- Elkísérjelek a szállásodig? - kérdezte, de szinte azonnal rádöbbent, milyen bután hangzott a kérdés. - Úgy értem megtisztelnél, hogy tudom, biztonságban visszajutottál.

Omi szeme egy pillanatra felszikrázott, ám arca továbbra is távolságtartóan és udvariasan kifejezéstelen maradt.

-A kerttől már visszatalálok. Leköteleznél, ha addig elkísérnél - mondta, aztán elindult Victor után, aki elvezette a folyosón lefelé.

Mikor a fogadásra jött, Victor egy örökkévalóságnál is hosszabbnak érezte a folyosót, de most, hogy Omit kísérte, szörnyen rövidnek tűnt. Nem szólaltak meg és nem is értek egymáshoz még véletlenül sem, de ez mit sem számított. Bár Victor előre nézett, minden porcikájában érezte a nőt maga mellett. Ruhája csábítóan suhogott, és minden lélegzetvétele ott muzsikált a férfi fülében.

A folyosó végén Victor kinyitotta Omi előtt az ajtót, s kiengedte a Kell Kopók gondosan ápolt kertjébe.

Eszébe jutott, milyen mély benyomást tett rá az elé táruló kép, mikor először járt az Arc-Royalon. Az évek során a Kell Kopóknak sikerült meghonosítani olyan növényeket, amiket különféle állomáshelyeikről hoztak magukkal. Apró üvegházak biztosították nekik az arc-royalitól teljesen különböző életkörülményeket. A nappal látható szivárvány gyönyörű volt, de a színük hiányát illatukkal pótoló éjszakai virágok még ennél is lenyűgözőbb illatfelhőbe burkolták az egész kertet.

Az eget csillagok szikrázása töltötte meg. A Tejút csillagjainak szalagja felettük tündöklött, s Victor valamilyen csillagképet keresett, amit megmutathatna a nőnek, de egyet sem talált.

Omira visszapillantva látta, hogy az reszket.

- Fázol? - kérdezte, majd választ sem várva gyors ujjakkal kioldotta a kabátját. Félig már ki is bújt belőle, mikor a nő nemet intett. - Biztos?

- Igen, Victor - mondta Omi és mosolyogva körülnézett. - Csak eszembe jutott, milyen volt, mikor utoljára voltunk egyedül egy ilyen kertben.

- Periférián, négy éve.

- Te és Hohiro a klánok elleni harcba készülődtetek. Azt hittem, soha nem látlak viszont. Annyi bizonytalanság és félelem volt bennem akkor, és - tette hozzá mosolyogva - most is.

- Félelem? - kérdezte Victor bizonytalanul, és próbálta megtalálni a nő szavaiban rejlő célzást. - Mitől kell félned?

- Félek, hogy legyőznek a vágyaim és megkérlek, kísérj el a szállásomra ma éjjel.

Victor. torka összeszorult. Látva, hogy a nő éppúgy érez, mint ő, reményei feltámadtak. Pár boldog pillanat után azonban el is haltak, mikor megértette az Omi szavai mögött rejlő figyelmeztetést. Hatalmas hiba és hihetetlenül nagy felelőtlenség volna együtt lenniük. Teljesen aláásná az Egyesült Nemzetközösség és a Drakónis Szövetség közötti törékeny bizalmat, s ezzel megnyitná az utat a klánoknak, akik összezúznák a Belső Szférát. Ami másnak a szenvedélyes boldogság hajnala, az számukra egy teljes civilizáció pusztulásának kezdetét jelentené.

Túlságosan drámai vagy, Victor. Nem minden út vezet istenveréséhez. Megrázta a fejét. Megértette, hogy a nő arra kéri, legyen erős, ugyanakkor szeretné, ha nem lenne az. Szenvedett, ahogy érezte, hogyan omlanak össze saját vágyai a felelősség súlya alatt.

- Tudod, hogy nincs semmi a világon, amit jobban szeretnék. Victor, mit beszélsz? Senkinek nem kell megtudnia! Bár egy része megálljt kiáltott odabenn, Omi látható megkönnyebbülése azt igazolta, hogy helyesen cselekedett.

- Négy évvel ezelőtt egy pont ilyen kertben azt kérdeztük egymástól, vajon szerelmesek vagyunk-e? Megbeszéltük a problémákat, amik az erre a kérdésre adott válaszokból fakadhattak. A válaszok megváltoztak - legalábbis az enyém megváltozott, de a problémák nem változtak semmit.

A nő kinyújtotta kezét, és kézfejével végigsimította Victor arcát.

- Él egy legenda egy helyről, ahol mocsokban és szenvedésben tartanak egy embert, hogy mások békében és bőségben élhessenek. Amióta már én is mást válaszolnék azokra a Periférián feltett kérdésekre, néha arra gondolok, vajon a világ nem ugyanezt kívánja-é tőlünk, hogy életben maradhasson.

- És időnként az egész világ pusztulása sem tűnik nagy árnak egy pillanatnyi boldogságért - mondta Victor, és gyengéden magához húzta a nő fejét. Újra és újra finoman megcsókolta, és Omi viszonozta a csókjait, de Victor keze hirtelen ökölbe szorult és hátralépett.

- Nem lehet - mondta és mély lélegzetet vett azt remélve, hogy a friss esti levegő majd elűzi tőle Omi parfümjének jázminillatát.

- Te és a családod sokkal jobban megbíztok bennem, mint kellene.

- A Szövetség a trónörökös életével tartozik neked. Ha azt rád bízhatták, hisznek benne, hogy az én becsületemet is rád lehet bízni. Az ítélőképességük kristálytiszta - mondta Omi lassan elfordulva. - Tudják, hogy erősebb vagy, mint én.

- Ne becsüld le magad, Omi - rázta meg a fejét Victor. - Ma éjjel rajtam volt a sor, hogy erős legyek. Azt hiszem, rád is rád kerül a sor, mielőtt még elhagynánk ezt a világot.

- És ha gyenge leszek?

- Akkor - sóhajtott fel a férfi - az univerzumnak egy éjszakára valaki mást kell találnia, akit boldogtalanná tehet.

 

Arc-Royal

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 16.

 

Ahogy Omi eltűnt a sötétben, Phelan megköszörülte a torkát.

- Néha úgy tűnik, a szerelem legalább annyi fájdalmat hoz, mint örömet.

Victor egy szempillantás alatt megpördült, szétrúgva a lába alatt a fehér kőzúzalékot.

- Mióta vagy itt? - kérdezte követelő hangon. Bár arcára árnyék borult, haragja tisztán érződött a hangján.

- Csak azért jöttem, hogy megkeresselek. Nem hallottam és nem láttam semmi bizalmasat. De még ha úgy volna sem használnám fel ellened soha.

- Valóban? - fonta össze karjait Victor. - Épp te voltál az, aki alig pár perce még azt mondta, hogy mi itt a Belső Szférában mind rettegni fogunk attól, amit velünk teszel, ha a klánok újra eljönnek. Épp te ne használnád fel ellenem a bizalmas információidat, ha szembekerülnénk a háborúban?

- Nem tudom, hogy milyen választ vársz, Victor - mondta Phelan, és ujjain kezdte számolgatni á lehetőségeket. - Mondhatnám, hogy igazad van, de ez csak megerősítene téged abban a hitben, hogy a klánok sekélyes, korlátolt gyilkológépek. Mondhatnám azt is, hogy nem használnék fel semmit, hisz az unokatestvérem vagy, és nekem fontosak a vér kötelékei, de ezen meg halálra röhögnéd magad. Vagy mint ahogy tettem is, mondhatnám, hogy nem láttam semmit, és ha jelentést kérmek, az mondom, nincs mit jelentenem.

- Vannak feljebbvalóid, Phelan. Jelentést fogsz tenni.

- Én kán vagyok, Victor. Azt teszem, amit jónak látok. Ha az ilkán jelentést kérne, és én visszatartanék bizonyos információkat, senki nem tudná meg. Várj! - emelte fel a kezét Phelan. - Ez a beszélgetés kezd kicsúszni a kezünkből. Nem azért jöttem, hogy vitatkozzak veled.

- Igen? Akkor miért? - szegte fel a fejét a herceg.

- Azért, hogy figyelmeztesselek.

- Biztos fontos dolog, ha ki tudtad menteni magad a húgom társaságából.

A cinikus élből Phelan kiolvasta, hogy a herceg még mindig nem érti, miért hagyta csak úgy elsétálni Omit az előbb.

- Ebben a dologban hasonlítunk. Mivel az unokatestvérem, a vér tiltása valamennyire felvértez a varázsával szemben - Egy pillanatra elgondolkodott, aztán mosolyogva hozzátette:

- Emlékszem, mikor a nagyanyátok temetésére befestette a haját, hogy idősebbnek nézzen ki.

Az árnyékok megmozdultak Victor arcán, ahogy elnevette magát.

- Igen, vöröset akart, mint Natasa Kerenszkijnek volt, aztán narancssárga lett belőle. Viccesen nézett ki.

- És még ezt is az előnyére fordította. Minden hátrányból tud előnyt kovácsolni. Ebben nagyon ügyes - mondta Phelan egy fával borított beton padra ülve. Ahogy leült, érezte, hogy a beton hidege átszivárog a testébe. - Azt hiszem, ha Farkas lenne, le kellene lőnöm.

- Ha ez a figyelmeztetés, akár el is felejtheted - mondta Victor és ujjaival helyére fésülte pár hajtincsét. - Én azt mondom, Romano Liao lesz a legutolsó, aki azért halt meg, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket a Belső Szférában.

- Egyetértünk - dőlt hátra a pádon Phelan -, de nem ez a figyelmeztetésem. Azon gondolkodtam, vajon miért viselkedett veled ilyen keményen a fogadáson Moran kapitány. Miután elsétáltál, de még mielőtt eljöttél volna a koordinátor lányával, rád nézett, és az egy nagyon érdekes pillantás volt.

- A bátyja meghalt Trellwanon, én meg nem. Kiparancsoltak onnan, bár nem akartam menni. Galen leütött és feltett a dobóhajóra.

Ez valóban lehet a gyökere a gyűlöletének, én mégis azt hiszem, hogy a dolog ennél mélyebbre megy.

- Éspedig? - kérdezte Victor és leült mellé.

- Talán tévedek és esetleg hallani sem akarod.

- Mondd el!

- Biztos vagy benne? - kérdezte Phelan, mire Victor némán bólintott.

- Te és én - kezdte mély lélegzetet véve - soha nem néztünk szembe egymással. Világéletemben ki nem állhattam az olyan tekintélyelvű alakokat, akik azt hiszik, mindent jobban tudnak a családfájuk miatt. Biztos tudod, hogy volt egy barátom a Nagelringen, aki meghalt egy kiküldetésben, mert valami ostoba parancsnok szó szerint tartatta be a működési szabályzatot. A szabad Világok Ligájának katonái ölték meg, de a parancsnoka meglógott. Remélem, azóta egy Jádesólyom már elkapta a fickót. Tor Miraborg a Gunzburgon egy másik tipikus példa volt rá, hogyan kap hatalmat a kezébe valaki pusztán azért, ami egyszer régen volt. Mikor találkoztam vele, már nem volt más, mint egy megkeseredett vénember, aki meg akart törni. Látott valamit bennem, amit gyűlölt és igaza volt, mert én is legalább annyira gyűlöltem őt. Ez mindkettőnknek sokba került. Nekem a saját Belső Szférában élt életemben, neki meg a lányáéban. Te olyan voltál nekem, mint a nemezis - folytatta előredőlve, karjait lábára támasztva, - Egy véletlen születés folytán hatalmat kaptál a kezedbe. A Nagelringen, távol tartottam magam tőled, hogy senki ne szegődjön mellém a fenekemet nyalni, csak hogy hozzád férkőzhessen. Sok fájdalomba került, hogy ellenséggé tegyem azokat, akik erre akartak felhasználni, s ezért volt idő, mikor annyira gyűlöltelek, hogy ki tudtam volna tekerni a nyakadat.

- Az érzés kölcsönös volt, Phelan - mosolyodott el Victor. - Úgy éreztem, mindaz, amit teszel, személyes támadás ellenem és a családom, a hozzátartozóim ellen. Egy részem azt gondolta, azért feszíted a húrt, hogy lásd, meddig megyek el a védelmedben, de közben utáltam látni, hogyan vesztegeted el a tehetségedet - mert sokkal tehetségesebb voltál a többieknél, pont a születési adottságaid miatt. Örültem, hogy akkor bocsátottak el a Nagelringről, mikor nem voltam ott, mert, nem akartam végighallgatni a könyörgésedet, hogy a Nagelringen maradhass.

- Ez is azt mutatja, elég öntelt voltál hozzá, hogy azt hidd, bármit is kérnék tőled.

Victor felmarkolt pár követ az ösvényről és dobálni kezdte a sötétbe.

- A saját legrosszabb félelmeidet vetíted rám. Utáltál volna könyörögni, hát azt hiszed, én azt akartam, hogy megtedd. Valami nagyon alapvető dolgot nem értesz még mindig, Phelan.

- Mit?

- Azt, hogy gyűlölöm az olyan kiváltságokat és jogokat, amikért nem szolgáltam meg. Utálom, hogy annak tartanak, aminek születtem, és nem annak, amivé váltam - mondta Victor és elhajított egy kavicsot messze a sötétbe. - Ha egyszerű katona lennék, akkor most nem ülnék itt ezen az átok hideg pádon, és nem veled beszélgetnék. Egy sokkal melegebb helyen lennék valakivel, akit szeretek.

- Talán igen, de az nem ő lenne - mondta Phelan. Ő is felmarkolt pár követ, és dobálni kezdte. - Nem fojtottalak meg, mert tudom, és már a Nagelringen is tudtam, hogy utálod a kiváltságokat és kötelességeket, amik a királyi származásoddal járnak. Láttam, hogyan próbálod először mindig kideríteni, mikor valaki közeledett, hogy vajon csak előnyökhöz akar-e jutni. Azt hiszem, azért maradtam távol, mert nem akartam, hogy egy újabb talpnyalónak nézz. Ez az igazság.

- A becsületesség teszi a dolgokat más árnyalatúvá, tudod? Leszámítva Omit, Kait és Galent, nem sok becsületes emberrel találkoztam - mondta Victor leporolva a fakó port a tenyeréről.

- Az én bírálóim köre ennél egy kicsit szélesebb - mosolyodon el Phelan de csak azért, mert én más módszerekkel dolgozom. Vegyünk például téged és Omit. Mindketten királyi leszármazottak vagytok, és mindketten egyéniségek. Kai és Galen hátterét nem ismerem, de lefogadom, hogy ők is mások a maguk módján.

- Így van. Mikor először találkoztam Kai-jal, annyira lebecsülte magát, hogy úgy éreztem, segítenem kell neki megtanulni hinni a képességeiben. Neki soha eszébe nem jutott volna szívességet kérni, mert annyira érdemtelennek tartotta rá magát. Galen, hát őt a nyakamra ültették, aztán valahogy velem maradt.

- Az én társaim is ilyenek. Mindegyik meglátta bennem az értéket még akkor, mikor csak egy jobbágy voltam. Evantha...

- Az elementál?

- Igen. Megmentette az életemet annak ellenére, hogy egyszer leütöttem a kán és pár másik elementál előtt. Az a pofon megalázta őt, ennek ellenére úgy döntött, hogy nem szabad egy olyan harcost, mint én, veszni hagyni. Ha ő nem képez ki, már rég meghaltam volna.

- Mondd, Phelan, hogy vagy képes egy olyan világban élni, ami ennyire a hatalomra épül, mikor gyűlölöd a hatalmat?

Jó kérdés. Phelan vállat vont, hogy időt nyerjen.

- Azt hiszem azért - mondta végül -, mert a klán társadalom olyan nyíltan és tisztán tudja kezelni a problémákat, hogy mindig egyenes út vezet a megoldásukhoz. Például mikor az édesanyád egy új adót akar kivetni a Nemzetközösségre, el kell nyernie a törvényhozás beleegyezését. Ez annyit jelent, hogy egyezkedések és viták kezdődnék. Minden egyensúlyba kell, hogy kerüljön, aztán jön valaki, aki nem ért vele egyet és mindent megtesz azért, hogy felborítsa ezt az egyensúlyt.

- Ez az egyensúly a politika, testvér. És azt ne mondd, hogy a klánoknál nincs politizálás.

- Nem erről van szó, hanem arról, hogy a klánoknak van egy gyorsan döntő, végső ítéletet hozó testületük. Ha valaki nem ért egyet azzal, amit tettem, kihívom, hogy az Egyenlők Körébe állva döntsük el a vitát. Ott összecsapva azokkal a feltételekkel, amiket a klán tanács vagy a kán határoz meg, egyszerűen meg lehet oldani a kérdést. Gyakran még az ilyen összecsapásokra vonatkozó célzás is elég, hogy megelőzze a felesleges vitákat.

A herceg hangosan elnevette magát.

- Szóval, ha nem tetszik valami, akkor odacsaptok.

- Kissé sarkított fogalmazás, de lényegében helytálló - válaszolta Phelan kényelmetlenül mocorogva a pádon.

- Ha lett volna egy ilyen Egyenlők Köre a Nagelringen, sose rúgtak volna ki - vakarta meg a nyakát Victor. - Viszont abban egyet kell, hogy érts velem, hogy a politika szükséges rossz.

- És a hangsúly a rosszon van.

-A hangsúly a szükségesen van. Amilyen jól működik a klán módszer, annyira életképtelen a hadseregen kívül. Mit csinálnak a tudósaitok? - pillantott Victor Phelanre. - Rajzolnak egy kört, aztán kihívják egymást, hogy bebizonyítsák az elméleteiket?

Phelan megrázta a fejét.

- Az ő vitáikat könnyen el lehet dönteni egy kísérlet megismétlésével. Én is azt vallom, hogy a kompromisszumkötés hozzátartozik az élethez, és a mi rendszerünk ezt kiválóan irányítja, de ha az életedet kell kockára tenned valamiért, amiben hiszel, ez sok felesleges forrongást és hatalomhajhászást tesz elkerülhetővé.

- És az Egyenlők Körében született döntés végleges?

- Igen, végleges. Ami a körbe kerül, ott is marad - Phelan elmosolyodott. - Ez majdnem olyan jó, mint a gyónással megszabadulni a bűneinktől.

- A bűn nem érdekel. Az zavar, hogy mások hisznek bűnösnek - mondta Victor indulatosan megrázva a fejét. – Tudom hogy ez úgy hangzik, mintha a paranoia kezdeti szakaszában lennék, de nem erről van szó, Megértem, hogy miért nem kedvel Moran kapitány, és elfogadom, de az már aggaszt, hogy mások véleménye is ez.

És a kör bezárult.

- Emiatt akartam beszélni veled, Victor - vett egy nagy lélegzetet Phelan. - Azzal, hogy folyton ítélkezel az emberek fölött, és kiértékeled őket, hogy meghatározd mit is akarnak, egy falat emelsz magad közé és közéjük. Biztos, hogy vannak olyanok, akik azért akarnak megismerni téged, mert számukra te az átlag emberek felett álló lény vagy, egy szimbólum, egy hős. Az emberek azt hiszik, hogy vibráló, életteli egyéniség vagy, gondtalan és elbűvölő.

- Ez mind propaganda, amit a pletyka-holovid csatornák terjesztenek, hogy pénzt nyerjenek belőle.

- No igen, de attól propaganda, hogy működik - Phelan felállt és megveregette Victor vállát. - Mikor beléptem az információs rendszerbe, több tucat riportot láttam rólad. Az Arc-Royal megbolondult, csak mert itt vagy. Te vagy a Belső Szférában az az agglegény, akit a legtöbben akarnak megfogni, pozvál? Jóképű vagy, ráadásul háborús hős. Valaki vagy.

- De én ezt nem szeretem.

- A fenét nem.

- Nem, ha mondom.

- Te egyszerűen félsz attól, hogy szeresd. Félsz, hogy hinni kezdesz a hízelgéseknek és ezzel bezárod magad a talpnyalók világába. Attól félsz, hogy éppen olyan elérhetetlen leszel, mint Maximilian Liao, és végül legyőznek. Ezzel elszigeteled magad sok normális embertől is

- mondta Phelan, és egy pillanatra elgondolkodva beharapta az ajkát.

- Mit gondolsz, Katrina hiszi akár csak a felét is annak, amit mond?

- Nem, dehogy - rázta meg a fejét határozottan Victor. - Tisztában van vele, hogy abban a pillanatban, hogy hallótávon kívülre kerül, a nők megjegyzésekkel támadják hátba, és tudja azt is, hogy sok férfi dédelgeti egy vele töltött emlékezetes éjszaka reményét. Katherine nem bolond.

- Nem, valóban nem az - válaszolta nyomatékkal Phelan. - Megjelenik és megszeretteti magát. Kedves tud lenni mindenkivel, és elhiteti, hogy fontosak neki. Ha visszautasít egy ajánlatot, egy felkérést vagy akár egy épületavatóra szóló meghívást, mindig hatalmas megbánással teszi. Ha Katrina utál valakit, azt az illető soha nem fogja megtudni, még a leghalványabb fogalma sem lesz róla. Te viszont fogod az ilyeneket és ott a helyszínen agyonlövöd.

- No igen, vagy elküldöm a klánok ellen harcolni - nevetett fel halkan Victor. - És a neve Katherine.

- Már megint ugyanott vagyunk.

- Hol?

- Mit számít, ha fel akarja venni a nagyanyátok nevét? Egy kedves gesztus, és ebben a társaságban például nagyon pozitív visszhangra talált

- Phelan a hátuk mögött álló épület felé nézett. - Mindenesetre tény, hogy ez a sáncmunkája ügyesebb volt, mint a te nyílt visszavonulásod.

- Mire gondolsz? - kérdezte Victor, és kedvetlenül belerúgott egy kavicsba.

- Arra - vonta meg a vállát Phelan hogy a Lyrán Nemzetközösség és az Egyesült Világok már éppen elég pénzt és vért áldozott a Drakónis Szövetség elleni harcra. Nem hiszem, hogy bárki is irigyelné tőled és Orrútól a boldogságot. Az emberek élvezik a Nemzetközösség és a Szövetség közti békét. Néhányan elkerülhetetlenül neheztelnek a Hohiro megmentésében játszott szerepedért, de ez azért van, mert a múltban élnek, és nem a jövőre gondolnak. Megbékélnek ők is, csak adj időt rá.

