– Megváltozott?
Az Egyesült Nemzetközösség arkón-hercege bólintott.
– Boldognak látszol. Hosszú évek óta ismerlek, de most először látlak igazán boldognak.
Kai elpirult.
– Azt hiszem, az is vagyok – mosolyodott el tétován. – Nem mintha korábban boldogtalan lettem volna, de… hát, mindig éreztem azt a kényszerítő erőt, hogy felnőjek a szüleim elvárásaihoz. Persze, amit szerintem elvártak tőlem, annak semmi köze nem volt ahhoz, amit tényleg szerettek volna. Én voltam az, aki úgy döntött, hogy bizonyítanom kell, mennyire vagyok méltó örököse az ő hírnevüknek.
– Jobban mondva, a legendájuknak – nevetett Victor.
– Igaz – mondta Kai, és vállat vont. – Tudod, furcsa, de alig féltucat emberrel tudok erről úgy beszélni, hogy legalább reménykedhetek a megértésükben. Hanse Davion, vagy Melissa Steiner fiaként nem lehet könnyebb dolgod, mint amilyen nekem volt, mégis másként kezelted a helyzetet.
– Az én helyzetem nem pontosan olyan volt, mint a tiéd – felelte Victor. – A szüleid büszkék voltak rád, és örömmel engedték, hogy megtaláld a helyed a világegyetemben. Az enyémek tudták, hogy nekem kell majd örökölnöm a családra háruló felelősséget, ezért ők ezt nem engedhették meg maguknak. Ennek eredményeképp az apám jelölte ki a célpontjaimat, én pedig elértem azokat, és ez megkönnyítette a teljesítményem értékelését.
– A te szüleid olyan célpontokat tűztek ki eléd, amelyek felkészíthettek az Egyesült Nemzetközösség kormányzására, az én szüleim pedig hagyták, hogy én válasszak célokat, amelyeket aztán szinte véletlenül értem el – érvelt Kai, és megdörzsölte simára borotvált állát. – Deidrével megpróbáljuk ötvözni a két módszert. Eddig is nagyszerűen nevelte Dávidét.
– Egyszer nagyon szeretnék majd találkozni vele – mosolygott Victor.
– Képzeld, Deidre megint terhes!
– Tényleg?
Kai bólintott, majd összevonta szemöldökét.
– Te már tudtál róla!
– Nos, igen, tudtam – jött zavarba Victor. – Nem mintha az embereimet elküldeném kémkedni a barátaim után, de…
– A Szt. Íves Paktum trónörökösének küszöbön álló világrajövetele nemzetbiztonsági kérdés, tudom. Mindig ezt mondogatom Deidrének, nehogy felborítsa a biztonsági programot, melyet anyám az ő védelmére állított össze.
Kai felkelt, és a pohárszékhez ment, ahol a naranji sűrítmény utántöltő palackjából átpumpált egy adagot a saját zéró-G szívószálas poharába. Belekortyolt és elmosolyodott.
– Épp csak egy cseppnyi citrom van benne – közölte elégedetten. –Pontosan így szeretem.
– Köszönd Jerry Cranstonnak, ez az ő műve.
– Meglesz – biccentett Kai. – Furcsa, olyan ismerősnek tűnik, de nem tudom hova tenni.
– Az Új-avaloni Katonai Akadémián volt meghívott előadó, azt hiszem, negyvenhatban. Talán ott láttad.
– Valószínűleg igen – hümmögött Kai, majd poharával a térkép felé intett. – De térjünk vissza ehhez! A részletek ugyan homályosak, ezért a térkép csak vázlatos, de nagyon úgy látszik, hogy a Sólymok igen mélyen behatoltak a Szövetség területére. A jelenlegi helyzetet figyelembe véve azonban nem sokat tehetsz, kivéve, ha Katrina segítséget kér.
– De ez nem történhet meg. Katherine még csak egy nyilvános beszédet sem méltóztatott tartani erről az egészről. Nondi Steiner ide-oda irányítgatja a csapatait, és megpróbál szembeszállni a fosztogatókkal, de nem hagyhatja védtelenül a határt.
– Klasszikus fejtörő: hogyan védhetünk meg mindent, ami fontos a számunkra? A támadó több pontot fenyegethet, mint amennyit meg tudnánk védeni – kortyolt az italába Kai. – Emiatt mindvégig hátrányban voltunk a klánokkal szemben. Mindig mi reagálunk arra, amit ők csinálnak.
– Kivéve, amikor lecsaptunk Twycrosson és Tenientén. Nem tudták, mire számítsanak, és legyőztük őket – bólintott megfontoltan Victor. –Legfőbb vágyam az, hogy lehetőséget kapjak egyenesen a klánok területén támadni.
– Lehet, hogy Fochtnak is ez a terve.
– Ezt meg hogy érted?
A Szt. Íves Paktum hercege letette poharát.
– Te, Hohiro és én együtt voltunk Provincián kiképzésen, amikor a Belső Szféra vezetői ráébredtek, hogy egyesíteniük kell erőiket a klánok megfékezésére. Szerintem Hohirót érdekelné egy ilyenfajta edzés folytatása, hogy felkészüljünk egy végrehajtható ellentámadásra a klánok területén. Hallottam róla, hogy háború robbant ki a Farkasok és Jádesólymok között, bár nem tűnt többnek puszta szóbeszédnél. De ha ez valamilyen általános szakadásra utal a klánok között talán képesek leszünk jókor lecsapni rájuk, és komoly fejfájást okozni nekik.
– Igazad lehet, Kai. – Victor felkelt, és az ajtóra pillantott, mivel megszólalt a csengő. – Tessék!
Jerry Cranston lépett be a szobába, nyomában egy nővel, aki a Komsztár alpüspökeinek skarlátszín palástját viselte. A szeme körötti sötét karikák és sápadt arcbőre elárulták, hogy a nőt ideszállító rakéta komoly G-erőt gyakorolt az utasokra, csak hogy még az ugrás előtt ideérjenek. Mi több: bármi egyszerűen átsugározható lett volna a hajóra, amit most a hírvivő személyesen fog elmondani. A püspök érkezése azt sugallta, a hír nem csak roppant bizalmas, de elég rossz is.
– Elnézést, hogy megzavarom, felség – hajolt meg a nő. – Regina Whitman püspök vagyok.
– Kérem, foglaljon helyet, püspök – biccentett Victor, miközben Kai visszafordult az italadagoló automatához. – Megkínálhatom egy kis frissítővel?
– Köszönöm, elfogadom.
Kai a püspök kezébe nyomott egy pohár dzsúszt, az pedig egy húzásra kiitta a felét. Aztán rájött, hogy mindenki őt figyeli, és elvörösödött.
– Ismételten az elnézésüket kérem.
– Semmi gond. Hozott nekem egy holodiszket?
– Nem. Az üzenet közvetlenül a kardinálistól érkezett, csupán szöveget tartalmaz, vizuális anyag nincs. Így az anyag kisebb lett, tehát gyorsabb – hadarta a püspök, majd mély levegőt vett. – Terrával megszakadt a kapcsolat.
– Hogyan? – Victor felpillantott, és Kai arcán látta, hogy legalább olyan döbbent, mint ő maga. Jerryhez fordult, de ugyanezt látta rajta is. Hát a Szövetség fosztogatása csupán elterelő hadművelet volt? – A klánok elfoglalták Terrát?
– Nem uram, azaz, felség. – A nő keze szorosan a pohárra fonódott, és Victor jól látta, mennyire remeg a benne maradt folyadék. – A Szabad Világok Ligájából érkező előzetes üzenetek szerint (melyek egy része nyílt, a többi kódolt) úgy néz ki, hogy a Blake Szava tette rá a kezét. Február utolsó napján, azaz tegnap csaptak le, mivel ez volt a 276. évfordulója annak, hogy Jerome Blake megkapta Terra kormányzására a felhatalmazást, melynek eredményeképp később megszületett a Komsztár. Ugyanakkor a 38. hónapos jubileuma volt annak, hogy Sharilar Mórit hivatalosan kinevezték, Jerome Blake pedig 38 évig uralkodott. Ez az egész innen csak tovább bonyolódik, és valahol el is vész az általuk használt rosszindulatú teológia ködében.
Victor tétován bólintott, közben agya vadul dolgozott. Terra volt az a világ, ahonnan az emberiség útnak indult, hogy birtokba vegye, és benépesítse a csillagokat. Ő maga ugyan sohasem járt ott, de a tény, hogy létezett, és a Komsztárral együtt az egész emberiség vigyázott rá, a világegyetem működéséhez szükséges egyik támpillér volt a számára. A kláninvázió ideje alatt bármikor hajlandó lett volna harcba szállni a megszállók ellen, csak hogy Terrát megvédje. Most pedig ráébredt, hogy az emberiség otthonához való ragaszkodása cseppet sem csökkent.
– Mi a kardinális javaslata? Irányítsuk át csapatainkat Terra felé? Az itteni flottillán két teljes csatamech ezred utazik, mellettük páncélos, tüzérségi és légi egységek. Hamarabb érnénk Terrára, mint Tukayyidra.
Whitman püspök hálatelt mosolya visszacsalt némi pírt az arcára.
– A kardinális megkért, hogy köszönjem meg a felajánlását, de azt mondta, szükségtelen beavatkoznia. Elmondta, hogy mélységesen fájlalja Terra elvesztését, de ez a két, Belső Szférát fenyegető gonosz közül csak a gyengébb.
Victor bólintott annak jeléül, hogy érti.
– Ha az erősebbikkel nem tudunk szembeszállni, Blake Szava még mindig megvédheti Terrát a támadó klánoktól.
– A kardinális is pontosan így fogalmazott – kelt fel székéről a nő, miután az utolsó korty italt is elfogyasztotta. – Ha nem okozna gondot az önök számára, szeretnék önökkel tartani Tukayyidra. Ellenőriznem kell a rendszereket azon állomásokon, ahol önök megállnak az út során, célba érkezésünk során pedig jelentést kell tennem észrevételeimről.
– Kérem, érezze otthon magát. Jerry, valakivel jelöltessen ki egy kabint a püspökasszony számára!
– Örömmel, felség. Erre, Whitman püspök.
– Ha megengedi, nékem lenne még egy kérdésem – emelte fel kezét Kai.
– Hallgatom, Allard-Liao herceg.
– A prímásról van szó. Ő hol volt a támadás idején?
Whitman válla megroggyant.
– A Terrán, Hilton Headen – rázta fejét lemondóan. – Nem kaptunk felőle hírt, ezért feltételeznünk kell, hogy meghalt.
23
Komsztár támaszpont, legbelső védelmi kör
Hilton Head szigete
Észak-Amerika, Terra
3058. március 1.
A szemét égető érzés kiváltó oka inkább a fáradtság és a füst volt, mint a feltörni készülő könnyek. Lisa Koenigs-Cober püspök képtelen volt elhinni, micsoda pusztítás dúlt a támaszponton. Egyetlen épület sem úszta meg sérülés nélkül. Némelyikben még lángolt a tűz, melynek fénye versenyre kelt a keletről érkező hajnal pislákoló erejével. Nyugatra fekete füstfelleg olvadt össze a sziget felé közeledő sötét fellegekkel, melyeknek viharán a püspök csak nemrég küzdötte át magát.
A prímás személyes biztonságáért felelős egység, amely nagyrészt könnyű gépekből és mozgékony gyalogságból állt, sikerrel védte ki a Dzsidások páncélos zászlóaljának direkt támadását. Ezt a Dzsidások úgy bosszulták meg, hogy felsorakoztatták a tűzszerész zászlóaljat, és módszeresen szétbombázták a belső védelmi kört. Szándékuk nyilvánvalóan az volt, hogy addig lövik a testőrséget, amíg rájuk nem hajnalodik, aztán pedig áttörnek a vonalaikon egy páncélos egységgel.
És pontosan ez is történt volna, ha Crown meg én nem érünk ide, hogy elrontsuk az időzítést. Miután a lezuhant hajó helyszínéről tovasietett, Lisa észrevette egyik volt csapattársát. Stephen Crown alpüspök szintén sikeresen ugrott ki Árnyéksólymával a pusztulásra ítélt űrjáróból. A fedélzeten levő két másik mech – egy Centurio és egy Púpos – szintén fel volt szerelve az ugrás sebességét biztonságosra fékező rakétákkal, de azok vagy nem működtek, vagy a pilóták baltáztak el valamit.
Egymást folyvást tovább noszogatva Lisa és Crown tizenhárom óra leforgása alatt ért el Hilton Headhez. Módszeres alapossággal semmisítették meg az útjuk során talált mikrohullámú tányérantennákat és kommunikációs vezetékeket, ahogy az elektromos vezetékeket is mindenhol megszaggatták. Feltételezték, hogy a működésképtelen berendezéseket a vihar számlájára írják, így minimálisra csökken annak esélye, hogy a közeledésük híre megelőzi őket.
Óvatosságuk kifizetődőnek bizonyult. Hátba támadták a tüzérségi ütegeket; először a muníciót semmisítették meg, aztán a megpakolt teherszállítókat lőtték szét. A járművek úgy robbantak fel, mint a zsinegre kötött petárdák, lángoló halált ígérő hamis hajnalt vetítve az ég aljára. Lisa úgy döntött, hogy a tüzérség nagy részét megkerüli, és átugrik a páncélos állásokon. Crownnal vállvetve komoly kárt tudott volna tenni az ottani erőkben, de az ő mechjük is ottveszett volna, ezzel veszélyeztetve elsődleges feladatuk teljesítését.
Üveg és faltörmelék csikorgott lába alatt, amint átbújt egy ajtónyíláson. A belső kör főtermében, a plafon délnyugati sarkán tátongó lyukon át látszott a szürke égbolt. A törésen és a félkör alakú ablakokon át halvány fény szűrődött be. Füst gomolygott a terem felső részében, de a faborítású terem alján, a püspökök kristályemelvényeivel övezett területen tiszta volt a levegő. A terem közepén állt Sharilar Mori, a Komsztár prímása. Lába alatt, a csiszolt padlóba ágyazva a Komsztár aranyszín jelvénye csillogott.
– Mori prímás, indulnunk kell.
A prímás felpillantott, arcán őszinte döbbenet ült. Aranypalástjának kámzsája hátracsúszott, és látni engedte hosszú, ezüsttel csíkozott fekete haját.
– Indulni, püspök?
Lisa lesétált a falépcsőkön, közben félrerugdosta a nagyobb faldarabkákat.
– Igen, prímás. A Szép Emlék indulásra kész. Csatlakozunk a Higgadt Bölcsességhez, és elhagyjuk a Terra rendszerét.
Az idős japán nő lassan megrázta fejét.
– Én nem hagyom el Terrát.
– Parancsot kaptam, prímás.
Sharilar Mori sötét szemében bosszankodás látszott.
– Én vagyok a prímás, az ön parancsai rám nem vonatkoznak!
– Attól tartok, téved – fonta karba kezét Lisa. – Abban az esetben, ha Terra elesik, kötelességem eltávolítani vagy megsemmisíteni mindent, ami értékes lehet az ellenség számára..
– Akkor tegye a kötelességét, és hagyjon itt!
– Nem tehetem.
– Ez a blakista söpredék nem fog elüldözni Terráról.
– Akkor hát mártír akar lenni?
– Csak ha ők azzá tesznek.
Lisa a fejét csóválta.
– Azt hittem, az ilyen ostobaságokat végleg elhagytuk, amikor a blakisták megszabadítottak minket saját maguktól.
A prímás gyilkos tekintetet vetett rá. Lisa felkészült a durva válaszra, de a metszett szemekben bujkáló düh hirtelen elapadt.
– A régi szokásokról nehéz lemondani.
– A szokások é helyütt már halottak – sóhajtott Lisa, és kinyújtotta kezét. – Jöjjön, prímás.
Mori elfogadta a felkínált kezet, és hagyta, hogy kivezessék a teremből.
– Milyen rosszul állunk?
– Ó, hát amilyen rosszul csak lehet. A Dzsidások blakisták. Kénytelen vagyok feltételezni, hogy a 201. osztagnak vége: vagy külső, vagy belső ellenség végzett vele egyszer s mindenkorra.
– Nem lehet, hogy átálltak?
– Ha az egész egységet áttérítették volna, nem lett volna okuk az űrjáróra támadni – ingatta fejét Lisa. – Az ellenállás egyik kulcsfigurájának számítottunk volna, ezért ártalmatlanná kellett tenniük minket. Köpönyegforgatók és a Dzsidások között rekedve találták magukat: végük. Fogalmam sincs, mi történt Sandhurstnél, de szerintem e pillanatban is blakista egységek szállnak le Terrára.
– Két űrugró érkezett a rendszerbe a hold pályáján kívülre – rezzent össze a prímás.
– Ha nincs ez a vihar, a Dzsidások már itt várnák őket Hilton Headen.
Sharilar Mori végigfuttatta pillantását a lepusztult környéken, és végigfutott hátán a hideg.
– Amit csak találnak, mind az övék lehet.
– Attól tartok, az nem valami sok – vont vállat Lisa, és magához intett két katonát. – .Vigyék a prímást a Szép Emlékhez! Mondják Konrád püspöknek, hogy azonnal távozzanak. Az érkező űrjárók roppant ellenségesnek számítanak, és bármi áron el kell őket kerülni.
– Igenis, püspök!
A prímás felemelte kezét.
– Várjon, ön nem jön?
Lisa elhúzta száját, aztán bakancsa orrával megrugdosta a vasbeton járdaszegélyt.
– Ezt a szigetet kutatólaborokkal, raktárakkal és archivált adatokkal töltött számítógéppel rakták tele. Amit csak lehetett, felpakoltunk az Emlékre, és a testőrei (egy-két szakasz kivételével) szintén önnel tartanak. Az itt maradóknak levegőbe kell repítenie ezt a helyet.
– De ön ugye ki fog jutni? – ráncolta homlokát Mori. – Nem mehetek el, ha az embereim hátramaradnak.
– Vár ránk egy rakéta. Utolérjük önöket, mielőtt még rákapcsolódnának az ugróhajóra.
– Alig várom, hogy újra találkozzunk – fordult a prímás ismét az út közepén parkoló légpárnás felé, de visszapillantott a válla fölött. – Ne feledje, a mártírság ostoba dolog, amelyet végleg száműztünk módszereink közül.
– Én is így tudom, prímás – felelte Lisa, és kurtán tisztelgett. – Önnek azonban sietnie kell. A blakisták Terrát akarják, és mi teszünk róla, hogy semmi mást ne is kapjanak.
24
McKenzy molekulakohó
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. március 15.
Caradoc Trevena hauptmann nem tudta, örüljön vagy bosszankodjon-e, amiért sürgősen behívatták a Második Zászlóalj főhadiszállására. Ez azt jelentette, hogy Murdoch hadnagy hozzáértő keze között kell hagynia csapatát. Tudta, hogy a nő jól levezeti a felderítő műveletet a fennsík szélén, de mivel keletre Sólyom űrjárók közlekedtek, hogy lepakolják az érkező csatamecheket, az emberein aggodalom vehet erőt.
Még mindig jobb odakinn, mint itt benn ragadni.
A keleti szakadéktól a nyugaton húzódó Cross-Divide-hegységig terjedő lapos fennsíkon csak a McKenzy molekulakohó és az azt körülvevő gőzölgő salakdombok törték meg az egyhangúságot. Messze északra, a figyelmetlen szemlélő számára rejtve feküdt a felszíni bánya, ahol kitermelték azokat az érceket, amelyeket a kohó feldolgozott. Doc nem tudott rájönni, miért irányították át őket a Dunnigan-kontinensre, hogy megvédjék a kohót. Ronda volt, mint a bűn, és egyáltalán semmilyen katonai jelentősége nem volt.
A Cross-Divide-on túl nyugatra terült el a Veracruz kontinens, ahol a Tízedik Skye Rangerek honállomása volt Port St. Williamnél. A hozzá továbbított néhány jelentésből Doc tudta, hogy a klánok derékhada ott landolt, és az Akadémia kadétjait, a Rangerek másik felét és a Coventry nemzetőrséget hívta ki. Az ottani harc a Coventry Fémmegmunkáló körül fog összpontosulni, és határozottan kellemetlennek ígérkezik.
