26 fejezet

Az Or­bi­tá­ban az ét­ter­mi rész az eme­le­ten volt, de a föld­szint­re is le­hal­lat­szott a tánc­dal­éne­kes fül­be­má­szó hang­ja:

A re­mény az irány­tűm itt a föl­dön,

Sze­rel­mem, rád ta­lá­lok vé­gül…

Bir­ju­kov meg­vár­ta, míg Ma­kov­ki­na a tü­kör előtt meg­iga­zí­tot­ta a frizu­rá­ját, az­tán ké­zen fog­ta, és el­in­dul­tak a szé­les lép­csőn fel­fe­lé. Szom­bat este lé­vén, az ét­te­rem zsú­fo­lá­sig meg­telt. Bir­ju­kov meg­állt az aj­tó­ban Ma­kov­ki­ná­val ké­zen fog­va, hogy meg­ke­res­se Ov­csinnyi­ko­vot. Bal­ról, vá­rat­la­nul, mint egy pus­ka­lö­vés, har­sány ki­ál­tás hal­lat­szott:

– Séf!

Bir­ju­kov egy pil­la­nat­ra meg­tor­pant, a sze­me sar­ká­ból a hang irá­nyá­ba né­zett, és a leg­szél­ső asz­tal­nál, az ab­lak mel­lett meg­lát­ta az erő­sen ki­pi­rult Ov­csinnyi­ko­vot és vele szem­ben Frosz­ja Zvon­ko­vát egy mé­lyen ki­vá­gott, zöld ru­há­ban. Ov­csinnyi­kov úgy vél­te, hogy nem hal­lot­ták meg, hát tel­jes nagy­sá­gá­ban fel­egye­ne­se­dett, és a ze­ne­kart túl­har­sog­va ki­ál­tot­ta:

– Séf! Evezz ide, van he­lyed a ki­kö­tő­ben!

Az asz­ta­lok­nál szin­te min­den fej felé for­dult. A fel­ügye­lő nyom­ban le­tett ar­ról a ter­vé­ről, hogy meg­pró­bál ész­re­vét­len ma­rad­ni. Ezért hát el­ját­szot­ta, hogy na­gyon meg­örült a vá­rat­lan ta­lál­ko­zás­nak, és Ma­kov­ki­nát maga elé en­ged­ve, az asz­ta­lok kö­zöt­ti kes­keny úton el­in­dult Ov­csinnyi­kov asz­ta­la felé, aki idő­köz­ben elő­zé­ke­nyen kij­jebb húz­ta a sza­bad szé­ke­ket.

– Ülj le, séf – fo­gad­ta őket szé­les mo­sollyal. – Arra gon­dol­tam, be­té­ved va­la­ki a régi ha­ve­rok kö­zül, azért tar­tot­tam fönn ezt a két he­lyet. De így még jobb, hogy te jöt­tél, rá­adá­sul a kis­asszonnyal. Iszol egy kis Ext­rát?

– Előbb hadd néz­zem meg az ét­la­pot – vá­la­szol­ta a fel­ügye­lő, mi­után mind a ket­ten le­ül­tek. – Va­cso­ráz­ni jöt­tünk.

– Az Ext­ra ét­vágy­csi­ná­ló­nak sem rossz. Egy­út­tal Sza­nya Ho­lo­do­vá­ról is meg­em­lé­ke­zünk. – Ov­csinnyi­kov, mint akit na­gyon el­ka­pott a ke­se­rű­ség, te­nye­ré­be tá­masz­tot­ta iz­za­dó, ma­gas hom­lo­kát, és föl sem néz­ve uta­sí­tot­ta Zvon­ko­vát:

– Ren­delj még egy üveg­gel!

Zvon­ko­va fe­szen­gett, Bir­ju­kov­ra san­dí­tott, majd a fe­hér te­rí­tő­re me­redt.

– Nem. Ele­get em­lé­kez­tél már – mond­ta.