- Tudom, tudom. A témát már fel is dolgozták a pletykacsatornák. A galaktikus Bennfentes még egy holovidet is készített, színészekkel - mondta Victor és indulatosan a tenyerébe csapott az öklével. - Ennek a problémának például remek megoldása lenne az Egyenlők Köre.

A Farkas kán kinyújtózott.

- A sajtóval harcolni - mondta - olyan, mint disznókkal küzdeni. Talán győzöl, de biztos, hogy bemocskolod magad. Ugyanezt éreztem, mikor a Füstjaguárokkal kellett egyezkednem. Nézd, engedd közelebb az embereket. Tanulj Katrinától. Légy egy kicsit nyitottabb, hagyd, hogy lássák, milyen vagy valójában. Engedd, hogy kiismerjenek, hogy szimpatikus lehess nekik. Engedd, hogy megkedveljenek, hogy támogatást nyerhess magadnak és Ominak, és hogy ez a most még törékeny béke esélyt kapjon a megszilárdulásra.

- Bölcs szavak.

- Kösz - mondta Phelan, aztán rábökött Victor zubbonyára. - Jobb, ha megkötöd az övét, különben még majd azt hiszik, hogy igen elmélyült beszélgetésen értek téged és Omit.

A herceg bólintott és megkötötte az övét.

- Őszintén, miért mondtad el mindezt nekem? Ha sikerül megvalósítanom, amit mondtál, amíg a fegyverszünet tart, a helyzetünk stabilizálódik és felkészülve fogunk várni titeket.

- Adok kétféle választ, aztán majd eldöntőd, hogy melyiket választod. Az első, hogy unokatestvérek vagyunk, és nem akarom azt látni, hogy egy nép, aminek a sorsa igazán érdekel engem, csak azért szenved, mert senki nem beszél veled őszintén. A második, hogy klántag vagyok és egy erős, stabil Egyesült Nemzetközösség nagyobb kihívást jelent, és nagyobb győzelmet is.

- Mi van, ha azt mondom, mindkettőt választom?

Phelan átkarolta Victor vállát és visszairányította a fogadásra.

- Nos, akkor ezt megbeszéltük.

.

Arc-Royal

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 17.

 

Christian Kell az állat dörzsölgette a jobb kezével.

- Nekem tetszik, de nem vagyok benne biztos, hogy pont én lennék a megfelelő személy, aki divattanácsokkal látja el önt - Felpillantott a számítógép képernyőről Evantha Fetladral arcára, aztán újra lehajtotta a fejét. - Ebben inkább Katrina tudna segíteni.

Evantha elmélyülve bámulta a monitort, aztán ránézett Chrisre, és pillantása olyan volt, mintha éppen egy csatamező képét kellene kirakosgatnia.

- Hát nem tudom. Semmilyen tapasztalatom nincs ilyen téren.

A boltos - egy apró ember gyér bajuszkával, és még gyérebb hajjal - összekulcsolta a kezét a mellén.

- Meg kell bíznia bennem, mademoiselle - mondta. - Ezt mintha csak önnek találták volna ki. Mivel kegyednek ilyen széles, egyenes válla van, és ilyen keskeny csípője, ezeket az adottságait remekül ki lehet emelni a pánt nélküli mellénykével. A kis bársony boleró pedig segít azokat a szép kis izmokat eltűntetni. Ez a lobogó köpeny a de rigneue-ur a szezonban, a szétszórt kis strasszok pedig az ön természetének egzotikusabb és vadabb oldalát sejtetik.

Evantha rápillantott a férfira, aztán visszanézett a képernyőre, amin egy videó program az alakja köré rajzolta a különböző ruhákat,

- De ez túl merész, pedig az egyetlen kívánságom az lenne, hogy az egyenruhámat viselhessem. Jobbágy - nézett szemöldökét összevonva Ragnarra -, mi a véleményed?

Ragnar egy pillanatig a képernyőre bámult, aztán lassan bólintott.

- Szerintem megteszi. Nagyon hasonlít az egyenruhádra, csak nőiesítve van a legújabb divatnak megfelelően.

Chris egyetértőén bólintott.

- Minden Kell Kopó nő keresett valami stílusosat a fogadásra. Talán nem túl praktikus, de ki érti a divat világát?

- Talán - mondta Ragnar a képernyőre bökve - kevésbé éreznéd magad meztelennek, ha két csillagot tetetnénk ide és ide a kabátgallérra. Mint a rangjelzések.

Evantha elmosolyodott.

- Jó megfigyelő vagy, Ragnar. Nagyon jó. Délután négyre készen lesz, ugye? - kérdezte a boltoshoz fordulva.

- Ma?! - kezdte kétségbeesetten rázni a fejét a férfi, aztán ahogy Chris határozottan bólintott, megadta magát. - Ó igen, Kell őrnagy barátainak mindent - Chrisre pillantott, aztán hozzátette: - Személyesen viszem ki, hogy ha esetleg ki kell engedni, vagy bevenni, akkor azokat is azonnal meg tudjuk csinálni.

- Akkor ezt megbeszéltük - csapott Evantha a férfi vállára, s Chris egy pillanatra attól tartott, a férfi összeroskad, mint egy léket kapott hajó.

- Köszönöm, André. Kérem, küldje el nekem a számlát - mondta végül vigyorogva, mikor a férfi összeszedte magát, aztán kivezette a klántagokat Ó-Connaught szűk, macskaköves utcájára. - André nagyon jól dolgozik. Meg lesz vele elégedve.

Evantha bólintott és a napfény megcsillant közel tar fejbőrén. A feje tetején meghagyott hosszú, vörös tincset, ami lenyúlt egészen a sétára kölcsönkért Kell Kopó zakó dereka alá, ott hordta, ahol a szamurájok a kontyukat viselték.

- Furcsa. Sokkal idegesebb vagyok ezek miatt a ruhák miatt, mint valaha is voltam csata előtt.

- Megértem, az ismeretlen mindig félelmetes. Megígérem, hogy én sem fogok egyiküknek sem fugut vagy belsőségből készült birkapörköltet rendelni ebédre - vigyorgott Chris. - És én nem aggódnék az ön helyében, csillagkapitány. Biztosan remekül fog állni az új ruhája.

- Ez kedves, Kell őrnagy.

- Chris. A formalitásoknak is megvan a helye, de nem barátok közt.

- Akkor kérlek, hívj Evanthának. És köszönöm, hogy közbeléptél, hogy André ilyen gyorsan megcsinálja a ruhát.

- Ó, magától is megtette volna. Van egy raktára teli olyan gépekkel, amik leveszik a képernyőről a rajzot, aztán már csak ki kell venni belőlük a kész ruhát. Az időhúzás csak az ár feltornázásának kezdete volt, mert az aztán a sztratoszféráig megy - mondta és zsebre vágta a kezét - Egyébként meg a mi kapcsolatunk Andréval egy remekül működő kapcsolat. Vannak bizonyos összeköttetéseim a Drakónis Szövetségnél, amik könnyebbé teszik néhány dolog elérését, mintha a rendes utat kellene megjárni. Ha megpróbált volna fizettetni veled, akkor bizony szomorúan kellett volna megtapasztalnia, hogy a továbbiakban bizonyos forrásokat elzárnak előle.

- Nem tudom, melyiket nehezebb elképzelni - mondta Evantha és a sikertelenül leplezett megvetés kiült az arcára. - Egy kereskedő kasztba tartozó embert, ahogy veszi a bátorságot, hogy megcsaljon egy harcost, vagy egy olyan harcost, mint te, aki belefolyik egy kereskedő üzelmeibe.

- A mi világunkban a dolgok nem olyan szigorúan szabályozottak. Ettől érdekes és meglepetésekkel teli az élet - vonta meg a vállát Chrís.

- Én is azt hiszem, hogy sokkal nagyobb játékok folynak a színfalak mögött, mint azt gondolnád, csillagkapitány - mosolygott ravaszkásan Ragnar. - Azért a klán otthonvilágok felé is szép kis forgalma lehetett a hadizsákmánynak. Igaz, hogy a harcosok azt csereberélik a kereskedőkkel, amijük van, hogy megkapják, amit akarnak, de az átváltás a harcosoknak kedvez.

- Ahogy már mondtam, igen jó megfigyelő vagy, jobbágy - vonta össze a szemöldökét Evantha, és egy pillanatra megállt egy mindenféle cipőket kínáló bolt kirakata előtt. - Azt hiszem, szükségem lesz egy pár cipőre is, ami illik a ruhához. .

- Igen - pillantott a katonabakancsra a nő lábán Chris -, azt hiszem, nem ártana, de ne most. Megéheztem. Ragnar, tudtad, hogy egy Rasalhág menekült család éttermet nyitott az Oslo kerületben? A neve Callas. Benézhetünk, ha gondolod.

Ragnar Evanthára nézett.

- Ha a csillagkapitány engedélyezi - mondta.

A nő bólintott, és Chris vezetésével elindultak lefelé a kanyargó utcákon, aztán a második tömb után északnak fordultak egy emelkedő felé. Ó-Connaught ír területének fehérre meszelt, zsúpfedeles házai nem sokat változtak az oslói kerület felé, némi változás azért mégis érezhető volt. A boltok cégtábláin és az utcatáblákon már megjelentek a területen leginkább beszélt svéd nyelv furcsa írásjelei. A lakosság egyre inkább úgy nézett ki, mint Ragnar, és Chris sötét hajszíne egyértelművé tette, hogy idegen.

- Mikor eljöttünk Luthienről, összefutottunk egy rasalhág ugróhajóval, ami valahogy elvesztette a zárat a folyékony hélium tankjáról. Sikerült megfoltoznunk, aztán magunkkal hoztuk ide, az Arc-Royalra. A nagyapám, a nagyherceg támogatta az idegenek terjeszkedését a városban, és arra bátorította a rasalhágokat, hogy itt telepedjenek le. Az elsőnek érkezők kapcsolatba léptek más menekültekkel és végül egy egész közösség nőtt ki belőlük - mondta Chris, és egy távoli épület felé mutatott. - A néped jól feltalálta magát itt, Ragnar. Ryan Steiner építtette azt a tornyot, és felajánlotta édesapádnak, hogy legyen ez az otthona a számkivetettségben, ha valaha is úgy dönt, hogy elhagyja a Szabad Rasalhág Köztársaságot.

Ragnar a fehér tornyot nézte, és nem szólt semmit, de Evantha felhorkant.

- Ryan Steiner építtette ezt itt? Azon a világon, amelyik a legnagyobb politikai ellenfeléhez tartozik?

Chris tiltakozva felemelte a kezét.

- Nincs teljesen igazad, de közel jársz. A nagyapám egyszer kényelmetlen helyzetbe hozta Ryan Steinert, mikor nyilvánosan azt mondta, Ryannek nagy a hangja, mikor a beruházásról van szó, a pénztárcája viszont már kevésbé. A nagyapám is csinos összegeket áldozott rá, hogy kamatmentes kölcsönöket adjon a menekülteknek annak ellenére, hogy nem tett jó benyomást a népe körében. Ryan a koronaérméket bocsátotta ki, amiből szintén a menekültek profitáltak. De közben már itt is vagyunk.

Chris kinyitotta az ajtót, és Evantha fejét lehajtva elsőnek ment be az épületbe. Két lépés után már újra fel tudott egyenesedni.

Masszív gerendasor tartotta a sötétre pácolt fenyőfa mennyezetet, a padlót és a falakat derékmagasságig pedig hasonló sötétbarna lambéria borította. Plexi kötötte össze a kis bokszok elválasztó falait a plafonnal, rajtuk különböző képek, festmények idézték vissza a régi Rasalhág művészetet. A négyzet alakú, kézzel faragott asztalok és különböző méretű székek tovább fokozták az antik hatást.

Chris becsukta maguk mögött az ajtót, és egy mosollyal üdvözölte a tulajdonost.

- Good morgon, Olaf. Hárman vagyunk ebédre.

Az erős testalkatú férfi haja fehér volt csakúgy, mint a szakálla és a bajusza, és hatalmas mosollyal fogadta a belépőket.

- Üdvözletem, Christian.

Ránézett a társaságra és a meglepetés hirtelen letörölte a mosolyt arcáról.

- Ez nem lehet... - hebegte térdre hullva és megcsókolta Ragnar kezét.

Ragnar megdöbbent, Evantha pedig kényelmetlenül mozgolódni kezdett. Chris legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, hogy ilyen hihetetlen butaságot csinált. Sok menekültnek Ragnar annak a szimbóluma, amit a klánok elvettek tőlük. Hogy hozhattam ide őt és Evanthát?

- Nem tudod, milyen sokat jelent ez nekem, Christian barátom - fordult felé Olaf. - Remek ebédet készítek mind a hármatoknak. Aztán hívom a barátokat, és megünnepeljük, hogy...

- Jó Olaf, ezt nem teheted - mondta Ragnar talpra segítve az öreget. - Úgy értem, igen, készíts nekünk ételt - Hirtelen elmosolyodott. - Az egész Kell Kopó haderő kevés lenne hozzá, hogy elvontasson innen, mielőtt ennék valamit. De - tette hozzá ismét elkomolyodva kicsit -, az ünneplésnek nem most van itt az ideje.

A rasalhág királyi család trónörököse felemelte a jobb kezét és rámutatott a jobbágyzsinórra.

- Most a Farkas klánhoz tartozom. Úgy vagyok itt, mint a Kell Kopók vendége. Legközelebb viszont ünnepelni fogunk.

Olaf egy könnyet morzsolt szét a szeme sarkában. Beszélni kezdett volna, de csak az ajkai mozogtak, nem jött ki szó a száján. Nagyot nyelt, aztán némán bólintott. A hangja egy mély horkantással tért vissza.

- Elmondom a feleségemnek, ja? És a gyerekeimnek. Ugye segíthetnek felszolgálni?

- Ja, varsagod.

- Tack sa mycket - mondta Olaf, és egy kerek asztalhoz vezette őket a terem közepén. Kihúzta a széket Ragnarnak, jobbjára. Christ ültette, baljára pedig Evanthát. Megveregette Ragnar vállát, aztán elment a konyha felé, ahonnan pillanatok múlva kihallatszott utasításokat osztogató erős hangja.

Chris egy kis lelkifurdalással küszködött.

- Egyetlen alkalommal ültettek ehhez az asztalhoz, mikor nagy társasággal voltunk itt - próbálta elvenni a helyzet élét egy kis beszélgetéssel. - Remélem, nem ehhez mérten kell majd enni, mert ugye tudjátok, hogy mindenből venni kell, amit csak elénk tesznek?

- Tudom - sóhajtott Ragnar és megtapogatta a zsinórt jobb kezén. - De még csak egy táska sincs nálam, ahová titokban elpakolhatnánk.

Evantha elmosolyodott a tréfán, aztán elnézett a legközelebb álló asztal felé. Az ott ülő két férfi mohón bámult feléjük. A nő mosolya egy pillanat alatt lehervadt, és a két férfi olyan sietősen hagyta el az éttermet, hogy a sörüket sem itták ki. Ez megint mosolyra ingerelte Evanthát.

- Nem vagyok biztos benne, hogy helyes dolog így kiutálni Olaf vendégeit - mosolyodott el Chris. - Másrészt viszont ezt a tekintetet szeretném látni az egységem nőcsábászain is, mikor harcba indulnak.

A nő megrázta a fejét.

- Ez az, amit talán a leginkább zavarba ejtőnek találok itt a Belső Szférában - mondta furcsa éllel a hangjában. - A köpenyt, amit rendeltem, a cipőket, amiket majd megveszek, úgy tervezték, hogy szexuálisan vonzóvá tegyenek, pozvál?

- Igen.

- És ezek remélhetőleg segítenek majd elbűvölni valakit, akit meg akarok szerezni, pozvál?

Chris lassan bólintott a beszélgetés irányváltásától vonakodva, bár maga sem tudta megmagyarázni ellenérzéseit.

- Aztán a nőket és férfiakat, akik belesétálnak a mások által állított csapdába, olyan becsmérlő jelzőkkel illetik, mint Selyemfiú, vagy cafka. - Szemöldökét annyira összevonta, hogy szinte egybeért. - Szóval megbüntetitek azokat, akik sikeresek abban a játékban, amit mindannyian játszotok, és azzal kínozzátok magatokat, hogy a kölcsönös vonzalom ellenére nem veszitek el, amit az élet tálcán kínál..

- Valahogy így - bólintott, a Kell Kopó.

- Phelan kánnal kapcsolatban sem értettem, és nem értem most sem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kihagyjuk a megszerezhető élvezeteket.

Chris szóra nyitotta a száját, aztán végül hallgatott, és segélykérőén Ragnar felé nézett. A jobbágy megrázta a fejét és hátradőlt jelezve, hogy kivonja magát a beszélgetésből. Chris vonakodva védeni kezdte a Belső Szférát.

- Azt hiszem, túl kevés adatból durván általánosítasz, Evantha.

- Valóban? Tegnap este találkoztam Katrina hercegnővel. Ő nyilvánvalóan fel akarta kelteni a körülötte lévő férfiak figyelmét, és a férfiak is ugyanúgy próbáltak hatni rá. Elnéztem, ahogy ügyesen kitér minden ajánlat elől, ami pedig az öltözködése és viselkedése alapján nyilvánvaló céljának tűnt. Mivel ő egyik vezetőtök, azt hittem, ez a társadalmi norma.

Várjunk csak, már tudom, mi folyik itt.

- Evantha, azt hiszem, összetéveszted a biológiai késztetést és az udvarlást.

- Udvarlás?

- Azt mondod, az élet rövid, és a klánokon belül ez feltételezem, így is van. Itt azonban olyan kapcsolatokat próbálunk létrehozni, megalapozni, amiben mindkét partner gondoskodik a másikról, és amiben a gyerekek szeretetben felnőhetnek. Tudom, hogy a klánok testközben nevelik a gyerekeiket, így az ilyen fajta családi egységre nincs szükség.

- A születésünk is fizikai érintkezés nélkül történik. - emelte fel a fejét büszkén Evantha. - Mióta hét éve elnyertem a vérnevemet, a genetikai állományomat három testköz is megkapta. Bár még messze túl korán van hozzá, hogy meg lehessen állapítani, a leszármazottaim beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket, a jelek igen biztatóak. Azt is feltételezem, hogy ha becsülettel halok meg, a génjeim a halálom után is jól hasznosíthatóak lesznek.

- Ez remek, Evantha - bólintott elismerően Chris -, de gyereket nemzeni nem egyenértékű az udvarlással. Az udvarlás az a folyamat, amiben két ember kimutatja egymásnak, mennyire törődik a másikkal.

- Mint mikor Phelan Kell ajándékot hoz Rannának, vagy Ranna végigsimítja a karját, mikor Phelan elmegy mellette?

- Igen.

- Végtelenül haszontalan dolog - hessentette el a gondolatot egy mozdulattal a nő.

- Ez igaz, de nagyon szórakoztató - kacsintott rá Evanthára Chris.

Bár Chris korábban is észrevette már, hogy elég nagy volt a jövés-menés az étteremben a beszélgetés alatt, mégsem vette észre, hogy milyen sokan lettek a teremben addig, míg meg nem érezte a tarkójának nyomott hideg pisztolycsövet. Automatikusan az asztalra tette a kezét, és közben a másik oldalon egy puskát látott hátulról Evanthára irányulni.

- Felség, azért jöttünk, hogy megmentsük a klánoktól - mondta egy férfi elhúzva Ragnar székét az asztaltól.

- Kik vagytok? - nézett fel döbbenten a férfi.

- A földalatti mozgalomnak dolgozunk - mondta az idegen a legközelebbi asztalnál álldogáló fél tucat ember felé intve. - Ragnaroknak nevezzük magunkat. Biztonságban kivisszük önt innét.

Chris megrázta a fejét.

- Nem tudtok kijutni ebből a világból.

- Olyan segítőink vannak, amelyekről te mit sem tudsz - förmedt a férfi Chrisre, és talpra rántotta Ragnart. - Sietnünk kell - mondta, aztán Evanthára és Chrisre mutatott. - Lődd le őket.

- Ne! - kiáltotta Ragnar, és megragadta a férfi báránybőr kabátjának ujját.

- Így lesz a legjobb, Herceg.

Ragnar arca elborult.

- Nem, add ide a késedet! - parancsolta és megrántotta a csuklójára kötött zsinórt. - Előbb le kell ezt vágnom innen, aztán... - hirtelen elhallgatott, ahogy Evanthára pillantott.

- Természetesen - mosolyodott el a férfi. Egy kést húzott elő kabátja alól és pengével maga felé átnyújtotta.

A jobbágy lassan a rézveretes markolatra fonta az ujjait. Karját derékmagasságban előrenyújtva szabaddá tette a ruháktól a csuklóját, aztán a zsinór alá csúsztatta a pengét, s előre-hátra húzogatva elkezdte levágni. Egy gyors mozdulattal felrántotta a kést és a zsinór egy halk szisszenéssel lehullott a kezéről.

A következő mozdulattal, bal kezével egyenesen a férfi mellébe vágta a pengét, jobb kezével pedig odalökte a főkolompos testét a nőhöz, aki puskát fogott Chrisre, mire a nő az egyensúlyát vesztve meghúzta a ravaszt. A golyó elsüvített Chris feje mellett, s a férfi érezte, hogy a puskapor megégeti a fülét.

A testébe áramló adrenalin száz ember erejét ébresztette fel Chrisben. Egy hirtelen mozdulattal felborította az asztalt, s közben hátrarántotta Evanthát a rá irányuló puskacső elől. Az asztalon átnyúlva állon vágta a nőt, aki az előbb majdnem lelőtte. A nő részben hárította az ütést a fegyvert tartó karjával, de egy gyorsan érkező rúgás visszafordította, és a mellének nyomta a puskát, ami két bordáját eltörte.

Egy másodperccel azután, hogy a lába földet ért, Chris megfordult és óriási ugrással arcba rúgta az egyik Ragnarok férfit. Ahogy az fogakat és vért köpve a földre zuhant, a másik kettő, aki eddig Evanthát lőtte, befejezte az újratöltést, és helyére csapva a puska agyát Chris gyomrának magasságába emelte a csövet.,

Evantha hatalmas oroszlánüvöltéssel megragadta az asztalt és a férfi elé dobta. Bár a széle a plafonnak ütközött, és így elvétette a célt, de a vastag falemeznek sikerült a puskacső és Chris teste közé zuhanva felfogni a sörétet. A zsoldos látta a villanást és érezte a lövés által leszakított faszilánkokat a puskaporral keveredve a testének csapódni.