A kohó körül beásott Rangerek megállították a közelítő Docot, és a jelszót kérdezték. Miután válaszolt, továbbment, és jóval a védelmi vonalak mögött állította meg mechjét. Levette neurosisakját, és felnyitotta a Centurio fedélzeti nyílásának ajtaját. Lemászott a bal karon, átugrott a bal combra, aztán kicsivel lejjebb ereszkedett, mielőtt leugrott volna a földre. Sharon Dorne és Tony Wells már a mech jókora árnyékában állt, és őt várta.
Látta az arcukon, hogy amit nem kötöttek az orrára a rádión keresztül, igen rossz hír.
– Mi történt?
– Bradford herceg ideszólt, hogy személyesen hangsúlyozza ki Sarz kommandant számára, milyen fontos megvédeni a kohót. Az öreg Horstot a telepvezető irodájában érte a hívás, ahol épp megtalálta az italos pultot.
– A francba! Na menjünk – szitkozódott Doc, és követte a másik kettőt. Futólépésben indultak az irodahelyiségek feléi Az összes többi tiszthez hasonlóan Horst Sarzot is azért helyezték át a Tízedik Skye Rangerekhez, mert máshol nem látták hasznát. Ha nem ivott, Sarz rátermett vezetőnek bizonyult, de egy, a látóhatár szélén feltűnő felhő elég indok volt neki, hogy keressen egy palackot. Doc megpróbálta Copley-nél szerzett befolyásával elintézni, hogy ne kerüljön alkohol a Rangerek keze közé, de nem számított rá igazán, hogy Sarz józanon kibírja a hadművelet végéig.
Közelebb vagyunk Port St. Williamhez, mint Horst a józansághoz. A kommandant, egy enyhén kopaszodó, szőke fiatalember a telepvezető irodájában, az íróasztal mögött ült. Feje a jegyzettömbön pihent, nyelve lustán nyaldosta az üveg száján kifolyó cseppeket, melyeket már nem tudott rendesen kirázni a palackból.
Sharon Dorne vörös lófarka nagyot libbent, ahogy a nő visszafordult Doc felé.
– Használhatatlan.
– Ez kész rémálom – bólintott rá Doc.
Tony Wells rámutatott Sharonra, majd pedig saját magára.
– Mi ketten már gondolkoztunk a dolgon: én veszem át az egység parancsnokságát. Te visszavonod az embereidet, és az északi oldalt véded. Majd mi gondoskodunk róla, hogy drágán megfizessenek ezért a helyért.
– Mit mondasz?
– Doc, nincs más választásunk. Tony nagyobb harci gyakorlattal rendelkezik, mint bármelyikünk, úgyhogy logikus neki adni a parancsnokságot.
– Nem értek egyet – felelte Doc, és megveregette a mellkasát. –Hosszabb ideje vagyok tiszt, mint ti ketten együttvéve. Piszok boldoggá tesz, hogy tapasztalt vagy, de ennek az egységnek a parancsnoki tisztsége rám száll, ezért én fogom irányítani. És egyáltalán nem fogjuk megvédeni ezt a kohót.
Wells és Dorne döbbenten bámulták.
– De Doc, hisz épp ez a feladatunk! Tonyval hallottuk, amit Brandford herceg mondott a kommandantnak. Ez a telep elsődleges fontosságú, és meg kell védeni!
– Bradford herceg politikai és nem katonai okokból mondta ezt.
– Nem értem – duzzogott Tony, és beletúrt rakoncátlan fekete hajába.
– Pedig egyszerű – felelte Doc, és az asztal felé intett, amelynek lapján Sarz horkolni kezdett. – Nézd meg a névtáblát!
– Jó, Ernst Rhuel. Ő vezeti ezt a telepet.
– És ő Gertrude Rhuel elnöknek, a Nemzetközösségi Párt vezetőjének nagybátyja. Az a nő Bradford herceg legfőbb támogatója a helyi kormányzótanácsban. Azért őrizzük ezt a telepet, mert a herceg meg akarja mutatni, mennyire hajlandó szem előtt tartani a nő érdekeit.
– Attól ez még egy fontos üzem – fintorodott el Sharon. – Az itt feldolgozott ércet a CF-be viszik, hogy mecheket gyártsanak.
– Igen, ez egy fontos nyersanyagtermelő üzem. De néhány, világon kívüli stratégiai fontosságú fémszállítmányon kívül semmi olyat nem állít elő, ami közvetlenül hasznot hajtana. Mindent, ami elhagyja a gyár kapuját, még legalább egyszer meg kell munkálni, hogy használható legyen – tárta szét karját Doc, és két tiszttársára nézett. – Ez az üzem semminemű előnyt nem ad azok számára, akik csak átmenetileg vannak Coventryn; a klánbeli fosztogatóknak még kevésbé.
– Ha ez így lenne, a Sólymok nem az alföldre, épp a város elé dobták volna le a csapataikat – rázta fejét Tony.
Doc finoman megkopogtatta a saját homlokát.
– Tony, mégis mi az ördögöt tanítottak neked ott az ÚAKÁn? A modern hadviselés célja: megakadályozni, hogy az ellenfél képes legyen háborút viselni. A Coventry Fémmegmunkáló magától adódóan fontos célpont a Sólymok számára. Általa nyersanyaghoz jutnak, és alkalmuk adódik a szuszt is kiverni a védelmére felsorakozott csapatokból. Ezért támadnak Port St. Williamnél. Idawaynél pedig azért landoltak, hogy minket elkapjanak. A bolygónak ezen a felén mi vagyunk az egyetlen katonai szempontból lényeges dolog.
Tonyt jól láthatóan bántotta Doc válaszának hangneme.
– Ez kész paranoia. Mialatt idejöttünk, az űrjáróik érzékelőit árnyékolta a bolygó. Az üzem ittlétéről tudhatnak, de a miénkről semmiképp.
– Használd a fejed! Tudják, hogy itt vagyunk, mert amikor a csatára licitáltak, megkapták a koordinátáinkat. Megkérdezték, mivel fogunk védekezni, és Bakkish ezredes meg is mondta nekik.
Sharon letelepedett az egyik szék karfájára.
– Akkor mit fogunk csinálni?
Doc eltöprengett. Sokat olvasott a klánokról, tanulmányozta taktikájukat, kielemezte győzelmeiket és vereségeiket. Az általa kiképzett emberek előbb-utóbb mind szembekerültek velük. Ha a zászlóalj élni akar, ő el tudja vezetni őket a pusztítástól távolra. Ennek gondolatára elmosolyodott. Soha még halott katonák nem győztek le senkit.
– Oké, figyeljetek, negyven mérföldre vágyunk a hegységtől. Az Akadémiának van ott néhány gyakorlatozó pályája, meg éleslövészet-terepe. Állítólag van ott sok vájat is meg rengeteg természetes barlang. Meg kell keresni Copleyt, ügy hallottam, hogy ő járt arra barlangászni, vagy mi. Visszahúzódunk a hegységig, és beássuk magunkat az Akadémia előkészített állásaiba. A lőgyakorlati pálya majd védi az északi szárnyat, úgyis tele van fel nem robbant töltényekkel. Valószínűleg az Akadémia lőállásaiból is jól belátni a lőteret.
– Jó tervnek tűnik – bólintott Sharon.
– És te mit gondolsz? – fordult Doc ekkor Tony felé.
Tony Wells kelletlenül vállat vont.
– Nem igazán tetszik, hogy visszavonulunk, és itt hagyjuk a ránk bízott feladatot.
– Az rendben is van, de gondolkozz csak el: milyen eséllyel szállhat szembe egy zászlóalj, a mi zászlóaljunk egy csatamech-ezreddel? Nincs légi vagy tüzérségi támogatásunk. Egy síkság közepén kiálló dudort védünk, ez a terep komoly előnyhöz juttatja a Sólymokat, mivel a fegyvereik lőtávolsága sokkal nagyobb a mieinkénél. Tukayyidon a legdurvább és leghatékonyabb harcok a hegységben folytak, ahol a lőtávok annyira lerövidültek, hogy a klánok elveszítették az ebből eredő előnyt.
– Igen, ebben igazad van, de nekünk ezt az üzemet kell megvédenünk. , \
– Ha itt maradunk, egyáltalán semmi esélyünk nem marad az életben maradásra – csóválta fejét Sharon. – Ha visszavonulunk, és a Sólymok tényleg az üzemet akarják, elfoglalják, aztán mi később visszavehetjük. Ha viszont tényleg mi kellünk nekik, az üzemet békén hagyják. Docnak igaza van, itt maradni egyenlő az öngyilkossággal. A Cross-Divide hegység jól védhető. Ha onnan harcolunk, több esélyünk van minél többet megölni a Sólymok közül, még mielőtt elkapnak minket.
– Oké – emelte fel kezét Tony megadóan de kérem jegyzőkönyvbe venni a tiltakozásomat!
– Feljegyeztük – biccentett Doc. – És most hadd kérdezzem meg: mennyire harcképesek az egységeitek?
A másik kettő nem nézett a szemébe.
– Ilyen cefetül? – kérdezte.
– Eltökélt emberek – mondta Sharon –, de a kiképzéssel nem tartunk ott, ahol kellene. Van támadó, támogató és közelharci csatasorom.
– Nekem pedig két támadó és egy támogató sorom – tette hozzá Tony.
– Jó. Visszavonom az enyéimet, és felderíttetem velük a hegységet. A támogató és közelharci sorok mennek utána, velük mennek a segédcsapatok, az egészségügyi és tech egységek. A mechek úgy helyezkedjenek el, hogy fedezni tudják a három támadó csatasort, miközben azok visszavonulnak.
– Ahogy már mondtam, jó a terv – vágta rá Sharon, majd hüvelykujjával Sarz felé bökött. – Vele mi legyen?
– Hagyjuk itt – csóválta fejét Tony.
Doc legszívesebben helyeselt volna, de aztán tagadólag intett.
– Nem hagyhatjuk itt, a Sólymok túl sok információt szednének ki belőle. Magunkkal visszük.
– És a tiéd lesz a Faltörője? – pillantott Docra a nő.
Doc elmosolyodott. A Faltörő olyan mech volt, amelyet kifejezetten a klánok elleni harcra terveztek. Jóval lassabb volt a Centuriojánál, de az ugrórakéták sokat javítottak a mozgékonyságán. A mech megnövelt tűzereje és páncélzata pedig sokkal hatékonyabbá tette a másik gépnél. A lehetőségek egész tárháza vált elérhetővé a számára.
– Igen, és szerzek egy techet, aki elhozza a Centuriomat – bólintott határozottan Doc. – Minden egyes fegyverre szükségünk lesz, amit csak mozdítani tudunk. Másképp nem éljük túl, és senki ne tévessze szem elől, hogy a túlélés a fő célunk!
Sharon felemelte hüvelykujját és Docra kacsintott.
– Értettem, Trevena helyettes parancsnok!
25
Tharkad City
Tharkad
Donegál körzet, Lyrán Szövetség
3058. március 20.
Katrina élvezettel figyelte a Tormano arcára kiülő döbbenetet, amint a férfi belépett az irodába, és az asztalnál ülve találta őt.
– Jó reggelt, Liao mandarin.
– Felség, én… – Tormano arckifejezése és hangszíne valahol félúton a bocsánatkérés és harag között ingadozott. – Mikor tért vissza?
– Múlt éjjel – mosolygott a nő, és még mindig csiklandozta a múlt éjszaka izgalma, amint visszaosontak a bolygóra. – A landolásról szóló feljegyzéseket már megsemmisíttettem, a legénységet pedig bevitték a Közbiztonsági Minisztériumba, jelentéstételre. Minden a legnagyobb rendben!
– Fel kellett volna hívnia, miután megérkezett!
– Érdeklődtem. Ön visszavonult pihenni.
Tormano elmosolyodott és fejet hajtott.
– Eljöttem volna…
– Nem számít – közölte Katrina, és a billentyűzeten leütötte az Enter gombot. – Át akartam nézni, mi történt a távollétem ideje alatt.
A Lyrán Szövetség holografikus térképe jelent meg kettejük közt.
– Engedje meg, hogy gratuláljak, amiért ilyen jól kezelte a Sólyom-krízist. Még a visszatérésem után is alig lehet hallani a fosztogatásokról. Távollétemben természetesen nem volt más választása, mint hogy hallgasson a támadásról, ön pedig képes volt úgy kivitelezni ezt a feladatot, hogy a Belső Szférában megbúvó ellenségeink nem is gyanítják, a történteket.
Tormano ismét meghajolt, kicsivel mélyebben.
– Örülök, hogy elégedett a munkámmal.
– Az vagyok – felelte Katrina. Ahogy a férfit méregette, azon kapta magát, hogy Tormanot azzal a férfival hasonlítja össze, akivel nemrég találkozott a Farkasok közt. Tormanoban volt egyfajta méltóságteljesség, amilyet Vladban is észrevett, de ehhez jó indok híján ritkán folyamodott. A nagyobb különbség az volt, hogy Tormano esetleg eltitkolhat ezt-azt előle, míg azonban Vlad büszkén újságolná mit és miért tett, és biztosra venné az arkón jóváhagyását.
Valószínűleg meg is kapná. Abban a pillanatban, hogy először megpillantotta a Farkasok közé tartozó Vladot, Katrina tudta, hogy rátalált arra, amiről még csak sejtelme sem volt, hogy keresi. Nem mintha nem remélte volna, hogy egy nap talál valami szeretetre méltó fickót, akivel eltöltheti az életét. Galen Cox megfelelő embernek látszott erre a feladatra, egyetlen hibája a bátyjához fűződő rendíthetetlen ragaszkodása volt. Ezért – Katrina legveszedelmesebb ellensége iránt érzett hűségéért – Galen az életével fizetett. Az arkón néha azóta is szomorkodott a veszteség felett, és azóta nem talált megfelelő jelöltet, hiszen Thomas Marik a legkevésbé sem érdekelte, úgyhogy fel is adta a keresést.
Azt mondják, akkor találod meg, amit szeretnél, amikor már nem keresed tovább. Vladhoz fűződő vonzalma azonnal felébredt, és teljes erővel lángolt. Érezte a gyomra mélyén, és pár másodpercig levegőt sem kapott. Határozottan vonzó férfi volt, akinek az arcán húzódó vágás is jól állt, de ami igazán vonzotta, az a szemében fénylő ragyogás volt. Mostanáig féltékenyen őrizgette szüzességét, és a kezét sem ígérte oda senkinek, mivel mindkettőt túl értékesnek tartotta. Vladot azonban abban a pillanatban megkívánta, hogy megpillantotta. Semmi sem volt számára olyan drága, amit ne adott volna oda habozás nélkül azért, hogy jövőjét összeköthesse ezzel az emberrel.
Tormano és Vlad összehasonlítása segített körülhatárolni, mi volt az a furcsa fény a Farkas kán szemében. Tormano határozottan szeretett hatalmat tartani a kezében, és érzéke is volt hozzá. Egész életében használta és manipulálta azt, de opportunista volt, aki bármikor hajlandó meghátrálni, ha egy másik hatalmassal találkozik szembe.
Vlad azonban – és ő maga, no meg azelőtt az apja is – valósággal éhezi a hatalmat. Lecsaptak másokra, a gyengeségüket a saját hasznukra fordították. Hanse Davion szervezte és irányította a legnagyobb támadást, amelyet a Belső Szféra addig látott, és sikerült neki kettészakítania a Kapellán Konföderációt. Vlad és a Farkasok megtámadták a Belső
Szférát, és még az apja eredményeit is elhomályosították. Victor gyűlölte ezért a klánokat, de Katrina csak csodálni tudta őket érte.
Vlad és én ragadozók vagyunk, a többiek zsákmányállatok.
– Ha megenged egy kérdést, felség: hogy sikerült a küldetés? Talált szövetségest a klánok közt?
Katrina bólintott, és meg sem próbálta elfojtani elégedett mosolyát.
– Találtam bizony! A Füstjaguárokat ugyan nem sikerült elérnem, de beszéltem a Farkasok vezetőjével, és megegyezésre jutottunk.
– Megegyezésre. – Tormano hanghordozása szinte beszennyezte a szót, és megbízhatatlan színezetet adott neki. – A Farkasok szakítottak Phelan csoportjával, ugye?
– Épp amennyire az ön húgának Szt. Íves Paktuma szakított a Kapellán Konföderációval.
– Ön megbízhatónak tartja ezt a Farkast?
Igen.
Ismét elmosolyodott, Tormano pedig a magyarázatra várt, melyet azonban nem fog megkapni. A visszaút során sok időt töltött Vlad társaságában, mivel szerette volna a lehető legjobban megismerni őt. Sok dolog, amit megtudott róla, teljesen idegen volt az arkóntól, szellemileg mégis sokkal több, az övéhez hasonló vonást talált benne, mint bármelyik vérszerinti testvérében.
Testvérei körében mindez csak játék volt, a rangszerzés, hatalomátvétel és visszakozás játéka. Vlad mellett mások voltak a szabályok, mert ő a személyisége miatt kezelte egyenrangúként, nem pedig az öröksége miatt. Ó, természetesen tudta, hogy ha nem lett volna egy csillaghatalom uralkodója, még most is jobbágyzsinórt viselne, de a kán akkor is ugyanolyan kíváncsisággal és tisztelettel fordult volna felé. Az arkóni rang csupán azt tette lehetővé, hogy éljen az őt születése óta megillető előjogokkal, a férfi viselkedése azonban arról árulkodott, hogy egyenrangúnak tartja őt.
Azért persze eljátszották a maguk kis játékát, amelyben információkat kutattak és tartottak vissza, és nagyon élvezték. Katrina mindig is könnyen tudta manipulálni az őt körülvevő embereket, és még Vlad is fogékonynak bizonyult a bájaira. Ő azonban egy másik játékot játszott. Meg kellett tanulniuk, hogyan bánjanak egymással, és mindegyikük átrándult egy picit a másik területére, hogy az ő szabályai szerint játsszon. Katrina élvezte az újfajta érzést, hogy hatalma tudatában nyersen is viselkedhet, s így szétszaggatja a szándékait leplező udvarias viselkedés fátylát. Ugyanakkor Vlad szórakoztatónak találta a helyes és helytelen társadalmi szokások szövevényes hálóját, amely uralta a Belső Szféra életét.
A másik módszereinek próbálgatásakor rádöbbentek, milyen ijesztően hasonlítanak egymásra. Azok a férfiak, akik eddig csapták Katrinának a szelet, vagy elképesztően ügyetlenül bántak a hatalmukkal, ezért csak megvetően tudott gondolni rájuk, vagy annyira tartottak attól, hogy megsértik őt valamivel, hogy teljesen szürkévé és jellegtelenné fakultak. Még Galennek is volt egy gyenge pontja: a Victorhoz fűződő baráti viszony. Vlad viszont szívesen és ügyesen gyakorolta hatalmát, így akár Katrina ikertestvére is lehetett volna.
Az arkón a holografikus térképre bökött.
– Ahogy látom, mandarin, a Sólymok megérkeztek Coventryre, és önnek fogalma sincs, mekkora sereget hoztak.
– Nincs, felség. Állandóan ki- és beszállítják az embereiket. A licitálásból csak azt tudjuk meg, hogy egy-egy konkrét támadás során mennyi harcost fognak használni, de fogalmunk sincs, szükség esetén összesen mennyit tudnának mozgósítani – sóhajtott. – Port St. William környékén ádáz harcok dúlnak, és embereink kitartanak, azonban veszteségeink komolyak. A Tízedik Skye Rangerek lőszerhiánnyal küzdenek, de úgy néz ki, felkészültek rá, hogy a végsőkig harcoljanak.
Az arkón ingerülten felpattant.
– Nekem feltűnne, hogy egy csapat lebetonozása a McKenzy kohónál ostobaság. Elég bölcs volt ahhoz, hogy a Skye Rangerek Második Zászlóalját engedje visszavonulni n hegységbe. Miért kényszeríti a Nemzetőrséget és a Rangereket, hogy elhulljanak Port St. William védelmében?
Tormano egy pillanatra lehajtotta fejét.
– Először is, az ön nagynénje irányítja a Coventryn zajló hadműveletet.
– Innen, Tharkadról.
