30. fejezet

Sztyep­na­dzén ez­út­tal nem a meg­szo­kott egyen­ru­ha volt, ha­nem krém­szí­nű könnyű nyá­ri öl­töny. Az aj­tón olyan szi­go­rú-el­szánt áb­rá­zat­tal lé­pett be, mint­ha arra ké­szült vol­na, hogy ala­po­san meg­mos­sa Bir­ju­kov fe­jét az örö­kös ok­ve­tet­len­ke­dé­sé­ért, de ami­kor meg­pil­lan­tot­ta az iro­dá­ban ku­por­gó Szi­peny­atyint, olyan hir­te­len sar­kon for­dult, mint­ha a női vé­cé­be té­vedt vol­na be.

– Hova, hova, Re­vaz Da­vi­do­vics? – ál­lí­tot­ta meg a fel­ügye­lő.

Sztyep­na­dze meg­állt, és za­var­tan hát­ra­for­dult.

– El­né­zést, ked­ve­sem, lá­tom, el van fog­lal­va…

– Ma­gát vár­tuk. – Bir­ju­kov egy tá­vo­lab­bi szék­re mu­ta­tott. – Fog­lal­jon he­lyet, ké­rem.

Sztyep­na­dzé­nak si­ke­rült úrrá len­nie za­va­rán, ki­húz­ta ma­gát, és le­ült a fel­kí­nált szék­re. Vasz­ja Szi­peny­atyin az­zal a kí­ván­csi te­kin­tet­tel kö­vet­te Re­vaz Da­vi­do­vics min­den moz­du­la­tát, amellyel egy­kor a fény­ké­pe­ző­gép előtt a „kis­ma­da­rat” vár­ta.

– Is­me­ri ezt a fér­fit? – kér­dez­te a fel­ügye­lő Vasz­já­ra mu­tat­va.

Re­vaz Da­vi­do­vics Vasz­ja sze­mé­be né­zett. Vagy egy fél per­cig ver­se­nyez­tek, me­lyi­kük áll­ja to­vább a má­sik te­kin­te­tét.

– Üdv, szi­var! – sza­ladt ki vé­gül Vasz­já­ból.

Sztyep­na­dze Bir­ju­kov felé for­dult.

– Nem is­me­rem ezt az em­bert.

– Mi­cso­da? – ké­pedt el Szi­peny­atyin, és he­ve­sen mu­to­ga­tott Re­vaz Da­vi­do­vics za­kó­já­nak ki­du­do­ro­dó zse­bé­re. – Ab­ban a zse­bed­ben egy bar­na pénz­tár­ca van, teli do­hánnyal. Mondd, hogy nem így van!

Sztyep­na­dze gú­nyos mo­solyt eresz­tett meg Vasz­ja felé. Szi­peny­atyin el­vesz­tet­te nyu­gal­mát.

– Na, mit bá­mulsz? Nem ér­tesz oro­szul? Mu­tasd csak meg az er­szé­nye­det a kor­pá­val!

Re­vaz Da­vi­do­vics nagy nyu­ga­lom­mal elő­vett a zse­bé­ből egy ki­vá­ló mi­nő­sé­gű bőr irat­tár­cát, szét­nyi­tot­ta, és ugyan­az­zal a gú­nyos mo­sollyal meg­mu­tat­ta Vasz­já­nak, hogy csak né­hány ru­bel van ben­ne.

– El­dug­tad a do­hányt? – kér­dez­te Szi­peny­atyin. – Be­ga­zol­tál, hogy le­fog­lal­ják?

Sztyep­na­dze szó nél­kül össze­csuk­ta a tár­cát, vissza­dug­ta a zse­bé­be, és ér­tet­le­nül né­zett a fel­ügye­lő­re.

– Nem ér­tem, ked­ve­sem, mit akar tő­lem ez a fér­fi.

– Ép­pen most töl­töt­te le azt a bün­te­tést, amit azért ka­pott, mert a maga se­gít­sé­gé­vel két­ezer ru­be­lért el­adott egy ha­mi­sí­tott ikont az ócs­ka­pi­a­con – mond­ta nyu­god­tan Bir­ju­kov.