Evantha felugrott a földről és rávetette magát a támadójukra. Az asztal épp akkor gurult félre Chris elől, mikor Evantha hatalmas ökle bezúzta a férfi arcát.

Chris félrerúgta a pisztolyt a leütött nő keze mellől és látta, ahogy Ragnar egy másik eszméletlen nő mellett áll az ujjain lévő zúzódást szívogatva, aztán belevágta a padlóba a véres kést Evantha lába elé.

- Egy elmenekült, csillagkapitány - mondta. - Üldözöm, ha úgy akarod.

Evantha megrázta a fejét, mikor Olaf jött ki a konyha felől.

- Kihívtam a rendőröket. Nem sérült meg, Felség?

Ragnar elhúzta a kezét Ólaftól.

- Nem, semmiség.

- Nyugi, Ragnar. Nem Olaf hozta ide ezeket. A puskás fickó az egyik volt azok közül, akik már korábban is itt voltak - mondta Chris, és bólintott Olafnak. - Nem kételkedem benne, hogy Olaf megtartotta a szavát annak ellenére, hogy nagyon szerette volna tudatni másokkal, hogy itt vagy. Megbízható ember. Alapköve az itteni menekült közösségnek.

Ragnar lassan bólintott, de feszült arckifejezése alig enyhült.

- Igaz ez, Olaf?

- Igen, uram.

- Akkor elhiszem - mondta, és kék szemei úgy szikráztak, mint a jégkristály. - Megbízlak egy feladattal, jó Olaf Megsérültem, és azt kívánom, hogy segíts nekem.

- Amit óhajt, Felség. . ,

- A sérülésem nem fizikai, Olaf, de nagyon mélyen vág, egyenesen a szívembe. Az én szívembe és a többi Rasalhág ember szívébe is. Vidd el az üzenetem mindenkihez - emelte fel a hangját és odébb rúgta a halott vezér testét. - Mondd el nekik, hogy mély fájdalmat hoz, ha azt hiszik, a szabadságot barátok vérén lehet megvenni.

 

Arc-Royal

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 17.

 

Victor akaratlanul is elmosolyodott, ahogy tekintetével követte a pódiumhoz Morgan Kellt. A harcos elfoglalta a helyét jelét sem adva semmi olyan gyengeségnek, ami egy hatvanhat évet megélt embertől nem lett volna meglepő. Eltekintve a hajában és szakállában szaporodó fehér szálaktól Victor azt mondta volna, hogy a férfi semmit nem öregedett.

Letette a villát a sütemény maradványai mellé és rámosolygott Omira, aki az asztal túloldalán ült. A nő visszamosolygott, aztán tiszteletteljesen a szónok felé fordította a székét. Katherine - Victor továbbra is makacsul megtagadta, hogy Katrinának szólítsa, bár maga sem tudta miért - odasuttogott valamit az asztaltársainak, aztán mikor a megjegyzést követő halk nevetés elhalt, és Morgan a mikrofonhoz hajolt, mély csend támadt.

- Mindenekelőtt, köszönöm, hogy eljöttek. Tüdőm, hogy a Kell Kopók negyvenöt éve léteznek, de nem is fogtam fel, milyen hatalmas ez az idő, amíg nem láttam mindenkit itt összegyűlni. Mindenkit, aki a múltunkat, a jelenünket és a jövendőnket jelképezi. Tudom, hogy mindannyiunk szívében még sokan mások élnek, akik ma sajnos nem lehetnek itt, de azt hiszem... tudom... hogy lélekben most ők is velünk vannak.

Ahogy Victor végigtekintett a tágas termen megdöbbent, hogy milyen hatalmas tömeg jött el, hogy tanúja legyen Morgan visszavonulásának. A legtöbben régi, vagy még mindig szolgálatban lévő Kell Kopók voltak barátaikkal és családjukkal, de rajtuk kívül sokan mások is megjelentek. Omi Kurita és Shin Yodama a korábbi ellenségek, vagy munkaadók képviseletében voltak ott, hogy kifejezzék tiszteletüket. Még Thomas Marik, a Szabad Világok Ligájától és a Komsztár is küldött követeket, és a Szent Marimus Házának testvérei közül is sokan otthagyták a kolostort, hogy megjelenjenek.

Morgan kicsit zavartan mosolygott a hallgatóságára.

- Mint ahogy néhányan talán tudjátok, most harmadik alkalommal vonulok vissza a Kell Kopók vezetői posztjáról, és az első alkalommal sokan azt mondták, cserben hagytam az egységet. A testvérem, Patrick vette át az irányítást, és kiválóan bizonyította rátermettségét. Soha nem múló fájdalmam, hogy meghalt azért, hogy megőrizze a Kell Kopókat önként vállalt száműzetésem ideje alatt.

A fehér hajú férfi rövid szünetet tartott és Victor érezte, ahogy az együttérzés összeszorítja á torkát. Bár Patrick Kell évekkel Victor születése előtt meghalt, Victor mégis reménykedett benne, hogy valami megfoghatatlan módon benne született újra Patrick Kell bátorsága és empátiája. Mikor idősebb lett megértette, hogy ez csak gyerekes álom, de még így is elég volt, hogy nagyobb erőfeszítésekre ösztönözze.

- Mivel az időzítésnek mindig mestere voltam - folytatta enyhe iróniával Morgan -, visszatérésemkor sokat közületek épp időben hívtam vissza a Negyedik Örökösödési Háború kitörésekor. Helytálltunk, mikor a Fény Hetedik Pengéje ránk rontott, és a Genyosa megtanulta, milyen jók is az ellenfelei. De mi is azok voltunk, és a Harmadik Dieron Csapat is megfizetett az arroganciájáért. Akkor azt reméltem, hogy ez egyszer és mindenkorra ékes példája lesz a háború értelmetlenségének mások számára is. Sajnos nem így történt.

- 3039-ben válaszoltunk egy újabb hadüzenetre és ismét derekasan helytálltunk. Az elkövetkező 10 évben ezt tettük újra és újra, s én büszke voltam, hogy a nevem összefonódik a Kell Kopókéval. A nagy dolgokat mégis nélkülem vitték végbe, mert 3042-ben újra visszavonultam és Perifériára vittem az unokaöcsémet, Christiant kiképzésre.

Morgan arrafelé pillantott, ahol Chris ült a főasztalnál és tisztelgett neki. Chris viszonozta, mire csendes nevetés morajlott végig a tömegen.

- Távol maradtam - folytatta Morgan mikor a klánok először támadtak. Ám Allard ezredes és csapata mesteri munkát végzett a Kell Kopók felkészítésével. A Tizedik Lyrán Gárdával és a Kilencedik EgyNem Királyi Egységgel karöltve mi mértük az első tiszta vereséget a Jádesólymokra, ami aztán arra vezette őket, hogy új ilkánt válasszanak.

- Végül Jaime Wolf sürgetésére tértem vissza, aki meggyőzött, hogy a klánokat bármi áron meg keli állítani. Egymás oldalán álltunk a Genyosával és a Sárkánykarmokkal, és együtt harcoltunk azért, hogy megvédjük egykori ellenségünk birodalmának fővárosát. Most is jól emlékszem, egyesek hogyan tiltakoztak, mondván régi szövetségeseink forognának a sírjukban, ha látnák, mikor földet értünk Luithenen. Talán inkább meglepődtek volna, de hiszem, hogy azok a harcosok is inkább mindent feladtak volna, hogy győzelemre segítsenek, semhogy dühösek lettek volna, hogy elfogadtuk a megbízást.

Néhány harcos egyetértőén bólogatott.

- Miért hiszem így? Mert tudom, hogyan gondolkodnak a harcosok. Tudom, mi a fontos nekünk, mire vágyunk és mitől rettegünk. Ismerem a céljainkat és tudom, mit vállalunk fel, hogy elérjük őket. Mindenki így érez, aki szívben, lélekben és testben igazi harcos. Az emberek azt hiszik, hogy egy harcos csak a küzdelemnek él, mintha valami veszett szörny lakna benne, ami mindig újabb gyilkolásra szomjazik. Azt hiszik, a halál szolgái vagyunk, hogy minden harcos egy a pusztítás álkapcsán meredező halálos fogak közül. Mint egy vámpír, aki minden kiszívott élettel erősebbé és vadabbá lesz.

Morgan belekortyolt a borába, hogy kiszáradt torkát megnedvesítse.

- Ezt hiszik az emberek, mert fogalmunk sincs, milyen átélni egy csatát. Azt hallják, mikor arról beszélünk, hogyan robbantottuk le egy Atlas fejét egyetlen ügyes lövéssel. Oldalmanőverekről hallanak, amivel ledöntöttük az ellenfelet, vagy légitámadásról, ami megbénítja az ellenség védelmi rendszerét. Kavargó meséket hallanak légi harcokról, hősi próbálkozásokról, hogy egy bajba jutott barátot kimentsünk, és önfeláldozásról, ami sok ember életét mentette meg. Azért hallják ezeket a történeteket, mert ezeket akarjuk megosztani velük.

- Mindannyian ismerjük azt a hideg, szorongató érzést, ami belénk markol, mikor meglátjuk az ellenséget. Mind ismerjük a félelem szorítását és fojtását, mikor a mechünket találat éri, vagy ellenség célkeresztje fog be. Rémálmainkban újra átéljük a válasz nélkül hagyott segélykéréseket, és a barátok bukását, amit végig kellett néznünk - nézett végig Morgan az embereken.

- Azt hiszem mindenkinek ismernie kellene azt az ellentmondást, ami ott feszül minden harcosban. Bár a gyilkolás mesterei vagyunk, a taktika útjain járunk iskolába és a stratégiára építkezünk, az egyetlen, a legutolsó dolog, amit akarunk, az a háború. Elfogadjuk a felelősséget, és tesszük á dolgunkat, de igazából azt kívánjuk, bárcsak vége lenne. Nem azért, mert gyávák vagyunk, nem. Azért mert nálunk jobban senki nem ismeri a tetteink következményeit.

Egyre több fej mozdult meg egyetértőén bólogatva a teremben. Morgan szavai ott visszhangzottak Victor szívében, és a férfi jól eszébe véste őket. Nem könnyű dolog ölni, és soha nem is szabad, hogy az legyen.

- Mindabból, amit tettem a Kell Kopók életében, egyetlen dolog van, amire talán érdemes emlékezni. Lyonson 3029 tavaszán segítettünk megépíteni a háború elől menekülőknek egy apró' települést. Abban az akcióban végre arra használtuk a csatamecheket, hogy alkossunk. Rombolni könnyű, de létrehozni, teremteni rettenetesen nehéz. A közösség neve Új Szabadság volt, és amiért különösen megmaradt emlékeimben, hogy hat héttel azután, hogy létrehoztuk, a teljes pusztulásé lett.

Morgan egy pillanatig hagyta a gondolatot a levegőben lebegni, aztán folytatta.

- Ahogy mondtam, az alkotás nehéz dolog. 3010-ben én létrehoztam ezt az egységet. 3027-ben újraalakítottam és az elmúlt három évben a Luithenen elszenvedett veszteségek után újra megerősítettem a Kell Kopókat. Jó néhány héttel ezelőtt Dan Allarddal megállapítottuk, hogy a munka véget ért, és most, a harmadik próbálkozásra, azt hiszem, jól tettem. Chris és Caitlin felkészültek, hogy átvegyék az irányítást, Dan pedig a gyermekeivel biztosítja a folytatást, így tudom, hogy jó kezekben hagyom a Kell Kopókat.

Morgan habozott egy pillanatig, aztán arrafelé nézett, ahol a fia, és a többi klánvendég ült.

- Remélem, hogy egy nap, ha a klánoknak már elegük volt belőle - mondta egy kis humorral ütve el a helyzet bizonytalanságát Phelan otthonra talál itt, s remélem, hogy a Farkasok is vele tartanak. Ha elmehetünk Luithenre egy régi ellenségünk otthonába, hogy megvédjük azt a Füstjaguárok és a Novamacskák támadásaitól, akkor egy Farkast is be tudunk fogadni.

Victor érezte, hogy feszültség ébred Morgan szavai nyomán. A teremben mindenki tudta, hogy a Kell Kopók klánokkal szembeni makacs ellenállása indok lehetne a háború fellángolására, mégis, Morgan reménye, hogy Phelant visszafogadják, kényelmetlenül érintette a hallgatóságot. Morgan nyilvánvalóan szerette a fiát, és végül valahogy megoldotta a konfliktust, ami a szíve és a kötelességtudata közt feszült. Victor is valami újfajta rokonszenvet érzett Phelan felé a beszélgetésük óta. Azt hiszem, ha hazajönne, örömmel fogadnám.

A zsoldosvezér elmosolyodott.

- Az én munkám most befejeződött, így hát visszavonulok a feleségemmel a csillagközi kormányzás kötöttségeitől és megpróbálom rávenni a gyerekeimet, hogy minél több unokával ajándékozzanak meg, akiket aztán szégyentelenül elkényeztethetek.

Az öreg Kell hagyta elülni a szavai nyomán felcsapó nevetést, aztán így zárta beszédét:

- Engedjék meg, hogy egy záró gondolattal hagyjam itt önöket. Lesznek olyanok, akik ezeket a szavakat az ügyük érdekében használják fel, hogy megpróbálják elérni a teljes leszerelést. Azt mondják majd, hogy fegyverek nélkül az emberek rákényszerülnek, hogy tárgyaljanak. Sürgetni fognak, hogy dugjuk hüvelyébe kardunkat és szerszámokat fogjunk kezünkbe, hogy újraépítsük, amit elpusztítottunk.

- Bármennyire is szeretnék egyetérteni velük - mondta rövid szünetet tartva -, azt kell mondjam, ez lehetetlen. Az emberek már azelőtt bántották egymást, hogy kardjuk lett volna. Fegyver hiányában ököllel rombolnak. Ha ököl sincs, szavakkal, de ha szavak sincsenek, akkor a kommunikáció is elveszti az értelmét, pedig arról azt tartjuk, hogy az emberiség minden betegségére tud orvosságot.

- Egy pontban nagy igazság van, mégpedig abban, hogy a kommunikáció, az egyenlő partnerek közti tartalmas és körültekintő kommunikáció a kulcsa a hatékony és kényelmes együttélésnek, de az egymás kölcsönös tiszteletben tartása is csak akkor életképes, ha mindkét fél tudja, hogy nem veheti el csak úgy, amit akar, ha az egyezkedések nem érnek célt. Ha a háború a legvégső megoldás, amit pedig egyik fél sem üdvözöl, akkor valóban a kommunikáció válik az egyetlen logikus és járható úttá.

Morgan búcsúzóul még rámosolygott hallgatóságra.

- Hát, köszönöm, hogy a barátaim voltak jóban-rosszban. Amit megosztottunk, a történelem azon fejezete, amit együtt írtunk, nem ér véget a távozásommal. Hiszem, hogy alapja lesz annak á virágzó jövőnek, ami elkövetkezik.

Victor gondolkodás nélkül ugrott talpra és kezdett el tapsolni, és nem ő volt az egyetlen a teremben, aki ezt tette. Az ováció visszaverődött a falakról, és mióta ismerte, Victor először látta zavarban Morgant. A tapsvihar folytatódott, mikor a zsoldosparancsnok leült és csak akkor szakadt meg, mikor Morgan felemelte a poharát egy utolsó, néma köszöntőre.

A fogadás lassan bomlani kezdett. Katherine remekül elszórakoztatta az asztaltársait segítség nélkül is, így Victor kimentette magát és távozott. Habozott, hogy csatlakozzon-e a gratulálok tömegéhez, akik körbevették Morgant és Salomét, vagy inkább menjen át az Első Regiment Gyűléstermébe táncolni, de nem tudott dönteni.

Ahogy visszapillantott az asztalhoz, látta, hogy Omi menni készül. A nő visszanyomta Shint a székébe és elindult. Victor elkapta a tekintetét, és felé vette az irányt, mikor a nő visszamosolygott rá.

- Komba wa,

- Neked is, Victor herceg.

Omi gyönyörű volt a fehér csipkével szegett fekete bársony köpenyben, tarkóján ezüst csattal összefogott hajával.

- Kell ezredes remek szónok - mondta kedvesen mosolyogva.

- Miért van, hogy a hozzá hasonlóan jók mindig előbb hagyják abba, mintsem megunnám? - kérdezte Victor, s közben észrevette, hogy húga a szeme sarkából figyeli őket, de inkább nem vett róla tudomást. - Táncolni indultál?

- Elindultam, mert így illene, de meggondoltam magam, mert nem értek sokat a ti táncaitokhoz - kulcsolta össze kezeit szégyellősen Omi. - Melyik a rosszabb? Ügyetlenül táncolni nevetségessé téve magad, vagy udvariatlanul nem eleget tenni a kötelességnek?

- Megértelek. Én sem vagyok a táncparkett ördöge, de engem is kötnek az elvárások. Úgy hiszem, ha együtt mennénk táncolni, senki nem merne lekérni, és ha nem táncolsz is, veled maradnék, és nem büntetném az ügyetlenségemmel egyik gyanútlan hölgyet sem.

- Ez, Victor - karolt bele Omi a férfiba -, remek ötlet. És most úgy tudunk felmenni önként a parkettre, mintha éppen a kötelességünknek tennénk eleget.

Victor átvezette a nőt az asztalok között.

- O igen, csökkentsük a minimálisra a másokban tett kárt úgy, hogy együtt táncolunk. Kiváló elgondolás.

Kiléptek a bankett teremből az éjszakába és elindultak a kerten át. Dél felé fordulva elhaladtak egy kis bonsai erdő mellett.

- Úgy hallottam, minden odaveszett pilótájukért hoztak egy bonsait a Kopók Luithenről.

- Így van - szorította meg a férfi karját Omi. - Bonsai mestereink minden ott harcolt Kell Kopónak neveltek egy bonsait. Mikor meghal valamelyik, egy újabb kisfa kerül ide.

- Biztos vagyok benne, hogy mikor Morgan és Patrick megalapították az egységet, soha nem gondolták volna, hogy egy napon Luithenen fognak harcolni a Drakónis Szövetség védelmében. Változnak az idők. Hihetetlenül gyorsan és hihetetlen irányokba.

Omi megállt és megcsókolta Victort. ' '

- De lassan is. Túl lassan.

- De változnak - mondta bíztatóan Victor, és a nő arcára tette a kezét. - Most azonnal nem lehetünk együtt, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem is leszünk. .

Omi szomorkásán mosolygott és belecsókolt a férfi tenyerébe.

- Tüdőm, és harcolni fogok azért a napért akkor is, ha egy örökkévalóság, amíg eljön.

Victor a karjára vette a nő kezét.

- Most legalább a tánc a miénk, ami a mostani lehetőségeinkhez mérten hatalmas örömekkel ér fel.

- Táncolok veled Victor, de csak egy feltétellel.

- Mi lenne az?

A csillagok fénye ott szikrázott Omi sötét szemében, ahogy Victorra nézett.

- Az, hogy a mostani táncunk ígérete mindannak, amit egy napon, ha megértek a változások, majd megosztunk egymással.

 

Arc-Royctl

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 18.

 

- Tudom, hogy kevesebb, mint egy hét volt, de vissza kell mennünk - mondta Phelan és megölelte anyját. - Azt mondogattátok, hogy a Wardok, akik itt maradtak, mikor Kerenszkij tábornok elvitte a Csillag Liga hadseregét a Belső Szférából, mindig kíváncsiak voltak, vajon elért-e valamilyen változást Jal Ward. Hát elért, és pontosan ebből a változásból profitáltam. Talán én is hozok majd némi változást.

- Hiszem, hogy fogsz, Phelan - ölelte meg fiát Salome.

Phelan anyja karjából apja ölelésébe vándorolt hatalmas erővel szorítva meg az öregurat.

- Nagy lesz az örvendezés a Füstjaguároknál és a Novamacskáknál, ha megtudják, hogy visszavonultál, apa.

- Sok Belső Szférabeli vezetőnek okoz majd álmatlan éjszakákat, hogy nem tudtunk meggyőzni, hogy itt maradj, Phelan - Morgan hátralépett és hosszan a fiára nézett, aztán megrázta a fejét. - Meg kell valljam, mikor meghallottam, hogy elbocsátottak a Nagelringről, soha nem hittem volna, hogy ez lesz belőle.

- Senki nem hitte volna, apa. Én sem - mondta Phelan, és hasztalan küzdött a gombóccal a torkában. - Köszönöm, hogy elfogadtatok akkor és köszönöm, hogy elfogadtok most is.

- Nem számít, mi történt, Phelan. Te és a húgod mindig a gyerekeink maradtok. Mindkettőtökre büszkék vagyunk - mosolygott Morgan.

- Bárhogy is legyen, mi melletted állunk. Itt mindig otthonra találsz, ha szükséged lesz rá.

- Ugye bánt, hogy a klánokkal maradtam? - kérdezte Phelan közelebb hajolva apjához.

Morgan egy pillanatig gondolkodott, aztán lassan bólintott.

- Mert hiányozni fogsz nekünk, fiam.

- De az nem fáj, hogy nem segítek a Kopókat továbbvinni, ugye?

- Régen azt reméltem, hogy te veszed át őket, aztán megértettem, hogy meg kell találd a magad útját. Ha úgy döntesz, a Kopókkal tartasz, akkor visszajössz ide. Ha nem, én akkor is boldog leszek addig, amíg te az vagy.

Phelan köszönömöt akart mondani, de nem jött ki hang a torkán. Némán megölelte az apját, aztán végignézett a búcsúzkodókon.

Carew egy utolsó istenhozzádot mondott Caitlinnek, míg Chris, Ragnar és Evantha néhány viccet sütött él, amin mindenki nevetett. Ranna Phelan anyjával beszélgetett suttogva.

Hirtelen Victor lépett a terembe és Phelan felé vette az irányt.

- Nem akartalak csak úgy elengedni, de kaptam egy vacsorameghívást, és nem tudtam magam előbb kimenteni - Victor nem magyarázkodott többet, de Katherine már elmondta Phelannek, hol van a bátyja,'mikor valamivel korábban eljött búcsúzni. - Örülök, hogy végre beszélgettünk egyet.

