek is sokat tett, meg a szegénységet is mindig fölkarolta. Három-négyezer pengőt mindig szétosztogatott, ha lent járt, s még csak meg se kérdezte, hogy hívják, akivel jót tett.

– Igaz, hogy itten se mindönki tudja az ű nevit – mesélte az egyik napszámosom, fiatal legényke. – Az én édösapám se tudja még máig se, pedig ű rászavalt.

– Hogy szavalt rá, ha a nevit se tudta?

– Úgy, hogy nagy szívességgel fogadták, mikor fölmönt szavazatot tönni, és mögkérdözték tűle, hogy „hát maga, öregem, kire szavaz?” „Hát csak a legjobb embörre írják be”, azt mondta az atyus, osztán el is tanálta, hogy kire köll a szavazatot tönni, mert azt mondták neki, hogy „maga, öreg, derék ember”, s még szivart is adtak neki.

Egy hosszú, köhögős ember, aki félkönyökre dőlve szundikált a kenyerezés után, éppen most köhögte fel magát álmából.

– No, neköm nem adtak – szólalt meg, ahogy kifulákolta magát. – Neköm azt mondták, hogy kitakarodjak, még szépen vagyok.

– Igen, mert te azt mondtad, hogy a dematrakát írják be – mondta a Tündér Ilonás szipkájú.

– Csakis. Most is azt mondanám, ha pártfogó volnék.

– Egy fene az – ásított valamelyik. – Úgyis csak osztraka az mind.

A köhögős nem hagyta magát.

– Nem úgy van az. Éntűlem is azért vötték el a pártfogói jogot, mert félnek tűle, hogy az igazságnak fogom pártját.

Most jöttem rá, hogy ezek a szavazati jogot pártfogói jognak hívják. Országunk nagyurai, értitek-e, micsoda kevélysége van ebben az ezer esztendős megaláztatásnak? Hogy ezek a hallja-kendek, ezek a fűszál-emberek kezdenek rájönni arra, hogy ti vagytok a kéregetők, és ők a pártfogók? Hátha egyszer az eszük is azt mondja nekik, amit most az ösztönük!

Egyelőre azonban nem kell félni tőle, hogy kinyílik a szemük. Inkább lecsukódik még a köhögős pártfogóé is. Az ösztövér, fáradt emberek úgy hevernek szanaszét a fűben, mint ledöntögetett bronzszobrok. Némelyiknek csak a szája van ki az arcraborított kalap alól, és meg-megrándul a bajusz alatt. Álomtarisznyából folytatják a kenyerezést.

 

 

„Posta jön.” Nekem hozzák a postát, táskaszámra az utánam küldött leveleket. Ahogy összenyalábolom őket, és visszavonulóban vagyok összes termeimbe – van nekem pipacs-szobám is az árokban meg somkórótermem is meg iszalag-szalonom is, mégpedig kékvirágú vad klematiszokból –, utánam szól az egyik magyarom:

– De sok ellensége löhet az igazgató úrnak!

– Hát amennyi rendes embernek illik – szólok vissza –, hiszen azokkal egész az ember. Vagy látott már maga almafát naggyá nőni anélkül, hogy féreg ne rágta volna?

Bontogatom a leveleket, kiörülöm magam nekik, s akkor jut eszembe, hogy nini, mit is mondott az elébb az az atyámfia. Kiszólok neki a lapulevelek alól:

– Ugye, miről gondolta azt maga, hogy nekem sok az ellenségem?

– Hát az a kögyetlen sok levél, mondok, az nem jelönthet jót.

– Maga nem szokott levelet kapni?

– Nem, hála Istennek, én nem kaptam, miúta a háborúbul visszakerültem.

Erre egy kis körvallatást rendeztem. Kiderült, hogy tizenegy ember közül ebben az esztendőben kilenc még nem kapott levelet. Kettő kapott, de abban se volt köszönet – ügyvéd küldte mind a kettőnek.

FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

Tót Antal körtéi

Az én gyermekkoromban két gazdag embere volt a mi kis városunknak. Egy testvérek voltak, a fiatalabbnak Tót Gáspár, az öregebbnek Tót Antal lett volna a becsületes neve. De a fiatalabbat csak fukar Tótnak, az öregebbet csak Sebaj Tótnak ismerte mindenki. Fukar Tót arról volt híres, hogy még a kanári madarának is szemenként olvasta ki a kendermagot. Sebaj Tótot meg azért hívták így, mert ha szegényember panaszolta neki a baját, azt mind azzal vigasztalta meg:

– Sebaj, barátom, neked is van, míg nekem ád az Isten!

Soha attól hiába nem kért senki. De még kérni sem kellett tőle, mert ha hírét hallotta valaki bajának, maga sietett oda a segítséggel.

– Sebaj, atyámfia, megtámasztalak én addig, míg a magad lábán bírsz állni!

De hét határban nem is beszéltek az emberek Sebaj Tót Antalról, csak kalaplevéve. Egyszer a Fütyű cigány azzal állított be hozzá, hogy nem kerülközne-e az ő számára valami viseltes kalap a padláson.

– Minek az neked, te Fütyű? – mosolyodott el Antal úr – hiszen nem tűri a te bozontod a kalapot.

– Oka van annak, kérem sépen – hunyorgott Fütyű, – Ségyellem, hogy azs egés város kösön azs úrnak, csak én nem kösönhetek, mert már hús estendeje elvesejtettem a kalapomat.

– Sebaj, Fütyű – nevetett Antal úr, s a kalaptól a csizmáig úgy kiruházta Fütyűt, hogy grófnak elmehetett volna.

– Nagy baj lesz még abból a sok sebajból – csóválta meg kevély fejét Fukar Tót Gáspár, mikor az effajta hírek a fülébe jutottak.

S az lett abból csakugyan, hogy Antal úr egyszer hiába nyúlt a ládafiába, mikor a felvégi szegénysoron kutat akart fúratni az iskola udvarán.

– Sebaj no – vigasztalta magát –, van a Gáspár öcsémnek annyi pénze, hogy nyilván meg se tudná olvasni.

Volt annak annyi, hogy lapáttal mérte az aranyat, szakajtóval a bankót. Nem is mondta a bátyjának, hogy nem ád, inkább azt mondta, ád, amennyi kell, de nem adja ingyen.

– Adok pénzt, bátya, ha nekem adod a bodomi réted – szegezte a testvérére a hideg nézésű szemét.

– Sebaj no – csapott a tenyerébe Antal úr, s másnap már fúratta a szegények kútját.

Iskolát, kórházat, templomot építtetett, s lassanként mindenét elsebajozta a jó szívével. Föld, erdő, szőlő minden a Fukar Tót kezére került. Sebaj Tótnak nem maradt egyebe, csak egy kis háza, meg ennek a végében egy nagy körtefája.

– Sebaj – mosolygott a jó ember –, megtalálnak engem a szegényeim a körtefám alatt is.

S úgy kell lenni, hogy a jó Isten maga is rámosolygott a Sebaj Tót Antal körtefájára, mert azt még a legínségesebb esztendőben is mind lehúzta a pirosképű csengettyűkörte. Vándorló, gyermek, kolduska azalól el nem ment éhesen, s Antal úr együtt bólongatott a nevető körtékkel:

– Úgy bizony, ezt a fát a szegényeknek meg a gyermekeknek hagyom örökségbe.

S végig-végig simogatta a tekintetével az öreg fát, mintha csak azt mondta volna neki:

– Aztán gondját viseld ám a szegényeimnek, akiket rád hagyok örökségbe!

S úgy kell lenni, hogy lelke van a fának is, mert az öreg fa nagyon búsan csörgette meg az ágait, mikor az özvegy asztalosné állt alája nagy jajszóval:

– Nagy bajban vagyok, lelkem tekintetes úr. Elvitte a tehénkémet zálogba a Gáspár tekintetes úr. Segítsen rajtam, lelkem tekintetes úr!

– Sebaj, lelkem – szalajtotta ki a száján Antal úr, de aztán megzavarodva nézett körül. Hogy segítsen az istenadta asszonyán, mikor egyebe sincs már az egy körtefájánál. S azt is elhagyta már a szegényeinek!

– Sebaj, lelkem! – villant fel újra az öregúr szeme, aztán elballagott az öccséhez. Az akkor is pénzt olvasgatott, s ahogy a bátyját meglátta, mérgesen taszította be a fiókot.

– Magam is szegény vagyok!

– Sebaj – könyökölt az asztalra Antal úr –, annyi pénzed csak van, hogy a körtefámat megveheted?

Fukar Tót Gáspár mohón kapott a szón. Anélkül is régen szúrta a szemét, hogy a bátyja a város minden szegényét odacsődíti a fája alá.

– Nem is kell érte pénz – folytatta Antal úr. – Visszaadod az asztalosné tehénkéjét, s tied a körtefa.

– Nem bánom, de őszre kivágatom – mondta mogorván az öccse.

– Sebaj – mosolygott szelíden Antal úr –, de van egy kikötésem. Ha előbb találnék meghalni, temessetek el velem a koporsómban egy kosárka körtét. Legalább ennyit szeretnék megmenteni a vagyonomból.

– Hóbortos volt világéletében – nézett Gáspár úr a bátyja után, aki olyan vígan kocogott haza a körtefájához, ahogy más ember a családjához szokott. Odaült alája, végigcirógatta a törzsét, súgott-búgott neki, s úgy kell lenni, hogy lelke van a fának, mert annak is minden levele csörgött-zörgött egész éjszaka, pedig szellő se rezdült.

Isten tudja, mit beszélgettek, mit se: az bizonyos, hogy Sebaj Tót Antal föl nem ébredt többet, ahogy azon az éjszakán elaludt a fája alatt. De szép szelíd arcán mosoly gyanánt futott végig a napsugár, mikor a koporsójában odatették az oldalához a kosárka körtét. S mintha a körték piros arca is mosolygott volna:

– Ne félj, megtartjuk, amit fogadtunk!

S bizony megtartották. Gáspár úr hiába vágatta ki másnap az öreg körtefát, a bátyja emlékét nem vágta ki vele az emberek szívéből. Az eltemetett körték kikeltek, megeredtek, s az Isten kertjében ma is Antal úrnak van a legszebb síremléke. A behorpadt sír fölött kicsiny körtefaerdő zúgatja lombjait, s mikor gyümölcsével szomját oltja a vándor, vagy futkározó gyermek, vagy az égi madár, olyankor mindig vidoran suhan át a szellő a fák koronáján:

– Ugye, hogy a síromban is gondjukat viselem a szegényeimnek?

A kirakat

Sokdolgú ember vagyok, nem is szájatátó természetű, azért az utcán én nemigen szoktam ácsorogni. Hanem ha játékosbolt előtt visz el az utam, annak a kirakata előtt mindig megállok. Elhitetem magammal, hogy a járkálás kívántatja meg velem ezt a kis pihenőt, pedig tisztában vagyok vele, hogy egész másról van itt szó.

Az én gyerekkorom úgy telt el, hogy még csak nem is láttam boltból került gyerekjátékot. Nem mondhatnám, hogy proletárgyerek voltam – a mi utcánkban, ahol én nevelkedtem, még tán ma se ismerik a proletár szót –, de a mi akkori szegénységünkhöz képest még a mai proletár is nábob. A Jézuska ugyan már akkor is tudta, mi az ő hivatala karácsony éjszakáján, de a mi házunkat mindig kifelejtette. (Nem tudom, azért-e, mert nem volt rajta házszám, vagy azért, mert olyan kicsi volt az ajtónk, hogy úgyse fért volna be rajta karácsonyfával.)

Elég az hozzá, hogy az én játékosládám az az árok volt, amelyik a házunk végében húzódott. Nyár derekáig ugyan tele volt szép zöld, békanyálas pocsolyavízzel, de mikor azt a kánikula kiszárította, sok mindenféle kincset lehetett ott találni. Fazékfület, kantafeneket, pipakupakot, cérnagurigát, üvegcserepet, mit. Egyszer egy üvegdugót is találtam, amely Ferenc Józsefet ábrázolta, s az öreg király képe nekem azóta mindig ebben a formában jelenik meg. Ez különösen kedves játékom volt, míg a fél feje le nem hasadt, akkor elcseréltem egy cserebogárért. Ezekből látnivaló, hogy játék dolgában az én gyerekkoromat nem nagyon kényeztette el a sors. Hát ezért ácsorgok én deres fejjel a játékosboltok előtt; kárpótolom magam a játéktalan múltért. Persze, szégyenlem magam e miatt a tisztes koromhoz nem illő bűnös szenvedélyem miatt, de hát a szenvedély ellen hiábavaló minden küzdelem. Ha én valami új játékot látok a kirakatban, akkor egy pillanatra mindig hosszúinges kisgyereknek érzem magam, és a szívemen nőtt fejfák alól mindig föltapsikol az öröm. Hát valamelyik délben, ahogy odaérek a játékosbolt elé, az andalgó-sarokra, látom ám, hogy a konkurrensek megelőztek. Két kimondhatatlan rongyos kislány áll a kirakat előtt, a legfelső lépcsőn, a maszatos kis orruk rányomva az üvegre, amit már beharmatosított szájacskájuk forró lehelete a hideg esőben.

