10. 
A haladás kettős értelme

Vajon gondolatmenetünk során nem ütközünk-e ennél a pontnál különös paradoxonba? 
Az előző fejezetben már láttuk, hogy a kulturális fejlődés a kultúrák által megteremtett szövetségek függvénye. E szövetségek lényege pedig az, hogy a történelem során a kultúrák saját eredményeiket közösen használják (akár tudatosan, akár nem, akár szándékosan, akár véletlenül, akár önként, akár nyomásra). Végül azt is láttuk, hogy minél nagyobb a kultúrák közötti különbség, annál nagyobb hasznot hajt a szövetség. Márpedig ha ezt elfogadjuk, akkor két egymást kizáró feltételt állítottunk fel. Ha ugyanis a kultúrák a haladás érdekében időről időre szövetségbe tömörülve játszanak, akkor előbb vagy utóbb uniformizálódnak a játékosok rendelkezésére álló források. Ha tehát a haladás első számú előfeltétele a sokféleség, akkor a nyerés esélyei a játék hosszával egyenes arányban csökkennek. 

Két ellenszere is van azonban ennek a nem kívánatos fejleménynek. 

Az első esetben minden egyes játékos szándékosan megváltoztatja tétjeit: ez azért lehetséges, mert valamennyi társadalom (esetünkben ők a példában szereplő játékosok) maga is számtalan vallási, szakmai és gazdasági csoport szövetsége, és a társadalom által feltett tét azokból az összegekből áll, melyeket ezek a csoportok adnak öszsze. Ennek a megoldásnak a legszembetűnőbb következményei a társadalmi egyenlőtlenségek lesznek. A gondolatmenetünk illusztrálására kiválasztott hatalmas forradalmak - az új kőkori és az ipari forradalom - nem csupán a társadalom egészére nézve hoztak hatalmas változást, ahogy ezt Spencer megfigyelte, de az egyes csoportok helyzetében is, különösen gazdasági téren. 

Már régóta tudjuk, hogy az új kőkori forradalom nyomán a Keleten megjelenő hatalmas ókori városok és a kialakuló államok, kasztok és osztályok gyors társadalmi differenciálódáshoz vezettek. Ugyanez elmondható az ipari forradalomról is, hiszen ez a folyamat a proletariátus megjelenése nyomán indult el, és ezt követően jutott el a munkaerő kizsákmányolásának új és hatékonyabb formájáig. Eddig ezeket a társadalmi változásokat a technikai és társadalmi változások közötti ok-okozati összefüggésnek látták. Ha azonban magyarázatunk helyes, akkor nem fogadhatjuk el ezt az ok-okozatiságot (és az ebből következő időbeli sorrendiséget), és a két jelenség között valamiféle funkcionális megfelelést kell feltételeznünk. Mellékesen szeretném megjegyezni azt is, hogy a technikai haladás és az ember ember által történő kizsákmányolásának történelmi egybeesése némiképp talán csökkenti azt a büszkeségünket, amely a haladásban elért első helyünk miatt tölt el bennünket. 

A második ellenszer csupán abban tér el az elsőtől, hogy most kívülről hozunk új partnereket a szövetségbe (beleegyezésükkel vagy akaratuk ellenére), akik merőben más tétekkel folytatják a játékot, mint az addigi felek. Ezt a megoldást is átültették már a gyakorlatba: míg az első megoldásra a kapitalizmus a legjobb példa, addig ezt az imperializmus és a gyarmatosítás történetével lehet a legjobban illusztrálni. A 19. századi gyarmati terjeszkedés új lökést adott az iparosodott Európának (miközben ebből a fellendülésből a világ többi része is hasznot húzott), amely a gyarmati népek segítsége nélkül már sokkal korábban elvesztette volna lendületét. 

Világosan látszik tehát, hogy mindkét esetben a szövetség kiszélesítése kínál megoldást, s ezt vagy a belső különbségeknek, vagy az új partnerek számának a növelésével lehet elérni. Valójában a kérdés mindig az, hogy hogyan lehet növelni a játékosok számát; más szóval hogyan lehet helyreállítani az eredeti helyzet összetettségét és sokféleségét. Világosan látszik az is, hogy ezek a módszerek csak átmenetileg képesek viszszafordítani a hanyatlást. Együttműködés csupán a szövetségen belül lehetséges, ahol a nagyobb és a kisebb összeggel fogadó játékosok között mindig létezik valamiféle kapcsolat. De bármennyire is egyenlőtlen feltétellel indulnak a játékosok, mégis kénytelenek - tudatosan vagy öntudatlanul - közösen megtenni tétjeiket, ez pedig óhatatlanul a köztük lévő különbségek eltűnéséhez vezet. Jól szemlélteti ezt a folyamatot a gyarmatosított népek körében végbement társadalmi fejlődés és függetlenségük fokozatos kivívása - noha még mindkét téren sok lemaradásuk van. Elképzelhető az is, hogy az antagonisztikus politikai és társadalmi rendszerek megjelenése is egyfajta megoldást kínál a problémára: ha ugyanis mindig mást és mást tekintünk a sokféleség alapjának, akkor az emberiség biológiai és kulturális túléléséhez elengedhetetlenül szükséges egyenlőtlenség is mindig valamilyen más, kiszámíthatatlan formában fogja felütni a fejét. 

