Sötét ármány - 3057.12.11. Michael A Stackpole

Prev Next

– Hogy mit?

– A győztesnek jogában áll szabad elvonulást biztosítani a legyőzötteknek.

– A Farkasokat sosem győzték le a Jádesólymok!

– Dehogynem! Te a kihívással csak a Beolvasztást tetted semmissé, nem a Visszautasítás próbájának eredményét – somolygott félig leeresztett pillái mögül Marthe. – Vitatkozhatsz, hogy a te Farkasaid nem azonosak Ulric Farkasaival, de mindketten tudjuk, hogy nincs köztük semmi különbség. Felajánlom a hegirát, mert legyőztünk titeket. Fogadd el! Ennek a hagyománynak megvan a maga értéke, még ha nem is látod be.

Vlad majdnem ráüvöltött a nőre, de az utolsó néhány szó befészkelte magát az agyába, és lecsillapította. A klánok hagyományai adják létünk alapját. Ha ezt megtagadnám, ugyanúgy eltávolodnék a törvényeinktől, ahogyan az Chistuval és Chricellel történt. Nagy ostobaság lenne újabb háborút kezdeni. Ezt Marthe is tudja, ahogy azt is, hogy azonnal és békében útra keltünk volna, el a Wotanról. A hegira felajánlásával arra próbál emlékeztetni, hogy a Jádesólymok méltók a tiszteletre.

Nem szabad elfelednem, hogy ezt visszafizessem neki. A hagyományos módon, biccentett Vlad.

– Elfogadom a hegirát, és a lehető legkorábbi időpontban elhagyjuk a Wotant.

– Helyes – bökött rá Marthe. – Jó ideig nem fogunk egymás szeme elé kerülni, Vladimír Ward, de folyamatosan tájékoztatni fogom önt a tevékenységünkről. Természetesen nem mindenről, de elég lesz ahhoz, hogy felismerje: én vagyok a Jádesólymok jogos vezetője.

– Sok szerencsét, Marthe Pryde!

– Az ön helyében nem kívánnék ilyet.

– Nem?

A nő mosolya tovább szilárdította a Vlad mellkasában növekvő jégdarabot.

– Hat vagy nyolc vagy akármennyi hónap múlva Strana Mechtyre hívnak minket, hogy új ilkánt válasszunk, és a többi kán pontosan fogja tudni, milyen erők fölött rendelkezünk. A legkisebb gyengeség jelére fél tucat klán fog jelentkezni, hogy magába olvasszon minket. Én tudom, hogyan lehet a Sólymokat megerősíteni, és ennek hamarosan meglesz a látszatja. Kíváncsi vagyok, Önnek milyen módszerekkel sikerül – ha egyáltalán sikerül – bebizonyítania, hogy a klánja életerős és ütőképes.

A nő sarkon fordult és az ajtó felé indult, de pár lépés után megtorpant, és válla fölött odavetette:

– Jó utat, Kángyilkos Vlad a Farkasok közül. Nem örülnék neki, ha a közeljövőben szemben kéne állnunk egymással.

– Ezt elhiszem.

Marthe felnevetett, majd megrázta fürtjeit.

– Bár még az is lehet, hogy kifejezetten élvezni fogom.

II. KÖNYV

VÉR, VEREJTÉK

ÉS KÖNNYEK:

ÁRULÁS, BAJ ÉS

RÉMÁLMOK JÖNNEK

Tharkad City, Tharkad

Donegál körzet, Lyrán Szövetség

3058. január 5.

Tormano Liao tiszteletteljes meghajlással köszöntötte a Lyrán Szövetség arkónját. Rámosolygott a nőre, de nem azért, mert elbűvölte annak szépsége, hanem mert tudta, hogy a másik ezt várja tőle. Persze azért szépnek tartotta annak ellenére, hogy az ő ízléséhez inkább az ázsiai típusú nők álltak közelebb, nem pedig a magas, karcsú, jégkék szemű szőkék. A férfi arcán ülő mosoly azt sugallta, hogy a nő képes őt szépsége révén befolyásolni.

Nem követhetem el azt a hibát, hogy a szépsége miatt valaha is alábecsülöm a képességeit.

– Arkón, átnéztem az összes, klánterületről érkezett jelentést, és sikerült következtetésre jutnom.

Katrina Steiner az asztal körül álló fehér bőr karosszékek egyikéhez terelte Tormanot.

– Jómagam is elolvastam pár jelentést. Összehasonlíthatjuk a véleményünket.

– Nagyszerű, arkón – sóhajtotta Tormano, majd leereszkedett a székre, megigazította nadrágja élét, és hátradőlt. Ezzel csupán egy-két másodperc nyugalmat szeretett volna nyerni magának, de a nő távolba meredő pillantása elárulta, hogy felesleges volt ügyeskednie. Gondolatban valahol máshol jár, ami mostani beszélgetésünk jelentőségét tekintve nem jó dolog. Bár lehet, hogy nem készül nagyobb kalandra, mint hogy átfestesse a falakat.

A három hét alatt, mióta Tormano megérkezett Tharkadra, Katrina Steiner teljesen átalakíttatta az arkóni irodát. Kivitette az összes sötét árnyalatú, antik berendezési tárgyat; helyükre süppedős szőnyeg és törtfehér bútor került. Műanyag borítás fedte a falat, az asztalt és a polcokat. Néhol feltűnt ugyan egy-egy színfolt, de minden tárgy, mely rendeltetése szerint hosszabb időt volt hivatott tölteni az irodában, vagy aranyozott volt, vagy pedig a Steiner-kék igen halvány árnyalatában pompázott.

Tormano nem tudta biztosan, mi okból kellett ennyi mindent megváltoztatni. A Belügyminisztérium által kiadott sajtónyilatkozat a „szűzies” szót használta, és Tormano épp eleget tudott a Lyrán folklórról és vallásról, hogy rájöjjön: a fehér a tisztaság és erény szimbóluma. Mivel ő maga a Kapellán Konföderáció ázsiai kultúrájában nőtt fel, számára a fehér á gyász színe volt, ezért ő a szobát ridegnek és barátságtalannak érezte.

– Arkón, a Wotanról érkező jelentések finoman fogalmazva ködösek és zavarosak, de a Jádesólymok megszállási zónájának többi részéből, valamint a Morgesről érkező jelentésekkel összevetve sikerült feltérképezni az eseményeket. Úgy látszik, a Jádesólymok és Farkasok közt háború tört ki. A konfliktus kiváltó oka egyelőre nem tiszta, de úgy tűnik, hogy a klánok legfőbb vezetői posztjáért folyó hatalmi harchoz van köze.

– Amely a fegyverszünetet ellenző, a Belső Szférát meghódítani kívánó Keresztesek és az inváziót helytelenítő Őrzők között dúl.

– Úgy látom, jól átlátja a klánok politikai irányzatait, arkón – biccentett elismerően Tormano.

– Lehetőségem volt elbeszélgetni Phelan Kell kánnal a témáról – mosolygott szívélyesen Katrina –, és a kardinális is hasonlóképp nagylelkűen osztotta meg velem az erre vonatkozó elméleteit.

– Nagyszerű. A Wotanon kialakult helyzet úgy kezdődött, hogy a Farkasok egy halálig tartó végső nagy csatában próbálták elpusztítani a Jádesólymokat. Kudarcot vallottak – legalábbis mi így látjuk és Ulrik Kerenszkij ilkán is elesett Borealtown-nál, múlt hó tizedikén. Ezzel szinte egyidejűleg a Farkas klán szőrén-szálán eltűnt. Lehetséges, hogy a túlélő Farkasok hirtelen a Jádesólyom klán tagjaivá lettek. Aztán hasonló hirtelenséggel tűnt fel egy Farkas, és kihívta, majd harcban megölte az egyik sólyom kánt. Ezt követően egy új klán tűnt fel, a Jádefarkasok.

Az arkón felemelt egy arany levélkést, és piszkálni kezdte vele az itatóspapírt.

– Annak a kánnak a halála felszabadította a Farkasokat, legalábbis egy bizonyos mértékig elszakadhattak a Sólymoktól.

– Valóban így látszik. Az év első napján a többi klán kánjai is a Wotanra érkeztek. A Belső Szféra megannyi hírszerző hivatala arra számított, hogy a klánok visszatérnek otthon-világukra, hogy ott válasszák meg az új ilkánt, ahogy azt egyszer korábban tették. Jómagam azonban azt hiszem, hogy ezeknek a kánoknak az érkezése azt jelentheti, hogy itt a Wotanon akartak tartani egy ilyen választást. Az összejövetelen történtek szigorúan bizalmasak, de bizonyos külső jelekből komoly politikai vihar dúlhatott odabenn. A Jádefarkasokra utaló minden jel eltűnt, és a Farkasok ismét színtérre léptek, mint teljes értékű klán.

– Milyen erőt képviselnek?

– Jelen pillanatban nincsenek adataink, felség – vont vállat Tormano. – Következtetéseink szerint mind a Farkasok, mind pedig a Jádesólymok komoly veszteséget szenvedtek. A Jádesólymok morgesi kárairól érkezett jelentések adatai elképesztők! Ha az ottani létszámcsökkenés aránya érvényes a többi világra is, ahol a két klán harcba szállt egymással (márpedig az innen-onnan érkező jelentések épp ezt sugallják), akkor a Farkasok és a Sólymok is rengeteg embert és technikát vesztettek.

– Ez mit jelent Phelan Kell seregére nézve, amely Arc-Royalon állomásozik? – dőlt hátra vastagon párnázott székében Katrina.

– Arc-Royalról igencsak elvétve kapunk jelentést, felség. Az ott élők rendkívül hűségesek a kormányzó családhoz, a Kellek pedig előszeretettel ügyködnek titokban. Még így is, állítólag Braonach szubkontinensen komoly gyakorlatozás folyik. Az a sziget a Kellek szigorú természetvédelmi törvényei miatt viszonylag fejletlen, ezért úgy látszik, a Farkasok kapnak egy saját bolygót a Belső Szférában.

Katrina csinos arcára düh borult, akárha sebes szél kergette viharfellegek lepték volna el.

– A pokolba velük! Hogy merészelnek szembeszegülni velem?

Jaj ne, már megint kezdi.

– Felség, Morgan Kell nyilatkozata az Arc-Royal Védelmi Vonalról valóságos áldás önnek! A határ nagy részét illetően leveszi az ön válláról a felelősséget..

– Nem hagyhatom a Szövetség határának védelmét Morganre, azzal legitimizálnám az ellenem való lázadását – közölte Katrina, és ujjai közé csúsztatta a papírvágó kés pengéjét, mintha egy tört döfne be két borda közé. – Az emberek azon fognak rágódni, miért kelt fel ellenem Morgan, és miért lehetett királyi hűbéresből és vérrokonból hirtelen rablófejedelem, aki saját birodalmat alkot zsiványainak.

– Lehetetlen, hogy éppen ön nem látja be, mennyire lényegtelen, milyen indokok vezénylik Morgant – ingatta fejét Tormano. – Nyilatkozata egyszerű volt és egyenes: igényt tart a Jádesólyom-határ menti világokra. Igényét nem indokolta meg.

– Majd az emberek kiötlik, miért tette!

– Hacsak előbb a szájukba nem rágjuk a mi verziónkat.

A Katrina homlokát összeráncoló düh elpárolgott, és az asszony szemébe visszatért az őt jól jellemző intelligencia.

– Ha kiadatok egy nyilatkozatot, melyben megköszönöm Morgan-nek, hogy elfogadja a határ védésével járó mérhetetlenül nagy felelősséget, eme tettére úgy hivatkozom, mint olyan példára, amelyet a Szövetség összes világának követnie kéne a birodalom biztonságának érdekében, és akkor ez az átpártolás olyasmivé válik, melyet engedélyeztem, és amelynek mindenki örülhet.

– Pontosan, felség – bólintott helyeslőn Tormano. – Ezzel lehetősége nyílhat az ott táborozó csapatok visszavonására, hogy más területre ossza be őket.

– Már miért tennék ilyet?

– Mert ezzel odaszögezi Kellt és Phelant. Mivel megesküdtek, hogy megvédik a területet, nem mehetnek el onnan, hogy másfelé tevékenykedjenek. A saját csapdájukba estek, így önnek nagyobb mozgástér jut a többi területen anélkül, hogy Morgan beavatkozásától tartania kellene.

– Értem. – Az arkón előredőlt, és finoman az itatósba döfte a papírvágó kést. – Hová irányíthatnám a csapatokat?

– Én az ön helyében a Szabad Világok Ligája menti határhoz vezényelném őket, hogy elvegyem Thomas Marik kedvét az esetleges bekandikálástól.

– Nem haragítanám ezzel magamra?

– Szükséges, hogy erősnek lássa önt – felelte Tormano, és sikeresen visszaszorította a mosolyt, amely majdnem kiült arcára. – Ezt fel kell ismernie, mielőtt megkéri az ön kezét.

A papírvágó kés nagyot koppanva zuhant az asztalra.

– Tessék?

– A logika megcáfolhatatlan, arkón. Ön gyönyörű és szabad, ráadásul csinos hozománnyal rendelkezik. Ahogy a szülei házassága is két hatalmas birodalmat forrasztott össze, a Thomas Marik és ön közti szövetség is ezt tenné. Ami ennél is fontosabb, ezzel gyakorlatilag ön válna ezen újonnan egyesített birodalom uralkodójává Marik lánya, Isis vagy pedig Sun-Tzu öcsém helyett. Az önök házassága után Sun-Tzu és Isis természetesen egybekelhetne, ezáltal a Kapellán Konföderációt is hozzácsatolnák a szövetséghez.

Katrina a fejét csóválta, arcáról nem tűnt el a hitetlenkedés.

– Ha elhiszi, hogy hozzámennék, megőrült.

– Egyáltalán nem így van, az esküvő önnek is előnyére válna. Ön tovább fog élni, mint Thomas. Ő már igencsak közeledik a Belső Szféra uralkodóinak várható korhatárához, és nem is olyan régen éppen, hogy túlélt egy merényletet. Mivel Sun-Tzu az örököse, nem lehet tudni, meddig marad még életben. Ezek után önnek jogában áll majd a Szabad Világok Ligáját hozzácsatolni a Lyrán Szövetséghez. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Liga ipari kapacitása alkotta a klánok elleni harc gerincét, és ha ön hozzámegy Thomashoz, az ott gyártott mechek és a Liga seregének nagyobb hányadát felhasználhatja saját birodalma védelmére.

Ha a Liga által termelt gépek nagy részét a Szövetségbe irányítja, azzal tovább gyengítheti a Drakónis Szövetséget, s ettől valószínűleg egyetlen éjszakán át sem fog álmatlanul forgolódni. Mindketten tudjuk, hogy ha a Szövetség összeomlik, Victor mindent megtesz, hogy megmentsen belőle, amit csak lehetséges. Ugyanilyen biztosak lehetünk benne, hogy az uralkodó Kurita családnak menedékjogot fog ajánlani az Egyesült Nemzetközösségben. Még az is lehet, hogy elvenné Omi Kuritát, de ezzel belső zavargásokat váltana ki a Nemzetközösségben.

– Az effajta nyugtalankodás lehetőséget nyújtana számomra, hogy követelést nyújtsak be Victor trónjára, és végleg megszabaduljak tőle.

– Ami önt ténylegesen az új Csillagliga élén álló Első Lorddá tenné.

– Ha addig nem kapok égy olyan virágcsokrot, mint anyám.

– Ez a veszély fennáll, de néhány óvintézkedéssel minimálisra csökkenthetjük – mosolygott Tormano. – A lényeg az, hogy Thomas nem fog erővel vagy sereggel elvenni valamit, amit megkaphat néhány kedves szóért és figyelmességért is. Akár hajlandó lesz ön végül neki nyújtani a kezét, akár nem, az udvarlással elég időt nyerhet, hogy kellőképp megerősítse birodalmát, és megszője a jövőre vonatkozó terveit.

– Jól megalapozott nézőpont – vonta fel szemöldökét Katrina. – Mikor indul majd a szívem meghódítására irányuló hadjárat?

– Néhány alacsonyabb szintű diplomáciai csatornán már meg is indult. A Liga konzuljai már elkezdtek tapogatózni, milyen reakcióra számíthatnak öntől, ha Thomas esetleg meglátogatná. Június közepén lesz a felesége halálának első évfordulója, és Thomas önmagára kirótt gyászának vége. Személyesen akarja önt meglátogatni, hogy köszönetet mondjon a bánat idején küldött kedves szavakért.

– Hat hónap. Remek. Ez épp elég időt hagy számomra – kacsintott Katrina, majd Tormanora villantotta mosolyát. – Természetesen önre bízom az előzetes megbeszéléseket. Próbáljon időt nyerni.

– Igen felség, de mihez? – kérdezte Tormano. Mindig nyugtalan volt, ha nem tudta kitalálni, mit forgat fejében az arkón. Katrina ugyan intelligens volt, éretlensége és tapasztalatlansága időnként mégis elhitette vele, hogy olyan dolgok is lehetségesek, melyek valójában sohasem jöhetnek létre, vagy történhetnek meg. Néha túlontúl is agyafúrt.

Katrina felkelt, és fel-alá kezdett járkálni. Tormano ezt rossz jelnek vette.

– A Szövetség összeomlása esetéré én is pont olyan viselkedést várnék Victortól, mint amilyen az ön elemzésében állt.

– Örülök. Remélem is.

– Talán ismeri azt a mondást – mosolygott rá a nő –, hogy az ellenségem ellensége a barátom.

– Ez már igen régi mondás.

– És azért maradt fenn ilyen sokáig, mert igaz. Rá kellett jönnöm, Liao mandarin, hogy több ellenségem is ugyanazzal áll szemben. Az ő közös ellenségük az én barátom.

Tormano nem tudta elleplezni döbbenetét.

– Talán megmagyarázhatná részletesebben is, felség.

– Mi sem természetesebb – legyintett Katrina, mintha a magyarázat magától értetődő lenne. – A Drakónis Szövetség sokat szenvedett a Füstjaguárok támadásaitól. Morgan Kell és Kopói a Luthienen segítettek legyőzni a Füstjaguárokat. Phelan Kell egy Farkas, és a kardinális szerint a Farkasok és a Füstjaguárok nemigen szívelik egymást.

Tormanonak leesett az álla.

– Ön szövetségre kíván lépni a Füstjaguárokkal?

– Igen! Olyan egyszerű, hogy az már elképesztő, nem igaz?

Tormano szája kiszáradt, és hirtelen hálát érzett azért, hogy már ül.

– Felség, a klánok el akarják pusztítani a Belső Szférát!

– Nem, mandarin, meg akarják hódítani, és én segíteni tudok nekik, hogy egy kicsit gyorsabban haladjanak.

– De…

– De micsoda, Tormano? – tárta szét karját az arkón, és lebámult a férfira. – Ön felvázolt egy egyszerű módszert, amellyel az új Csillagliga Első

Lordja lehetnék. Én találtam egy másik utat, amely ugyanide vezet. A tárgyalások megindítása nem jelenti azt, hogy elárulnám a Belső Szférát.

– De gondoljon az ügy horderejére!

– Megtörtént – közölte Katrina, és összefonta maga előtt a karját. –És döntésre jutottam. Még a héten elindulok Tharkadból a Füstjaguárok által megszállt területre. Durván öt hétre lesz szükségem, hogy tárgyalásokat kezdeményezzek a Füstjaguárokkal, és szövetségre lépjünk.

A nő a távolba meredt, és Tormano már tudta, hogy semmiképp sem fogja tudni lebeszélni erről a tervről.

– Jó néhány üzenetet vettem fel előre, melyeket ön a megfelelő időpontban nyilvánosságra hozhat, míg én Tharkadtól távol tartózkodom. Mostantól egy ideig nem vállalok nyilvános szereplést, mivel önnel dolgozom együtt egy olyan törvénycsomagon, amely mindörökre megváltoztatja a Belső Szféra arculatát, satöbbi, satöbbi. Ebben a projektben ön lesz az összekötőm a tanácsadóim és énköztem.

– És ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy az ön személyes figyelmére lenne szükség?

Katrina a férfira meredt, pillantása ridegebb volt, mint valaha.

– Intézkedjék!

Tormano szóra nyitotta száját, aztán mégis inkább becsukta. Várt, amíg elég nyál gyűlt össze, hogy lemossa az ott felgyűlt keserűséget.

– Rám bízná a birodalmát? És ha nem akarom majd visszaadni?

– Ha megtagadja az irányítás átadását, nyilvánosságra kerül, hogy ön elraboltatott engem, és a klánoknak küldött ajándékba, békeajánlata zálogául. A Szövetség népe apró cafatokra fogja önt tépni – mosolygott jegesen Katrina. – Ez elegendő válasz az ön kérdésére?

– Teljes mértékben, arkón.

– Helyes – ült vissza Katrina Steiner arkón az asztala mögé. – Ön talán azt gondolja, őrültség ekkora kockázatot vállalni, de biztosíthatom felőle, hogy téved. Tíz éven belül a klánok inváziója újraindul, és elsöpri birodalmamat, feltéve, hogy a hódítók nem találnak okot arra, hogy érintetlenül hagyják. Mivel én azonban szolgáltatok nekik ilyen okot, így a Lyrán Szövetség virágzani fog, míg a többiek elpusztulnak.

Tízedik Skye Rangerek főhadiszállása

Coventry

Coventry megye, Lyrán Szövetség

3058. január 6.

Doc Trevena előjelnek vette, hogy az egyébként napos Coventryn aznap végig esett az eső, amikor az első teljes napot új egységével kellett töltenie, Az Első Zászlóalj Második Századának parancsnokságát bízták rá, mely a Végzet Titánjai becenevet kapta, bár néhol már hallotta a Bénaság Törpéiként emlegetni az egységet. Ez komoly problémákra engedett következtetni, és a katonák teljesítményéről szóló jelentések igencsak alátámasztották a következtetéseit.

Az asztallap fölött lebegő holografikus jelentésekre meredt. Hozzá hasonlóan a Második Század többi tagját is más egységekből irányították át. Dorne és Wells Hauptmann, az Első és Harmadik század parancsnokai egy héttel korábban érkeztek, és ahogy a gyerekek választanak maguknak csapatot, összekaparták maguknak a szánalmas tömeg viszonylag használható tagjait.