Egyik az egyik sarokban ágaskodik, másik a másikban, a mezítelen lábuk vörös, mint a cékla, de a hangjuk vidámtiszta, mint a rigóé.

– Úgy ám, de nekem négy babám van, neked meg csak három – mondja a nagyobb, aki már túl lehet az öt éven.

– Azám, de ne félj, az enyimeknek meg piros pántlika van a nyakában – vágja vissza a kisebb.

No, gondoltam magamban, ezekből a kis rongyélusokból se nézné ki az ember, hogy ennyi bábujok van. Az is lehet, hogy csak a szájuk jár. Hiszen a gyerekek borzasztó hazugok, majdnem olyanok, mint a felnőttek.

– Nekem két házam is van, osztán katonák is strázsálnak előtte, oszt nemzetiszín masnijuk is van nekik – ezt megint a kicsi mondja, s most már kezdek észbekapni. Mert csakugyan látom magam is, hogy rózsaszín házacskák előtt fából faragott katonák meredtkednek a kirakatban, szuronyosak, puskásak, kokárdásak – ej, de jó, hogy az az antant nem járatos erre, mindjárt leszereltetné őket, hogy fel ne borítsák az európai egyensúlyt.

Csakhogy már beszél a nagyobbka csöppség. Azzal szúrja szíven a másikat, hogy neki meg négy lova van, és azoknak farka is meg sörénye is.

– Nekem meg tehenem van, egy, kettő, három... sok! – csattan fel diadalmasan a kicsi.

– Az se igaz ám – pöntyög a nagyobb –, mert csak két tehén a tied, a harmadik nem az.

– De igenis az – erősködik a kicsi –, nem is adom neked, tudod-e?

A nagyobb odasomfordál a kicsihez, és taszít rajta egyet. – Hát látod-e, hogy az enyim, te béka!

A kicsi méregbe jön, és úgy könyököli oldalba a nagyot, hogy visszagurul a sarokba.

– Így ni – teszi a csípője helyére a kezét a diadal gesztusával. – Most már a tehén mind az enyim, meg a ló is, meg a házak is, mert mind az én oldalamon vannak,tudod-e, oszt a te oldaladon meg nincs más, csak az a pisze baba.

És mikor megint a nagyobb taszítja vissza a kicsit, és körömmel, szikrázó szemmel esnek egymásnak, mint a vadmacskafiókok, akkor már tisztán látom, hogy ez a két istenszegénykéje elosztotta egymás közt a kirakatot innen az utcáról, hogy ami a jobboldalon van, azt az egyik nézheti, ami a balon, azt a másik. És most nekivadulva ki tudnák egymás szemét szedni azért az illúzióért, amelyik mind a kettőjüknek egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Arról aztán én nem tehetek, ha az emberi együgyűségnek ez a kis képe az olvasónak a magyar politikusokat juttatja eszébe, és egy kicsit talán az országot is, amely egyedülvaló szegénységében nem tudja mással mulatni magát, mint hogy hol beveri a szöget a kukoricamorzsolószékbe, hol kiszedi belőle. A politikusok pedig szikrázó szemmel, csattogó foggal, tépő körömmel állnak a hatalom kirakata előtt, és véresre marcangolják egymást az illúzióért, a látszatáért a hatalomnak, amely bent, az antant boltjában mindnyájunknak egyformán elérhetetlen messze van az üveg mögött.

Hóangyal

Nem bírtam halottak napján fölkeresni azt a két kis földbirtokot, amelynek egyharmada engem illet – egyik a szolnoki temetőben van, másik a félegyháziban. Nyavalyából, bajból úgy bevásároltam, hogy nem is tudom, mikor vihetem meg az adót a halottaimnak. Ahelyett teszem a fejfájukra ezt a történetet – érezzék belőle, hogy voltam én ott, ha ott nem jártam is.

Halottak estéjén összeverődtünk néhányan, magamforma lefeléballagók, akiknek nem olyan messzi már a messzi. A halottakról beszélgettünk, a fehéredő fejek óvatosságával, inkább a „nem tudom”, mint a „nem hiszem” jegyében. Hogy tudnak-e rólunk, és nyújtják-e felénk a kezüket? Ők kapaszkodnak-e mibelénk, vagy mink kapunk tőlük segítséget olyankor, mikor a véletlennek szoktunk hálálkodni, mert megmentett bennünket valami rossztól, amit elkerülhetetlennek láttunk, vagy az ölünkbe dobott valami jót, amit nem vártunk? Mi az a „véletlen”? Nem az az „ismeretlen isten”-e, akinek oltára előtt elámult Szent Pál Phaleron kikötőjében, és az igazságot hirdette Theseus városának? Nem a halottak keze van-e benne azokban a „véletlenekben”, amelyek néha megfordítják sorsunkat?

A halk vitát nem döntötte el, de befejezte a történet, amelyet a szobrász mondott el, galambősz hajával és kerek fehér szakállával, régi görög szobrászok hermáira emlékeztető öregember. A történet az ő története. Én azért mondom el a magam hangján, hogy legalább erről rám ismerjenek azok, akiknek szántam.

 

 

Gyerekkoromban sohase gondoltam rá, hogy szobrász leszek. Azt se tudtam, mi az a szobrász. Sok mindenféle mester volt a városunkban, de ilyen nem. Se ilyen cifra szó a mi utcánkban nem volt járatos.

– Varjúnak varjú a fia – ez volt a szavajárása édesapámnak. S mivel ő takácsmester volt, én is annak indultam. Mindig ott sündörögtem a szövőszék körül, s óraszámra el tudtam hallgatni a kattogását. Addig, míg el nem aludtam rajta. Olyan édeseket nem is álmodok többé, mint ott lehetett, a szövőszék árnyékában.

Ötödik évemben lehettem, mikor utoljára szundikáltam a szövőszék mellett. A nagy csöndességre ébredtem föl. Apám ott ült a padon, egyik kezével fogta a vetélőt, másikkal a serkentőmadzagot, úgyhogy még csak nem is pillantott.

– Édesapám! – szólítottam meg egy kicsit zavarodottan.

Nem szólt, megfogtam a kezét. Hideg volt, mint a jég, s ahogy ijedten megrántottam, nagy koppanással esett ki belőle a vetélő. Csodáltam, hogy nem hajolt le érte, és kiszóltam a konyhába édesanyámnak:

– Szülém, apám nyilván meghalt.

Különösebb ijedelem nélkül mondtam, mert nemigen tudtam még, mi az a halál, a mi házunkban nem járt addig. Azt hittem, az az egész, hogy az ember nyitott szemmel alszik.

Csak az anyám jajveszékelésére fakadtam sírva, s csak akkor szorult össze a szívem, mikor a koporsót kivittük a temetőbe. Haragudtam, hogy olyan mély gödörbe teszik, de azzal nyugtattam magamat, hogy másnap majd fölkaparom én ezt a sok földet a kis kapámmal.

Másnap azonban eljött értem a keresztapám, aki esztergályos volt, és elvitt őhozzájuk. Ott voltam egy hétig, és megtanultam csigát esztergályozni. Elhatároztam, hogy esztergályos leszek, és rá se gondoltam többet a temetőre.

Amikor megint hazavittek, nem ismertem rá a házunkra. Nem volt az udvarán kert, s annak a sarkában az a vadrózsabokor, amely kívül piros, belül sárga virágokat termett. Ilyent se láttam azóta csak itt egy budai kertben. Most az idén vágták ki, azt mondták, poloskaszaga van a virágjának. Pedig én úgy emlékszem rá, olyan jószagú virág nem volt több a világon.

A szövőszéket se találtam a szobában. Mosóláb terpeszkedett a sarokban, azon teknő, a szoba tele gőzzel, a falakon csurgott a pára.

Elfúlt a lélegzetem, ahogy megszólaltam:

– Vissza akarok menni a szép házunkba.

Szülém letette a ruhát, amit öblögetett, a szívére szorított, és elmondta, hogy most már nincs szép házunk, kertünk, semmink se. Szegények vagyunk, mert a bank nem hagyott meg mást, csak engem neki és őt nekem.

– Akkor ki akarok menni az apámhoz! – toporzékoltam nekivadultan.

Sohase felejtem el, micsoda ijedelemmel szorított magához az anyám.

– Lelkem-gyermekem, akkor várd meg, míg kimosom ezt a kis ruhát, aztán majd együtt megyünk a temetőbe. Hátha találunk valami ma ásott sírt, amibe még nem költözött bele a lakó.

Azt nem egészen értettem, mit mond, de láttam, hogy ki vannak sírva a szemei. Hirtelen megsajnáltam. Nem emlegettem többet az apámat, és tájára se mentem a temetőnek.

Nagy nyomorúságunkban éldegéltünk vagy két esztendeig. Most már tudom, hogy nyomorúság volt, de akkor nem tudtam. Örültem annak, hogy az édesanyám mosóasszony, mert így mindig meleg volt nálunk, meg este is szivárványt lehetett látni a gyertya körül a sűrű vízpárától.

Föl is tettem magamban, hogy én is mosóember leszek, ha megnövök.

Bele is kellett ebbe a mesterségbe tanulnom, akár akartam, akár nem. Szülém elkezdett köhécselni, akkor úgy mondták ezt, száraz-betegség. Néha úgy erőt vett rajta a köhögés, hogy le kellett neki feküdni a lócára. Olyankor nem nagyon ügyes kezemmel én csavartam ki helyette a vizes ruhát.

Koromhoz képest – nyolcadikba fordultam már – túlságosan is ügyetlen voltam, s anyám üzletfelei, többnyire mesterlegények, nem akarták eleganciájukat a humanizmusnak feláldozni. Csak az öreg muzsikus cigányra mostam már, aki vak volt, vezetgetni kellett, annak már úgy is jó volt az ing, ahogy én helybenhagytam.

Fogyott a kenyerünk, mint a holdvilág, s anyám fogyott, mint a megszegett kenyér. Most már nem a lócán feküdt, hanem a szalmanyoszolyán bontotta el magának az ágyat. De úgy, hogy nekem is helyet csinált maga mellett.

– Gyere, kisfiam, melegítsük egymást egy kicsit.

Már akkor tudtam rettegni a haláltól, és éjszakára mindig odatoltam az ajtó elé a mosószéket, hogy a kaszás ember be ne tudjon jönni rajta. Ilyennek képzeltem, mert a halotti-társulat fekete lobogóján is így volt kihímezve ezüstből.

Nem ért semmit, a halál be tudott jönni máshol is. Tán a törött ablakon, tán a megrepedt falakon, de valahol csak belopódzott. Szülém odahúzott magához, utoljára megfésülte a kócos hajamat, megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:

– Kisfiam, én most kimegyek édesapádhoz, de azért ne félj, sohase hagylak el. Most pedig tedd meg, amire kérlek, hívd a keresztanyádat. De ne szaladj, mert akkor megizzadsz, és mindjárt megfájósodik a torkod. Igaz, ha keresztanyád eljön veled, majd mutasd meg neki a ládafiában azt a barna papirost, és mondd meg neki, hogy ki ne hajítsa. Sárga-fehér cukor van benne, és neked csak avval hasznos a herbatea.

Mire visszaértünk keresztanyámmal, már este volt, és szülém lelke a csillagok közül integetett le rám.

– Ne félj, sohase hagylak el!

Látni nem láttam, de tudom, hogy ott van, és vigyáz rám, ahogy megígérte. Ez a hit meg is békített egy kicsit. A temetésen csak azért fakadtam sírva, mert az öregasszonyok is mind sírtak. A jó emberek, akik magukhoz vettek, nem győztek rajta csodálkozni, milyen nyugodt vagyok.

De egy hét múlva elhagyott a nyugalmam. Nem éreztem szülém magam körül, hát kimentem hozzá a temetőbe.

Zimankós téli nap volt, majd megvett a hideg, ahogy a behavazott homokosgödrök közt bukdácsoltam. Csurgott a könnyem, mire a szülém sírjára rátaláltam. A „nagy ágyat” az édesapámmal együtt vetették meg neki, s ahogy ráborultam a havas halomra, az ő szavát is hallottam:

– Ügyes gyerek vagy, hogy ki tudtál hozzánk jönni.

