14. fejezet

Mi­után Il­jin be­mu­tat­ta Bir­ju­ko­vot Szi­peny­atyi­ná­nak, meg­kér­te, me­sél­je el a bűn­ügyi osz­tály fő­fel­ügye­lő­jé­nek azt, amit már neki el­mon­dott.

Az asszony ke­zét tör­del­te; rö­vid­lá­tó sze­mé­vel sű­rűn hu­nyo­rog­va be­szélt. Va­ló­ban, teg­nap este ki­lenc óra kö­rül be­top­pant a fia. Pénzt akart neki adni, de Ma­ri­ja Anyi­szi­mov­na el­uta­sí­tot­ta a „kö­nyör­ado­mány”-t. A fia na­gyon si­e­tett. Két órá­val utá­na el­jött hoz­zá a volt szom­széd­asszo­nya. Alig kezd­tek be­szél­get­ni, mi­kor egy is­me­ret­len fér­fi ál­lí­tott be. Va­la­mi­lyen Ptyecs­ki­nék vagy Csecs­ki­nék után ér­dek­lő­dött. Ő meg­mond­ta neki, hogy ilyen nevű em­be­re­ket nem is­mer. A fér­fi kért egy po­hár vi­zet. A fe­lét meg­it­ta, meg­kö­szön­te és el­ment. A volt szom­széd­asszony itt ma­radt éj­sza­ká­ra.

– Hogy mi­kor tet­te Va­szi­lij a kis tás­kát a fal­mé­lye­dés­be, nem em­lék­szem – fe­jez­te be gond­ter­hel­ten Szi­peny­atyi­na az el­be­szé­lé­sét.

– Mi­fé­le kis tás­kát?

Il­jin fel­állt.

– Gye­re, meg­mu­ta­tom.

Ki­men­tek a szo­bá­ból, egy kes­keny fo­lyo­só­ra ju­tot­tak, a szá­za­dos vil­lanyt gyúj­tott, és el­hú­zott egy vi­rág­min­tás füg­gönyt, amely jó­ko­ra fal­mé­lye­dést ta­kart. A fal mel­lett a pad­lón egy fe­ke­te női tás­ka he­vert. Még a vil­lany­fény­nél is jól ki­ve­he­tők vol­tak a fe­ke­te lak­kon az ujj­le­nyo­ma­tok, va­la­mint né­hány folt, amit fel­te­he­tő­en köl­nis vagy al­ko­ho­los vat­ta ha­gyott raj­ta. Mi­kor ki­nyi­tot­ták a tás­kát, a fel­ügye­lő füttyen­tett: du­gig volt ga­lamb­szür­ke mo­ha­ir fo­nal­lal. Vissza­men­tek a szo­bá­ba, ahol Bir­ju­kov a tás­ka tar­tal­mát óva­to­san ki­bo­rí­tot­ta az asz­tal­ra. A négy mot­ring fo­na­lon kí­vül elő­ke­rült még egy va­do­na­túj pi­pe­re­kész­let, egy kulcs­ka­ri­ka kul­csok­kal, egy üres bo­rí­ték Fjo­dor Fjo­do­ro­vics Ho­lo­dov név­vel és pon­tos cím­mel, vé­gül Alek­szand­ra Fjo­do­rov­na Ho­lo­do­va iga­zol­vá­nya.

– Nyil­ván az ap­já­nak írta – mond­ta Il­jin a bo­rí­ték­ra mu­tat­va.

– Úgy lát­szik – bó­lin­tott a fel­ügye­lő, majd Szi­peny­atyi­ná­hoz for­dult. – Te­hát nem lát­ta, mi­kor rej­tet­te el a fia a tás­kát?

– Én ma­gam nyi­tot­tam neki aj­tót. Úgy em­lék­szem, nem volt nála sem­mi­fé­le tás­ka, mi­kor be­jött. Vagy nem vet­tem ész­re, nem jó már a sze­mem.

– A fia régi ba­rá­tai kö­zül sen­ki sem járt ma­gá­nál az utób­bi né­hány nap­ban?

– Tö­röm a fe­jem, de nem em­lék­szem sem­mi­re…

– És ki az a régi szom­széd­asszony, aki itt éj­sza­ká­zott?