Re­vaz Da­vi­do­vics cék­la vö­rös lett a fel­há­bo­ro­dás­tól.

– Mi­fé­le rossz tré­fa ez? Most lá­tom elő­ször ezt a bű­nö­zőt.

Szi­peny­atyin fel­for­tyant.

– Mit ját­szod meg ma­gad? Me­séld el in­kább, mi­ért ad­tál ne­kem egy hét­tel ez­előtt há­rom­ezer ru­belt! Ta­lán a szép kék sze­me­mért?

Re­vaz Da­vi­do­vics­nak egy arc­iz­ma sem rán­dult. A fel­há­bo­ro­dá­sa el­pá­rol­gott, és mo­so­lyog­va ma­gya­ráz­ta Bir­ju­kov­nak:

– En­nek a csa­var­gó­nak én egyet­len ko­pej­kát nem ad­tam.

– Ak­kor ho­gyan szed­het­tek el tő­lem há­rom­ez­ret? – ki­a­bált Vasz­ja.

Sztyep­na­dze nagy nyu­ga­lom­mal vá­la­szolt:

– A rend­őr­ség majd ki­de­rí­ti, ki­től ra­bol­tad.

– E-ej-nye, szi­var­kám! – nyúj­tot­ta el Vasz­ja, majd vá­rat­la­nul fe­nye­ge­tő­en rá­för­medt: – Egy cel­lá­ba ke­rü­lünk, de le­nya­la­tom ve­led a sa­rat a ci­pőm­ről!

Bir­ju­kov be­hív­ta az őrt. Szi­peny­atyin meg­ér­tet­ne, hogy a szol­gá­la­ta­i­ra a to­váb­bi­ak­ban nincs szük­ség, és fel­állt. Mi­kor el­ha­ladt Sztyep­na­dze mel­lett, vész­jós­ló mo­sollyal meg­je­gyez­te:

– Mi­nél töb­bet du­málsz mel­lé, an­nál töb­bet sóz­nak rád.

Sztyep­na­dze be­nyúlt a ka­bát­ja alá, mint­ha meg­fáj­dult vol­na a szí­ve, ol­dal­ra san­dí­tott a csend­ben fi­gye­lő Ma­kov­ki­ná­ra, az­tán Bir­ju­kov­ra sze­gez­te a te­kin­te­tét.

– Nem ér­tem, ked­ve­sem, mi tör­té­nik kö­rü­löt­tem az utób­bi idő­ben. Sem­mit sem ér­tek – mond­ta iz­ga­tot­tan.

– Előbb vagy utóbb, Re­vaz Da­vi­do­vics, en­nek tör­vény­sze­rű­en így kel­lett len­nie – je­gyez­te meg Bir­ju­kov.

– Es­kü­szöm ma­gá­nak, sem­mi­fé­le ikont nem se­gí­tet­tem el­ad­ni sen­ki­nek!

– Az ikon csak egy do­log, a hang­súly ez­út­tal má­son van – mond­ta Bir­ju­kov, és meg­mu­tat­ta az iga­zo­ló­szel­vé­nye­ket. – Kik és mi­ért küld­tek ma­gá­nak pénzt?

Sztyep­na­dze ar­cán nyo­ma sem volt a za­var­nak vagy a meg­rö­kö­nyö­dés­nek. Mi­előtt fe­lelt vol­na, ala­po­san szem­ügy­re vet­te a szel­vé­nye­ket, és meg­győ­ző­dött róla, hogy azo­kon va­ló­ban az ő neve sze­re­pel.

– Ezért a pén­zért, ked­ve­sem, köny­ve­ket küld­tem egy­pár is­me­rő­söm­nek. Ők. pe­dig meg­té­rí­tet­ték a költ­sé­ge­i­met.

– Húsz ru­be­lért elég sok köny­vet küld­he­tett.

– Va­ló­ban so­kat. Rá­adá­sul a leg­töb­bet a pi­a­con sze­rez­tem meg jó­val ma­ga­sabb áron.

– Mi­ért Zar­van­cev cí­mé­re ér­kez­tek a kül­de­mé­nyek?

– Alik a régi la­ká­som­ban él. Meg­szok­tam, hogy ezt a cí­met adom meg.