Persze csak cinegék bujkáltak a száraz csipkebokrokon, s csak a szél ütögette össze az ecetfák zúzmaracérnás ágait, én mégis hallgatódzva néztem körül. És nagyon megfájdult a szívem, mikor észrevettem, hogy körös-körül minden síron van kő, csak az én szüleimén nincs.

Megakadt a szemem egy kis kőházon, amelyiknek kereszt volt a tetején. (Még akkor nem tudtam, hogy kriptának hívják az ilyent.) Fehér kőangyal állt az ajtajában, olyan, mint a templomban az oltár mellett, de ez a szájára tette az ujját, mint azt akarná mondani:

– Csitt! Idebent alszanak!

– Nini – gondoltam magamban –, ilyent én is tudnék csinálni.

S már akkor hempergettem, gyúrtam, formáztam a havat a sírunk felett, és nem éreztem semmi hideget. Inkább égett az arcom, kezem, mint a parázs, mire készen lett a térdeplő hóangyal.

Akkor hangot hallottam a hátam mögött:

– Nézd csak, ez a kis kölyök kész szobrász.

A kripta gazdája volt, kereskedő ember, aki a feleségével valami évforduló-napon látogatta meg a halottakat. Kivallatott, ki vagyok, mi vagyok, s neki köszönhettem, hogy tíz év múlva márványangyalt faraghattam a szüleim sírjára.

A halottak nélkül sohase lett volna belőlem szobrász.

Esteli dal Hajnal Matyikáról

Az Úristen a Lelkek Kertjében sétált, s valahonnan egy kis fehér lélek szállt rá a kezefejére. Olyan kicsi és olyan fehér, mint a gyermekfűlánc röpülő bóbitája.

Noha az Úristen látta, hogy ez nem nagy nemből való lélek, mégiscsak rámosolyodott a kis bóbitára, mert neki minden lélek egyformán kedves, akár melegházi lélek, akár csak olyan árokparti. Aztán ráfújt a kezefejére:

– Eredj le a földre, bóbita-lélek, s legyen ott belőled Hajnal Matyika.

Hogy mi végre teremtette a jó Isten ezt a Hajnal Matyikát, azt csak ő tudhatja. Talán valami titkos betűt is íratott a homlokára, csillag alakút vagy keresztet formázót – Hajnal András azt nem látta meg, ugyan hiába is látta volna, mert nem volt írástudó ember. Ő csak azt vette észre, hogy a kicsinek homlokába nőtt haj van, mint a kis csikónak, s ezen a szíve is nevetett meg a szeme is.

– Kis csikóm, te! – dörgölte hozzá a bajuszát a ráncos kis archoz.

– Soká szalad még az, apja – szabadította ki a pólyát az apa kezéből az anya.

– Nem vetök neki három esztendőt, hogy mán a talicska előtt szalad – emelte föl a fejét Hajnal András, de nagyon büszkén. – Mög is varrom neki a hámot még ma.

Ha Hajnal András király lett volna, egy ezredet adott volna az egyórás fiának, és generálisruhát szánt volna neki háromesztendős korára. De Hajnal András kubikos volt, és fantáziája nem ért tovább a talicskája kerekénél. Nagyon jó jelnek vette, mikor a gyerek először elvirdította magát.

– No, hát nem úgy csikorog, mint a taligakerék? Mondom én, hogy csikónak teremtötte ezt az Isten.

A kubikos nemzet nyelvén azt a gyereket hívják csikónak, aki a talicska elé van fogva, és segít azt húzni az apjának, mikor a gödörből kitalicskázza a földet a partnak támasztott deszkafeljáróhoz. A csikó leginkább csak a maga bőrébe van öltözve, de azonfölül hámot és nyaklót is visel. A művelt publikum Afrika-utazók könyveiben is lát ilyen képeket.

 

 

Mikor a csikó jelölt egyesztendős lett, becsukták a téglagyárat, amelynek agyagjába Isten a kubikosok kenyerét rejtette. Gazdasági válság – irkálták az újságok; a fenének kellene megenni az urakat – mondták a kubikosok. Hajnal András nem nyilvánított véleményt semmilyen irányban, hanem a gyereket beleültette a talicskába, az iszákot rászíjazta az asszony hátára, s megindult világgá mint afféle szemes ember. A gyár keze-lába helyett a maga ura-gazdája lett. Önálló vállalkozó. Kikopván az agyagból, a homokon szolgálta az emberiség közjavát. Vándorolt a pusztákon, a tanyák közt és a szőlőkben, s ahol vermet ástak, falat vertek, halmokat hordtak le, vagy semlyékeket töltöttek fel, ott mindenütt szerencsét próbált. Igen olcsó ajánlattevő volt, kenyeret, szalonnát kért magának meg az asszonynak, de szegény helyen a szalonnát is elengedte, ha megváltották egy csésze tejjel, a csikó jelölt istápolására. Az ugyan már a zöldhagymát is elcsámcsogta, meg a nyers sárgarépából is kicuppogta az édeset, de mégiscsak a tejecskét nyeldegélte legmohóbban. Az anya teje elapadt ugyan, de szoptatós asszonyok szíve sokszor megesett a kis bogáron, s ezt néha ráadásnak adták, máshol beszámították a napszámba. Duzzadt tőgyű kecskére is rászabadították néha az éhes kis szájat, s ha tehénistállóban éjszakáztak meg, akkor nem lehet letagadni, megesett, hogy megrövidítették a szopós borjút. De ezt Hajnal András mindig jóvátette, mert az ilyen helyen nagyobb lendülettel taposta a vályognak való sarat.

És Matyika, akiben hét határ asszonyainak és állatainak a teje vált hússá és vérré, úgy nekigömbölyödött, hogy meg lehetett volna rajzolni mintának a csecsemővédelmi plakátokra. Gagyarászva, csérogva, víjjogva, a maga madárhangjainak örülve, úgy ült a talicskában, mint valami diadalszekéren, feleselve a kubikos trófeákkal, az ásóval, lapáttal, csákánnyal, amelyek lépten-nyomon összekoccantak a gübbenős dűlőutakon.

– Ki rí? Ki rí? Ki rí? – kérdezte a talicskakerék, ahogy viaskodott a szétomló poszahomokkal.

Ez a kérdés ugyan nem nagyon illett egy diadalszekérhez, amely az élet elpusztíthatatlanságának szimbóluma gyanánt zötyögött a homokon, de azért nem volt indokolatlan, mert Hajnal Andrásné valóban el-elsírdogálta magát, ahogy meggörnyedt háttal cipelte az iszákot a családja után. Egy nagy kubikos-dinasztia sarjadéka volt ő, anyja, öreganyja, dédanyja mind a kubikos asszonyok rendes életét élte, reggeltől estig vetette a téglát, este főzte a lebbencslevest, éjszaka mosta a szennyest, foltozta a foltot – nem lehetett azt szívfájás nélkül megállni, hogy ő ilyen cigányéletre jutott.

De csak olyan nyilalló szívfájás volt ez, s mindjárt elmúlt, ha Matyika kidugta a fejét a trófeák közül, és rávigyorodott a szülőjére:

– Tu-tuccs!

– Rozmaringom, violám, pipi madaram – búgott vissza Hajnal Andrásné a nevető gerlicefiókra.

 

 

Mire Matyika kétesztendös lett, akkorra Hajnal András ingatlant szerzett magának, noha nem olyant, amit a statisztikai évkönyv a nemzeti vagyon gyarapodása gyanánt szokott elkönyvelni. Megegyezett egy emberséges gazdával, hogy lekubikolja a halmát, ha tíz esztendőre bérbeadja neki az udvara sarkát, a kutyaól meg a disznóól közt. Ott épített magának egy kis putrit a kubikos gyeptéglából, gaztetőt is csinált rá, s most már elmondhatta, hogy otthon van, hogy hazulról megy el munkába, és haza megy munka után.

Ettől kezdve azonban nem sokat volt otthon Hajnal András. Elköhögősödött, a köhögés rászoktatta az italra, s mentől többet ivott, annál jobban köhögött. Először csak egy-két napra maradozott el, aztán egy-két hétig nem ment haza, egyszer aztán nyomaveszett egészen. A pusztabíró csendőrt küldött az asszonyért, s valami írásból felolvasta neki, hogy az urát kifogták a Tiszából, s itt meg itt már el is temették.

Özvegy Hajnal Andrásné egyszer-kétszer még álmodott a halottal, s az kezdetben azt jelentette, hogy olyankor egész napra megfájósodott a feje, de később már csak esőt jelentett. Utoljára aztán elmúlt ez is. A halott beleunt a hazajárásba, s az élő fáradt volt álmodni. Ha este elvágódott a szalmavacokra, hajnalig úgy feküdt, mint a holttetem. Matyika alig tudta felnyivákolni:

– Édösz, édösz... Keljön föl. Tenéjte töllene a séptezsembe.

 

 

Ha szűkösen is, mindig akadt egy kis kenyérke a Matyika szép-kezébe. Hála érte annak a nagyon jó Istennek, aki nemcsak magnóliát meg rózsát teremtett, hanem folyófüvet is, porcsint is, acatot is, ballangót is. Ezek az áldott virágok, amelyeknek a magját az Úristen bizonyosan külön angyalokkal szóratja el a tavaszi éjszakákon a tárt ölű mezők felett, külön is rájuk parancsolván, hogy sokasodjanak és szaporodjanak. Mert mi lenne az özvegy Hajnal Andrásnéból, ha kigyomlálandó gazok nem teremnének a gazdagok földjén? Ezeknek köszönhetik a Matyikák, hogy minden áldott nap megkeres kerek ötven fillért az édesanyjuk, ami nagyon szép létfönntartási eszköze két ember életének, csak okosan kell vele bánni. Mert télire is csak félre kell valamit tenni meg az ünnepnapokra is, ha már annyiban elhibázta a teremtést az a nagyon jó Úristen, hogy ezeket se felejtette ki belőle. Mert ha jót akart volna tenni a szegény gyomláló asszonnyal, akkor több acatot és kevesebb ünnepet teremtett volna.

De ezt nem panaszul sóhajtotta az özvegy kubikosné, csak a lelkén könnyített vele, mikor senki se hallotta. Zokszóval senkinek terhére nem volt, igaz, hogy asszonyi tereferékbe se vegyült bele. Ha megállt egy-két percre a kezében az acatoló kés, az csak addig volt, míg kipillantott a pászta végére, a dűlőútra, ahol Matyika elhelyeztetett a nagy diófa alá, és oltalmába ajánltatott a sárgarigóknak. Ott óraszámra elüldögélt, hol a méhekkel döngicsélvén versenyt, hol a földi békákkal nézvén farkasszemet.

– Mit csinálsz, csikajom? – kiáltott oda neki az anyja, ha nagyon elcsöndesedett a gyerek. A válasz mindig ez volt:

– Matita dódoz, Matita dódoz.

S ilyenkor egy fadarabbal ő is úgy döfölte a földet, mint az acatolók.

S nem volt olyan napszámoslány vagy asszony, aki déli kenyerezéskor egy falatot ne dugott volna a Matyika piros szájába. Ki szalonnát, ki zöldpaprikát, ki hideg hajába főtt krumplit, kinek hogy engedte a tehetsége. S mikor a kubikosné este batyuba kötötte a gyereket, hogy könnyebb legyen vinni, mindig összekaptak rajta a segítségek. S egész hazáig tele volt kacagással a dűlőút:

– Puttonyt vögyenek, puttonyt vögyenek!

 

 

Matyika már a negyedik esztendejébe fordult, mikor a szombat esti fürdetésnél egyszer azt vette észre az asszony, hogy a sima kis háton megakad a keze valami csomósodásban.

– Teremtő szent Isten, mi lehet ez? – állt meg a szívverése.

Nézte a rossz kis petróleumlámpával, piros udvara nem volt a csomónak, kelés nem lehetett. Óvatosan megnyomogatta.

– Fáj-e, kis szívem?

– Nem fáj netöm – nevetett a gyerek –, mi fájna?

Az asszony egy kicsit megnyugodott. Az a gondolata támadt, hogy tán minden négyesztendős gyereknek meg szokott csomósodni a háta. Vasárnap délután sorra kérdezte az asszonyokat, mit tudnak efelől. Egyik se tapasztalt még ilyent. De mind tudott ellene valamit, ki szenteltvizet, ki ráolvasást.

Rákövetkező szombaton megint fürdetés volt. A csomó mintha meglappadt volna, fájni most se fájt, de a gyerek válla előrekushadt, s nem bírta kiegyenesíteni a hátát. Másnap a fejét fájlalta, aztán a fülére jajgatott. Mikor a fülfájásból fülgennyedés lett, az asszony a hátára kapta a gyereket, és bevitte a faluba az orvoshoz.