Doc egyáltalán nem lepődött meg azon, ha egy egységben néhány ügyetlenebb fickó is előfordult. Az igazat megvallva, ezt teljesen természetes jelenségnek tartotta. Az ilyenekre hajlamos volt úgy gondolni, mint egyfajta kabalára, akiknek több lelkesedés meg akaraterő jutott, de jóval kevesebb szakértelem. Ok adták az egység szívét-lelkét, és a többiek gyakran belőlük merítettek erőt. Ezek általában a zöldfülű kölykök, a kistermetű fickók vagy az olyan emberek közül kerültek ki, akik nem igazán tudták komolyan venni a tényt, hogy egy hadseregben szolgálnak.

Most meg az egész század ilyenekből áll. A jelentések alapján kénytelen volt azt feltételezni, hogy ezek a fiúk csak akkor tudnának megsemmisíteni egy mechet, ha ők ülnének be a pilótafülkéjébe. Mind úgy nézett ki, mint akit csak azért vettek be a seregbe, hogy teljes legyen a létszám. Nem volt köztük vak vagy nyomorék, de mindannyian igen közel álltak ehhez.

Doc sóhajtott, és a kijelző túloldalán álló vékony, gülüszemű kölyökre nézett, aki az imént lépett be irodája ajtaján.

– Igen, tizedes?

Andy Bick ádámcsutkája (ez az orra után rögtön a második olyan vonás volt rajta, mely magának követelte a szembenálló figyelmét) fel-alá liftezett.

– Uram, Dorne Hauptmann üzeni, hogy szeretné meghívni önt és Wells Hauptmannt a tiszti kaszinóba vacsorára.

– Ki állja a cehhet? – dörgölte meg szemét Doc.

Bick kicsit megrettenve pillantott zsebszámítógépére, majd elsápadt.

– Azt nem tudom, uram.

– Nyugodjon meg, tizedes, nem is vártam ezt öntől.

– Szóval költői kérdés volt, uram? – kérdezte Bick, és vigyora szélesebbnek látszott, mint az arca.

– Igen, költői kérdés volt, Mr. Bick – dőlt hátra székében Doc. – Lépjen beljebb egy pillanatra, és húzza be maga mögött az ajtót. Szeretnék feltenni pár kérdést a Kettes Századról.

Bick ideges mosolya megremegett, majd szörnyű kínhalált halt. Becsukta az ajtót, és a Doc asztala előtt álló szék szélére ereszkedett.

– I-igen uram?

– Mi a véleménye az egységről? Nem kell neveket mondania, nem azt akarom tudni, kire kell odafigyelni. Csak szeretném jobban átlátni a dolgokat, ön pedig már találkozott mindenkivel, ugye?

Bick szemöldöke annyira összeráncolódott, hogy majdnem találkozott középütt.

– Nos, uram, mindannyian máshonnan jöttünk, és nem igazán ismerjük egymást. Amióta ideértünk, még nem voltunk a bázisról eltávozáson.

– Ennek ellenére páran már eltévedtek idebenn.

– Igen uram, de biztos vagyok benne, hogy csak véletlenül!

– Persze, ez tényleg nagy bázis.

Bick lelkesen bólogatott.

– Mindenkit betuszkoltak egy emeletes ágy mellé, és otthagyták. Legtöbbünk cucca megérkezett Coventryre, aki nem kapta meg a holmiját, azt pedig kisegítették a többiek. Nagyon rendesek voltak a srácok.

– Semmi kötekedés? – vonta fel szemöldökét Doc. – Senki sem játssza a falu bikáját?

– Nem, uram, semmi ilyen nem történt – jelentette ki ünnepélyesen Andy Bick.

Nem csak harcképtelenek, még jó kisfiúk is!

– És mi van a felszereléssel? Kitöltötte már az igénylőlapot?

– Nem, uram, azaz igen, a formanyomtatványokat leadtam, legalábbis azt hiszem, de a zászlóalj gazdászati tisztje még semmit sem szállított le belőle – közölte Bick, majd felpillantott. – Én tényleg megteszem, amit lehet, uram, de…

Doc bólintott. Bick aktájában egy megjegyzés azt sejtette, hogy a tizedessé való hirtelen előléptetés Wells Hauptmann műve, akinek szemet szúrt, hogy az egységben egyetlen tiszt sincs. Bick húzta a rövidebbet, bár mivel korábban civil gépíróként is dolgozott, valószínűleg ő volt a lehető legjobb választás.

– Emiatt ne fájjon a feje. Azt hiszem, ezt majd én intézem el – közölte Doc, majd kikapcsolta a holografikus vetítőt, és előredőlt. – Vannak mechjeink?

– Igen, uram! Hat Sáska, két Valkyrie és egy Kommandós.

Doc összerezzent.

– Csupa könnyű gép?

– Az ön Centurionját kivéve igen, uram – mosolygott reményteljesen Bick. – Ez egy felderítő század.

– Milyen újszerű elképzelés. Talán ha eliszogatunk Dorne-nal és Wellsszel, mesélhetek nekik a Hemlock Kiválóságairól, és át tudjuk szervezni ezt a regimentet úgy, ahogy kéne. A gyors és könnyű mechekből álló egységek felbecsülhetetlen előnyökkel rendelkeztek felderítő feladatok elvégzésére, de létszámban sohasem tettek ki egy teljes századot, méretben pedig ritkán nőttek túl egyetlen szakaszt. Alihoz, hogy a felderítők elvégezhessék feladatukat, az egység többi részének elegendő tűzerőt kellett képviselnie ahhoz, hogy megsemmisítsék a felderítők által talált célpontokat. Egy csupa könnyű mechből álló század mindössze folyamatos céltábla-utánpótlással szolgálhatott az ellenségnek.

Egyértelmű volt, miért szabadult meg Dorne és Wells a könnyű mechektől: a nehezebb gépek több csatát láttak. A Tízedik Skye Rangerek valószínűleg nem számíthattak túl sok csatára Coventryn, de más harcoló egységeknek mindig lesz szüksége tisztekre, akik irányítani tudják a nehezebb mecheket. Bár mindenki, aki idekerült Coventryre, ugyanabban a csónakban evezett, Dorne és Wells gyakorlatiasnak bizonyult, és jól láthatóan máris a kiutat kereste. Akármennyi évük is van még hátra a nyugállományba vonulásig, nem akarják az egészet itt, a Tízedik Skye Rangereknél tölteni.

– Nos, kedves Bick, azt hiszem, lesz egy kis munkánk. Számíthatok a segítségére?

– Igen, uram! – vágta vigyázzba magát Andy Bick tizedes.

– Remek. Kezdetnek hívjon össze mindenkit 19 órára a barakkba. Szerezzen nekem egy holovid vetítőt, és fél tucat solarisi holovidet, méghozzá könnyű mechek csatáiról, lehetőleg olyan típusokról, amilyenek nekünk is vannak, rendben?

– Igen uram – pötyögött gépén szorgalmasan Bick.

Doc a zsebébe nyúlt, és előásott egy 60 koronást.

– Itt egy kis pénz, hozzon némi kaját, rágcsálnivalót, üdítőt meg ilyesmit. Ami csak kitelik egy hatvanasból. Most csak ennyi van nálam.

– Igen, uram – nézett fel Bick. – De ha csak ennyije van, mit fog csinálni a tiszti kaszinóban?

– Dorne és Wells egy egész rakás, halott arkónnal díszített érmével jön nekem, úgyhogy emiatt ne fájjon a feje – felelte Doc, majd suttogóra fogta: – Mielőtt elmenne, tegyen meg nekem még valamit.

– Igen?

– Azelőtt tisztviselő volt, ugye?

– Igen, uram.

– Szóval rá tudna csatlakozni a gazdászati tiszt számítógépére, és átirányítani némi felszerelést hozzánk, igaz?

Bick ádámcsutkája akkorát ugrott, mint egy gumilabda.

– Hát uram, talán be tudnék jutni, de… nos, valószínűleg lebuknék.

Pont erre számítottam.

– Majd én fedezem. Nézzen utána, hogy össze tud-e szedni néhány kivételes szállítmányt, például különleges sört vagy whiskyt vagy bármi értékeset, oké? – Doc pontosan látta, mennyire bántja ez a gondolat Bicket. –Ezt nyugodtan vegye parancsnak, tizedes. Ön a raktáraink biztonságát ellenőrzi. Ha az ellenség be tud törni, hogy kiderítse, amit mi akarunk kideríteni, gondoljon csak bele, milyen egyszerűen utána tud nézni, hány rakétánk es töltetünk van! Ezt pedig egyikünk sem akarja, ugye?.

– Nem, uram – vont vállat tehetetlenül a csontos fiatalember, és tartása kissé megrogyott. – Mit mondjak a gazdászati tisztnek, ha behívat?

– Mondja, hogy tőlem kapott parancsot rá – mosolygott szélesen Doc. – És tegye hozzá, hogy az irodámban vagyok, de azt mondtam magának, mondja azt, hogy házon kívül vagyok.

– De…

– Csak tegye meg, tizedes, aztán gondoskodjon a többi dologról, amit kértem – kacsintott rá Doc. – Valakinek gatyába kell már ráznia ezt az egységet, és erre én vagyok a megfelelő fickó.

Doc úgy tett, mintha meglepné, hogy Ricardo Copley hadnagy szélesre tárja ajtaját, és beviharzik hozzá.

– Mit jelentsen ez? – utasította rendre.

Copley bevágta az ajtót, és Doc elé masírozott, majd kezével a szék támlájára támaszkodott, ahol korábban Bick ült.

– Azt hiszem, ezt nekem kellene kérdeznem, uram – válaszolta, az „uram” szót annyira elnyújtva, hogy az már függelemsértés volt. – A maga kis irodista görénye azt mondta, maga adott rá parancsot, hogy betörjön a számítógépembe, és átirányítson némi nyalánkságot ide. Ön még nem tudja, kivel packázik!

– Hadd kockáztassak meg egy tippet – mutatott Doc a véle szemben levő székre. Hangja szívélyes maradt, nyoma sem volt benne döbbenetnek vagy félelemnek, amire Copley jól láthatóan számított. – Kérem, foglaljon helyet, hadnagy.

– A maga embere járt a tilosban, nem én – ereszkedett a székre óvatosan Copley.

– Rendben, hadnagy, ne kerülgessük a forró kását – kelt fel rezzenéstelen mosollyal Doc. – Maga azon kevesek közé tartozik, akik nem mostanság kerültek ehhez az egységhez, ami vagy azt jelenti, hogy a LSZFE használhatatlannak tartja, vagy, hogy hajlamos elcsalni bármilyen szállítmányt. Mindkettő lehetőség azt mutatja, hogy az előttem ülő személy profi potyázó. Vannak kapcsolatai a helyi feketepiaccal, és képes tisztességes mennyiségű áru mozgatására. Mivel nincs felettese, a bevételen nem kell osztoznia. Jól mondom?

– Egy szót sem szólok.

– Nem is kell, látom a büszkeséget a szemében csillogni, hadnagy – kuncogott.Doc. – Ön leleményes fickó. Azt hiszem, meg tudunk majd egyezni.

– Miből gondolja, Trevena? Nincs semmije, amit felajánlhatna.

– Nincs?

– Nincs – közölte az apró termetű férfi, aki hátranyalt hajával enyhén kígyószerűnek tűnt. – Csak egy csapat aszociális kétbalkezese van pehelysúlyú mechekben, akiknek maga a dadája. Egy erősebb szél elfújja az egész egységet – nevetett kihívóan Copley, és dacosan Doc szemébe bámult. – A francokat, egy enyhe szellő is elég, hogy mind feldőljenek.

– Pontosan.

– Hmm?

– Hadd meséljek el egy történetet – mosolygott Doc. – Az első megbízatásaim egyike egy olyan egységhez vezényelt, amelyiknek a felszerelése már a Negyedik Örökösödési Háború előtt is elöregedettnek számított. Új felszerelést akartunk: könnyebb, tartósabb, megbízhatóbb cuccokat annál, mint amilyeneket használtunk, de a parancsnokság nem utalt ki újabbakat, mert a régiek még megvoltak. Ami ennél is rosszabb, hogy a holmi nagy része csupán a számítógépes adatbankban létezett. Ezeket vagy „megszöktették”, vagy elhasználták, vagy egyszerűen elkopott.

– Magának pedig, mint az egység élén álló felelős vezetőnek, fizetnie kellett volna a hiányért – tette keresztbe a lábát Copley. – A szívem megszakad.

– Majd mindjárt összeöltögetem. Utasítottam az irodistáimat, hogy az összes fantom holmit a valóban létező ócska felszereléssel együtt az egyik használaton kívüli raktárépületbe szállítsák. Csak a mi holmink volt benne. Aztán volt egy aprócska baleset gyakorlatozás közben: valaki elírta a koordinátákat egy visszavonulást fedező hadmozdulatnál, a tüzérség lőtt, és puff, az összes holmi megsemmisült. Még csak hírmondó sem maradt. A balesetet jegyzőkönyvbe vették, mi pedig kaptunk új felszerelést.

Doc mosolya kiszélesedett.

– Persze, a raktár, amelyikben az egészet tároltuk, azelőtt őrségi épület volt az egyik használaton kívüli kapunál. Kábé tizenhat négyzetméter volt, de mi nagyjából húszezer metrikus tonna anyagot zsúfoltunk bele. Itt Coventryn máshogy kellene megszervezni, de meglepődne, mennyi holmit lehet rá-, illetve beszerelni egyetlen kocsiba, amely aztán megsemmisülhet egy hadgyakorlat során.

Copley álla egyre inkább leesett, miközben Docot hallgatta, végül halk kaffanással csukta be száját. Megrázta a fejét, de barna szemében továbbra is elképedés tükröződött.

– A katonái eredményeit figyelembe véve senki sem lepődne meg azon, ha a fél raktár véletlenül megsemmisülne.

– Hatvan-negyven arányban osztozunk.

– Naná, méghozzá enyém a hatvan – horkant fel Copley.

– Nem, hadnagy, enyém a hatvan. Ön kap egy húszast azért, hogy a fiaimnak megszerzi a feketepiacról mindazt, amit nekik szánok.

– Minek vásárolna, ha közvetlenül a LSZFE-től rendeljük a holmit?

– Ezt az egységet mindenki a veszett fejsze nyelének tartja, ezért nekem csak toldott-foldott alkatrészeket és a rendelt mennyiségnek is csak töredékét fogják leszállítani. Lehet, hogy a fiaim egytől-egyig ütődöttek, de ők lesznek a Szövetség legjobban felszerelt ütődöttjei. Ön befektetheti a negyven százalékot valami jól jövedelmező üzletbe, ami szépen fial, rendben?

– Naná, vettem.

– Jó. Azt is feltételezem, hogy lehallgatja a helyi pletykahálózatot. Mindenre szükségem van, ami hasznos lehet, rendben? Tudni akarom, mire vágynak a feletteseim, és hogy miképp tehetek szert azokra a dolgokra…

– … vagy, hogy miképp használhatja fel azokat ellenük, mi?

– Úgy látom, jól megértjük egymást, Mr. Copley.

– Én is pont így gondolom – kelt fel Copley, és lazán szalutált. – Még némi ingyen infót is adhatok, méghozzá most rögtön…

– Szólíts Docnak.

– Rendben, Doc. Wells Hauptmann szeret pókerezni, és valószínűleg megpróbálja majd rádumálni egy játszmára a Hármasok tisztjeivel. Olyankor, ha Wells blöfföl, sűrűn szokott pislogni.

– Hálás köszönet, de ma nem játszunk – vezette Doc az ajtóhoz Copleyt, és kinyitotta neki. – Este összeismerkedem a legényeimmel.

– Holnapra összekészítek neked pár dolgot – közölte búcsúzóul nyájas vigyorral Copley. – Lesz közte néhány dugig rakodott légpárnás kocsi-koordináta is.

Doc még hajnalhasadás előtt az irodájába sietett, és nekilátott, hogy átolvassa az előző éjszaka megismert tucatnyi katona eredményeit. Mindegyikük viszonylag kellemes embernek bizonyult, és egyikük sem volt akkora katasztrófahalmaz, mint amilyet a jelentések alapján feltételezhetett volna. Mindegyikük figyelmes és egy kicsit élénk volt, de rokonszenves. Bármely másik egységben tökéletes kabalák lennének.

Bick remek munkát végzett a holovidek kiválasztásánál, és Doc arra használta fel őket, amire a gyakorlat utáni megbeszéléseken a mechek által készített anyagot szokták. Az emberei elgondolkodtató, ám kissé naiv kérdéseket tettek fel. Az általa feltett kérdésekre általában bizonytalan válaszokat kapott, de többször volt igazuk, mint ahányszor tévedtek, és ez felébresztette benne a reményt, hogy a teljesítményük idővel javulni fog.

Felpillantott, amikor Bick a nyitott ajtóban állva rákopogott.

– Igen, tizedes?

Bick az asztalhoz lépett, és eléje tett egy borítékot.

– A pénze a múlt éjszakáról, uram.

– Ó! – Doc felnyitotta a borítékot, és á bankjegyekre pillantott. – Itt hatvan korona van. Ezt arra adtam, hogy megvegye azokat a chipseket, és kölcsönözzön holovideket.

– Igen, uram – bólintott Bick.

– Akkor?

Bick egyik lábáról a másikra állt.

– Nos, uram, miután végeztünk, megemlítettem, hogy a saját pénzéből fizette az egészet. Úgy gondoltuk, ez igazságtalan, úgyhogy összedobtuk az összeget, és hát, most itt van.

Doc hitetlenkedve ingatta fejét. Visszafizették! Ezek túl rendesek ahhoz, hogy ebben az egységben szolgáljanak.

– Van valami gond, uram?

– Nem, tizedes, gond egy szál se – sóhajtott Doc, majd elmosolyodott. – Tudja, azt mondják, hogy a rendes emberek a sor végén kullognak. Azt hiszem, tennünk kell róla, hogy ez ne történhessen meg az Kettes Század Rangereivel, ugye?

Avalon City, Új-Avalon

Crucis szövetség. Egyesült Nemzetközösség

3058. január 7.

Victor Ian Steiner-Davion, az Egyesült Nemzetközösség arkón hercege nagyot sóhajtott, miközben átnézte napirendjét.

– Úgy látom, minden olyasmiért, amit szívesen csinálnék, két olyan dologgal kell fizetnem, amit viszont utálok.

A diófa lambériás irodában levő másik két férfi közül az egyik elmosolyodott, de a másik, jeges tekintetű nem. Jerrard Cranston, Victor hírszerzési főnöke egy vállrándítással egészítette ki mosolyát.

– Remélem, hogy az eligazítás nem a gyűlöletes dolgok közé tartozik.

– Ezt a „szívesen” feliratú oszlopba tehetjük – kocogtatta meg monitora képernyőjét Victor egy ujjal. – Az idei év legszebb postabélyegeinek kiállítását azonban nem, ahogy az Elárvult Állatokat Visszatelepítő Egyesület által rendezett díszebédet sem.

– Ne feledje, hogy az aranyos kis szőrmókok jól mutatnak a hírekben – szélesedett ki Cranston mosolya. – A postabélyegek bemutatásánál pedig ékesszólóan előadhatja, mennyire örül, hogy kedves öreg barátjának, Galen Coxnak ilyen csodaszép emléket állítottak.

Ez nevetésre fakasztotta az arkón herceget. Nem győzött csodálkozni rajta, milyen gyorsan vette fel az egykori Galen Cox a megrendezett halál leplezésére kitalált Jerrard Cranston személyiségét. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy Jerryként gondol Galenre, és ez a jelenség kissé aggasztotta. Galen az összekötő kapocs jelenlegi énem és harcos mivoltom között, ezt pedig nem akarom elveszíteni.

Curaitis, a titkosszolgálat soraiba tartozó sötét hajú óriás lesújtó pillantást vetett Cranstonra.

– Az a portré túlságosan is közeli kép önről. Bárki, akinek akad egy kis szabadideje meg egy ceruzája, hogy besatírozza a haját, és szakállt rajzoljon, észreveheti a hasonlóságot, és akkor az álcázásnak vége.

– Kétlem, hogy a firkálgatás komoly fenyegetést jelentene Jerry személyiségének leleplezésére – ingatta fejét Victor. Galen ráadásul sokkal jóképűbb volt, mint Jerry bármikor is lehetne.

– Egyetértek, de minden apró rés a pajzson bonyodalmakat okozhat.

Victor helyeslőn bólintott. A Galen ellen irányuló sikertelen merénylet utáni nyomozás két dolgot derített ki. Az egyik az volt, hogy Ryan Steiner nagyherceg adta ki a parancsot, aki Victor legnagyobb ellenfele és riválisa volt a Skye határvidéken. Victor a szemet szemért elv alapján fizetett meg neki, amivel a skye-i kérdést is egy csapásra megoldotta.

A másik dolog sokkal jobban bosszantotta, mégsem tehetett ellene semmit egyértelmű bizonyítékok híján. Katherine húgocskája, akit egyszerűen nem volt hajlandó imádott nagyanyja nevén szólítani, előre tudott a merényletről, mégsem próbálta figyelmeztetni Galent. Miközben a lány indokaira próbált fényt deríteni, Curaitis talált némi közvetett bizonyítékot, s ez azt sugallta, hogy Katherine benne volt a Ryan által irányított összeesküvésben, amelyben Victor és Katherine édesanyja, Melissa Steiner-Davion egy bombamerényletnek esett áldozatul.

– Nem hiszem, hogy a húgom egy összefirkált bélyeg alapján arra a következtetésre jutna, hogy valóban annyi mindent tudunk a szervezkedéseiről, mint amennyit ténylegesen tudunk – rázta meg végül a fejét Victor. – De ha mégis így lenne, megpróbálja majd eltüntetni azokat a nyomokat, amelyek összefüggésbe hozhatnák a merénylettel, és akkor talán sikerül rálelnünk egy olyan bizonyítékra, amellyel alátámaszthatjuk a vádat, hogy ő áll anyánk meggyilkolásának hátterében.

– Az a bélyeg ráadásul a Belső Szféra hősei sorozatban jelenik meg – folytatta Galen –, amelynek minden tagját egy már elhunyt személyről mintázták, így az emberek ezt is Galen halálhírének megerősítéseként fogják értelmezni. Csak a botrányvidek fognak egy kicsit kételkedni, de ha felfújják a sztorit, azzal csak mi járunk jól.

Látván, hogy a logikus érvek hatástalanok, Curaitis vállat vont.