- Én szintúgy, Victor. Tudom, hogy elvileg ellenségek vagyunk, de az Egyesült Nemzetközösségnek és a Farkas klánnak sokkal több közös célja van, mint ami elválaszthatja - Phelan megeresztett egy mosolyt, majd folytatta. - Megerősítést kaptam, miszerint az ilkán útjára indított egy solahma egységet, hogy elkapják a banditákat, akik rajtaütöttek Pasingon.

- Solahma? - nézett kissé zavartan Victor.

- Elmagyarázom. A solahma megjelölést azoknak az egységeknek adják a klánok, melyek kiszolgált vagy kegyvesztett katonákból állnak. Az esetek többségében a solahma banditákra vadászik. Ezek olyan csatamech egységek - legalábbis ez az -, ahol egy öreg harcos dicső halált remélhet, és ahol á kegyvesztettek visszanyerhetik a becsületüket - A kán kinyújtózott. - Ez a Farkasok egysége, és teljesíteni is fogja á feladatot.

- Miért akarják a Farkasok elkapni a banditákat? Azt mondtad ez a Jádesólymok dolga, mert a Vörös Kalóz az ő területükön tevékenykedik.

- A Jádesólymok elképesztően maradiak. Nagyon ragaszkodnak az ősrégi módszerekhez, és ez valamennyire meg is magyarázza a tehetetlenkedéseiket. Köti őket az ilkán Komsztárral kötött egyezsége, de nem repesnek tőle. Úgy döntöttek kinyilvánítják, hogy a banditák valójában a Farkasok területén mozognak, így hát a dolog a mi problémánk. Rávették az ilkánt, hogy utasítsa a mi kánunkat, hogy üzemanyagot, muníciót és személyzetet pocsékolva megpróbálja elkapni a fickókat.

- Megértem, milyen kínos helyzetben van - mosolyodott el Victor. - Más mocskát takaríttatják el vele.

- Pontosan.

- Szóval ez egy ügyes egység?

Phelan egy pillanatig habozott, aztán eszébe jutott, ki vezeti őket.

- Conal Ward csillagezredes vezeti. Ő pedig nagyon jó.

- Elvégre egy Ward - bólintott elégedetten Victor.

- Igaz, Victor - mondta Phelan, aztán tovább morfondírozott. Nem hiszem, hogy meg kellene említenem, hogy Conal engem tart felelősnek a kegyvesztetté válásáért - Az ilkán pontosan tudatában van, milyen olthatatlanul gyűlöli Conal a banditákat. Conal annyira akarta ezt a megbízatást, hogy még a légi támogatását is lelicitálta. Meg fogja oldani.

- Minden jót kívánok, testvér - mondta Victor kezet nyújtva.

- Hasonlókat - válaszolta Phelan, és szívből megrázta a felajánlott kezet. - Meddig maradsz?

- Még egy hét, és elindulunk Port Moseby-hoz, hogy újra találkozzunk a Hazatérőkkel.

Phelan szélesen elvigyorodott, mivel tudta, hogy Omi még négy napig nem megy el.

- Érezd magad jól addig.

- Úgy lesz - válaszolta Victor viszonozva a mosolyt.

Phelan még egyszer megölelte a szüleit és Caitlint, összeszedte a társait és elindult a K-l-es osztályú dobóhajó felé, ami idehozta őt az Arc-Royalra. Carew bement a pilótafülkébe, a többiek pedig elfoglalták saját kabinjaikat, és bekötötték magukat. A tolóajtó bezárult és a hajó felemelkedett.

Ahogy gyorsítani kezdtek, Ranna felkapcsolta a belső világítást. Phelan kezébe fogta a nő kezét és odahajolt hozzá, hogy kinézzen a nő melletti ablakon. Alattuk Ö-Connaught fényei körberajzolták az alvó várost.

Phelan megremegett.

- Mi a baj?

A férfi egy mosolyt erőltetett az arcára, és ránézett a nőre.

- Mikor utoljára láttam Ó-Connaught fényeit eltűnni, a Perifériára indultam, hogy kalózokra vadásszak - mondta és sóhajtott egyet. - A csillagok rengeteg hidrogént égettek már el azóta.

- Előbb jobbágy lettél, aztán harcos - Túrt bele Ranna a férfi hajába. - Elnyerted a vérnevedet, és te lettél a kán. Rengeteg dolog változott azóta, és mégis azt mondom, hogy te semmit nem változtál.

- Mire gondolsz? - kérdezte Phelan hátradőlve a székében. - Rengeteget változtam, mióta eljöttem az Arc-Royalról.

- Változtál - szorította meg Ranna a férfi kezét - abban, hogy felnőtté váltál, de az, hogy máshol élsz, nem jelenti, hogy más utat kell végigjárnod, mint ami eleve meg volt írva a sorsodban. Ha mi, klánok soha nem bukkantunk volna fel, vagy ha nem teszünk téged jobbágyunkká, akkor is az az ember lennél, aki most vagy. Látsz valamit magad előtt, egy célt, amit el akarsz érni, és nem hagyod, hogy bármi is az utadba álljon. Ambiciózus vagy és elhivatott. Ott lenn - nyomta szabad kezét az ablaknak a nő - míg a szüleiddel, a családoddal és a barátaiddal voltunk, a te szemeddel láttam őket. Néhányan mindig ellenségeskedve gondolnak rád, de mások, akiknek tisztább az ítélőképessége, tudják, hogy ki nem állhatod az ostobákat és a sértegetéseiket. Megismerve a környezetet, amiből származol, még inkább megértem, minek köszönhetjük az adottságaidat, amiket a Farkas klánnal megosztasz.

- Ha a Belső Szférában maradtam volna, legjobb esetben is csak egy kapitány lennék a Kell Kopók Második Ezredénél. Ez nem mond túl sokat az ambícióimról.

- Nagyon lebecsülöd magad - mondta Ranna és felemelte a férfi kezét, hogy megcsókolja. - láttam a szemedben felcsillanó fényeket, mikor arra késztetted Kai Allard-Liaot, hogy a Solarison befutott karrierjéről beszéljen. Te is odáig jutottál volna, és ha az az összetűzés a saját ügyességedet akarta bizonyítani, akkor te és Kai komoly riválisok lettetek volna.

Phelan elgondolkodva bólintott.

- Solaris bajnoka... az nem lenne rossz.

- Nem, de nem hiszem, hogy ott megálltál volna.

- Hm? - vonta fel a szemöldökét Phelan.

- Az unokatestvéred, Victor, jó hasznodat vette volna.

- Soha. Mindig utáltuk egymást.

- Ó, azért én azt hiszem, hogy valahogy csak összehoztak volna benneteket - mosolygott Ranna hamisan. - Katrina minden bizonnyal megtalálta volna a módját, hogy megbékítsen titeket. Hasznodat vették volna, mivel te vagy Arc-Royal bárói címének örököse. Ha Victor nem is, de Katrina biztosan meglátta volna ezt. Meggyőzte volna őt, hogy az unokatestvére, a Solaris vakmerő, ifjú bajnoka kiváló jelölt lenne a Donegál Ingatlan igazgatói posztjára. Olyan pozícióba kerültél volna, ahol szembeszállhattál volna Ryan Steinerrel is.

A nőt hallgatva Phelan kipótolta a nő hipotézisét a hiányzó morzsákkal. Ranna anélkül szövögeti a gondolatait, hogy tudná, a családom nagyon régóta dolgozott Heimdallnak, annak a titkos szervezetnek, ami a hatalmon lévő kormány stabilitását vigyázza, és lojális ellenzékként működik, ha a kormány átlépi a hatáskörét. A feltevései remekül működnének, ha vissza lehetne forgatni az idő kerekét.

- De akkor mi soha nem találkoztunk volna, drágám - mondta Phelan végül, és megcsókolta a nő kezét. - Annak ellenére, hogy milyen szerepet szántál nekem a forgatókönyvedben, nem hiszem, hogy ennek megfelelő hálával bántam volna veled.

A nő mosolyából Phelan látta, hogy már ő is gondolt erre.

- Én ezt ugyanúgy tudom, Phelan Patrick Kell kán, Farkasok neveltje. Mikor láttam, mennyire szeretik egymást a szüleid, már nem csodálkoztam azon, ami köztünk van. Az én forgatókönyvemben Kai valamelyik húgát vetted volna feleségül, de ez esetben az en valóságom az ő hatalmas veszteségük.

A férfi elnevette magát.

- Hihetetlen, hogy hat nap alatt ennyire átláttad a Belső Szféra politikáját, és arisztokráciájának mindenféle viselt dolgait.

- Önvédelemből tettem. Annak ellenére, hogy kedvelem Katrinát, azt kell mondjam, ő igazán mestere annak, hogyan kell valakit udvariasan, finoman, de rettentő alaposan kifaggatni - mondta Ranna, aztán megrázta a fejét. - Válaszolgattam a kérdéseire, és néhány kérdésemre én is választ kaptam tőle, de leginkább abban asszisztáltam neki, hogy a húgodat, Moran kapitányt és a többieket beszéltessük magukról. Egy szikrányi kétségem sincs, hogy Katrina jóval több információt raktározott el magának, mint én, de azt hiszem sikerült neki sokkal kevesebbet elárulnom, mint amit tudni akart, és annál még kevesebbét, mint amire azt hiszi, hogy tud.

- Katrina egy jelenség Victor szerencsés, hogy maga mellett tudhatja, és nem ellene dolgozik - mondta Phelan és hunyorgott egyet. - Szóval ezeket leszámítva mit gondolsz az otthonomról?

- Csodálatos és varázslatos hely. - ragyogtak fel a nő szemei. - Tudom, hogy a Kell Kopók katonai egység, de láttam, hogy sokkal több más dolognak hagynak helyet az életükben, mint mi. Ott vaji például a kert. A Kell Kopó történelme ott él benne. Apádnak igaza volt, mikor azt mondta, pusztítani sokkal könnyebb, mint teremteni. Sokkal tisztábban értem most, mint eddig valaha, hogy miért tudott ellenállni nekünk a Belső Szféra ilyen erősen.

- Örülök, hogy tetszett.

- Nagyon, nagyon tetszett - mondta lelkesen Ranna. Maga felé fordította a férfi arcát és megcsókolta. - Szerelmem, azt akarom, hogy tudd,

ha valaha is úgy döntesz, hogy visszatérsz a Kell Kopókhoz, nem egyedül kell visszajönnöd.

 

MÁSODIK KÖNYV

 

SÖTÉT KOR

 

Tharkad

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 19.

 

Karl Kole, ahogy az orgyilkos Tharkadon nevezte magát, halkan fütyörészve ment át a Luvon parkon. Mikor a korcsolyapálya mellett elhaladva a kihallatszó gyereknevetés kizökkentette a dallamból, belefúrta arcát a sáljába. Inkább a csontig ható hideg ellen védekezett, mintsem kilétét akarta volna elrejteni.

Karl Kole-nak semmi oka nem volt a rejtőzködésre. Karl Kole semmivel sem lógott ki azoknak az embereknek a sorából, akik munkát vállalni jöttek a Freya Virágkertész Szolgálathoz. Karl azonban meglehetősen nagyképű volt, és gyakran kertész helyett botanikusnak mondta magát, pedig a valóságban nem volt több, mint egy segédmunkás, akit mindig készséges mosolyáért és teherbírásáért tartottak, de nem bíztak rá igazán komoly kertészeti munkát.

A hó csikorgott léptei nyomán, ahogy folytatta egészségügyi sétáját a parkon át. Tennivalók leginkább a jégpálya körül akadtak, de a hóban szerteszét futó vadcsapások és autónyomok azt mutatták, hogy az emberek és állatok ennél nagyobb területeket járnak be. Bár legtöbben hóekéket használtak, hogy átjussanak a behavazott kis utakon, néhány vakmerő ember gyalog ment neki a méter magas hótorlaszoknak. A férfi előtt két gyerek rajzolt angyalkát a hóba karját és lábát le-fel mozgatva.

Ha valóban Karl Kole lett volna, szépen visszafordul a nagy hidegben a légibusz megállóhoz, és hazafelé indul, de mivel orgyilkos volt, nem engedhette meg magának ezt a luxust. Ahogy kényelmesen átsétált a parkon, úgy döntött senki nem fogja észrevenni kicsit furcsa viselkedését, bár az, hogy Karl Kole a meleg virágházban dolgozott, még nem jelentette, hogy nem tudja értékelni a tél szépségét.

A reggeli számítógépes újságcsomagban találta meg a megfelelő hirdetést az Elveszett-Talált rovatban, ami erre a sétára indította. „Elveszett: egy Lita névre hallgató, két éves szuka németjuhász kutya. A megtalálónak jutalom.” Ez a hétköznapi szöveg tartalmazta azokat a kulcsszavakat, melyek tudatták vele, melyik rejtekhelyen találja a további információkat rejtő üzenetet.

A kis kertész pavilon felé tartott az erdő szélén, ami a park keleti határát alkotta. Télire bezárták, és eltekintve egy keréknyomtól, ami az úttól odafelé vezetett, az éjszakai vihar után érintetlenül csillogott a hó.

Karl Kole egy pillantás nélkül elsétált volna mellette, az orgyilkos viszont átlépte a hókupacokat az út mellett és megkerülte a kis téglaépületet. Leült és kihúzott egy kijáró téglát az alapból. A tégla mögött talált egy kis fecnit, azt előhúzta, aztán visszatolta a helyére a téglát és felállt.

A papír gyűrött és piszkos volt, hogy úgy nézzen ki, mint egy valahonnan nagyon régen leszakadt fecni. Egy cakkos szakadás vonal mutatta, hol lett letépve a papír felső része, ami az üzenet másik felét tartalmazta. Mindössze két sor maradt:

 

36-4

A7-22-7-K1H.

 

Gyorsan megjegyezte, aztán beledobta a papírt egy szemetesbe.

Az egyre növekvő belső sürgetés ellenére kényszerítette magát, hogy az eddigi kényelmes tempóban sétáljon visszafelé. Lassan járj, tovább érsz, mondogatta magában. Az ő esetében a sietség valóban végzetes lett volna, ezt pedig minden áron el akarta kerülni.

Amikor a számítógépesített városrészhez közeledett, úgy tett, mintha tovább akarna haladni, aztán visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit. Felbámult egy pillanatra az égre, aztán az egyik monitorhoz lépett, és a főmenüből a harminchatos egységet választotta, ami előhívta az összes busz, légi- és űrjármű állomás menetrendjét. Amit keresett, a Fredrick Steiner Központi vasútállomás, a negyedik volt a sorban.

A gyilkos a helyközi légibusszal az üzenet felvétele után egy órán belül elérte a Fredrick Steiner állomást. Átsétált a hatalmas előcsarnokon és csak egyszer állt meg pár pillanatra, hogy Karl Kole-ként rácsodálkozzon a magas, díszített mennyezetre és a hatalmas szobrokra, melyek a falak tetejét díszítették. Áthaladva egy kis kapun, kiverekedte magát a tömegből, ami a vonatokhoz tartó mozgólépcsők felé sietett, és visszament a csomagmegőrzőkhöz.

Megkereste az A7-es megőrzőt, és beütötte a 22-7-K1H kombinációt. A kis, villogó „zárolt” felirat a gombok felett azt mutatta a férfinak, hogy már 1,45 korona tárolási díj hátralékban van. Kivett a zsebéből egy Melissa, egy Victor és két Twycross emlékérmet, s mikor bedobta, kis „nyitva” felirat kezdett el villogni.

Odabent, mint ahogy várta is, egy kis borítékot talált egy számítógép lemezzel, már amennyire tapintás útján meg tudta ítélni. Becsúsztatta a borítékot kabátjának belső zsebébe aztán visszament a hidegbe. Bár megengedhette volna magának, hogy taxit fogjon - abból a pénzből, amit a munkáért kap, akár az összes taxit megvehette volna Tharkadon megvárta a légibuszt. Már sötét volt, mikor a buszról leszállva beszaladt a sarki boltba, hogy kávét, meg valami fagyasztott ételt vegyen vacsorára. Mint ahogy Karl Kole-nak szokása volt, elbeszélgetett, kicsit a boltossal a tharkadi Korcsolyacsapat sorsáról, aztán elment, miután kiegyeztek egy 5 koronás fogadásban.

Mikor felért a lakásába, betette a vacsorát a mikrohullámú sütőbe melegedni, és iszogatni kezdte a kávéját. Csak ekkor ült le a borítékkal, és tette be a számítógépébe. Bekapcsolta a gépet, és az betöltött az új lemezről.

Egy párbeszédpanel jelent meg a képernyőn egy kérdőjellel és egy villogó kurzorral. Begépelte a kutyanevet, amiért az újságban jutalmat ajánlottak fel, aztán kétszer is leellenőrizte, hogy helyese mielőtt leütötte az enter billentyűt, mert tudta, hogy egyetlen hibára zárolná a számítógép a teljes adatállományt. Egy ilyenfajta tévedést nem lehetett helyrehozni, nem volt rá bocsánat.

A gép elfogadta a válaszát, és a férfi visszatért a konyhába. Amíg befejezte a vacsora előkészületeit, a számítógép adatokat vett ki a betöltött programból egy olyan programba, ami a gép merevlemezén futott láthatatlanul, aztán egy újabb program letöltötte a kislemezről egy keresőprogram változóit is.

Ezzel a szöveg fele azonnal törlődött is. A maradékot a program kiírta kiválasztva a megfelelő szavakat a megfelelő bekezdésekből. Mikor minden szót kiválogatott, a gép félretette az anyag többi részét. A rejtett program egy része bekapcsolt és összeválogatta a kiválasztott szavakból a szükségeseket. Mikor mindezt összerendezte, egy sípoló hang kíséretében kiírta a képernyőre.

Az bérgyilkos visszaült a gép elé, és olvasni kezdte a kiírt szöveget. Mivel az első szó öt betűs volt, csak az ötödik szót olvasta, aztán mivel az hétbetűs volt, csak az azt követő hetedik szót olvasta el. Mivel a szó negyedik betűjén egy kalapos ékezet volt, visszatért a felette lévő sorba és megkereste a negyedik szót hátulról.

Így lassan, lépésről lépésre összerakta az igazi üzenetet. Mikor ezzel megvolt, lenyomott egy billentyűt, ami aktiválta a diszket és letörölte az üzenetet. A gép kiadta a kislemezt, és a bérgyilkos eltörte, mielőtt a kukába dobta volna.

A férfi átfuttatta az agyán az üzenetet. Két hónapja volt a célszemély elkapása előtt. A módszert rá bízták, és nem kötötték ki azt sem, hogy senki más nem sérülhet meg. Elmosolyodott, mert a mód, amit először kieszelt, kiválóan fog működni, főleg egy olyan zsúfolt rendezvényen, mint ahol el kell kapnia a nőt;

A mikro csilingelt egyet és Karl Kole elmosolyodott. A bérgyilkos odabenn szintén mosolygott.

Két hónapon belül Karl Kole és Melissa Steiner egyaránt halott lesz.

 

Zhongshan

Egyesült Nemzetközösség

3055. május 13.

 

Nelson Geist felnézett, mikor a Vörös Kalóz belépett abba a szobába, amit az ideiglenes kalóz támaszponton bocsátottak a rendelkezésére a zhongshani rajtaütés alatt. Olajzöld ugróruha volt rajta, hasonló ahhoz, ami a férfi ágyának a lábánál hevert. Nelson egy vörös foltot látott a nő bal vállán az anyagon átütni, és érezte a hűtőmellény szivárgó folyadékának szagát is.

A nő szemei villámlottak, ahogy rátámadt Nelsonra.

- Hogy merészelted?! - ordította.

- Mit? - kérdezte a férfi, és takaróját félrehajtva úgy, anyaszült meztelenül felállt és farkasszemet nézett vele.

- Azt mondtad az embereknek, hogy én adtam utasítást, hogy vigyenek élelmiszert arra a Komsztár óvóhelyre, ami nem messze délre van innen! ^y

- Így volt - válaszolta Nelson, és agyának egy hátsó rekeszében felrémlett két unokájának képe. - Azt az ételt, amit elveszel, hogy minket, rabszolgákat etess. Azt a Komsztár központot árvaházzá alakították át. Elküldtem az élelmiszert, mert úgysem használhatod fel mindazt, amit összeharácsolsz, és mert a maradékot úgyis csak elégetnéd.

A Vörös Kalóz figyelmeztetés nélkül ütött. A visszakézről érkező hatalmas pofontól Nelson az ágyra zuhant. A nő ráugrott, térdeivel az ágyra nyomta a karjait és a mellére ült.

- Én vagyok itt a főnök! Te a semminél is kevesebb vagy. Ha az én nevemben adsz utasításokat, követni fogják, de ha a saját szakálladra akarsz dolgozni, megbánod - sziszegte.

Nelson sós vérízt érzett a szájában. Felnézett a nőre, aztán megszólalt:

- Megértettem. Büntess meg. Velem háborúzz, ne védtelen gyerekekkel.

- Nem harcolok gyerekekkel - köpött egy nagyot a nő. - Megsemmisítünk minden harcost Zhongshanon, már aki megérdemli ezt a nevet. Téged is meg kellett volna semmisítselek, ha harcosként viselkedtél volna - ordította, és újabb pofont adott a férfinak. - Te egy szabadszülött senki vagy! Elrendeltem, hogy pusztítsák el az árvaházat.

A haragtól hatalmas erő szaladt Nelson karjaiba. Megrántotta magát, hogy felüljön. A Vörös Kalóz előredőlt, hogy testsúlyával le tudja nyomni a férfit, ehelyett a mozdulattól Nelsonnak sikerült kiszabadítania jobb karját. A dühtől vakon csapott egyet a nő feje felé, de elvétette és ökle a nő vállát érte. Acél bilincse belevágott a Vörös Kalóz sérülésébe, és nyomán hűtőfolyadékkal keveredő vér fröccsent szét.

A nő lecsúszott a férfi mellkasáról, és hanyatt a padlóra zuhant. Hatalmas puffanással terült el a földön, aztán úgy maradt felhúzott térdekkel, feje jobbra billent.