Bir­ju­kov hüm­mö­gött.

– Zar­van­cev mást mond…

– Ugyan mit? – kér­dez­te Sztyep­na­dze elő­re­ha­jol­va.

– Azt, hogy maga, a fe­le­sé­ge háta mö­gött ügyes­ke­dik a köny­vek­kel.

– Így is van! – he­lye­selt Re­vaz Da­vi­do­vics, majd szé­gyen­lő­sen le­sü­töt­te a sze­mét. – Tet­szik tud­ni, ezt szé­gyell­tem be­val­la­ni.

Sztyep­na­dze bűn­tu­da­to­san mo­soly­gott.

– Bo­csás­sa meg, ked­ve­sem. Meg­ígé­rem, a to­váb­bi­ak­ban az iga­zat és csak­is az iga­zat mon­dom, ahogy azt bí­ró­sá­gi ta­núk­tól meg­kö­ve­te­lik.

– Az összes könyv­cse­rét Zar­van­ce­ven ke­resz­tül, bo­nyo­lí­tot­ta?

– Az ő cí­mén ke­resz­tül – he­lyes­bí­tett Sztyep­na­dze.

Bir­ju­kov el­kap­ta Re­vaz Da­vi­do­vics fe­szült te­kin­te­tét.

– Ügyé­szi fel­ha­tal­ma­zás­sal a pos­tán el­len­őriz­tük a Zar­van­cev cí­mén maga ne­vé­re ér­ke­ző kül­de­mé­nye­ket, és meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy az utol­só két hó­nap alatt maga hu­szon­há­rom ilyen kül­de­ményt vett át… Nem gon­dol­ja, hogy ez a faj­ta könyv­cse­re kis­sé egy­ol­da­lú?

– Nem ér­tem, ked­ve­sem.

– Mit nem ért? Tö­me­ge­sen kap­ja a pénz­kül­de­mé­nye­ket, de köny­vet, egyet sem. Egy­sze­rűb­ben szól­va, köny­ve­ket sen­ki sem küld.

– Egy idő­ben küld­tek, ami­kor ren­del­tem.

– Meg­van­nak róla az el­is­mer­vé­nyek?

Sztyep­na­dze kény­sze­re­det­ten ne­ve­tett.

– Ked­ve­sem, soha nem fel­té­te­lez­tem, hogy er­ről egy­szer a bűn­ügyi rend­őr­sé­gen kell majd szá­mot ad­nom. A könyv­cse­re – nem bűn­cse­lek­mény, ha pe­dig spe­ku­lá­ci­ó­val akar vá­dol­ni, azt előbb bi­zo­nyí­ta­ni kell! – Sztyep­na­dze arca egy­szer­re el­vö­rö­sö­dött. – Fel va­gyok há­bo­rod­va!

– Nem ér­de­mes fel­há­bo­rod­ni, Re­vaz Da­vi­do­vics – mond­ta nyu­godt han­gon Bir­ju­kov. – Én egye­lő­re nem vá­do­lom önt, csu­pán a fel­me­rült gya­nút sze­ret­ném tisz­táz­ni. Mint volt jo­gász nyil­ván tud­ja, hogy eb­ben nincs sem­mi tör­vény­el­le­nes.

Sztyep­na­dze meg­rán­tot­ta a vál­lát.

– Mire ala­poz­za a gya­nú­ját?

– Va­ló­sá­gos té­nyek­re, és nem­csak a maga könyv­cse­ré­je kel­tet­te fel az ér­dek­lő­dé­sün­ket. Me­lyik ro­ko­na ta­nít a Szu­hu­mi Ta­nár­kép­ző Fő­is­ko­lán?

– Nincs ott ne­kem a ro­ko­nom.

A fel­ügye­lő át­ad­ta Re­vaz Da­vi­do­vics­nak a Szu­hu­mi­ból és Rosz­tov­ból táv­ira­ti úton kül­dött pénz iga­zo­ló­szel­vé­nye­it. Fi­gyel­te, mi­lyen fi­gyel­me­sen vizs­gál­gat­ja Sztyep­na­dze a blan­ket­tá­kat.