– A Pe­tu­hov ut­cá­ban egy­más mel­lett lak­tunk. Frosz­já­nak hív­ják, ve­ze­ték­ne­ve Zvon­ko­va. Na­gyon ked­ves, se­gí­tő­kész lány. Olyan jó­ban va­gyunk, mint anya a lá­nyá­val.

A fel­ügye­lő igye­ke­zett nem mu­tat­ni, mennyi­re meg­le­pő­dött.

– És ez a Frosz­ja mi­kor ér­ke­zett?

– Úgy ti­zen­egy kö­rül.

– Hogy­hogy ilyen ké­sőn?

– Azt mond­ta, mo­zi­ban volt, már ép­pen le­fe­küd­ni ké­szült, ami­kor meg­szó­lalt a te­le­fon­ja. Egy fér­fi, aki­nek a hang­ja a Vasz­ká­é­ra em­lé­kez­tet­te, azt mond­ta neki, hogy na­gyon be­teg va­gyok, és kér­te, jöj­jön el hoz­zám. Frosz­ja min­dent el­hisz, így az­tán hi­á­ba volt már késő este, fel­ke­re­ke­dett.

– Le­het, hogy ő hagy­ta itt a tás­kát?

– Nem volt vele tás­ka. Ahogy meg­lát­ta az aj­tó­ban, hogy egész­sé­ges va­gyok, men­ten a nya­kam­ba bo­rult.

– Mi­lyen volt az a fér­fi, aki Frosz­ja után ér­ke­zett?

– Te­kin­té­lyes kül­se­jű, ak­ta­tás­kás… Csil­lo­gó, sö­tét szem­üve­get vi­selt. Még gon­dol­tam is, ho­gyan lát ben­ne éj­sza­ka. Ilyen sö­tét szem­üve­gen ke­resz­tül csak a na­pot le­het lát­ni.

– Mi­lyen ruha volt raj­ta?

– Szür­ke, mint a vas­uta­so­ké, fel­öl­tő, a fe­jén tá­nyér­sap­ka, mint a pi­ló­tá­ké, raj­ta a szárny for­má­jú jel­vény.

– A vas­uta­sok hord­ják a sap­ká­ju­kon a szár­nya­kat – je­gyez­te meg Bir­ju­kov.

– Nem is­me­rem ki ma­gam elég jól az egyen­ru­hák közt.

– Frosz­ja nem be­szélt a fér­fi­val?

– Még csak nem is lát­ta. – Szi­peny­atyi­na ri­ad­tan jár­tat­ta sze­mét Il­jin­ről Bir­ju­kov­ra és vissza. – Va­la­mi azért nincs rend­ben Frosz­já­val. Ami­kor a fér­fi ko­pog­ta­tott az aj­tón, Frosz­ja arca egé­szen el­vál­to­zott: „Ked­ve­sem, ne nyis­sa ki az aj­tót. Ez ér­tem jött” – sut­tog­ta. Egé­szen meg­za­va­rod­tam. Még han­go­sabb ko­pog­ta­tás. A szom­szé­dok ko­pog­tat­nak így. Aj­tót nyi­tok – ott áll a fér­fi fe­ke­te szem­üveg­gel. Be­val­lom, a tor­kom­ban do­bo­gott a szí­vem. De ő csak ud­va­ri­a­san meg­mond­ta, kit ke­res, egy po­hár vi­zet ivott, az­zal ment is. Vissza­me­gyek a szo­bá­ba, Frosz­ja az ab­lak­mé­lye­dés­ből ku­kucs­kál ki­fe­lé, arca fal­fe­hér. Nagy ne­he­zen meg­nyug­tat­tam. Reg­gel le­ülünk te­áz­ni, ő meg be­szél­ni kezd egy nő­ről, akit le­lök­tek a má­so­dik eme­let­ről. „Ve­lem is ha­son­ló do­log tör­té­nik ha­ma­ro­san, meg­lát­ja – mond­ja ne­kem. – Hogy mik meg nem tör­tén­nek fé­nyes nap­pal, nem is hi­szi.” Az­zal el­ro­han­ta mun­ká­ba. Én az egész­ből egy árva kuk­kot sem ér­tet­tem.