Nelson felült az ágyon, aztán gyorsan letérdelt a nő mellé. Felkapcsolta az ágy mellett álló lámpát, aztán észrevette, hogy az ujjai véresek. Feltépte az ugróruhát a nőn, és meglátta a hűtőmellényen a lyukat. Egy recés szélű merevítőszál legalább három keringető csövet elvágott, és a fluoreszkáló sárgászöld folyadék kiömlött, végigkenődött a nő testén, és a vérrel elkeveredve bizarr módon egy szétnyomott hernyóra hasonlított.

- Az ostoba - morogta Nelson, és lehúzta a nő válláról az ugróruhát rákötve az ujjakat, mint egy övét. Kibontotta a hűtőmellényt, aztán levette róla azt is. Letépett egy darabot a ruhából és addig törölgette vele a seb körül a bőrt, amíg elég tisztának nem látszott, de tudta, hogy ez még csak. a történet kezdete. Míg a hűtőmellény a mechben életben tarthat egy pilótát, ha a benne keringő folyadék a szervezetbe jut, közel olyan veszélyes, mint az intravénásán beadott kígyóméreg.

Nelson letépett egy újabb csíkot a ruhából és belenyomkodta a sebbe. A Vörös Kalóz felnyögött fájdalmában, és a férfi egy pillanatra kísértést érzett, hogy mélyebbre nyomja a kötést, de visszafogta magát. Talán nem tart engem harcosnak, de én annak tartom magam. A szenvedés nem feltétlen része a munkának. Az enyémnek legalábbis nem.

Óvatosan felemelte a nő testét a földről, feltette az ágyára, és gyorsan felöltözött. Takarókba göngyölve a Vörös Kalózt a lifthez vitte, aztán a két emelettel lejjebb lévő elsősegély-állomásra vitte, amit a kalózok birtokba vettek a Zhongshan Katonai Bázison.

- Ez mi? - nézett fel az orvos Nelsonra, mikor a férfi behozta az ájult testet.

- A Vörös Kalóz. Beleállt a vállába a merevítő - válaszolta Nelson berúgva a belső ajtót, és letette a nőt egy papírral takart vizsgáló asztalra. - Hűtőfolyadék került a sebbe. Le kell mosni, és ki kell tisztítani a véréből a folyadékot.

- Értesítenem kell Bryant, hogy vegye át a parancsnokságot - mondta az orvos, és a fali telefon után nyúlt, de Nelson megragadta a férfit ép kezével, és az asztal felé lökte.

- Majd én tudatom az újságot Bryannel. Maga csak foglalkozzon a nővel.

Nelson nem volt meglepve, mikor nem sokkal később két felfegyverzett katona jött érte, hogy a dobóhajó gyengélkedőjére kísérje. Tudta, ha a Vörös Kalóz személyesen jön érte, a helyszínen agyonlövi őt. Tudta, hogy ezt az örömet senkinek nem engedné át a nő. Ezt a két katonát talán csak azért hívta, hogy legyen, aki majd elviszi a testét. Mikor megjelentek, jelekkel tudatta Spiderrel, hogy ne várjanak rá, aztán szó nélkül követte a katonákat.

Az őrök megálltak a Vörös Kalóz magánlakosztályának ajtajában. A nő felnézett és intett Nelsonnak, hogy beléphet, mire a férfi bement és becsukta maga mögött az ajtót.

A Vörös Kalóz megviseltnek tűnt. A beavatkozástól, ami az életét mentette meg, bőre alaposan elszürkült. Nelson tapasztalatból tudta, hogy a gyógyszerek erős hányingert okoznak, és ettől az átlagosnál nehezebben lehet elviselni egy felszállást. A normál gravitációnál nagyobb gyorsulást még egy jó egészségben lévő ember is rosszul tűri.

A nő tekintete ugyanolyan ragyogó maradt, bár pillantása mintha a szokottnál valamivel tovább időzött volna egy helyen.

- Bízom benne, hogy nem vársz köszönetet.

- Nem hiszem, hogy számít, mit várok - mondta Nelson, és összekulcsolta a kezét a háta mögött. - Úgy látom, semmit nem változtatott rajtad a halál közelsége.

- Egy igazi harcos hagyott volna meghalni - mondta a nő, és kipillantott az ablakon. Pár pillanatig bámulta a kint suhanó világot, aztán folytatta: - Már messze járhatnál, és mi soha nem találtunk volna meg.

- Nem tudtam, hogy egy Farkas egység van a nyomotokban - válaszolta Nelson visszafogva a hangját, aztán hozzátette. - Ha megszököm,

az embereid addig hajkurásztak volna Zhongshanon, amíg meg nem találnak.

- Ha tudtad volna, hogy elmenekülhetsz, megpróbálod?

- Ez csak egy ostoba elméleti kérdés. Mi értelme van ezen gondolkodni? Ami megtörtént, megtörtént.

- Nem! - kiáltotta a nő hirtelen, és ököllel az ágyára csapott. - Nem történt meg. Még nincs vége - hajolt előre szikrázó tekintettel és végigmérte a férfit. - Ez nem pusztán egy elméleti kérdés, és a választ is tudom rá. A válasz nem! Soha nem hagytál volna ott.

Igaza lenne? - gondolta Nelson, aztán megrázta a fejét legalább annyira azért, hogy elűzze a benne is felmerült kérdést, mint hogy ellentmondjon a nőnek.

- Az, hogy soha-, egy kicsit túlzás. Otthagyhattalak volna - válaszolta.

- Nem - mondta, a nő keményen. - Ez a Belső szférái emberek gyengesége. Ragaszkodtok ahhoz a ki nem mondott nézethez, hogy az ellenség iránt tanúsított szánalom erkölcsileg fölé helyezhet. Ha nem tudtok fegyverrel győzni, akkor tesztek valami kedveset és becsületeset azzal, aki megalázott titeket, hogy morális győzelmet hirdethessetek felette. Aztán meglakoltok a tettetekért, mikor megkegyelmeztek a túlélőinek.

A hirtelen kirohanástól kifogyott a levegő a nő tüdejéből, de Nelson nem szólt egy szót sem a beállt csendben. Érezte a nő szavainak igazságát. A legyőzöttek és a gyengék iránti szánalom mindig az ősi, régi lelki nemesség jele volt. Még a Drakónis Szövetség könyörtelen katonai társadalma is azt hirdette, hogy egy bölcs ember egyensúlyban tudja tartani a könyörületességet és a kötelességtudatot. Az Egyesült Nemzetközösség azokhoz a hasonlóan lovagias elvekhez ragaszkodott, aminek alapjait annak idején az ezredforduló előtt, a középkorban még Arthur király, Nagy Ferenc és más hősök fektették le.

Rádöbbent, hogy míg úgy tűnik a Belső Szféra milicista hagyományai valahogy egyensúlyban tartják ezeket az elveket, a klánok elsöpörtek minden könyörületességet, hogy megteremthessék a tökéletes katona eszményét. Nelson megértette, hogy az a katona a felsőbbrendű, aki gyorsan és kétségek nélkül képes ölni, ugyanakkor hirtelen megértette azt is, hogy ő is egy ilyen nihilista gyilkológéppé válhatott volna, ami öl és öl mindaddig, amíg meg nem állítják vagy míg mindent pusztulásba és anarchiába nem döntött maga körül.

Ez tette őt vonzóvá a Vörös Kalóz szemében, és ez volt a nőben az, ami annyira ellenszenvessé tette. Azzal, hogy így eltörölte a könyörületesség minden formáját, a nő megmutatta Nelsonnak, hogy mi lehetett volna belőle, ha a sors meg nem nyomorítja őt, ha soha nem kényszerül visszafogni magát. A nő annak a csúcsán volt, amit ő is elérni remélt, amíg harcosként dicsőségről álmodozott. Úgy érezte túlnőtt ezen, azzal hogy megértette a könyörületesség fontosságát, mégis egy része odabenn, a vadász tombolt, hogy szabadon bocsássák végre.

Nelson félt szabadon engedni. Gyűlölte azt az állapotot, mikor már nem ő tartja irányítása alatt a dolgokat, és félt egy esetleges kudarctól is, ami a halálát okozhatná. Félt attól is, amit őrjöngő gyilkolás vágyában tenne. A háború túlságosan barbár dolog volt anélkül, hogy néha, egy kis pihenőt tartsanak a kegyetlenkedésekben, és minél jobban félt a benne lakó vadállattól, annál erősebben látta izzani saját titkos vágyait a Vörös Kalóz szemében.

A nő egy hangos krákogás után megszólalt:

- Bryan jelentette, hogy még idejében visszavonta az utasításomat az árvaház elpusztítására. Beszámolt a dicséretes buzgalmadról, amivel az utolsó parancsomat átadtad - mondta metsző hangon.

Nelsonnak nagy nehézségek árán siketült nem elvigyorodnia. A nő nézte egy pillanatig, aztán felült az ágyában.

- Nem mondtam meg neki, hogy átverted. Ha megteszem, követelte volna, hogy állj ki vele az Egyenlők Körében. Ezt pedig nem engedhetem meg.

- Talán attól félsz, hogy Bryan meghal?

- A sikertől túlságosan is beképzelt lettél, Nelson - nevetett fel a nő. - Nem, Bryan kitépné a szívedet, aztán ledobná eléd, hogy az legyen az utolsó, amit a halálod előtt még látsz - mondta, és élvezettel elmosolyodott. - De fegyvert adtál a kezembe Bryan ellen: Te vagy az a konc, amit elé vethetek, ha le akarom szerelni az ellenállását.

- Ez megmagyarázza, hogy miért nem harcol velem - mondta Nelson, és közelebb hajóit a nőhöz. - De nem magyarázza meg, hogy én miért ne harcolnék vele.

- Merthogy te inkább meghalnál, csak hogy megszabadulj tőlem, pozvál? - kérdezte a nő, aztán egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: - Megmentettél, így az adósod lettem. Aztán megtagadtad az engedelmességet, így el kellene pusztítsalak. Túl könnyen lehet olvasni a szándékaidban, Nelson.

Nelson megrázta a fejét.

- Olyan dolgokat tulajdonítasz nekem, amiket magadban szeretnél látni. Ugyanazért mentettelek meg, amiért visszavontam a parancsodat. Ha egy harcos elveszi valakinek az életét, azért teszi, hogy sokkal több ember életét mentse meg. Te talán a háborúért élsz, én viszont azért élek és dolgozom, hogy a háborút szükségtelenné tegyem.

- Azt gondoltad, megtaníthatsz valamire azzal, hogy megmentettél? - kérdezte a nő gúnyosan.

- Nem, mivel egyáltalán nem gondolkodtam. Megsérültél, és meghalhattál volna. Azért cselekedtem, hogy a halál ne arathasson egy újabb győzelmet - mondta csendesen Nelson, aztán lehajtotta a fejét. - Azért tettem, mert nem akartam látni, ahogy meghalsz.

A nő hirtelen nyugtalanító módon szélesen elmosolyodott.

- Azt hiszem, a jövőben jobban meg fogod gondolni az ilyen dolgokat - mondta, és bár megpróbálta szavait kellő hidegséggel formálni, Nelson kiérzett belőle egy árnyalatnyi habozást, amit már nem lehetett pusztán a fáradtságának betudni.

Felnézett, és látta, hogy a nő őt nézi. Egy pillanatra megérezte, mit gondol a Vörös Kalóz, és cseppet sem tetszett neki az érzés.

Ót legalább annyira nyugtalanítja a bennem lakó könyörületesség, mint amennyire engem aggaszt a kegyetlensége. Olyanok vagyunk, mint tézis és antitézis egy spirális gravitációs örvényben. A dolgok egyre gyorsabban és gyorsabban fognak forogni, míg végül egymásba érnek, és mi kölcsönösen elpusztítjuk egymást.

- Nem birtokolsz engem - mondta végül keményen Nelson: - Soha nem is fogsz.

- Attól a pillanattól fogva az enyém vagy, mikor először megláttuk egymást - mondta a nő csendesen a távolba nézve. - Lelki tükörképek vagyunk, Nelson Geist. Egymásban éljük ki a végzetünket, és találjuk meg a sorsunkat.

 

Barbarossa dobóhajó

Zenit katonai töltőállomás

Egyesült Nemzetközösség

3055. május 17.

 

Victor a képernyőt bámulta, ahol a mechjének képe megrázkódott, aztán elbukott, és a látványra összerezzent. Ranna még meg sem kapta a vérnevét. A Farkas klán minden pokloknál keményebb...

Galen megtorpant a nyitott ajtóban, és gyorsan kopogott a válaszfalon.

- Azt hiszem, látni akarod ezeket, uram - mondta, és felemelte a kezében tartott holodiszket, aminek filmbevonatú felszínén egy pillanatra szivárvány futott át - A Komsztárnak van pár házi hölovidje a Zhongshanról. Emellett meg nem tesz jót a szemednek, ha folyton azokat a csatafelvételeket bámulod.

- Ah, ez sem használ semmit. Még mindig arra riadok álmomban, hogy Ranna követ - legyintett Victor, és lenyomta a megállító gombot. Kivette a kislemezt és egy védőtokba csúsztatta, miközben Galen betette a helyére az új lemezt.

- Talán nem gondolkodunk egyformán, de én cseppet sem bánnám, ha álmomban Ranna követne - mondta cinkosan, aztán lenyomta a lejátszó gombot. - Az itteni Komsztár helyőrség küldte ezt el, mert úgy gondolták, érdekelni fog. Az embereik felvettek majdnem mindent Zhongshanon, de nincs megvágva, és egy kicsit durva a képminőség.

A szürke képernyő sötét feketeségbe olvadt, amit csak a városban égő távoli tüzek fénye világított meg. Lángok villantak fel, csaptak ki az

ablakokból, és nyomjelző rakéták fénycsíkjai indultak a hegyek felé a város sötétjéből. A legtöbb félúton elhalt, de néhány visszapattant valamiről az égre.

A viszonttűz hihetetlenül pusztító volt. Proton és lézertöltetek válaszoltak a könnyű gépágyú tűzre. A város utcáit érő robbanóanyagot megkülönböztetés nélkül lőtték mindenre, és a felvillanó fények épületeket világítottak meg, melyek egyszerűen elolvadtak a tűzerőtől. Hatalmas tűzgömbök röppentek az égre még több házat semmivé porlasztva.

Victor a képernyőről felnézett Galenre.

- Nem sokat törődnek vele, hogy civileket ne érjen támadás, ugye?

- Nem, uram. Úgy tűnik, rajtaütöttek egy katonai egységen még odakinn_, aztán rázártak Nyrere városára még ennél is gyorsabban valamivel. A szétszórt ellenállás gerjeszt ilyen támadásokat.

A kép reggelre váltott. A magas állásról, ahonnan az éjszakai harcokat felvették látszott, hogy vastag, szürke füst borítja a várost. Ahogy a füst kezdett kicsit leszállni, tűztől megfeketedett épületek maradványai dugták lei fejüket a mocskos ködből, mint viharvert sírkövek. Öt csatamech rendszerezett őrjáratától eltekintve a város teljesen élettelennek tűnt.

Egy újabb vágás már a város közepéről vette a képet. Victor látta az árnyékokból, és a ködöt alig áttörő nap fehér gömbjéből az égen, hogy elég hosszú idő telt el az előző felvétel óta. A kamera most a földön állt, aztán megindult a romokon át, és a feltáruló képek csak tovább erősítették az előbbi temetői hangulatot.

Victor alig tudta elhinni, hogy egy ilyen apró város ekkora pusztulást mutathat. Széttépett és összeégett testek borították az utcákat. Víz tört fel a szétroncsolt csapokból, és apró tavakat formált ott, ahol a földön fekvő tetemek elzárták az elfolyás útját. Falkákba verődött kutyák futkostak az utakon. Rettegő tekintetű emberek ültek szédelegve a tornácokon, melyek mögött nem voltak épületek, míg mások elcsigázva kutatták az utakat egyre azok neveit kiáltozva, akikről azt hitték, hogy velük együtt életben maradtak.

A kép ismét váltott, és egy másik szétzúzott várost mutatott, mire Victor Galenhez fordult:

- Úgy néz ki, a banditák ugyanazt csinálták Zhongshanon, mint Pasingon és a Kooken Üdülőtelepen.

- Igen, de mégsem olyan szörnyű módon. Túl korán tűntek el, és csak élelmet, meg hasonló alapvető ellátmányt vittek magukkal. A víztisztító telepnek mindenféle pótalkatrésze hevert szerteszét, ami milliókat ért, de hozzá sem nyúltak. Még a Világ Kincsestárát sem dézsmálták meg.

- Mit számít? - vonta meg a vállát a herceg. - Csak ócska kacatot hoztak Kookénről és Pasingról is. Pasingról jelentették, hogy a banditák egy csomó festmény amatőr másolatát gyűjtötték be, ami úgy is nézett ki.

- Nem vagyok művészettörténész, uram.

- Szóval szerinted miért szedték ilyen gyorsan a sátorfájukat? - mosolyodott el Victor.

- A Komsztár jelentése szerint a Harmincegyedik Farkas Solahma tizenharmadikán lépett be a rendszerbe. Ez a harcok harmadik napján, egy nappal az első felvétel elkészülte után történt. A kláncsapat azonnal küldött egy kihívást tartalmazó üzenetet a banditáknak, amit a Komsztár lehallgatott. Becsületes párbajra hívásnak tűnt, de a rablók a menekülés mellett döntöttek.

A herceg felvonta egyik szemöldökét.

- Ez bizony jó jel.

- Igen is, és nem is - Galen a monitoron e pillanatban megjelenő felvételre mutatott. - Lehet, hogy ez az oka. Úgy tűnik, a Vörös Kalóz megsérült.

A holovid felvételen jól látszott egy hosszú, vörös hajú nő, akit épp hordágyón visznek egy dobóhajó fedélzetére. A Kalóz lábainál egy olyan ember tartotta a hordágyat, aki egyértelműen a rablókhoz tartozott, a másik végénél viszont egy olajzöld kezeslábasba öltözött férfi segédkezett. Beemelte a hordágyat a hajóba, és épp megfordult, mikor Galen kimerevítette a képet.

- Ez a fickó valóságos talány - Megkocogtatta a képernyőt a férfi csuklójánál. - Acélbilincset visel, ami a Komsztár feltételezése szerint a jobbágyzsinór kalóz megfelelője. Ez megerősíti azt a gyanút, hogy a kalózok számottevő része a klánoktól szökött meg.

- Rendben, jobbágyokat, illetve rabszolgákat szednek. Mi ebben olyan rejtélyes?

- Nos, a Komsztár hang alapján beazonosította, hogy ez a pasas adott utasítást egy hajórakomány élelem átirányítására, amit ezáltal egy Komsztár árvasegélyező központ kapott meg. Jobbágyok nem osztogatnak parancsokat, és még kevésbé engedelmeskednek nekik, kivéve, ha valami nagyon fontos vezető szolgálatában áll. Miután ez az alak feltette a Vörös Kalózt a dobóhajóra, eljuttatott egy üzenetet a helyi Komsztár képviselőnek, hogy gyorsan költöztessék máshova azt a központot, mert parancsba adták annak megsemmisítését. Azt mondta, hogy nyert nekik némi haladékot, de nincs rá garancia, hogy nem hajtják végre a parancsot.

- És végrehajtották?

- Mindezidáig nem.

Victor figyelmesen szemlélte a férfi arcát.

- Sikerült beazonosítani?

- Végignéztem a Pasingról és Kookenről eltűnt emberek listáját - bólintott Galen. - Ez itt valószínűleg Nelson Geist, aki négy évvel ezelőtt elveszítette két ujját a Wotanon. Kooken Üdülőtelepén lábadozott, és csatlakozott a helyi nemzetőrséghez. Eltűntként tartották nyilván a kalózok ottani támadása óta.

- Geist - Victor a cipője orrát bámulta.' - Lehet, hogy rokona egy bizonyos Jon Geistnek? Jon a Tenientén halt meg.

- Igen, uram, ő Jon apja.

- Lehetetlen, hogy egy Nelson Geist-féle ember együttműködjön a rablókkal, nem? - csóválta fejét a herceg. - A klánok megcsonkították, megölték a fiát, a fosztogatók megtámadták az otthonát.

Galen kissé kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

- Egyrészről ugyan egyetértek ezzel, főleg ha figyelembe vesszük a banditák közötti klántagok nagy számát. Másrészről...

- Igen?

- Nos, másrészről teljességgel lehetetlennek tartottam volna azt is, hogy egy Ragnar herceg csatlakozhat az ellenségünkhöz, Phelan Kellről nem is beszélve.

- Értem, mire célzol - Victor gyomra kezdett görcsbe rándulni. - Ettől a Geisttől sok mindent vettek már el a klánok. Talán végleg megtörték.

- És még ha nem is így történt, más módszert is alkalmazhattak vele szemben - Galen továbbpörgette a felvételt. - Talán túlságosan is fájt neki, hogy megcsonkították, ráadásul a fiát is elveszítette. Lehet, hogy Önt és az Egyesült Nemzetközösséget hibáztatja minden sorscsapásért. Azok közül, akik elmenekültek a Tamar Paktumból, sokan Kooken Üdülőtelepen telepedtek le, tehát épp elég olyan ember vette körül, aki támogathat minden ilyen nézetet.

- Sajnálatos dolog, de van igazság abban, amit mondasz - Victor Geistet figyelte, amint az visszasiet abba az épületbe, ahonnan a Kalózt kihozták. - Ennek ellenére még mindig nem vagyok biztos benne, hogy tényleg együttműködik velük. Amit pedig a Komsztámak üzent, bizonyítja, hogy törődik a harcok áldozataival.

- Egy katona sincs a Kísértetek között, aki hajlandó lenne gyerekek ellen harcolni, Felség.

- Igaz. Szóval a legrosszabb esetben olyan emberrel van dolgunk, aki jártas a Belső Szféra hadviselésében, és akire hallgat a Vörös Kalóz.

- Igen - bólintott Galen komoran - Legjobb esetben pedig van egy tapasztalt harcosunk, aki megfigyelés alatt tartja a Vörös Kalózt.

- Nem, a legjobb esetben betelik nála a pohár és megöli a nőt. - Victor megdörgölte az állát. - A Farkasok még az űrben sem tudtak harcot kezdeményezni,' miközben a rablók elindultak?