– Ne saj­náld, ki­csi­kém. Meg­adom, amint mun­ká­ba ál­lok. – Ov­csinnyi­kov a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már az arra ha­la­dó pin­cér­nő­höz be­szélt: – Ga­li­na! Állj meg egy szó­ra, bo­ga­ram…

Mi­után a pin­cér­nő fel­vet­te a ren­de­lést, a ze­ne­kar gyors tánc­ze­né­be kez­dett. Ha­ma­ro­san raj­zot­tak a pá­rok a tánc­par­kett felé, és az asz­ta­lok­tól fel­kel­tek azok a fi­a­tal­em­be­rek is, akik egye­dül jöt­tek, és azt fi­gyel­ték, hol ül va­la­ki, akit tánc­ba vi­het­né­nek. Egy csí­kos in­ges fi­a­tal­em­ber fi­gye­lem­re mél­tó ba­jusszal Ma­kov­ki­ná­hoz lé­pett. Ov­csinnyi­kov el­kap­ta a te­kin­te­tét, és már emel­ke­dett is fel, hogy ki­ha­jít­sa a fic­kót, mint egy macs­kát, hogy kint vé­gez­ze el a dol­gát, de a fel­ügye­lő meg­előz­te:

– Nyu­god­tan tán­colj, Na­tas­ka, amíg nem hoz­zák a va­cso­rát.

Ma­kov­ki­na kel­let­le­nül fel­állt. Ov­csinnyi­kov ér­tet­len ké­pet vá­gott.

– A fe­le­sé­ged, séf?

– A meny­asszo­nyom – fe­lel­te a fel­ügye­lő, az­u­tán ő kér­de­zett: – Hol van Zar­van­cev?

– Nem tu­dom pon­to­san, séf. Teg­nap óta én sem lát­tam. Meg­be­szél­tük, hogy hat­kor ki­me­gyünk a Za­po­ro­zse­cén az Obi-tóra. Idő­ben el is men­tem a la­ká­sá­ra, de Alik­nak hűlt he­lyét ta­lál­tam.

– Hova me­he­tett, hor­gász­ni?

– Alik úgy hor­gász, ahogy én ba­lett-tán­cos­nő va­gyok.

– Ha nem hor­gász­ni, ak­kor hová me­he­tett?

– Ha meg­ölsz, sem tu­dom. Én hü­lye, mi­at­ta von­szol­tam el ma­gam Sza­nya te­me­té­sé­re. Azt gon­dol­tam, mi­nek ül­jek ott­hon, el­me­gyek Ju­rij Gye­mensz­kij­hez, meg­tá­mo­ga­tom egy ki­csit mo­rá­li­san. De Ju­rik úgy néz rám, mint egy pa­ra­lí­zi­ses anyós­ra. A ha­lot­ti tor­ra sem hí­vott meg. El kel­lett hát jön­ni ide Frosz­já­val, hogy fel­en­ged­jek egy ki­csi­két. Szé­gyen be­val­la­ni, séf, de bi­zony én most Frosz­ja szám­lá­já­ra iszom, őszin­tén be­val­lom, a leg­utol­só be­szél­ge­té­sünk után meg­es­küd­tem, hogy ab­ba­ha­gyom az ivást. Ma azon­ban… – Ov­csinnyi­kov vas­tag uj­jai közt az üres po­ha­rat for­gat­ta – ma a te­me­tő­ben ép­pen el­kezd­tem rá­szö­gez­ni a ko­por­só­ra a fe­de­let, ami­kor Sza­nya kis­fi­á­ra rá­jött a hisz­té­ria. El­kap­ja a ka­la­pá­csot, és min­den ere­jét be­le­ad­va meg­pró­bál­ja ki­ci­bál­ni a ke­zem­ből, mint aki azt hi­szi, ha si­ke­rül el­ven­ni tő­lem, egy­sze­ri­ben élet­re kel a ma­má­ja. Nem tud­tam, mit csi­nál­jak: oda­adom a ka­la­pá­csot, a gye­rek ön­kí­vü­le­té­ben ké­pes, és még be­tö­ri a fe­jem – ha nem adom oda, az úgy fest, ne­kem a leg­fon­to­sabb, hogy Sza­nya mi­nél előbb a föld alá ke­rül­jön. Ha hi­szed, ha nem, jobb el­süllyed­ni, mint ilyen hü­lye hely­zet­be ke­rül­ni…

– Zar­van­cev­vel együtt Lju­sza Pr­jazs­ki­na is el­tűnt No­vo­szi­bir­szk­ből – je­gyez­te meg kis­vár­tat­va Bir­ju­kov.

