1. fejezet

Egy fül­ledt au­gusz­tu­si es­tén a no­vo­szi­bir­szki pá­lya­ud­var­hoz ve­ze­tő su­gár­úton éles, szi­ré­ná­zó hang­ra kap­ták fel fe­jü­ket a já­ró­ke­lők: rend­őr­sé­gi ro­ham­ko­csi szá­gul­dott vij­jo­gó hang­gal és vil­lo­gó lám­pá­val. A pá­lya­ud­var előtt be­ka­nya­ro­dott egy csen­des mel­lék­ut­cá­ba, egy ma­gas bér­ház elé gör­dült, ahol már jó né­hány em­ber össze­ve­rő­dött, és erős fék­csi­kor­gás­sal meg­állt. Mind­két ol­da­lán ki vá­gód­tak az aj­tók, és az ope­ra­tív cso­port tag­jai für­gén ki­ug­rot­tak a ko­csi­ból. Né­gyen vol­tak: An­ton Bir­ju­kov fő­fel­ügye­lő; Ma­kov­ki­na ügyész­sé­gi vizs­gá­ló­bí­ró­nő sö­tét­kék for­ma­ru­há­ban; Vi­ta­lij Kar­pen­ko, a sza­kál­las tör­vény­szé­ki or­vos­szak­ér­tő és a ma­gas, ősz kri­mi­nál­szak­ér­tő, Ar­ka­gyij Iva­no­vics Di­mo­ku­rov. Nyom­ban hoz­zá­juk lé­pett egy rend­őr al­had­nagy és je­len­tést tett:

– Igony­kin kör­ze­ti meg­bí­zott. A tett szín­he­lyén min­den érin­tet­len.

– Szed­je össze a ta­nú­kat! – uta­sí­tot­ta kur­tán Bir­ju­kov.

– Igen­is!

A tö­meg iz­ga­tot­tan fél­re­hú­zó­dott. Az épü­let előt­ti vi­rág­ágyá­son meggy­pi­ros für­dő­ru­há­ban fi­a­tal nő fe­küdt arc­ra bo­rul­va. Kar­ját szét­vet­ve olyan volt, mint­ha na­po­zás köz­ben lep­te vol­na meg az álom.

A fel­ügye­lő meg az or­vos­szak­ér­tő oda­gug­golt mel­lé; ala­po­san szem­ügy­re vet­ték, majd együt­tes erő­vel a há­tá­ra for­dí­tot­ták. A dús, gesz­te­nye­bar­na haj­ko­ro­ná­ból fakó arc me­redt rá­juk. Jobb ha­lán­té­kán al­vadt vér­csík sö­tét­lett.

– Pul­zu­sa van – ál­la­pí­tot­ta meg az or­vos­szak­ér­tő, ke­zét a nő csuk­ló­ján tart­va. – Azon­nal be kell szál­lí­ta­ni a kli­ni­ká­ra…

– Én már hív­tam a men­tő­ket… – hal­lat­szott egy bi­zony­ta­lan hang a tö­meg­ből.

Bir­ju­kov hát­ra­for­dult, és szem­ügy­re vet­te a mö­göt­te álló so­vány, ré­gi­mó­di tar­ka ru­hát vi­se­lő öreg­asszonyt, aki ke­zé­ben szaty­rot szo­ron­ga­tott egy üveg tej­jel. Az öreg­asszony, ahogy ma­gán érez­te a nyo­mo­zó te­kin­te­tét, za­var­tan igaz­gat­ni kezd­te a ru­há­já­nál sem­mi­vel sem di­va­to­sabb sváj­ci­sap­ká­ját, és mint aki­nek nem hisz­nek, he­ve­sen ágált:

– Igen, igen! Itt van a ké­szü­lék a ház sar­ká­nál, elő­ször a nul­la hár­mat hív­tam, utá­na a ke­rü­le­ti őr­szo­bát.

– Mi tör­tént itt? – kér­dez­te An­ton.

Az öreg­asszony iszo­nyod­va né­zett a ma­gas­ba.

– On­nan, ni – mu­ta­tott egyik er­kély­re a má­so­dik eme­le­ten –, on­nan le­lök­ték vagy le­ug­rott ma­gá­tól…

Bir­ju­kov az er­kély­re né­zett; az ajtó zár­va volt. Az öreg­asszony is ész­re­vet­te.