Bir­ju­kov meg­mu­tat­ta Gye­mensz­kij, Ov­csinnyi­kov, Sztyep­na­dze és Alik Zar­van­cev fény­ké­pét Szi­peny­atyi­ná­nak.

– Az a teg­na­pi fér­fi nincs kö­zöt­tük?

Az öreg­asszony egé­szen az or­rá­hoz tar­tot­ta a ké­pe­ket, és men­te­ge­tőz­ve vo­no­gat­ta a vál­lát.

– Azt hi­szem, nincs. Meg nem is néz­tem meg én ala­po­san. Egy fél per­cig, ha itt volt az elő­szo­bá­ban. Épp csak egy po­hár vi­zet hoz­tam neki…

A fel­ügye­lő el­rak­ta a ké­pe­ket.

– Is­me­ri Frosz­ja Zvon­ko­va nő­vé­rét?

– Ami­kor együtt la­kott Frosz­já­val, lát­tam né­hány­szor. Tisz­te­let­re mél­tó asszony, szi­go­rú.

– A két nő­vér jól ki­jön egy­más­sal?

– Egé­szen má­sok, Frosz­já­nak, ami a szí­vén, az a szá­ján, az idő­sebb lány meg ti­tok­za­tos­ko­dó. Így az­tán nincs kö­zöt­tük va­la­mi nagy ba­rát­ság.

Fél­órá­val ké­sőbb Il­jin és Bir­ju­kov ki­ál­lí­tot­ta a for­ma­nyom­tat­ványt, hogy a tás­kát le­fog­lal­ják, az­tán el­hagy­ták a la­kást. Ami­kor be­ül­tek a ko­csi­ba, Bir­ju­kov elő­vet­te Pr­jazs­ki­na fény­ké­pét.

– Sze­re­pelt ez a lány a fi­a­tal­ko­rú­ak nyil­ván­tar­tá­sá­ban?

– Volt né­hány ügye…

– Bűn­cse­lek­mény?

Il­jin csak ne­ve­tett.

– Ti­zen­hat éves volt… Ab­ba­hagy­ta az is­ko­lát, és nem dol­go­zott se­hol. Hí­va­tom, fel­aján­lom neki, hogy le­gyen be­ta­ní­tott mun­kás egy gyár­ban, vagy ta­nul­jon szak­mát. Csak vé­gig­mért unot­tan, és meg­kér­dez­te: „Ugyan mi­nek?” „Hogy sze­rezz egy szak­mát, és dol­goz­hass” – mond­tam neki. „Mi­nek dol­goz­nék?” „Hogy ked­ved­re egyél, és ren­de­sen öl­töz­ködj. Eh­hez csak van ked­ved?” Mo­soly­gott: „En­ni­va­lót és ru­hát ka­pok a fér­fi­ak­tól.” Kín­lód­tunk vele ele­get. Nagy ne­he­zen el­he­lyez­tük fod­rász­ta­nu­ló­nak. Egyéb­ként hogy jön ez ide?

– Na­gyon va­ló­szí­nű, hogy ebbe a sö­tét ügy­be ő is be­le­ke­ve­re­dett.

– Lju­sza könnyen be­le­má­szik a leg­cif­rább ügyek­be is.

Vá­rat­la­nul meg­szó­lalt az URH-ké­szü­lék. Bir­ju­kov vet­te fel a kagy­lót. Az éter zú­gá­sán ke­resz­tül az ügye­le­tes hang­ja hal­lat­szott:

– Bir­ju­kov fel­ügye­lő? A to­gu­csinsz­ki­ji köz­le­ke­dés­ren­dé­szet fő­nö­ke van a vo­nal­ban. Tá­jé­koz­ta­tá­sunk alap­ján le­tar­tóz­tat­ták Szi­peny­atyint. Reg­gel ér­ke­zett To­gu­csin­ba a no­vo­szi­bir­szki hév­vel. Az iga­zol­ta­tás­kor el akart sza­lad­ni, há­rom­ezer ru­bel van nála…