– Igen, de ő a parancsnok. Másodszor, Frederick Bradford herceg kérte, hogy védjük meg a gyárat és egy ércfeldolgozót.
Katrina belegondolt.
– Amennyire emlékszem, Bradford herceg még mindig a bátyámhoz lojálisnak vallja magát. Az ő kérése számomra egyáltalán semmit nem nyom a latban.
– Az ő kérése stratégiai szempontból indokolt – felelte Tormano, és a térképre mutatott. – A CF az egész Belső Szféra második legnagyobb mech-gyártó telepe. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük. A Második Zászlóalj visszavonulását pedig senki nem hagyta jóvá. Úgy látszik, zendülők férkőztek be a soraikba. Egyértelműen azért vonultak vissza, nehogy a Sólymok megöljék őket, bár a visszavonulásukkal ezt nem tudták megelőzni. Legutóbbi jelentéseink szerint a klán harcosai nem törődtek a kohóval, és a hegységig üldözték a Rangereket.
Tormano mély levegőt vett, tekintete pedig megkeményedett.
– A CF és a feldolgozó védelme közel sem olyan fontos, mint a Sólymok hátráltatása Coventryn. Minden egyes eltöltött napjuk azon a bolygón egy újabb olyan nap, amely alatt felkészíthetjük Tharkadot a védekezésre. Ha még két hétig le tudjuk kötni a Sólymokat, megérkezik oda az erősítés. Ha az embereink azonnal kihívják a Sólymokat, amint a rendszerbe érkeznek, csapdába ejthetjük ott őket, és soha sem jutnak el odáig, hogy Tharkadra támadhassanak.
Katrina átgondolta Tormano közlendőjének lényegét. A klánok igazi célja egyértelműen látszott: Tharkadra tartottak, hiszen (amint arra Vlad rámutatott) az erődemonstrációval elleplezik, mennyire legyengültek. Az is egyértelmű volt, hogy Coventryn meg kell állítani őket. ha a Sólymok annál a világnál tovább nyomulnak, megsértik a fegyverszüneti határvonalat, és a klánok elleni borzalmas háború újraindul. Ez katasztrófa lenne a Belső Szféra számára is, és – amint Vlad erre is rámutatott – a Farkasok számára is, mert a mostani lecsökkent létszámmal nem tudnák elfoglalni Terrát.
– Természetesen igaza van, mandarin. Átnéztem és jóváhagytam az Eridani Fényparipáknak és Wolf Dragonyosainak adott megbízását – mondta Katrina, és lassan elmosolyodott. – Ráadásul úgy döntöttem, hogy a Waco Rangereket is továbbküldöm Coventryre.
– De…
– Semmi de, Tormano – nevetett fel, és leintette a tiltakozó férfit. –Van itt épp elég hűséges egysége, amelyik Tharkad védelmére siet. Waco Rangerei több hasznot hoznak nekünk Conventryn, nemde?
– De igen, felség.
– Akkor jó – mosolygott édesdeden a férfira. – Távollétemben fenntartotta a kapcsolatot Thomas Marikkal?
– Igen, arkón. Az ön részéről a leánykérést illető tárgyalások igen lassan haladnak.
Katrina bólintott.
– Szeretném az ügyet egy kicsit felpörgetni. Ha gondolja, kérdezze meg Thomast, lenne-e olyan kedves ideküldeni a Belső Szféra Lovagjait, hogy segítsenek megvédeni Tharkadot.
– Tessék?
– Ó, és nézzen utána, üzenni tud-e Sun-Tzu unokatestvérének, hogy küldesse ide a legjobb egységeit.
– Tessék?
– Azt hiszem, elég világosan beszéltem, mandarin.
Tormano becsukta száját.
– Tisztelem az előrelátását, arkón, de ez a meghívás veszélyes precedenst teremt.
– Liao mandarin, a kérésre két indokom is van. Az első az: Thomast rá kell ébreszteni, hogy a Lyrán Szövetség tulajdonképpen az ő első védelmi vonala. Azt is sugallja, hogy ha szeretné hozományként megkapni, fel kell készülnie rá, hogy meg is védje. Miközben osztozom önnel a Sun-Tzuval kapcsolatos aggodalmaiban, sietek leszögezni, hogy az ő csapatai is ugyanúgy megfogyatkoznak majd, mint a mieink. A serege megcsappanása hosszú távon előnyünkre válik majd.
– Egyetértek. És a másik indok?
– Annak ellenére, hogy igen jól megszervezte a hírek teljes cenzúrázását és a birodalmunk mélyébe hatoló támadás elhallgatását, bátyám mostanra már biztosan tud róla. Ha meghívunk néhány egységet a Ligából, Victor minden átrándulása a birodalmamba újabb lehetséges indokot ad a Szabad Világok Ligájával szembeni ellenségeskedés kiújítására. Ez majd féket vet az ambícióira, és miután megmutattuk, hogy boldogulunk a krízissel a beavatkozása nélkül is, kevesebb mentsége lesz a jövőben betörni a Lyrán Szövetségbe.
Tormano kurtán biccentett.
– A terve szinte kifogástalan, csupán egy hibája van.
– Mégpedig?
– Mi lesz, ha mégis szükségünk lesz a bátyjára?
– Victor a rendelkezésemre bocsátja, amit kérek, és amikor kérem, mandarin. Túlságosan imádja a szüleinket ahhoz, hogy bármit is tegyen az ő vérük ellen – felelte Katrina, és ridegen mosolygott, hajszálra úgy, mint Vlad, amikor Phelanról beszélt. – Ez az a gyengesége, amely mindörökké a mesterévé tett. Amíg nem sikerül elgondolkodnia ezen, a kezemben van.
26
Cross-Divide-hegység
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. március 30.
– Tony, azonnal húzd vissza ide a segged, különben én magam lövöm szét! – dühöngött Doc, és Faltörője célkeresztjét Tony Wells JagerMechjének szögletes körvonaláról a félig takarásban álló zöld Sólyom Galahadjének emberforma alakjára irányította, amely épp most masírozott be a szorosba. A mech mindkét karjába épített fegyverek felemelkedtek, és ettől Doc fejében egy rakás, közepes holofilmekben látható párbajjelenet jutott eszébe, melyek még az ősi Terrán játszódtak. Tony mögött, közte és Doc közt az utolsó két olyan mech botorkált fedezékbe, amely Tony támadó sorából megmaradt.
A gépágyúk dörgése töltötte meg a kanyont, melyet egyébként hatalmas bányamechek vájtak ki a sziklából évekkel ezelőtt. Fémdara fellegek borították be a Galahadet. A JagerMech gépágyútöltényei lerágták a Galahad jobb karjáról a páncélzat felét, és a felsőtestről, valamint a bal karról is lecsíptek egy keveset. Két lövés a JagerMech felsőtestére épített impulzuslézerből mellément, és csinos füstölgő lyukakat fúrt a kanyon szilafalába.
A Galahad Gauss-fegyverének csöve fehéren felizzott. Két ezüstös gömb csapott ki, és vágódott Tony mechjének mellkasába, pontosan középre. Doc nem látta ugyan a találatot, de felismerte az eltorzult fémlemezeket, amint azok lerobbantak a JagerMech hátáról a kifröcskölő hűtőfolyadék és földre záporozó páncélpikkelyek közepette. Két darab, egyetlen szempillantás alatt leadott lövéssel a Galahadnek sikerült előállítani egy nagy rakás fémhulladékot a 65 tonnás hadi szerkezetből.
Miközben a JagerMech előre bucskázott, boltozatos fején felpattant egy ajtó. Egy lángoló rakéta hátán ülve Tony Wells kirobbant a halálra ítélt gépezetből, és még azt is sikerült elkerülnie, hogy a kanyon falaira kenődjön. Villámgyorsan a magasba száguldott, és eltűnt szem elől, Doc pedig még csak meg sem tudta volna tippelni, hol fog földet érni.
– Sok szerencsét kívánok, Tony, de azért nem az összeset. – A Jager-Mechből felszálló füstön keresztül Doc látta, hogy a Galahad a földön fekszik, és ez megdöbbentette. Tony lövése jó volt ugyan, de az okozott kár aligha volt megsemmisítőnek nevezhető. Reméljük, hogy nem használtuk el a nekünk kiutalt szerencse utolsó adagját ennek a mechnek az elgáncsolásával.
Azóta, hogy megkezdték a visszavonulást a hegyekhez, a Galahad orra bukása volt az egyetlen látható alkalom, hogy a jószerencse melléjük szegődött. A harc kemény volt, és állandó. A Jádesólymok egy ezrednyi csapattal követték a Rangereket, és az élcsapatok folyton váltották egymást. A Sólymok keményen szorították őket, aztán visszavonultak, épp mielőtt bevihették volna a kegyelemdöfést, vagy valahányszor a Rangerek kiharcoltak maguknak egy kevéske taktikai előnyt.
Bár a Galahad csupán egy sorozatot adott le, Tony JagerMechjének páncélzatát már a korábbi harcok során cafatokra lőtték. Minden, amit Doc a klánokról olvasott, azt sugallta, hogy a gyors és egyértelmű csatákat szeretik. A Tukayyidon vívott titáni küzdelem elemzései egytől egyig azt állították, hogy a klánok bukását a lőszereik tékozló fogyasztása okozta, melyet a hosszadalmas, elnyújtott csaták miatt érzett csalódottságuk váltott ki. Doc azt akarta elérni a hegységbe való visszavonulással, hogy olyanfajta harcot kelljen vívniuk, amilyet a Sólymok utálnak, ők azonban teljes nyugalommal láttak neki az egysége szétmorzsolásának.
Na itt most viszonzom a kedvességüket. Doc a botkormány tetején levő gombra szorította hüvelykujját. A Faltörő karjába épített nagy lézerek zöld sugara átdöfte a füstfelleget, és a Galahadbe fúródott, miközben az emberforma mech megpróbált talpra kecmeregni. Az egyik sugár mély csatornát vájt a mech jobb combjába. A másik fejbe találta a Galahadet, és az utolsó morzsáig elpárologtatta a pilótát védelmező páncélt.
A klánbeli mech felemelte Gauss-fegyvereit, és viszonozta a tüzet. Az egyik lövedék mellément, és szikrákat hányt a kanyon kőpadlózatán, aztán visszapattanva elszállt a Faltörő lába közt, de nem is súrolta. A másik golyóbis a Faltörő jobb karjába vágódott, ennek következtében remegés futott végig az egész mechen. Doc kissé hátradőlt, és a mech követte mozdulatát, mivel a figyelmeztető kürt azt jelezte, hogy a lövés majdnem egy tonnányi páncélzatot robbantott le a Faltörőről.
Elég a csipkelődésből, fordítsuk komolyra a szót! Doc negyvenöt fokos szögben indult előre, hogy a sérült mech kettejük közé kerüljön, aztán a mech felsőtestébe épített hat közepes impulzuslézer ravaszához nyúlt. A karokba épített nehézlézerekkel ellentétben az impulzuslézerek nem egyetlen, egybefüggő fénysugarat lőttek ki. Ehelyett lüktetve köpték ki az energiatüskéket, miközben a célzóáramkör random és minimális módosításokat eszközölt egy-egy pulzus között. Így nagyobb területen okozott kárt, és hatékonyabb eredménnyel szolgált.
A lézertüskék zápora megszórta a Gálahad testét. Az elpárolgó páncélzat nehéz füstfellegbe burkolta a mechet. Doc ugyan reménykedett, hogy az egyik sugár eltalálja a Galahad védtelenül maradt fejét, de közben nekilátott, hogy végleg tönkretegye a mech jobb lábát. A 60 tonnás mech megremegett, és Doc remélte, hogy elvágódik, de a pilóta összeszedte magát annyira, hogy visszalőjön.
Doc behúzott nyakkal várta a Gauss-lövedékek becsapódását, de mindkettő ártalmatlanul suhant el a feje fölött. Egyenesben tartotta a mechet, de azért látszik, hogy jól összeráztam.
– Doc, összeszedtük a csellengőket.
– Vettem, Sharon. Mi van Tonyval?
– Megtaláltuk, de eltört a lába. Csipkedd magad!
– Indulok.
Miközben a bánya felé hátrált a Faltörővel, Doc leadott egy utolsó lövést a Galahadre. Az impulzuslézerek további páncélrétegeket égettek le a mech szívéről és jobb oldaláról. Doc megpillantott egy lyukat, amely a Galahad jobb oldalán tátongott, és amelyről tudta, hogy ha beletalál, egyetlen lövéssel kivégzi a mechet. Ennek ellenére a visszavonulás mellett döntött.
Mintegy a döntés helyességét hangsúlyozandó, két Gauss-lövedék cikcakkozott el az orra előtt, és csapódott be a mesterséges kanyon falába. Egy szerencsés fejlövés a Gaussból, és még annyi sem marad belőlem, amennyi egy DNA-vizsgálatra kell az azonosításhoz.
Doc megfordította a Faltörőt, és a bánya tátongó fekete szájába sietett. Senki sem találta meg Copley hadnagyot, sőt, egyáltalán senki sem látta őt azóta, hogy a Második Zászlóalj elhagyta Port St. Williamet, viszont sikerült a kohó elnökének számítógépéből előcsalni néhány bányászati feljegyzést. Miután gondosan megvizsgálta a talált adatokat,
Sharon Dorne talált egy rakás tárnát, amelyekben a Rangerek olyan mélyre bújhatnak a Cross-Divide belsejébe, hogy még az atomfegyverek sem árthatnak nekik.
Ami ennél is fontosabb, hogy a járatok és barlangok láncolata teljesen behálózta a hegységet, és a Veracruz oldalon több kijárata is volt. Ha a sólymok követnék őket, a Kettesek akkor is ki tudnának szökni nyugatra, hogy csatlakozzanak az Port St. Williamnél még életben maradt egységekhez, feltéve, hogy van olyan. Persze senki sem várta igazán, hogy a Sólymok utánuk mennek a bányába, mivel a szűkös terület túlságosan megkönnyítené és halálossá fokozná a rajtaütéseket. Mivel a járatokban csak libasorban lehetett közlekedni, az első és utolsó mechek különösen komoly veszélyben voltak.
Doc lelassította a Faltörőt, amint belépett a tárnába, és lefelé indult. Az érzékelőket átkapcsolta infravörösre, hogy a gyalogosokat ugyanúgy észrevegye, mint a többi mechet. Mögötte a techek segítettek a biztonsági osztagnak bedrótozni a robbanótölteteket, amelyekkel le lehet zárni a tárnát, ha a Sólymok mégis üldözőbe veszik őket.
– Sharon, jelentést!
– Gyere le ide, kapcsolj normál fényre, és izzítsd be a fényszóróidat! Az többet mond el, mint én.
A nő hangjából kicsengő fáradtság majdnem elnyomta a kétségbeesést, de Doc épp eleget észlelt belőle, hogy aggódni kezdjen.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Nem azért kapom a fizetésemet, hogy optimista legyek.
Kicsivel lejjebb egy sarkon túl Doc megállította gépét, és bekapcsolta a külső reflektorokat. Miután a holografikus kijelzőt átállította látható fényre, rájött, mitől lett Sharon olyan rosszkedvű. Hát ez tényleg szörnyű.
A két támogató csatasor már jó ideje nem tudott senkinek sem támogatást nyújtani, mivel kifogytak a nagy hatótávú rakétákból. A legtöbb mechen ugyan még működött a lézer, azok azonban köztudomásúlag használhatatlanok voltak látóvonalon kívüli csatákban. A rakétahordozók hajlamosak voltak nagyon lassan mozogni, így ez csupán terhet jelentett. A kezdeti hatból már csak kettő volt, és mindkettő a közelharci sorhoz lett besorozva, hogy teljes legyen a létszám.
A három támadó sorból már csak kettő maradt, ami nem számított olyan rossz aránynak, azonban a mechek igen megviseltek voltak. A pilóták párba álltak, hogy mozgó pajzsként használják egymás mechjét, így fedezve azokat a testrészeket, amelyekről már teljesen lerobbantották a páncélzatot. A két sánta mech, amely nem sokkal Doc előtt mászott be a barlangba, a második támadó sorhoz tartozott. A tény, hogy a Tűzgyújtó bal lába és karja elveszett, azt jelentette, hogy valószínűleg szétszedik alkatrésznek, a maradék pedig hulladék.
Doc bekapcsolta a rádióját.
– Isobel, a Titánok hogy vannak?
– Lejött rólunk a plezúr, de mind itt vagyunk.
Ez a jelentés széles mosolyt csak Doc arcára. A felderítő egységgel végzett kiképzés roppant kifizetődőnek bizonyult. A hegy keskeny hasadékai és rései között a könnyű, gyors mechek hatékonyan csaptak le, és vonultak vissza. A csapat nem szedett túl sok skalpot, csak kettőt lőttek le, de oldalazó manővereikkel nagyban hozzájárultak a Sólymok visszavonulásaihoz.
– Nem tudom, mi bajod az egységgel, Sharon. Szerintem elég jól állunk.
– Nahát, végre te is megtaláltad Sarz titkos rekeszét a Faltörő pilótafülkéjében? Biztos úgy lesz, mert ezt a csapatot csak pár löket whisky után lehet jónak látni.
– Lehet, hogy igazad van, de a tény az, hogy a klánharcosok nem végeztek ki a könnyű mechek közül egyetlenegyet sem – sóhajtott egy nagyot Doc. – Ez nem túlságosan bíztató, de mostanra ennyi reménysugár is megteszi.
27
Tukayyid
Komsztár helyőrségi körzet,
Rasalhág Szabad Köztársaság
3058. április 2.
A kardinális széttárta karját, és intett a két nőnek, hogy üljenek le. A terem fehér falairól visszaverődő ragyogás szinte lemosta arcukról a szürke kimerültséget, bár a szemük alatt húzódó fekete karikák elárulták, mennyire fáradt a két vendég.
– Szeretném ismét kihangsúlyozni, milyen szívesen látom önöket Tukayyidon. Amíg önök pihentek, lehetőségem nyílott átolvasni a jelentést, melyet az úton állított össze, Koenigs-Cober püspök. Nagyon átfogónak, alaposnak és sajnálatos módon kijózanítónak találtam. Csak az vígasztal, hogy meg tudta semmisíteni a Hilton Head-i kutatóállomásokat.
Lisa kihúzott egy széket az ebédlőasztal közepe táján, és leült.
– Csak azt tettem, amire utasításom volt. Ha kezdettől fogva következetes vagyok, talán nem vesztettük volna el Terrát.
A kardinális az asztalfőhöz lépett, és megvárta, hogy a prímás helyet foglaljon az asztal túlsó felénél, mielőtt maga is leült volna.
– Még ha az álcát fel is fedezi, akkor sem tudtuk volna megakadályozni Terra elfoglalását, csak ha elhagyjuk Tukayyidot, és megelőző csapást kezdeményezünk a Blake Szava erők ellen. A Terráról és egyéb helyekről nemrég érkezett információk szerint Blake Szava három teljes mech ezreddel érkezett a rendszerbe.
– Összesen hány ezredük van? – nézett Anastasius Fochtra az asztal túlsó végéből Sharilar Móri.
– Úgy tudom, csak ez a három, plusz az ál-Dzsidások. Mindannyian a Terrán táboroztak le – közölte Focht, miközben kirázta vászonszalvétáját, és az ölébe terítette. – A főhadiszállás ételeiért felelős főszakács igen tehetséges. Az összes hús, gabona és zöldség innen helyből származik. Nagyon jó eredményeket értünk el a bolygó rehabilitációjával a háború óta, és jelenleg a kláninváziót megelőző év össztermelésének nyolcvan százaléka a régi mederben folyik. A menü általában kicsit szerényebb, de a főszakács, Rudolfo püspök ragaszkodik hozzá, hogy a legjobb ételt kapják.
Lisa hálásan biccentett, Sharilar Mori azonban csak fintorgott.
– Elismerem, szívesen fogadok bármi finom ételt, miután egy hónapig csak a légijáratok szokványos élelmiszeradagját ettem, de nem kellene inkább Terra visszahódításáról beszélnünk? Egy pihenésnyi késedelembe még csak beleegyeztem, de azt hittem, utána rögtön a feladatra térünk.