– Igen, igen – foly­tat­ta iz­ga­tot­tan. – Ami­kor ez a fi­a­tal nő le­zu­hant, az er­kély­aj­tó­ban fel­tűnt egy ősz fér­fi, az­tán az ajtó be­csu­kó­dott.

– Mi­fé­le fér­fi?

– Az ar­cát nem lát­tam, de em­lék­szem, az üs­tö­ke olyan volt, mint­ha szap­pan­hab bo­rí­tot­ta vol­na.

Sü­völ­tő szi­ré­ná­zás­sal meg­ér­ke­zett a men­tő. Az ápo­lók ki­kap­ták az au­tó­ból a hord­ágyat. Bir­ju­kov né­hány szót vál­tott a men­tő­or­vos­sal, majd is­mét az öreg­asszony­hoz for­dult. Az, be sem vár­va az újabb kér­dést, ön­töt­te ma­gá­ból a szót:

– Tud­ja, ked­ves­kém, épp ab­ban a pil­la­nat­ban lép­tem ki a tej­csar­nok­ból. Lá­tom, hogy Ju­rij Pav­lo­vics­nál nyit­va az er­kély­aj­tó. Na, gon­dol­tam: „Vég­re ha­za­jött a szom­széd…”, az­tán egy szem­pil­lan­tás alatt meg­tör­tént ez a ször­nyű­ség…

– Bo­csá­nat – sza­kí­tot­ta fél­be a bő­be­szé­dű öreg­asszonyt a fel­ügye­lő –, ma­gát hogy hív­ják?

– En­gem? Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­ná­nak.

– Mond­ja, Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na, ki ez a Ju­rij Pav­lo­vics, és mi az, hogy „vég­re ha­za­jött”? – A szót, hogy „vég­re”, meg­nyom­ta.

– Gye­mensz­kij. Egy eme­le­ten la­kunk. Na­gyon ba­rát­sá­gos em­ber, agg­le­gény. Mér­nök. Hosszú ide­ig Szverd­lovszk­ban volt, ta­nul. Teg­nap reg­gel ér­ke­zett re­pü­lőn, de nem tu­dott be­jut­ni a la­ká­sá­ba.

– Hogy­hogy?

– Mi­kor el­uta­zott, a kul­csot oda­ad­ta a ba­rát­já­nak… – az öreg­asszony le­sü­töt­te a sze­mét, szaty­rát egyik ke­zé­ből a má­sik­ba tet­te –, szó­val, a cso­mag­ja­it le­tet­te ná­lam, és el­ment a ba­rát­já­hoz. Csak­nem két nap­ja…

Az ápo­lók a men­tő­höz vit­ték a hord­ágyat.

– A sé­rül­tet is­me­ri? – kér­de­zett to­vább Bir­ju­kov.

– Azt hi­szem, Sza­nyá­nak hív­ják.

– Ki ő?

– Ba­jo­san tud­nám meg­mon­da­ni. Teg­nap­előtt reg­gel, pont egy nap­pal Ju­rij Pav­lo­vics ér­ke­zé­se előtt, hal­lom, hogy csön­get­nek. Ki­nyi­tom az aj­tót, hát ott mo­so­lyog az a ked­ves ga­lam­bocs­ka. Na­gyon di­va­to­san volt öl­töz­ve: ró­zsa­szín ruha, fe­ke­te tás­ka. „Jó na­pot, ma­mus­ka” – mond­ja. „Ne­ked is, ga­lam­bocs­ka” – fe­le­lem. „Jura Gye­mensz­kij még nem jött haza?” „Még nem. Hát te kije vagy, is­me­rő­se?”. „Sza­nyá­nak hív­nak. Jura fe­le­sé­ge va­gyok.” Ez per­sze rög­tön kí­ván­csi­vá tett. Mon­dom: „Nem is tud­tam, hogy a szom­széd nős.” „Meg­jön Jura – majd tőle meg­tud­ja…”

– Ezt el­me­sél­te Ju­rij Pav­lo­vics­nak is?

– Akár most, szó­ról szó­ra min­dent.

– És ő?

– Nem szólt az egy árva szót sem, csak ro­hant a ba­rát­já­hoz a kul­csért.