– Szu­hu­mi­ból fel­te­he­tő­en az az asszony küld­te a pénzt, aki­vel az ad­le­ri stran­don be­szél­ge­tett. A lá­nyá­nak, aki a fő­is­ko­lá­ra fel­vé­te­li­zett, maga pro­tek­ci­ót ígért az ott ta­ní­tó ro­ko­na ré­vén.

Sztyep­na­dze a leg­tel­je­sebb nyu­ga­lom­mal adta vissza a szel­vé­nye­ket. Bir­ju­kov sze­mé­be né­zett, és ke­ser­ve­set só­haj­tott.

– Ma­gá­nak túl­sá­go­san jól mű­kö­dik a fan­tá­zi­á­ja. Nyil­ván a fi­a­tal­ság te­szi. Az évek­kel majd el­mú­lik.

– Egye­lő­re még fi­a­tal va­gyok, így hát to­vább fan­tá­zi­á­lok. – Bir­ju­kov azok­nak a pénz­kül­de­mé­nyek­nek az iga­zo­ló­szel­vé­nyét adta most oda Sztyep­na­dzé­nak, ame­lye­ket Zar­van­cev vett át. – Ez mi?

Re­vaz Da­vi­do­vics át­la­poz­ta őket, és meg­lep­ve ta­nul­má­nyoz­ta az alá­írá­so­kat. Vissza­ad­ta a szel­vé­nye­ket, és ha­tá­ro­zot­tan ki­je­len­tet­te:

– Eze­ket a kül­de­mé­nye­ket én nem vet­tem át.

– Az uno­ka­öccse vet­te át őket az ön régi iga­zol­vá­nya se­gít­sé­gé­vel.

– Ez le­he­tet­len.

Bir­ju­kov meg­mu­tat­ta az írás­szak­ér­tői je­len­tést.

– Tes­sék, néz­ze meg.

Sztyep­na­dze re­me­gő kéz­zel vet­te át a szak­ér­tői vé­le­ményt, és olyan arc­ki­fe­je­zés­sel me­redt rá, mint aki nem hisz a sze­mé­nek. Mi­után több­ször is el­ol­vas­ta, vissza­ad­ta, a fel­ügye­lő­nek.

– Alik, Alik! Mi­lyen al­jas ez az Alik! – mond­ta hal­kan.

Bir­ju­kov mind­járt ez­u­tán azo­kat a szel­vé­nye­ket mu­tat­ta meg, ame­lye­ket Re­vaz Da­vi­do­vics maga vett át.

– Lát­ja, eze­ket maga vet­te fel.

Re­vaz Da­vi­do­vics ta­ga­dó­lag in­gat­ta ősz fe­jét.

– Én, ked­ve­sem, nem vet­tem fel sem­mit.

– Er­ről is van írás­szak­ér­tői vé­le­mény, ba­jo­san ta­gad­hat­ná – mond­ta a fel­ügye­lő, és meg­mu­tat­ta a má­sik hi­va­ta­los szak­ér­tői je­len­tést. Re­vaz Da­vi­do­vics ar­cán olyan za­var tük­rö­ző­dött, mint­ha egy túl­sá­go­san bo­nyo­lult ma­te­ma­ti­ka­pél­dát kel­le­ne sür­gő­sen meg­ol­da­nia. Át­ta­nul­má­nyoz­ta a je­len­tést, egyen­ként kéz­be vet­te az iga­zo­ló­szel­vé­nye­ket, mint­ha meg­szá­mol­ná őket, s köz­ben ér­tet­le­nül vo­no­gat­ta a vál­lát. Vé­gül az­tán min­dent vissza­adott a fel­ügye­lő­nek.

– Sem­mit nem ér­tek! – kö­zöl­te fel­dúl­tan. – Hogy ke­rül­he­tett Alik­hoz a régi iga­zol­vá­nyom, ha már több mint egy éve el­vesz­tet­tem, és hogy ve­het­te fel Alik az iga­zol­vány alap­ján a pénzt, hi­szen har­minc év­vel fi­a­ta­labb ná­lam?

– Néz­ze csak meg, ho­gyan fest vas­utas egyen­ru­há­ban… – Bir­ju­kov Sztyep­na­dze orra elé dug­ta Zar­van­cev fény­ké­pét.