Az orvos összevissza tapogatta, forgatta Matyikát, aztán írást adott az asszonynak.

– Menjen be vele a városba, ott majd megmutatják, hol van a klinika. A tanár uraknak adja oda ezt az írást. Lehet, hogy ottfogják a gyereket, úgy készítsen neki fehérneműt.

Mire hazaértek, az asszony halálraváltabb volt, mint a gyerek. De azért nem feküdt le egész éjszaka. Két inge volt, széthasogatta az egyiket, s abból fércelt a gyereknek fehérneműt. Hajnalban aztán fölrázta az ártatlant. Gondolta, jobb lesz a harmattal elindulni, így is dél lesz, mire beér a városba.

Hetipiacos nap volt, sok kocsi elhaladt mellette, de egyikre se hívták fel. Amelyiken ismerős gazda ült, az, amikor beérte, elfordított fejjel nézte az eget, hogy ugyan lesz-e eső. S csak akkor pislantott vissza félszemmel, mikor már meghaladta, hogy ugyan mivel cipekszik az a rongyos asszony?

A klinikán azonban jó szívvel voltak hozzá. Elvették tőle a gyereket, aki ugyan visított, mint a szívenszúrt malac, de amikor egy falovat adtak neki, mindjárt megbékült.

– Ne féljen semmit, jóasszony, van ugyan egy kis baj, de azért meggyógyítjuk a fiát. Fél esztendő múlva úgy szalad, mint a csikó.

Azt is kinyilvánították, mi a baj. Csonttubarózsát vagy mit mondtak. Özvegy Hajnalné ebben egészen megnyugodott. Amelyik betegségnek ilyen szép virágneve van, arra bizonyosan van orvosság.

– Minden vasárnap meglátogathatja – veregették meg a vállát, s még az ingecskéket se fogadták el. Azt mondták, a klinikán ellátják azzal is.

 

 

Az első vasárnap egy összemarék pipacsbimbóval állított be özvegy Hajnalné a klinikára. Annak a zsengéje kedves csemege a tanyai gyereknek.

Egy kicsit elszomorodott, mikor letétették vele a csemegét, és a lelkére kötötték, hogy ha bemén a gyerekhez, ne nagyon ugráltassa, mert gipszben fekszik, hogy kiegyenesedjen a kis háta.

Kicsit meghókult Matyika, de amúgy nem panaszkodott semmiről. Inkább dicsekedett, hogy már verset is tanult. El is mondta mindjárt.

Jönd a lelte mindönnek

S én mödfelelet ennet.

 

– Öszöm a csöpp szádat – esett ki a könny Hajnalné szeméből.

A hetedik vasárnap azt mondta neki a főorvos, hogy most már más beteg gyerekeknek kell a hely, s Matyika akkor is meggyógyul, ha otthon ápolják, csak gipszágyban kell tartani.

– Minekünk csak szalmanyoszolyánk van – ijedt meg az asszony.

– Adunk mink mindent, ami kell – bátorította a főorvos, s elmagyarázta neki, hogyan kell bánni a gipszkötéssel.

– Megértette, jó asszony?

– Mög, fölorvos úr, az Isten áldja mög a hozzámvaló jóságát – igyekezett elkapni az özvegy a megáldott kezet. S hogy az nem sikerült, föl akarta nyalábolni Matyikát gipszágyastól. S mikor rákiáltottak, hogy hova gondol, kocsi kell ennek, megtántorodott.

– Kocsi? Hát hol vönnék én kocsit?

Aztán fölcsillant a szeme.

– Ugyan a kubikos-talicskában hazatolhatom.

– Majd ezt is elintézzük, lelkem – ígérte a főorvos.

S a maga autókocsiján vitette haza Matyikát a putriba. Még azt is megparancsolta a kocsisnak, ugyan az is úriember volt, hogy ő vigye be a karján Matyikát az ágyba.

 

 

Özvegy Hajnal Andrásné rákallantyúzta az ajtót Matyikára, mikor munkába ment, s keresztet vetett rá, úgy ajánlotta a radnai szent szűz oltalmába. Persze foganatosabb lett volna a keresztvetés, ha a Máriácska képe ott lett volna a falon, de csak a faráma volt ott, mert a Máriácska szent képét kirothasztotta belőle a penész.

Így se lett azért semmi baj, mert Matyika értelmes kis legény, s mozdulatlan, hanyatt fekve is el tudott mulatni. Az ablaknak csúfolt lyuk párkányára odaszállt egy madár. A madarat nem látni, csak a farkát billegeti be, s arról lehet találgatni, hogy cinege-e vagy szarka. Hosszúlábú kaszáspók iramlik végig a mellén. A szabad bal kezével kitépi a lábát, és elnézdegéli, hogy milyen soká kaszál az. A puli mérgesen ugat kint az udvaron. Vagy cigányt érez, vagy fináncot, ugyan melyik zörgeti majd meg az ajtót? A puli elhallgat, nem jött senki. Matyikának le-lecsukódik a szeme. Egy fecskefarkú pille bevágódik az ablakon, körülrepkedi a fejét, s majd kiveri a szemét. Bizonyosan lenvirágnak nézi a bolond. Az ágy végében valami zizereg a szalmában. Egér. Matyika már tudja, hogy mikor az előjön, dél van. Bal kezével a feje alá nyúl, és előveszi a kenyérkét. Morzsolgat belőle magának is meg az egérkének is. Aztán az egérke visszamegy a szalmába, Matyika pedig elkezdi csavargatni annak a rossz katonaköpönyegnek a gombját, ami a feje alá van gyűrve vánkosnak, ezen elalszik. Néha föl se ébred estig, akkor is csak arra, hogy édesanyja simogatja a fejét:

– Kis szívem, nézd-e, itt a jó tejecske.

Mert most tehéntartó gazdánál napszámoskodik özvegy Hajnalné, és tejbe kéri a fele napszámot.

Mégis a tej csinálta a veszedelmet. Egy nagy fekete kandúr beszokott a tejszagra, s úgy elszemtelenedett, hogy napközben is ki– s beugrált az ablaklyukon. Matyika egyszer arra ébredt fel, hogy viszi a macska a feje alól a kenyeret. Elfelejtkezett a bajáról, utánakapott a tolvajnak, s gipszkötésestül lefordult az ágyról.

– De csak elvöttem tűle – mutatta kérkedve a kis markába szorított kenyeret, mikor Hajnalné este fölszedte a földről. Addig arcra bukva feküdt ott. De a kenyeret nem eresztette el. Kemény legény ez a Hajnal Matyika, ha a hátgerincét elgörbítette is a csonttubarózsa.

 

 

A Krisztus hét sebére való hivatkozással szerzett kölcsönkocsin vitte be a gyereket a városba, de most nem akartak vele szóba állni a jó orvos urak, akik eddig úgy felkarolták.

– Maga nem anya, hanem gyermekgyilkos – mondták neki felháborodva –, hát így tudott az egyetlen gyerekére vigyázni? Megérdemelné, hogy rendőrkézre adjuk.

– Tögyék azt, nagyságos fölorvos urak – esett térdre özvegy Hajnal Andrásné –, csak a gyerökömnek fogják pártját. Ontsák ki a vérömet még ebben az órában, ha attul összeforr a csontja.

Nem ontották a vérét, nem adták rendőrkézre, mikor elmondta nekik az élete sorát. Megint ágyat vetettek Matyikának, s megbiztatták az asszonyt, hogy nem mondják föl neki a kvártélyt, míg föl nem gyógyul.

Két hét múlva idézőt kapott a faluházára. Írás jött a városból, hogy vegyék fogtomra özvegy Hajnal Andrásnét, van-e bizonyságlevele róla, hogy magyar honos volt az ura. Mert ha nem az volt, akkor mehet Matyikával oda, ahol a part szakad.

 

 

Csillagfényes este van, ahogy ezt a történetet eljajveszékeli nekem Hajnal András özvegye. Áldott békesség abban a világban, amit nem az ember teremtett. A pitypalattyok vernek, és hegedülnek a tücskök.

– Azt mondják, ott van a hiba, hogy az uram a Bácskában születött. Hát mit tudom én, hol születött. Nem értöm én ezt, kéröm. Hát hogyne lött volna magyar honos, mikor magyar embör volt, nem is tudott másképp. Hát aki kubikos, az nem magyar honos? Nem az én eszömhöz való ez. Hogy engömet azért tögyenek szöröncsétlenné, mert röndös, hitös uramtul szültem a gyermekömet? Ugye, ha rossz életű löttem volna, és orozva költ fattyat vetöttem volna az árokparton, akkor befogadnák a gyerökömet, és nem kérnék a bizonyságlevelet, hogy magyar honos volt-e az apja vagy se? Hol az az Isten, aki itt igazságot tösz?

Mit mondjak neki? Szavaljam Matyikával, hogy „rend a lelke mindennek”? Mondjam neki, hogy az Isten messze van, a csillagok fölött, és idelent fajvédelem van? Nem szólok semmit, mert nekem se eszemhez való dolog ez.

Levél Messzi Imriskének

Piros, pufók képű, boglyas hajú, nagy fejű parasztgyerek vagy te, Messzi Imriske. Az ilyen fejre szokta mondani a falusi kalapos, hogy ez a remek fej, mert ebbe sok ész belefér. (Igaz, hogy a kis fejre is tud kádenciát, mert okos kalapos a kis fejet is megbecsüli. Azt mondja rá, hogy az a jó fej, mert abban nem szalad szét az ész. Született diplomaták a kalaposok, kár, hogy az ország nem őrájuk bízza külső ügyeit-bajait.)

Szóval olyan parasztgyerek vagy, mint a többi, Imre fiam. Az életed idáig nem egészen tizenhárom esztendőre terjed. Azt mind kint töltötted a szegedi tanyán, a csorvai kapitányságban. Malacok közt, birkák közt, ürgék és bíbicek közt, távol a tudományoktól és egyéb világi huncutságoktól. Éppen úgy, mint a többi parasztgyerek.

Azaz, hogy mégse egészen úgy. Az apádnak, Messzi Pál gazd’uramnak egyszer valami sora volt idebent a városban. Behozott magával téged is, hogy hadd láss egy kis világot. Mert katonakorodig aztán, ha meg hagyja érni a fölséges Isten, vagy látsz többet várost, vagy se. Hiszen vannak a pusztamélyben kilencvenesztendős emberek is, akik sohase látták még színét a kőből való városnak.

Messzi Pál tehát bejött Szegedre, és behozott téged is. Átvitt Újszegedre is. No, nem éppen fülemüleszót hallgatni, hanem mert deszkát akart venni a fűrészgyárban. Még ő a deszkát válogatta (mert nem politika ám az, ész kell hozzá), addig te elnézelődtél a gyárban. Mint ahogy az efféle kis bamba gyerek szokott idegen helyen.

Meglett a deszkavásár, a deszkát kivitték Csorvára, s mire öreg Messzi Pál megszerkesztette belőle az ólat vagy górét, akkorra te, Imriske, faragtál a nyesedékfából egy kis fűrészgépet. Olyant, amilyent a gyárban láttál. Megvan benne minden az utolsó srófig. A hozzávaló szíjakat levágtad az „éds’atyád” tarisznyájáról. Gőzt persze nem foghattál bele, hanem csináltál neki olyan forgattyút, amilyen a kerekeskútnak van. S a fűrészgép úgy szuperál, hogy öröm nézni. Még azt a sikoltó-süvöltő hangot is kiadja kicsiben, amivel az igazi gőzfűrész rémítgeti az ijedős városi népet.

Nagyon megtetszett neked a faragójáték, Imriske. Kaptad magad, most meg már cséplőgépet barkácsoltál. Olyan bolond masinát, amilyen nyaranta szaladozik a tanyák közt nagyéhesen, s föleszi a tenger sok asztagot.