– Ve­zes­sen fel min­ket a la­kás­ba!

Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na a má­so­dik eme­le­ten már alig ka­pott le­ve­gőt, s csak a fe­jé­vel bó­lin­tott az ajtó felé. Bir­ju­kov erő­tel­je­sen ko­po­gott. Sem­mi vá­lasz.

– Csen­gő is van – súg­ta elő­zé­ke­nyen az öreg­asszony –, a gom­bot nyom­ja meg.

De An­ton csak az után nyúlt a csen­gő­höz meg a ki­lincs­hez, hogy a kri­mi­nál­szak­ér­tő ujj­le­nyo­ma­tot vett. Az ajtó zár­va volt, fel kel­lett tör­ni.

Gye­mensz­kij ol­csó, mo­dern bú­to­rok­kal ren­dez­te be egy­szo­bás kis la­ká­sát; olyan rend volt min­de­nütt, mint­ha va­la­mi ün­ne­pi fo­ga­dás­ra ké­szül­tek vol­na. A szo­ba kö­ze­pén, a po­li­tú­ro­zott asz­ta­lon váza, kard­vi­rág­gal. A pad­lón vas­tag, szür­ke sző­nyeg. A fa­la­kon gra­fi­kák, két réz­met­szet és egy el­sö­té­te­dett ikon, a ke­reszt­re fe­szí­tett Krisz­tus. Né­hány szék, nagy kép­er­nyős te­le­ví­zió, raj­ta drá­ga rá­dió. Az egyik fa­lat zsú­folt köny­ves­polc fog­lal­ta el, az er­kély­aj­tó­val sze­mé­ben egy tü­kör­fé­nyes ko­mód állt, mel­let­te boly­hos pléd­del le­ta­kart he­ve­rő, azon egy ró­zsa­szín női ruha, előt­te a pad­lón egy új kö­röm­ci­pő.

Bir­ju­kov meg­állt az ikon előtt.

– A szom­széd­ja hívő em­ber? – kér­dez­te.

Az öreg­asszony le­gyin­tett.

– Ugyan, mi­fé­le hi­vők van­nak ma­nap­ság? Csak di­vat ez az iko­nok­kal meg a ke­resz­tek­kel.

– Mennyi idős Ju­rij Pav­lo­vics?

– Úgy negy­ven.

An­ton Bir­ju­kov várt, hogy Di­mo­ku­rov meg­vizs­gál­ja az er­kély­aj­tót, utá­na Ma­kov­ki­ná­val ki­lé­pett az er­kély­re. Sem­mit sem ta­lál­tak, csak egy ho­ked­lit, egy la­vórt pisz­kos víz­zel meg egy ned­ves ron­gyot; va­ló­szí­nű­leg az ab­la­kot mos­ta le va­la­ki.

– An­ton Ign­atye­vics, jöj­jön ide, le­gyen szí­ves! – ki­ál­tott a kri­mi­nál­szak­ér­tő a für­dő­szo­bá­ból.

Bir­ju­kov oda­si­e­tett, és a szak­ér­tő vál­la fe­lett há­rom, Ext­ra már­ká­jú vod­kás­üve­get pil­lan­tott meg a für­dő­kád­ban.

Át­vo­nul­tak a kony­há­ba. Bár az ab­lak nyit­va volt, a he­lyi­ség­ben szin­te állt a do­hány­füst. Ki asz­ta­lon egy fé­lig üres ko­nya­kos­üve­get, két kris­tály­po­ha­rat, egy kis­tá­nyé­ron cit­rom­ka­ri­ká­kat, csik­kek­kel teli ha­mu­tar­tót – a ci­ga­ret­ta­vé­ge­ken rúzs­nyo­mo­kat – és egy nyi­tott gyu­fa­ska­tu­lyát ta­lál­tak, amely­nek cím­ké­jén pi­ros láng­gal égő­gyu­fa­szál volt.

– A ko­nya­kot ét­te­rem­ből hoz­ták – ál­la­pí­tot­ta meg a kri­mi­nál­szak­ér­tő, mi­után az üveg cím­ké­jén fel­fe­de­zett egy vas­tag, lila bé­lyeg­zőt. – Prí­ma ko­nyak, ör­mény…

Bir­ju­kov kör­be­jár­tat­ta te­kin­te­tét a kony­hán.