– Arra gon­dolsz, Alik vit­te ma­gá­val?

– Maga sze­rint nem?

– Lju­szá­val Alik so­ha­sem kö­zös­kö­dött.

– Ak­kor hova me­he­tett?

– Hogy Lju­sza mi­kor mit for­gat a fe­jé­ben, a jó­is­ten sem tud­ja.

– Ma­gán és Zar­van­ce­ven kí­vül van­nak még ba­rá­tai?

Ov­csinnyi­kov bá­na­to­san néz­te az üres po­ha­rat, és na­gyot só­haj­tott.

– Nem akar­tam be­szél­ni róla, séf, de mu­száj… Alik csak nem rég­óta van ve­lem ilyen jó­ban. Tu­dod; va­la­mi be­je­len­tő­la­pot akart meg­sze­rez­ni egy alak­nak, aki ak­ko­ri­ban sza­ba­dult

– Ki­nek? – sza­kí­tot­ta fél­be a fel­ügye­lő.

– Nem tu­dom a fic­kó ne­vét, Alik nem mond­ta, de be­is­me­rem, meg­ígér­tem, hogy el­in­té­zem a dol­got a ház­ke­ze­lő­sé­gen ke­resz­tül.

– És mi aka­dá­lyoz­ta meg?

Ov­csinnyi­kov szem­re­há­nyó­an csó­vál­ta a fe­jét.

– Séf, nem mon­dom, van elég hi­bám, de azért ilyes­mi­re nem ve­te­me­dek. Azt gon­dol­tam, meg­ígé­rem, az­zal kész. Hogy Alik nem azért hoz­ta na­pon­ta az Ext­rát, mert én kény­sze­rí­tet­tem rá, nem igaz?

– Mi­kor tör­tént?

– Más­fél hó­nap­ja.

„Vasz­ja Szi­peny­atyin ab­ban az idő­ben, No­vo­szi­bir­szk­ben tar­tóz­ko­dott, Gye­mensz­kij az el­uta­zá­sa előtt egy nap­pal vá­sá­rol­ta tőle a Krisz­tus meg­fe­szí­té­sé-t” – kap­csolt Bir­ju­kov.

– Más­ra nem kér­te ma­gát Zar­van­cev?

Ov­csinnyi­kov a hom­lo­kát rán­col­ta.

– Egy kul­csot is csi­nál­tam neki, még va­la­mi­vel ko­ráb­ban.

– Mi­lyen kul­csot?

– A ga­rá­zsá­hoz, mert el­vesz­tet­te. Még jó, hogy a le­nyo­mat meg­ma­radt, kü­lön­ben az egész zá­rat ki kel­lett vol­na cse­rél­ni.

– Le­nyo­mat? – Bir­ju­kov nem ér­tet­te. – Mi­fé­le le­nyo­mat?

Ov­csinnyi­kov fel­ne­ve­tett.

– Na hi­szen, séf, a rend­őr­sé­gen dol­go­zol, és nem tu­dod, mi az a le­nyo­mat, Ami­kor gipsz­be be­le­nyom­ják a kul­csot… Jobb, mint a sab­lon, ez után sok­kal pon­to­sab­ban ki le­het kö­szö­rül­ni a kul­csot.

– És hogy ju­tott eszé­be Zar­van­cev­nek a kul­csa­i­ról gipsz­le­nyo­ma­tot ké­szí­te­ni?

– Azt mond­ja, egy­szer gipsszel szó­ra­koz­ga­tott, az­tán be­le­dob­ta az asz­tal­fi­ók­ba. Hát így.

– És ami­kor el­ké­szült, ki­pró­bál­ta.

– Mi­nek? Alik mond­ta, hogy job­ban szu­pe­rál, mint az ere­de­ti… – Ov­csinnyi­kov el­gon­dol­ko­zott, az­tán, mint aki­nek hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dott az agya, fel­ki­ál­tott: – Séf! Pr­jazs­ki­na ha­ma­rabb tűnt el No­vo­szi­bir­szk­ből, mint Zar­van­cev… Tu­dod, az utób­bi idő­ben Lju­sza az­zal szó­ra­ko­zott, hogy rend­sze­re­sen rám te­le­fo­nált. Ha nő vet­te fel a kagy­lót, ak­kor fáj­dal­ma­san só­haj­to­zott a te­le­fon­ba. Hi­á­ba fe­nye­get­tem, nem tud­tam le­szok­tat­ni er­ről az ökör­ség­ről. De at­tól fog­va, hogy az Au­ró­ra mozi után Nyi­ná­val vol­tam, el­ma­rad­tak Lju­sza te­le­fon­jai…

– Az Au­ró­ra után Lju­sza a kli­ni­kán fe­küdt, egé­szen teg­na­pig.