Megvan a famasinádnak mindene. Lokomobilja, dobja, kosara, szalmarázója, törekrostája, centrifugál-regulátora, tengelye, csapágya, fogaskereke, transzmissziós szíja. Azaz hogy a szíjjal egy kis baj volt: nem futotta már egészen a tarisznya. Hát mit csinál ilyenkor a kis kanász? Azt, amit a nagy hadvezérek: átcsoportosít. Ha a cséplőgéppel akarja magát mulatni, akkor leszedi a szíjat a fűrészgépről. (Ámbár hiszen ért ehhez, látod, az ilyen városi úrféle is, mint én vagyok. Volt nekem valaha szalmakalapom is, hordoztam is vagy három nyáron. De olyan bordában szőtték azt, hogy még akkor is szemet vetett rá a kisasszonylányom. Csinált belőle valódi kisasszony-kalapot. Ez aztán megviselte egy kicsit, úgyhogy a múlt nyárra már csak nagyságosasszony-kalapnak járta meg. Ezidénre azonban már nemigen maradt rajta emberi ábrázat, ennélfogva a nyáron megint én leszek benne nagyságos úr. A jövő az Isten kezében van, s a tovább való átcsoportosításoknak ő a tudója. Lehet, hogy hármunknak egy kalapja a ti tanyátok ólja tetején fogja karrierjét befejezni mint párszárító, bár félek, hogy szüléd rosszallni fogja annak. De bízom az édesapádban, hogy meg fog emlékezni arról, úr létemre is milyen jó szóval voltam hozzátok, s ez javunkra billenti a mérleg serpenyőjét, amelyben egy marék új búza foglaltatik egy néhai úri kalappal szemben.)

Mert most már ismerem az egész famíliádat, Imriske fiam. Valamelyik adótiszt úr azt tanácsolta Messzi Pálnak, mutasson be téged a találmányoddal együtt nekem, aki már hazajöttem a ti Homokországotokból, hátha embert faragok belőled. Talán még az újságba is kiteszlek, s múzeumi üvegszekrénybe is kerülhetnek a munkáid, hogy szájukat tátogassák rá a világi népek vasárnaponta.

Hát beállítottatok hozzám, és sípolt a fűrészgép, szórta ki a szalmát magából a cséplőmasina, és akik néztük, végigborzongatta a lelkünket az öröm, hogy micsoda mechanikai lángelme lakik a te nagy fejedben, kis kanász. Mert hiszen fúr-farag a mi fajtánk mind, kieszel olyan borotvatokokat, hogy ember legyen, aki a nyitját megtalálja, csinál olyan virtus-faragásokat, amilyeneket semmilyen iparművészeti iskolában nem tanítanak: de mi az a te munkádhoz képest, Messzi Imriske! Micsoda szemed, micsoda felfogóképességed, micsoda technikus-készséged van neked, kis kanász! De hiszen nem kell azt a fajt félteni, amelyik a buckák közt is megtermi a zsenit!

...Az apád, Messzi Pál, értelmes képű, szép, magas ember, s nagyon csudálkozva néz rám, mikor azt mondom neki:

– Vétek volna ám az, jó ember, ha ez a gyerek elveszelődne ott a pusztán.

– De hiszön nem veszelődik az el, tekintetös úr, mert vigyáznak egymásra a malacokkal.

Egy kicsit elmén a kedvem, hogy nini, mégse olyan értelmes ez az én emberem, mint amilyent mutat.

– Tán nincs módjuk a taníttatásra? – kérdezem.

Az édesanyádat – szép, tisztesen öltözött, jóállású magyar asszony – nyilván szíven találta a kérdésem, mert nagyon fölkapta a fejét.

– Hát kéröm, afelől nincs hiányosság, ha magunk szögényei vagyunk is; de az van benne, hogy nemigön szeretgetjük, ha a gyerök ilyenökbe avassa magát.

De azért mégiscsak fölvillant a szemében a büszkeség, mikor azt mondta:

– Csinált már ez, tudja, zsebórát is fából, úgyhogy járt, mikor csavarta. Ott hányódott-vetődött egész télön a padkán, de a tavaszon oszt betüzeltem, hogy ne is lássam.

– Az, az – mondja komolyan Messzi Pál –, mert az a hiba, tudja, hogy nem szereti a gyerök a paraszti mestörségöt. Pedig lássa, mán mégiscsak az a mienk...

És most már mégiscsak azt mondom, Messzi Imriske, hogy nagyon értelmes ember a te apád, és neki van igaza, nem az adótiszt úrnak, aki azért küldött hozzám, hogy embert faragjak belőled, ami alatt ő nyilván azt érti, amit régebben úrnak neveztek. Hát én azt nem teszem, Imris. Nem vehetem a lelkemre, hogy megrontsam az életedet, és elvegyem tőled azt, amiről a te bölcs apád azt mondja, hogy mégiscsak az a tietek.

Mert mi lenne belőled, ha kihoználak a malacaid és birkáid közül az emberek közé, a katángkórós és kutyatejes parlagról az aszfaltra, amely fölkátyúsodott és porzik, mint az országút, a palotasorok villany– és gázlámpái alá, amelyek esztendők óta nem égnek? A buckák közül, amiket az Isten friss szelei söprögetnek, minek jönnél a szemetes utcákra, amiket senki se söpör? A kövér, gazdag, étellel, itallal töltöző tanyát mért hagynád ott a lezüllött, rongyos, éhes városért? És piros képedet, ragyogó szemedet, amelyben nyílt ég és szabad mezők örök szépségei tükröződnek, mért cserélnéd el városi fiatalok fakó arcával, fáradt szemével? Mire vihetnéd a mi tülekvő, marakvó, egymás hegyin-hátán gázoló úri falkánkban? Lángész lennél? Kinevetnének, megtagadnának, fölfeszítenének. Szerény lennél? A bolondok fapénzével fizetnének ki. Élelmes lennél, makacs, furfangos, keménylábú, keménykönyökű, rúgni, furakodni tudó? Úri pozíciót verekednél ki magadnak, talán jó hírt is, egyetemi katedrát is – és rongyos lenne a cipőd, és közös lenne a szalmakalapod a fiaddal, lányoddal, feleségeddel, és elsápadnál a szíved gyökeréig, mikor olvasnád, milyen árat szabnak a búzának a te megtagadott véreid, és a halálos órád párnáján is átkoznád azt a percet, amelyikben otthagytad őket, és beálltál úrnak...

Maradj te csak a malackáid közt, Messzi Imriske, és vigyázzatok egymásra a szép sima ég alatt, a jó meleg napon, a libatoppos zöld gyepen. Ott olyan boldog emberré serdülhetsz, mint az édesapád meg a keresztapád meg az egész atyafiságod, amelynek tenyerében van a mi kenyerünk, és ha kinyitja a tenyerét, akkor eszünk, ha becsukja, akkor nem eszünk. Most még nem érted, kis buksi, hogy lehet ez, de mire megnősz, majd megérted. És ha akkor lesz kedved az uradzáshoz, annak már lesz értelme. Akkor lehetsz pártelnök, lehetsz követ, exportálhatsz és börzézhetsz, és ha jól forgatod magad e világi életben, lehetsz félelmetes diktátor.

Akkor én már nagyon öreg ember leszek, Messzi Imriske, és félig megvakult a sok írástól, olvasástól. Emlékezz meg akkor róla, hogy milyen jó szívvel voltam hozzád életed keresztútján, és járj ki nekem egy ágyat a menházban. De – hogy szerénytelen legyek, amilyen magyar író nem szokott lenni – olyant, amelyikről a pipacsos, búzavirágos mezőkre látni, amelyekről én is a te korodban szakadtam el, Messzi Imriske, mert az én apám nem volt olyan bölcs ember, mint a tied.

A vadkacsák

A kis árendás tanyáról, ahová nyaranta ki szoktunk bujdosni egy-két hétre, sohase térünk meg üres kézzel. Régebben malackát hoztunk haza, a háború óta inkább csak disznócskát, mármint hogy sündisznócskát, s olykor reumácskát is hoztunk magunkkal, és körülbelül ez szokott a legtovább tartani a tanyai szerzemények között.

Az idén úgy volt, hogy vadkacsát hozunk, de aztán csak Matykót hoztuk, ámbár igazság szerint ő hozott minket, mint igen célszerű igazgatója a Mák ángyó öreg, de beteg lovainak.

A vadkacsát úgy negyednapos korában szedtük a Szék-tó szittyósaiban, és a Mák ángyó keze alá adtuk nevelőbe. Összeszokik a többivel, gondoltuk, ha bekerülünk a városba, ő lesz a tyúkketrecünk dísze.

A Matykóért nem kellett messze menni, azt itt találtuk helyben, az eperfák alatt. De Mák ángyó még előbb találta, tíz esztendővel ezelőtt, a tanyájához harmadik dűlőben, sokgyerekes Sahin Tót Sándoréknál.

Mák ángyó éppen arra járt – paprikával, zöldséggel, mivel kofálkodik az ángyó, csirkét is lehet tőle venni, mink is tőle vettük, s nekünk öt ezressel mindig drágábban adta, mint másnak, mert minket szeret.

– Lelköm, nincs több ilyen finom úri nép ebbe a tartományba, mint maguk, és aztat is csak ügyelömbe vöszöm, hogy olyan régön itt zsöllérködnek a tanyámon. Lám, mikor először tötték tisztöletjüket, akkor még olyan fekete volt a tekintetös úr, mint a Bogár, most mög mán olyan szép fehér, mint a Szürke.

Szóval Mák ángyó tíz esztendővel ezelőtt éppen akkor járt a Lószaggató-dűlőben, mikor sokgyerekes Sahinné kint ült a tapasztóföldön, és étette a tizenegy hetes gyereket. Étette, igenis, mégpedig bablevessel, hideggel, déli maradékkal. Ebben a tartományban ez helyettesíti a tápiókát meg a szágót, s igen okszerű táplálék lehet, mert aki bele nem hal, abból vasgyúró nevelődik.

– Hányadik is mán a gyerök, Etal? – kérdezte Mák ángyó.

– A kilencedik – mondja Etal, keserűség és büszkeség nélkül, olyan magától értetődő természetességgel, mint ahogy azt mondta volna, hogy hányadik bokor kukoricát kapálja már.

– Na jó – biccentett ángyó. – Oszt mikor választasz?

– Huszonkét hetes korában.

– Mán?

– Ezt muszáj, mert olyan nagybélű, hogy az Isten se győzné szoptatni.

– Hát akkor majd híradással légy, Etal – szedte föl a motyóját Mák ángyó. – Fölfogadom a gyerököt örökbe. Nektök adott az Isten öleget, neköm egyet se.

Az abrosz két csücskit, amibe a portéka kötve volt, nagyon megszorította a nyakán ángyó. Nagy szívfájdalmát mindenki úgy fejezi ki, ahogy tudja. Etal nem késett a vigasztalással:

– Mán hogyne adott volna – igazgatta bele az ujjával a fakanálból kicsúszott babszemet a gyerek szájacskájába. – Hát az Illés?

– Nene hé, hát nem tudod, hogy az is csak fogadott gyerököm neköm? Mert csak mégse löhet az, hogy olyan se lögyön az embör körül, aki édösanyámnak szólíjja.

Ezzel elkattyogott Mák ángyó, aki ugyan nincs beleszervezve semmiféle patronázsba, de azért így kultiválta a gyermekvédelmet kint a pusztaszélben, már húsz esztendővel ezelőtt is. Mert akkor vette pártfogásba Illést, „az első gyerököt”, aki most már szép, ifjú legény, cigarétlit szíj vasárnap délután, és a bicskát is beleteszi a zsebébe, mikor elmén a dugott-bálba. És ő lesz az, aki meggyújtja majd a szentelt gyertyát, mikor Mák ángyó öreg lelkéért csöndítik meg a lélekválság harangját.

– Hiszön itt volna még a Matyi is, de mán avval nem gyüttünk olyan jóra, tekintetös úr! – Ezt csak súgva mondja Mák ángyó, mert nem akar szívfájdalmat okozni a fiúnak, aki éppen mellettem pányvázza ki a Szürkét a tarlóra. (Ez a Szürke, aki olyan szép fehér, mint én vagyok.)

– Szófogadatlan, meg csapda a gyerek, ugye? – sugdosódok én is.

– Nem az, tudja, hanem nehéz fogalmú a pásztorkodáshoz, oszt azért nem szívelheti se az apja, se a bátyja.

Csakugyan vettem észre magam is, hogy az öreg Máknak mindig szúrja a szemét Matykó. Szerencsére őrá nem sok van bízva a házban. Mák ángyó az impérium, nemhiába ő körömködte össze az egész vagyonkát. Mindazáltal Mák gazda is megjátssza olykor magát, különösen ha ángyó bent piacozik a városban, s ilyenkor a legnagyobb vakmerőséggel fog bele önálló vállalkozásokba.

Például a múltkor is, ahogy heverek a tanya végiben, és nézem a fecskék földet szántó repkedését, odajön az öreg Mák egy piszkafával, és elkezdi vele kurgatni az Isten madárkáit.

– Hiss te, hiss te! Az anyátokat!

Nem illik a gazda dolgába beleszólni, hát csak szó nélkül lesem, mi lesz ebből. Biztos, hogy valami ornitológiai kuriozitás.