A kardinális vett egy mély lélegzetet, és azt kívánta, bárcsak finomabban is közölhetné a hírt. Lassan kifújta a levegőt.
– Azonnal rátérnénk a feladatra, ha lenne megbeszélésre érdemes feladatunk.
– Hogy érti ezt, Anastasius?
A kardinális Lisára pislantott.
– Prímás, nem olvasta Koenigs-Cober jelentését?
– Tudja jól, hogy elolvastam, Anastasius. Az észrevételeimet hozzácsatoltam ahhoz a példányhoz, amelyből ön is kapott. Feltételezem, hogy azokat is olvasta.
– Igen, prímás – felelte Focht. Karját összefonta maga előtt, és az asztal szélén pihentette. – A püspök jelentésében remekül elemezte, mi mindenre lenne szükség Terra visszahódításához és őrzéséhez. Azt javasolta, hogy hat csatamech-ezred vonuljon fel a megfelelő légi-, tüzérségi-, páncélos- és gyalogostámogatással; ennyi kellene ahhoz, hogy a világot egy durván négyszer ekkora támadóerő ellen is meg lehessen védeni. Szerintem a számításai hibátlanok.
– Azt mondta, a Blake szavának csak négy ezrede van a bolygón.
– Hozatnak majd zsoldosokat is. A W Csoport és a Felkelő Nap Légiója már visszautasította az ajánlatukat, de lesznek sokkal kevésbé finnyás egységek.
– Anastasius, ha jól emlékszem, jelenleg körülbelül negyven csatamech-ezredünk van az ön parancsnoksága alatt. Annyit használhat fel, amennyit csak akar – mosolygott rá örömtelenül a prímás. – Koenigs-Cober püspök jelentése arra is rámutatott, hogy egy olyasfajta bombázás, amilyenhez a klánok Teknőcpart bolygóján is folyamodtak, számottevően fellazítaná a védelmüket.
– Ugyanilyen eredményes lenne az is, ha beugranánk egy aszteroidamező kellős közepébe, egyszerű rakétahajtóműveket szíjaznánk az aszteroidákra, és a bolygóra irányítanánk őket – csóválta fejét Focht. – Ez a módszer vitatható.
– Igaz, Terra bombázása semmiképp nem kielégítő megoldás a problémára-sóhajtott a prímás. – Az ön jelentése a Morgesre menekült Farkasokról azt állította, hogy nagy számú omnimechhel rendelkeznek. Azokat is felhasználhatjuk, hogy előnyt szerezzünk a blakistákkal szemben.
– Kétlem, hogy Kell kán nekünk adja őket.
– Kényszerítse, Anastasius.
A kardinális a helyzet komolysága ellenére is elmosolyodott.
– Phelan Kell annyira sem reagál a fenyegetésekre, mint én.
– Mindenkinek megvan az ára, Anastasius.
– Ön pedig elfelejtette a leckét, amit Myndo Waterly kevéssel azelőtt tanult meg, hogy ön átvette a helyét a prímási székben: hogy az az ár nagyon-nagyon magas lehet.
– Ez fenyegetés akar lenni, kardinális?
– A legkevésbé sem, prímás – felelte, és a hamuszürkére rémült Lisához fordult. – Kérem, nézze el nekünk, püspök. A prímás és én az évek során rájöttünk, hogy a marakodással le tudjuk vezetni a csalódottságunkat. Pontosan tudja, hogy nem vagyunk képesek visszaszerezni Terrát, és nekem kell megfizetnem ezért a felismerésért.
– Semmi ilyesmit nem tudok, Anastasius! – A prímás elhallgatott, mivel a kicsiny ebédlőbe vezető ajtó kinyílt, és két ministráns betolt egy kiskocsit, rajta egy gőzölgő levesestállal és tányérokkal. – Ennek tényleg jó illata van.
– Krémleves, helybéli fekete garnélarákkal, – Focht nem kóstolta meg a levest, míg a vendégei el nem kezdtek enni. A hagyma és bors csípős zamatot adott, míg a pár cseppnyi citrom kiegészítette a garnélarák ízét. – Önök igazán szerencsések, Rudolfo még sohasem produkált ilyen ínyencfalatokat.
– Talán átirányíttatom Terrára, hogy nekem dolgozzon.
– Még az is lehetséges, hogy így lesz, prímás, mivel ő egy nagyon fiatal ember.
A prímás finoman megtörölgette száját a szalvétával.
– Miért mondja, hogy hosszú időbe telik visszafoglalni Terrát? Nem számít, hány zsoldost vesznek fel, van elég egységünk, hogy legyőzzük őket.
A kardinális látta, hogy Lisa arckifejezése egy pillanatra elborul.
– Nem szeretném bevonni a köztünk dúló harcba, püspök, de ön, mint földi parancsnok nagyon jól átlátja a helyzetet. Milyen értékkel bír a Terra a Komsztár számára?
– Ha nem tekintjük, hogy jelkép, egyáltalán nem értékes – felelte Lisa, majd eltöprengett, és vállat vont. – Nem mintha a jelkép jelentőségét alábecsülném, de a klánok kezdettől fogva célként tűzték ki maguknak a Terrát. Tudjuk, hogy ha itt Tukayyidon nem tudjuk megállítani őket, a Terrán sem fog sikerülni. Magát Terrát csupán a klánok fenyegetése miatt őriztük, de most a Blake Szava átveheti ezt a feladatot.
Sharilar Mori letette kanalát.
– Terra szimbolikus jelentősége felbecsülhetetlen. A klánok vezetősége azért egyezett bele a Tukayyidon vívandó csatába, mert a Komsztár birtokolta Terrát. Vajon a bolygó elvesztése nem jelenti-e azt is, hogy szerintük többé már nincs jogalapunk tárgyalni velük? Nem jelenti Terra elvesztése azt, hogy a fegyverszünet semmis és érvénytelen?
Jó kérdés.
– Ha Ulrik Kerenszkij még mindig a klánok ilkánja lenne, a jogosultsági kérdésre fenntartás nélkül nemmel válaszolnék.
– És most, hogy már nem az?
– Még mindig nem, de főképp a klántársadalom csavaros észjárása miatt – bólintott lassan Focht. – A harcos kaszt áll a ranglétra csúcsán. Gyanítom, hogy szerintük Myndo Waterly egy kicsivel alacsonyabb kasztba tartozott, talán egész mélyre, a kereskedő kasztba sorolták be. A fegyverszünetet azonban velem tárgyalták meg, ezért is tartották tiszteletben annak ellenére, hogy az egykori prímás árulóvá vált. A harcosok közti megállapodás sokkal erősebb volt, mint az aláásására induló próbálkozás.
– Szóval azt hiszi, hogy amíg a Komgárda számottevő hatalom marad, addig a klánok tiszteletben fogják tartani a fegyverszünetet – nézett rá Lisa.
– Megteszik, amíg tiszteletreméltó katonai erőnek tekintenek minket. Terra elvesztése kezdheti aláásni ezt a tiszteletet. Mivel nincsen a határvonal felett állomásozó egységünk, a klánok nem tudnak kóstolgatni minket. Ha lenne ilyen egység, és támadás esetén legyőznénk őket, az nagyban javítana a tárgyalási feltételeken.
– Talán kellene szerveznie egy kirándulást a vonal túloldalára – biccentett a prímás. – Lecsaphatna a Farkasokra. Amilyen gyengék, a győzelmünk biztosított.
– Ha nem is biztosított, azért erősen valószínű.
Lisa összerezdült.
– De talán pont azzal győzzük meg a klánokat a gyengeségünkről, hogy a legviharvertebb klánjukra támadunk.
– Igaz. És ha egy ennyire legyengült klán győzne le minket, minden a feje tetejére állna – folytatta a kardinális, és ismét a levesbe merítette kanalát. – Tennünk kell valamit, de jól meg kell gondolnunk, mit.
– De akkor mégis mit tegyünk, Anastasius? Semmit?
– Nem semmit, prímás – mosolyodott el, és Lisa felé biccentett. – Azt tesszük, ami egy katonának leginkább a nehezére esik: várunk amíg eljön az az idő, amikor harcolnunk kell.
Turkina Keshik főhadiszállás. Port St. William
Coventy
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
Rosendo Hazen galaxisparancsnok belépett Marthe Pryde kán irodájának ajtaján, és vigyázzba vágta magát.
– Parancsára jelentkezem, kánom!
– Pontos volt, parancsnok – viszonozta Marthe a tisztelgést. – Legalább ez a javára szól.
– Követem a parancsait, kánom.
– Igazán? – kérdezte Marthe. Felemelt egy holodiszket a mögötte levő fémasztalról, és a magasba tartotta. – A jelentése szerint a Tízedik Skye Rangerek Első Zászlóaljának számottevő hányada elmenekült ön elől.
– Engedélyt kérek, hogy nyíltan beszélhessek, kánom – közölte a parancsnok. Hangjába némi él is vegyült, mivel túl fáradt és bosszús volt annak elviseléséhez, hogy az általa nem irányítható eseményekért is dorgálást kap.
Marthe kék szemében szikrája sem volt a könyörületnek.
– Engedélyezem, de ne vesztegesse az időmet kifogások keresésével.
– Nem állt szándékomban, Pryde kán – közölte a férfi, és figyelmesen megszemlélte a nőt. Mindketten tudták, hogy a vérvonaluk gyakran vetélkedett már egymással a Jádesólyom klánon belül. Ő lenézte a Pryde-okat magas, vékony termetükért, éppúgy, ahogy a nő is lenézte az ő alacsony, zömök alkatát. Miközben a vérneves házak eltérő külsejűre alkották a Pryde-okat és Hazeneket, ugyanolyan agresszívre és találékonyra tenyésztették őket.
– Kánom, úgy gondoltam, a gyakorlat célja nem a harcosaink lemészároltatása.
– Ön túl sokat foglalkozik a nyilvánvaló dolgokkal.
– Ön pedig figyelmen kívül hagyja azokat – felelte Rosendo, és egyik kezével hátratúrta haját, mely szinte tejfehér szőke volt és rövid. – Az Első Zászlóalj parancsnoka nagyon okos. Olyan egységeket irányít, melyek az emberei által szerzett jelentések alapján mind átlagon aluliak. Az ön által átadott adatok alapján ráadásul ez a parancsnok iszákos, és ha ez így igaz, nagyon szeretnék olyankor szembeszállni vele, ha józan.
– Ön túloz… mint ahogy az összes Hazen.
– A soraink közt nincsen olyan legenda, mint Aidán Pryde, ezért kénytelenek vagyunk kompenzálni.
Marthe arca elkomorodott, de a szeme sarkában még bujkált egy kis vidámság.
– Próbálja meg azzal kompenzálni, hogy legyőzi az ellenfeleit.
– Egyetértek, és így is lesz, de még várok vele. Azok a hadtestek, melyeket ez ellen a Sarz kommandant ellen küldtem, sokat tanultak. Az elszenvedett veszteség nem nagy, de az okozott kár sem az. Megtanulták, hogy a manőverezés és helyezkedés legalább olyan értékes lehet, mint a kitartás és a harcias hozzáállás. Már a Tukayyidon is ezt a leckét kaptuk, és nem tanultuk meg.
Marthe az asztalra támaszkodott, és keresztbe vetette hosszú lábát.
– Az emberei azt a leckét tanulják meg jól, hogy elmenekült az ellenfelük!
– Éppen hogy elmenekült, kánom – helyesbített Rosendo, és a háta mögött összekulcsolta kezét. – Egy bánya alagút- és barlangrendszerébe menekültek, amely innen keletre húzódik. A kijáratok száma korlátozott. Elindítottam egy felderítő műveletet, amelynek segítségével abban a pillanatban megtaláljuk őket, hogy előbújnak. A hadtestek máris arra készülődnek, hogy azonnal válaszolni tudjanak a fenyegetésre és ártalmatlanítsák.
– Jó. Tulajdonképpen az ellenállást itt Coventryn már felszámoltuk.
– Felszámolta az összes sereget itt Port St. William környékén?
A nő összeráncolta a szemöldökét, és bár egy pillanat alatt eltűnt arcáról a ború, Rosendo észrevette.
– A Belső Szféra katonái nem komplett idióták, Hazen parancsnok. A Nemzetőrség és a Tízedik Skye Rangerek bizonyos egységei kitörtek a felállított peremsávon túlra. A megszerzett jelentések szerint nincsenek fegyver-vagy lőszertartalékaik, úgyhogy kifárasztjuk őket.
Rosano bólintott, és továbbra is komoly képet vágott.
– Örülök, hogy önnek is sikerül majd ugyanarra kioktatnia az embereit, amit az enyéim tanulnak.
– Csakugyan.
– Szóval még mennyit kell várnunk, hogy a Lyrán Szövetség további csapatoka küldjön?
– Ezt nem tudhatom – ingatta fejét Marthe Pryde kán. – Azt hittem, – hamarabb megpróbálnak majd feltartóztatni minket.
– Ha méltóak lennének azoknak a világoknak a birtoklására, melyeket a magukénak vallanak, elegendő ellenséggel találkoztunk volna. –A férfi vállat vont. – Küldenie kellett volna kihívást a komolyabb egységeiknek. Akkor tényleg harcolnánk, és nem csak unatkoznánk.
– Nem érdekel, bármelyik egységet is küldik ide, parancsnok – mosolygott Marthe könnyedén. – A fegyverszüneti határ mellett vagyunk. Tudják, hogy itt meg kell állítaniuk minket, különben a háború újból kitör, és akkor az összes klánnal kell majd farkasszemet nézniük. A csapataik már kétségtelenül úton vannak, ráadásul minden bizonnyal a jobbak közül válogattak. Megtörjük őket, és ezáltal megtörjük a Lyrán Szövetség szellemét is. Miután pedig megtettük, senki sem fogja többé kétségbe vonni a Jádesólymok erejét, és soha nem fognak megakadályozni minket abban, hogy megszerezzük, amit akarunk.
28
Cross-Divide-hegység
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. április 5.
Remélem, ez beválik. Doc a számítógép órájára pillantott, a holografikus célzóberendezés alsó sarkába. Az ott hunyorgó számok 1459-et mutattak. Ezek szerint most már rövidesen megérkeznek.
Az elmúlt hetekben, mióta az emberei vakondokként éltek, Doc megtanulta tisztelni a Sólymok gyorsaságát és hatékonyságát. A járatok és barlangok legalább 160 kilométeren át kanyarogtak a Cross-Divide belsejében, és annyi oldaljárat meg fülke tarkította, hogy már azon sem lepődött volna meg, ha szembetalálkozik egy bóklászó minotaurusszal. A felszínre vezető folyosók száma azonban korlátozott volt, a Sólymok pedig féltucat kivételével az összest felfedezték. Ezeket szeizmikus megfigyelőállomásokkal látták el, amelyek messziről jelezték a mechek súlyos lépéseit.
A Sólymok egy rakás ágyúállást is elhelyeztek körülbelül egy órányi távolságra a legtávolabbi megfigyelőállomásoktól, mindegyiket egy csillagnyi mech látta el. Ahányszor Doc kiküldte a felderítőket, a klánosok gyorsan reagáltak, de mindeddig csak kihívásokból és a rádióhullámokon oda-vissza küldött sértegetésekből álló csatákat vívtak, mivel az emberei mindig elfutottak.
Miután Doc felfedezte a szeizmikus megfigyelőállomásokat, úgy döntött, a Sólymok ellen fordítja azokat. Minden nap pontosan 16.00 órakor egy negyedórás időtartamra kikapcsoltatta az állomások monitorjait a hálózatból. Arra az időre egyszerűen semmilyen tevékenységet nem jelentettek. Ezután egy felderítő egység kiosont egy meg nem figyelt kijáraton át, körbesétált addig, míg észre nem vették, aztán gyorsan visszasurrant a bányába egy megfigyelt járaton át.
Földtani szempontból Coventry nem volt egy aktív bolygó, a Jádesólymok azonban olyan érzékeny műszereket használtak, melyek egy arra sétáló tech lépteit is érzékelték. Egy tizenöt perces teljes csend legalább annyira értékes adatokkal szolgált számukra, mintha egy rakás mech kánkánozott volna a közelükben. A Sólymok ezért reagáltak az adatszünetre és a Rangerek igencsak kiszámítható délutáni járőrözésére.
A klánbeli parancsnokok persze igazán nem sejthették, hogy a szeizmikus monitorok, melyek korábban a föld alatt dolgozó talajfúró mechek előrejutásának követésére használtak, programozhatók. Mivel a járatfúrás folyamatának ellenőrzésére tervezték őket, a szerkezetekben volt egy adattároló, ahonnan lekérdezhették a többi felszereléstől, korábbi műveletek során felvett jelmintákat. A monitorba táplálták a nem kívánatos jeleket, és ha az ilyennel találkozott, az adatot kiszűrte és félrelökte. Míg a monitorokat levették a hálózatról, Andy Bick és néhány tech beletáplálta a nem felderítő csatasorba tartozó mechek adatai közül azokat, melyekből bujkált egy pár a hegység alatt, ezáltal a megfigyelőállomások szempontjából szeizmikus értelemben láthatatlanná tették őket.
Doc kiválasztotta a tíz leginkább harcra termett nehéz mechet, és két darab, egyenként öt mechből álló csatasorba osztotta őket, ezáltal leutánozta a klánok által használt szervezeti egységeket. Aztán megtervezték a rajtaütést, melyet csak a Vakondemberek Támadásaként emlegettek. Zavartalanul jutottak el a megfigyelés alatt tartott útvonalon levő legkézenfekvőbb lesállásig. A Rangerek két órával azelőtt helyezkedtek el, hogy a megfigyelőállomásokat lekapcsolják, mivel Doc úgy számított, hogy a Sólymok is korábban érkeznek, és hozzájuk hasonlóan ők is rajtaütésre készülnek. Amíg a mechek várakoztak, a könnyű felderítő egység egy meg nem figyelt járaton át elhagyta a hegy belsejét, és felkészült a saját kis feladatára.
A klánharcosok nem hagyták cserben Docot, és ez egyszerre töltötte el ijedtséggel és izgalommal. Most az egyszer mi vezetünk a „Tudják-e, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi tudjuk… „játékban. Ezt az előnyt ki kell használnunk.
A klán csillag átszáguldott a hegyen, és lesietett a buckákkal tarkított lejtőn. Két Boszorkány védte az egység oldalát, az élen és a sor végén pedig egy-egy Vándorsólyom sietett. A négy könnyű mech egy középsúlyú Galambászhéja körül csoportosult. Mind az öt mech úgy mozgott, és úgy is nézett ki, mint páncélt viselő emberi lények. A zöld és fekete foltos rejtőszín ehelyütt éles kontrasztot képezett a vörös sziklák és a gyér, sárga fű háttere előtt.
Gyertek egy picit közelebb. Doc a célzóberendezés joystickjére tette kezét. Saját magára osztotta az első lövés leadásának feladatát, bár az összes többi mechnek is kiosztotta, kire nyisson tüzet. Amint lead egy lövést, a többiek követik a példáját, és bár valószínűleg nem fogják tudni az összes mechet egyetlen roham alatt leszedni, komoly kárt tudnak majd tenni a gépekben.
A célkereszt közepén levő pont vörösen izzott, Doc pedig meghúzta a féltucat impulzuslézer ravaszát. A sugarak telibe találták a Galambászhéját, és leolvasztották a mech jobb oldala és szíve fölött a páncélt. Ugyanakkor leégették a bal kart borító védőréteg kétharmadát, és felhólyagosították a bal combját. Az egyik lézer energiatüskéi a Galambászhéja piciny fején is eljátszadoztak, ahonnan olvadt páncélanyag csordogált le a mech vállán és mellkasán.
A Ranger-csapat többi tagja is tüzet nyitott az összes fegyverből, ahányat a gépére tudott pakolni anélkül, hogy szétégetné a mech áramköreit. A Főnix Sólyom és az egyik Ostsol vörös és zöld lézersugarakkal szögelte tele az elöl haladó klánbeli Boszorkányt. A lézerek lehántották a mech domborodó mellkasának védőrétegét, aztán átrágták magukat a bal kar páncélzatán. A rostos myomer izmok elpattantak, füstölgő végük vadul csapkodott, miközben a sugarak tűzzel töltötték meg a kar ferrotitánium csontját. A fém fehéren izzott, majd elpárolgott.