– Ha borotvaélen akarnak táncolni, nem tarthatom vissza önöket.

– Éppen az elővigyázatossága miatt van szükségünk önre – közölte Victor kedvesen, majd Jerryhez fordult. – Mi újság a LSZFE-nél?

– Még mindig ide-oda küldözgetik az embereket – huppant le egy székre Jerrard Cranston. – A Negyedik, Tízedik és Tizenhetedik Skye Rangerek sok kiselejtezett katonát kapnak, és hozzájuk terelik a Davion-loyalistáknak tartott embereket is. Azokban az egységekben már akkora a feszültség, hogy előbb ugranak egymásnak, minthogy ellenséggel kerülnének szembe.

– Valaki ezzel bünteti őket azért, mert részt vettek a Skye Lázadásban – keskenyedett el Victor szeme a dühtől. – Mindhárom helyről küldtek harcosokat Glengarryre a Szürke Halál Légió ellen. Katherine ötlete volt, vagy Tormano Liao hatására történt mindez?

– A LSZFE a Steinerek nézeteit osztja. Még mindig Nondi Steiner a parancsnok, és valószínűleg az ő ötlete lehetett ezeknek az egységeknek az átalakítása.

– Nondi nagynéni – sóhajtott a herceg. – Sosem kedveltem, és mindig is kölcsönös volt. Ő aztán tényleg a Steiner-loyalitás kimeríthetetlen forrása, és ahogy látom, nagyanyám iránti szeretetét most kivetítette a húgomra is. Okos dolog volt Nondit a Lyrán Szövetség hadseregének élén hagyni, eléggé tapasztalt hozzá, de a Drakónis Szövetség ellen táplált gyűlölete miatt bármit, amit a Drákokkal közösen tettem, vagy ezután fogok tenni, sértésként fog értékelni.

– Nyíltan tiltakozott az ellen, hogy a Drakónis katonák megszállták a Lyons nyúlványt – bólintott rá Jerry.

– A Komsztár vezetése alatt, békefenntartóként – igazította ki mérgesen Victor.

– Ezt mi tudjuk, felség, de ő másképp látja a helyzetet – mondta Curaitis. – Átszervezik és modernizálják a Fegyveres Erőket, úgyhogy a keveredés miatt az onnan érkező információink egyáltalán nem megbízhatók.

– Ez egyáltalán nem tetszik, de egyelőre valószínűleg nem sokat tehetünk ellene – vont vállat Victor. – Javult valamit a helyzet az űrugróink és űrjáróink visszaszerzéséért folytatott tárgyalásokon?

– Egy keveset, és ez Tormano befolyásának köszönhető. A hajóinkért váltságdíjként fizetett pénz és ellátmány egy része a Káosz határvidékre folyik be, az egykori Szabad Kapellán erőkhöz. Mivel ez komoly fejfájást okozhat Sun-Tzu Liaonak és Thomas Mariknak, tulajdonképpen örülhetünk. Azzal viszont, hogy a saját holminkért fizetnünk kell, elég szomorú precedenst állítunk fel.

– Tudom, csak figyeljünk oda rá, hogy a Katherine-nek küldött zsákmányt segélyszállítmányként könyveljük el. Ebből a szerencsétlen esetből akár még nyerhetünk is valamit, ha a közvélemény előtt megfelelően állítjuk be – ráncolta orrát Victor. – Thomas ma találkozik a nagykövetünkkel az Atreuson, hogy megbeszéljék a békeszerződés feltételeit és részleteit, igaz?

– Igen uram. Problémamentes tárgyalásnak ígérkezik.

– A Titkosszolgálat jogi osztályán lefolytatott biztonsági ellenőrzés talált valamit? – fordult Victor hirtelen Curaitis felé.

– Minden rendben volt, uram.

– Szóval hármunkon kívül senki nem tudja, hogy a Szabad Világok Ligáját irányító férfi valójában egy Thomas Marik képére formált alak, akit még 3037-ben cserélt ki a Komsztár az igazival?

A szófukar ügynök eltűnődött.

– Mármint magát Thomast és a Komsztárban vagy Blake Szavában levő néhány egyént kivéve?

– Tudomásunk szerint, Curaitis.

– Nem, tudomásuk szerint senki más nem is sejti.

A herceg felkelt a hatalmas tölgyfa asztal mögül, mely egykor az apját szolgálta, majd járkálni kezdett.

– Sokáig töprengtem rajta, hogyan vehetnénk hasznát ennek az információnak, de nincs semmi ötletem. A mostani alkalom ugyan kínálja magát, hogy kedvező egyezséget csikarjunk ki Thomasból, de egyszerűen csalásnak minősíthetné a vádat, amellyel a Komsztár az ő és Blake Szavának hitelét akarja tönkretenni.

– Ha Isis Marik tudomására hoznánk a dolgot, olyan eszközt adnánk . a kezébe, amely biztosítja, hogy ő marad Thomas örököse, hiszen az ereiben a Vezérezredes vére folyik – simogatta szakállát Jerry.

– De ő hamarosan Sun-Tzu Liao felesége lesz, aki hajlandó lenne megölni Thomast a trónért. Főleg, ha Isis a törvényes uralkodó, hiszen a jelenlegi tulajdonképpen egy szélhámos.

– Mi pedig nem szeretnénk ekkora hatalmat adni Sun-Tzu kezébe – fejezte be a gondolatot Jerry. – Az a tény, hogy a trónon ülő Thomas Marik valójában szélhámos, gyakorlatilag semmit sem nyom a latban. Sikerült utat találnia a népe szívéhez. Népszerűbb, mint valaha, főleg mióta visszafoglalta azokat a világokat, amelyeket még 3028-ban hódítottunk el a Ligától. Még ha ki is derülne az igazság, a Liga népe feltételezhetően akkor is mellé állna.

– Eléggé ironikus, hogy a Marik uralkodóház történelmének legsikeresebb tagja egyáltalán nem is Marik – nevetett Victor.

Curaitis a homlokát ráncolta, és ettől Victor kezdte kényelmetlenül érezni magát.

– Hát még akkor milyen mulatságos lenne, ha a Komsztárnál a mai napig őrizgetnék az igazi Thomas Marikot, nemde?

– Elképzelhetőnek tartja?

– Természetesen, felség.

– De ezek csak feltételezések – szólt Jerry kelletlenül Curaitisre. –Méghozzá eléggé vadak.

– Ismertesse röviden! – mondta a herceg.

Curaitis nagyot sóhajtva belevágott.

–A Komsztárnak tizennyolc hónapjába telt, hogy úgy döntsön, Belső Szféra-szerte szétkürtöli a hírt: Thomas életben maradt. A közleményben felsorolt sérülések begyógyulása azonban jóval kevesebb időt vett volna igénybe. A késlekedés okainak megnevezésénél használtak ugyan olyan szavakat, mint „komplikációk” és „rehabilitáció”, de ennyi idő arra is bőven elég lett volna, hogy kiképezzenek egy ügynököt Thomas helyére. Arra is elég lett volna, hogy a jelenlegi Thomason látható hegek és mesterséges változtatások annyira begyógyuljanak, hogy a hamisítvány közszereplést vállaljon.

Victor egy pillanatra lehunyta szemét, majd bólintott.

– Azt hiszem, értem már. A Komsztár titokban tartja, hogy Thomast kimentették a romok alól, mivel nem tudják biztosan, hogy életben marad-e. Aztán kicsit javulni kezd az állapota, ezért reménykednek, hogy ha talpra áll, hálás lesz a segítségükért. Aztán vagy romlani kezd az állapota, vagy egyszerűen stagnál, ezért keresni kell valakit, aki a helyére lép addig, amíg saját maga vissza nem ülhet a trónra. Ki őriztetheti most, ha még életben van?

– Nem tudjuk. Véleményünk szerint nagyon kevesen tudtak csak a műveletről, legtöbbjük pedig ma már valószínűleg halott. Ott van például Myndo Waterly prímás. Lehet, hogy bedugták Thomast valamilyen betegápoló intézetbe, ahol gondoskodnak róla. Lehet Terrán vagy bárhol máshol. Az ápolói valószínűleg nem is tudnak róla, ki a páciens valójában – legyintett lemondóan Jerry. – Én azonban kétlem, hogy a Komsztárnál van, vagy legalábbis hogy tudnak róla, miszerint náluk van, különben már rég felhasználták volna a Blake Szava ellen.

– Ha pedig a Blake szavánál lenne – bólintott egyetértően Victor a jelenlegi Thomas sokkal jobban keresné a kegyeiket, ha nem akarja, hogy leleplezzék.

– Pontosan így véljük mi is, felség.

– Szóval van rá mód, hogy megtaláljuk Thomast, ha még él?

– A Belső Szféra túl nagy szénakazal ehhez a tűhöz – ingatta fejét Jerry.

– Tudom. Ha egyszerű feladat lenne, már rég megtaláltuk és újra elfogtuk volna azt a fickót, aki megölte az anyámat – mosolygott Victor erőtlenül. – És akkor nem önöket kérném fel erre a feladatra sem. Nézzenek utána, hogy találnak-e valamilyen nyomot az EgyNem jelentései között. Lehet, hogy Myndo a szüleim birodalmában rejtette el biztosítéknak arra az esetre, ha a saját kis Thomasa tervezne valamit ellene, ráadásul az egész Belső Szférában nálunk a legfejlettebb az egészségügy.

– Meglátjuk, mit tehetünk, uram – mondta Jerry Cranston, aztán előhalászott egy kalkulátort a zsebéből, és beütött néhány adatot. – A mai utolsó jelentenivaló, hogy a kardinális üzenetet küldött, amelyben kéri a tukayyidi hadgyakorlat március közepéig való elhalasztását. Tartom a kapcsolatot Shin Yodamával, aki hamarosan értesíteni fog róla, hogyan érinti ez a tőlük érkező egységeket. Sajnálatos késés, de mivel nagyon gyorsan és kapkodva állítottuk össze a hadművelet tervezetét, számítottunk is effajta problémákra.

Victor Davion olyan képet vágott, mint egy durcás kiskölyök, és ezzel tisztában is volt. A 3057-es év katasztrofálisra sikerült, és problémái javát abból származtatta, hogy megpróbált apja nyomdokain haladni. Ekkor kezdett kicsúszni a lába alól a talaj. Még a Szabad Világok Ligájának invázióját is vissza tudta vezetni arra, hogy jóváhagyta a Gemini-tervet, amelyet még apja kezdett meg, és amelyet lelke szerint legszívesebben azonnal leállíttatott volna.

Mindenképp el szerette volna kerülni a korábban elkövetett hibát, hogy Hanse Davion próbál lenni, ezért döntött: megkísérel visszatérni ahhoz, ami mindig is személyisége lényegét alkotta. Victort harcosnak nevelték, és az Egyesült Nemzetközösséget, valamint a Belső Szférát megosztó belső viszályok ellenére még mindig a klánok jelentették a civilizációra leső legnagyobb fenyegetést. Szerette volná ezt minél jobban belevésni mindenki agyába, ráadásul azt az életet akarta élni, amit legjobban ismert. Ezért ajánlotta a kardinálisnak és a Drakónis Szövetség koordinátorának, hogy tartsanak közös hadgyakorlatot a Tukayyidon, azon a bolygón, ahol megálljt parancsoltak a klánok inváziójának.

Focht és Kurita egyaránt áldását adta a gyakorlatra, melyet eredetileg február közepére ütemeztek. Az egy hónapos késés ugyan lehangoló volt, de legalább annyival több időt tud rá szánni, hogy további űrugrókat és űrjárókat szerezzen vissza a Lyrán Szövetségtől. A Davion Nehézgárda különleges alakulatát is sokkal olcsóbban tudná átszállíttatni, mintha az Egyesült Nemzetközösség hivatalos csillagközi kereskedelmi és anyagszállítási erőforrásait venné igénybe.

– Jinnek a halasztásnak van valami köze ahhoz, hogy Focht elutazott a Morgesre?

– Igen, uram. Váratlan fordulat. Úgy tűnik, hogy a Farkas klán egy része Arc-Royalra utazott, Morgan Kell pedig áldását adta rá. Gondolom, a kardinális elegendő információval fog szolgálni a fennálló helyzetről, amint Tukayyidra érünk.

– Nos, ez valószínűleg azt is jelenti, hogy még egy hónapig díszebédek és díszvacsorák sora áll előttem – mosolyodott el a herceg, és visszaült asztala mögé. – Tegyen róla, hogy ez a hónap jórészt mech-szimulátoros gyakorlatokkal és edzéssel teljen.

– Kettő az egyhez arányban? – villantotta rá mosolyát Jerry.

– Ez a legkevesebb, Jerry, ez a legkevesebb.

Lobo Negro űrjáró

Wotanról távozóban

Jádesólyom megszállási zóna

3058. január 10.

A Lobo Negro kabinjában, mely a Farkasok rangidős kánjaként járt neki, Vlad szinte érezte Ulrik Kerenszkij jelenlétét. Itt kísért. A spártai berendezés és a néhány megmaradt emléktárgy, amely a klánok szolgálatában eltöltött dicsőséges élet különböző állomásait jelezte: mindez nyomasztotta, de nem annyira azért, mert Ulricra emlékeztette. Sokkal inkább arra hívta fel figyelmét, mit örökölt Ulriktól.

Amikor a Farkasok az utolsó csatára indultak a Jádesólymok ellen vívott háborúban, Ulrik a klán jövőjét Vlad kezébe tette le. Rám hagyta őket. Vlad megmondta Ulriknak, hogy ha a Farkasok vesztenek, és a Komsztárral kötött béke elveszti érvényességét, ő a Farkasokat a Belső Szféra ellen vezetné. Igenis részt venne a klánok Terráért folyó versengésében, hogy elérje és elfoglalja ezt a bolygót, mint az invázió eredeti célját.

Ulrik azt felelte: „Szerintem mindenki számára az lenne a legelőnyösebb, ha mindannyian velem pusztulnátok ma”. Nekem majdnem sikerült, és a klánunknak is. A beszélgetés idején Ulrik tudta, hogy Vlad sohasem lett volna képes véghezvinni ilyen tervet. Ő ismerte a megmaradt Farkas egységek erejét. Egész századok pusztultak el. A Galaxisokat sérült mechekkel és nyomorék harcosokkal töltötték fel. A legjobbak és legtehetségesebbek java elhullott, kiváltképp azok, akik a Keresztesek nézeteit osztották. Mások ezalatt követték Phelan kánt a Belső Szférába. Harcosaink tíz százalékát magukkal vitték.

Ulrik szándéka nyilvánvalóan egy klán-kolónia létrehozatala volt a Belső Szféra határain belül. Pontosan ennyire nyilvánvaló volt, hogy szétzúzott klánt akart maga mögött hagyni. Ulrik azt hitte, hogy Vlad majd fogja a túlélőket, és követi Phelant az ellenség birodalmába. A megmaradt Farkasok túlnyomórészt Őrzők, akik ezután nem belülről, hanem kívülről fékeznék a klánok előrenyomulását.

A Jádesólymok elleni hadjárat roppant sikeres volt, de nagy árat kellett fizetni érte. A támadási vonalak mentén szétszórt egységektől beszivárgó adatok nyomán kezdtek összeállni a számok. Legjobb esetben is mindössze másfél galaxisra elegendő harcképes Farkas létezett, ez is csak akkor, ha Vlad lealacsonyítja magát arra a megalázó szintre, hogy a solahma egységeket is az élvonalbeli egységek közé számolja.

A tény, hogy ennyire szűkében volt harcosoknak, eszébe juttatta Marthe Pryde megjegyzéseit. Jelenlegi meggyengült állapotában a Farkas klán logikus célpontja lenne egy valódi Beolvasztás Próbának. Mivel Ulrik háborúja nagyrészt a Jádesólyom bolygókat dúlta fel, a Farkasok megszállási zónájának bolygói nagyon vonzó prédát jelentettek. Ha Vlad nem képes megvédeni, más klánok fogják elfoglalni őket, s akkor a Farkasok képtelenek lesznek visszanyerni domináns pozíciójukat.

Vlad megkerülte Ulrik asztalát, és elhelyezkedett a vászon karosszékben, melyből oly gyakran kapott kioktatást. Senki sem várhatta, hogy Ulrik bölcsessége valamiképp beleivódott a székbe, és átruházza azt a káni cím örökösére. Ennek ellenére a szerény berendezésben volt valami, ami segített Vladnak összeszedni és rendszerezni a gondolatait.

Az első probléma eléggé kézenfekvő volt: újjá kellett építenie a Farkasok harcos kasztját, hogy a holtak és nyomorékok helyén maradt űrt kitöltse. Bár a legígéretesebb tesközök jó része követte Phelant a száműzetésbe, épp elegen maradtak, hogy ellássák a Farkasokat leendő harcosokkal. A tenyészprogram kiszélesítésével megnövelheti a tesközök számát, a jelenlegiek állományának átszűrésével pedig találhat egy rakás korán érő fiatalt, akik által gyorsan új harcosok kerülhetnek a mechek pilótafülkéjébe. A tesközök élére kinevezett harcosok aktív szolgálatba való visszahívása rövid távon visszaveti ugyan a kiképző programot, de gyorsan kellett utánpótlást szereznie.

Felmerült benne az a lehetőség is, hogy a klán más kasztjaiból átemeli a tehetségeseket a harcosokéba, de Vlad szinte azonnal elvetette ezt az ötletet. Megvolt benne a harcosok bizalmatlansága és ellenszenve a klán tenyészprogramján kívül született emberek harci képességei iránt. Az a tény, hogy Phelan is természetes születéssel jött a világra, csak fokozta a szabadszülöttek ellen táplált ellenszenvét, de most nem engedte, hogy az érzelmek elzárjanak előle bármilyen lehetőséget.

Növelnem kell a létszámot. A legkézenfekvőbb választás az lenne, hogy a Farkasok által elfoglalt világok helyőrségeiből szed össze katonákat. Ezzel azonban engedné azokat a világokat kicsúszni a markából, hacsak nem talál valakit a helyükre. Bármennyire is utálta az ötletet, Vlad ráébredt, hogy széleskörű toborzásba kell kezdenie az alsóbb kasztok sorai közt, és így legjobb harcosait szabaddá tegye a valódi háború számára.

Mindezzel egy vagy két éven belül talpra állíthatja a Farkasokat, de Vlad másik problémája azonnali megoldást követelt. Amikor a Nagytanács újra összeül, egyik-másik klán kérvényezheti a Beolvasztás próbáját a Farkasokra. Az ilyesmire eddig csak kétszer adtak engedélyt, az összes többi esetben a legyengült klán olyan seregszemlét tartott, amellyel meggyőzték a többi klánt, s így időt nyertek.

Ha nyugton marad, és arra készül, hogy megvédje tulajdonát, csak kiprovokálja a többiek támadását, függetlenül attól, mekkora lesz az agresszor klán vesztesége. Harcosok vagyunk. A passzivitással kiérdemeljük a beolvasztást. Bár a védekezésre való felkészüléssel biztosíthatná, hogy bármely beolvasztó klán drágán megfizessen tettéért (ahogy korábban az Özvegycsinálók is tették a Farkasokkal), nem akadályozná meg a Farkasok végleges eltűnését.

Vlad ráébredt, hogy egyetlen reális lehetősége van klánja életben tartására, mégpedig a merészség. Össze kell szednie, ami kevés ütőképes serege van, és le kell csapnia egy másik klánra. Méghozzá nagyot kell ütnie, hogy az áldozat egy percig se kétellje, milyen éles a Farkasok foga. Ráadásul akkora sebet kell ejtenie a méltóságukon, hogy csak nagyon kemény alkuval nyerhessék meg a Beolvasztás Próbájának jogát. Ha jól választja meg a célpontot, olyan sokat ellicitálhatnak, hogy megnyerik a Farkasok beolvasztásának jogát, mégis képtelenek lennének legyőzni őket.

A célpont kiválasztása döntő fontosságú volt, ezt jól tudta. Azzal is tisztában volt, hogy az invázióban részt vevő klánok egyikének kell lennie. Mivel a többi klán már az invázióhoz való jogot sem tudta elnyerni, azok eleve kiestek a célcsoportból. Ha megpróbál rajtuk ütni, az inkább a gyengeség jele lenne.

A megtámadott klán legyen dölyfös és önmagával eltelt. Azonnal a Jádesólymok jutottak az eszébe, főleg a hegira szégyene miatt, amely még mindig égette szívét. Ezt a lehetőséget azonban szinte azonnal elvetette, mivel a Sólymok elleni támadás csak tovább gyengítené mindkét klánt. Bár Vlad nem szívlelhette a Sólymokat, nem ők szolgáltatták a Beolvasztás legcsábítóbb célpontját.

A másik megfelelőnek tűnő klán különösképp vonzó volt, mivel a Farkasok másik régi ellenfelének számított. A Füstjaguárok szinte a kezdetektől a Farkasok riválisának számítottak, és a Jaguárokat még mindig rágta az a tény, hogy az ő ilkánjuk helyét egy Farkas vette át. Ami pedig még fontosabb, a Füstjaguárokat komolyan lefoglalta a Drakónis Szövetség elleni háború, ezért nem lesz erejük komolyan visszaütni.

Sőt, az ellenük irányuló hadművelet emlékezteti majd Lincoln Osist, hogy egyenrangú vagyok vele, és nem osztogathat nekem parancsokat.

Az is Vlad kezére játszott, hogy a Szellemmedvék megszállási zónája pont a Farkasoké és a Füstjaguároké között feküdt. A Medvéknek nem mond semmit a tervéről, amíg végre nem hajtja azt. Tiltakozni fognak, de a Medvék és a Farkasok legalább olyan régóta szövetségesek, amióta a Farkasok és Jaguárok acsarkodnak egymásra. Vladnak ugyan néhány engedményt kell majd tennie a Medvék felé, de azok cserébe harcolni fognak, ha a Füstjaguárok betörnének a területükre.

A Jaguárok becsülete megköveteli majd, hogy igényt jelentsenek be a Farkasok beolvasztására. Mások tiltakozni fognak, mivel így a két leghatalmasabb klán egyesülne. Ezáltal az invázió eredménye gyakorlatilag eldőlne, és a többi klán egyike sem szeretné maga fölött látni a Füstjaguárokat.

– Akkor legyenek a Füstjaguárok – mosolyodott el Vlad. – Te is ezt tetted volna, Ulrik?