Sztyep­na­dze a fe­jét in­gat­ta a fel­vé­tel lát­tán.

– Mi­lyen al­jas!

– Akar­ja hal­la­ni, mit val­lott Zar­van­cev?

– Aka­rom, ked­ve­sem, na­gyon is aka­rom.

Bir­ju­kov meg­nyom­ta asz­ta­lán a gom­bot, és kér­te, hogy játsszák be ne­kik a Zar­van­cev ki­hall­ga­tá­sá­ról rög­zí­tett mag­ne­to­fon fel­vé­telt, utá­na pe­dig Szi­peny­atyi­nét. Re­vaz Da­vi­do­vics lé­leg­zet-vissza­fojt­va hall­gat­ta a be­szél­ge­tést. Úgy tet­szett, ezen a fel­vé­te­len kí­vül pil­la­nat­nyi­lag a vi­lá­gon sem­mi nem ér­dek­li, bár néha a szá­ja kö­rül meg­je­lent egy gú­nyos kis mo­soly, de ahogy a fel­ügye­lő lát­ta, az is mes­ter­kélt volt.

A Zar­van­cev val­lo­má­sá­ról ké­szült fel­vé­tel után Bir­ju­kov már­is be­in­dít­tat­ta a má­si­kat, Szi­peny­atyi­nét. Sztyep­na­dze meg­kö­vül­ten itta Vasz­ja min­den sza­vát. Az ar­cán nem tük­rö­ző­dött sem­mi­lyen ér­ze­lem, csak ami­kor Szi­peny­atyin meg­em­lí­tet­te, hogy Omszk­ban akar­ta „más­vi­lág­ra kül­de­ni a szi­vart”, ak­kor pil­lan­tott a fel­ügye­lő­re, és szo­mo­rú­an in­gat­ta a fe­jét.

Mint haj­da­ni jo­gász nyil­ván ki­ta­lál­ta, mit for­ga­tott uno­ka­öccse a fe­jé­ben.

Re­vaz Da­vi­do­vics ke­zét a ka­bát­ja alá dug­ta, és dör­zsöl­ni kezd­te te­nye­ré­vel a bal ol­da­lát. Szív­pa­na­sza ez­út­tal ko­moly­nak lát­szott. Hosszú­ra nyúlt a csönd, de Bir­ju­kov tü­rel­me­sen várt. Nagy so­ká­ra Sztyep­na­dze meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott.

– Be­is­me­rem, ked­ve­sem, Alik és Nyi­na vi­szo­nyá­ról már rég­óta tu­dok, de azt nem kép­zel­tem vol­na, hogy még a gyil­kos­ság­tól sem ri­ad­nak vissza. Mi­cso­da, utol­só em­be­rek! Ó, mennyi­re al­ja­sok!

– Majd mi tisz­tá­ba jö­vünk ve­lük, de most ma­gán van a sor – mond­ta Bir­ju­kov.

– Ne ha­ra­gud­jon, ked­ve­sem, de nem ér­tem.

– Mit nem le­het itt ér­te­ni? – Bir­ju­kov a pos­te res­tan­te kül­de­mé­nyek iga­zo­ló­szel­vé­nye­i­re mu­ta­tott. – Ennyi pénzt, ahogy Szi­peny­atyin mond­ja, nem kül­de­nek sen­ki­nek a két szép sze­mé­ért. Ez itt a fel­vé­te­li­zők há­la­pén­ze a pro­tek­ci­ó­ért. Jó­for­mán el sem kezd­tük a nyo­mo­zást, és már­is ek­ko­ra összeg­re buk­kan­tunk. Mi lesz, ha még egy-két hó­na­pig nyo­mozunk?

Sztyep­na­dzé­ba be­le­fa­gyott a szó, úgy­hogy Bir­ju­kov kény­te­len volt foly­tat­ni:

– Nem vé­let­le­nül tár­tam föl ön előtt a nyo­mo­za­ti anyag egy ré­szét. A jo­gá­szi gya­kor­la­ta alap­ján nyil­ván fel­mér­te már, hogy a maga el­len szó­ló bi­zo­nyí­té­kok igen sú­lyo­sak, és hogy a bűn­cse­lek­mé­nyek to­váb­bi fel­tá­rá­sa csak idő kér­dé­se. A há­la­pénz össze­ge min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint, igen te­te­mes lesz, és ön nél­kü­lem is fel tud­ja mér­ni, mek­ko­ra fe­le­lős­ség ter­he­li.