A másik Ostsol a második Boszorkányra lőtt mindkét nagy impulzuslézeréből. A zöld sugarak a mech szívébe vágódtak, és szétégettek mindent, ami azt védeni próbálta. Doc régi Centurioja, melyet most Tony Wells vezetett, a jobb karjába épített gépágyúval lőtt a páncélpára-felleg közepébe. A kimerült uránium lövedékek szétroncsolták a mech mellkasát tartó belső szerkezeti művet, összezúzták a giroszkópokat, és felaprították a mechet hajtó fúziós motort. A Boszorkány azonnal a földre omlott. Ezután a pilótafülke fedele kirobbant, a pilóta pedig a katapultüléssel együtt elszáguldott a kék ég felé.
– Édes a bosszú! – harsogta Tony a rádióba.
A csapat Védelmezője a protonágyúval és egy impulzuslézerrel is eltalálta a Galambászhéját. Az ágyú sugara a Sólyom mech jobb lábát találta el, és olvadt barázdát vájt a comb páncéljára. Az impulzuslézer rubinos tüskéi megtépték ugyan a Galambászhéja jobb karját védő réteget, de nem tudtak áthatolni rajta.
A Rangerek egyetlen hordómellkasú Ostrocja az egyik nagy lézerével hámozta le az első Vándorsólyom jobb karjáról a páncélt, méghozzá szinte maradéktalanul. Az Ostroc másik nagy lézere a Ranger Poroszló nagy lézerével csapatmunkában a Vándorsólyom mellkasának közepét tárta fel, és megolvasztotta az ott húzódó belső szerkezeti támasztékokat. A Poroszló a gépágyúból is tüzet nyitott, amellyel levakarta a Vándorsólyom mellkasi részének bal oldaláról is a páncélt, így a mech még sokkal sebezhetőbben várta a második csapást.
A hátsó Vándorsólyom a Rangerek Karabélyosának és a Sharon Dorne által vezetett íjásznak esett áldozatul. Rendszerint ugyan csak rakétahordozónak tartják, Sharon keze között az íjász veszélyes közelharcos mechhé vált. A két közepes lézer átrágta magát a Vándorsólyom mellkasán. Fekete füst kezdett ömleni, a mech pedig megremegett, s ez azt jelentette, hogy Sharon sugarai megsütötték az egyik giroszkópot, és valószínűleg a motort is eltalálták. A Karabélyos csak a fegyverei felét használta, de a nagy lézer így is megkopasztotta a Vándorsólyom bal karját, miközben a közepes lézer a mellkas bal részén levő páncélzat felét szedte le.
Doc a Galambászhéján tartotta a célkeresztet. Újabb sortüzet adott le az impulzuslézerek teljes arzenáljával. A skarlát tövisek átfúródtak a mech bal karjának védőrétegén, tönkretették a szinte teljesen lekopott páncélt, és szétrágták a mesterséges csontot és a kart mozgató izomzatot. Az elkalandozott sugarak megperzselték a Galambászhéja felsőtestét, bal lábát és a jobb karját, melynek vasrostos húsát füstölgő lyukacskákkal borította be.
A Galambászhéja visszalőtt, de nem a Faltörőre célzott. Ehelyett a Védelmezőt választotta, mivel Ellis jobban kézre esett a klánharcosnak. A Galambászhéja nagy impulzuslézere egy sor zöld tüskét köpött ki magából, azok pedig szétszaggatták a Védelmező páncélzatát a bal csuklójától egészen vállig. A közepes impulzuslézerek triója mellbe, bal oldalon és combon találta a Védelmezőt, és másodpercek leforgása alatt másfél tonna páncélt égetett szét, amely a Rangerek számára olyan értékes volt, mint ugyanekkora mennyiségű platina.
A Védelmező válaszképp egy kékesen izzó mesterséges villámot küldött a Galambászhéja megtépázott jobb lábára. Az impulzuslézer tüskéi leszedegették a lábat borító utolsó páncélmorzsákat is. Ami pedig még ennél is lényegesebb, hogy a nagy mennyiségű páncél hirtelen elvesztése változtatott a mech egyensúlyi helyzetén, és a pilóta elveszítette a gép irányítását. Mint a nedves jégre tévedt gyermek, a Galambászhéja alól kiszalad a lába, és a gép a földre zuhant.
A Centurio és az Ostsol kivonta forgalomból a második Boszorkányt, ezért tűzerejüket most a második Vándorsólyomra irányították, miközben a többiek az eredetileg nekik osztott gépekkel foglalkoztak. Lézersugarak cikáztak ide-oda a harcmezőn. A másik Vándorsólyom két impulzuslézer-lövéssel és egy nagy lézersugárral is eltalálta Bobbi Spengler Karabélyosát. A tűz belehasított a jobb oldalt védő páncélzatba, és besávozta a mech közepének jókora részét. A félkarú Boszorkány a földre zuhant, de előtte a nagy impulzuslézeréből még telepumpálta Bell Poroszlójának jobb karját zöld energiatüskékkel.
A súlyosan sérült klánbeli mechek válaszlövései nem sokat értek, csak némi páncélt olvasztottak le Doc katonáiról, és a parancsnok szíve ujjongott örömében. A boldogságtól üvölteni akart, amikor a Galambászhéja elvágódott, de ekkor egy zöld fény gyulladt ki a vezérlőpulton. Azt jelezte, hogy a Faltörőbe épített rakétaelhárító rendszer aktiválja magát.
Micsoda? Hogyhogy? Senki sem lőtt ki rakétát! Doc átkapcsolta az érzékelőket mágneses rezonanciára, mire a képernyő megtelt magasba emelkedő rakéták seregének a nyomával.
– Támadás a hegy túloldaláról!
A nagy hatótávú rakéták raja megjelent a Sólyom mech fölött, és lángoló vihart kavarva száguldott le a lejtőn, bele a résbe, ahol a Rangerek elfoglalták helyüket. Doc végignézte ahogy a robbanások hulláma végigfut a mechje mellett. Kevin Smith Ostsola megtántorodott, mivel a rakéták levágták a bal karját. A másik Ostsol egy kicsivel jobban járt, hiszen elvesztette a bal kart védő összes páncélt, de legalább a feketére égett végtag maga megmaradt.
Négy darab rakéta csapódott az egység Főnix Sólymának fejébe, de Brenda Pasek valahogy mégis talpon tudta tartani a gépet. Doc Faltörője megreszketett, amint a rakéták megszórták a bal csípőjét, de sikerült a gravitáció elleni harcban egy újabb csatát megnyernie, s a mechet széles talpán megtartani. A többi Ranger mech is megsérült, és sok értékes páncélt veszítettek, de egyik sem vált működésképtelenné.
Docot leginkább az lepte meg a rakétatámadásban, hogy a Jádesólyom mecheket is érte találat. Robbanások dobták meg a halott mecheket, rongybabaként dobálva őket a levegőbe, hogy aztán recsegve zuhanjanak vissza a földre. Doc nem látta, mi történt azzal a pilótával, aki korábban katapultált, de ahogy a por kezdett elülni, a füstréteg pedig elvékonyodni, látta, amint két másik harcos is követi a példáját.
Biztosan azt hitték, hogy egész közel vagyunk hozzájuk, úgy dulakodunk. Semmilyen más esetben nem zúdítanának tüzet a saját egységükre. Doc a rádióhoz nyúlt.
– Visszavonulunk, Rangerek. Itt már semmi dolgunk.
– Vettem, Doc – felelte Tony, és a hangjában addig bujkáló frusztrációnak nyoma sem volt. – Megtanítottuk őket, hogy velünk nem lehet packázni!
– Meg, Tony – mosolygott Doc, és lassú tempóban megindult vissza a bányába. Arra is megtanítottuk őket, hogy álcázzák magukat, s ez nem olyan lecke, amire jó emlékeztetni az ellenséget.
Két órával később csatlakoztak az ujjongó Titánokhoz. Miközben Doc csapata szétlőtte a klán-őrjáratot a hegyek közt, a Titánok sikeresen rajtaütöttek a Sólymok ágyúállásán. Miután semlegesítették a védőket, az egyik, még működő teherlégpárnáson érkezett sofőrök megszöktettek három rakomány élelmet és lőszert, meg persze a teherlégpárnásokat. Felégették mindazt, amit nem tudtak elhozni, aztán fedezték a konvojt a rajtaütésből visszatérő Sólymok elől.
Isobel Murdoch tett jelentést Docnak az akcióról.
– Nagyon simán ment, Doc. Ráadásul senki sem próbálta meg követni a ti akciótokból hazabicegő mecheket. Volt egy Galambászhéja, melyet egy teljes csillag mech vett körül. Őket a számítógép Páviánokként azonosította. Ezek nagyon könnyű rakétahordozók, és jól meghajthattuk volna őket, de a feladatunk az volt, hogy a holmikat juttassuk vissza ide biztonságban még napnyugta előtt.
– És végre is hajtottátok. A szerzett lőszer és páncél hasznos lesz, ha a fiúk fel tudják szerelni ezt az utóbbit a mecheinkre – mosolygott Doc, majd nyújtózott egyet, és nagyot ásított. – Jól csináltad, Isobel. Kösz, hogy így összefogod a Titánokat.
– Nos, kösz, de te hajtottál meg bíztattál minket. Adj nekünk még néhány ilyen feladatot, és jól elleszünk – vigyorgott a nő. – Csak egy dolog zavar, és nem tudom, hogy ez jó vagy rossz dolog-e.
– Mi lenne az?
Isobel hátrabökött a válla mögött a teremre, ahol a szerzett holmit tárolták.
– Amit elhoztunk, mind fel volt már pakolva a teherkocsikra. A tárolóbunkerek üresek voltak. Annak nincs értelme, hogy felállították azokat az ágyúállásokat csak azért, hogy egy hétre rá otthagyják az egészet.
– Egyetértek – vágta rá Doc, majd felállt, és ismét nyújtózkodott. –Azt hiszem, sétálok egy kicsit. Lehet, hogy velem kéne jönnöd, és hozni egy távcsövet.
– Megint a csillagokat nézegeted?
– Aha. Egy jó hobbival az ember sosem unatkozik – kacsintott rá Doc. – Úgy gondoltam, ma valami különleges látványban lehetne részünk, Bel.
– Miből gondolod, hogy ma más lesz, mint egyébként?
– Csak két magyarázat lehet arra, amit találtatok – vont vállat kelletlenül Doc. – Az egyik az, hogy a Sólymok lemondtak Coventryről, és végignézzük, ahogy az űrjáróik elhúznak Port St. William mellől.
– És mi a másik?
– Hogy azért vonulnak arrébb tőlünk, mert hozzájuk méltó ellenfélre akadtak – mosolyodott el Doc. – Ha szerencsénk van, ez annyit tesz, hogy erősítést kapunk, és talán végignézhetjük a tűzijátékot, ahogy beégetik magukat az atmoszférába.
29
Tukayyid
Komsztár helyőrségi körzet
Rasalhág Szabad Köztársaság
3058. április 10.
Victor Steiner Davion meglötyögtette brandyjét kelyhében, miközben élvezettel szippantotta be az édes illatot. Az italt körbehordó Komsztár ministráns továbblépett. Majdnem mindenki elfogadott egy pohárral, még a Kardinális és az a nő is, akit a Terrai Védelmi Erők egykori parancsnokaként mutattak be. Ha én veszítettem volna el Terrát, hordószám vedelném az italt.
A Kardinális magasba emelte poharát.
– Igyunk mindazok egészségére, akik a harc tüzében edződtek, mégis elég bölcsek ahhoz, hogy a háborút a legrettenetesebb dolognak tartsák.
Válaszképp Victor is megemelte poharát, és koccintott Kaijal és Fochttal. Várt pár másodpercet, aztán Hohiro Kurita és Koenigs-Cober püspök kelyhéhez is hozzáérintette sajátját. Ivott egy kortyot, és mosolyogva élvezte, ahogy a brandy tüze végigsimítja torkát.
A Kardinális egy kis mahagóni asztalra helyezte poharát, és tapsolt egyet.
– Remélem, hogy az attasék nem lesznek mérgesek azért, hogy nem hívtuk meg őket erre a vacsorára. Igaz, hogy az elkövetkező egy hónap során sokat fogjuk látni egymást, de szerettem volna hármójukkal beszélni. Koenigs-Cober püspök azért van itt, mert a tervezett hadműveletek során minden olyan dologban hozzá fordulhatnak majd, amire a jelen megbeszélés nem terjed ki. Remélem nincs ellenvetésük.
– Ahogy jónak látja – bólintott Victor.
– Elnézést kardinális, de nekem lenne egy kérdésem – hajtott fejet Hohiro Kurita, a Drakónis Szövetség Koordinátorának fia tiszteletteljesen. – Victorral és Kaival ellentétben én nem beszélhetek a kormányom nevében. Nagyon szívesen közvetítem szavait édesapámnak, de amennyiben ennek az összejövetelnek a célja egy Terra visszahódítására irányuló csapat szervezése, sajnos nem leszek nagy hasznukra.
– Értékelem az őszinteségét, Hohiro herceg, de ma este nem erről szeretnék beszélni – mosolygott barátságosan a Kardinális, amit Victor valahogy megnyugtatónak talált. – Nem zárkózom el az elől, hogy megbeszéljük a Terrát ért támadást, de a Komsztár véleménye szerint ez egy olyan történelmi esemény, amely ebben a pillanatban nem kíván különösebb figyelmet.
Victor Kaira pillantott, így látta barátja szemében az alig leplezett döbbenetet. A Tukayyid felé vezető úton sokat beszélgettek annak esélyéről, hogy a Komsztár javaslatot tesz egyfajta közös fellépésre Terra visszafoglalásának érdekében. Mindketten valószínűtlennek tartották, hogy a kérés így elhangzik, és úgy gondolták, hogy a Komsztár megpróbál semleges álláspontot képviselni ez ügyben. Victor tudta, hogy óvatosan kell manővereznie, mivel Blake Szavát több kötelék fűzi a Szabad Világok Ligájához, és a nemrég véget ért háború esetleg újra kirobbanhat.
– Koenigs-Cober püspök és jómagam rábeszéltük a prímást, hogy most inkább továbbra is a klánok okozta problémákra összpontosítsunk. A hadgyakorlat során lejátszandó helyzetgyakorlatok úgy állítottuk össze, hogy kiélesítse azon képességeinket, melyek segítségével minden helyzetben felvehetjük a harcot a klánok csapataival – mondta Focht, és széttárta karját. – Öröm számomra, hogy osztozhatom önökkel a lehetőségen, hogy együttműködhetünk a Komsztár Megszálló Galaxissal.
– Megszálló Galaxis? – vonta fel szemöldökét Victor. – Ez egy klán galaxis mintájára konfigurált egységet takar?
– Pontosan, felség – mosolygott a kardinális, és az aranyhajú püspök felé biccentett. – Koenigs-Cober püspök elmondja majd önöknek a részleteket, elvégre őt nevezték ki az egység élére.
Koenigs-Cober udvariasan mosolygott.
– A csatamecheket főleg a Tukayyid rehabilitációja során talált roncsokból állítottak össze. A pilóták fele tukayyidi veterán, és több mint kétszáz mech, valamint megfelelő kiszolgáló személyzet tartozik az egységhez.
– Igazán lenyűgözően hangzik, püspök – vigyorgott Kai szélesen, és Victorhoz fordult. – A hírszerzésed meg semmit sem tudott erről az egységről, mi?
Az Egyesült Nemzetközösség hercege elhúzta száját.
– A Komsztárt nem tekintjük a Nemzetközösség ellenségének, ezért nem fektetünk komoly hangsúlyt a megfigyelésükre.
– Azt bezzeg tudtad, hogy a feleségem terhes!
– Oké, megadom magam – nevette el magát Victor, és vállat vont. –Talán ha a Megszálló Galaxis esik teherbe, tudomást szereztünk volna róla.
– Hűtsd le magad, Victor, az apám Belső Biztonsági Ereje sem tudott róla – közölte Hohiro, és komisz vigyor költözött ajkára. – De ha Subhash Indrahar megtudja, bele fog pusztulni.
A próféta szóljon belőled! Subhash Indrahar már jóval azelőtt a BBE vezetője volt, hogy Victor megszületett. A Drakónis Szövetség régi, reakciós erőit képviselte, amelyek ellenezték azon társadalmi és katonai reformokat, melyeknek köszönhetően a Szövetség képes volt alkalmazkodni a klánbeli támadások adta szituációhoz. Ha Indrahar szabad kezet kapna, visszasüllyesztené a birodalmat a tudatlan feudalizmusba, és merev hadserege szétmorzsolódna a klánok következő támadása alatt. Minél hamarabb fordul fel Indrahar, annál nagyobb biztonságban lesz a Belső Szféra.
A kardinális finoman biccentett, mintha olvasott volna Victor gondolataiban vagy az arcáról, és egyet is értene vele.
– Szóval a következő kérdést szeretném felvetni: olyan gyakorlatot szeretnének jobban, ahol a klánok elleni védekezésben szerezhetnénk rutint, vagy olyat, melynek során mi támadunk rájuk?
– Azt hiszem, ennek kapcsán előbb fel kell tennünk néhány részletkérdést – szűkült össze Victor szeme.
– Melyek lennének azok, felség?
– Azt javasolja-e, hogy mostantól másképpen kezeljük a klánokat, és ennek részeként védekező taktikáról helyezkedjünk agresszívebb álláspontra? – tudakolta Victor, majd vett egy mély levegőt. – És ha igen, célpontot is talált már?
– Talán – vetette közbe Koenigs-Cober udvariasan ez a második kérdés egy kissé korai.
– Piszkosul remélem, hogy nem az! – hajtotta le fejét Victor, és az ital hullámzó felszínén meglátta saját hánykolódó tükörképét. – Minden jelenlevő tisztában van vele, hogy a Jádesólymok elég mélyen betörtek a Lyrán Szövetségbe. A húgom az enyémtől függetlennek nyilvánította azt a birodalmat, de nem vagyok hajlandó lemondani a szövetséghez tartozó bolygók népe iránti jogaimról, és a kötelességeimről sem! Az utolsó jelentések szerint a Sólymok leszálltak Coventryn, de eddig nem sikerült többet megtudnom.
Focht bólintott, miután Victor befejezte beszédét.
– Elérték Coventryt, és a két nagyobb földrészen szétzúzták a szervezett ellenállást. Joseph Mannervek gróf a bolygó urának nyilvánította magát, Bradford herceget pedig hazaárulással vádolta meg. Úgy tűnik, Mannervek egyfajta megállapodásra jutott a Jádesólymokkal, úgyhogy őt békén hagyták.
Victor érezte, hogy a torkát elszorító hideg gombóc kiszívja belőle a brandy adta meleget.
– Van hír Bradford hercegről vagy a családjáról?
– Nincs, de a halálukról sem kaptunk hírt, ez pedig jó jel – felelte a kardinális, és egy pillanatra eltöprengett. – Bárcsak többet tudnék mondani, de a Sólymok elvágták embereinket attól a felszereléstől, amellyel közvetlenül tudnánk kommunikálni velük. Csak a rendszerbe belépő és onnan távozó hajók által vett egyszerű rádióadásokból tudunk tájékozódni.
– Értem.
– Jó hírként csak annyit tudok mondani, hogy négy zsoldosegység érkezett, és már le is szállt. Kettő Wolf Dragonyosaitól jött. A harmadik az Eridani Fényparipáké, a negyedik pedig a Waco Rangereké.
– Nagy könnyelműségnek tűnik égy helyen állomásoztatni a Rangereket meg a Dragonyosokat – ingatta fejét Hohiro. – Évek óta fújnak egymásra.
– Tormano bácsikád azért ennél általában okosabb – nézett Victor is Kaira.
– Én is azt hittem, de amikor elvállalta, hogy a húgod tanácsadója lesz, kétségbe vontam az elmeállapotát.
– Az elmebetegek szeretik a társaságot. Tormano igazán jól illik a húgomhoz.
Focht megigazgatta a jobb szemét fedő tapaszt.
– Önök mindketten elég intelligensek ahhoz, hogy ne higgyék, Katrina Steiner és Tormano Liao elmeháborodott vagy akár ostoba.