Vlad nem tudott igazán hinni benne, hogy a holtak árnyéka szólhat az élőkhöz, de a kabinban uralkodó súlyos csend mégis válaszolni látszott.

– Akkor ellenvetés híján itt és most megkezdődik a Farkasok újjáépítése. A feladat, amelytől annyira húzódoztál, Ulrik, általam fog megvalósulni.

Komsztár katonai főhadiszállás

Sandhurst Katonai Akadémia, Berkshire

Brit szigetek, Terra

3058. január 20.

Lisa Koenigs-Cober püspök felhördült, ahogy Gyorstüzelője egy heves lángcsóváról elrugaszkodva levegőbe lendült, és a szék alaposan hátba vágta őt. Bár csak a Sandhurst Katonai Akadémia szimulátorában ült, míg a Terrai Honvédő Sereg többi tagja a Huszonegyedik Centauri Dzsidásokkal együtt a Kansas állambeli Salina szimulátor telepének gépeit használta, a gyakorlat éppoly valóságosnak tűnt, mintha ismét a Tukayyidon harcolnának. Valahányszor erősen rátaposott a gép ugrórakétáinak pedáljára, a nehézségi erőnek bele kellett szorítania őt a pilótaülésbe: erre pedig a szimulátor ülésének hátába épített panelek a lehető leghatározottabban emlékeztették.

Csatamechje az ég felé száguldott, miközben alatta felrobbant a talaj. Az egyre növekvő tűzgömb megégette a mech lábát, de a kiegészítő monitor jelzései szerint nem okozott komoly sérülést. Kész csoda. Ha lent maradtam volna, ez a nagy hatótávolságú rakétaraj apró szilánkokra forgácsolt volna. Még ha a sérülés csupán egyesek és nullák formájában létezett is, legalább annyira szerette volna elkerülni, mintha vérben vagy csontokban számolták volna.

A lövedékek egy közeli dombság mögül jöttek. Tudta, hogy a Dzsidások egy szakasza beásta magát a túlsó lejtőn, de az ugrást megelőzően fogalma sem volt, merre lehetnek. Miközben a Gyorstüzelő elérte röppályája csúcsát, megpillantotta a földben húzódó szabálytalan árkot, mely jókora fenyegetést jelentett reá nézve, de még jobban veszélyeztette az embereit.

Abban az árokban van egy légvédelmi figyelőjük az Íjászok és Katapultok rakétáinak kifigyelésére. De hol? A csatatér holografikus képét mágnesrezonanciás érzékelésről ultraviolára állította. A füves préri aranyszín mezején két vékony, sötét vonal találkozott a dombok tövében, kicsivel távolabb. A figyelő egy ultraviola lézerrel megjelölte Lisa mechjét, aztán egy másik UVL-lel átküldte a célpont koordinátáit a rajtaütésre váró mecheknek.

– T-Hon Egyes minden egységnek! Alfa század, takarjátok be a 323,455-ös koordinátát és környékét NHR tűzzel. Béta és Gamma század, forduljanak a 37.5 irányba, szóródjatok szét és kapcsoljatok rá! Az emelkedő túloldalán vannak.

Az ugrórakéták finom kezelésével könnyedén landolt mintegy száz méterrel előrébb, mint ahol utoljára állt. A Gyorstüzelő guggoló helyzetbe rogyott, a vastag myomer kötegek is tompították a becsapódás erejét. Teljes tízméteres magasságában kihúzta magát, s ebben a pillanatban elhúztak feje felett az Alfa század NHR-jei. Vagy egy kilométerről szórták meg a kijelölt szektort és a körötte levő nyolc másikat.

A számítógép tűzvihart varázsolt arra a területre, ahol a Dzsidások figyelője lapult korábban. A Béta és Gamma egységek máris megindították rohamukat a domb felé, az Alfa pedig lemaradva követte őket, hogy újra tüzet nyithasson, ha Béta és Gamma kéri. Ezáltal olyan védőernyőt képez, amely alatt az Egyes Zászlóalj Roham- és Közelharci Szakaszai különösen hatékonyan tudnak ténykedni. Pont így kell működnie egy egységnek.

Gyorstüzelőjét negyven kilométeres sebességre ösztökélte, kijelzőjét visszakapcsolta valódi képre, és követni kezdte a Gamma Századot, amely épp megkerülte a dombság végét, hogy oldalba kapja a Dzsidásokat. Gyomrát a félelem szorította össze, de nem az a fajta, amellyel a klánok elleni harc során kötött közelebbi ismeretséget. Az szinte megbénította, mégis tovább küzdött, mert a klánoknak megálljt kellett parancsolni. Akkoriban a félelem forrása a halál és kudarc volt.

Most a szégyenből fakadt.

A Huszonegyedik Centauri Dzsidások sokkal jobban szerepeltek embereinél a tájékozódási gyakorlatokon. Az eredmények eleinte nem zavarták, elsősorban azért, mert a kardinális mostanában nekilátott a zöldfülű csapatok átirányításának Tukayyidról a Terrai Védelmi Erőkhöz. A Komgárda szánalmas eredményeit a Terrára vezető út okozta fáradtság számlájára írta, valamint azt is beleszámolta, hogy a parancsnokok jó része még mindig csak ismerkedett a beosztottjaival.

Az embereinek nem igazán mentek jól a dolgok, ezért is döntött úgy, hogy végigcsinál velük néhány gyakorlatsort. A mostani volt a harmadik, amelyben részt vett, és az első, melyben a csapatok a Komgárdához méltó szinten teljesítettek. Az ezt megelőző két alkalommal óvatosak voltak, de követték parancsnokaik utasításait, akik cserébe kényelmetlenül fészkelődtek a főnök figyelő szeme alatt. A Dzsidások mindkétszer könnyedén elintézték őket.

Lisa megkerülte a dombot, és egy lángokkal és füsttel teli völgybe toppant. A Gamma hármas mech-egységekre bomlott, és tüzet zúdított a Dzsidások rejtekére. A beásott zsoldosokat kétfelől is lőtték: a Béta század épp felért a gerincre, a Gamma pedig oldalról közeledett. Így túl sok volt számukra a célpont ahhoz, hogy hatékonyan vehessék fel ellenük a küzdelmet.

Skarlátvörös lézernyilak égették be magukat egy Dzsidás Keresztes fejébe, aztán egy protonágyú kék villanása vette körbe a pilótafülkét. A robusztus mech hátrabillent, mihelyt a számítógép megszakított minden, a vezető szimulátor-gondolájából jövő jelet. Fekete füst emelkedett magasba a Keresztes szétroncsolt arcából, miközben az hanyatt esett, rá egy lapos fejű Ménykűre, és mindkettő harcképtelenné vált.

Lisától jobbra egy komgárdista Centurion hátratántorodott. Mindkét lábáról hiányzott a páncélzat, a balról pedig térdtől lefelé pedig szinte minden más is. A pilóta vitézül küzdött, hogy ötven tonnás mechjét talpon tartsa, ekkor azonban féltucat kis hatótávú rakéta csapódott amúgy is megviselt hátába, és lenyúzta páncélját. Ez a súlyvesztés és robbanássorozat már elég volt ahhoz, hogy a Centurion előrebillenjen, és a kecsesség minden jelének nélkülözésével orra essen.

Lisa előreléptette gépét a mechek pusztítása által keletkezett hasadékig. Megpillantotta a Centuriont kivégző Rozsomákot, s azonnal a széles alak körvonalának középpontjára vetette a vörös célkeresztet. Amint a kereszt zöldre váltott, tüzet nyitott két közepes lézeréből, és egy RFIR rajt is szabadjára engedett.

A rubin sugarak nagy falatokat vágtak le a Rozsomák jobb oldalából és combjából. A spirálvonalban érkező rakétákból kettő a Dzsidás mech egy-egy karját, egy másik a jobb térdízületét találta el, az utolsó pedig a Rozsomák pilótafülkéjébe csapódott be. Ez az utolsó rakéta, mely a mech fejét fosztotta meg á páncélzattól, több gondot okozott, mint roncsolódást, mivel a pilóta visszahökkent, a gép pedig tett egy lépést hátra.

Lisa összerezzent. A fejet ért találatkor a szimulátortartály hajlamos volt úgy megrázni az embert, mint egy befőttesüvegbe zárt legyet. Célkeresztjét továbbra is a Rozsomákon tartotta, és újra lőtt, mielőtt még a pilóta összeszedné magát. Lisa jól tudta, hogy Gyorstüzelője ugyan öt tonnával többet nyom a Rozsomáknál, ekkora hatótávon azonban igencsak alulmarad fegyverek és páncélzat terén.

A lézerdárdák leperzselték a Rozsomák bal karjáról és oldaláról a védőréteget, Lisa azonban elégedetlen volt a találatok pontosságával. Legalább fél tucat helyen lerágta a mech páncélzatát, de mivel csak a két közepes lézert tudta használni, egy egész napot vett volna igénybe, hogy darabokra szedjen egy mechet.

A Rozsomák a sarkán egyensúlyozott, ennek ellenére lövésre emelte fegyvereit. A mech fején levő lövegtorony féléje fordult, és az impulzuslézer egy sorozat skarlátvörös energiatüskét köpött a Gyorstüzelőre, amivel ripityára törte annak RHR kilövőállványát. Vészjelző szirénák harsantak fel a pilótafülkében, a kiegészítő monitor pedig sérülést jelzett a mech mellkasának középvonalában.

A Rozsomák tovább fokozta a támadás erejét: pisztolyszerű gépágyújából láng csapott ki, és lövedékzáport zúdított a Gyorstüzelőre, amivel szabályosan megnyúzta a karját. Bal vállán levő RHR kilövőjén tűzvirágok nyíltak, amint az útjára engedett fél tucat rakétát. Mind a hat célba talált, és robbanássorozattal szórta meg a Gyorstüzelő felsőtestét és bal karját.

A szimulátorfülke először hátralendült, aztán kezdett enyhén jobbra fordulni. Amikor a rakéták becsapódtak, hirtelen balra perdült. Az ülést megrázó apró rezdülések épp olyanok voltak, mint egy talpon maradásért küszködő mech súlyos léptei. Lisa előredőlve nekifeszült a biztonsági szíjaknak, aztán az ülés bal karfájára támaszkodva jobbra csavarta felsőtestét.

A fején levő neurosisak lefordította mozdulatait a Gyorstüzelő vezérlőegységének nyelvezetére. A számítógép a fúziós motor erejét az energia-átalakítókba koncentrálta. Az onnan kiinduló elektromos impulzusok megfeszítették, illetve elernyesztették a különböző myomer rost kötegeket, amelyek a mech izomzataként szolgáltak: a karok fellendültek, a lábát megvetett mech ismét egyenesen állt annak ellenére, hogy egy akkora támadás célpontja volt, amekkora bőven elég egy emeletes ház teljes megsemmisítéséhez.

Lisa lézerfegyvereivel viszonozta a tüzet. Az egyik sugár egy olvadt forradást rajzolt a Rozsomák mellkasára, ösvényt vágva a Dzsidások színpompás kék és ezüst jelvényén. A másik a mech fejét találta el, és több réteg páncélzatot porlasztott szét. A szimulációt irányító számítógép füstölgő lapokat rajzolt a mech köré, így ábrázolva a mech vállára és onnan a földre zuhanó páncélzatot.

Még egy fejlövés, és akkorát esik, mint előbb a Keresztes.

Mielőtt Lisa újra tüzelhetett volna, egy újabb Komgárdista mech lépett Gyorstüzelője és a Rozsomák közé. A Dzsidás mech pilótája azonnal megpróbált visszavonulni. A füst lassan szétoszlott, és Lisa csak ekkor tudta azonosítani az őt védő mechet.

Victor Kodis püspök Púposát kifejezetten az effajta közelharci viaskodásra találták ki. A jobb vállra erősített bumfordi gépágyú tűzfelleget okádott, a mech pedig elfordult a fegyver visszarúgásának erejétől. A kilőtt nagy adag kimerült urániumtöltet megfosztotta a Rozsomákot a felsőtesten maradt páncélzat maradékától, és akkora rést ütött rajta, amelyen át jól látszott a mech csontvázát alkotó ferrotitánium szerkezet.

Miközben a Púpos bal karján levő impulzuslézer elolvasztotta a Rozsomák bal oldalát védő páncélt, Lisa arra számított, hogy a mech azonnal összerogy. Ennyi roncsolás majdnem mindig a földre küldi a mechet.

A Rozsomák talpon maradt.

Még vissza is lőtt.

Négy RHR csapódott be a Púposba, az egyik a fején találta el, a többi három pedig a bal kart védő páncélt tette tönkre. A gépágyú gyorstüzelő üzemmódba váltott, amivel megduplázta a lövések számát, és leszedte a Púpos bal lábán levő páncélzat felét. A Rozsomák impulzuslézere felhólyagosította a Púpos mellkasán a védőréteget, majd Lisa legnagyobb döbbenetére a földre küldte a kisebb mechet.

A Gyorstüzelő lézerei felzümmögtek, és a Rozsomák bal lábába, valamint a mellkasába mélyesztették gyilkos sugarukat. A láblövés leszedte a maradék páncélt. A tündöklő sugár, mely a Rozsomák mellébe döfött, egyenesen abba a résbe csapódott, melyet a Púpos tárt fel. Bár a mech mellkasának sötét belsejében skarlátvörös fény ragyogott, nem lehetett biztos benne, mit is talált el.

Ekkor azonban füst szállt fel a mech mellkasából, és az tántorogni kezdett. A Rozsomák vezetője megpróbált egy fél lépést tenni hátrafelé, de a gép mozgása nélkülözte a korábban látott kecsességet és erőt. Kisebb robbanás rázta meg, aztán megbotlott, és úgy ült fenékre, mint egy durva játék közepette fellökött kisgyerek. Aztán a mech hanyatt vágódott, és a felcsapódó porfelleg takarta el.

Gyro találat. Lisa egy biccentéssel vette tudomásul, hogy a másodlagos monitor igazolta feltevését. Lába előtt a Púpos kecmergett talpra.

– Kösz, hogy megmentett, Kodis.

– Én tartozom hálával, püspök. Önnel az élen el tudunk bánni ezekkel a Dzsidásokkal.

– Remek. Folytassuk!

– Vettem – jött a válasz és Kodis Púposa előrelendült.

Lisa várt pár pillanatot, mielőtt a nyomába szegődött volna. Gondolatban újra lejátszotta a jelenetet, amikor a Rozsomák talpon maradt az után is, hogy a Púpos felnyitotta mellkasát, és összevetette azt a korábbi összecsapásukkal. Hajszálpontosan tudta, hogy a Rozsomák lövéseitől el kellett volna esnie, de nagy tapasztalata és annál is több szerencséje segített neki a mech egyenesben tartásához.

Lisa felsóhajtott. Evelena Haskell azt mondta, azért fogadta el a terrai szerződést, mert időt akart nyerni a frissen felvett csapatok kiképzéséhez. Ha a többi csapat is van olyan jó, mint a Rozsomák pilótája, megoldottam a rejtélyt, miért teljesítenek az embereim olyan gyatrán. Ez a megoldás azonban újabb kérdést vet fel: hol a pokolban szoktak ezek sorozást tartani?

– Evelena, ha ismered az ilyen harcostehetségek lelőhelyét, áruld el nekem is – léptette előre Lisa a Gyorstüzelőt. – A tiedhez hasonló emberekkel az oldalunkon a klánok sohasem jutnak Terra közelébe, ha mi nem akarjuk.

Tharkad City, Tharkad

Donegál körzet, Lyrán Szövetség

3058. február 3.

Tormano Liao nem tudta eldönteni, hogy a düh vagy a félelem uralkodott el jobban Nondi Steiner ezredes hangján. Bármelyik is volt az, alig lehetett észrevenni. Ugyanolyan vasakarattal fegyelmezte érzéseit, amilyen nővére, az eredeti Katrina viselkedésén is mindig látszott.

– Attól tartok – szólt higgadtan Tormano –, hogy Katrina arkón most nem elérhető, és kérte, hogy senki se zavarja meg. Bármit is kíván közölni vele, nekem is elmondhatja.

– Ó, nagyon is szívesen mondom el önnek, Liao mandarin – sziszegte az ezredes, és szürke szeme összeszűkült, ahogy tekintetét gyanakvón körbehordozta a fehér irodán. – Azt hiszem, jobban tetszett a szoba korábbi berendezése.

– Mindannyiunk jobban szereti a múltbeli dolgokat egészen addig, amíg a jövőbelieket meg nem szokjuk – tárta szét karját Tormano. – Mi szél hozta erre, ezredes?

– Viharos szél. Nagyon viharos. – Nondi Steiner a szoba túlsó sarkába sietett, ahol a széles képernyős holovid állt, és egy diszket csúsztatott a gépbe. – Kiemelt fontosságú üzenetként érkezett, és a legtitkosabb kódokkal álcázták. A Komsztárnak legalább egy hónapjába kerülne a megfejtése, ha egyáltalán sikerül dekódolniuk. Kérem, indítsa el.

Tormano kézbe vette a távirányítót, és elcsodálkozott, hogyan sikerült Katrinának azt a holoviddel együtt fehér műanyagborításba foglaltatnia. Aztán egy gombnyomással életre keltette a képernyőt. A szürke szemcsék fekete fallá olvadtak össze. Lassan szín szivárgott a képre, bár a jelenetet egyértelműen este forgatták. A négy hatalmas Overlord típusú űrjáró fékezőrakétáinak lángjai szolgáltak fényforrásként. Az ovális hajók finoman landoltak, aztán kinyíltak a mech-rekeszek ajtajai, melyeken át mechek hada ömlött a bolygóra.

A kamera felfelé pásztázott, és ráközelített a hajó oldalán virító jelzésre. Egy katanát tartó zöld madarat ábrázolt. Tormano gyomra összeszorult. Jádesólymok.

– Hol? – fordult Nondihoz.

– Az üzenet Engadineről érkezett. A Huszonkettedik Skye Rangerek védik, de az is csak egy afféle egység, ahol a bajkeverőket és semmirekellőket tároljuk, szóval sokat ne várjon tőlük. A Kilencedik Lyrán Regulárisok a Main Streeten vannak, amely csak egy ugrásra van, őket küldöm át a Sólymokat boldogítani.

Tormano felmérte a helyzetet. Minden Overlord három tucat csatamechet tud szállítani. Ezek szerint a Jádesólymok ereje maximum 144 mech lehet. A Huszonkettedik Skye Ranger Ezred hadereje körülbelül 120 működőképes mechből áll, de régi felszerelésük van, emiatt ketten érnek fel egy átlagos klánharcossal. A Huszonkettedik Skye Rangereknek vége.

– Ha odaküldi a Kilencedik Lyránokat, nem fog úgy látszani, hogy feláldozunk egy jó egységet egy használhatatlanért?

Nondi Steiner eltöprengett, aztán bólintott.

– Lehet, de muszáj komoly válaszlépést adni erre a támadásra. Klánbeli űrugrók és űrjárók jelentek meg Willunga, Neerabup és Bucklands közelében. Ez kemény harminchárom fényévnyi betörés a határainkon belülre.

– Egyetértek, de ez alig több mint egy ugrásnyi a területükről – felelte Tormano. Az egészet csekély határ menti portyázásnak tartotta, az ilyesmi eléggé elterjedt volt a klánövezet hátárán, a Káosz határvidéken. Ettől függetlenül a Bucklands eléréséhez szükséges két ugrás már nyugtalanította. Egy lítium-fúziós akkumulátorral felszerelt űrugró két ugrás végrehajtására volt képes anélkül, hogy újra kellett volna tölteni a Kearny-Fuchida ugrótekercseket. Mivel az első ugrás a Lyrán Szövetség területére juttatta a hajót, a másodikat fenntarthatták volna arra az esetre, ha túlerővel kerülnek szembe, és gyorsan vissza kell vonulniuk.

Bucklands esetében ezt a második ugrást feláldozták annak érdekében, hogy mélyebbre hatoljanak a Szövetségbe, ami azt is jelenthette, hogy a szembenálló sereg méretétől függetlenül támadni akarnak.–

– Bucklands védtelen?

– Tulajdonképpen igen – biccentett Nondi. – Van ott egy csapat veterán, akik gépfegyvert szereltek pár agromechre, de a Sólymok másodpercek alatt megtörik azt az ellenállást. Neerabupon van nemzetőrségi sereg, amely megvédheti a bolygót. Bucklandshez hasonlóan Willunga sem rendelkezik katonákkal. A Hetedik Crucis Dzsidások Winteren vannak, és bármelyik veszélyeztetett világra át lehet küldeni őket, de két ugrás és ugyanennyi hét kellene hozzá.

Tormano leült az asztal mögé, és a beépített billentyűzet segítségével előhívta a Belső Szféra holografikus térképét. Az első klán csapás a kör belső felét érte, onnan lefelé pedig tisztességes méretű szeletet kanyarított ki belőle. Ha a térképet egy óra számlapjához hasonlítanánk, a szelet körülbelül tizenegy órától kettőig tartana. Ez a mostani betörés tíz óránál érkezett. Ha nem csak egyszerű fosztogatásról van szó, akkor egy újabb támadássorozat első hadműveletének kell lennie, amely végül újabb darabkát szel le a Lyrán Szövetségből.

Beütött néhány parancsot, amely kinagyította a térképet, majd kiemelte a Szövetséget. Tovább közelített, rá azokra a világokra, melyek Engadine-től a Jádesólymok területének határáig vezettek, egészen le a fegyverszüneti zóna határára. Az így húzott vonal Coventryig illetve Arc-Royalig vezetett. Mindkét világ jól ismert volt az egész Szövetség területén. Coventry adott otthont a Belső Szféra egyik nagyobb mechgyártó telepének, valamint a Coventry Katonai Akadémiának. Az Arc-Royalon a Kell Kopók rendezkedtek be. Mindkét világ szinte hívogatta a klánok seregeit.

Tormano azt is észrevette, hogy ha az Engadine-től Coventryig vezető vonalat a fegyverszüneti zóna határán túlra húzva meghosszabbítja, az épp Tharkadra mutat. Vajon el mernek-e menni ilyen messzire? Végigfutott hátán a hideg, de aztán megrázta magát.

– Csak magunknak keresnénk a bajt, ha ezt határmenti fosztogatásnál többnek tartanánk.

– Azért foglalkoznunk kéne vele.