- Nem volt rá módjuk. A Farkasok egy nadír pontra ugrottak be, mert ott van töltőállomás. A banditák az ellipszis síkja fölötti kalózpontra jöttek be, egy napnyi távolságra a Farkasoktól. A legtöbb, amit megtehettek volna, hogy üldözőbe veszik és talán egy kicsit megsebzik őket, de ehhez három G-s sebességgel kellett volna hajtani a dobóhajókat, és utána két hétig nem tudtak volna tovább indulni. Ezúttal igazán rosszul jött ki, hogy a Solahma egység lelicitálta a légierejét.

Victor egy másik csatajelenetet tanulmányozott, amit madártávlatból filmeztek. A támadók fölényesen uralták a terepet, és könnyedén visszaszorították a nemzetőröket. Victor mégis talált néhány hibát a hadműveletben. Ügyesek vagytok, de nem legyőzhetetlenek.

- Galen, áttanulmányoztad a Kookenről, Pasigról és a Zongshanról érekezett adatokat. Hogyan ítéled meg a banditák erejét? Le tudnák verni őket a Kísértetek?

- Ez nehéz kérdés. - Galen elgondolkozva hátradőlt, és mélyen a párnázott székbe süppedt. - A rablók főképp sugár-es energiafegyverekre támaszkodnak. Eszerint hosszú ideig el tudják húzni a hadjáratot. Persze ez nem igazán kedvezne nekik, amíg ilyen messze vannak a bázisuktól, nekünk pedig ennyire könnyű nagy számú csapatokat irányítani ellenük a környező világokról. Ennek ellenére úgy tűnik, nincs akkora szükségük utánpótlásra, mint nekünk.

- Szóval omnimecheket használnak?

- Az eddig látott anyagok szerint nem. Úgy tűnik, a Belső Szféra átalakított modelljeit használják, de alkalmaznak klán-technológiát is. A Kell Kopók is hasonló mecheket állítottak össze a Luthienen talált roncsokból. Ezáltal a gépek törékenyebbnek tűnhetnek, de sokkal erősebbek és hatékonyabbak. Ezen a téren még így is körülbelül egy szinten vagyunk a kalózokkal.

- Mint mindig, megint náluk van az előny, mert ők tudják, mi lesz a következő célpont - fintorodott el Victor. - Az ugróhajónkat hajtó lítium-fúziós telep némiképp mobilisabbá tesz minket, így messziről rájuk tudunk ugrani: Ha viszont akkor ugrunk be, mikor megérkeznek, lehet, hogy újra elugranak.

- Ha pedig arra várunk, hogy támadjanak, ugyanott vagyunk, ahol a Farkasok.

- Pontosan - Victor dühében a lábára csapott. Ez fájt, így az ökölbe szorult kezére meredt. - Sose jön meg az eszem.

- Igenis, altábornagy úr!

Victor lerázta magáról Galen gúnyos megjegyzését.

- Eléggé egyértelműnek tűnik, hogy egyetlen egység nem tudja elfogni ezeket. Ha harcrendbe állítjuk a Kísérteteket, együtt tudunk működni a Farkasokkal, és elkapjuk őket!

- Szerintem ez elhamarkodott feltételezés - rázta fejét Galen. - A Farkasok megtalálták a kalózbandát, és elkergették őket Zhongshan területéről. Még két nap és egy kis navigátori trükközés segítségével megcsíphették volna őket.

- Úgy gondolod, nem kéne bevetnem a Kísérteteket?

- Egyáltalán nem erről van szó, Victor. Igen, segítsünk ott, ahol csak tudunk, de ezúttal nem csak katonai szempontokat kell figyelembe vennünk, igaz? Phelan épp azt mondta, hogy a Jádesólymok azt várják, mikor esik pofára az ilkán csapata, nem? Ha saját egységgel állítjuk meg a rablókat,'gúnyt űzünk az ilkánból. Ha ne adj Isten a Jádesólymok területére üldözzük vissza őket, az elősegítené a klánok összefogását a Belső Szféra ellen. Az ilkán is kénytelen lenne az ő oldalukra állni. Bumm, és ismét teljes fronton folynak a harcok.

- Mint mindig, most is jobban átlátod a helyzet apró részleteit nálam. Köszönöm, Galen.

- Ez az én hobbim és kötelességem.

Victor hátradőlt, és ujjhegyeit egymáshoz illesztve szorította össze kezét.

- Azt hiszem, á lehető legtöbbet kell megtudnunk a banditákról. Futtassunk néhány szimulációs programot a jelenlegi erejükkel a Kísértetek ellen.

- Jó ötlet - bólintott Galen, és felkelt. - Másvalamit?

- No igen. - Victor az alsó ajkába harapott. - Állíts össze egy aktát Nelson Geistről. Ha a Vörös Kalóz közvetlen környezetéhez tartozik, tudni akarom, hogyan gondolkozik, és mi fontos számára. Ha még lojális az Egyesült Nemzetközösséghez, fel tudjuk őt használni. Ha pedig nem, tudjuk kit kell megbíznunk az elpusztításával.

 

Arc Royal

Egyesült Nemzetközösség

3055. április 28.

 

Christian Kell örömmel bólintott rá a pohárka konyakra, amivel Dan Allard megkínálta. Parancsnoka felé emelte italát.

- A Kell Kopók ismét harcra készek.

- Adja az ég, hogy mindig azok is lesznek - Dan felhajtotta a borostyánszínű folyadékot, Chris pedig követte példáját. Kissé égette a nyelőcsövét, de kétheti szabad terepen töltött gyakorlatozás után jólesett neki.

Dan az eligazító egyik székébe huppant. Miközben figyelte, Chris úgy érezte, parancsnoka valószínűleg épp úgy érzi magát, ahogy kinéz. Mindketten kimerültek voltak. Miután átvezényelték az ezredet a Tomanról, ahol helyőrségi feladatot láttak el, egy teljes hetet áldoztak a frissen kiképzettek egységekbe szervezésével és beosztásával, amit kéthetes gyakorlatozás és hadijáték követett. Ez még akkor is az összeesés határáig tette próbára őket, ha közben az egység jó szereplése plusz erőt adott nekik.

- Főleg azzal voltam elégedett, hogy Akira Második és Harmadik zászlóalját sikerült a Zhongshant megtámadó banditák konfigurációjához hasonlóan felszerelnünk - Dan keresztbe fűzte karját maga előtt. - Elég jól elbántunk velük, nem igaz? A te zászlóaljad jól oldalba kapta őket, mi pedig elkaptuk a többséget.

-A Luthienen jelentős gyakorlatot szereztünk a klánok elleni harcmodorban - mondta Chris, miközben a parancsnokkal szemközti székre ereszkedett. - Tényleg jól elbántunk velük, de kétszeres túlerőben voltunk. Valószínűleg klánoktól származik a felszerelésük, de részben a miénk is.

- Mi van veled, Chris? - fancsalodott el Allard ezredes. - A gyakorlat úgy folyt le, ahogy a nagykönyvben meg van írva... a pokolba is, még annál is jobban!

- Ez kiszámíthatatlan, Dan - vont vállat a fiatalabb férfi. - Túl keveset tudunk a fosztogatókról. A mi gyakorlatunk a legutóbbi ismert támadásukon alapult, és bár Zhongshan semmi újat nem hozott, a visszavonulásuk a Solahma egység megjelenésekor túlságosan is rendezett és jól szervezett volt.

- Jobban, mint amire egyszerű útonállóktól számítana az ember?

- Szerintem igen -'Chris az asztalra támaszkodott. - Banditákhoz képes túl jó a felszerelésük. Meg ahogyan támadnak, az is kilóg a képből

Chris arca fintorba torzult, miközben keresgélte az érzéseit megfelelően kifejező szavakat.

- A rablók általában LZ-ket szednek össze, mert azokat gyéren védik, úgyhogy akkora zsákmánnyal tudnak kereket oldani, amekkorával csak lehetséges. Ha tudják, elkerülik a közvetlen harcot, mert általában másodosztályú a felszerelésük, és szűkösek a készleteik. Ezek a támadók egyenesen célra tartanak, és habozás nélkül nekimennek mindén erőnek, amely köztük és a cél között áll. Rendezett alakzatokban harcolnak, és jól szervezve vonulnak vissza. ,

Dan a mutatóujjával dobolt az ajkán mielőtt válaszolt volna.

- Arra célzol, hogy katonai egységként viselkednek. Ebben még csak egyetértünk, de a megoldás egyszerűen az, hogy klánszökevények.

- Talán, Dan, de csak talán - Chris ökölbe szorította kezét, aztán kényszerítette magát, hogy ellazítsa az ujjait. Dan magyarázata, bár tökéletesen logikusnak tűnt, valahol mégis sántított. Chris tisztában volt a gyakorlatiasság logikájának értékével, de azt is tudta, hogy az életben maradáshoz komoly helyzetekben a megérzéseire is hallgatnia kell. A kalózokat illetően pedig a megérzései azt sugallták, valami nincs rendjén.

- Mindamellett, Chris, teljesen mindegy, mi motiválja őket. Ami viszont számít az az, hogy elkaptuk őket - Dan kéjesen vigyorgott. - Most, hogy a Farkasok elszalasztották őket a Zhonshanon, az arkón kénytelen lesz egy másik egységet utánuk küldeni. Üzenek Morgannak, hogy felkészültünk, és hogy ezt megsúghatja Melissának is pár hét múlva, mikor találkozik vele a könyvtár megnyitóján.

- Nem fogja megtenni. Nem vagyunk „politikailag elfogadhatóak”.,

- Azaz?

- Azaz Ryan Steiner minden befolyását latba veti majd, hogy az ő jó öreg Tamar vagy Sky lojalista egységeit aktiválják a rablók elfogására.

Dan elnevette magát.

- Szerintem Ryan még fóbiát fog okozni benned, Chris. A polgárőrség még mindig nem talált olyan jelet, ami szerint Ryan támogatta a Ragnarok szövetséget.

- De maid fognak, mert Ryan nem olyan okos - mondta Chris, es karját összefonta a mellén. - Nézz szembe a ténnyel, a Ragnarok mindenhol az ő keze nyomát viseli. A legtöbb rasalhág menekült a határtól távoli világokra szökött, mint amilyen itt például a Donegál Határvidék, ami korábban immunis volt a szervezkedéseire. Egy minimális pénzmagért cserébe óriási sereg támogatót szerez magának.

- Mikor Ragnar megjelent Phelan oldalán, Ryan emberei biztosan ujjongtak. Gyanítom, hogy figyeltek bennünket annak reményében, hogy a klánbeliek közreműködésével valami olyan incidens történik, ami a Kopók ellen fordítható, és szégyenbe hozza Victort. Mikor voltam olyan ostoba, hogy bevittem Ragnart a belvárosba, úgy döntöttek, elkapják.

Dan a távolba bámult, és bólintott.

- Ahogy már mondtad, Ryan átadhatta volna Ragnart a Rasalhág Szabad Köztársaságnak cserébe azért, hogy elismerjék a Tamar Paktum világainak összefogásához való jogát. Haakon hercegnek semmibe se kerülne átengedni azokat a bolygókat, hiszen a Jádesólymok mindkét oldalról elfoglalták majdnem az összes Tamar világot.

- Ez pedig mindenféleképpen jó fényt vetne Ryan-ra. Ragnar kiszabadítása boldoggá tenné a rasalhágokat, és ott is támogatnák, ahol a helyiek meggyőződése szerint hiba volt tűzszünetet kötni - Chris a fejét csóválta. - Ryan fel tud sorolni annyi támogatót, amivel rákényszerítheti Melissát, hogy az általa kiválasztott egységet küldjék pandúroskodni.

Dan szélesen elmosolyodott, és előrehajolt.

- De megtagadhatja-e Ryan Victortól, hogy megpróbálkozzon a banditavadászattal? Ha Ryan megpróbál nyomást gyakorolni Melissára, az még mindig elküldheti Victort a Kísérteteivel, ami jelen helyzetben az adu ász.

- Victor nagyon bátor, és szívesen is menne, de hajlandó lenne Melissa kockázatni? A herceg nem valami népszerű a Ryan fennhatósága alatt álló területeken. Ha Hanse Davion kezében lenne a kártya, Victor lapját hívná, Melissa viszont nem ilyen merész - Chris elmosolyodott. - A legjobb lenne Katrinát küldeni. Úgy elbűvölné a rablókat, hogy felesküdnének a Davion házra.

Összeszorította ajkát, majd a parancsnokára pillantott.

- Mit gondolsz a Harmincegyedik Farkas Solahma egységről?

- Nem is tudom, Chris - csóválta a fejét amaz. - Nem volt szerencséjük, a banditák megszöktek. Mi a baj velük?

- Nem tudom, de tényleg. Csak mert hogy azt hallottam, hogy anélkül ugrottak ki Zhongshanról, hogy újratöltöttek volna, vagy legalább

néhány töltetet elfogadtak volna a helyi állomásról.

- Na és?

- Na és ha volt még egy töltet lítium-fuziós telepük, miért nem ugrottak ki a kalózpontra, hogy működésképtelenné tegyék a banditák ugróhajóját és elfogják az utasait?

- Jó kérdés - Dan figyelmesen Chris szemébe nézett. - Kizárólag emiatt gyanakszol a Farkasokra vagy van még valami más is?

Dan kérdése Chrisbe fojtotta a szót. Az Arc-Royalon töltött idő alatt Chris mindvégig szívélyesnek találta Phelant, de úgy vélte, viselkedése nem teljesen nyílt és őszinte. Arra is rádöbbent, hogy bár egyszer sem vonta félre Phelant, hogy megtudakolja tőle,, van-e valami gondja vele, egy csomó apróságot félretett magában azt bizonyítandó, hogy van. Phelan nem kérte fel, hogy harcoljon az oldalán a szimulált csatában. Az, hogy Markot választotta, kissé enyhítette Mark Phelan és a klánok ellen érzett ellenszenvét, de Chris azon töprengett, vajon szerepet játszott-e ebben a döntésben az, hogy kevesebbre tartja őt egy unokaöcsnél.

Miközben a kérdést mérlegelte, legalább egy tucat különböző és teljesen logikus válasz fordult meg a fejében. Eszébe jutott, milyen jól érezte magát Evantha társaságában. Rájött, hogy' bármilyen konfliktusa is volt Phelannel, minden ebből fakadó ellenérzését kivetítette a klánokra.

Chris könyékig feltűrte tunikája ujját, amitől láthatóvá vált a bal karját borító ragyogó színezetű tetoválás egy része,

- Talán túlzottan is gyanakvóvá tesz, hogy a Drakónis Szövetségben, yakuzák közt nevelkedtem. Az is lehet, hogy a bizalmatlanság és bosszúság, amit Phelan miatt érzek, megmérgezi a klánokhoz való hozzáállásomat is. Elismerem ugyan, hogy az ilkán sok mindent kockáztat azzal, hogy egy egységét a Belső Szférába küldte a banditák után, de a Farkasok tehetetlensége túlságosan különösnek tűnik.

- Felesleges Phelanre gyanakodnod - vigyorgott Dan.

- Igazán? Nem én foglalom el azt a helyet a Kell Kopó szervezeti felépítésében, ami amúgy őt illetné meg?

- Lehet, hogy te így érzed, de ő valószínűleg nem - felelte Dan. - Nem tudom, hogy Phelan hol és micsoda lenne, ha a Kopókkal marad, de fogadni mernék, hogy nem őrnagyként állna egy zászlóalj élén. Amennyiben viszont ilyen helyzetben találná magát, valamilyen független egységet vezetne, mint amilyenek a Fekete Özvegyek is voltak anno Wolf Dragonyosainál. Phelan jó katona, nagyon jó stratégiai érzékkel rendelkezik, de nehezen kezelhető. Teljesen kiszámíthatatlan, ami komoly ellenféllé teszi, de akkor is borsot tör az orrod alá, ha ugyanazon az oldalon álltok.

Chris felismerte a felettese szavaiban rejtőző igazságot, mégis felhozott egy ellenvetést.

- Lehetséges, én azonban sokat töprengtem rajta, hogy elismerte a Kell család tagjaként. Tüdőm, hogy ez furcsán csenghet, de másképp nem tudom elmagyarázni.

- Hadd meséljék neked valamit, Chris - kezdte Dan, miközben felkelt, és mindkettőjüknek töltött a konyakosüvegből. - Sok-sok évvel ezelőtt, körülbelül akkortájt, hogy te születtél, Justin bátyám kilépett az Egyesült Világok szolgálatából. Maximilian Liao alatt kezdett dolgozni, és összetalálkoztunk Hanse Davion esküvőjén. Úgy mutatott be Candace-nek, mint „a volt apám fiát”. Ez öv alatti ütés volt, de legalább azt tudtam, hogy még mindig a testvérem.

- De akkoriban Justin beépített ügynökként dolgozott Hanse Davionnak, és apádnak - kortyolt a konyakjába Chris.

- Csakugyan. Két nappal később Justin megölt egy orgyilkost, aki apánkra vadászott. ,

- Nem értem, mit akarsz ezzel mondani - hunyorgott Chris.

- Ez egy régi mondás, barátom: a tettek minden szónál ékesebben beszélnek. Viselkedett Phelan valaha is barátságtalanul veled?

- Barátságosnak nem nevezném, de mindig udvarias volt.

- Figyelembe véve, hogy igazából sosem volt alkalmatok megismerni egymást, ez nem is olyan rossz - Dan elmosolyodott, és a konyakot kóstolgatta. - Azt kérdezed magadtól, ugyan mért nem próbálta sohasem tisztázni a kettőtök közötti nézeteltéréseket. Nos, szerinted hogyan viselkedne, ha úgy érezné, nincs is mit tisztázni?

- Talált, süllyedt, ezredes! - kacagott Chris. - Ahol én nevelkedtem, az udvarias viselkedés mindenféle rút szándék leplezésére szolgált. Azt hiszem, ott is gonoszságot feltételezek, ahol annak nyoma sincs.

- Na ugye - biccentett Dan. - Viszont az eredeti felvetésed ettől még nem lesz kevésbé értékes. Azt hinni, hogy a Harmincegyedik Farkas Solahmával minden a legnagyobb rendben van, csak mert megbízunk Phelanben olyan lenne, mintha jóindulatúnak tartanánk Ryan Steinert azért, mert bízunk Victorban.

- Hai! - Chris meglötyögtette a kehelyben csillogó konyakot. - Szóval a politikai helyzet ellenére marad az eddigi felvonulási terv?

- Legalább lesz mi miatt aggódnia - vont vállat Dan -, és talán addig sem lesz ideje másféle ármányok szövésére. A terv marad. Mindenki kap két hét pihenőt itt az Arc-Royalon, aztán indulunk Deiára, hogy Zimmer Zouavjai kifújhassák magukat.

 

Tigress dobóhajó

D2342.221G

Egyesült Nemzetközösség

3055. június 15.

 

Nelson Geist a futószalag korlátján tartotta kezét annak ellenére, hogy inkább a nyakára simuló gallért szerette volna lerángatni magáról. A rajta levő nehéz holoszemüveg egy háromdimenziós világba varázsolta, a fülhallgatóból pedig ennek a mesterséges valóságnak a zaja hallatszott. Itt még a futószalag korlátja is egy öregember járókeretének látszott. ' .

Nelson tisztában volt vele, hogy amit lát, számítógépes grafika, nem valóságos kép. A látvány szinte tökéletes volt, időnként mégis kizökkentette Nelsont, mikor a kép itt-ott elakadt, ha a számítógép memóriája túl volt terhelve. A rajzolt világ esztétikailag nem érdekelte, ráadásul biztosra vette, hogy a Vörös Kalóz utasította a programozókat, minél több rendellenességet vessenek elé, hogy kizökkentsék.

Igazán meglepődött azon, hogy a nő milyen gyorsan felépült sérüléséből. Jóval azelőtt felkelt, hogy azt Nelson lehetségesnek vagy egyáltalán egészségesnek tartotta volna. Hamarosan már a hajó szimulátorain gyakorolt, hogy bebizonyítsa, el tud vezetni egy mechet. Kicsivel ezután Bryan kihívta őt az Egyenrangúak Körébe, amit a nő boldogan elfogadott.

Megengedte Nelsonnak, hogy végignézze a verekedést. Látván, ahogy a nő fürgén felveszi a küzdőállást, ráébredt, milyen közel volt a halálhoz a Zhongshanon. A pusztakezes harchoz csupán egy nyakig zárt, feszes, zöld dresszet viselt, amely szabadon hagyta karcsú lábát és karját. Bryan legalább tíz kilóval volt nehezebb nála, de a nő épp eléggé fürge volt ahhoz, hogy ez ne okozzon neki hátrányt, sőt, végtagjainak hossza előnyhöz is juttatta.

Ahogy Nelson várta, Bryan balról támadt a nőre, és fejmagasságban felé rúgott, amit annak a sérült kezével kellett volna hárítania. A Kalóz ehelyett lekuporodott, s miközben a rúgás elsüvített fölötte, bal lábbal elkaszálta Bryan támaszkodó lábát, aki elvágódott.

Bryan lábaival arrafelé ollózott, ahol a nő kuporgott, az azonban a levegőbe lendült. Egy lábra érkezett, majd megperdült, és képen rúgta ellenfelét. A férfi a padlóra bukott, a bőr felszakadt a bal szeme fölött.

A Vörös Kalóz fél szempillantás alatt felmérte, hogy ellenfele szédül, és átmenetileg harcképtelen. Lecsapott rá és a padlóhoz szögezte épp úgy, ahogy Nelsonnal tette alig két héttel előbb. Bryan ösztönösen megpróbálta lerázni magáról, de sikertelenül. A nő Nelsonra pillantott, tekintete azt súgta: ez akár ő is lehetne, majd bal kézzel megadta neki a kegyelemdöfést.

Bár arra számított, hogy a Vörös Kalóz örülni fog az imént aratott győzelemnek, a nő gyorsan kiverte ezt a fejéből.

- A te hibád, hogy ezt végig kellett csinálnom, ugye tudod? - kérdezte, miközben két rabló a gyengélkedőbe vitte az ájult Bryant.

- Igazán könyörületes volt, hogy nem ölte meg - mosolyodott el Nelson, melyből látszott, hogy tudja, még jobban feldühítette a nőt.