A magyar Brehmet azonban szemmel láthatóan bosszantotta, hogy kísérletei hidegen hagynak. Addig lesett rám a szeme sarkával, míg utoljára a lábamba akadt, és hasra vágódott. El is tüsszentette magát, mert ahogy föltápászkodott, napba nézett. Erre aztán mégiscsak megszólaltam, mert ilyenkor megint ezt kívánja az illendőség.

– Adj Isten egészségére, Mák bácsi! Mondja már no, hadd tanuljak, mit hadakozik a fecskékkel?

– Hát nézze, régi szokásmondás, hogy ha a föcskék lent röpködnek, eső lössz. De mondok, ölég vót mán az esőbül, mögriasztgatom üket, röpködjenek mán odafönt.

Hát nem ornitológia, hanem meteorológia. No, az is szép tudomány. De hát nem szeretek senkit se a hitéből kiverni. Csak bólintok csöndesen, hadd örüljön neki Mák bácsi, hogy én is belátom, milyen nagyeszű ember ő.

A Matykó gyerek azonban, aki tavaly kijárta már a negyedik osztályt a tanyai iskolában, s azóta procul negotiis legelteti a birkát, éppen sarjút vág a tanya mögött. Kis lelkében az apja kísérlete életre galvanizálja az eltemetett tudományt.

– Édösapám! – szólal meg bátortalanul.

– No? ! – mordul rá az öreg keményen.

– Nem ér az semmit, akárhogy hajkurászi kend a föcskéket. Nem abbul lössz az eső, hogy űk alacsonyan röpködnek. Az csak azért van, mert a vízpára lenyomi a bogarat, akit a föcske kerget.

– Hát osztán, te! – csikorítja össze a fogát mérgesen Mák apó, mint egy lecsökkentett akadémikus. – Mit aggatódzol mindég az apádba, he? Megállj, majd mögagyallak a nagy okosságodért, csak kigyere a sömlyékbül!

Persze egy ujjal se ér hozzá, mert testi fenyítéket csak Mák ángyó gyakorolhat a házban (hanem az aztán mindenki fölött), de a szemével állandóan döfködi a bicskát a gyerekbe.

Hát jó, ezt megértem, a kultúrgőgön nagyon fel lehet dühödni. De az Illés gyereket jó darabig nem értettem meg, mit káinkodik mindig a boldogtalan kis Ábelre.

Féltékeny a fogadott öccsére, városi ember létemre természetesen ez volt az első gondolatom. Az is természetes, hogy a városi ember rossz nyomon járt.

Egyszer hallom, ahogy nagy szívbéli keserűséggel hujjog ki Matykóra a legény az ereszet alul:

– Te, francia költő, te, az errearráját annak a külűfülednek, mán mögint a kukoricába eresztötted a tehenet! Te költő, teee!

Írásban vissza nem adható az a dühös megvetés és keserű gúny, amit Illés a költő szóba beleöntött. Csak az fogható ehhez, mikor az országházban egyik nagy politikus urazza a másikat.

– Illés fiam – léptem közbe némi sértődéssel –, mi baja magának a költőkkel? (Hogy miért különösen a francia költőkkel, azt meg sem próbáltam kideríteni. Jobb, ha az ilyesmi titok marad, azért akkor az ember adandó alkalommal hivatkozhatik rá, hogy íme, mennyire megveti az egészséges magyar lélek a francia dekadenciát.)

A legény vállat vont, és megpattintotta a gyereket a lóhajtóostorral.

– Hát nézze, ez a kórságos mindig azt képzeli magárul, hogy neki is bűrnadrágot szabtak.

Úgy látszik, Illés azt hiszi, hogy a költőknek bőrnadrág a különös ismertetője, és rossznéven veszi Matykótól, hogy neki is ilyen aspirációi vannak. Az általános rosszalláshoz aztán Mák ángyó szolgáltatta a konkrétumokat. Azt vétkelli a legény a fogadott öccsében, hogy még egy esztendő múltán se akarja elfelejteni az iskolát. Minden vasárnap délután iskolát játszik a tökéletlen a kukoricaföld széliben. Ő a tanító, a pipacsok a gyerekek, a napraforgó a tanfelügyelő. (Van humor a gyerekben.) Aztán meg olvasgatva őrzi a tehenet. Minden papírdarabot fölszedeget, amit én elhajigálok. Vetélt verseket megmentegett a gonosztevő, a hieroglífáim fölé aeroplánokat rajzolt az iromba ácsplajbásszal. (Ezzel jóvá is tette a bűnét.)

– No – mondom –, hát azért is mentsük meg a költő-becsületet.

Megnéztem a gyerek tavalyi kiskönyvét: csupa egyes. Kivallattam magam is, s még sokáig valami furcsa meghatottsággal gondolok erre az alkonyatra. Kolompok csengenek messziről, valahol búg a cséplőgép, az ereszet alatt imádkoznak a fecskék, füst legelget a nádtetőn, bazsalikomszag vegyül a krumplis tarhonyáéhoz, és egy tatárfejű, szutykos kis kölyök magyarázza nekem a francia forradalmat, deákos tanultsággal és paraszti ésszel...

– Hallod-e, fiam – mondom este a feleségemnek –, ezzel a gyerekkel valamit csinálni kell. Ha már kompromittáltuk, a konzekvenciákat is le kell vonnunk. Itt nem hagyhatjuk, mert akkor halálos holtáig Francia Költő Mátyás lesz a neve. Bevisszük a városba, ő is megfér ott, ahol mink.

Az asszony egy kicsit meghökkent. A házbért is most emelik, az ebédlőt is újítani kell, se fánk, se szenünk télire...

– Vállalok én mindent, csak egyet nem: az atyai szigort. Ahhoz én a magam gyerekinél se értettem, de azt hiszem, te vállalhatod, van benne elég gyakorlatod. Legföljebb majd nekem kevesebbet juttatsz belőle.

Így aztán megegyeztünk. Hanem ahogy szedelődzködünk hazafelé, és rakják föl a kocsira a cellecullánkat, elejbem áll a francia költő, és mondja ijedten:

– Tekintetös úr, baj van.

– No?

– Möglépött a kacsa az éjjel.

– Melyik, te?

– Akit mögszelídítöttünk. Visszamönt vadnak a többihöz. Ilyen annak a természetje.

Elkomolyodok egy kicsit, és a francia költő azt hiszi, az elszökött vadkacsát sajnálom. Pedig őrajta tűnődöm, meg a többi vadkacsán, a sok-sok tanyai talentumon, a vadon nőtt zseniken, akik közül csak az én tudtommal is sokkal tettek próbát már a régi világbeli városi urak. Hiába, egy darabig csak szelídültek, aztán mind visszamentek vadkacsának a többihöz. Ilyen a természetük.

Zuginé egykéje

Az orvos előszobájában – ezt minden művelt ember tudja régi szép fametszetekből és régi szép humoreszkekből – igen komoly tanulmányokat lehet végezni. Jönnek-mennek a mindenféle ügyes-bajos emberek, s azokkal el lehet beszélgetni. A betegek többnyire nyájasak, leereszkedők és közlékenyek, különösen, ha sajnálkozóra találnak. Akit pedig nem érdekelnek az emberek, annak az olvasó-asztal kínál különböző stúdiumokat. Található rajta fürdőalmanach a kilencvenes évekből, Fliegende Blätter a nyolcvanas évekből. Azt merném mondani, hogy az utóbbi kötelező, s az a gyanúm, hogy mikor a kész orvosok berendezkednek, lelépési díjat fizetnek az öregeknek a Fliegendékért. Hiszen ma egyéb felszerelésre úgysem futja, hát legalább ez legyen meg.

Az én orvosom egy kicsit elfajzott az ősi erényektől. Se fürdőprospektus, se Fliegende nincs a váró-szobája asztalán, hanem igenis van Természettudományi Közlöny, Kosmos-füzet, Nyugat, Magyar Statisztikai Szemle... Hopp, ezt megnézzük. Látom a borítékán, hogy Kovács Alajos írt bele cikket az egykéről. A napokban lapozgattam Pezenhoffer Antal nagy egyke-könyvét, s abból megtanultam, hogy az egyke a protestantizmus bűne, s hogy az országot a katolicizmus menti meg az elnéptelenedéstől. Hát Kovács Alajos, a hivatalos statisztikus, mit mond? Először a végét nézem meg a cikknek.

A társadalmi mozgalmaknak állandóan felszínen kell tartaniok ezt a kérdést, az államnak pedig minden intézkedésébe bele kell vinnie a fajvédelem és fajfenntartás gondolatát, egyrészt kedvezésekkel és kitüntetésekkel, másrészt háttérbeszorítással és büntetéssel kell küzdenie a jövő magyar nemzedék megfogyasztására irányuló minden kísérlet ellen.

Hát ezt aláírja minden rendes ember. Amelyik országba az egyke beleesett, az halálos nyavalyába esett. Amelyik országban az egykét megállítani nem tudják, annak a neve mellé a végzet már odaírta a deleaturt. Erről nem lehet disputálni, mert ez kétszerkettő. Hogy mit kellene vagy mit lehet ellene tenni, abba mindenkinek kötelessége beleadni az eszét. Elkezdem a cikket az elején olvasni.

– Be kell vinni a köztudatba azt, hogy aki csak egy vagy két gyermeket nevel fel, az a nemzet iránt tartozó kötelességét nem teljesítette...

Lassan haladok az olvasással, mert nagy a forgalom, egyre nyílik az ajtó. Hetipiacos nap van, sok a tanyai páciens. Köhécselő öreg gazdák, gangosan járó javabeli menyecskék, jól öltözöttek, ételben-italban fogyatkozást nem szenvedők, öröm őket látni. A régi paraszti félszegségnek nyoma sincs, ezek úrhoz szokott, erejük-tudott emberek, akik már nem félnek a szőnyegre lépni, fogasra akasztják a kalapot, nem a szélire ülnek a széknek, hanem a hátukat is megvetik benne, mustrálgatják a bútort a szemükkel, és tán szegényellik is, és mikor nyitja az orvos a belső szobája ajtaját, az új kultúra türelmetlensége idegeskedik a hangjukban:

– Sokat köll-e várni, orvas úr?

Furcsállom, hogy egyesével jönnek, és feltűnő röviden végeznek az orvas úrral. Régebben, a szögény világban, ha az eladó megbetegedett, és már hat hónapig nyomta az ágyat, akkor apja, anyja, keresztanyja egyszerre szállták meg az orvost, és az apa így adta föl a szót:

– Kérdözze mán no, mért töreködtünk be magához, tekintetös úr?

– Majd megmondják kendtek.

– Hát egy kis búzácskát hoztunk be, de mán, mondok, ha betöreködtünk, csak mögjelöntöm magának, hogy nemszeretöm-formán van a Pirosunknak a sorja.

– Szóval, beteg a Piros?

– Betegnek éppen nem beteg, csak olyan nyűglődi. Nem tud aludni a köhögéstül.

Mert tisztában volt azzal az ésszel élő ember, hogy ha betegnek vallja a Pirost, akkor mindjárt drágábban számítja meg az orvos a tudományát. Így meg csak legyint a kezivel, és azt mondja:

– Persze, fölfázott egy kicsit. No majd írunk neki valami port.

S már írta volna is, de akkor az apában fölébredt a lelkiismeret. Nini, hátha nem lesz érvényös az az olcsó por? Lopva meghúzta az asszonyon a kendő rojtját, és most már az vette föl a tárgyalás fonalát:

– De a derekát is fájdíjja a lány, kéröm. Nem tud vele fölkelni.

– Hát fekszik?

– Fekszik ám, szögénkém, mert alighanem mögrántotta a derekát, mikor leesött a fárul...

Az anya mondta volna még, de azért embör a férfi, hogy neki több esze legyen.

– Valami kenőcsfélit is írjon neki a porhoz – vágott közbe. – Ölég lössz ez erre a bajra.

– Nem lehet azt így látatlanba – csóválta meg a fejét a doktor. – Legjobb lesz, ha behozzák kendtek a Pirost a jövő héten.

Apának, anyának rettenet ezt még hallani is. Hogy lehetne már azt a beteg teremtést három óráig rázatni a kocsival? Szemek összevillanása figyelmeztette a komaasszonyt, hogy most már ő a soros. Neki kell nyomba igazítani ezt a tökéletlen orvost.

– Nem kocsira való mán az, lelköm-galambom. Hiszön fél esztendeje majd kiszakad a gyomra, ha csak mögfordítjuk is az ágyban.

És ha az orvos ezek után a haját tépte mérgében, és úgy kérdezte, hogy most már miről gyógyítsa ő a Pirost, akkor az úgynevezett célszörű szögény embör kimondta kereken:

– Hát amíkrül legolcsóbb, tekintetös úr!