– Egyetértek – pillantott Tormano a vetített térképen keresztül Katrina nagynénjére. – Feltételezem, hogy a hetedik Crucis Dzsidásokat át akarja küldeni Bucklandsre.

– Igen, a szabályelvek szerint a klán leginkább sebezhető pontjára kell lecsapni. Bucklands azt is lehetővé teszi, hogy a Dzsidások szükség esetén Trentham segítségére siessenek. Winter felől jövet először Trenthamnél állnak majd meg, onnan indulnak Bucklandshez. – – Nondi kissé tétovázva folytatta: – De mégsem ez a kis fosztogatás kívánja meg a legkomolyabb elöntést, hanem hogy miként reagáljuk abban az esetben, ha a Sólymok továbbnyomulnak.

A nő jobbra lépett, elszakította tekintetét a térképről.

– A Lyrán Szövetség népe erős és áldozatkész, de többé nem számíthatunk Victor seregének segítségére. A klánok újraindított támadása pánikhoz vezetne az egész Szövetségben, amelynek következtében nem tudnánk hatékonyan védekezni.

Tormano elmosolyodott, és ujjait egymásnak illesztve hátradőlt.

– Akár egy célzás is arra, hogy újraindulhat az invázió, borzasztó eredménnyel járna. A gyengeség legkisebb jele arra indíthatja Victort, hogy a Szövetség ellen vonuljon azzal az álcával, hogy a népét akarja megvédeni. A térképről Nondi Steinerre nézett, és tisztán érezte a nőből áradó aggodalmat. Ő is a Szövetség függetlenségét féltette. Tudja, hogy felmentenék a Lyrán Szövetség Fegyveres Erejének parancsnoksága alól, és jobban riasztja a tudat, hogy nem teljesítheti kötelességét, mint a személyes szégyen.

Nondi mosolya megpróbálta Tormanoét utánozni.

– Katrina biztosan egy beszéddel próbálná lecsillapítani a népet, hogy azt gondolják, nincs mitől tartaniuk.

– Így elefántot csinál a bolhából, ha tényleg csak fosztogatásról van szó.

– Pontosan.

– Jobban örülne a megtámadott világokat érintő teljes hírzárlatnak, amíg le nem rendeztük az ügyet?

Steiner bólintott, és összefonta karját maga előtt.

– Gondolja, hogy meg tudná győzni Katrinát arról, hogy ennek az ügynek az intézéséhez teljes diszkrécióval fogjon neki?

– Azt hiszem, teljesen nyugodtan megígérhetem, hogy Katrina arkón részéről ebben semmiféle ellenállással nem kell számolnia – közölte Tormano, és ujjával a feltételezhetőleg veszélyben forgó világok holografikus tömbjére bökött. – Szeretném, ha az itt állomásozó csapatokat készenléti állapotba helyezné. Ha a helyzet tovább fokozódik, időben reagálnunk kell.

– A készenléti állapot teljesen természetes lesz a Jádesólymok megszállási területének határán állomásozó csapatok számára, így is szinte egyfolytában készenlétben telik az idejük – felelte Steiner, majd elkomorodott. – A Kell Kopók értesítése azonban egyelőre korai lehet.

Tormano nem engedte, hogy döbbenete kiüljön az arcára. Morgan Kellről mindig is köztudott volt, hogy a Steinerek rendíthetetlen híve, és közel olyan fanatikusan óvja a Steiner-érdekeket, mint maga Nondi. Az ezredes szemmel láthatóan úgy érezte, hogy a Morgan Kell által felállított Arc-Royal Védelmi Kordon legalább annyira veszélyessé és ellenségessé teszi a Kopók főnökét, mint a néhai Ryan Steinert. Nondi politikai vaksága még gondokat okozhat.

– Reményeim szerint, Steiner ezredes, az események önt fogják igazolni. Ami azt illeti, Morgan Kell amúgy is eléggé elfoglalt lehet az ARVK megszervezésének feladatával. Lehet, hogy csupán csel az egész, hogy a Sólymok határairól elvonjuk csapatainkat.

– Én is pontosan így gondoltam – intett a fejével Steiner a térkép felé. – A többi csapatnál pedig felgyorsítjuk a kiképzést. Amennyiben a Sólymok beljebb hatolnak, az összes elérhető csapatot be kell vetni ellenük.

– Tárgyalást kezdeményezek több zsoldos egységgel, és felülvizsgálom a csapatátirányítási terveket – mosolygott rá Tormano. – Úgy gondolom, Steiner ezredes, a Sólymok hamarosan megbánják az arcátlanságukat.

A Völgyes

Coventry

Donegál körzet, Lyrán Szövetség

Doc Trevena érezte, mint szorul körülötte a hurok. Bekapcsolta rádióját és rövid üzenetet küldött Isobel Murdoch hadnagynak.

– Fel a fejjel, Bel, már jönnek.

– Akkor mit üldögélünk itt, Doc?

– Hogy megnézzük, a múltkorinál jobban boldogulnak-e a meglepetéssel, hogy ránk találnak.

– Vettem. Én észak felé futok.

– Én nyugatnak. Randizzunk a 325, 43-nál egy óra múlva.

– Vettem, vége!

Doc elmosolyodom. Jól meg fogja mozgatni őket. Murdoch Púposa belépett Doc elülső lőterébe, miközben nekilátott kikászálódni a keskeny szurdokból és északra indult. A férfi közben átállította az érzékelőket magnetikus rezonanciára és kiszúrt egy nyugatra haladó, fém jelenlétére utaló jelet. Egyre ügyesebbek.

Elég régóta nyilvánvaló volt Doc számára, hogy először komoly túlélési ismeretekkel kell felvérteznie embereit, mielőtt rátérnének trükkösebb részekre, például a taktikára. A mech-csaták egyik alapelve az volt, hogy a gyorsan mozgó mechet nehéz eltalálni. Csapata nagy szerencséjére a nekik kiutalt könnyű mechek a létező leggyorsabbaknak számítottak.

Egy gyorsan cikázó mech persze nem a legmegbízhatóbb fegyverállvány. Miközben minél nagyobb sebességre ösztökélte embereit, szem előtt kellett tartania azt is, hogy jó eséllyel találják el célpontjaikat. Egy nehéz páncélzatú mech teljes megsemmisítéséhez egyetlen kisebb mechnek sem volt elég tűzereje, de egy egész vonalnyi már könnyűszerrel venne ilyen akadályt is. Ha az egysége anélkül tud találatokat elérni, hogy ők maguk megsérülnének, azzal elbátortalaníthatják üldözőiket, és elvehetik kedvüket a további üldözéstől.

Doc már egy hónapja gyakorlatozott embereivel a helybeliek által csak „völgyes”-nek nevezett térségben. Coventry legnagyobb városától, Port Szt. Williamtől észak-északnyugatra fekvő Schwartzswerter-hegység ritkás erdővel borított lábánál hajtották végre bújócskaszerű gyakorlataikat. Megállapodásuknak megfelelően Copley gazdászati tiszt minden új felszerelést a Kettes századnak utalt ki, így azok felszereltsége lassan elérte az élvonalbeli Lyrán egységek színvonalát. Ez sokat javított az eredményeken is, de sokkal többre volt szükségük, mint amit a technika biztosított számukra.

A folyamat még jobban felgyorsult, amikor Doc elnyerte Murdoch hadnagyot Wells hauptmanntól egy pókerjátszmán. A tét kétezer korona volt a nő áthelyezése ellenében. Murdoch nem akart átjönni a Kettes századhoz, Doc azonban megbeszélt egy találkozót, ahol a nő megismerkedhetett az embereivel, és elmondta neki, miszerint rajta fog múlni, hogy az emberei képesek lesznek-e életben maradni egy csatában. A szerződés aláírását az is elősegítette, hogy Doc a saját nyugdíjalapjából külön támogatást juttatott Murdoch-nak, aki attól a naptól kezdve a lehetséges maximumot hozta ki a Kettes századból – vagy talán még annál is többet.

Mivel újabb foltot vett észre a holografikus kijelzőn, Doc nyugatra irányította Centurionját. A mech hatalmas lába felkavarta a talajról a leveleket és a port. Óriási karjával először félrehajtotta útjából a fákat, majd tovább egyensúlyozva indult meg felfelé a meredek hegyoldalon. A gerincre érve jobbra fordult, majd a Centurion karjába épített gépágyúval vaktában végigsöpört a láthatáron.

A gépágyú dobhártyarepesztő hangon vonyított, ahogy kiköpte a csökkentett erejű jelzőlövedékeket. Azok egyenesen egy Sáska páncélzatán robbantak, és a zöld-fekete lemezeket vöröses festékkel borították el. A Centurion érzékelői a foltokat sebzésként értékelték, és a másodlagos monitoron ki is jelezték a Sáska sziluettjén. A kár ugyan minimális volt, de egy könnyű páncélzatot viselő Sáska számára már ez is végzetes lehet. Jelen esetben a lövések felszakították a mech felső testét borító páncélt, és alaposan megrongálták a mögötte rejtőző alkatrészeket. A fedélzeti komputer szerint valódi harcban ez a lövés valósággal megnyomorította volna a Sáskát, így a gyakorlat további részében a mech már csak bicegésre volt képes.

Annak ellenére, hogy Doc az alakzat kellős közepén bukkant fel, a Kettes század második vonala nem ijedt meg. A Valkyrie és a Jenner közepes lézere célt tévesztett, de nekik a Centurion és köztük levő két Sáskára is ügyelniük kellett. A Sáskák szerencsésebbek voltak, mindkettő közepes lézere, és a négyből három kis tűzerejű lézer is célba talált, tucatnyi helyen égetve le a páncélt a nagyobb mechről.

Ami még a célzásnál is fontosabb volt, és amiért az értékelés során külön gratulálni fog Eagannak és Nugentnek, az az egység válaszlépése volt a támadására. Mind a négy könnyű mech ellépett előle, és úgy fordultak, hogy hátulról tudjanak rá lőni. A Sáskák megindultak jobb és bal felé, hogy két oldalról vegyék tűz alá a Centuriont. Ha elfordul, hogy célba vegye az egyiket, a másik szabadon lőheti mechje hátsó, gyengén páncélozott részét. ,

Doc jobbra vágott, és Eagan sérült Sáskája felé fordította a Centuriont. A célkeresztet ugyanakkor a másik mech körvonalára dobta, és a vörös pont szinte azonnal pulzálni kezdett az arany kereszt közepén. Egyszerre nyitott tüzet gépágyújával és a közepes lézerekkel..

És piszkosul mellétalált. A francba, egyre nehezebb eltalálni őket.

Azok visszalőttek, és kicsivel jobban céloztak nála: Regina Walford Jennere kétszer is eltalálta közepes lézerével: egyszer a hátán, egyszer pedig a fején. A fejlövés annyi páncél vakart le a pilótafülkéről, hogy a következő ilyen lövés egész biztosan megölné.

Doc megsarkantyúzta a Centuriont. Teljes sebességre kapcsolva John Lindsey Valkyrie-jét talán le tudja hagyni. A Jenner és a Sáska ugyan gyorsabb az ő mechjénél, de ha üldözni kezdenék, egyedül kellene hagyják a Valkyrie-t. Észrevette, hogy Lindsey vissza is fogja a mechjét, arra kényszerítve társait, hogy döntsék el: magára hagyják őt, vagy visszafordulnak.

A célkeresztet túlvezette az arany vonalak által határolt elülső lőtartományon, és Eagan Sáskájára irányította. A Centurion hátára erősített lézer vörös sugara az apró mech felsőtestébe döfött. A számítógép komoly páncélveszteséget jelzett, a Sáska ennek ellenére talpon maradt. Azáltal, hogy továbbra is a Centurion jobb oldalán maradt, Reggie Eagan megakadályozta, hogy Doc a mech sérült jobb felére lőhessen, tanulva a két héttel korábbi végzetes hibából.

A Jenner egyik közepes lézere is tüzet nyitott, és szétroncsolta a Centurion bal oldali páncélját. Eagan ismét a Sáska kis lézereit használta, és lepörkölte a mech bal lábáról a védőréteget. Percy Nugent teljesen mellélőtt, Doc pedig elmosolyodott. Majdnem sikerült.

Ekkor a Valkyrie fegyverei is megszólaltak. Most, hogy Lindsey már nem mozgott, célzóképessége ugrásszerűen megnőtt. A mech felsőtestének bal oldalába épített nagy hatótávolságú rakéták felröppentek, a számítógép pedig alig győzte sorolni a károkat. Doc összerándult, amint a páncélzat teljesen elpárolgott mechje gerincéről és jobb oldaláról. Ezután a Valkyrie impulzuslézere átrágta magát a mellkas jobb felét védő páncélzatot, és elérte az ott tárolt NHR-eket.

Egy valódi harc során a rakéták robbanása szétszaggatta volna a Centuriont. Doc tudta, hogy még katapultálásra sem lett volna ideje. Akkora cafatok sem maradtak volna belőlem, amekkorát egy patológus a mikroszkópja alá tehetne.

A számítógép érzékelte a mech megsemmisülését, ezért megállította és kikapcsolta a Centuriont.

A mech elsötétedett pilótafülkéjében üldögélve Doc végignézte, ahogy százada egyik vonala elvonul előtte, majd elmosolyodott. Mindent nem tanítottam meg nekik, de valamit azért igen.

Nagyot sóhajtott.

– Reménykedjünk, hogy nem jön el az idő, amikor látnom kell, hogy valóban eleget tanultak-e.

Barbarossa űrjáró

Távozóban Új-Avalonról

Crucis Határvidék, Egyesült Nemzetközösség

3058. február 10.

Victor Ian Steiner-Davion visszapillantott az egyre zsugorodó gömbre, Új-Avalonra. Bár nem ez volt szülőbolygója, sokkal inkább érezte otthonának, mint a távoli, hideg Tharkadot. Igaz, ott született és nevelkedett, mégse tudott másképp gondolni a bolygóra, mint arra a világra, amely meggyilkolta az anyját.

Megölte őt, és most otthont ad a gyilkosainak.

Megrázkódott, és kényszeríttette magát, hogy ellazítsa ökölbe szorított kezét. Látta a Barbarossa nyomában haladó Tankréd, Locrin és Palamedész űrjárók ovális körvonalait, melyek a Davion Nehézgárda különleges harci egységét szállították Tukayyidra. Tudta róluk, hogy ez a legkiválóbb harci egység a Belső Szférában, de még egy tucat ehhez hasonló egységgel felfegyverkezve sem tudta volna megbosszulni anyja halálát.

Ha megtámadnám Tharkadot azzal a céllal, hogy az igazságszolgáltatás elé állítsam a húgomat, őrültnek néznének. Halványan elmosolyodott. Ha megtámadnám Tharkadot, az is lennék.

Nem azért, mert vesztene – ugyanis egészen biztosan győzne. Nem, mintha nem tisztelné Nondi Steiner képességeit. A Nagelringen töltött idő alatt alkalma nyílt arra, hogy alaposan megfigyelje őt. A nő jól harcolt egy állóháborúban, de temperamentuma nem felelt meg a klánok elleni harcokban szükséges gyors reagálásoknak. Mindent eldöntő csatákat akart vívni, és nem igazán volt türelme a hosszú távú hadviseléshez, amely az ellenfél kifárasztására törekszik, és amely lehetővé tette a Tukayyidon a Komsztár számára, hogy megálljt parancsoljon a klánoknak huszonegy napnyi idegőrlő harc után.

Bármilyen jól tudta, hogy legyőzné Steinert, ugyanezt nem mondhatta el arról a férfiról, aki a hadgyakorlat során a házigazdája lesz. Anastasius Focht volt a parancsnok, aki hat évvel ezelőtt a Tukayyidon egy véres harcban a klánok közül hetet legyőzött. Victor többször átnézte a történelmi összecsapásról szóló felvételeket és elemzéseket, és több eleme is igen lenyűgözte. Focht tette legalább annyira elbűvölte, mint az a sakkmester, akit egyszer alkalma nyílt megfigyelni, amint az bekötött szemmel győzte le egyszerre tucatnyi ellenfelét. Mindketten számára felfoghatatlan dolgokra voltak képesek.

Egyelőre.

Victor elsősorban azért fogadta el a Kardinális meghívását a hadgyakorlatra, mert szerette volna megérteni, mit is tett pontosan Focht annakidején. Az egy hónapos késés igen sajnálatos volt, de lehetőséget nyújtott Kai Allard-Liao számára, hogy Victorhoz és Hohiro Kuritához csatlakozzon a Tukayyidon, mint az Első Szt. Íves Hadsereg parancsnoka. Hohiro az Első Genyosha Hadsereget fogja irányítani, és Victor azon töprengett, két barátja vajon nem ugyanazon okból fogadta-e el Focht meghívását, mint ő.

Hogy megválaszolják a kérdést, mi szüksége van ránk Fochtnak. Nem is olyan rég a Komsztár szinte megszállottan igyekezett magát a titokzatosság ködébe burkolni. Miközben Focht megszüntette a szervezetet körülvevő pszeudo-teológia nagy részét (ezáltal megteremtve Blake Szavát, mely a fanatikusoknak nyújtott menedéket), a szervezet továbbra is elhallgatta tevékenysége túlnyomó részét. A Szabad Rasalhág Köztársaságból jövő jelentések igen kevés részletet tartalmaztak a Komsztár katonai erejének nagyságáról és összeállításáról, és még ez a kevés információ sem volt teljesen megbízható.

Victor még most, az emberiség legnagyobb csillagközi birodalmának összes rendelkezésre álló eszközével sem volt képes fényt deríteni Focht valódi személyazonosságának rejtélyére. Ez a hiány nem zavarta olyan borzasztóan, de annak oka, miért hívott Focht váratlanul kívülállókat a Komsztár eredményességének tesztelésére, komolyan nyugtalanította. A váratlan nyitottságnak semmi értelme nem volt, egyetlen esetet kivéve.

A Farkasok és Jádesólymok között nemrég dúlt háború aggasztja Fochtot. A meghívást még azelőtt kézbesítették, hogy a veszteségek mértéke kiderült volna, és először csak a parancsnoki kar részére szólt, hogy „szemmel követhessék” a hadműveletet. Miután a Farkasok egy része elmenekült a klánok által megszállt területről, és menedéket talált Arc-Royalon, a meghívást kiterjesztették az egységekre is, hogy ők is részt vegyenek a gyakorlaton.

Victor hátán végigfutott a hideg. Nem tudott megszabadulni az érzéstől, hogy nem a klánok elleni harc gyakorlásához van rá szükség, sokkal inkább meghallgatásén vesz részt Focht utódjának posztjára. Természetesen sem Focht, sem a Komsztár nem fogja a kardinális címmel felruházni, de valakinek fel kellett rá készülnie, hogy egyszer átvegye a Belső Szféra Védelmezőjének palástját. Jerry Cranston becslései szerint Focht életkora valahol a hetven és kilencven között lehet. Bár a civilizált világ átlagpolgára száz vagy még több évig élt, utolsó éveit senki sem töltené szívesen egy összeomlás szélén álló fegyverszünet és újra kitörni készülő háború nyomása alatt.

És ha Focht örököst keres, hogyan fogok szerepelni a teszten? A verseny nagyon szoros volt. Hohiro Kurita vitéz és képzett harcos volt. Apjától megtanulta a Drakónis Szövetség erejét adó harcosi hagyományokat, melynek hasznos elemeit a maga javára fordította, gyengeségeit pedig megtagadta. Hohiro kemény harcot vívott a klánok ellen: egy alkalommal sikerült neki és egységének az ellenséges vonalak mögött kitartania, méghozzá jóval hosszabb ideig, mint azt a Szövetségben bárki is remélni merte volna.

Kai Allard-Liao pedig még ennél is többre volt képes. A legkomolyabb hiba, melyet valaha is vétett, az volt, hogy elfogták, amikor az ellenséges vonalak mögött rekedt a kláninvázió során. Ez is csak azért történt, mert az Alynán rekedt, miután megmentette Victor életét, a Nemzetközösség egységei pedig evakuálták a bolygó lakosságát. Mivel magára maradt, Kai először bujdosott, és hol itt, hol ott csusszant ki üldözői markából. Végül pedig szövetkezett a klánbeli egységekkel, hogy megállítsák a Komsztárt, amely át akarta venni az uralmat a világ felett. Ezután a Solarisra ment, és rövidesen a Játékvilág elsőszámú bajnoka lett.

Bármilyen jók is voltak barátai, Victor tisztában volt vele, hogy ő maga sem pancser. Ő is harcolt a klánok ellen, és két, igen fényes győzelemmel végződő csatában is részt vett. Nem szabad figyelmen kívül hagynia Kai szerepét az elsőben, amely a Twycrosson zajlott. A második viszont egy hosszú távú mentőakció volt, melynek során kiszabadították Hohirót arról a bolygóról, ahol csapdába esett. A Tízedik Lyrán Gárda, melyet a klánok elleni harcra építettek és szerveztek újjá, fantasztikusan szerepelt.

Igaz, hogy első egységét a klánok miatt veszítette el, de az még a Belső Szférára mért első csapások egyike során történt. Akkor még nem tudtuk, kik ezek és mire képesek, ki azóta eltelt nyolc év alatt a Belső Szféra hatalmas technikai ugrásokkal csökkentette azt a különbséget, amely legyőzhetetlen ellenfelekké tette a klánokat. Ha a taktikai finomításokat is beleszámoljuk, nagyjából egyenlőre jönnek ki az esélyek.

Nagyjából, ami nem az igazi, bár Fochtnak bejött a Tukayyidon.

A kabin válaszfalán koppanó ujjak hangjára megfordult.

– Igen, Jerry?

Cranston belépett, és behúzta maga után az ajtót.

– Két hír érkezett. Először is, a Komsztár átküldött egy üzenetet, mely szerint Kai és a Lándzsások a Raman rendszerben csatlakoznak hozzánk, épp, mielőtt belépnénk a Drakónis Szövetség területére.

– Ez azt jelenti, hogy velünk töltik a hat hetes utat Tukayyidra – biccentett a herceg. – Jó lesz újra látni Kait és elbeszélgetni vele. Majd elmeséli, hogy bírja a házaséletet. Volt az üzenetben olyasmi, hogy a felesége is elkíséri?

– Nem, és erősen kétlem, hogy jönne. Elég aktívan részt vesz a Szt. Íves Paktum egészségügyi rendszerének átszervezési programjában – vigyorgott huncutul Cranston.. – A forrásaink szerint dr. Lear ráadásul újra állapotos.