A sze­me­tes­vö­dör mel­lől egy ket­té­tört go­lyós­tol­lat meg egy ga­la­csin­ná gyűrt pa­pírt emelt föl. Ki­si­mí­tot­ta a pa­pi­rost, és össze­rán­colt szem­öl­dök­kel ol­vas­ta: „No­vo­szi­bir­szk vá­ros ügyé­szé­nek A. F. Ho­lo­do­vá­tól. Be­je­len­tés.” Mind­ez ide­ges moz­du­lat­tal alá­húz­va.

– A fő­nö­ké­nek akar­tak be­je­len­te­ni va­la­mit – nyúj­tot­ta a pa­pír­fec­nit a vizs­gá­ló­bí­ró­nő­nek. Ma­kov­ki­na egy pil­lan­tást ve­tett rá, majd min­den meg­jegy­zés nél­kül egy dosszi­é­ba csúsz­tat­ta.

A to­váb­bi ku­ta­tás so­rán mind újabb és újabb kér­dé­sek me­rül­tek fel.

A ró­zsa­szín ruha zse­bé­ből elő­ke­rült egy táv­irat, ame­lyet négy nap­pal ko­ráb­ban ad­tak fel Ad­ler­ban Gye­mensz­kij cí­mé­re: „AZ ÁRUT MEG­SZE­REZ­TEM. VÁRD. RE­VAZ”, meg egy le­vél is, bo­rí­ték nél­kül, de a tar­tal­má­ból ítél­ve ezt is Gye­mensz­kij­nek küld­ték:

„Édes, drá­ga egyet­le­nem!

Most be­szél­tem ve­led te­le­fo­non, és már­is írok, egye­ne­sen a mun­ka­he­lyem­ről. Hogy vagy? Túl­éled? Meg­kér­de­zem, pe­dig biz­to­san tu­dom, hogy igen. Az­óta, hogy oly fel­dúl­tan el­men­tél, nem ta­lá­lom a he­lyem, a szí­vem össze­tört. Bor­zasz­tó ál­la­pot­ban vol­tam egé­szen ad­dig, míg fel nem hív­tál. Tu­dom na­gyon jól, hogy vét­kez­tem, de nem tu­dom, mit te­gyek. Hi­ány­zol, min­dig csak rád gon­do­lok. Ide­ha­za min­den rend­ben. Szer­jo­zsa ro­ha­mo­san nő, gyak­ran em­le­ge­ti Jura pa­pát – neki is hi­ány­zol. Re­vaz mos­ta­ná­ban nem zak­lat, egye­lő­re csend van.

Drá­gám, na­gyon vár­lak! Gye­re! For­ró csó­kok:

Sza­nya”

A le­vél má­sik ol­da­lán ki­írt, fér­fi­as kéz­írás­sal egy négy­so­ros vers állt:

Nem ér­tem és már na­gyon fáj,

Hogy sze­ret­lek, és sze­re­tünk,

Te bű­vö­le­tes kék ma­dár,

Va­jon mer­re re­pü­lünk?

E vers alá ugyan­az a kéz, ame­lyik a le­ve­let írta, ide­ges be­tűk­kel oda­ve­tet­te:

„ÁT­KO­ZOTT LE­GYEN A MÚLT!

MIN­DEN, MIN­DEN!”

A kony­há­ban Di­mo­ku­rov egy női kön­töst ha­lá­szott ki a hű­tő­szek­rény mö­gül.

– Az összes gomb hi­ány­zik róla, mint­ha le­tép­ték vol­na va­la­ki­ről – ál­la­pí­tot­ta meg.

– A gom­bok meg­van­nak?

– Itt volt a kö­vön mind a há­rom.

Di­mo­ku­rov lá­bá­nál Bir­ju­kov egy pi­ros mű­bőr kof­fert és egy ara­nyo­zott cip­zá­ras fe­ke­te úti­tás­kát pil­lan­tott meg.

– Azok­ban mi van? – kér­dez­te.

– A bő­rönd­ben ágy­ne­mű, össze­ké­szít­ve a pa­tyo­lat­ba, a tás­ká­ban két női ru­ha­da­rab – kar­ton­ru­ha és há­ló­ing.

– Ira­tok?

– Nin­cse­nek.