– Ez nem há­la­pénz. Én sen­ki­nek sem­mi­lyen pro­tek­ci­ót nem sze­rez­tem – sza­kí­tot­ta fél­be hir­te­len Sztyep­na­dze. – Ezt a pénzt os­to­ba em­be­rek­től kap­tam. Ért­se meg, csu­pa hü­lye küld­te!

– Kis­sé sok ennyi os­to­ba egy­szer­re – mond­ta Bir­ju­kov ké­tel­ked­ve.

– Szá­zá­val van­nak! Ez­ré­vel!

– És mind­egyik pénzt küld ma­gá­nak?

Re­vaz Da­vi­do­vics né­hány má­sod­per­cig ha­bo­zott.

– Min­den hü­lyét per­sze nem le­het össze­szed­ni – né­zett gú­nyos mo­sollyal a fel­ügye­lő­re. – Ért­se meg, nem sze­rez­tem sen­ki­nek pro­tek­ci­ót, csu­pán ígér­tem.

– És mi­ért fi­zet­tek ma­gá­nak?

– Az ígé­re­tért… – Sztyep­na­dze lát­ta, hogy Bir­ju­kov ké­tel­ked­ve mo­so­lyog, ka­já­nul fel­ne­ve­tett. – Ba­jo­san el­len­őriz­het­né, ked­ve­sem, de hogy ne vesz­te­ges­se hi­á­ba az ide­jét, meg­mon­dom: nem kor­rupt va­gyok, ha­nem szél­há­mos. Igen, igen! A bün­te­tő tör­vény­könyv 140. cik­ke­lye alap­ján. Az út­ja­i­mon, stran­do­kon, fő­is­ko­lá­kon olyan szü­lők­kel is­mer­ked­tem meg, akik­nek a cse­me­té­je fel­vé­te­li­re ké­szült va­la­me­lyik fel­ső­fo­kú is­ko­lá­ba. A cí­me­met oda­ad­tam ne­kik, meg­ígér­tem a pro­tek­ci­ót, de nem tet­tem sem­mit! Ne­kem nin­cse­nek sem be­fo­lyá­sos ro­ko­na­im, sem is­me­rő­se­im, vi­szont tu­dom az összes fő­is­ko­lai rek­tor ve­ze­ték- és ke­reszt­ne­vét, sok dé­kánt is is­me­rek név­ről, meg olya­no­kat, akik ben­ne van­nak a fel­vé­te­liz­te­tő bi­zott­sá­gok­ban. Egyet­len­egy sem lá­tott en­gem az élet­ben, nem­hogy is­me­rő­söm vol­na! Nyil­ván tud­ja, hogy száz fel­vé­te­li­ző kö­zül het­ven tör­vény­sze­rű­en si­ke­re­sen vizs­gá­zik. Ne­kik, ked­ve­sem, nincs is szük­sé­gük sem­mi­faj­ta pro­tek­ci­ó­ra, de az ag­gá­lyos ma­mák és pa­pák, mi­után ve­lem be­szél­tek, úgy köny­ve­lik el a fel­vé­telt, hogy az én köz­ben­já­rá­som­nak kö­szön­he­tő, és örö­mük­ben pénzt kül­de­nek ne­kem.

– Mi­ért az uno­ka­öccse vet­te fel a kül­de­mé­nyek nagy ré­szét? – kér­dez­te Bir­ju­kov.

Sztyep­na­dze vö­rös lett a mé­reg­től.

– Alik egy gaz­em­ber! El­lop­ta az iga­zol­vá­nyo­mat, és a há­tam mö­gött fel­vet­te a pénzt, amit ne­kem kel­lett vol­na meg­kap­nom. Már rég­óta gya­nús volt ne­kem: mi­től „oko­sod­tak” meg egy­szer­re a ked­ves szü­lők? Csak most jöt­tem rá, hogy Alik rend­re meg­elő­zött a fő­pos­tán.