– Hát ez nagyszerű! – csapta össze kezét Victor. – Tudják már, hogy fiú vagy lány?

A hírszerzés főtitkára felnevetett.

– A nőgyógyász már tudja, de mindkét szülő azt kérte, hogy ne mondják meg nekik.

– Ön tudja – vonta fel szemöldökét Victor.

– Azért fizet, hogy megtudjak dolgokat, fenség.

– Hát, nekem se mondja el. Nem akarom elszólni magam Kai előtt – mondta a herceg, majd szeme összeszűkült. – Arról azért tud, hogy a felesége megint terhes, ugye?

– Arról tud. Épp azért habozott elfogadni a meghívást Tukayyidra, mert nem akarta ilyen állapotban magára hagyni a feleségét. Úgy tűnik, kezdett Deidre idegeire menni az aggodalmaskodással, úgyhogy az asszony elkergette.

– Emlékeztessen rá, hogy küldjek neki érte köszönőlevelet. Mi egyéb van még?

Jerry sóhajtott.

– Egymásnak ellentmondó jelentéseket kaptunk az Engadinen folyó összetűzésekről. Most csak annyit tudunk, hogy a Jádesólymok megtámadták a világot, és komolyan elpáholták a Huszonkettedik Skye Rangereket. A Sólymok visszavonultak, miután a Kilencedik Lyrán Regulárisok megközelítették a bolygót.

– Határvillongásnak tűnik – húzta el száját Victor.

– Egyetértek, de ha figyelembe vesszük, hogy a Kilencedik Regulosok válaszlépéséhez Main Streetről kellett Engadine-ra jutni, az első csapásnak a hónap eleje felé kellett érkeznie. Egy teljes hétbe került, mire egyáltalán ehhez a gyér jelentéshez jutottunk. Így is csak azért tudtuk meg a dolgot, mert a Rangerek közül páran az Egyesült Nemzetközösséghez tartoztak, és a Komsztár kézbesített egy Legközelebbi Hozzátartozó kategóriás levelet, miután egyikük meghalt.

– Számítottunk rá, hogy a híráramlás döcögni fog, miután Katrina kisajátította a Lyrán Szövetséget.

– Igaz, de egy Engadine-t ért csapásról szóló jelentést azonnal át kellett volna küldeni Nondi Steinernek a Tharkadra. Igaz, hogy a LSZFE-be beépített kémeinket leleplezték, de még mindig van egy rakás ügynökünk Tharkadon. Legkésőbb ötödikéig több információnak kellett volna érkeznie, mint amit jelenleg tudunk – csóválta fejét Cranston. – Ami még fontosabb: minden egyes hírvidet és diszklapot, amely abból a térségből jön, erősen cenzúráznak. Összevetve a hírszerzésünk problémáival, feltételezhető, hogy a Jádesólymok komoly erőkkel támadtak a Perifériára. Eljuthattak Bucklandsig és talán már Ausztráliáig is.

– Ausztrália? – Victor szája hirtelen kiszáradt. – Az csak négy ugrásnyira van a határtól!

– Igen, uram.

– De nincs rá bizonyíték, hogy megtartják a bolygókat, amelyeket elfoglalnak. Úgy értem, lehet ez is egy Vörös Kalóz féle rablássorozat?

– TÚL kevés az adat egy effajta behatároláshoz, felség – ingatta fejét Cranston. – Az Engadine-re támadó egység ereje nagyobb volt, mint amilyet a Vörös Kalóz valaha is használt, és meg sem próbálták leplezni, hogy Jádesólymok. Ennek ellenére nem szállják meg a világokat. Sőt, amennyit tudunk, akár már vissza is vonulhattak.

– De nem igazán hiszi, ugye? – kérdezte Victor, és felpillantott Cranstonra.

– A „hit” szó nem szerepel a munkaköri leírásomban, felség. A tudni viszont többször is felmerül benne, és most el kell ismernem, hogy nem tudom, mi folyik ott jelenleg.

– Nos, Katherine érdekében remélem, hogy valaki azért tudja – fordult vissza a kabinablak felé Victor, és arra gondolt, sosem adná meg azt az örömet a húgának, hogy Katrinának nevezi. – Legalább mi jó irányba megyünk.

– Ugye nem is gondol rá, hogy közbeavatkozik?

– Egyáltalán nem, legalábbis nem Engadine-on – rázta meg fejét Victor. – De mindketten tudjuk, hogy ha a Sólymok még akkor is fosztogatják a Lyrán Szövetséget, amikor a Tukayyidra érünk, a gyakorlatozásnál több dolgunk is lesz.

Boadicea űrugró

Nadír újratöltő állomás, MGC14239287

Lakatlan csillagrendszer, Farkas klán megszállási zóna

3058. február 12.

Katrina Steiner az űrugró zéró gravitációs területén elképzelhető lehető legméltóságteljesebb módon kapaszkodott meg. Fél kézzel megragadta a hídra vezető lejáró korlátját, a másikkal pedig hátranyúlt, és haját szoros kötegbe csavarta, melyet be tudott tűrni világoskék kezeslábasa nyakába. Körülpillantva látta, senki sem vette észre be nem jelentett érkezését.

Pár pillanat duzzogás után eldöntötte, hogy így még jobb. A gömbszerű híd belsejében sürgölődő tucatnyi embernek komoly feladata volt: felkészültek a következő ugrássorozatra, amely eljuttatja őket erről a bolygóról úti céljukig. A korlátok és fogantyúk segítségével forgolódtak hol erre, hol arra, hogy az őket körülvevő képernyők sorát szemmel tarthassák.

A gömb középpontjában karcsú cső szolgált egy vastag, korongforma asztal alapjául, mely körül hárman lebegtek. A korong felületén több folyadékkristályos kijelző helyezkedett el, a közepe pedig egy holografikus vetítőnek adott otthont. Csillagmezők repültek az asztal felett, és piros vonalak kötöttek össze csillogó pontokat: ezek jelezték a különböző útvonalterveket, melyeket egyenként átnéztek.

Katrina megköszörülte torkát, mire a döbbenet hulláma futott végig a híd legénységén.

– Valami gond van, Church kapitány?

A központi korongnál lebegő pocakos férfi olyan hirtelen kapta fel fejét, hogy a kopaszságát takarni próbáló paróka kis híján lerepült róla.

– Nem, fenség, már kijelöltük az útvonalat. Épp csak azt ellenőrizzük, hogy a várakozás közelebb segít-e minket a rendszer harmadik bolygójához.

Egy göndör, fekete, rövidre vágott hajú pöttöm nő lassan Katrina felé fordult.

– Arkón, nekem van egy kis gondom az út utolsó szakaszával.

– Számítottam is rá, Jotto ügynök – biccentett helyeslőleg Katrina. –Önnek ezzel az egész úttal gondja van, nem igaz?

– Csupán küldetésbiztonsági specialista minőségemben, fenség. – A legénység többi tagjával egyetemben Jotto ügynök is titoktartást esküdött Katrina eme útját illetően, amelyet az arkón „a Belső Szféra jövőjéhez életbevágóan szükségesnek” írt le. Jotto azonban túlságosan gyakorlatias volt ahhoz, hogy Katrina és a Lyrán Szövetség iránti odaadása elterelje figyelmét az út veszélyes mivoltáról.

Az arkón felsóhajtott, de nem sikerült kiszellőztetnie mérgét. Jotto legalább velünk van, és tisztában van a diszkréció fontosságával.

– Jotto ügynök, kérem, beszéljen nyíltan!

– Köszönöm, felség. Ha a lítium-fúziós elemek töltését felhasználjuk, hogy elvigyenek minket a Szellemmedvék területén keresztül Kiambára, kénytelenek leszünk a célnál újratölteni. A Kiamba rendszer centruma egy G4 kategóriájú csillag, ami azt jelenti, hogy száznyolcvanöt órába fog kerülni a Kearny-Fuchida ugróhajtómű feltöltése. Az érkezési ponttól az újratöltő állomásra vezető út idejét hozzáadva minimum két hetet kell abban a rendszerben töltenünk.

Katrina erősen megtámasztotta lábát a lejáró alsó sarkában, majd összefonta karját.

– Jobban szeretné, ha útközben egy semleges állomáson várakozva duplára töltenénk a meghajtót, hogy a veszély első jelére visszaugorhassunk?

– Igen.

Church kapitány néhány verejtékcseppet törölt le arcáról.

– Ezzel a stratégiával az a gondunk, hogy ha várunk az ugrással, nem fogunk elég közel kerülni a harmadik bolygóhoz. Egy hét utazásra lenne szükségünk, amíg elérkezünk a kiszemelt világhoz, aztán egy újabb hétre, hogy visszajussunk a Boadiceához, mielőtt elhagyhatnánk a rendszert. Ha egy másik csillagnál az újratöltésre is várunk, egy egész hónappal hosszabbítjuk meg az utat.

– Elfogadhatatlan.

A biztonsági ügynöknő elsápadt.

– De arkón, itt egészen komoly veszéllyel kell számolnunk.

– Jotto ügynök, én Steiner vagyok. Úgy neveltek, hogy a kockázat éltessen – mosolyodott el lassan Katrina. – Azonban értékelem elővigyázatosságát, és döntéshozatal közben észben fogom tartani. Jelen esetben azonban az a legfontosabb, hogy a lehető leggyorsabban Kimbára jussunk.

Katrina a négyszögletes kilátónyílásra mutatott.

– Most a Farkas klán megszállási zónájának területén tartózkodunk. Innen baj esetén átugorhatnánk a Drakónis szövetségbe, de azzal felfednénk terveinket az ellenség előtt. Ha már a leleplezést kockáztatjuk, akkor az a Füstjaguárok területén lenne a legjobb.

A központi asztalnál lebegő harmadik alak úgy evickélt, hogy szembeforduljon vele. Ahogy megfordult, hosszú, ezüstszínű haja az égnek meredt, és ettől egész meglepettnek tűnt. A komikus, mi több, unottnak tűnő hangszín meghazudtolta ezt, és csökkentette a teremben levő feszültséget.

– Felség, számomra logikusnak tűnik az érvelése. Valószínűleg az út során egyáltalán sehol nem leszünk biztonságban, úgyhogy nyugodtan odaugorhatunk, ahol a házigazdáink a legtöbbet nyerhetnek abból, ha jól bánnak velünk.

Katrina kezdett megijedni. Erhardt Wichmann báró elemzése igen jól vázolta fel a problémát. Ha a Szövetség területére ugranak, kétségkívül Luthienre viszik őket, és Victorral beszélik meg, mi is legyen vele. A Farkasok érdekeltek voltak a Lyrán Szövetségben, ezért ha elfognák az arkónt a saját területükön, komoly ütőkártya kerülne a kezükbe a Szövetség ellen. Csak a Füstjaguárok – akik nem tudnának kényelmesen a lyránokhoz jutni – húzhatnának hasznot a vele kötendő szövetségből, ezért minden lehetséges eszközzel gyümölcsözővé kell tennie ezt az utat.

– Jól látja a dolgot, Wichmann báró – mondta Katrina, és olyan mosollyal ajándékozta meg a bárót, hogy egy bármely, a báróétól különböző szexuális beállítottságú férfi szenvedélye lángra lobbant volna. Követe háta mögött látta, hogy Church kapitány máris kezd elvörösödni. –Akkor tehát meghozta a döntést?

Church bólintott.

– Helm, induljon el az AKM023-as útvonalon!

Jotto összerezzent.

– AKM? Akció Közben Meghalt.

– Ugye nem babonás, kicsi Hodari? – mosolygott rá szívélyesen Wichmann.

Jotto arca megkeményedett.

– Magának ez talán egy kéjutazás, báró, magának pedig a nagy utazás az ismeretlenbe, kapitány, de számomra valóságos rémálom. Ez a hajó fegyvertelen, és nem rendelkezem megfelelő létszámú biztonsági személyzettel sem, hogy garantálhassam az arkón biztonságát – ingatta fejét a nő. – És ha belegondolok, hogy kinevettem Curaitist, amiért elvállalta Victor herceg személyes őrizetét!

Mert ostoba döntés volt, Jotto ügynök.

– Mikor ugrunk, kapitány?

– Amint jelt adok, felség.

Két figyelmeztető jel hangzott fel a hajó fedélzetén. A lebegő emberek megragadták az asztal szélét, Katrina pedig a lejáró fokaiba kapaszkodott.

– Most!

A Kearny-Fuchida ugrómotorokba áradó energia kiszakított egy darabot a valóság anyagából, és átcsusszantotta rajta a Boadiceát, így az egy szempillantás alatt harminc fényévnyire került attól a ponttól, ahol az előbb volt. Katrina végignézte, ahogy az űrugró körötte összezsugorodik, vagy pedig ő nő meg akkorára, hogy keresztülrobban a hajótesten. Érezte, ahogy egyre nagyobb és nagyobb lesz. Nem felpuffadt, mint valami betegség sújtotta lény, hanem olyan hatalmas lett, hogy magába olvasztotta az univerzumot. Minden csillagrendszer a teste sejtjeiben csupán egyetlen kromoszóma egyetlen génjének egyetlen aminosava volt, és minden róluk megszerezhető információ végtelen mennyiségű adattal, árasztotta el az agyát.

Éppen kezdett volna újra visszaalakulni önmagává, de ekkor megkezdődött a második ugrás. Katrina tudata túláradt azon, ami előtte volt, és kipukkasztotta az ismert és megismerhető dolgok szappanbuborékát. Ezen az akadályon túljutva meglátta lebegő édesanyját. Törpének érezte magát az óriási termetű alak mellett, aki széttárt karokkal fogadta. Ezután azonban a karok óriáskígyókká alakultak, köré fonódtak és kiszorították belőle a lelket, miközben anyja arcáról lerobbant a hús, és egy lángoló szemű, vicsorgó koponya maradt csak a helyén. A kígyók a sötéten tátongó szájnyílás felé hajították összetört testét, a tűhegyes fogak pedig belemélyedtek minden egyes sejtjébe, és fájdalommal töltötték el.

Katrina meg volt róla győződve, hogy nem sikított, mégis rekedtnek érezte a torkát, amint kinyitotta szemét. Hodari Jotto szorosan fogta a vállát és combját, óvva őt a súlytalanság veszélyeitől. A nő visszahúzta az arkónt a bejárat melletti falhoz, és hozzászorította.

– Felség, jól van?

A vészjelző szirénák hangosan és sürgetően szóltak.

– Mi történik itt?

Jotto arca elborult.

– A Kiambánál vagyunk. Egy katonai alakzat kellős közepébe ugrottunk, éppen egy harcban álló csatahajó mellé.

Katrina robbanásokat hallott a távolból, miközben remegés futott végig a fedélzeten.

– Minket támadnak?

– Igen, igen, minket – felelte Jotto, majd visszapillantott a híd felé. –Már rég halottak lennénk, ha ezt akarnák, a csatahajók könnyedén elpusztíthatnának minket. Ránk csak a légivadászok lőnek, akik már akkor harci alakzatba fejlődve álltak, amikor megérkeztünk.

Katrina nagy nehezen lenyelte a torkában képződő gombócot. Az út során többféle fogadtatást is előre elképzelt, de egyikben sem szerepelt katonai támadás. Neki azt mondták, sőt, biztosították róla, hogy a klánok mindig alkudoznak, mielőtt lecsapnak. Számított erre az előzetes kapcsolatfelvételre, és hogy annak során ki tud alkudni egy találkozást a Füstjaguár klán vezetőivel, amely során tárgyalhattak egy kölcsönösen előnyös szövetség megkötéséről.

– Előtte nem próbáltak alkudni?

– Alkudni? – Jotto nem túl finoman megrázta a nőt. – Egy harci alakzat kellős közepén tűntünk fel! Kiamba ostrom alatt áll, mi pedig a csata sűrűjébe pottyantunk.

– Ostrom? – Katrina kezdett libabőrös lenni. – Itt a Drakónis Szövetség? Mikor szereztek harcképes űrugrókat?

– Ki beszél itt a Szövetségről? – kérdezte Jotto és hüvelykujjával az ablak felé bökött. – Azok ott a Farkasok hajói, felség! Én csak találgatok, de a helyzet alapján mégis azt mondanám, hogy a Füstjaguárokkal tervezett tárgyalások még azelőtt befejeződtek, hogy valójában elkezdődtek volna.

Vérszomjas Farkas űrugró

Kiamba

Füstjaguár megszállási zóna

3058. február 12.

A fáradtság okozta sajgás ott lüktetett Vlad ízületeiben, de nem jutott odáig, hogy magára vonja a harcos figyelmét. A Kiamba ellen irányult támadás gyorsan és jól haladt. A Farkasok a harmadik bolygó közelébe érkeztek, aztán keményen beégették magukat az atmoszférába. Szinte sebészi pontossággal hajtották végre a hadműveletet, miközben a Füstjaguárok helyőrségi csapatai szánalmas teljesítményt nyújtottak. Még mielőtt a licitálás megkezdődött volna, Vlad tudta, hogy elorozhatta volna a bolygót a Jaguároktól.

Azt is tudta, hogy képtelen lenne a megtartására, ezért inkább jobbágyokat és tenyészanyagot zsákmányolt. Ez utóbbi ugyan véletlenül jutott a kezére, hiszen a támadás igazi célja más volt: sóhintés abba a sebbe, amelyet ő ejtett a Füstjaguárok büszkeségén. Ő és népe bebizonyította, hogy nem egy megtört klánnal van dolguk, és ő valóban a Farkas klán hagyatékának jogos örököse. Bosszúszomjas fenyegetéseket sugároztak űrjárója után, miközben az a Farkas űrugrók felé menet átrepült a légkörön, s ezek győzelmet jelző fanfárok szavával értek fel számára.

Ezután egy Belső Szférából jött űrugró jelent meg az alakulata kellős közepén. Bár azonnal felkészült a hajó ártalmatlanná tételére, azt várta, hogy a jármű azonnal továbbugrik a rendszerből. Mivel semmi ilyen nem történt, érezte, hogy valami furcsaság van a dologban. Amikor légivadászai jelentették, hogy a hajó fegyvertelen, és a Steiner-ház címerét viseli, különös előérzet bizsergette meg bőrét. Arra még csak számított, hogy egy Kurita járőr átugrik Kiambára, mielőtt támadnának, de egy Steiner hajó jelenléte nem mindennapi helyzetről árulkodott.

Csapatai körülbelül akkortájt foglalták el a hajót, amikor a Lobo Negro bedokkolt a Vérszomjas Farkasra. A jelentések szerint a fedélzeten lévők nem tanúsítottak ellenállást, de ez egyáltalán nem lepte meg. Minden fegyvertelen űrugrón utazó ember eleve elismeri ellenfelei katonai felsőbbrendűségét. Épp eleget tudott meg a Belső Szféráról – a Phelan Kell vallatása során napfényre került információk alapján –, hogy tudja, számukra az űrugrók túlságosan értékesek ahhoz, hogy robbanószerekkel pakolják meg, és egy ellenséges formáció közepén a levegőbe repítsék.

A Steiner hajó elfogása akadálytalanul folyt le, bár az egyik fogoly követelte, hogy találkozhasson a Farkasok vezetőjével. Azt állította, hogy ő Katrina Steiner, a Lyrán Szövetség arkónja, de ezt az állítást nem lehetett komolyan venni. Komoly kíséret nélküli jelenléte határozottan meggondolatlan vagy ostoba dolog lenne.

Vagy mindkettő. Bár Vlad a megvetésen kívül mást soha életében nem érzett a Belső Szféra népe iránt, figyelemmel kísérte a holocsatornákon sugárzott hírműsorok tartalmát. Az a szabadság, amellyel a Lyrán Szövetség (no meg a Belső Szféra többi államának) széltében-hosszában terjesztették a híreket, jócskán megkönnyítette a klánok dolgát, akik folyamatosan az ellenség gyenge pontjait keresték.

Vlad tudta, ki az a Katrina. Alig adtak le híradót anélkül, hogy megemlítettek volna valamilyen lényegtelen és semmitmondó pletykát vele kapcsolatban. Tulajdonképpen vagy ezer holografikus képet látott már róla. A nő állandóan a legújabb divat szerinti holmikban grasszált, és mindig másféleképpen tűzte fel szőke haját. Vlad először nevetett rajta, de ugyanakkor lenyűgözőnek találta, milyen ügyesen váltogatja külsejét, hogy minél megfelelőbben befolyásolhassa nemzete lakóit.

A kabinajtó szisszenve tárult fel, és Vlad felkelt. Szürke kezeslábasa nyaknál nyitva volt, a ruha anyaga ráfeszült felsőkarjára és combjára. Ujjaival sebesen hátrafésülte sűrű fekete haját, hogy külseje hűvösnek és szigorúnak hasson. Bárki is ez a szélhámos, megfogja bánni vakmerőségét.

Egy elementál lépett be a szobába, és a karjánál fogva vonszolt maga után egy nőt. Hosszú, kócos haja eltakarta arcát, mígnem váratlanul kirántotta karját az elementál szorításából. Kisöpörte arcából a haját, aztán Vlad felé fordította dühtől lángoló, ragyogó kék szemét.

– Velem nem lehet így bánni!

A felismerés villámként csapott Vladba. Azt akarta mondani – eredetileg azt szándékozta mondani „úgy fognak bánni veled, ahogy az a klánon belüli helyzeted szerint szokás”. Gondolatban hallottá a felmordulást, mely kihangsúlyozta volna a szavaiban rejlő fenyegetést. Számtalan jobbágy reszketett már ettől a hangtól. De azok gyávák voltak, akik már egy szigorú pillantástól vagy felemelt ököltől is berezeltek volna.

Az érzés, amely elfogta, a félelemhez hasonlított: gyomra ökölbe szorult, és valamiféle sajgás vette körbe szívét. A másodperc törtrésze alatt megfeledkezett az ízületeit kínzó fájdalomról, helyére a gyomra legmélyéből sugárzó különös érzés lépett. Olyan gondolatok kísérték, amilyenekkel még soha életében nem szembesült, melyek túlléptek a fizikai szükséglet és a kéjvágy érzésén, s ezektől teljesen elállt a szava.