Victor lassan bólintott.
– Ezzel tisztában vagyunk, kardinális. Mégis nehéz ezt észben tartani, ha olyasmiket tesznek, amik ellentmondanak mindannak, amit én logikának hívok. Nem azt mondom, hogy nincs valamiféle rendszer az őrültségükben, de nem bízom az ítéleteikben, mert nem értem azokat.
– Ez érthető, de ha alábecsüli őket, fennáll a veszélye, hogy egyszer rajtaütnek önön – sóhajtott a kardinális. – A Belső Szféra túl sokáig adott otthont az intrikáknak, és az uralkodóházak mindegyikét átitatta. Mindhármójuk vesztett már el szülőt vagy nagyszülőt egy orgyilkos keze által, ezért véleményem szerint bölcs dolog lenne óvatossággal is felvértezniük magukat.
– Egyetértek, kardinális – vágta rá Victor, majd kiürítette poharát, és megvárta, míg a brandy tüze ellazítja kicsit. – A kérdésemre viszont még mindig választ várok: ha úgy döntünk, hogy szeretnénk mi támadni a Megszálló Galaxisra, Coventryt fogjuk modellként használni a hadművelethez?
– Akár rosszabbakat is választhatunk, felség.
Victor letette poharát, és elmosolyodott.
– És ha eléggé szakszerűen tudjuk legyőzni a klánbeli erőket, hogyan reagálna egy állam egyeduralkodójának meghívására, hogy a saját birodalma egyik bolygóján folytassuk a gyakorlatot?
A kardinális összekulcsolta karját a háta mögött.
– Azt mondják, tavasszal igen kellemes az idő Coventryn.
– Az idő mindig kellemes Coventryn – felelte Victor, és arckifejezése megkeményedett. – Kivéve, ha klánbeli mechek zuhognak az égből.
– Talán akkor, kedves Victor, ha itt elég jónak bizonyulunk – mondta Hohiro ravasz mosollyal ajkán –, meglátogathatnánk Coventryt, hogy megnézzük, el tudjuk-e hajtani azokat a csúnya fellegeket.
30
Coventryn Táborozó Zsoldoshadsereg Főhadiszállás,
Leitnerton
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. április 15.
Doc Trevena kicsiny egysége a CTZ számára kijelölt terület határain belül materializálódott, és őszintén remélte, hogy ez nem valamiféle előjel a Coventryn Táborozó Zsoldosok jövőjére vagy küldetésének sikerére vonatkozólag. A CTZ a Cross-Divide északi végében ért földet, közel ahhoz a helyhez, ahol a hegység vonulata a Közép-tengerig húzódik. Leitnertont, ezt a hegyi falucskát választották főhadiszállásnak, aztán elküldtek egy különítményt délnyugatra, hogy segítsen a Skye Rangerek, kadétok és Nemzetőrség maradékának kitörni a Whitting városa melletti szurdokból.
Doc igen büszke volt rá, hogy felderítő egységei hamarabb találták meg a Waco Ranger és Veszett Nyolcas őrjáratait, mielőtt azok találtak volna a Titánokra, bár a Coventry felszabadítására küldött zsoldos egységek vezetőinek ez egyáltalán nem tetszett. A CTZ biztonsági emberei behessegették Docot az Armitage Hotel nagy báltermébe, és egyenesen a vezetők elé masíroztak vele. Azok a táblázatokat, grafikonokat és a szobában szanaszét található gépek által kivetített hologramokat tanulmányozták.
A tisztek megfordultak és végigmérték. Doc tudta, hogy furcsa látványt nyújt. Egysége olyan gyorsan állt csatarendbe, hogy egyiküknek sem volt ideje megfelelő váltóruhát becsomagolni. A tiszta víznek pedig a bányában sokkal nagyobb értéke volt annál, semhogy ruhamosásra használják. A biztonsági őrök, akik bekísérték, megengedték neki, hogy kezet és arcot mosson, de a váltás tiszta ruha híján Doc így is inkább vájárnak látszott, mint katonának.
Feszesen tisztelgett.
– Trevena hauptmann a Tízedik Skye Rangerektől jelentkezem!
A jelenlevő tisztek közül eddig csak Judith Niemeyerrel, a Coventry Nemzetőrség alezredesével találkozott. A piros szegélyű fekete kezeslábasokról kettőt könnyedén Dragonyosként azonosított be. Kizárásos alapon a balra álló fekete nőt Ariana Winston ezredesként, az Eridani Fényparipák parancsnokaként azonosította. Doc már olvasott róla, és a jelenléte azt igazolta, hogy ő és a Szövetség is komolyan vette az itteni helyzetet.
Doc épp elég ideig szemlélte a Waco Rangerek címerét az embereit kísérő mecheken, hogy kiszúrja a vezetőjüket, Wayne Rogers ezredest. Egyáltalán nem volt megnyugtató, hogy épp olyan hanyagul volt felöltözve, mint Doc. Egyedül a Veszett Nyolcas parancsnoka nem volt jelen; ez az egység azzal is igazolta nevét, hogy csatlakozott a Waco Rangerekhez.
A Waco Ranger parancsnok szemüvege vastag lencséin át hunyorgott Docra, amely annyira felnagyította mindkét szemét, hogy azok hatalmas, barna hüllőtojásoknak látszottak.
– Maga az a barom, aki behozott két mechszázadot a megszállási zónámba.
Doc leengedte tisztelgésre emelt kezét, és pihenőállásba helyezkedett.
– Igen, azok az én embereim voltak – felelte, és Niemeyer ezredesre nézett. – Javításra és pihenésre is szükségünk lesz, de van két működőképes századom.
Az egyik Dragonyos tiszt, aki legalább olyan magas volt, mint Doc, csak kicsit vékonyabb, udvariasan elmosolyodott.
– Nagyra értékeljük mindazt, amit ön és az emberei véghezvittek, és Niemeyer ezredes ugyan a Coventry Ideiglenes Nemzetőrség parancsnoka, de ők egyelőre tartalékos szerepben szolgálnak. Természetesen várjuk a jelentését, de innentől kezdve mi vesszük kézbe a dolgokat.
Doc elhúzta száját, és Niemeyer ezredesre nézett.
– Mi történt Bakkish ezredessel?
– Meghalt egy összecsapásban Port St. William mellett – válaszolt Niemeyer, és a padlóra szegezte tekintetét, mintha kényelmetlennek találná helyzetét. Doc fülébe jutott, hogy egyesek nagymamásnak tartják, és jelenlegi legyőzött arckifejezésével a jelző helytállónak tűnt.
Doc szerint nem látszott egy hadtest parancsnokának, inkább egy nagyinak, aki helyteleníti ugyan az unokái terveit, de erőtlennek tartja magát ahhoz, hogy leállítsa őket. – Ahogy azt Tyrell ezredes említette, hátramaradunk tartalékos erőknek.
– Tartalékosoknak? – ingatta fejét Doc. – A kinti kétharmad sereg egy hónapon át legalább annyi borsot tört a Sólymok orra alá, mint amennyit ők piszkáltak minket. Amíg önök beégették magukat a rendszerbe, mi kifosztottuk a Sólymokat. Az embereim rövid idő alatt zöldfülűből harcedzett katonákká váltak. Őket mellőzni, főleg mivel a területre kiterjedő tudásuk páratlan, ostobaság lenne.
A Dragonyos egyenruhát viselő sötét hajú asszony beütött néhány parancsot noteputerébe, mire a nyugati fal mellett levő egyik képernyő életre kelt, és kivetítette a Tízedik Skye Rangerek szervezeti felépítését bemutató táblázatot.
– Úgy beszél a Horst Sarz kommandant által vezetett zászlóaljról, mintha a kutyája volna.
– Nem a kutyáim, ezredes, hanem a fiaim – mondta Doc. – Sarz kommandantot állapota alkalmatlanná tette a vezetésre. Én helyettesítettem.
– De korábban semmilyen harci tapasztalata nem volt? – A nő szeméből Doc több kíváncsiságot olvasott ki, mint vádat. – A zászlóalj két másik tisztje sokkal több időt töltött a harcmezőn, mint ön.
– Minden tiszteletem az öné, ezredes, de azt hiszem, maga a tény, hogy ilyen sokáig sikerült életben maradnunk, és a csapat teljes létszámban, sértetlenül itt van, magáért beszél – mosolygott Doc annak ellenére, hogy Wayne Rogers milyen savanyú képet vágott. – A csapatom fele létszámában könnyű mechekből összeállított felderítő egység. Némi páncélveszteségtől eltekintve egy karcolás sincs rajtuk, pedig több bevetésen vettek részt, mint a többi mechem.
– Szerencséjük volt – vont vállat Rogers, – Most már a hivatásosokra hagyhatja a többit!
Mielőtt Doc válaszolhatott volna, a Dragonyos nő lecsapott Rogersre.
– Trevena hauptmann is hivatásos, Rogers ezredes.
– Persze, tudom én, Shelly drága, de olyan profi, aki egy pocsék helyen nyamvadt egységet kapott. Egy felderítő századot adtak a keze alá! Blake vérére, asszony, ezt a semmirekellő egységet úgy találták ki neki! – Rogers pislogása Docot egy varangyos békára emlékeztette; egy magas, kopasz, pirospozsgás varangy, de attól még varangy. – Ennél mélyebbre csak úgy juttathatták volna, hogy egy sor szimulátorszék vezetőjévé nevezik ki.
Tyrell szeme villámokat szórt Rogersre.
– Brubaker ezredes azt próbálja beleverni abba a kemény fejébe, hogy Trevena hauptmann talán nem rendelkezik akkora gyakorlattal, mint jómagunk, de kiképezték, és jól tudja, hogyan hasznosítsa a tanultakat.
Ariana Winston a Dragonyosok és Wayne Rogers közé állt.
– Mivel mindez igaz, barátaim, kétség nem fér hozzá, hogy Trevena hauptmann csupán arra próbált rámutatni, milyen bölcs dolog lenne együttműködnünk. Felajánlotta tapasztalatait, hogy segítsen nekünk, nem pedig, hogy hátráltasson, vagy hogy elorozza előlünk a dicsőséget. Harcolt már a Sólymok ellen, és tudja, hogy mi is ezt fogjuk tenni.
Docra pillantott, barna szeme pillantása valamit keresett a férfi arcán, aki elpirult és elmosolyodott.
– Trevena hauptmann, azért vagyunk itt, hogy kisöpörjük a Sólymokat. Amint azt azon a táblázaton is láthatja, peremsávot állítottak fel Port St. William körül. Erejüket három galaxisra becsüljük, így durván egyforma erősek vagyunk. Szándékunkban áll kiköltöztetni őket.
– Komoly feladat – nézett a térképre Doc. – Amikor utoljára sikerült rádiókapcsolatot létesíteni az ezredtörzzsel, úgy tűnt, hogy a Sólymok északról jöttek, keresztül az alföldeken, hogy jobbról a folyó védje őket.
Niemeyer visszafogottan bólintott.
– Egységeink visszavonultak a Bradford-dombság körzetébe, aztán északkeletre szöktünk Whittingig a mezőgazdasági körzetbe. Alig tudtuk újraszervezni sorainkat, máris körbezártak minket, és kezdtek szorítani.
Rogers megigazgatta szemüvegét.
– Szóval mit tud összerakni ebből a régi történetből, Trevena hauptmann?
Doc igyekezett minél kevesebb figyelmet szentelni a feléje sugárzó gúnynak, amit Shelly Brubaker bátorító mosolya nagyban elősegített.
– Az északi közelítés logikus lépés. Egyetlen álcázott különítmény fedezi a folyót, egy másik a dombságot, és simán eljutsz Port St. Williambe. Határozottan ez a legkönnyebb megközelítési mód. És pont erre fognak számítani. Hát lehet, hogy mostanáig nem estem át a tűzkeresztségen, de valami mégis azt súgja, hogy egy elsáncolt, védőművekkel megerősített klánegység elleni támadás elég brutális tud lenni.
– Egyetértek – bólintott Winston ezredes.
– Valószínűleg már gondoltak rá, hogy előrehoznak egy csapatot, amellyel lefoglalnák a klánbelieket Northlands és a dombság között. Ha a folyó északi ágáig megfigyelőkkel szórják meg a területet, egyetlen klánbeli egység sem tud elosonni, hogy oldalba kapja a csapatot. Ettől függetlenül meg fogják próbálni, ami annyit tesz, hogy északra egész messzire elmennek, amíg nem találnak egy jó gázlót, amelyen elég gyorsan átkelhetnek, hogy biztosítsák a túlsó partot.
Shelly kék szeme figyelmeztetően villant.
– Akkor a hátunkba kerülnének, és elvághatnák az utánpótlás vonalat Leitnertonból.
– Igaz. Itt azonban az a trükk, hogy önöknek már lesz egy egysége, amely még északabbra kelt át a folyón, és a Völgyesben helyezkedett el. Amint a megfigyelők jelentik, hogy szembetalálkoztak az ellenséggel, a völgyesi ezred előpattan, és megeszi a klán szárnyat reggelire. Ezáltal tisztán a klán hátába kerülnek.
Tyrell ezredes beletúrt rövidre vágott barna hajába.
– Ezt a tervet is megtárgyaltuk, de el kellett vetnünk. A Völgyes földrajzilag túlságosan durva és vad ahhoz, hogy egy egység gyorsan és rendezetten kelhessen át rajta.
– Elnézését kérem, uram, de ez nem igaz – mosolygott Doc.
– Odabenn bármilyen egység gyorsan szétesik – mordult rá Rogers. – Az egy útvesztő. Ott eltévedni kész öngyilkosság.
– Kivéve, ha tudjuk az utat.
– És ön tudja? – vetett rá fürkésző pillantást Winston ezredes.
– A felderítőimmel egy teljes hónapon át gyakorlatoztunk ott az év elején. Mi átvezethetjük önöket.
Brubaker a keze mögé rejtette nevetését.
– Bocsásson meg, hauptmann, de most nyújtotta át a kulcsot ahhoz az ajtóhoz, amelyet eddig hiába próbáltunk kinyitni.
– Örülök, hogy segíthettem – vigyorgott Doc, majd újra elkomorodott. – Winston ezredes, azt mondta, a Sólymoknak három galaxisa van Fort St. William mellett.
– Igen.
– Hol van a többi?
A kérdés hallatán mindenki rámeredt.
– A többi? – visszhangozta Tyrell.
– Amíg a hegységben voltunk, állandóan láttam az űrjárókat jönni-menni. Mindig reméltem, hogy csak menni látom őket, de ilyen szerencsém nem volt. Abból a távolságból, ahonnan én néztem őket, nem tudtam megállapítani, milyen típusú űrjárókat látok, vagy hogy mit szállítanak, de nagy volt a forgalom.
Wayne Rogers egyetlen mozdulattal elhessentette Doc magyarázatát.
– Nem számít, én magam foglalkoztam a kihívással és licitálással. Három galaxissal védik Port St. Williamet. Ez a feladatunk.
– Ez csak a következő feladatunk – ingatta fejét Winston ezredes. –Amit Trevena hauptmann felfedett előttünk, az egy nagyobb feladat. Mindannyian tudtuk, hogy nem lesz könnyű. – Egy pillanatig tétovázott, majd szigorúbban folytatta: – Csak azt remélem, hogy nem becsültük alá, milyen nehéz feladat is lesz az valójában.
31
Turkina Keshik főhadiszállás. Port St. William
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. április 19.
Rosendo Hazen galaxisparancsnok elfordult a holografikus terepasztaltól, amint a stratégiai operációs csoportjának egyik fiatalabb tagja vigyázzba vágta magát. Udvariasan Marthe Pryde-ra mosolygott, és tiszteletteljesen szalutált.
– Öröm újra látni önt, Marthe kán.
– Természetesen, galaxisparancsnok – hosszú Lépteivel azonnal átszelte a vetített térkép és az ajtó közti távolságot. Épp északról mutatták Port St. William modelljét, így a kép dél felé, az öbölre nézett. Piciny mechek vették fel a nekik kijelölt helyet a korábban Belső Szférabeli egységek által előkészített védelmi pontokon. A Bradford-dombságnál egy galaxis táborozott, egy másik Northlandsen, egy harmadik pedig hátramaradt tartalékban.
Marthe végignézte a tervet, és bólintott.
– A szokványos védekezés.
– Egyetértek, de Arimas észrevette az ellenség néhány gyenge pontját, melyeket korábban figyelmen kívül hagytunk – intett Rosendo a magas, vékony katona felé, – Mondd el, mit találtál!
A fiatalember kék szeme felragyogott.
– A Whitting körüli hadművelet értékelésénél feltűnt valami, ami hasznunkra válhat. Az Eridani Fényparipák biztosították a Belső Szféra landolási területét, aztán a Dragonyosok leküldték az ezredeiket, az egyik nyugatra ment a jobb szárnyat fedezni, a másik a központi területet foglalta el. A baljukon, ahol nem számítottak bajra, a Waco Rangerek láttak el szolgálatot. A Rangerek megmozdulásai nem tűntek teljes mértékben összehangoltnak a Dragonyosokéval. A Rangerekről kiegészítő információkat kérve megtudtuk, hogy hagyományosan gyűlöletet táplálnak a Dragonyosok iránt. Ez a gyűlölet kölcsönösnek tűnik.
– Mindezt már eddig is tudtuk – bólintott Marthe.
– Igen, kánom, de úgy gondoltam, ennek a ténynek a feltüntetése nélkül nem tudnánk jól értelmezni a haszonkatonák előrenyomulását – válaszolta Arimas, és leütött két billentyűt a kezében tartott noteputeren. A holografikus kijelző kisebb léptékre váltott, és látni engedte a közelgő Belső Szféra egységeket. Apró játékfigurák szendvicseként masírozva érkeztek az Eridani Fényparipák két Dragonyos ezred között. A Nemzetőrség fedezte a messzi nyugati oldalt, a Waco Rangerek pedig hátul maradtak Leitnertonnál.
– Úgy gondolom, Marthe kán, hogy a Dragonyosok sohasem bíznák meg a Rangereket a bázisuk biztosításával. Mi több, azt sem hiszem, hogy a Rangerek hajlandók lennének kimaradni a Port St. Williamért vívott csatából. Az ellenség tudja, hogy előkészített védelmi vonalak megtámadásához akkora megsemmisítő tűzerő szükségeltetik, amekkorát csak össze tudnak szedni. Ez azt is jelenti, hogy a Waco Rangerek nem lehetnek Leitnertonnál.
Marthe felvonta szemöldökét, és Rosendora nézett.
– Egyetért?
– Nem tartom valószínűleg, hogy a Dragonyosok védtelenül hagyják Leitnertont, de komoly létszámú páncélos, gyalogos és mech seregre lenne szükségünk, hogy elfoglaljuk még akkor is, ha a Rangerek nincsenek Ott. A licitált erőnk pedig nem teszi lehetővé, hogy hátulról is fenyegessük őket, és megfelelő számú egységgel védjük a várost.
A kán visszafordult Arimas felé.
– Véleménye szerint hol fogják bevetni a Rangereket?
Arimas egy pillanatig tétovázott, s ezzel elárulta, hogy van egy kis hézag a tervében.
– Szerintem az ellenség a Völgyesnek nevezett, dombokkal tarkított területen keresztül akarja átvezetni őket, hogy akkor csapjanak le ránk, amikor a tartalékseregünk oldalba kapja őket. Mivel a Nemzetőrség végzi a nyugati felderítő szárny feladatát, csábító célpontnak tűnnek. Eléjük vágni, és satuba szorítani az ellenfél nyugati szárnyát ésszerű taktikai húzás, amelyre számítanak is tőlünk.
– Arimas, tisztában vagy vele, hogy ezt a stratégiát már megbeszéltük akkor, amikor mi támadtuk meg Port St. Williamet?
– Igen, kánom. Akkor elvetettük, mert a Völgyest túlságosan nehéz és kiismerhetetlen területnek tartottuk. Nem volt, aki vezessen minket. Szerintem a Rangereknek van – közölte Arimas, és a Cross-Divide-hegységre mutatott. – A megszerzett jelentések szerint a Skye Rangerek egyik zászlóalja rendelkezett egy könnyű egységgel, amely sok időt töltött a Völgyesben. A keleti fosztogatások sorozata megszakadt, ezért úgy hiszem, csatlakoztak a zsoldosokhoz, és ők elvezethetik őket, hogy lerohanják ezt az oldalunkat.