– Hon­nan tu­dott Zar­van­cev ezek­ről a pén­zek­ről?

– Ő meg Nyi­na is se­gí­tet­tek a hi­szé­keny szü­lők fel­ku­ta­tá­sá­ban. Alik ezért meg­kap­ta a maga ré­szét; húsz szá­za­lé­kot.

– Ez­zel a fá­rad­ság­gal Zar­van­cev a sa­ját ne­vé­ben is ígér­he­tett vol­na pro­tek­ci­ót.

– Ah­hoz neki nincs elég bá­tor­sá­ga. Alik gyá­va fé­reg. Csak alat­tom­ban meri meg­szed­ni ma­gát. Soha nem bo­csá­tom meg neki, hogy ilyen gya­lá­za­tos mó­don akar­tak ki­for­gat­ni a va­gyo­nom­ból. Egy ko­pej­kát nem ha­gyok Nyi­ná­ra! Már most itt tar­ta­nak?

– Hogy a to­váb­bi nyo­mo­zást ne za­var­ja, saj­nos kény­te­len va­gyok már most őri­zet­be vé­tet­ni ma­gát.

– Én is így szá­mí­tot­tam, ami­kor el­jött ér­tem a ko­csi Sel­ko­vi­csi­be. – Sztyep­na­dze elő­kap­ta zse­bé­ből az irat­tár­cát, re­me­gő kéz­zel ki­vet­te be­lő­le a ta­ka­rék­köny­vét, és ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal a fel­ügye­lő felé nyúj­tot­ta. – Tes­sék, ked­ve­sem, ké­rem, ve­gye írás­ba, hogy ezt most oda­adom ma­gá­nak. Hét­ezer ru­bel, amit erre az es­he­tő­ség­re tar­to­gat­tam. Ezt a pénzt be­csü­le­tes mun­ká­val ke­res­tem meg a Tá­vol-Ke­le­ten. Ha le­töl­tőm a bün­te­té­se­met, ez elég lesz az öreg­sé­gem­re. Min­den egye­bet le­fog­lal­hat­nak. A szö­vet­ke­ze­ti la­kást, a Vol­gát, a nya­ra­lót – min­dent! Eze­ket nem mun­ká­val te­rem­tet­tem elő. Érti? Nem mun­ká­val! – Sztyep­na­dze csüg­ged­ten le­haj­tot­ta a fe­jét. – Aj, Nyi­na, Nyi­na, Nyi­na! Aj, Alik, Alik, Alik! Aj, de al­ja­sok vol­ta­tok!

– Re­vaz Da­vi­do­vics – sza­kí­tot­ta fél­be a fel­ügye­lő Sztyep­na­dze si­ra­tó­éne­két –, még két kér­dé­sem vol­na ma­gá­hoz…

– Tes­sék, ked­ve­sem, mond­ja csak.

– Azon a na­pon Gye­mensz­kij la­ká­sán Ho­lo­do­va mi­ért do­hány­zott olyan ren­ge­te­get?

– Már meg­mond­tam leg­utóbb, Sza­nya na­gyon ide­ges volt.

– Mi­től?

– Nem sze­ret­tem vol­na, ha Sza­nya fel­ad­ja Csel­ja­binszk­ban a köny­ves­bol­ti ál­lá­sát, ezért azt ha­zud­tam neki, hogy Ju­rá­nak van egy nője. De azt ve­gye fi­gye­lem­be, hogy nem fe­nye­get­tem Sza­nyát, és a múlt­tal sem ijeszt­get­tem. Sza­nya na­po­zott… – Sztyep­na­dze megint le­hor­gasz­tot­ta a fe­jét. – Aj, Alik, Alik! Mit tet­tél, te utol­só…

– A má­sik kér­dés… – Bir­ju­kov úgy tett, mint­ha most fo­gal­maz­ná a kér­dést, ki­csit ki­várt. – Re­vaz Da­vi­do­vics, mond­ja el őszin­tén, mi kész­tet­te arra, hogy le­tér­jen az egye­nes út­ról?