Zavarában Vlad tétovázott. Még a dühtől izzó szemekkel és pattanásig feszült izmaival együtt is gyönyörűnek találta a nőt. A benne dúló érzések és vágyak erősebbek és mélyebbek voltak egyszerű testi vonzalomnál. A tesközébe vagy klánjába tartozó nők közül sokat lehetett gyönyörűnek nevezni. A Farkasok által elfoglalt világokban hasonlóképp hemzsegtek a szép nők. A klánok valamelyikébe tartozó vagy azon kívülről származó nők közül is azzal párosodott, amelyiket csak megkívánta, de egyikük sem ébresztett benne olyan gondolatokat, amilyenekkel most kellett szembenéznie.

Az utódnemzés gondolata.

Abban a pillanatban, hogy ezt a gondolatot beazonosította – melynek sürgetése minden egyes sejtjéből szinte üvöltött –, Vlad tökéletesen az előző érzésvilágon kívül találta magát. Értelmetlennek és ráadásul ijesztőnek találta az egészet. Harcos volt, aki ellenségei szenvtelen gyilkosának született, és eszerint is nevelték. A logika és intelligencia eszközeivel definiálta, értelmezte és hajtotta uralma alá az ismert univerzumot; ennek ellenére most úgy reagált, hogy az megtagadta a logikát, aláásta az intelligenciát, mégis elég erős volt ahhoz, hogy megrémissze.

A klánok genetikai tenyészrendszerének köszönhetően a harcos kasztban a párzás gyakorlásának semmi köze nem volt a nemzéshez. Vlad érzett némi szeretetet partnerei iránt, de se többet, se kevesebbet annál, mint a vele együtt felcseperedett egy tesközbeli vagy mellette szolgáló harcos iránt. A klánok számára a szex kéjforrásnak, egyfajta feszültségoldónak számított. Szabadon adták, mint bajtársak közti ajándékot, melyet nem terheltek olyan emocionális bilincsek és féltékenységek, amelyek belülről szakíthatnak szét egy katonai egységet.

Tudta, hogy nem érezheti ezt a vonzalmat, ezt a késztetést ez iránt a nő iránt. Azt sem tudom, hogyan kell érezni ilyesmit. A tény, hogy egy új érzéssel, új tapasztalattal gazdagodott, felkavarta. Ugyanakkor teste a szokásos fegyelmezettségről árulkodott, és a fölötte tapasztalt tökéletes irányítás mélységesen zavarta. Ez meghaladja az én felfogóképességemet. Mégis mihez kezdjek most?

Halványan felmerült Vlad emlékezetében, hogy Ranna hasonló vonzalmat írt le Phelan Kell iránt, de ő akkor egyetlen szót sem tudott felfogni abból, amit a nő mondani próbált. Számára a szabadszülött Phelan szánalmas féreg volt, és a nő hozzá fűződő kapcsolatát legrosszabb esetben is rajongásnak vagy a harcos kaszt egyik tagjához inkább méltó módon trükknek tartotta, mellyel megerősítheti jobbágya fölötti hatalmát. Csak egy buta játék lehetett, melyet a nő előbb-utóbb megun; Vlad legalábbis így gondolta.

Ez teljességgel lehetetlen, mégis igaz! Mindez még azelőtt végigfutott az agyán, hogy Katrina utolsó szava elhangzott volna. Vlad az elementálhoz fordult, és az ajtóra mutatott.

– Hagyd itt a foglyot!

Az elementál átpréselte magát a nő mellett, és Vlad megjegyezte magának, hogy a nő nem húzódott félre a nagydarab harcos útjából, aki őt idehozta. Aztán észrevette, hogy Katrina szeme körül a feszesség kissé enyhült, és száját résnyire nyitva felejtette. Vladra bámult, de elég meglepetten. Nem úgy festett, mint egy ragadozó jelenlétében megdermedt zsákmányállat, hanem mint egy, a területére betolakodó másik ragadozót szemrevételező vadász.

Vlad enyhén fejet hajtott.

– Üdvözlöm, Steiner-házbeli Katrina.

A felismerés kiült á nő arcára.

– Maga egy Farkas, de nem Ulrik Kerenszkij – állapította meg óvatos és gyanakvó hangon.

– Nem, én Vladimír Ward kán vagyok, a Farkasok vezetője.

– Tisztában van vele, ki vagyok én?

– Azt hittem, valamennyire tisztában vagyok vele – felelte Vlad, aki ezidáig nem sok figyelmet szentelt Katrina Steinernek és tetteinek. Legfőképp az volt erre az oka, hogy a nő állandóan a békebíró szerepében tetszelgett. Szervezkedései visszatetsző érzéseket keltettek benne. Mások megpróbálhatják elpusztítani a klánokat, de Katrina béketervei feloszlatnák a társadalmukat és szétzilálná őket, ezáltal mindörökre kiirtva az őket erőssé tevő gyakorlatokat és szokásokat.

De ez a nő itt előttem nem az a puhány, akire számítottam. Vlad megfigyelte, hogy az arkónnak sem a válla, sem a pillantása nem remegett.

– Vajon most próbál meg átverni, vagy az volt illúzió, amit eddig láttam?

Katrina megrángatta a jobb csuklójára kötözött jobbágyzsinegét.

– Az általam adott válaszok egyikét sem lehet alátámasztani. Saját magának kell majd döntenie. – Széttárta karját, kék kezeslábasa ráfeszült derekára és mellére. – Ön szerint ki vagyok én?

Egy ilkánhoz méltó hitves, amennyiben én vagyok az ilkán… Vlad a kabinablakon át látszó üresség felé fordította tekintetét, hogy leplezze reakcióját. Ez a nő egy szabadszülött, mégis hajlandó lennék őt mindenki más fölé emelni. Kész őrület!

– Jelenléte arról árulkodik, hogy ön fiatal és ostoba.

– A fiatalság vádja ellen nem tiltakozom, Vlad – felelte Katrina, és hangja megtelt melegséggel, amint kiejtette a férfi nevét. Tudta, hogy ez részben szándékos volt, de ahogy hangja a mondat végén elcsuklott, elárulta, ő maga is mennyire meglepődött a saját reakcióján. – És egy picit talán ostoba is vagyok.

– Egy picinél azért jobban – fordult vissza feléje Vlad, miután összeszedte magát. – Ön a mostani küldetés során a Füstjaguárokkal szándékozott tárgyalásokat kezdeményezni. Őket lenyűgözte volna azzal, hogy vállalta a személyes megjelenés kockázatát.

– Önt lenyűgöztem?

– Számít ez valamit?

– Csak akkor, ha igen.

– Igen, egy kicsit – csóválta fejét Vlad. – Ennek ellenére kétséges annak a vezetőnek a bölcsessége, aki akkor hagyja magára birodalmát, amikor azt megszállók támadják.

Katrina felkapta fejét, szeme dühösen lángolt fel.

– Megszállók?

– A Jádesólymok kiterjedt támadássorozatot indítottak egy sor Szövetségi világ ellen a hónap elején.

Katrina Steiner jéghideg szeme egy pillanatra lezáródott, ahogy keze is ökölbe szorult, és hirtelen megfeledkezett a kacérkodásról.

– Hol csaptak le? Mennyi kárt okoztak?

– Én nem foglalkozom a Sólymok fosztogatásaival – vont vállat Vlad. – Ha tényleg a rettenthetetlenségüket akarták volna bizonyítani, egy másik klánra csaptak volna le, nem pedig a Lyrán Szövetségre.

– Haladéktalanul vissza kell térnem Tharkadra – szegte fel fejét Katrina.

– Igen?

– A népemnek szüksége van rám.

– A Lyrán Szövetség többé már nem az ön népe. Ön a Farkas klán jobbágya.

– Tessék?

Vlad a nő csuklóján fityegő zsinórra mutatott.

– Ön a hadizsákmány része. Mostantól a tulajdonom.

A nő reakciója erre a megjegyzésre a döbbenet és kíváncsiság keveréke volt.

– Tényleg azt gondolja, hogy birtokolhat engem? – Azzal a kabinablak felé bökött. – Emberek milliárdjainak hűségével bírok. Az én nevemben emberek százezrei fognak majd fegyvert, hogy kétségbe vonják állításának a jogosságát.

Vlad felvonta szemöldökét.

– Eddig azok az emberek képtelenek voltak megállítani a Jádesólymokat. Miért higgyem el, hogy önt vissza tudnák venni tőlem?

– Miért higgyem el, hogy a népem nem állította meg a Sólymokat? –vágta csípőre kezét az arkón. – És miért lenne ön olyan ostoba, hogy azt higgye, már nem is fogják megállítani őket? Ha találgatnom kéne, azt mondanám, a Sólymok a csata után rögtön sarkon is fordultak, ezért jelentettek nehéz célpontot. Tukayyid a példája, hogy amikor maguk, klánbeliek egy helyütt maradnak, legyőzhetők.

– A Farkasokat nem győzték le Tukayyidon.

– A Farkasoknak egy Belső Szférabeli segített Tukayyidon – szikrázott Katrina kék szeme.

Victor felhorkant, aztán összekapta magát, és egy mosollyal leplezte gondolatait.

– Azt feltételezi, hogy Phelan nélkül a klánunk kudarcra van ítélve.

– Így is értelmezheti – viszonozta Katrina a mosolyt.

– És azt hiszi, hogy Phelan meg a katonái megmentik a birodalmát a Sólymoktól?

Az arkón arca kissé elkomorodott, majd egy kifürkészhetetlen maszk csusszant a vonásai helyére.

– A hazája iránt tanúsított hűsége példa értékű a népem előtt.

Vlad bólintott, közben kielemezte a nőnek Phelan említésére adott reakcióit. Túlságosan ingerlékeny. Érzelmei a felszín közelében áramlanak. Ez bizony hiányosság, bár roppant izgalmas darab.

– Phelan az unokatestvére, mégsem kedveli.

– Feltételezem, hogy ismeri őt – válaszolt a nő nyíltan. – Ön kedveli?

A Farkas felkacagott, Katrina pedig döbbenten pillantott rá. Vlad végigfuttatta ujját az arca bal oldalán húzódó sebhelyen.

– Ezt a jelet hagyta rajtam és népemen. Őt hibáztatom jelenlegi helyzetünkért, ő az, aki jogtalanul befolyásolta az ilkánt. Jelenléte a Lyrán Szövetség területén különleges célponttá teszi számomra Arc-Royalt az újrainduló invázió idejére.

– És az mikor lesz?

– Akkor indul újra, ha megválasztottuk az új ilkánt – vont vállat Vlad.

– Hiszen már egy hónappal ezelőtt összegyűltek új ilkánt választani – húzta el száját a nő.

– Csakugyan így történt.

– Szóval hamarosan indul a támadás.

– Nem.

– Miért nem?

Vlad elmosolyodott.

– Választottunk egy ilkánt, én pedig pár perccel a beavatása után megöltem.

– Hogy mit?

– Méltatlan volt a tisztségére. Ezért végeztem vele.

A nő szeme tágra nyílt az őszinte csodálattól.

– De más oka is volt rá, ugye?

– Nem. Jádesólyom volt. Több okra nem volt szükségem, hogy megöljem.

– Értem.

– Talán tényleg érti – biccentett Vlad.

– És tisztában van itteni látogatásom céljával is, pozvál?

– A Füstjaguárokkal kötött szövetség ütőképes eszközt adott volna az ön kezébe a Drakónis Szövetség ellen. Talán még le is lassíthatták volna a Sólymokat vagy bármely más ambiciózus klánt, amely a birodalma ellen tör. Az ön hiányos tudásanyaga törvényeink és szokásaink terén kétségtelenül elhitette önnel, hogy jól választott.

Katrina látszólag rá sem hederített a szelíd dorgálásra.

– Úgy véli, megfelelőbb klánt is választhattam volna?

– A Belső Szféra bármely államával kötött nyílt szövetség egy kán számára egyenlő lenne az öngyilkossággal.

– Ahogy egy klánhatalommal kötött nyílt szövetség is bármely Belső Szférabeli vezető vesztét okozná – nézett vele farkasszemet Katrina. –Mi ketten egyezségre tudnánk jutni. Az ellenségem ellensége a barátom.

Az eredeti villámcsapás utórezgései újra átcikáztak Vladon. A Sólymok. Phelan. Bólintott.

– Egyezségről talán lehet szó.

– Remek – felelte a nő, és jobb csuklóját a kán orra alá dugta. – Szabadítson meg ettől a jobbágyzsinegtől, és roppant együttműködőnek fog találni.

– Jó alku volt, elfogadva, Katrina arkón – kapta elő kését csizmájából Vlad, és egyetlen mozdulattal elnyeste a fehér zsineget. – És most beszélgessünk barátokként azokról, akik még megbánják, hogy mi ketten találkoztunk.

Tharkad City, Tharkad

Donegál körzet, Lyrán Szövetség

3058. február 20.

A feszültség görcsbe rántotta Tormano nyaki- és vállizmait. Az asztal fölött lebegő holografikus térképen egy jádezöld jégcsákány döfött mélyen a Lyrán Szövetség Steiner-kék birodalmába. Miután Recife, Ellengurg és Guatavita bolygóját is támadások érték, kétségtelenné vált, hogy a következő célpont Coventry lesz.

Tharkad pedig csak négy ugrásnyira van Coventrytől. A Jádesólymok jelenlegi előrenyomulási sebessége mellett ez azt jelentené, hogy április elsejére Tharkadra érhetnek. A dátum jelentőségét Tormano nem hagyta figyelmen kívül. Zavarodottságában legszívesebben megrázta volna a fejét, de az túlságosain is sajgott ahhoz, hogy mozgassa. Ezért csupán a kezére támaszkodva bámult.

Leginkább a logika yin és yang oldalának harca zavarta meg, ráadásul ott volt a támadás illogikus mivolta. A támadás egyértelműen Tharkad irányába mutatott, mintha azt elfoglalva lehetetlenné akarnák tenni a Lyrán Szövetség részvételét a klánok elleni harcban. Ez több szempontból is jó stratégiának tűnt. Vagy a Jádesólyom klán vazallus állama lettek volna, vagy pedig csupán vegetáltak volna addig, amíg a klán áradata megfojtja őket.

Ráadásul Tharkad elveszítése arra kényszerítené Victor Daviont, hogy figyelmét a Kuriták problémáiról a sajátjának vallott birodalom gondjaira fordítsa. Davion kénytelen lenne a saját területén harcolni annak a népnek a felszabadításáért, amely nem sok odaadásról tanúskodott iránta, és amelynek nem sok hasznát látta. Ha nem védi meg a lyránokat, a Szabad Világok Ligájának előre kellene nyomulnia a határtói, hogy létrehozzanak egy ütközőzónát. Ez azt jelentené, hogy nem a saját világukon harcolnának a megszállók ellen. Ila ez megtörténne, mindörökre elveszne az a remény, hogy az Egyesült Nemzetközösség valaha újra egyesülhet.

Ugyanakkor nehezére esett a Sólymok tetteit briliáns stratégiaként kezelni. Először is: ha a támadással kényszeríteni akarják Victort seregei átirányítására a Drakónis Szövetségtől a lyránok védelmére, az azt jelenti, hogy a klánok egységes egészként viselkednek, mivel a Sólymok akciója elsősorban a Füstjaguárok és Novamacskák számára hajtana hasznot. A nemrég a Lyrán Szövetséghez átpártolt Farkasok példája ékesen bizonyította, hogy a klánharcosok nem hajlandók vállvetve, tömött sorokban menetelni.

Ezt a kis mesét félretéve Tormano megpróbált utánanézni, mi haszna származott a Sólymoknak a támadásból. Tharkad elfoglalása a harcokat teljes egészében Lyrán területen kívülre tenné, ez biztos, de a LSZFE még nem vett részt ilyen határon túli tevékenységben. Nondi Steiner elsősorban arra koncentrált, hogy fenntartsa a békét a határon, és elriassza az átlátogató Sólymokat. Egyszer sem ütött vissza az ellenfél területére, és a pár évvel ezelőtti Kell Kopó hadművelet kivételével Tormano egyetlen olyan alkalomról sem tudott, amikor a Lyrán Szövetség területéről egy klánok által megszállt területre támadás indult.

Tormanot az indíték hiányánál sokkal jobban aggasztotta a célpont kiválasztása. Tharkad logikus választásnak tűnt, ha nem vesszük figyelembe, hogy a klánok a legkevésbé sem titkolták az invázió célját: Terrát akarják elfoglalni. Amelyik klán megszerzi magának ezt a díjat, az a többi fölé emelkedhet általa. Az a klán megalapíthatja és igazgathatja az új Csillagligát, a klánok törvényeit és szokásait állítva követendő példaként az emberiség elé. Csak a Komsztár tukayyidi hadművelete szabott gátat nekik.

Tharkad pedig nem Terra. Tharkad akkor lenne logikus célpont, ha elfoglalása valamiképp közelebb juttatná a Sólymokat Terrához, esetleg más előnyt nyújtana a Terrához vezető úton – de ez nincs így. Bár a Lyrán Szövetség egyes területei valóban a Sólymok legelőretoltabb állásai között helyezkedtek el, de ez a Rasalhág Szabad Köztársaságról és a Drakónis Szövetségről is elmondható. Mi több, Tharkad egy ugrásnyival távolabb volt Terrától, mint Quarell. Tharkadról Terrára az út a Szabad Világok Ligájának határa mellett vezet, és az ott elvonuló kláncsapatok kiprovokálnák Thomas Marik ellenlépését.

Nondi Steiner úgy érvelt, hogy a Sólymok tervei szerint a fegyverszüneti határvonal megsértésével kirobbanthatják a háborút a Komsztár és az összes megszálló klán között. Ez lefoglalná a Komsztár csapatait addig, míg a Sólymok a Lyrán Szövetség területén keresztülszáguldva elérnék Terrát. Ez bizonyos értelemben logikusnak hangzott, Tormano mégis kétségbe vonta, hogy Nondi a fején találta volna a szeget.

Nem úgy viselkednek, ahogy az első invázió során tették.

Amikor a klánok először támadták meg a Belső Szférát, lecsaptak, győztek, és meg is tartották az elfoglalt világokat. A mostani hadmozdulat során a Jádesólymok leszálltak egy bolygóra, szétverték a helyi védelmet, aztán elmentek. Az első invázióval ellentétben nem zúzták teljesen szét a bolygókat védő csapatokat, csak föléjük kerekedtek. A Sólymok vittek ugyan maguknak utánpótlást a megtámadott világokról, de nem annyira hadizsákmányként, inkább mintha csak az általuk végigfosztogatott területekről tartanák fenn magukat.

Nondi elmélete szerint a Sólymok azért hagyták el a megostromolt világokat, mert tisztában voltak vele, hogy nem tudják megvédeni azokat. Az általa idézett eredmények szerint a Sólymok jóval gyengébben muzsikáltak, mint a nyolc évvel korábbi invázió során. Tormano véleménye szerint az ilyen statisztikai adatok legjobb esetben is megbízhatatlanok, ezért lényegtelenek. Gyakorlatilag a Sólymok szétrúgtak minden LSZFE csapatot, amely csak az útjukba került.

Ráadásul csak azért, mert nem látta a Jádesólymok támadása mögött meghúzódó indokot, még nem jelentette azt, hogy nincs is olyan. Amennyire Tormano ismerte őket, a nemrég választott ilkán akár úgy is dönthetett, hogy a Terra hasznavehetetlen célpont, és Tharkadot jelöli meg új célpontként. Lehet, hogy a Jádesólymok nyerték meg az elfoglalás jogára a licitet. Miután elfoglalták, talán Luthient tűzik ki célul, és így tovább, mígnem az egész Belső Szférát kiparcellázzák, és darabokra szedik.

Tormano lehunyta szemét, mivel az már nagyon égett, de továbbra is látta maga előtt a fénypontokat, melyekre eddig bámult. Habár nem tudta felfogni, miért tartanak a klánok Tharkad felé, nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt, hogy igenis arra mennek. A Lyrán Szövetség fővárosának biztonsága elsődleges fontosságú volt, hiszen ha az elesik, a klánok elleni védelmet nincs honnan irányítani és szervezni.

Elmosolyodott. Egyáltalán nem találnám szórakoztatónak a látványt, ahogy klánbeli omnimechek masíroznak a Triádon. Utoljára évtizedekkel ezelőtt fordult meg a fejemben, hogy egy mech nyergébe üljek, azokra a régi szép időkre pedig jobb nem emlékezni.

Ismét kinyitotta szemét, és begépelt néhány kérdést az egységek elérhetőségére és pozíciójára vonatkozólag. Tharkadra akarta hívatni a legjobb és leghűségesebb LSZFE egységeket. Onnan bármerre indítható ellentámadás, és azok az egységek megszállottan küzdenének arkónjuk és otthonuk védelmében. Még ha a klánbeli betolakodók el is érnék Tharkadot, tovább nem jutnának.

Kijelölt pár csapatot, és végignézte, mennyi időbe telne a különböző hajókkal Tharkadra szállítani őket teljes felszerelésükkel együtt. Még a legjobb esetben is két hónap kellene a csapatok érkezéséig, ez pedig nagyjából két héttel a Sólymok támadása utánra esne. Bár a késlekedés elfogadhatatlan volt, legalább ennyire elkerülhetetlennek is számított. A fizika törvényei és a technika korlátai miatt Tormano a legjobb esetben is csak abban reménykedhetett, hogy április tizenötödikén megérkeznek azok az egységek, melyekkel megvédheti a világot.

Ha őket nem tudom megsürgetni, talán a Sólymokat le tudom lassítani. Coventry volt a következő kézenfekvő célpont a Jádesólymok számára. Érkezésük időpontját nagyjából három hét múlva várta, e szerint március közepén érnék el a bolygót. Coventry és a Sólymok többi célpontja között az volt az alapvető különbség, hogy Coventry felszínén már ott volt három tekintélyes mech-egység: a Coventry Donegál Körzet Nemzetőrsége, a Tízedik Skye Rangerek és a Coventry Katonai Akadémia Keretszervezet. Az Akadémia keretszervezete csak elavult mecheket használt a gyakorlatozásra, de a kadétok lelkesedése minden bizonnyal kiegyenlíti azt a hátrányt, melyet a fegyverek hiányosságai jelentenek. A Nemzetőrség vegyes egység volt, melynek a mechjei mellett páncélosai és vadászrepülői is voltak. A Rangerek ugyan selejtes egyedekből álltak, de jól mutattak a holográfokon.