– Rosendo, ez a fiú a tiétek vagy a miénk? – mosolyodott el Marthe.
– Egyik sem. Ő egy Malthus, és van benne egy kevés Nygren és Özvegycsináló vér is.
– Lenyűgöző.
– Várja ki a végét! – Rosendo ódabólintott Arimasnak. – Ismertesse a kánnal a tervét!
– Ahogy kívánja. – Feleletképp Arimas beütött pár parancsot a tenyérnyi számítógépbe, és a kijelző ismét átváltott. A védekező galaxisok mindegyike egy hármascsillaggal kisebbre zsugorodott, és így legnagyobb részt gyors mechekből álló hadtestet alkottak. A tartalékos egység főleg nehéz- és rohammechekből állt össze, míg a közepesek és a nehéztüzérség a város helyőrségében szolgáltak.
– Azt javaslom, hogy csapataink Port St. Williamnél vonuljanak vissza az első csapás után. Az ellenség nyilván azt akarja, hogy a frontális támadással helyhez kössön minket, ezért a túl korai visszahúzódás olyan helyzetet kínál számukra, melyet még azelőtt kiaknázhatnak, hogy a Rangerek a csapásmérés helyszínére érkeznének. Amint erőink visszahúzódnak, a tartalékos erő megkezdi az átkaroló hadműveletet. Ezzel idő előtt lecsapnak a felderítőkre, és egységünk erejéből adódóan át is törnek soraikon. Ezáltal komoly fenyegetést jelentenek az ellenség hátsó területére. A Rangereknek jobban kell majd sietniük, mint ahogy azt tervezték, soraik megbomlanak. Az igazat megvallva amúgy is azt várom tőlük, hogy gyorsabban haladjanak, mert nem akarják majd engedni, hogy Port St. William elfoglalásának dicsősége egyedül a Dragonyosoknak jusson. Amikor megtámadják a tartalékosokat, a gyors hadtest átszivároghat az ellenfél hátába, hogy Leitnertont fenyegesse.
– És ha a Rangerek mégis rendben nyomulnak előre?
– A gyors hadtest teljes sebességre kapcsol, és felveszi velük a harcot, lehetővé téve a nehéz tartaléknak, hogy az ellenség hátába kerüljön – mosolygott Arimas nyíltan. – Ellenségünk behatolását a városba lelassíthatjuk elementálok bevetésével, így mielőtt szilárdan megvethetnék lábukat, hátulról védtelenek maradnak. Kénytelenek lesznek visszavonulni.
– Bizony azok lesznek.
– Ezt a tervet valósítjuk meg, pozvál?
– Poz, egyetlen aprócska változtatással – felelte Marthe, és a Port St. Williamre lecsapó ellenséges mechek csoportjára mutatott. – A Dragonyosok egykoron a klánokhoz tartoztak, a Fényparipák pedig saját állításuk szerint olyan hagyományokat követnek, melyek a Kerenszkij ezredes távozásakor hátramaradt csapatoktól erednek. Most az egyszer becsaphatjuk őket. Azután úgy akarok harcolni velük, hogy alkalmuk nyíljon a legjobb formájukat nyújtani, és véleményem szerint ezzel a hadművelettel kikényszeríthetjük belőlük, amire vágyom.
Komsztár főhadiszállás
Tukayyid
Komsztár helyőrségi körzet, Rasalhág Szabad Köztársaság
Victor Davion hátradőlt a vastagon párnázott székben, amely társaival együtt a dolgozószoba kandallója előtt állt. A szoba antiknak tűnt, mint amely már azelőtt létezett a Tukayyidon, hogy az emberiség elhagyta volna Terra bölcsőjét, de ráébredt, hogy ez csak a szakértő kezek gondos rekonstrukciójának köszönhető. A diófa lambéria, a bőrkötéses könyvekkel zsúfolt beépített polcok, a sok fabútor mind a saját Új-avaloni irodájára emlékeztette, amely egykor az apjáé volt. Azok az emlékek és egy pohár skót whisky, no meg a tűzhely ropogó tüze együtt megnyugtatták, és teljesen otthon érezte magát.
Hohiro Kurita vele szemben ült az öblös karosszék ikertestvérében. Belekortyolt konyakjába, és elmosolyodott.
– Ez a berendezés népem felfogása szerint túlságosan zsúfolt ahhoz, hogy pihentetőnek találjuk, nekem mégis nagyon tetszik.
– Az ital meg a tűz teszi, Hohiro – hajolt közelebb a kandallóhoz Kai Allard-Liao, kelyhét két tenyerében ringatva. – Elhomályosítják az érzékszerveket.
– Azt már nem is említve, hogy mindhárman hullafáradtak vagyunk – dörgölte a szemét Victor. – Ez legalább kellemes fáradtság. A Genyosáid jól felgöngyölítették a Megszálló szárnyat. Nagyon szép átkarolás.
– Továbbítom bókjaidat Narimasa Asanonak. Ő irányította a hadmozdulatokat.
– Naná, te csak vezetted őket – nevetett Victor. Lenyűgözte a bátorság, amellyel Hohiro nekivezette századát a Megszálló szárny szélének. Ezzel a manőverrel odaszegezte a szárnyat, és lehetővé tette a zászlóalj többi tagjának, hogy megkerülje a Megszállókat, és rájuk irányítsa a tüzet. Amint a Megszállók megkezdték a visszavonulást, a Genyosa ezred előrenyomult, és a Megszálló bal szárny összeomlott.
– Amit tettem, csak azért vált be, mert a Megszállók a Jádesólymok elvei szerint harcoltak. A harcosok egy-egy elleni küzdelmére koncentráltak. Ez egy hagyományos harcmodor, amelyhez a Drakónis Szövetség igen jól ért, és talán túlságosan is kedvel.
– Ezt meg hogyan érted?
– Ha a Farkasok ellen harcoltunk volna, visszaszorítanak minket. Körülöleltek és megsemmisítettek volna az egész csapatommal együtt – mosolygott Hohiro szomorúan. – Drágán adtuk volna a bőrünket, de most nem lennék több, mint egy újabb szamuráj a sorban, aki dicsőséges harcban lelte halálát.
– Ahogy emlékszem, pont a Drakónis Szövetség harcosai küldték Ian bácsikámat egy ugyanilyen dicső halálba.
– Így van, Victor, és bátorsága fennmaradt népem emlékeiben.
– Furcsa, hogy a csata dicsőssége, a bátorság fitogtatása valahogy szebb színben tünteti fel a halált – tűnődött Kai, és kortyolt egyet italából. – Egy hős dicső halált hal, és még a megölésére összegyűlt harcosok is valahogy felmagasztosulnak azáltal, hogy részt vettek az elpusztításában. És ha az a személy, aki végrehajtja a kivégzését, bátornak és nemesnek állítja be az elbukott harcost, a halál és a gyilkosság ténye a nemesség és tisztesség még magasabb piedesztáljára emelkedik.
Victor döbbenten pislogott Kai szavait hallván.
– Már ne is haragudj, Kai, de a Solaris bajnoka címig vezető út nem pont ilyen dicső csatákkal volt kikövezve?
– Igazad van – bizonytalanodott el Kai, és Victor érezte, hogy habozik. – Az kétségtelen, hogy elég haláleset van Solaris arénáiban, de nem igazán ez a cél. Én úgy nyertem meg a bajnokságot, hogy egyetlen ellenfelem sem hunyt el. Ha valaki az arénában leli halálát, hát, az általában valamilyen ostobaságnak vagy véletlennek az eredménye, és komolyan meggyászoljuk.
– Azokat is gyászoljuk, akik harcmezőn esnek el.
– Azt hiszem én tudom, Kai mire akar kilyukadni – emelte fel kezét Hohiro. – A solarisi harcok csupán képesség-összemérő vetélkedők. Megrendezésük és bemutatásuk módjának köszönhetően mások is élvezhetik a résztvevő mech-harcosok ügyességét. A solarisi harcok a háborúhoz képest olyanok, mint egy bokszmeccs a tömegverekedéshez képest. Ott nem a halál a végső cél, ellentétben az éles harccal.
Kai helyeslőleg bólintott.
– Solarison mi elismerjük a halál sajnálatos és tragikus mivoltát. Ezt a harctéren nem engedhetjük meg magunknak, különben képtelenek lennénk háborút viselni. A lemészároltakat hősi rangra vagy legalábbis a tragikus szereplők tisztjére kell emelnünk, mert így kellemes maszkot akaszthatunk a halál ronda képére.
– Értem én amit mondasz – tette Victor kelyhét a pohárasztalkára –, de azt hiszem, hamis feltevésből indultok ki. Hohiro azt állította, hogy a háború végcélja az ölés.
Hohiro elfintorodott pohara szája fölött.
– Ha nem az, akkor mi más?
Victor sóhajtott, mivel arra gondolt, hogy ez a kérdés nemzedékek óta ad kenyeret a történészek és filozófusok hadának.
– Nem akarom túlságosan leegyszerűsíteni a dolgot, de a háború célja a másik fél legyőzése.
– Ezt viszont legjobban a megölésével lehet elérni – bólintott rá Hohiro.
– Nem feltétlenül – dőlt hátra székében Kai. – Én is anélkül győztem le az ellenfeleimet Solarison, hogy megöltem volna őket.
– De az csak játék.
– És miben különbözik az a játék a klánok harcmodorától? Számukra a háború egy megmérettetés, ahol eldől, melyikük a legjobb. Solarison a legjobb harcos pénzt és hírnevet szerez. A klánokban a legjobb harcos dicsőséget szerez és lehetőséget, hogy a génjei a tenyészprogram részévé váljanak. Röviden és tömören: a klánharcos elnyeri a halhatatlanságot. A klánosok ügyesen és keményen küzdenek, ezért jutalmuk ehhez méltóan magas. A harcos halála vagy élete lényegtelen a jutalom szempontjából, úgyhogy ha elesik, csupán helyet ad a következő harcosnak, hogy elfoglalja helyét a halhatatlansági lottón.
– Csábító gondolat, hogy ha eleget megölünk közülük, megállíthatjuk őket – vont vállat Hohiro –, de Wolcon csatája a bizonyíték, hogy nem csak a lemészárlásukkal tudunk győzni felettük. Az apám kicselezte őket, ezért visszavonultak, és mindkét oldal számára megspórolták a felesleges vérontást.
Victor megdörgölte szemét, majd elmosolyodott.
– Azt hiszem, hogy ha kihúzzuk a halált, mint összetevőt az ellenség legyőzésének képletéből, olyan leckét tanulunk meg, amelyet a harcosok minden új generációjának be kellene magolnia. Némelyikük soha nem fogja megtanulni, míg másoknak azért kell ezt bebiflázniuk, mert a vezetőik nem tették meg. Ez a lecke pediglen így szól: nem csak véren lehet győzelmet vásárolni.
– De lehet ölés nélkül is nyerni háborút? – vonta fel szemöldökét Hohiro.
– Talán nem, de nem is ez a lényeg, Hohiro – elmélkedett Kai, és ujjait egymásnak illesztve felemelte kezét. – Egyetlen vereségre álló vezető sem fogja az embereit egyenesen az ellenfél fegyverei elé vezényelni, csak ha öngyilkos vagy őrült, esetleg mindkettő. Inkább visszavonul, és vár a következő alkalomra. Oldalba kapni az ellenséget, elvágni az utánpótlási vonalat, erői megosztására kényszeríteni, hogy apránként végezzen a sereggel: ezek magasabb rendű eszközök egy háború megnyerésére, mert minimálisra csökkentik a véráldozatot, amelyet az embereidnek kell fizetnie az ellenfél legyőzéséért.
– Pontosan így gondoltam, Kai – bólintott Victor lelkesen. – Lehet, hogy Hohironak nehezebb lesz megérteni, de szerintem minden harci hagyomány, többek közt a klánok által követett tradíció is kétféle mértékrendszer szerint értékeli a harcosait. A harcosokat, mint egyéneket halálos természetük szerint rangsorolják. Ha sokat ölnek meg az ellenség soraiból, felmagasztalják őket. Te magad mondtad, hogy Ian bácsikámat dicsőítették azért, mert vitézül harcolt, és bátran halt meg, ahogy téged is így emlegetnének, ha nagy számú klánharcost vinnél magaddal a sírba.
– Eddig értem, folytasd.
Az Egyesült Nemzetközösség hercege előrecsúszott a szék széléig.
– A vezetőket aszerint rangsorolják, mennyire képesek legyőzni az ellenfelet, és a hangsúly a szaktudáson és ravaszságon van, nem pedig a puszta erőn, mert ha egy vezető csak azzal él, a saját emberei közül is sokan elhullanak.
– Ennek ellenére, ha egy vezető elkerüli a háborút, mégis megszerzi magának, amit akar, valahogy kevésbé tekintik tiszteletre méltónak, mint aki vért ont célja értekében – töprengett el Hohiro. – Ez miért lehet?
– Talán azért, mert senki sem bízik egy olyan emberben, aki jól ért az átveréshez – sóhajtotta Kai. – Aki megtévesztés révén nyer, bár nem ont vért, nem tekinthető igazi győztesnek. A döntés nem tiszta, bár az eredmény igen.
– És mégis, aki képes mások megölése nélkül győzni, olyan példát mutat, amelyet mindenkinek követnie kéne – mondta Victor. Ismét kezébe vette poharát és fenékig ürítette. – Mészárlás nélküli győzelem: ez tán az utolsó lecke, melyet jól meg kell tanulni ahhoz, hogy igazán jó harcossá váljon az ember. Olyan tantárgy ez, amelyből megpróbálok kitűnőre vizsgázni.
– Van benne némi Zen-szerűség is, ezért nagyon kíváncsivá tesz – bólintott Hohiro. – Érdekes lehet úgy naggyá válni egy arénában, hogy nem nyúlunk azokhoz az eszközökhöz, amelyekhez mások folyamodnának. Ha kell egy tanulótárs, jussak én is eszedbe!
– Inkább tartson ezer élő ember csalónak, mint hogy egyetlen hulla igazolja hadúri képességeimet – mosolygott Kai merengve. – Én is szeretném felvenni ezt a tantárgyat.
– Remek lesz, barátaim – emelte magasba üres poharát Victor. – Ettől a naptól kezdve célunk az lesz, hogy elkerüljük a haláleseteket ahelyett, hogy előidéznénk vagy közreműködnénk benne. Még ha nem is tartanak majd minket nagy harcosoknak, legalább nem töltjük meg a temetőket nagyságunk bizonyítására.
32
A Völgyes
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. április 21.
Ha még mindig a Faltörőt vezeti, Doc rég rálőtt volna Wayne Rogers ezredes Csatamesterére.
– Ezredes, az sem érdekel, ha a Jádesólymok fellobogózva állnak sorfalat, és hideg sört osztogatnak az előrenyomuló Dragonyosoknak! Nem indulunk el, amíg Niemeyer ezredes nem jelenti, hogy a Pajzs-egység találkozott a klánosokkal. Nem tudjuk, hová megyünk, és mi jön velünk szembe.
– Hát pont erre való a maga kis cserkészcsapata, Trevena – intett dél felé a mech jobb öklére erősített pisztolyszerű protonágyújával a Csatamester. – A Sólymok összeomlanak Port St. Williamnél. Magukkal az élen tudni fogjuk, mi jön szembe, és fel tudunk majd készülni.
Csak megállni nem fogtok. Doc tudta, hogy Rogers elő fog adni valami észveszejtő baromságot. Nem volt teljesen ostoba fickó, de képtelen volt normálisan gondolkozni, ha a Dragonyosok is bekerültek a képbe. Annak idején, amikor a Dragonyosok felfedték valódi eredetüket, miszerint egykor a klánok közé tartoztak, Rogers és emberei megpróbáltak egy zsoldosszövetséget alapítani az elpusztításukra. Ez a vita azóta ugyan kicsit elcsendesedett, Rogers azonban annyira megszállottan próbálta bizonyítani, hogy emberei egyenrangúak a Dragonyosokkal, hogy vágya kiült a bőrére, akár a kövér emberre a verejtékcseppek.
A Veszett Nyolcasok sem voltak sokkal jobbak. Parancsnokuk, Symerious Blade kapitány egyáltalán nem neheztelt a Dragonyosokra, de jól láthatóan hajlandó volt mindenben követni Rogers példáját. A Nyolcasok legtöbbször elkerülték a Dragonyosokat, de ha mégis egymásba futottak, legalább olyan készségesen kötekedtek velük, mint a Waco Rangerek.
Shelly Brubaker csak nevetett, amikor Doc beszámolt neki Rogersszel kapcsolatos aggodalmairól.
– Persze hogy csinál valami hülyeséget. Ezért szoktuk úgy emlegetni őket, hogy Wacak Rangerek, és ezért ők lesznek a Völgyesben, amíg mi harcolunk egy picit.
Doc felsóhajtott, és ismét a rádióhoz nyúlt.
– Ezredes, hadd tegyek fel egy kérdést! Ha kimegyek oda, és azt mondom, hogy a bolygón fellelhető összes Jádesólyom a rejtekhelye felé tart, akkor sem vonul vissza, ugye?
– Feltevésekkel nem foglalkozom, Trevena – mordult rá Rogers. – Vigye ki az embereit! Át a folyón, és mondják, mit látnak!
– Mutasson egy parancsot Winston ezredestől, és el van intézve.
A Csatamester protonágyúja a Centurio pilótafülkéje elé lendült fenyegetően.
– Elfogadod te az én parancsaimat is, haver. Az én egységemhez csatoltak. És most mozgás!
– Igenis, ezredes úr – ösztökélte mozgásra mechjét Doc. – Piszkosul remélem, hogy semmi probléma nem lesz, mert ha ennek vége, kénytelen lesz szemtől szembe felelni ezért. Akkor pedig szájon vágom, és kisebbre csomagolom össze, mint amekkorának a szaktudását tartom.
– Magánál keményebb fickók is megpróbálták már, Trevena.
– Ha nem tudták megtenni ezredes, akkor nem voltak keményebbek.
Doc és emberei elindultak délre a Ridseine partja mentén egy körülbelül két kilométer hosszú vonalat alkotva. A területen, amelyen átkeltek, annyi hullámzó domb volt, mint amennyi a Völgyest is jellemzi, bár egyre laposabb és lankásabb lett, míg végül egészen ellaposodott, és Coventry tavaszi pázsitjával tarkított mezőkké szélesedett. Szélfogóként és határjelként is szolgáló fasorok tagolták a síkságot, és korlátozták a látótávolságot minden irányban három vagy négy kilométerre.
Docnak ez egyáltalán nem tetszett: A fák miatt, melyek vagy egy kilométerre a parttól a folyóval párhuzamosan nőttek, nem mindig látta a felderítősor túlsó végét melynek közepén az ő és Isombel Murdoch nehéz mechje kocogott. A túlsó végen Andy Bick sora haladt, és bár Andy az elmúlt idő alatt igazán jó parancsnok lett, Doc tartott tőle, hogy valamit egyszerűen nem vesz észre. Persze Andy eddig többféle csatában vett már részt, mint amennyit magamról elmondhatok, úgyhogy kénytelen leszek megbízni benne.
Doc rádiója recsegve megszólalt.
– Pajzs hívja Tőrt.
Rogers válasza azonnal érkezett, hangja erősebben, tehát közelebbről szólt, mint azt Doc ajánlatosnak tartotta volna.
– Itt Tőr, mi a helyzet, Pajzs?
– Találkoztunk velük a 2843-as szektorban.
Doc a kiegészítő monitorra pislantott.
– Tőr, itt Kardhüvely. Az a szektor tizenöt kilométerre délre van jelenlegi helyzetünktől. Egy órára lesz szükség az átfésüléshez.
– A Pajzsnak nincs egy teljes órája, Kardhüvely. Az egységem jóval azelőtt odaér.
Doc már látta is, hogy a Waco Rangerek átvágják magukat a hátsó fasoron. A folyóhoz közelebbi részt a Veszett Nyolcasok fedezték.
– Tőr, most jelentették, hogy találkoztak. Ismeri a parancsot.