Sztyep­na­dze üres te­kin­tet­tel me­redt az ab­lak­ra. Időn­ként meg­rán­dult egy-egy izom az ar­cán. Nagy so­ká­ra szó­lalt meg újra:

– Hoz­zá­szok­tam, tet­szik tud­ni, hogy ne ta­gad­jam meg ma­gam­tól a föl­di örö­mö­ket. A Tá­vol-Ke­le­ten ezer ru­be­lem meg­volt ha­von­ta. Ami­kor el­jöt­tem on­nan, a fi­ze­té­sem há­rom­száz­ra csök­kent, ami­kor meg nyug­díj­ba men­tem, még ke­ve­sebb lett. Ke­res­nem kel­lett ki­egé­szí­tő for­rá­so­kat. Nagy­ban kel­lett ját­sza­nom: kis té­te­lek­kel nagy nye­re­ség­re szert ten­ni…

– Nem gon­dol­ja, hogy a könyvs­pe­ku­lá­ci­ó­val és a szél­há­mos­ko­dás­sal ele­ve rossz lóra tett?

Re­vaz Da­vi­do­vics bá­gyad­tan mo­soly­gott.

– Mit csi­nál­jak, ked­ve­sem? Már Jack Lon­don is meg­mond­ta: „… az élet olyan já­ték, amely­ből sen­ki sem ke­rül ki győz­te­sen.”

Bir­ju­kov be­hív­ta az őrt, és meg­fo­gal­maz­ta az írás­be­li pa­ran­csot Sztyep­na­dze őri­zet­be vé­te­lé­re. Re­vaz Da­vi­do­vics egy­ked­vű­en át­fu­tot­ta a pa­ran­csot, vo­na­ko­dás nél­kül alá­ír­ta, az­tán meg­ha­jolt, és szó nél­kül tá­vo­zott az őr kí­sé­re­té­ben. Bir­ju­kov Ma­kov­ki­ná­ra né­zett.

– Mit szól eh­hez, Na­tal­ja? Most pe­dig sür­gő­sen meg kell dön­te­nünk Zar­van­cev ali­bi­jét.

– Ho­gyan gon­dol­ja?

– Meg­pró­bá­lok a la­kos­ság se­gít­sé­gé­hez fo­lya­mod­ni… – mond­ta ül­té­ből fel­emel­ked­ve a fel­ügye­lő.

Jó né­hány no­vo­szi­bir­szki em­lé­kez­het még rá, hogy egy va­sár­nap este a hír­adó előt­ti szü­net­ben a te­le­ví­zió kép­er­nyő­jén egy fi­a­tal rend­őr szá­za­dos je­lent meg, és elő­re­hul­ló ha­ját a hom­lo­ká­ból ki­si­mít­va ezek­kel a sza­vak­kal for­dult a la­kos­ság­hoz:

– Ked­ves né­zők! A bel­ügyi szer­vek ké­rik mind­azo­kat, akik az el­múlt ked­den ott vol­tak az Ope­ra­ház esti elő­adá­sán, és a har­min­ca­dik sor hu­szon­egyes szék kö­ze­lé­ben ül­tek, hív­ják föl a 02-es te­le­fon­szá­mot.

Szá­za­dos szü­ne­tet tar­tott, és újra el­is­mé­tel­te a kér­dést, vé­gül meg­kö­szön­te a fi­gyel­met, és el­tűnt a kép­er­nyő­ről.

A rend­őr­ség mun­ka­tár­sá­nak szo­kat­lan meg­je­le­né­se a te­le­ví­zi­ó­ban nagy fel­tű­nést kel­tett vá­ros­szer­te. Húsz perc alatt hat­van­négy te­le­fon fu­tott be a bűn­ügyi rend­őr­ség ügye­le­té­re. A te­le­fo­ná­lók kö­zül öten, ne­vü­ket és cí­mü­ket meg­ad­va, az ügye­le­tes kér­dé­sé­re ha­tá­ro­zot­tan ál­lí­tot­ták, hogy azon az es­tén a har­min­ca­dik sor hu­szon­egyes szé­ke az elő­adás ele­jé­től a vé­gé­ig üres volt.

Zar­van­ce­vet pon­to­san egy órá­val az után tar­tóz­tat­ták le, hogy An­ton Bir­ju­kov el­hagy­ta a Te­le­ví­zió épü­le­tét.