Ezeknek az együgyű ravaszságoknak most már vége, s néhai való gazdám, Tömörkény István, nem ismerne rá többé a parasztjaira, orvostudományi viszonylatukban. Lelkükben ugyan, gondolom, ma is jobban hisznek a csépai szent takácsban meg a galambosi javasasszonyban, mint az egyetemi professzorokban, de ezek jobban imponálnak nekik, mert többet kell nekik fizetni. (Ugyan ez se bizonyos, mert a tanyai javast búzában kell fizetni, s a csépai látnok is csak a papírpénztől fordul el jogos megvetéssel. Az udvarára gurított hízó erősíti az ihletét.)

– Mentül drágább, annál foganatosabb – most ez a szavuk járása, s nyilván ezért kedvelik a röntgenezést, amit ők rögtönözésre magyarosítottak. Hiába mondják nekik, hogy az nem orvosság, mind azon könyörög a doktornak, hogy rögtönözze mög őket.

Az orvos meséli nekem ezeket a pácienseiről, ahogy déli harangszó után ritkul a vendég. Akkor valami gyerekhang nyivákol az előszoba-ajtóban, és az orvosom azt mondja:

– Nini, Zuginé, el is felejtettem, hogy ő még hátra van.

Zuginé az a munkásasszony-típus, aki ötven esztendősnek látszik, pedig nincs huszonöt. Mozifilmeken ilyen asszonyokat szoktak ütni-verni a züllött alkoholisták, de filmen még nem láttam ilyen soványat. Mi ehette le az izmokat ezekről a jól formált csontokról, mi szívhatta ki az élet pirosát ebből a viasz-arcból? Tüdővész? Az orvos ingyen oltást ád neki minden harmadik nap.

– No gyerünk, Zuginé.

Zuginénak azonban egy apró ember kapaszkodik a szoknyájába, és a kis ember nem akarja ereszteni az anyját, de menni se akar vele. Tulajdonképpen nem tudni, mit akar, mert mért lennének a kis emberek okosabbak és logikusabbak, mint a nagyok? Megveti tömzsi lábacskáját a küszöbben, és ordít, mint a szívenszúrt malac.

– Mindjárt jön anyuka, egyetlenkém – mondja engesztelően Zuginé, és nyilván egyetlenke szoknyáját igyekszik kiszabadítani a kurta férfiú epertől ragadós kezéből.

– Csö-önd, te bórembukk! – mordul rá az orvos, mire a bórembukk megdöbben, és elereszti a szoknyát. Mikorra magához tér a meglepettségből, akkorra csak ketten maradunk a szobában. A bórembukk nagy lélegzetet vesz, és még rémületesebben bőg, mint az elébb. Ez már nem a szeszély hangja, hanem az elhagyatottságé, a megcsalatásé, a félelemé és a haragé.

De hát nekem is van magamhoz való eszem. Fölveszem a Magyar Statisztikai Szemlét, hengert csinálok belőle, és belefújok:

– Tru-tú, tru-tú, tru-tu-tu-tu-tuttutt-tú! A bórembukk rám mered a szemével, szájával, és azt mondja:

– Még!

És én fújom a statisztikai trombitát addig, míg a férfiú a szájába nem veszi a hüvelykujját. A békeszerződésen ez a pecsét. Most már baráti diskurzusba foghatunk.

– Hogy hívnak? – kérdezem.

– Majika.

Ha azt mondta volna, hogy ő egy ismeretlen bombavető, az nem lepett volna meg így.

– Hát én azt hittem, Marika, hogy te kisfiú vagy. Mit szoktál te enni, Marika, hogy ilyen szép erős kis bórembukk vagy?

Erre azonban már nem felelt. Lehet, hogy a kérdést se értette, lehet, hogy az ujját nem akarta kivenni a szájából – a nőkön már bórembukk korukban se lehet eligazodni, őhelyette az anyját kérdeztem meg, ahogy kijött:

– Van-e már háromesztendős a kislánya, Zuginé?

– Nincs, kérem, csak huszonhat hónapos.

– Étkes, ugye?

– Az, a nagybélű, a jó Isten se győzné szoptatni.

Nézek az asszonyra, nézek az orvosra, Marikára nem nézek, mégis ő felel:

– Majika sopik – gurul oda az anyjához, és rángatja azt lefelé magához.

– Majd odakint, egyetlenkém, várhass egy kicsit – emeli föl intőleg a mutatóujját Zuginé, a madonna örök mosolyával, és fölöleli magához a kicsit.

– De Zuginé – kapom meg a csontvázasszony vállát –, hát csak nem szoptatja ezt a huszonhat hónapos gyereket? Maga, így, betegen, leromlottan?

A megszépítő madonna-mosoly eltűnik. Nem Meduzaarc ez, amelyik szembefordul velem – a Keresztrefeszítettnek az anyja nézhetett így a Golgotán:

– Hát mivel etessem, ha nem szoptatom, mikor egy liter tejért kétszáztíz koronát kérnek! Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján is!

Nem mondta meg, hogy kiktől, és én nem találgatom. És azt hiszem, a kitűnő Pezenhoffer Antal se kérdezné meg Zuginétől, hogy katolikus-e vagy protestáns. És talán Kovács Alajos se kívánja a törvény elé állíttatni Zuginét, aki nem teljesítette a haza iránt való kötelességét, és nem jól szolgálja a fajvédelem eszméjét, mert csak egy Marikával segített hazánk néperejét újjászülni.

– Ha megírnám – mondom az orvosnak –, azt hinnék, én találtam ki.

– Ó, dehogy – törli meg az orvos a szemüvegét –, nagyon gyakori eset ez mostanában.

Történet az egyik csalóról

Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, mikor az Isten elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Mért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó Isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket?

 

 

Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják – Törőcsik Palkónak. Lehet hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén, úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt.

Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt fityfirittye volt, aki a mi utcánkban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést húzott a bódéstól mint nagyvállalkozótól. Minden tíz lap kézbesítéséért kapott három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt.

– Ugyan kérem – legyintett mérgesen, –, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajába főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem alássan.

Ezt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgok az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytőkét. Ötszáz korona árú gesztenyét vettem tőle egyszerre – mert az még a koronás világban volt –, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen?

Jólelkű elnézéssel válaszolt.

– Ölég fürge a gyerök, úgy mögszaladja az emeletöket is, mint a pocok, csak abbul van a baj, hogy írástudatlan, és néha mögcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba a suszternek.

Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, aki ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban.

Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor megnyikkant a csengő, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkéllett valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kékellik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni.

– Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli?

– A bűröm – mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel!

– Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hólében?

– Csakis – hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül.

Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál?

– Rossz mindig akad – mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére.

– Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „csissz-csossz”, hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp-kopp”.

Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendőkkel megbélelve nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp, kopp”, keményen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.

Egy hétig nem láttam Palkót, de a kopogását mindig füleltem, ha jött, ha ment.

Egy hét múlva azonban éppen akkor álltam az ablakhoz, mikor a fityfiritty a mi kapunkon kilódulva, átvágott az utca másik oldalára. Palkó ez? Annak kell lenni, az újságok ott vannak a hóna alatt, a zöld is rajta fityeg, a szürke is rajta lityeg. De nem Palkó az mégse, hiszen annak cipője van. Ez pedig térdtől lefelé kékbe van öltözve, a tulajdon bőribe. Hívom a feleségem is, nem érti a dolgot ő se. Tegnap még a lábán volt a gyereknek a cipő, rá is szólt, hogy topogja le róla a sarat, mikor bejön a kávéját meginni.

– És ma?

Ma nem látta. Ma a Mári kávéztatta meg. Hát a Mári mit tud? De nem tudott semmit, csak morgott. Ő bizony nem szokta nézegetni azt a kis békát, ugyan mit akar vele a tekintetös úr? Mári tanyai eredés, öt évvel ezelőtt ő is ilyen mocskos kis béka volt, mert nagy eső járt ott, ahol ő született, de öt év nagy idő, s Mári már olyan fönt hordja az orrát, mintha ő hajtaná a Göncöl szekerét.

Másnap én kávéztattam Palkót. Be lehetett ereszteni, mert a sárkaparóval leszedette a talpáról a jeges sarat. De nem a cipője talpáról, hanem a tulajdon magáéról. Csakugyan mezítláb volt.

– Hol a cipő, Palkó?

– A Lajcsi lábán – rebbent egyet a szeme.

– Ki az a Lajcsi?

– A bátyám.

– Elvette tőled?

– Nem. Odaadtam neki.

– Mért adtad oda?

– Neki jobban köll.

– Miért kell jobban?

– Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyim.

No ez olyan igazság, amivel nem lehet vitába szállni. Most már a ház úrnőjének cipője került a Palkó lábára, melyre méla mosollyal nézett. Míg a feleségem a lábát öltöztette a kis emberizinknek, én megráztam a vállát.

– Palkó, ha én még egyszer cipő nélkül látlak a télen, akkor megmondom a gazdádnak, hogy csupa férges gesztenyével fizessen téged. Megértetted-e?

Megértette. Egész karácsony reggeléig nem volt semmi baj. Akkor se azért, mintha Palkó lábán nem lett volna cipő. Rajta volt, mégpedig szép ünneplősre kifényesítve; sár se fogta be, mert csonttá fagyott a föld.

– Fázol-e, Palkó?

– Nem fázok én.

– Hát az angyal járt-e felétek?

– Nem járt az – vigyorodott el –, de azért neköm van. Kaptam a Mitetszik bótos úrtól.

Egy kis csokoládéangyalt húzott elő az inge derekából, szétlibbentvén magán a néhai kabátot. Csak a mosolygás egy kicsit lehervadt az arcáról. Az angyalka szétmállott a meleg bőrön, s több ragadt belőle Palkónak a hasára, mint az ujjaira.

– No ne búsulj, Palkó, hanem nyisd ki a zsebeidet. Van-e sok zsebed?

Volt, hála Istennek, volt, belül több, mint kívül. Ahol a rongyos bélés elvált a rongyos posztótól, az mind zseb volt, s azt mind teletömködtük angyalfiával. Tréfából még hozzá ezüstrojtot is csavargattunk a gyerek nyakába, abból a fajtából, amelyik az angyalok haját jelképezi a karácsonyfán.

– No Palkó, most már magad is elmehetsz angyalnak! Hány házad van még?

Már csak egy volt, de az kétemeletes, soknépű, az utca másik oldalán, szemben a miénkkel.

– No, ha ott is dolgod végezted, gyere vissza. Majd keresünk még neked valamit a karácsonyfa alatt.

Arra számítottam, hogy akkorra az unokám kezében okvetlen pusztulása lesz vagy egy gipsz nyuszinak, vagy a posztómackónak, de Palkónak öröm lesz az egy kis csorbával is.

Palkó azonban megcsóválta a fejét. Nem jöhet ő már vissza.

– Miért te?

– Csak.

Ha egy kisgyerek azt mondja, hogy „csak”, az majd olyan, mintha egy asszony mondaná. Faggatásnak ott semmi értelme sincs.

– Hát akkor eredj a dolgodra – nyitottam ki neki az ajtót, egy kicsit bosszúsan. De azért csak odaálltam leskelődni az ablakhoz. Ugyan hány perc alatt röpüli be Palkó angyal azt a nagy házat?

Beletelt öt perc, míg a gyerek a mi kapunk alól kivágódott. Mégpedig cipő nélkül. Mezítelen talpacskáit sebesen kapkodta a hidegtől sütős aszfalton. De azért mégiscsak elkaptam, mielőtt a nagy házba besuttyant volna. Nagyon megrettent, hogy a vállához értem, s mind a két kis vörös kézivel odakapott az ezüsthajhoz, az újságok kihullottak a hóna alól az aszfaltra.

– Palkó, hová lett a cipőd?

– Levetöttem.

– Minek vetetted le? Hol vetetted le?

– Ott a – mutatott át a kapunkra. – Imre mög fölhúzta.

– Ki az az Imre?

– A bátyám. Ministrálni mönt a kápolnába, oszt a harangozó mögmondta neki, hogy meztéláb ne mönjön többet, mert akkor kikergeti.

Hát igen, hogyne, a harangozónak is igaza van. Karácsony napján nem lehet meztéláb állni Isten ő szent felsége elé.

– Hány bátyád van neked, kis Törőcsik?

– Csak négy. De húgom is van kettő.

Bizony, annyi lábat nem győztünk meg a magunk rossz cipőivel. Végig kellett sarcolnunk az egész házat, de sehol se csapták be előttünk az ajtót, mert ebben az egyben egyek vagyunk mindnyájan, akármilyen újságot olvasunk. Télvíz idején, ha egyebünk nincs is, rossz cipője mindnyájunknak kerül. Még ha néha a tulajdon lábunkról kell is lehúznunk.