– Na igen, a haditervek addig érvényesek, amíg az ellenség szembe nem jön.
– Legyen már esze!
– Inkább segítek Pajzsnak.
Doc átkapcsolta rádióját a Titánok taktikai hullámhosszára.
– Titánok, hozzám! Felgyorsulni hatvan mérföldre, ismétlem, hat nulla mérföld. Zárkózzatok fel, és tartsátok szemmel a folyót. Murdoch, igazodjatok!
– Vettük, Doc.
A Titánok arcvonalukat összehúzva megindultak, sebességüket a közöttük levő leglassabb mechhez – Murdoch Púposához – igazítva. Mivel a Púpos igen ütőképes mech volt, nem ártott, ha magukkal viszik a veszélyesnek ígérkező területekre. Doc Centurioja is erős volt közelharcban; várhatóan szükség is lesz rá, mert nem valószínű, hogy a klánok egységei nagyon eltávolodnának egymástól.
Doc átkacsolt a Buzogány egység frekvenciájára, de sem Winston ezredest, sem Shelley Bubakert nem tudta elérni. Ez nem lesz jó, ez nagyon nem lesz jó! Erezte, hogy a veszély ott leselkedik a következő vagy az azutáni fasor mögött. Titánjai az apró, foltosra festett mechekben eltökélten és merészen gázoltak keresztül minden akadályon, hogy aztán rögtön a következőbe vessék magukat. Mögöttük pedig a Waco Rangerek siettek, majdnem egy kilométer széles vonalban. Egységesen barnára és olajzöldre festették őket, karjukon kék és vörös csillagok ékeskedtek. Igazán csodálatraméltó látványt nyújtottak. Még a Veszett Nyolcas tarkabarka mechjei is csak fokozták a látványt.
Feltételezem, hogy a Sólymokat nem fogják lenyűgözni.
– Itt vannak, Doc – érkezett Andy Bick hangja, melyben nyoma sem volt annak a zavartságnak vagy bizonytalanságnak, amely pár hónappal korábban jellemezte. – Rákapcsolunk.
Doc látta, hogy igaza van: a Sólymok a fő hadtest elé küldtek egy felderítő csillagot. Öt Pávián lőtte ki nagy hatótávolságú rakétáit a Titánokra, de a könnyű mechek nagy sebességének hála, alig találták el célpontjaikat. Az a kettő, amelyik a Centuriora és a Púposra célzott, talált ugyan, de az okozott kár elenyészőnek bizonyult. Doc balra rántotta mechjét, nehogy a rakéták a pilótafülkébe csapódjanak, de ennek eredményeképpen azzal kellett megbirkóznia, hogy visszafogja a megpördülő mechet, mivel más rakéták annak bal karját és lábát találták el.
– Bel, jól vagy?
– Aha. Fejet és vállat ért, de megvagyok. Már be is fogtam a fickót.
A Púpos vállára erősített gépágyú egyszerre ontott tüzet és fémet a zömök, hosszú karú mechekre. A lövedékek a csuklótól egészen a vállig szétrágták a Pávián karját, és valósággal kettémarták az ízületet. A mech megpördült, törött karja tekergőzve csapkodott a levegőben, miközben a gépágyútűz átrágta magát a mellkas bal oldalán, és csak hajszálvékony páncélt hagyott maga után.
Doc annak a mechnek a körvonalára irányította célkeresztjét, amelyik rálőtt, majd beizzította a Centurio mellkasán levő közepes lézereket, és mély sebeket vájt velük a Pávián szívét védő páncélzatba. A Centurio jobb karjába szerelt gépágyú is tűz alá vette az ellenséges mechet. A kimerült urániumtöltények zápora a mellkas bal oldalára zuhogott és nagy darabokban hámozta le róla a páncélt. A lézersugarak tovább táncoltak a Pávián mellkasán, és szétzúzták a belső szerkezetet.
Doc nem lepődött meg rajta, milyen komoly sérülést okoztak Murdoch-hal az első két Páviánnak, de amilyen pusztítást a könnyű mechek okoztak a három másik Páviánon, az teljesen elképesztette. Bick osztaga teljesen szétszedte a célpontot, felrobbantotta a gép mellkasát, letépte a lábát és szétolvasztotta bal karját. A másik két csapat ugyanilyen könyörtelen hatékonysággal végzett ellenfelével, aztán nekiláttak körözni, és még azelőtt szétszedték a másik két Páviánt, hogy Doc vagy Isobel újra lőhetett volna.
A Waco Rangerek elviharzottak a Titánok mellett, és beszáguldottak egy zöld mezőre, mélyet három oldalról két kilométer hosszan nyárfák szegélyeztek. Az a röpke pillantás, melyet Doc vetett a fákra, még mielőtt a Rangerek berohantak volna közéjük, olyan békés és barátságos tájat mutatott, hogy legszívesebben letagadta volna a veszély kézzel fogható bizonyítékát, mely füstölögve hevert lába előtt. Még a távoli fasor mögött rejtező fémes felületen megcsillanó napfény is teljesen ártatlannak tűnt, Doc azonban tudta, hogy a Waco Rangereknek vége.
Rogers ezredes és emberei másfél perccel azután érték el a térség közepét, hogy az első mech belépett oda. Valahol a túlsó fasor mögött a Sólymok rakétahordozói ekkor indítottak útjára több száz, nagy hatótávolságú rakétát. A robbanások valóságos lángfalat húztak a Rangerek alkotta alakzat kellős közepén. A felszálló füstben Doc nem sokat látott, de biztos volt benne, hogy a Rangerek veszítettek.
– Doc, társaságot kaptunk nyugatról!
– Vettem, Julián – morogta Doc, miközben kicsit jobbra húzódva sikerült kivenni néhány távolabbi mech körvonalát. Bekapcsolta a rádiót. – Tőr, itt Kardhüvely. Vonuljatok vissza, ez csapda! Ismétlem, csapda! Mechek közelednek nyugatról.
Rogers ezredes nem válaszolt.
– Doc, mit csináljunk? – Isobel hangjában az aggodalom elnyomta az ijedtség nyomait.
– Titánok, visszavonulás észak felé! Amint elérjük a Shallot-gázlót, átmegyünk, és visszaindulunk Leitnerton felé.
– Nem hagyhatjuk itt a Rangereket, Doc! – szólt Andy Bick.
– Sajnálom Andy, de ha követjük őket, azzal csak annyit érünk el, hogy velük pusztulunk. – Visszapillantva a Rangerek felé, Doc megpillantotta az első Sólyom mechet, amint ellenfél után kutatva előlép rejtekhelyéről. – El kell jutnunk valahová, ahonnan értesíthetjük Buzogányt arról, ami történt.
– De Doc…
– Nincs ellenvetés, ez parancs! – vágott közbe Doc, és sarkon fordította Centurioját. Nem hagyták, hogy tegyük a dolgunkat, és most már semmit sem tehetünk értük. Senkinek sem jó, ha itt pusztulunk, de sokat segítünk, ha figyelmeztetjük a többieket. Ha a Rangerek vagy a Nyolcasok közül bárki is ki tud törni, segítünk nekik, de ennél többet nem tehetünk. Értve vagyok?
Doc annyi határozottságot sűrített hangjába, amennyit csak össze tudott szedni, csapatai pedig megfordultak, és követték őt. Ezek jó kölykök, és megbíznak bennem. Csak azt remélem, az igazat mondtam nekik.
33
Tharkad City, Tharkad
Donegál körzet, Lyrán Szövetség
2058. április 30.
Tormano Liao ráébredt, hogy nem tud olvasni Katrina Steiner arcáról, és ez igen zavarta. Nem mintha azt hitte volna, hogy elvesztette azon képességét, mellyel észlelni és befolyásolni tudta mások hangulatait, hanem mert Katrinát olyannak látta, mint még sosem azelőtt. Egyetlen egyszer sem találkoztam vele úgy, hogy ilyen… körültekintő lett volna.
Egy gyors ujjmozdulattal Katrina megpöckölte a klaviatúrát, mire a fehér asztal fölött lebegő vetített terepasztal napi változásban mutatta a helyzetet. A modellen jól látszott a Jádesólymok és zsoldoscsapatok egymáshoz viszonyított helyzete Coventryn; a Sólymokat zöld, a zsoldosokat piros, a maradék Lyrán egységeket pedig világoskék színnel jelölte. A peremsáv napról napra csökkent, amint a zsoldosokat egyre inkább visszaszorították a hegyi falucska, Leitnerton felé. 27-én a zsoldosok elveszítették erejük egyharmadát, ezzel létszámuk gyakorlatilag két ezredre csökkent a háromról, de a kép szélén futó statisztikai adatok ezt már napokkal korábban megjósolták.
28-án egy negyedik Jádesólyom hadtest csatlakozott a klánsereghez.
Katrina hosszú aranyfonatban viselte haját, melyet kék és piros szalagokkal font tele. Felpillantott Tormanora.
– A helyzet igencsak aggasztó. Mennyire bízhatunk meg az embereinkre támadó egységek azonosítását illetően?
– Én megcáfolhatatlannak nevezném az állításaikat, felség.
– Ezek szerint egységeink nyolc különböző galaxis emberei ellen küzdöttek abban a hadjáratban, amellyel visszaszorítják őket a bázisra – bólintott megfontoltan az arkón. – Hogy lehetséges, hogy a Sólymoknak ennyi egysége van? A Farkasok elleni háború elméletben megtizedelte őket, pozvál?
– Nem tudhatom, felség – felelte Tormano ügyet sem vetve a klánizmusra. – Az ősidőkben a hadurakról tudni lehetett: megpróbálják becsapni ellenfeleiket azzal, hogy több tábortüzet raknak, mint ahány csapatuk van. Esetleg ugyanazt az egységet meneteltették el egy kém orra előtt többször is, hogy nagyobb létszámról tegyen jelentést. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy az ellenfél túlbecsülje erejük nagyságát. Ez a trükk ugyan hasznos lenne, ha mi lennénk számbeli fölényben, de a tényleges harcok során más és más galaxisokkal találkozunk szembe. Kétségtelen, hogy ott vannak.
– Hol?
– A Chakulas kontinensen. Mannervek gróf a jelek szerint eljátssza nekik a házigazda szerepét, vagy legalábbis eltűri a jelenlétüket. A hírszerzésünk néhány elemzője szerint a Sólymok előkészítő területnek használják a harmadik földrészt. Itt készítik fel az egységeket, aztán átszállítják őket a Veracruz kontinensre harcolni. Az hiba, hogy tudtunkra adják, hány csapatuk állomásozik Coventryn, de nem vagyok hozzászokva, hogy klánbeliek az én javamra hibázzanak.
– Tényleg ostobaságnak tűnik ellátni minket ezzel az információval, de a Jádesólymokat a saját fajtájuk sem tartja intellektuális óriásoknak – meredt a távolba Katrina. – Képtelenek rá, hogy simán elsöpörjék csapatainkat, ez is a gyengeség jele. A Waco Rangerek elleni fölényes diadal egy dolog, de ezt a sikert azóta sem voltak képesek megismételni, vagy legalább megközelíteni. Miért?
– Nem ismerhetem a választ – ingatta fejét Tormano –, de ha ezen törjük a fejünket, megfeledkezhetünk egy fontosabb problémáról.
– Például?
– Például a magát Tharkadot fenyegető veszélyről. Nyolc galaxis durván tizenkét Belső Szférában használt ezrednek felel meg. Szerencsére Thomas Marik válaszolt a kérésére, és a Belső Szféra Lovagjai már úton is vannak felénk. Sun-Tzu is elküldte képviseletében a Harloc Vadászokat. És hogy engem is dühítsen, mert már évekkel ezelőtt elpusztítottam volna a Vadászokat, ha ő meg Kai nem avatkoznak közbe. Az ön Tizenegyedik Lyrán Gárdája itt van, a másik három Dragonyos ezred közeledik, és még az Első és Második Királyi Gárda is Tharkadon állomásozik. Ha összeszedjük a Nemzetőrséget, és behívatjuk a tartalékosokat, körülbelül akkora sereget kapunk, mint a Coventryn állomásozó klánsereg. Persze sokkal okosabb lenne fokozni a Coventryre helyezett nyomást, hogy inkább ott vívják meg a harcokat, mint hogy Tharkadot válasszák helyszínül. Még több időre lesz szükségünk idegyűjteni a védekezéshez szükséges csapatokat, de közben talán már Coventryről elhajthatjuk a Sólymokat.
– Ez azt jelentené, hogy további csapatokat kell a Sólymok húsdarálójába vetnem. Életekkel fizetnék a nyert időért.
– Pontosan ez a helyzet – vont vállat az idős férfi, és összefonta ujjait. – Igen nehéz a döntés, felség.
– Az lenne? – vonta fel szemöldökét Katrina. – Azt hiszem, igen jó üzlet, feltéve, hogy valaki más életével fizethetek a nekem nyert időért. Ugyan már, mandarin, ugye nem hitte, hogy valamiféle romantikus elképzelést dédelgetek a háborúról? A harctér az a hely, ahol az emberek meghalnak, és én szívesebben látnám, amint az embereim emlékművet emelnek a védelmükben elesett harcosok emlékére, mint hogy a saját halottaikat gyászolják. És gondoljon abba is bele, hogy az egyik első egység, melyet felhasználok, az unokaöccséé lesz, úgyhogy attól is megszabadulhat.
Ez az utolsó megjegyzés nem igazán melengette át a férfi szívét, amely megfagyott a szenvtelen hang hallatán. Katrina lelkivilágát illetően eddig egy ártatlan szépség képe lebegett szeme előtt, amely egy csapásra szertefoszlott, és egy jeges hangú, sötét lelkű nő képe került a helyére. Ez az új Katrina nem volt visszataszító, de ismét figyelmeztette, hogy résen kell lennie.
– Hol van Victor?
– Még mindig Tukayyidon, felség.
– Jó.
– Jó? – képedt el Tormano. – Ezáltal elég közel van ahhoz, hogy a határainkat fenyegesse. Ha szeretné, elindulhatna csapataival amputálni a Lyons-vidéket. Akkor aztán végleg elveszítené azt a körzetet. Nem jó dolog az, hogy ilyen közel van.
– Igaz, a dologtalan kéznek az ördög ad munkát – mosolygott Katrina, és körmével megkocogtatta fogát. – Sun-Tzunál jobban csak az én kedves bátyámat szeretném kivéreztetni. Azt hiszem, jobb lesz, ha én jelölök ki neki egy célpontot.
– Talán még egyszer meg kellene gondolnia, bevonja-e Victort ebbe az egészbe, felség – emelte fel kezét Tormano. – Precedenst szolgáltatunk neki, hogy a birodalom érdekében seregeket hozzon magával a birodalomba. Nem sok kell ahhoz, hogy ezt több világra is kiterjessze.
– Igaz, de remélem, hogy bátyám már nem sokáig mérgezi a levegőt körülöttem – dőlt hátra Katrina, és a kijelzőre pillantott. – Elmondom, mit kell tennie, mandarin. Elkészít egy jelentést a Coventryn folyó hadműveletekről. Kihangsúlyozza, hogy a korábbi támadások komoly pusztítást okoztak, és azért próbáltuk eltussolni az ügyet, hogy elrejtsük gyengeségünket. Akár olyan messzire is elmehet, hogy polgári zavargásokra és ellenem irányuló gyűlölködésre is céloz, melyek mind a félrevezetés következményei. Jelezze, hogy személyes figyelmet szentelek a helyzetnek, és hogy a Coventryn folyó tevékenységek minden részletét aprólékosan kidolgozom és irányítom.
– Victor nem fogja tudni megállni, hogy távol tartsa magát attól a bolygótól – szélesedett ki Tormano mosolya.
– És nem fogja tudni elhagyni sem. A jelentésében tüntesse fel csapataink pontos létszámát, és sugallja, hogy túlélési esélyeik minimálisak. Azt is tüntesse fel, hogy kémeink a bolygó területén négy galaxis jelenlétét erősítették meg. Jelezze, hogy a többi Dragonyos, a Belső Szféra Lovagjai, a Tizenegyedik Lyrán Gárda és a Harloc Vadászok is Coventryre tartanak, hogy véget vessenek a harcnak. Érkezésük idejét körülbelül arra az időpontra becsülje, amikorra Victor odaérhet.
A terve egyszerűségégétől Tormano hátán végigfutott a hideg. Victor a szükségesnél jóval kisebb sereggel fog megérkezni, hogy szembeszálljon a klánokkal, és vereség vagy halál vár rá, vagy mindkettő.
– Én már éltem, amikor az önök Ian bácsikája meghalt a Drakónis Szövetség elleni harcban.
– Victor második neve véletlenül éppen Ian – dőlt hátra székében Katrina. – A klánokkal szembeszállva már így is olyan sokszor kísértette a sorsot. Talán a bűntudat miatt, hogy megölette anyánkat, és hogy jóvátegye tettét azáltal, hogy Tharkadot megmenti a klánoktól, beleveti magát a harc közepébe és megöleti magát. Milyen tragikus és hősies halál!
– Ön pedig a gyásztól lesújtva ugyan, de kötelességtudóan elfogadja az Egyesült Nemzetközösség trónját, és szülei emlékére újra egyesíti a birodalmat?
– Azt hiszem, mandarin, kénytelen lennék ezt tenni.
– Érdekes terv, felség, de a Sólymokkal kapcsolatos gondjainkat nem oldja meg. Még ha Victor komolyan megtépázza őket, akkor is elérhetik Tharkadot.
– Ez nem okozhat gondot, mandarin – ingatta fejét Katrina. –r E téren meg kell bíznia bennem. De ha mégis elképzelhető lenne, hogy ránk támadnak, a bátyám legyengíti őket eléggé ahhoz, hogy az általunk összeszedett sereg befejezze, amit Victor elkezdett. Efelől semmi kétség.
Tormano egyetértett vele. Victor nem ostoba. Nem fog sem Rogers ezredes, sem névrokon bácsikája nyomdokába lépni. Lehet, hogy elesik, de sok Jádesólyom fog vele pusztulni. Nagyszerű terv: könnyen kivitelezhető, és nagy hasznot hozó.
Felkapta fejét. Azért nem tökéletes!
– Felség, mi történik akkor, ha a bátyja győz és túléli a harcot? Ő lesz az, aki legyőzte az ellent, és megmentette az ön birodalmát!
– Ez esetben nyilvános beszédben fogom neki megköszönni, és hazaküldöm. A serege nem is remélheti, hogy megáll a Tharkadon gyűjtött csapatok előtt – villantott fel Katrina egy diadalittas mosolyt, mely látni engedni fogai makulátlan fehérségét. – Kitüntetjük a Nemzetközösség azon harcosait, akik életüket adták a biztonságunkért. Ezáltal a holtakat hőssé tesszük, miközben ott marad a kimondatlan kérdés: hogyan lehetséges az, hogy bár ily sokan meghaltak, a bátyám pedig életben maradt?
– Victor minden tette, amelyet az ön birodalma érdekében tesz, hozzájárul a neve bemocskolásához – jegyezte meg Tormano, és próbálta elnyomni reszketését. – Felség, azt hiszem, hálás lehetek a sorsnak, hogy nem állok az útjában.
Katrina ismét előredőlt, és egy gombnyomással kikapcsolta a hologramot.
– Azt jól is teszi, Liao mandarin. Nem szívesen tenném tönkre – nevetett, és az ajtó felé hessentette a férfit. – Túl könnyű lenne, úgyhogy nem is szórakoztatna.
34
Leitnerton
Coventry
Coventry provincia, Lyrán Szövetség
3058. május 12.
– Lehangoló, nem gondolod?
Doc Trevena megpördült, és leengedte a kezében tartott távcsövet. Elmosolyodott, mihelyt meglátta, hogy Shelly Brubaker lép a tetőre a tűzlétráról. Ezt az épületet a Titánok sajátították ki főhadiszállásnak.
– Igen, lehangolónak is nevezhetjük, de én inkább zavarónak és kiábrándítónak mondanám – felelte, és a nőnek nyújtotta távcsövét. Aztán visszafordult és a távolba meredt, ahol a Jádesólymok megerősített állásai fél körívben húzódtak a Szövetség állomása körül. – Nem áll össze a kép.
– Például?