A Coventryt otthonuknak valló számos nemesember a személyes biztonsága miatt magánegységeket tart fenn. Ezek a2 egységek elszórtan megtalálhatók a bolygón. Velük együtt a három mech-egység több eséllyel állhat ellen a klánoknak, mint eddig volt tapasztalható. Ha a helybeliek elég sokáig kitartanak, még az is elképzelhető, hogy erősítést küld Coventryre, így tovább lefoglalja a Sólymokat, és talán még arról is gondoskodhat, nehogy valaha is továbbjussanak arról a világról.

A Coventryre csak olyan egységeket küldhetek, amelyek nagyon jók és képesek önálló hadműveletek kivitelezésére. Legszívesebben a Kell Kopókat küldeném, de valószínűleg nem is foglalkoznának az én felkérésemmel annak ellenére, hogy az összes többi jelöltnél közelebb vannak Coventryhez. Az Eridani Fényparipák zsoldoscsapat története visszanyúlt egészen a Csillagligáig, hírnevük pedig versenyre kelhetett a Kell Kopók vagy Wolf Dragonyosai legendáival. Jól teljesítettek a klánok ellen az első invázió idején, és jelenlétük a Periféria közelében könnyen adhat magyarázatot arra, miért indultak a Sólymok akkora kerülővel a mostani portyára. Tormano adatai azt mutatták, hogy április elejére érnének Coventryre. Amennyiben ez már túl késő ahhoz, hogy azon a bolygón támadják meg a Sólymokat, legalább a nyomukban járhatnának, hogy bármely más megtámadott világon szembeszálljanak velük.

A másik egység, amelyet szívesen alkalmazott volna, Wolf Dragonyosai volt. Bár mind az öt ezred Provincián állomásozott, a Dragonyosok épp elég űrugró fölött rendelkeztek, hogy legalább két ezredet Coventryre küldjenek április elejéig. Mivel Tharkad pont a két bolygót összekötő vonal mentén helyezkedett el, a Dragonyosok akár a kormányzó bolygón is maradhatnának, ha a helyzet Coventryn idő előtt elmérgesedne vagy továbbterjedne más világokra is.

A Dragonyosok fennmaradó három regimentjét Tharkadra hozatva megerősíthetné ugyan a bolygó védelmét, mégis másik egységet választott, amely sokkal inkább a szája íze szerint való volt. Tormano tudta, hogy ha a klánok mégis elérnek Tharkadig, a hűséges lyrán polgárok fejében aligha az ő élete és személyes biztonsága járna. Könnyedén el tudta képzelni, ahogy Katrina – amennyiben még idejében visszaér a bolygó elestére – arra buzdítja népét, hogy utolsó véréig harcoljon érte, és az így is tenne.

A végén pedig engem hibáztatna Tharkad elveszítéséért, vagy ami még valószínűbb, Victort.

Éppen ezért egy olyan zsoldosegységet hozat Tharkadra, amely személy szerint ő iránta lojális, és az ő érdekeit fogja szem előtt tartani. Évekig fizette nekik a foglalót, hogy rendelkezésre álljanak, ha valaha szüksége lenne rájuk. Egyrészt azért, hogy harcoljanak érte, másrészt (hogy a realitások talaján maradjunk) megszervezzék és biztosítsák menekülését, ha Thomas Marik vagy Sun-Tzu Liao úgy dönt, hogy végez vele. Megbízható egység volt, jó hírben álltak, bár a Dragonyosok és köztük fennálló sok-sok éves ellenségeskedés nem hagyott alább annak ellenére, hogy az öreg Wayne Waco már visszavonult. A Waco Rangereket egy bolygón állomásoztatni a Dragonyosokkal úgy hangzott, mint egy közeledő végzetes katasztrófa, mégis jóval nagyobb előnnyel járhat a dolog, mint amekkora kockázattal.

Karját hátracsavarva a görcsbe meredt izmokba döfte ujjait. Ezeket a csapatátirányításokat Nondival jóvá kell hagyatnom, de bele fog egyezni. Az eddig megtámadott világokról származó hírek további cenzúrája és eltussolása ellen sem fog tiltakozni. Amíg én intézkedem az ilyen természetű ügyekben, addig se kell mással törődnie, mint a Sólymok ellen irányuló közvetlen akciókkal.

– Csak abban reménykedem, Katrina arkón, hogy visszatérve jó híreket hoz. Tulajdonképpen azt se bánom, ha rosszat, csak jöjjön már – nyögött fel Tormano fájós nyakát masszírozva. – Amikor elfogadtam ezt a feladatot, nem az volt a célom, hogy a Lyrán Szövetség pusztulása fölött elnököljek.

Igaz Szó űrugró

Boonville, Kentessee közigazgatási körzet

Észak-Amerika, Terra

3058. február 28.

Lisa Koenigs-Cober püspök szorosabbra állította a Gyorstüzelő ülésére erősített biztonsági szíjakat, aztán a rádióhoz nyúlt.

– Van rá némi esély, Mr. Archer, hogy körberepülve megkerüli azt az áramlatot ahelyett, hogy keresztülmenne rajta? – A kérdés hangneme könnyed volt, bár nem teljes egészében humornak szánta. A Leopárd kategóriájú űrjáró vadul hánykolódott.

– Ha lenne más választásom, püspökasszony, ilyenkor egyáltalán nem repülnék. Átrepülhetnék a vihar fölött, de mi a Dzsidások jelzőfényét használjuk irányzéknak.

– Vettem, jóváhagyva – sóhajtott Lisa, az út során nem először. Evelena Haskell kérvényezte, hogy megfigyelőként jelen legyen az utolsó néhány gyakorlat során, amikor is bebizonyítják, hogy a Huszonegyedik Centauri Dzsidások felkészültek a szolgálati helyük átvételére, ezáltal érvényre léphetnek szerződésükben azok a záradékok, melyek megemelik a zsold összegét. Lisa megpróbálta kihúzni magát a feladat alól, még arra is hivatkozott, hogy Gyorstüzelőjével ismét éleslövészeti tesztre kell mennie a hónap vége előtt. Haskell rámutatott, hogy a Dzsidások pont ilyen bevetésre mennek, ezért hát állnak rendelkezésére; így az utolsó mentsége is használhatatlanná vált.

Lisa végül beleegyezett, hogy csatlakozik a Dzsidásokhoz kicsivel Bowling Green előtt, mivel ráébredt, hogy a kelletlenségét részben a szimulátoros gyakorlatok során megsértett büszkesége táplálja. Úgy döntött – és erről nem tájékoztatta Haskellt hogy csapattársaival együtt további képesítésekre is szert tesz amellett, hogy végrehajt egy éleslövészeti területre való landolást; Remélte, hogy ha bizonyságot tesz képességeiről, visszanyer egy kicsit megtépázott presztízséből, melyet a csapatait eltángáló zsoldosok a földig romboltak.

Az ide vonatkozó feljegyzések szerint azonban az egyik legerősebb téli vihar akarja keresztülhúzni terveit. Meleg, nyirkos, a Karib-szigetek és az Atlanti-óceán felől jövő légáramlatok birkóztak egy sarkvidéki légtömeggel az észak-amerikai Közép-Nyugat fölött, és a Komsztár főhadiszállása, Hilton Head felé sodródtak. Máris több méter havat szórtak el a Mississippi mindkét oldalán, jókora tavaszi áradást ígérve; aztán pedig továbbhömpölyögtek a keleti tengerpart felé.

– Megértem, hogy nem szívesen repül ilyen időben, Mr. Archer. Csak próbálja elkerülni, hogy idő előtt landoljunk.

– Persze – közölte a pilóta, és a hangjában bujkáló gúny digitális tisztasággal csengett Lisa neurosisakjában. – Azért örülnék, ha legalább látnám, hogy hova is landolhatunk.

A mech pilótafülkéjében a másodlagos monitor hófehéren fénylett fel, mivel Archer átirányította rá a külső kamera közvetítette képet.

– Milyen fehér kint a világ!

– Aha, és ráadásul három méter mély.

– Letisztították a kifutót?

– Azt hiszem. A jelzőfények működnek. Automata irányítással fogunk ráközelíteni körülbelül tíz perc múlva. Nagyjából százötven kilométerre vagyunk. Kitartás!

– Vettem.

– Négy Dzsidás vadászgép közeledik – nevetett Archer. – Vagy nem komplettek, vagy gyakorolniuk kell a viharban repülést.

– Kövesse őket hazáig, Mr. Archer – mosolyodott el Lisa.

– Értettem, püspök.

A nő lenyomott néhány gombot a műszerfalon, ezáltal a hajó orrában levő kameráról átváltott az áramvonalas űrjáró radarjára. A viharfellegek, amelyeket éppen átszeltek, elég sok interferenciát okoztak, de azért ki tudta venni a négy skarlátvörös pontot, amely a Dzsidások TR-10-es Transit vadászgépeit jelölte. Azok átszáguldottak a képernyő középpontján, majd egy kör után visszatértek. Miután felzárkóztak az űrjáró farokrészéhez, arra számított, hogy a szárnyak mellett előre jönnek és a hajó elé állnak.

Miközben azon töprengett, miért nem így tettek, a hajó nagyot billent.

Fél másodpercig azt hitte, az űrjáró ismét légörvénybe került, de a másodlagos monitorról eltűntek a radarról továbbított képek. Majdnem az örvény számlájára írta ezt is, mintha a rázkódás megszakította volna a hajót a mechjével összekötő kommunikációs csatlakozást. Ezt a véleményt gyorsan elvetette, mivel a mech tetejére sárgászöld hűtőfolyadék érkezett egy hangos placcs kíséretében, a mecheket tartalmazó szállítórekesz feketeségének helyén tépett szélű fehér foltok éktelenkedtek.

Még a légörvények okozzák a legkevesebb fejfájást.

Újabb remegés futott végig a hajón, és a hajótesten tátongó lyukak szélesebbre tárultak. Az űrjáró kezdett jobbra billenni, és mielőtt Lisa reagálhatott volna, teljesen elfordult. Szél süvöltött keresztül a mechkamrán, és a hajó pörögve közeledett a föld felé.

Lisa bekapcsolta a rádiót. Korábban azért áramtalanította, nehogy interferenciát okozzon a navigációs műszerekkel, de a tény, hogy a rádió azonnal bekapcsolt, azt jelezte, hogy a számítógép külső csatlakozói nem működnek. A mechet irányító szilikon agy szerint bármi is legyen az, amiben a gép jelenleg tartózkodik, biztosan nem lehet egy működő űrjáró. Ezt a véleményt a pilóta is nyilvánvalóan osztotta. Miközben aktiválta a vészindítót, a raktér ajtajai kirobbantak helyükről: az emberek kaptak egy utolsó esélyt.

– Tűnjetek el! Lőjétek szét, ami az utatokba kerül!

Mindkét lábával teljes erőből az ugrórakéta pedáljaira taposott, és a mech felsőtestén levő három ezüstrakéta begyulladt. Tűz töltötte meg a mechkamrát, a rakéták üvöltésébe a fém sikolya keveredett, ahogy a mechet tartó biztonsági karok szétszakadtak. Lisa irányításával a mech – karjai segítségével – ellökte magát, s a gépe pörögve röppent előre a hajó oldalán tátongó fehér hasadék felé. Érezte, hogy a páncélzatát végigkarmolja a hajótest lemezének széle, aztán a hajó nagyot lendült, és a mech messzire röppent.

A kiegészítő monitor magasságmérője szerint két kilométerre volt a talajtól. Az nagyobb, mint a szokásos ugrási magasság. Mivel mechjét ugrórakéták használatára tervezték, képes volt tompítani a landolás okozta ütés erejét. Normális esetben ez száz méter alatti ugrásokra volt elegendő, harci helyzetben azonban nagyobb ugrásokat is végre lehet – és kell – hajtani, méghozzá a mech komolyabb sérülése nélkül.

Egy kattintással beindította az ugrórakétákat, és mérsékelte a zuhanás sebességét. A lángok enyhén lelassították a mélybe tartó mechet, és lábbal lefelé fordították. A magasságmérőn az érték egyre csökkent, a számok elmosódtak a pörgés sebességétől. Kétszáz méteren ismét a pedálokra taposott, és felkészült a becsapódásra.

Nem tudok eléggé lelassulni. Túl gyorsan közeledem. Egy szempillantással azelőtt, hogy úrrá lett volna rajta a rettegés, a Komsztárban régebben tanult könyörgések jutottak eszébe. Sarkukban érkezett a sajnálkozás, amiért a Komsztár lemondott a miszticista nevelésről. Az imák szövege ugyan teljesen nélkülözte az értelmet, de több megnyugvást hoztak, mint a valóság rideg, könyörtelen logikája.

Erezte, hogy valami eltalálja, és finoman balra löki a mechet egy másodperccel azelőtt, hogy a hatalmas fémlábak a talajba csapódnak. A tehetetlenség hirtelen belevágta testét a székbe, méghozzá olyan erővel, hogy az orra vére eleredt, és a felsőajkára csöpögött. A biztonsági szíjak a vállába és derekába vájtak, majd a mech bukfencezni kezdett.

A szürke és fehér foltokból álló világ forogni kezdett a mech pilótafülkéje előtt. Hószörnyek százai dörömböltek a guruló Gyorstüzelő páncélozott bőrén. Villám csapott a pilótafülkébe, azon belül is egyenesen Lisa gerincébe. A mech és föld összeütközésének ritmusa felgyorsult, és a nő egyáltalán semmilyen szabályosságot nem tudott kivenni, bár az ütések erejének hatására kezdte azt hinni, hogy sosem lesz vége.

Ellenállt a kísértésnek, hogy kitárja a mech karját, és így fékezze le a pörgést. Abban a pillanatban, ahogy beavatkozna a 60 tonnás csatamech gravitációval vívott vesztes csatájába, a kar egyetlen csattanással leszakadna. A hajóról való zuhanás és a landolás volt a legrosszabb, amit el kellett viselnie, úgyhogy teljesen szükségtelen tovább rongálnia a gépet.

A Gyorstüzelő ismét nagyot esett. A pörgés során a szinte összeforrt ember és gép lelassult, és Lisa feltételezte, hogy a váll ütközött egy kiálló sziklába. A mech lába elfordult, a pilótafülke pedig emelkedni kezdett, mintha egy óriási, láthatatlan bábjátékos húzta volna a magasba.

Aztán nem volt több összeütközés.

A mech egy hosszú, hanyagul kivitelezett bukfencet csinált, amelyet a fülkét megtöltő csend kísért. Lisa csikorgó fogakkal szorította az ülés karfáját. Pontosan tudta, hogy a mostani repülés sebességéből ítélve a következő becsapódás elhanyagolható lesz az eddigiekhez képest, de a szíve képtelen volt hinni a tisztán észérveken alapuló számításnak. Ez fájni fog!

A Gyorstüzelő sokkal finomabban landolt, mint remélni merte volna, legnagyobb meglepetésére a szék alig dobott rajta. Amint kinézett a fülke ablakán, csak a mindent beborító fehérséget látta. Az ablak sarkában sötétszürke foltok mozogtak. Eltartott egy pár másodpercig, hogy rájött: a mech a hátán landolt, a szürkék jelezték a völgyet körülvevő hegyek erdővel borított oldalait. Ő maga pont a völgy közepébe érkezett meg.

Vagyis inkább ide érkeztem le. Felcsapta neurosisakja arcvédő lemezét, és bal kézzel szorosan befogta orrát. Jobbjával lenyomott néhány gombot, ezzel elindította a Gyorstüzelő rendszerét ellenőrző programot. Gyerünk, talpra kell állnod!

A számítógép jelentkezett, és azt állította, hogy a szinte teljesen üres ugrórakéta-üzemanyagtartálytól eltekintve a mech határozottan remek állapotban van. Ahhoz képest, hogy épp most zuhant két kilométert egy hóförgeteg közepében, kiváló. A gurulás a mech teljes testfelületén megrongálta a páncélzatot, ezáltal néhol tíz, máshol huszonöt százalékkal csökkentve annak védelmi képességeit. A lábak és mozgatószerkezetek azonban jó formában vészelték át a landolást. A Gyorstüzelő kiválóan tud járni, futólépésben is csak tizenöt százalékkal lesz lassabb.

Megpöccintett egy kapcsolót, és életre keltette a fegyvereket. A számítógép szerint mindegyik működőképes volt, kivéve a lecsatolható RHR kilövőt, amely a gurulás során valahol leesett. Lisa szerencsésnek érezte magát, amiért az nem robbant fel a mech felsőtestén, bár nem örült az elvesztésének.

A Gyorstüzelőt felültetve megállapította, hogy a mech egy befagyott tavacska közepében van, félig elmerülve. Jobbra pillantva egy tíz méter széles sávot látott, melyben kidőlt fenyők rendje fúródott félig-meddig a hóba. A lejtőn lefelé a mech egy fába ütközött, aztán gurulni kezdett, míg el nem ért egy nagy kiálló szikláig. Ez egy harminc méteres szirt tetején állt, és pont erre a tavacskára nézett.

Lisa megreszketett.

– Azt hiszem, nem szeretném visszajátszani, mit vettek fel az érzékelők erről a gurulásról.

A másodlagos kijelzőn, a Globális Pozíciómeghatározó Rendszer ablakában szereplő számok meghatározása szerint pontosan a Kentessee körzet közepébe érkezett. Majdnem 750 kilométerre északnyugatra vagyok Hilton Headtől, és az odavezető úton fut keresztbe a Great Smoky-hegység vonala. Ha szerencsés vagyok, tartani tudóm az ötven kilométeres sebességet. Ennyivel tizenöt órás az út.

Ráébredt; már azelőtt eldöntötte, hogy visszatér Hilton Headre, mielőtt teljesen átgondolta volna, mi is történt vele, és mi várhat rá a Komsztár főhadiszállásán. A Dzsidások kétségtelenül szándékosan lőttek az űrjáróra, azzal a céllal, hogy őt megöljék. Nem volt okuk feltételezni egy püspökről, hogy a mechjébe szíjazva tölti az utat. Még ha a Transitok meg is próbálták követni az Igaz Szót, míg az lezuhan, és látták a mechjét kirobbanni a hajótestből, az egészet valószínűleg a sérült hajó működési hibájának tekintették.

A kirakós játék darabkái lassan, egyenként a helyükre kerültek. A Dzsidások felkelthették volna a gyanúját azzal, hogy sokkal jobbnak bizonyultak, mint amilyen a szolgálati minősítésük alapján várható lett volna. Ahelyett, hogy azon töprengett volna, miért múlták felül a várakozásait, örült a szakértelmüknek. Megkönnyítette a rábízott feladat – Terra védelme – elvégzését.

Rá kellett volna jönnöm, hogy nem azokat a Dzsidásokat kaptuk, mint amelyikeket megrendeltük. Az ellene történt iménti támadás azt bizonyította, hogy a helyettesítés a terv része volt, hogy Terra védtelenül maradjon. Ennek nem sok értelmét látta, hiszen a Terra elérését a klánok célként tűzték ki. Változik a helyzet, ha kiderül, hogy ezek a Dzsidások valójában álruhás klánbeliek. De még ha így is lenne, hogy a pokolban voltak képesek a Komsztár számítógép-rendszerébe juttatni olyan adatokat, amelyek igazolták a Dzsidások személyi állományának megbízhatóságát?

Függetlenül attól, kik voltak a Dzsidások valójában, csupán egyetlen csoport lehetett képes a jelentések kicserélésére. Blake Szava mélyreható és alapos ismeretekkel rendelkezett a Komsztár módszereiről és berendezéseiről, azonkívül mindenki tudta, hogy a Komsztárban néhány egyén még mindig szimpatizált egykori hittestvéreivel.

Ráadásul a Blake Szava hosszú ideje jártatta a száját arról, hogy visszaköveteli Terrát, és „kiűzi az istenkáromlókat a szentélyből.”

Lisa talpra állította a Gyorstüzelőt. Az érzékelőket mágneses rezonanciára állította. Ha bárki más is kijutott az űrjáróból, vagy a Dzsidások kiküldtek pár földi egységet átfésülni a zuhanás helyszínét, észre fogom venni őket. Miközben lecsaptak rám, szembe kellett fordulniuk a Terra Védelmi Erőkkel is, akikkel együtt gyakorlatoztak – feltéve persze, hogy közéjük nem szivárogtak be a blakisták.

Felsóhajtott.

– A célpontjuk minden bizonnyal Hilton Head és a prímás. Megállítani nem tudom őket, de ha a vihar miatt elég sokáig késlekednek, talán képes leszek egy kis meglepetést okozni – morogta magában Lisa, és délnyugati irányba fordította Gyorstüzelőjét. – Vágd le a kígyó fejét, s a test is meghal; de csak akkor, ha a fej teljesen halott. Egy vékony vonal választja el egymástól a győzelmet és a teljes diadalt, egy hajszálnyi szerencsével pedig képes leszek pontosan kijelölni, hol is fut ez a határ.

Barbarossa űrjáró

Nadír újratöltő állomás

Raman

Drakónis határvidék. Egyesült Nemzetközösség

3058. március 1.

Miközben figyelte barátja arcát, aki elmélyülten tanulmányozta a kettejük közé kivetített holografikus csillagtérképet, Victor a helyzet súlyossága ellenére is elmosolyodott. Az űrjáró kabinjában ülő Kai Allard-Liao észjárása gyors volt, ahogy azt már megszokták tőle. Megjegyzései épp olyan mélyreható tájékozottságról, taktikai és logikai készségről tanúskodtak, mint a kláninvázió idején; mégis rengeteget változott a Tukayyid óta eltelt hat év alatt.

Hat év múlt el azóta, hogy magára hagytam az Alynán. A két barát azóta már találkozott, de együttlétük kevéske ideje Arc-Royalon telt el. Ez néhány évvel ezelőtt volt, de Kai azóta számottevően megváltozott.

Külsőleg még mindig ugyanolyannak tűnt: magas, vékony alkat, de arányosan izmos. Mandulavágású szeme, sárgás bőre és dús fekete haja mind a családja Ázsiai eredetére utalt. Szürke szemét anyjától, a benne csillogó intelligenciát viszont mindkét szülőtől egyenlő arányban és nagy adaggal örökölte.

Mégis van rajta valami más.

– Megvan – mondta Victor váratlanul;

Kai felpillantott a holotérkép ragyogó csillagaiból.

– Mi baj? Megoldottad a Sólyom-portya kérdését?

– Nem, azon törtem a fejem, mi változott meg rajtad.

Prev Next