A másik csaló

A másik csaló neve: Pétör. Írhatnám Péternek is, de akkor mi lesz a történeti hitellel? Pétör az ő neve, senki se hívja másnak, és ha valami tudatlan ember Péternek szólítja, arra nem ért. Tudom magamról, mert én már kipróbáltam. Bent jártam az iskolájukban, és megkérdeztem, melyikük az a híres Péter: ötvenkét gyerek közül egy se vállalta. Nem a hírességet, hanem a Péterséget. Ezt abból hiszem, hogy arra se állt föl senki, mikor azt mondtam:

– Mert én ezt a körtét akarom odagurítani annak a Péternek, akit keresek.

A Pétereket a körte se szédítette meg. Pedig akkora körte volt, hogy négy Péter is beleharaphatott volna egyszerre az aprajából. De hát akit nem annak hívnak, az nem nyújtogathatja az ujját.

– Hát nem itt van az a bizonyos csaló Péter? – kérdezem a tanító úrtól.

– Dehogynem – mosolyog a tanító úr –, csak nem jól tetszett föltenni a kérdést. – Pétörök, fölállni!

Fölugrott hat gyerek, Pétör nevezetű valamennyi.

– Melyik ezek közül most már az én Pétöröm?

– Ez ni – mutatott rá a tanító úr a legrongyosabbra. – Mondd meg a nevedet, Pétör fiam, szép értelmesen.

– Deák Pétör.

Mintha a magam gyerekhangja csendült volna vissza negyven egynéhány omladék esztendő elejéről. Amúgy is formázza Pétör a magam kisiskolás korát. Éppen olyan tatárképű, éppen olyan fésűt nem álló bozontú, no meg éppen olyan rongyoskás. Ha összemelegszünk, lehet hogy le is fényképeztetem, s kielégítem a képével azokat a jó lelkeket, akik ifjúkori ábrázatom után érdeklődnek.

– Aztán, tudsz-e te olvasni valami szépet, Pétör?

– Tudok.

– No, akkor olvass!

– De mit olvassak?

– Hát az olvasókönyvedet.

– Azám, ha vóna.

– No, kérd el a szomszédodét, és nyisd föl akárhol – segíti ki a tanító úr.

Pétör szót fogad, és éppen arra az olvasmányra nyit, amelyik a világháborúról szól. Borzasztó szép olvasmány, nyolc– és kilencéves gyermekek örömére szerkesztve, így kezdődik:

– Alig pergett le ezer év az idők rokkáján, a balsors nagy megpróbáltatásnak tette ki imádott hazánkat. I. Ferenc József uralkodása alatt kitört a vészteljes és végzetterhes világháború.

Pétörnek tagadhatatlanul okozott némi gyötrelmet a vészteljes és végzetterhes mondat, amiből szemmel láthatóan csak az idők rókája tetszett neki, mert azt háromszor is elölről kezdte. De azért végigküzdötte emberül az egészet, csak egy kicsit beleizzadt.

– No, most csukd be a könyvet – vezényelt a tanító úr. – El tudnád-e mondani, amit olvastál, Pétör fiam?

Nem Pétör fiam ijedt meg, hanem én. Megkaptam a tanító úr karját.

– Kedves barátomuram, hiszen én se tudnám elmondani, de még tán az se, aki írta. Pedig megérdemelné a lapátra való, hogy kívülről meg kelljen neki tanulni a saját olvasmányát. Hanem majd mást kérdezek én ettől a híres Pétörtől. Azt mondd meg nekem, pajtás, tudod-e ki volt az az első Ferenc József?

– Igenis, tudom.

– Mondjad, no!

– A Ferenc Jóska.

– Jól van, Pétör. Ugye, megvan a képe otthon nálatok?

– Mög. Az édösapám apja, aki vót, annak az obsitlevelin.

– Megállj, Pétör, látom, hogy ügyes gyerek vagy. Most még csak azt kérdezem tőled, hogy mért mondod Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek?

Pétör egyet szippant és egyet nyel. Aztán még egyszer szippant, de most már nem nyel hozzá. Kivágja lelkesen, milyen elhatározásra jutott. Mégpedig teljes mondatban, ahogy a pedagógiai becsület kívánja:

– Azért mondom Ferenc Jóskát első Ferenc Józsefnek, mert a legelső magyar embör a király.

Pétör ezt fölszegzett fejjel mondja, az orra hegyén is látszik, hogy igen meg van elégedve magával, a tanító úr azonban kicsit zavartan mosolyog.

– Igen, tetszik tudni, ez mint jelmondat, vastag betűkkel van nyomtatva az olvasókönyvben.

A tanító úr azonban nem hagyja magát, se Pétört. Mindenáron ki akarja belőle szikráztatni a talentumot. Melyik a legelmeélesítőbb köszörűkő? Persze hogy a nyelvtan. Pétörnek tehát a nyelvek mezején kell valami káprázatosat termelni.

– Mondj hamar valami időhatározó mondatot!

Pétör fölnéz a feje fölé, ott nem talál semmit. Aztán az ablakra veti okos kis szemét, és ott megtalálja, amit keres. Az ablakot befogta a pára, nem lehet rajta kilátni, ennélfogva Pétör így határozza meg az időt:

– Kutya hideg van odakint.

Ez olyan szabályos időhatározás, mintha az esőcsináló intézet adná, de azért a tanító úr nincs megelégedve, s neki a maga szempontjából igaza lehet. De nekem is igazam van a magam szempontjából, mikor odanyomom a nagy körtét a Pétör markába. Mert én csak arról, akartam meggyőződni, hogy csakugyan létezik-e az a Pétör, akiről hallottam egy történetet, amelyik egészen olyan, mintha én találtam volna ki. És hogy ér-e ez a Pétör annyit, amennyit az a másik, a Palkó? Azt én nem bánom, hogy Pétör egyelőre másképp határozza meg az időt, mint az Akadémia nyelvtudományi osztálya. Beérem annyival is, hogy Pétör van, és Pétör nagyon értelmes gyerek, holott már harmadik esztendeje fúrja, faragja, gyalulja, csiszolja az eszét az ötaraszos emberek számára rendeltetett és szabatott tudomány.

Igen, és Pétör még most se unta meg az iskolát, sőt minden reggel késedelem nélkül megjelenik benne. Pétör nagyon is szeret itt lenni, talán még jobban, mint otthon, és minden oka megvan rá, hogy telente így kedvelje a tudományok csarnokát. Először is, itt melegebb van, mint otthon. Másodszor, itt borzasztó sok gyerek van, és Pétör olyan, mint a bárány: nagyon szeret sokadmagával lenni. Harmadszor, itt úgy bánnak az emberrel, hogy az édes szülője se keresi annyira kedvét, mostanában még tejjel is megitatják, akár az úri gyerekeket. Szép kis csészékben adják a tejet, van rajta nefelejcsvirág is, s nagyon jó azt a kézbe fogni, mert olyan jó sütős, hogy a dermedt, vörös kis ujjacskák egyszerre fölengednek rajta.

No, Pétört mégis a tej keverte gyanúba, és juttatta olyan díszítő jelzőhöz, ami szokatlan a világtörténelemben, noha nyilván sok alakja megszolgálta a világtörténelemnek. Az egyszerű Pétörből a tej miatt lett Pétör, a csaló.

A gyanú a tanító úrban ébredt föl, aki talán kelleténél szerelmesebb ugyan az időhatározókba és a többi neveléstudományi köszörűkövekbe, de azért aranyból van a szíve. A tanító úr, akinek mindenütt ott a szeme, azt vette észre, hogy Pétör és a tej közt zavaros a viszony. A többi gyerek, ahogy megkapja a részét az ingyentejből, elbánik vele mindjárt a helyszínén. Pétör azonban egy idő óta sajátságos stratégiát vett alkalmazásba. Tudniillik, amikor megkapja a teli csészét, akkor elvörösödik az örömtől, és orrcimpái reszketnek a gyönyörűségtől, ahogy szívja be a jó meleg párát. Szívja, szívja, de azonközben egyre visszavonulóban van az ajtó felé, s mire odaér, akkorra már fehérebb az arcocskája, mint a fal. Egyszerre aztán Pétör elvesz, s néha öt perc is beletelik, mire újra felbukkan kócos buksija a látóhatáron. Az ábrázata egyre vörösebb lesz, ahogy közelebb kerül az asztalhoz, ami attól lehet, hogy roppant elszántsággal szopogatja ki a csészikéből az utolsó csöppeket.

A tanító urat persze ilyen ravasz fondorlattal nem lehet megcsalni. A tanító úr megsejtette, hogy Pétör embör nem szereti a tejet, de mivel tudja, hogy az ilyesmit nem lehet nyilvánosságra hozni, hát titokban leeresztgeti a tejecskét az udvaron a csatornába. Mert bizonyos, hogy Pétör az emeletről az udvarra szökik le tejivás örvivel, elárulja a hideg arcocskája.

Végre eljött a nap, mikor Pétör üzelmei teljes mivoltukban napvilágra kerültek. A tanító úr figyelte minden mozdulatát. Lassan somfordált a gyerek az ajtóig, de a lépcsőn már nyargalva ment lefelé, tenyerét a csésze szájára tapasztva.

Mire a tanító úr utolérte, Pétör már ott térdelt a kapusarokban, s öntögette befelé a tejet egy nagykendőbe.

Beható vizsgálat kiderítette, hogy a nagykendő alul két kis lábacskában, fölül pedig egy gémberedett kis arcocskában végződött.

– Ki ez, Pétör? – kérdezte a tanító úr.

Pétör – szégyen, nem szégyen – nagyon megijedt. Reszketett a szája széle.

– Marika.

– Húgod?

– Az – mondta Pétör, és férfiasan sírásra fakadt. – Mindig el szokott kísérteni, oszt itt várja mög, még hozom a tejet.

Már akkor sírt Marika is, és a tanító úr addig tiltotta kettőjüknek a sírást, míg az ő könnye is ki nem csordult.

– Hány nap csaltál már meg, Pétör? – kérdezte a fiút.

– Öt – mutatta Pétör az ujjain, mert szólni még nem tudott a sírástól.

Öt nagy csatát nyert meg Pétör az éhes kis gyomra ellen. Ha én Isten volnék, nekem nagyobb örömem volna ebben a teremtésemben, mint a vészteljes és végzetterhes világháború összes nagy hadvezéreiben.

 

 

Ne haragudjatok meg, emberek, hogy mikor úgy tele van a világ tökéletes nagy csalókkal, én erről a tökéletlen két kis csalóról írtam. De látjátok, arra gondoltam, ti is örülni fogtok neki, hogy vannak még olyan csalók is, akik nem magukért csalnak, csak magukat csalják meg a testvéreikért.

Marika ünneplőbe tétele

I

Nem, azt nem lehet mondani, hogy Marika rossz gyerek volt, se rossz gyerek, se csúnya virág nincs a világon. Még a tulajdon édesanyja se találhatott Marikában egyéb hibát, mint hogy egy kicsit vadas volt, akár a padláson neveledett macskafiók. Nyilván karmolt volna is, ha simogató szándék kerülgeti, de Marikát sohase simogatta meg senki, még a tulajdon édesanyja se. Volt egy kis bátyja Marikának, Imrus nevezetű, fehér bőrű, mint a vakart hal, és kék szemű, mint a mosott égbolt. Azt még hétesztendős korában is föl-fölkapta az anyja, ducolgatta a karján, és csókolta szemét-száját.

– Te hétszépség, te – kecsegett neki –, mintha csak a száján köpött volna ki az apád.

Marika még csak ötödik esztendejébe fordult, de neki sohase jutott az anyacsókból. Bogárszeme volt a kislánynak és kondorfekete haja, s már akkor is elforgatta tőle a fejét az anyja, mikor a teknőben ringatta. Mikor ő született, akkor már nem volt ura az édesanyjának, és Marika igazság szerint nem is született. Ő csak úgy lett, mint a vadrózsa a temető árkában. Orozva költ, apa nélkül, fekete szeplőnek és fekete hajúnak, és ezért nem tudott soha jó szívvel nézni rá az anyja.

Hiszen esett már meg ilyen mással is, nagyobb nemből való fehérszeméllyel is, s ki nevetett, ki sírt rajta, kit milyennek teremtett az Isten. A Marika anyját olyannak teremtette, hogy ő szégyellte magát a halott ura előtt. Máskülönben nem tartozott számadással senkinek, s nem is számoltatta senki. Nem forgolódott ő úri népek közt, csak magaformájúak közt, s azok tudják, hogy esendő az ember.