Bir­ju­kov a köny­ves­polc­hoz lé­pett, és el­gon­dol­koz­va né­ze­get­te a köny­ve­ket. Az egyik pol­con régi ki­adá­sú köny­vek so­ra­koz­tak. A nyo­mo­zó te­kin­te­te meg­akadt egy ci­kor­nyás ge­rin­cű kö­te­ten, le­emel­te és fel­nyi­tot­ta. Egy 1910-es ki­adá­sú, ki­fo­gás­ta­lan ál­la­pot­ban levő bib­li­át tar­tott a ke­zé­ben. A gaz­da­gon dí­szí­tett ol­da­lak sér­tet­le­nek vol­tak. Mind­össze a cím­ol­dal­ra írta oda va­la­ki – ta­lán még a szá­zad ele­jén – már meg­fa­kult tin­tá­val: „DAR­JA SZI­PENY­ATYI­NA TU­LAJ­DO­NA”. A fel­ügye­lő át­la­poz­ta a bib­li­át, majd vissza­rak­ta a he­lyé­re. A leg­al­só pol­con egy jó­ko­ra do­boz ter­pesz­ke­dett. Tar­tal­ma: fé­lig üres hí­gí­tós fla­kon, vagy egy tu­cat olaj­fes­té­kes tu­bus meg egy ecset­kész­let. A do­boz mel­lett tö­mött rajz­map­pa fe­küdt. Bir­ju­kov le­ha­jolt, és ki­húz­ta a leg­fel­ső la­pot. Mez­te­len vál­lú fi­a­tal nő port­ré­ja mo­soly­gott rá. A vo­ná­sok is­me­rős­nek tűn­tek. Tá­vo­labb vit­te ma­gá­tól a fest­ményt, az­tán hir­te­len Ma­kov­ki­ná­hoz for­dult.

– Meg­is­me­ri, Na­tal­ja Mi­haj­lov­na?

– Az a sze­ren­csét­len?

– Ő.

– Ju­rij Pav­lo­vics mun­ká­ja – ha­dar­ta Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na –, ré­geb­ben so­kat fes­tett, de az utób­bi idő­ben már fel­ha­gyott a mű­vész­ke­dés­sel, csak a tu­do­má­nyok­nak élt.

Bir­ju­kov sor­ra át­néz­te a töb­bi la­pot is: no­vo­szi­bir­szki váz­la­tok, né­hány han­gu­la­tos táj­kép. Annyit meg­ál­la­pít­ha­tott, hogy a fest­mé­nyek ké­szí­tő­je ügye­sen bá­nik az ecset­tel.

Köz­ben lop­va Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­nát fi­gyel­te. Az öreg­asszony sű­rűn igaz­gat­ta ölé­ben a szaty­rot, szem­mel lát­ha­tó­lag tű­kön ült. Bir­ju­kov el­kap­ta nyug­ta­lan te­kin­te­tét, és vá­rat­la­nul meg­kér­dez­te:

– Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na, mi­ért nem mond­ja el a tel­jes igaz­sá­got?

Az öreg­asszony össze­rez­zent, a sza­tyor csak­nem le­esett a tér­dé­ről. Za­var­tan igaz­gat­ta a sap­ká­ját, és me­re­ven bá­mul­ta a föl­det. Jó ide­ig ült így, mint­ha pon­to­san em­lé­ke­ze­té­be akar­ná vés­ni a sző­nyeg min­tá­za­tát, vég­re az­tán fel­emel­te ri­adt te­kin­te­tét, és meg­szó­lalt:

– Lát­tam ma ezt a nőt, aki le­zu­hant… ab­ban a ró­zsa­szí­nű ru­há­ban a pá­lya­ud­va­ron… egy idő­sebb fér­fi­val be­szél­ge­tett. Én a kis­lá­nyo­mat kí­sér­tem ki – nya­ral­ni ment. Ak­kor­tájt jött be az ad­le­ri vo­nat, sze­rin­tem a fér­fi is az­zal ér­ke­zett…

– Ha­son­lí­tott arra, aki az er­kély­aj­tót be­zár­ta?