- Csak gyakorlati megfontolásból. Bryan a közvetlen beosztottam, és csak azt tette, amit bármely felelősségteljes tiszt tett volna a helyében - A nő elkapta a férfi mellén annak kezeslábasát, majd öklére csavarva megszorította azt az álla alatt. - És most itt az ideje, hogy te, egy rabszolga is végre megtanuld, mivel fogod tölteni életed hátra levő részét.

A nő belökte Nelsont egy apró kabinba, mely közvetlenül az övéből nyílt. A futószalagon és a hozzá tartozó felszerelésen kívül a helységben semmi más nem volt Egy pillanatig Nelson azt hitte, hogy ez talán a nő saját edzőterme, de aztán eszébe jutott, hogy a nő mindig a tizenkettes szint nyilvános létesítményeit használja.

A Kalóz ráadta a szemüveget és a kesztyűt, majd apró elektródákat erősítette a térdére, bokájára, könyökére és vállára.

- Ezek segítségével a számítógép pontosan követi a mozgásodat, így mindig tudni fogja, hol és hogyan állsz.

Nelson a nő hangja felé fordult, mert a szemüveg közben megváltoztatta az általa látott képet.

- Miért?

- Miért? - hallotta hangosan felnevetni fogvatartóját. - Azért, rabszolga, hogy megtanuld a kötelességedet. Úgy döntöttem, hogy mikor ebből a küldetésből visszatérek, ideje lesz, hogy gyerekeim legyenek. Azt is elhatároztam, hogy te fogod gondozni őket.

Érezte, amint a nő keze megérinti a térdét, és lassan megindul felfelé, egészen az ágyékáig.

- Talán még azt is engedem, hogy te legyél az apjuk.

Ez az ötlet villámcsapásként érte Nelsont, mire a nő újra felnevetett.

- Talán azt akarom, hogy az apjukká tehesselek.

A hangjában bujkáló él Nelsonba hasított, és borzongást váltott ki belőle, ami látható elégedettséggel töltötte el gazdáját. A férfi egy szót sem szólt, és meggyőzte magát arról, hogy hallgatásával csak a nőt akarja megfosztani attól az örömtől, hogy az tiltakozni lássa. Lelke mélyén azonban tudta, hogy őrülten kívánja őt.

Mennél jobban próbálta letagadni, hogy vonzódik hozzá, annál kevésbé sikerült neki. Minden alkalommal elhárította a gondolatot, de az visszatért, és egyre erősödött. Szinte a tiltakozásából táplálkozott. Időről-időre rajtakapta magát, amint a nőről álmodozik, ő jár a fejében, és a világmindenség összes szorzótáblája sem tudta volna elfojtani ezt a lángot.

Érezte, amint yalamit a nyakára csatolnak. A holmi eleje nehéz volt, és két hűvös pont volt rajta, ami szorosan az ádámcsutkájára tapadt. A nő feszesre húzta és a tarkóján rögzítette a szerkezetet.

- Ez egy roppant egyszerű gyakorlat lesz, Nelson. Fogsz látni egy órát és egy feladatsort a számítógép által vetített világ sarkában. Időre el kell jutnod bizonyos helyekre, különben büntetést kapsz.

Aprón áramütés cikázott át a torkán feszülő elektródákon. Fájt, de nem komolyan.

- Ez a legenyhébb ütés, amit ez a gép kibocsát. Ha jól végzed a dolgod, soha még ennyit sem fogsz érezni. Ha hibázol, annak mértékétől függő lesz a fájdalom nagysága is.

A szeme előtti aprócska monitorok bekapcsoltak, és Nelson egy falakkal határolt térben találta magát. Balján vöröses fény áradt be egy ablakon át. Egyenesen maga előtt egy folyosó nyúlt végig az épület teljes hosszán. Jobbfelé egy szabadba vezető ajtót látott. Feléje lépett, és arra emelte kézét, ahol a kilincs látszott, mikor ütést érzett a torkán.

- Lehet, hogy később kimehetsz majd, ha jó leszel. Most azonban azt teszed, ami a feladatod.

- Hol vagyok?

- Na hol vagy? - A Vörös Kalóz kacéran nevetett. - Ez az én valódi hazám képe, Nelson. Itt fogod az életed hátralevő részét eltölteni.

A virtuális világ kettejük játékszerévé vált, miközben a terep egyre összetettebb lett az elkövetkező két hét során. Nelson naponta kétszer gyakorlatozott, melyek a valóságos világ ideje szerint egyenként hat órán át tartottak. A számítógép világában ez egy teljes napot ölelt fel, inivel ott. tizenöt percenként telik el egy óra. Amint megszokta az új környezetet, a Vörös Kalóz egyre nehezebb feladatok elé állította.

Az első négy alkalommal egyedül volt a számítógép teremtette világban, de aztán ismeretien, érdekes emberek és teremtmények bukkantak fel. Nelson úgy sejtette, hogy találomra kiválasztott rablók vállalnak vendégszereplést, hogy megpróbálják kizökkenteni. így szórakoztak miközben a hajó vesztegelt, és várta, hogy feltöltsék a lítium-fúziós telepeit a következő ugráshoz.

Eleinte zavarta a többi lény, de gyorsan megtanulta megkülönböztetni egymástól a Vörös Kalóz által készítetteket a többiek által küldöttektől. Nem mintha a többinek valami jel lett volna a homlokán, ami árulkodik a való világbeli irányítójáról. Arra jött rá, hogy a többiek trükkjei nélkülöznek egy kulcselemet, ami a Vörös Kalóz védjegye volt.

Minden tette kegyetlen volt. Nelson alaposan az agyába véste az első feladatot, mikor a „viseld gondját a gyerekeknek” felirat jelent meg a feladatok közt. Az egész terepet végigkutatta egy óvoda után. A nyakát érő áramütések, melyek erőssége és időtartama annál nagyobb volt, minél messzebb került a gyerekektől, visszaterelték a Vörös. Kalóz magánterületéhez. Végül, miután átkutatta a házat, talált egy frissen hoz-zátoldott szobát, ami dugig volt rakva kisgyerekekkel.

A legtöbbjük úgy nézett ki, mint egy non-figúratív festmény része, mivel gömbökből, kúpokból és egyéb geometriai alakzatokból rajzolták meg őket. Inkább látszottak játékszereknek, mint valódi, hús-vér gyermekeknek. Mégis, valahányszor közelebb lépett és jobban megnézte valamelyiküket, a gyednek darabos és nevetséges tákolmányból rugdalózó, síró babává változott.

Ami még ennél is rosszabb: a számítógép annyira finom felbontásban rajzolta meg a gyermekek arcát, hogy Nelson rájuk ismert. Mindegyik a Vörös Kalóz haját, szemét vagy orrát örökölte, és mindjükben volt valami az ő arcából is. Megpróbált elhátrálni a gyerekektől, de ha ezzel próbálkozott, az áramütések térdre kényszerítették. Ha nem volt hajlandó gondoskodóan, óvatosan közelíteni a kicsik felé, további gyors és fájdalmas ütések következtek.

Gyűlölte a lelkének azt a darabkáját, amely ennek ellenére úgy tudott a gyerekekre nézni, hogy gyönyörűnek találta őket.

Kényszerítette magát, hogy olyan módszereket használjon, mely a Vörös Kalóznak legalább annyi nehézséget jelent, mint neki. Egyszerűsített fogásokat alkalmazott, hogy még gyorsabban elvégezhesse feladatait. Célkereső rakétaként száguldott keresztül a bázison, mindig új, rövidebb és gyorsabb útvonalat keresve. Elképzelhetetlen összeköttetéseket fedezett fel az épületek között, hogy aztán később csatornákként használja őket.

Éjszaka, az esti feladatai végeztével idejét a házon kívül töltötte. Bámulta a csillagos eget, és mosolyogva nézte, ahogy a program által generált meteorok keresztülvillantak az atmoszférán. A csillagképek egyikét sem ismerte fel, így saját kis mitológiát alkotva csoportosította őket. Az egyiket fiáról, Jonról nevezte el, egy másikat pedig unokáiról. Doreteről egyetlen alakzatot sem nevezett el, de a Vörös Kalózról igen. „Boszorkány”-nak hívta, és ezek a csillagok halványodtak el legelőször napkeltekor.

Az utóbbi időben a Vörös Kalóz elkezdte lezárni „egérútjait”. Ez megnövelte a bázison átvezető útjainak idejét, de ezt az áramütések ellenére sem bánta. Ahogy újabb és újabb átjárókat keresett, jópár olyan helyet talált, mely el volt zárva előle. Reménykedve, hogy a bejutás talán időtől függő lehet, a szimulált nap több különböző időpontjában újra megpróbálta őket.

Nelson megacélozta magát, és felkészült az ütésre, majd balra fordult a bázis főépületének pincéjében, a folyosón. Az idő a huszonhárom órához közeledett, ez volt a legkésőbbi időpont, amikor ennél a pontnál próbálkozott.

Nem érkezett áramütés az első megtett lépések alatt. Elmosolyodott. Újabb lépést tett előre. A folyosó túlsó végén álló vörös ajtó egyre közelebbinek tűnt. Kinyújtotta kezét, hogy kinyissa, és mozdulatára az ajtószárnyak fel is tárultak.

A testén átcikázó villámtól megtántorodott. A futószalag kiszaladt alóla, állát beverte a szivaccsal borított korlátba. A földre zuhant, de a futószalag szíja visszarántotta.

Hallotta a nő biztos lépteinek hangját a padlón, amit egy kattanás követett, majd elhallgatott a futószalag mormolása. Mozgásra képtelenül hevert, miközben a Kalóz melléje térdelt, és levette a holoszemüveget. A mesterséges világ szertefoszlott, és beletelt pár másodpercre, hogy szeme felismerje az előtte lebegő arcot. Pislogott egyet, és ennyi idő elég is volt hozzá, hogy a nő szeméből eltűnjön az előtte látott aggodalom. .

- Vannak helyek, ahova nem juthatsz el, Nelson. Remélem, hogy jól megtanultad a leckét - Karjába nyalábolta a férfi fejét, és lecsatolta róla a gallért. - Talán kegyetlennek tűnök, de ha a valóságban jártál volna arra, azonnal agyonlőttek volna. - A nő hangja egyre távolodott. - A te érdekedben tettem.

Válaszolni akart, de nem volt hangja.

- Ne is próbálj még beszélni - nyomta ujját a férfi ajkára, majd lecsatolta kezéről az adatkesztyűket. - Beletelik pár percbe, mire magadhoz térsz.

A sarkára ült és Nelson most vette észre először, hogy ugyanazt a köntöst viseli, amit az első találkozásukkor.

-Jó kis játék ez a miénk, Nelson. Nagyon jó munkát végeztél. Legyőzted az akadályokat és nem hagytad, hogy megzavarjanak. Elégedett vagyok a fejlődéseddel.

Nelson feléje biccentett, és úgy érezte, feje és nyaka egész jól műkődik. Behajlította ujjait és bár egy kicsit még bizsergett a bőre alatt, testrészei engedelmeskedtek a parancsainak. Úgy érezte, mintha a végtagjai ólomból lennének, de lassan visszatért beléjük az élet.

A nő két kezébe temette Nelson jobbját, és az érezte, hogy lassan átmelegedik.

- Mi több, annyira elégedett vagyok a teljesítményeddel, hogy úgy gondoltam, megjutalmazlak – Pillantása a kabinba vezető ajtóra meredt. - Nagyon jól reagálsz a fájdalomra, ezért úgy gondoltam, megnézem, mit szólsz a gyönyörhöz.

Nelson a jobb oldalára fordult.

- Minek kínoznád magad? - krákogta.

- Magamat kínoznám? Aligha. - Éhesen rámosolygott. - Jutalmat kaptam, amiért ilyen gyorsan és hatékonyan kiképeztelek, és...

-És?

A Kalóz felkelt és talpra segítette. Megvárta, amíg felegyenesedik, és a kabinja felé vezette.

- Es holnap a Deiára ugrunk. A Farkasokkal vívandó harc előestéjén nem akarok egyedül aludni.

 

Tharkad

Egyesült Nemzetközösség

3055. június 19.

 

A nap, melyen Melissa Steiner-Davionnak meg kellett halnia, ugyanúgy virradt Karl Kole-ra, mint az összes többi. Kivett egy reggeli-csomagot a hűtőből, és a mikroba lökte. Az orgyilkos mosolygott, mikor megnézte, mit is választott, mert a csomagolás szerint kolbászos palacsinta sült a mikrobán, ami Karl egyik kedvence.

Reggeli után bekapcsolta számítógépét, és átfutotta a hírlevél címszavait, majd lezuhanyozott. Takarékosan bánt a vízzel annak ellenére, hogy tudta, nem kell majd kifizetnie a számlát. Szokás szerint a fürdőszoba ajtajára terítette a nedves törölközőt. Farmert és pólót húzott, aztán vastag anorákba burkolta magát, és a fejére húzta a kapucnit, hogy ne fázzon.

A komputert bekapcsolva hagyta, mikor távozott, jól bezárta az ajtót, majd a szokásos időben hagyta el az épületet, és ugyanarra a buszra szállt, amire minden nap. Miután leült, odabiccentett a többi törzsutasnak. A legtöbben szinte észre sem vették, de egy öreg hölgy rámosolygott, Karl pedig viszonozta azt, majd hátradőlve élvezte az utat.

Az utazás Freyára szokás szerint gyors és eseménytelen volt.

Crippen úr felfokozott idegállapota nem okozott meglepetést, Karl azonban azt mégsem várta volna, hogy a főnöke már a bejárati ajtónál várja. '

- Hol volt eddig, Karl? Elfelejtette milyen nap ez a mai?

- Nem, uram, egyáltalán nem - mosolygott Karl ártatlanul. - Annyira siettem munkába, hogy még ebédet sem vettem magamnak, uram.

- Hát ha ezt jól megcsinálja, én veszek magának ebédet – törölgette a fagy ellenére is izzadó homlokát Crippen. - Fontos feladatot kapott a

bankett előkészítésében, ezt jól tudja. Át kell ültetnie négy mycosia pseudoflorát, és a helyére vinni a pódium elé délre.

- Igen, uram. Nem fog csalódni, uram.

-Akkor lásson neki végre! - hessentette el dühösen Crippen.

Karl Kole bólintott, és a raktárba indult. Egészen a hátsó traktusba ment, ami szokatlan volt tőle, de a többi dolgozó annyira megszokta időnkénti lődörgését a virágok közt, hogy ügyet sem vetettek rá. Ráadásul mindannyian azzal voltak elfoglalva, hogy idejében elkészüljön a legalább száz asztali virágdísz a Frederick Steiner Emlékkönyvtár bankettjére. Ha lett is volna valaki, akinek van ideje felfigyelni rá, valószínűleg azt sem érdekli.

Mikor egészen hátra ért, ahol a régi áruk és törött cserepek voltak felhalmozva, a merénylő letérdelt. Figyelmesen megvizsgálta a területet, és úgy döntött, valószínűleg senki sem bolygatta meg. Elhúzott az útból egy régi reklámtáblát, majd elővett egy dobozt, benne négy műanyag bevonatú virágcseréppel. Úgy vitte őket magával, mintha semmiben sem különböznének a többitől, és miközben egyenesen munkapadjához ment, a merénylő visszabújt Karl bőrébe.

Melissa Steiner-Davion biztonsági emberei nagyon jól értették a dolgukat. Attól a pillanattól kezdve, hogy a gyilkos elvállalta feladatát, nekilátott áttanulmányozni a nőről szóló felvételeket. A testőrei olyannyira elszigetelték a többi embertől, hogy csak egy őrült tudott volna olyan közel jutni hozzá, hogy megölhesse. Az ilyen alkalmak csak akkor adódtak, ha Melissa a nép közé sétált köszönteni alattvalóit, de ilyesmi csak ritkán és mindig váratlanul történt. Közvetlen közelről belelőni jó módszer lett volna, de ez arra is jó, hogy a merénylőt azonnal el is kapják, tehát ezt a módszert azonnal elvetette.

A nagy távolságból tüzelő mesterlövész is szóba jöhetett volna, de Melissa emberei megnehezítették a feladatot. Megszálltak minden magasabb pontot azon helyek környékén, ahol Melissának jelenése volt. Ha ment valahová, az útvonalat soha nem hozták nyilvánosságra. Ha voltak is pletykák arról, mikor és hogyan érkezik, a biztonságiak az utolsó pillanatban változtattak az útvonalon. Nem lehetett felkészülni arra, melyik ablakból lesz lehetősége célba venni.

Az arkón biztonsági őrei tudták, hogy csakis a kiszámíthatóság ölheti meg védencüket. Ha bármiféle szokást vett volna fel, esélyt adott volna bármely orgyilkosnak. Csupán olyan alkalmakkor engedték, hogy előre elterjedjen Melissa megjelenésének híre, mikor tudták, hogy közönsége nem jelent rá veszélyt, és a helyszínt alaposan le tudják ellenőrizni.

Az avatóünnepség épp ilyen esemény volt. Minden meghívott kiemelkedő személyiség volt - akár vérvonala, akár tehetsége, akár vagyona miatt -, és mindegyiket jó előre le lehetett ellenőrizni, A detektoros ajtónál mindenkit végigvizsgáltak, nehogy fegyvert rejtegessen, és a termet a fogadás előtt többször is átkutatták robbanóanyagok vagy megbúvó merénylők után.

Miután áttanulmányozta Meliss4t, az orgyilkos először úgy vélte, a támadást csak egy öngyilkos merénylő hajthatja végre sikeresen, de ő nem ezek közé tartozott, és nem is szeretett ilyen fanatikusokkal dolgozni. Nem látott rendszert Melissa útvonalaiban, étkezésében vagy hogy hol tölti idejét. Úgy tűnt, legalább olyan sokáig fog élni, mint a klánok küszöbön álló tharkadi támadásáról szóló pletykák.

Ahogy azonban a nő életéről szóló dokumentumokat tanulmányozta, megtalálta a megoldást. Jegyzeteket készített, alaposan leellenőrizte forrásait és komoly kutatómunkát végzett. Amit megtudott, igazolta feltevését a védelmi rendszer egyetlen gyenge pontját illetően, és kezébe adta. az egyeden felhasználható fegyvert. Megtalálta a mycosia pseudoflorát.

Amikor Melissa Steiner 3028-ban hozzáment Hanse Davionhoz, az Egyesült Világok hercege valóságos vagyont fizetett azért, hogy a koszorús lányok csokraiba valódi mycosia virágokat szerezzen. Azöld virágokat csupán egyetlen világon, Adalusián termesztették, és évente csak egyszer nyíltak. Hanse Davion egy külön ugróhajó köteléket küldött a virágokéit, hogy azok a szertartásra idejében a Terrára érjenek.

Ez a romantikus gesztus olyan érdeklődést váltott ki a mycosia iránt, amit azóta is emlegetnek a kereskedelmi feljegyzésekben. Több száz tudós kezdett kutatásokba, hogy a növényből gyakrabban, több színben nyíló virágokat nemesítsen vagy hogy más világokon is meghonosítsa. Mindez komoly feladatnak bizonyult, de az Új Avaloni Tudományos Intézet 3038-ban sikerrel járt. A mycosia pseudoflora két évvel később már szinte valamennyi piacon kapható volt, és szinte összeforrt Melissa nevével. Amikor ruháját apró virágdísszel ékesítette, a csokorban mindig volt legalább egy szál mycosia pseudoflora. Fontosabb alkalmakkor - mint például az avatóünnepség - jópár dúsan virágzó növénnyel díszítették a helyszínt.

Az orgyilkos Karl stílusát követve rakta ki a cserepeket az asztalra. Egyenes sorba rendezte őket, kivette a fiókból az ültető lapátját és elővett egy műanyag vödröt az asztal alól. A tőzegtárolóhoz sietett, és gyorsan megtöltötte a vödröt. Az asztalhoz visszaérve egyenletesen szétosztotta a tőzeget a cserepek alján, hogy ellepje műanyag bevonat alatt dudorodó gyúfásskatulya méretű dolgot.

Ezután az üvegházba ment, ahol kiválasztott négy szép növényt. Mindegyik gyönyörűen virágzott, hála annak a nyilasztó folyadéknak, amivel még két nappal korábban öntözte meg őket. Mindkét kezébe fogott egyet, az asztalához vitte őket, majd visszatért a maradék kettőért.

Még négy mycosia pseudoflora maradt az üvegházban, gyönyörű zöld virágaiban pompázva. Azt mondta Crippen úrnak, hogy legjobb lenne, ha eladná őket.

A munkaasztalánál óvatosan kiemelte a növényeket apró műanyag cserepükből, és behelyezte azokat a már előkészített edényekbe. Tőzeggel körbeágyazta a maradék helyet, majd a virágföld tetejét fehér kavicsokkal szórta be díszítésképpen. Végül mindegyik cserepet egy díszes, aranyszínű kaspóba tette és jelentette főnökének, hogy elkészült munkájával. [

Crippen úr elégedettnek tűnt, de azért egyik ujjával megtapintotta a | tőzeget.

- Túl száraz. Locsolja meg őket, de csak mértékkel.

- Úgy gondoltam, majd akkor adok nekik vizet, ha már a helyükön vannak - húzta el a száját Karl. - Ha nedvesen szállítom őket, még megfáznak az úton.

Crippen pár pillanatig habozott, majd bólintott.

- Igaza van. Menjen, vigye ki őket most, hogy a kocsi idejében visszatérhessen az asztali díszekért.

- Igen, uram.

Karl mindegyik virágra fekete műanyag zsákot húzott, a szállítókocsihoz vitte őket, majd beült a fülkébe és beindította a motort. A légikocsi felemelkedett, pereme alól örvénylő hófüggöny szállt fel. Óvatosan vezetve Karl kikanyarodott a forgalomba, és megkezdte rövid útját a fogadás helyszíne felé,

Nem az avatóünnepség volt az első alkalom, hogy Karl virágokat szállított az épületbe. A biztonsági őr barátságosan üdvözölte, és beengedte a föld alatti garázsba. Épp egy kiskocsit keresett elő Karlnak, mikor a biztonsági szolgálat emberei sáskarajként ellepték őket.

Az arkón testőrei sötét szemüveget és egyszerű szabású öltönyt viseltek. A kapuőrt visszatessékelték posztjára, majd megvizsgálták a kiskocsit és a teherautót, végül megmotozták Karlt is. A teherautó hátsó ajtajait kinyitva egyikük egy vegyi anyagok kimutatására készült detektorral végigpásztázta a rakteret.