– Ivott?

– Nem, más mi­att. – An­ton nem akart a kel­le­té­nél töb­bet el­árul­ni, és hogy Ov­csinnyi­kov kí­ván­csis­ko­dá­sá­nak ele­jét ve­gye, gyor­san té­mát vál­tott: – Zar­van­cev ba­rá­tai kö­zött van vas­utas?

– Nem tu­dok róla. Alik kö­rül nagy­részt fél­re­is­mert zse­nik nyü­zsög­nek: fes­tők, szí­né­szek, sőt van egy író is. De sze­rin­tem, séf, túl­sá­go­san bi­zal­mat­lan vagy. Fe­les­le­ge­sen gya­nú­sí­tod Ali­kot és Pr­jazs­ki­nát. Re­vaz Da­vi­do­vics csi­nál­ta a zűrt Sza­nya Ho­lo­do­vá­val. Teg­nap vé­let­le­nül meg­lát­tam Sztyep­na­dzét, ami­kor ki­jött a rend­őr­ség­ről. Hidd el ne­kem, úgy fes­tett az öreg, mint egy fo­cis­ta, aki a sa­ját hü­lye­sé­ge mi­att les­re fu­tott, de még mi­előtt a bíró fújt vol­na, rá­jött, hogy hi­á­ba rúg­ta a lab­dát a há­ló­ba…

A ze­ne­kar szü­ne­tet tar­tott. A tán­co­lok vissza­tér­tek az asz­ta­luk­hoz. Ov­csinnyi­kov gyor­san meg­töl­tött egy po­hár­kát, és szé­les moz­du­lat­tal Bir­ju­kov felé nyúj­tot­ta.

– Ezt most bün­te­tés­ből meg­iszod.

– Egy óra múl­va szol­gá­lat­ba lé­pek – ke­re­sett ki­bú­vót a fel­ügye­lő.

– Ne is tö­rődj vele. Ne­ked ez annyi, mint ele­fánt­nak a sö­rét.

– De meg­ér­zik raj­tam.

Ov­csinnyi­kov egy pil­la­na­tig gon­dol­ko­zott, az­tán be­nyúlt a zse­bé­be.

– Fogd! Sze­re­csen­dió. Ezt rág­cs­áld utá­na.

Bir­ju­kov ne­ve­tett.

– Nem, nem. Ná­lunk ezt na­gyon szi­go­rú­an ve­szik.

– Szi­go­rúb­ban, mint a re­pü­lők­nél?

– Majd­nem.

– Ak­kor nem szí­ve­sen len­nék a bő­röd­ben.

Bir­ju­kov és Ma­kov­ki­na össze­né­zett.

– Fa­jan­kó – je­gyez­te meg Zvon­ko­va.

Az ét­te­rem előtt Bir­ju­kov szer­zett egy ta­xit Ma­kov­ki­ná­nak, maga pe­dig gon­do­la­ta­i­ba me­rül­ve ne­ki­in­dult gya­log a Krasz­nij su­gár­út­nak. Ami­kor el­ér­te az első te­le­fon­fül­két, fel­hív­ta Zar­van­ce­vet. Meg­vár­ta, míg tíz­szer ki­csöng, az­tán vissza­akasz­tot­ta a kagy­lót. Rög­tön ez­u­tán az ügye­let szá­mát tár­csáz­ta.

– Itt Bir­ju­kov. Van va­la­mi új­ság?

Az ügye­le­tes nem vá­la­szolt azon­nal.

– Na­gyon rossz. Sel­ko­vi­csi­ben, nem messze Sztyep­na­dze nya­ra­ló­já­tól, meg­ta­lál­ták Pr­jazs­ki­na holt­tes­tét.