– Ba­jo­san tud­nám meg­mon­da­ni. Ha­csak a fe­hér haja nem… Tud­ja, olyan… ka­u­kázu­si for­ma volt… Bar­na arcú, nagy orrú, hó­fe­hér hajú. Vas­utas-egyen­ru­hát vi­selt. A ke­zé­ben egy arany­zá­ras ak­ta­tás­kát szo­ron­ga­tott. Az asszony­nál pe­dig az volt, ni… – Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na a pi­ros mű­bőr kof­fer­ra mu­ta­tott, ame­lyik­ben Di­mo­ku­rov az ágy­ne­műt ta­lál­ta.

– Nem té­ved?

– Meg­le­het, hogy té­ve­dek, de az is pont ilyen volt.

– Az a fér­fi hány éves le­he­tett?

– Leg­alább hat­van.

– Mi­ről be­szél­get­tek?

– Messzi­re áll­tam tő­lük… a fér­fi mint­ha győz­köd­te vol­na a nőt, az meg elég­gé kap­kod­ta a fe­jét, mint aki ve­szély­től tart.

– Mind­ez hány óra táj­ban tör­tént?

– Mon­dom, épp ak­kor ér­ke­zett be az ad­le­ri vo­nat. Úgy dél­után fél hat­kor.

Bir­ju­kov az órá­já­ra né­zett – alig há­rom órá­ja.

– A pá­lya­ud­var­ról mi­kor jött el?

– Mi­kor a kis­lá­nyom vo­nat­ja el­ment, a pá­lya­ud­va­ri óra ha­tot mu­ta­tott.

– Egye­ne­sen ha­za­jött?

– Nem. Előbb még be­néz­tem a ba­rát­nőm­höz az Ir­kutsz­ki ut­cá­ban. Meg­te­áz­tunk, te­re­fe­rél­tünk. Ha­za­fe­lé jö­vet a csar­nok­ba is be­tér­tem egy üveg te­jért.

– Nem gon­dol­ja még­is, hogy Sza­nya az­zal a pá­lya­ud­va­ri fér­fi­val együtt jött ide? Nem ő csuk­ta be az er­kély aj­ta­ját?

– Ba­jo­san tud­nám meg­mon­da­ni, nem­igen is­mer­tem rá. Csak annyit lát­tam biz­to­san, hogy a haja fe­hér… – Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­na el­gon­dol­ko­zott.

– A nő csa­lá­di ne­vét tud­ja?

– Ugyan, ked­ve­sem, hon­nét tud­nám! Azt mond­ta, Sza­nyá­nak hív­ják…

– Ko­ráb­ban nem lát­ta Gye­mensz­kij­nél?

– Soha.

A to­váb­bi kér­de­zős­kö­dés nem ho­zott ered­ményt. A cso­port tag­jai éj­fél kö­rül kezd­tek sze­de­lőz­köd­ni. Ksze­nyi­ja Ma­ka­rov­ná­nak át­ad­tak egy Gye­mensz­kij­nek szó­ló idé­zést, hogy je­len­jék meg a bűn­ügyi rend­őr­sé­gen; le­pe­csé­tel­ték a la­kást, és tá­voz­tak. A ké­sői óra el­le­né­re a köz­pon­ti nyil­ván­tar­tó­ban még tu­da­ko­zód­tak Ju­rij Pav­lo­vics Gye­mensz­kij és A. F. Ho­lo­do­va fe­lől.

Gye­mensz­kij­ről meg­tud­ták, hogy az omsz­ki te­rü­let no­vo­var­savsz­ki­ji já­rá­sá­ban szü­le­tett 1937-ben. 1959-ben vég­zett a Tomsz­ki Mű­sza­ki Egye­tem gyen­ge­ára­mú sza­kán. Há­rom éve köl­tö­zött át No­vo­szi­bir­szk­be Csel­ja­binszk­ból, a Szi­bé­ri­ai Vil­la­mos­erő­mű­nél dol­go­zik fő­mér­nök­ként. A csa­lá­di ál­la­po­ta ro­vat­ban ez állt: „Nőt­len. Gyer­me­ke nincs.”

A be­je­len­tő­hi­va­tal­ból azt a fel­vi­lá­go­sí­tást kap­ták, hogy Ho­lo­do­va sem a No­vo­szi­bir­szk­be be­je­lent­ke­zet­tek, sem a ki je­lent­ke­zet­tek jegy­zé­kén nem sze­re­pel.