- Tiszta.

A merénylő nem engedte meg, hogy mosolya kiüljön Karl arcára is.

A plasztik robbanóanyag, melyből a virágcserepéket készítették, egy réteg akryl és egy réteg műanyag bevonat alatt rejtőzött, és bár a műanyag nem zárt tökéletesen, erős illata elnyomta a robbanószerét. Ahogy azt várta, a detektor semmit sem jelzett.

- Vegye le a zsákot a virágokról!

- Ha leveszem, még valami bajuk esik - vágott sértődött képet Karl. - Nem lehetne inkább odafönt, miután a helyükre tettem őket?

A biztonságiak egymásra néztek, majd egyikük bólintott.

- Hetes egység. Virágok érkeztek - szólt bele a zakója gallérjára tűzött apró adóvevőbe.

. Karl kötelességtudóan pakolta fel a cserepeket és a locsolókannát a kiskocsira, majd a szótlan biztonságiakkal a sarkában a teherlift felé indult. Mivel Karlnak szokása volt, az orgyilkos egy népszerű dallam futyörészésébe kezdett, de azonnal el is hallgatott, mikor az őrök rámeredtek.

- Elnézést.

Mikor a lift megérkezett, kiléptek a fogadóterembe, közvetlenül a mögött az emelvény mögött, ahol Melissa tartja majd a megnyitóra szánt ünnepi beszédét. Karl mosolyogva vette szemügyre a pódium elé állított virágállványt. Négy üres karika helyezkedett el rajta gyémánt alakban. Crippen úr jól ismerte embereit - a látvány tökéletes lesz.

Mikor Karl levette a virágokról a védőcsomagolást, a testőr ismét előhúzta a detektort, majd bólintott. Karl a cserepeket az állványra helyezte, minden lyukba egyet, majd addig forgatta őket, míg a háromszög alakú virágok mind ugyanabba az irányba néztek. Reménykedve pillantott az őrök felé, végül az egyikük apró biccentéssel hagyta jóvá a virágok elhelyezését.

Karl megnyugodva vette kézbe a műanyag öntözőkannát, és már emelte is a virágok felé.

- Állj!

A merénylő erőltetett nyugalommal fordult vissza.

-Tessék?

- Mi van abban? - mutatott az őr a kannára.

- Víz - A szíve kezdett a torkában dobogni.

- Sima víz?

- Igen, az - bólintott Karl és belekortyolt.

- Na, majd megmondom az asszonynak, hogy mégsincs benne semmi különleges, amitől így fejlődik ez a mikszosz izé - vigyorgott az őr.

- Sima víz és sok-sok szeretet - helyeselt Karl bölcsen, és megöntözte a virágokat. Miközben a tőzeg elnyelte a vizet, a szívverése is lecsillapodott. Bevégeztetett. Egy utolsó lépés, és mindennek vége.

Az órájára pillantott, és biccentett.

- Nagyszerű, még uzsonnázni is lesz időm visszafelé - Az őrökhöz fordult. - Később még visszajövök az asztali díszekkel. Hozzak maguknak is valamit?

Fejrázásukra Karl elvörösödött.

- Oké, akkor még találkozunk.

Visszakísérték a teherkocsihoz, elvették tőle a műanyag zsákokat, és szemmel tartották egészen addig, míg kigördült a garázsból.

Karl egész nap folytatta a munkát, és tényleg, segített leszállítani az asztaldíszeket. Nem akarta leellenőrizni korábbi munkáját, viszont átnézte az ülésrendet jelző kis kártyákat a robbanás várható körzetében. Ez nagy durranás lesz a tharkadi felső tízezernek, de legalább lesz mit dramatizáljanak a holovid szappanoperák.

Ahogy várta, Crippen úr semmiféle ebédet nem vett néki, de Karl nem tiltakozott. Karl sosem tiltakozott semmiért. Karl egy kedves, halk szavú ember volt, aki leginkább magába fordult. Nem volt az a bajkeverő típus.

Így is fognak emlékezni rá, így fogják a hírműsorokban is emlegetni. Karl Kole: gyilkos vagy balek? A történészek évekig fogják boncolgatni ezt a kérdést.

A merénylő elindult Karl munkahelyéről és elsétált a buszmegálló mellett. A busz törzsutasainak feltűnhetett volna, hogy Karl nincs köztük, de ő gyakran választott másik járatot. Időnként beült valahová vacsorázni, de gyakrabban ment inkább holomoziba. Ha valakinek feltűnt volna a jelenléte, és emlékezett volna rá, láthatta volna, hogy ismét a Chase utcai Tharkad Színház felé halad.

Megállt a jegyárusítónál, és jegyet vett A halhatatlan harcos visszatér című filmre. Ismét az órájára pillantott, és megállapította, hogy még van fél órája a műsor kézdetéig. A jegyárus hölgyre mosolygott, és azt mondta:

- Sietek vissza.

Hazudott.

A merénylő az utca végén álló Árgyélus Hotelbe ment. A pultnál elkérte a 4412-es szoba kulcsát, amelyet két héttel ezelőtt foglalt le egy Carl Ashe nevére kiállított hitelkártyával. A portás átadta a kulcsot, és közölte, hogy nincs üzenete.

Carl megköszönte, és felliftezett a szobához, ahol lezuhanyozott, és csontfehérre szőkítette haját. Felvette a méretre szabott öltönyt, melyet

Ashe rendelt múlt héten egy közeli szabónál. Miután összecsomagolt néhány ruhadarabot és tisztálkodószcrt, Carl Ashe belebújt egy hosszú anorákba, felvette foncsorozott szemüvegét, és kilépett a szobából.

Az ajtónállóval taxit hivatott, és azzal az űrkikötőbe vitette magát. A sofőrnek minimális borravalót adott, és elkérte a blokkot. A kikötőben a csomagmegőrzőbe sietett, előhúzott egy nagyobb bőröndöt, és kivette belőle a jegyét.

Átsietett az induló oldalra, és két táskájával beállt a sorba. Eléggé lassan haladt az ellenőrzés, de nem annyira, hogy aggódnia kellett volna. Az óráján látta, hogy még rengeteg ideje van. Az Odin Légitársaság ügyintézője gyakorlott mozdulatokkal végezte munkáját, leellenőrizte és

már el is vitte Carl táskáit.

-A kifelé tartó Tetersen hájóra induló rakéta a tizennégyes kaputól hét harminckor, azaz fél óra múlva indul.

- Köszönöm.

Gond és késlekedés nélkül megtalálta a kaput. Volt a közelében egy üres szék, melyre egy holovid monitort erősítettek. A pénzbedobó nyíláson egy Melissa arcával ékesített koronát lökött be, és addig kapcsolgatott, amíg meg nem találta a nyilvánosan fogható csatornát. Hallotta, amint Morgan Kell bemutatja az arkónt, mely beszédet követő tapsvihar alatt visszaült helyére.

A kamera ráközelített az arkón arcára miközben az belekezdett beszédébe. A kép szélén jól látszott az egyik myeosia pseudoflora is. A merénylő ügyet sem vetett Melissa szavaira, csupán a szépségében gyönyörködött. Megértette, miért van több milliárd rajongója világszerte. .Intelligens és gyönyörű asszony volt. Kár lenne megvárni, amíg utoléri a ráncosodás és Öregkori szenilitás.

Elfordult a monitortól és egy nyilvános telefonkészülékhez sétált. Bedobott két Hanse emlékérmet a nyílásba, és felhívta. Karl Kole lakását. A telefon négyszer csengett, mielőtt a számítógép válaszolt volna. A merénylő beütötte a 112263-as kódot, majd letette a kagylót.

Már a rakéta fedélzetén ült, mikor a számítógép újabb számot tárcsázott. Miután ezt megtette, még egyet felhívott. Amint ez a kapcsolat létrejött, letöltött egy öngyilkos búcsúlevelet Karl Kole aláírásával. Ezt az elektronikus levelet Crippen úr fogja megkapni egy napon belül. Végül a számítógép merevlemezének minden szegmensét törölte, amivel teljesen használhatatlanná vált.

A számítógép hívása volt a gyilkos tervének második legfontosabb része..Az első akkor következett be, mikor a virágföldre öntött víz elér

te a cserép vízáteresztő borítását. Ekkor elég nedvesség jutott át ahhoz, hogy életre keltse az ott megbúvó időzítő szerkezeteket. Ezek a pontosan hét óra hosszra beállított szerkentyűk türelmesen számoltak vissza, és hat harmincra már mindegyik bekapcsolt egy áramkört, amely energiával látott el egy rádiótelefonos elektronikát.

A számítógép hívása, amely aktiválta a négy detonátort, délután 7:21-kor futott be. Amint az áramkörök megkapták a jelet, elektromos impulzust bocsátottak ki, amelyek normális esetben egy-egy csengőt hoztak volna működésbe. Ehelyett azonban a hozzájuk csatlakoztatott magnézium gyűjtószerkezetet látták el energiával. A hívást követő két másodpercen belül a magnézium begyulladt, és aktivált egy apró termit töltést. Az átégett az akryl rétegen, és belobbantotta a kerámia robbanóanyagot.

A cserepek nem egészen egyszerre robbantak fel, bár a merénylő ebben reménykedett. A legmélyebben elhelyezkedő volt az első, és a detonáció legalább harminc centire a magasba emelte az állványt. Fél másodperccel később a felső és a jobb oldali szinkronban robbant, az utolsó pedig még egy másodpercet késett.

Azon tény, hogy a robbanások összhangja nem volt tökéletes, semmivel sem csökkentette a merénylő küldetésének sikerét. A detonáció halálos szilánkesővé változtatta a díszes cserepeket. A tűz és fém keveréke szó szerint kicsipkézte a fából készült pódiumot, Melissa pedig még azelőtt halott volt, hogy bármilyen fájdalmat érzett volna.

Miközben a rakéta kigördült a felszállópályára, és felemelkedett az éjszakai égboltra, Cári Ashe jól látta az épület körül gyülekező mentőautók jelzőfényének villogását.

- Úgy tűnik, valami történt odalenn - mondta a mellette ülőnek.

Mire az űrrepülő elérte a Kolumbusz dobóhajót, Melissa Steiner-Davion arkónt hivatalosan is halottnak nyilvánították. Mire pedig a Hírszerzés világszerte körözést adott ki Karl Kole ellen, Carl Ashe és a Kolumbusz már egy teljes csillagrendszerrel messzebb jártak.

 

Deia

Egyesült Nemzetközösség

3055. június 19.

 

Nelson elfogása óta nem érzett olyan örömet, mint mikor a pilótafülkében ülve a hatalmas csatamech meglódult alatta. A hűtőmellény folyadékot áramoltatott a csövecskéin keresztül, a neurosisak pedig keményen ült a férfi vállán. Csodálatos érzés egy olyan embernek, aki azt hitte, soha több nem fogja ezt érezni. Ahogy a Vörös Kalóz Hadvezérének magas irányító és tüzelő székében ült, emlékek rohanták meg, és ő mosolygott annak ellenére, hogy tudta, mit jelent az ottléte.

Biztosan tönkretette. Ellenem fogja felhasználni. Nelson kinyúlt, kezébe, vette a botkormányt és körbemozgatta. Ahogy várta, az előtte álló holografikus kijelzőn égő aranyszínű keresztek nem mozdultak. Nem olyan bolond, hogy éleslőszert adjon a kezembe játszadozni.

A nő hangja enyhén rezonálva jutott el Nelson füléhez a hallgatókon keresztül.

- Milyen érzés újra harcosnak lenni, Nelson?

- Remek - mondta a férfi lelkesen, de ahogy kimondta már meg is bánta. A nő nevetése igazolta a félelmét.

-Jó - mondta diadalmasan a nő.

Egy halk kattanással egy újabb hang kapcsolódott a vonalba.

- Ellenséges csoport két fokra délre tőled, Vörös Vezér. Tizenkettőt számoltunk, ismétlem, egy-kettő csatamech. Feléd tereljük a Zouavokat. Kék Vezér vége.

- Vettem, Kék Vezér. Vörös vége - válaszolta a nő, aztán félig Nelson felé fordult. - Kész vagy a harcra?

Odakinn a pilótafülke buborék alakú üvegén át Nelson látta a Kék csapat előző összecsapásainak füstjét. Látott néhány bombát is elszállni

maguk mellett, és a sortüzek alfa pontja kérlelhetetlenül közeledett hozzájuk.

- Feltételezem, azért hoztál ide, hogy jegyzeteljem a találataidat - szorította össze a fogát Nelson.

- Nem egészen, Nelson - válaszolta a nő, és egy mozdulatára a Nelson előtti kijelzőn megjelent a távcső fonalkeresztje. - Mit tudsz Zimmer Zouavjairól? Zsoldosok, pozvál?

- Nem tudom. Sose hallottam róluk.

- Azt mondják, a Kell Kopók pénzelik őket. Róluk csak hallottál.

Nelson megengedett magának egy mosolyt.

- Igen. Ők billentették fenékbe a Jádesólymokat a Twycrosson, aztán ők füstölték ki a Novamacskákat és a Füstjaguárokat is Luthienről. Hallottam már róluk. Olyan kemények, hogy a vezérük fia lett a Farkas klán kánja.

- Szóval jobbnak, vagy rosszabbnak tartod magadnál, mint Belső Szféra harcosnál ezeket a Zouavokat? - kérdezte a nő kihívóan, és közben bekapcsolta a rádióját, - Vörös Csillag, várj a tüzeléssel, amíg lövök.

- Nem jobbak nálam.

A harcvonal rohamléptekkel közeledett hozzájuk. Ha nem lett volna a sűrű dzsungel köztük és a Zouavok közt, a banditák a fölényesen jobb klán technológiájukat használták volna, hogy elsöpörjék a színről az ellenfeleiket, mégsem ez volt az egyetlen ok, hogy nem mozdultak. Nelson érezte, hogyan fogja vissza csapatát a Vörös Kalóz, amíg a zsoldosok elég közel nem jönnek, hogy tiszta célpontokká váljanak, s nem azért, mert félt, hogy elvétik a lövést, hanem mert látni akarta, ahogy elpusztulnak.

- Akkor le tudnád őket győzni? - fordult vissza hozzá a nő.

- Egy szakasz tüzérséggel le.

A Vörös Kalóz lenyomott egy kapcsolót, és Nelson elsődleges és másodlagos képernyőjén futni kezdtek a fegyverek adatai. A férfi keze megmozdult áz egyik botkormányon és a célkereszt reagált rá.

- Mit csinál?!

- Te vagy a tüzérem, Nelson.

- Nem! - kiáltott Nelson és előre nyomta a botkormányokat, hogy a mech minden fegyvere a föld felé nézzen. - Nem fogok maga helyett ölni. Nem vagyok a bérence.

- Ha nem teszed, meghalunk.

- Akkor meghalunk - vágta oda a férfi, de a Vörös Kalóz pillantását látva tudta, hogy csapdába esett.

- Ha mi meghalunk - mondta a nő finoman akkor a barátaid is meghalnak. Spider, Jordan, és még jó néhányan. Azt az utasítást adtam, hogy a mi halálunk esetén lőjék ki őket az űrbe.

-Ezt nem teheti...

- Megtehetem, és meg is tettem, Nelson - mondta a nő, és kényelmesen összekulcsolta a kezeit a tarkóján. - A fegyverek, és a célpontok a tieid. Lőj, ha akarsz.

Nelson a konzolokról a holografikus kijelzőre nézett. A Zouavok jó irányítás alatt hozzákezdtek a visszavonuláshoz, de így pont belesétáltak a csapdába. Rajtuk ütni mészárlás lett volna, de ha nem teszi meg, a barátainak a halálát okozza. Még ha harcba bocsátkozik is a Zouavok ellen, akkor sem biztos, hogy a Vörös Kalóz túléli.

- Gondold át, Nelson. Minden elkapott mechért egy barátodat elengedem.

- És ha mindet megölöm? Mi a jutalmam akkor?

- Esélyt kapsz, hogy még többet ölj, és ha a Farkas klán megérkezik, esélyed lesz rá, hogy közülük is megölj néhányat.

Nelson válasz nélkül elindította a mechet, és a hatalmas Hadvezér mindent összezúzva maga körül meglódult a bozóton át. Á férfi két karját magasra emelte, és a gépek követték a mozdulatait. A célkereszt rásiklott az egyik visszavonuló Griffinre. Nelson lenyomta a jobb kioldót és egy azúrkék, sistergő villámot bocsátott útjára a mech jobb karján ülő pisztoly förma protonágyúból.

A becsapódás leolvasztotta az összes páncélzatot a Griffin jobb karjáról, és belemart a ferro-titánium csontokba is. Mikor Nelson lenyomta a bal kioldó gombot is, egy újabb részecske töltet szaggatott le hatalmas páncél darabokat a Griffin melléről. Szerteröpülő szilánkok koszorúzták a találatot kapott mechet, ahogy a halálosztó gép hátratántorodott. A pilótának hatalmas erőfeszítésekkel sikerült talpon tartania, s ezzel kivívta Nelson csodálatát, és sajnálatát.

Az első támadásban két dolog lepte meg a férfit, és gyűlölte magát, hogy élvezni tudta. Az első az volt, hogy a klánfegyverek sokkal nagyobb pusztítást végeztek, mint a legjobb fegyverek, amit a Belső Szférában valaha is készítettek. A Griffinen végbevitt rombolásnak egy Belső Szféra-beli fegyvertől talán csak a felét lehetett volna elvárni.

A másik meglepő dolog az volt, hogy a Vörös Kalóz Hadvezére sokkal jobban cirkulálta a hőt, mint a Belső Szférái megfelelői. Egy átlagos Hadvezér csak egy protontöltetet tudott volna kilőni túlmelegedés nélkül. Ez a gép két lövés után sem mutatott hőemelkedést. Ahogy a hőmérséklet kijelzőre pillantott, látta, hogy még a figyelmeztető sárga tartományba sem lépett a gép.

- Most egy igazi mechben ülsz, Nelson! Ennél még többre is képes - mondta a nő sátáni mosollyal.

Nelson újra célba vette a Griffint és lőtt! Mindkét protonágyú a mellkasán találta telibe a gépet. A rajta lévő páncélzat semmivé foszlott berobbantva a bordákat és a belső szerkezetet a lövedék lángoló ölelésébe. Egy fekete füstpamacs tört elő, aztán ezüstös lángok követték. Nelsonnak tudta, hogy a motort érte találat és hogy az ugró szerkezet pusztult el.

Egy újabb hatalmas, zöld lézerlövedék a Hadvezér mellkasából megpörkölte a Griffin csupasz jobb karját. Ahogy a lángok felfelé kúsztak a ferro-titánium vállízületen, megtöltötték azt tűzzel. Végül a kar lezuhant hatalmas bozóttüzet gyújtva maga körül.

A Griffin a titáni ütéstől megtántorodott és a hátára zuhant, feje hátrabicsaklott, aztán a csillagokat bámulva mozdulatlanságba dermedt. A pilótafülke teteje összetört, ahogy egy kis robbanás körbefütott a peremén és leválasztotta. A helyén tátongó sötét lyukból a pilóta katapultált az égő irányító székhez szíjazva. Nelson nem látta, mikor ért földet, de remélte, hogy sikeresen túlélte.

Spider szabad...

A Vörös csapat köréjük gyűlt, hogy részt vegyen a harcban. Két tűz közé kerülve Zimmer Zouavjai derekasan harcoltak, de a banditák a földbe döngölték őket. Egy szinte irányítadan lövéspárral Nelson átolvasztotta egy Hermész mellkasát a mellcsonttól a lapockáig, aztán megfordult és szembeszállt egy Púpossal. A kalózok többi mechje okozott némi kárt, de inkább elindult lefelé, hogy elkapjon két menekülőt, otthagyva Nelsont sértetlen fegyverzettel, harcra éhesen.

Miután rádión jelentették, hogy minden harcnak vége, Nelson végignézett a kora reggel elé táruló, csata utáni tájképen. Ami egykor őserdő volt, most úgy festett, mint egy kert, amin egy eszét vesztett robotember rohant végig. Fák, amik egyenesen, sudáran álltak még nem is olyan rég, most apró gallyakká törve hevertek szerteszét a földön. Mindenfelé tüzek égtek, ahol a csatamechek tetemei feküdtek, mint régi idők csatában elveszett páncélos lovagjai.

A Vörös Kalóz visszavette az irányítást, aztán felállt, és ránézett a férfira.

- Nos, úgy néz ki, valóban harcos voltál, Nelson. Meggyőztél. Jól csináltad.

Bár hangja leereszkedő volt, kicsillant belőle az elismerés. Az első pillanatban Nelson büszkeséget érzett a dicséret hallatán, aztán belévágott a felismerés, hogy mit is kellett tennie érte. Egy oldalon állok azokkal az emberekkel, de nem csak elpusztítottam őket, hanem még élveztem is! Szánalmas vagyok...

A Vörös Kalóz újra elfoglalta a székét, és bekapcsolta a biztonsági öveket.

-Viszont még több zsoldost kell megölnöd. Megmutatom neked, Nelson, hogy mire képes egy igazi harcos, és akkor megérted végre, hogy miért nem fog tudni megállítani bennünket a Belső Szféra soha.

A nő arroganciája sértette Nelsont.

- De azt mondtad, Farkasok jönnek ellenünk. Nem a Belső Szférának kell megállítani minket, nemde?

- Majd meglátjuk, Nelson. A Farkasok még nincsenek itt, de ők sem legyőzhétetlenek.

Tizenkét órával később Israel Zimmer kommandant berontott a kommunikációs kocsiba, ami a vezérségi irodájaként szolgált. Kint akart lenni a csatában, de mikor a Martalóca a Shastán folytatott vesztes harcban elveszítette az egyik lábát, maradnia kellett és várni vagy arra, hogy megjavítsák a mechjét, vagy arra, hogy valamelyik pilótának már ne legyen szüksége a sajátjára. Bár ez utóbbira jóval nagyobb esély volt, Zimmer mégsem örvendezett, hogy ilyen módon kerüljön vissza a csatába.

- Tizedes, van egy védett vonalunk a most átjövő dobóhajókhoz?

Á fiatal komtech bólintott, aztán elgurult székével az összetákolt videofon készülék elől.

- Ezzel lehet bekapcsolni, uram - mondta és rámutatott az egyik gombra.