De bármilyen megoldást találjunk is, annak mindig választ kell adnia a következő paradoxonra: ha az emberek fejlődni akarnak, akkor együtt kell működniük, de az együttműködésük során fokozatosan eltűnnek azok a különbségek, amelyek az együttműködést szükségessé és gyümölcsözővé tették. 

Az emberiségnek szent kötelessége, hogy ezt a két ellentmondásos tényt észben tartsa még akkor is, ha nincs megoldás erre a paradoxonra, és soha nem szabad szem elől téveszteni egyiket a másik miatt. Az embernek szembe kell szegülnie a vak partikularizmussal, amely egyetlen faj, kultúra vagy társadalom számára sajátítja ki az egész emberiséget megillető méltóságot, de nem szabad elfeledkeznie arról sem, hogy az emberiség történetében még egyetlen csoport sem bukkant rá egyetemesen alkalmazható szabályokra. 

A nemzetközi intézményeknek hatalmas feladata és rendkívüli felelőssége van ezen a területen. Feladatuk és felelősségük ezen felül még bonyolultabb is, mint azt az első pillanatban gondolnánk, ugyanis kettős feladatkört kell ellátniuk: egyfelől fel kell számolniuk a múlt egyes elemeit, másfelől megújulásra kell ösztönözniük tagjaikat. Segítséget kell nyújtaniuk az emberiségnek, hogy a lehető legkisebb veszély és kényelmetlenség árán megszabaduljon a mára már haszontalanná vált különbségektől, az együttműködés régről megmaradt meddő formáitól, melyeknek rothadó csonkjai szüntelenül fertőzéssel fenyegetik a nemzetközi társadalom testét. Ezeket a fertőzésgócokat akár az amputáció árán is ki kell vágni, és az alkalmazkodás más formáinak kifejlődését kell bátorítani. 

E feladat közben egy pillanatra sem szabad szem elől téveszteniük azt a tényt, hogy ezek az új formák csak akkor tudják betölteni a rájuk háruló szerepet, ha nem a régieket másolják; ebben az esetben ugyanis fokozatosan elveszítenék életképességüket, s végül ugyanolyan használhatatlan csonkok lennének, mint a korábbiak. A nemzetközi intézményeknek nem szabad megfeledkezniük arról sem, hogy az emberiség rendelkezésére számtalan kiaknázatlan erőforrás áll, amelyek első pillantásra talán meglepetést váltanak ki az emberekből; a kényelmes semmittevés, az „ugyanígy, csak kicsit jobban” hozzáállás azonban nem eredményez haladást, hiszen az mindig a kalandok, a választások és a szakadatlan megrázkódtatások sorozata. Az emberiség az idők kezdete óta két ellentétes áramlat között őrlődik: az egyik az egységesedésre, a másik a különállás fenntartására ösztönzi. A különböző kultúrákban vagy korokban élő emberek mindig úgy gondolják, hogy csak e két áramlat egyike képviseli a fejlődést, míg a másik éppen az ellenkező irányba hat. És hogy melyik az előrehajtó és melyik a visszahúzó áramlat, az attól függ, hogy az adott kultúra éppen milyen helyet foglal el a rendszerben. Elvakultság lenne azonban, ha azt állítanánk, hogy az emberiség szüntelenül lerombolja azt, amit felépített. Ez a két áramlat egy másik dimenzióban, egy másik szinten csupán ugyanannak a folyamatnak a két oldala. 

Nemzetközi szervezeteink figyelmét bizonyára nem kerülte el, hogy milyen égető szüksége van a kulturális sokszínűségnek a védelemre ebben a monotóniától és egyformaságtól fenyegetett világban. Bizonyára tisztában vannak azzal is, hogy a helyi hagyományok ápolása nem elég, hiszen ez csak rövid időre védi meg a múltat az enyészettől. Maga a sokszínűség az, ami védelemre szorul, nem pedig az a külső, látható alak, melyet ez a sokszínűség időről időre magára ölt, de amely soha nem éli túl a korszakot, amelyben megszületett. 

Nekünk ezért mindig a megszülető élet első jeleit kell fürkésznünk, a lappangó lehetőségeket kell világra segítenünk, és bátorítanunk kell mindenkit, aki kedvet érez ahhoz, hogy egy eljövendő együttműködésben részt vegyen. Ugyanakkor meglepetés, ellenszenv vagy ellenállás nélkül el kell fogadnunk mindenféle új társadalmi kifejezési formát, bármennyire meglepőnek tűnik is az első pillanatban. A tolerancia nem szemlélődő magatartásforma, amely megértést hirdet mindennel szemben, ami létezik vagy létezett. A tolerancia dinamikus magatartás, amely annak megsejtéséből, megértéséből és segítéséből áll, ami még csak most tör utat magának a világban. Mögöttünk, köröttünk és előttünk láthatjuk az emberi kultúrák változatosságát. Az egyetlen követelmény, amit felállíthatunk (az ebből mindenkire egyaránt háruló egyéni felelősséggel együtt), az, hogy mindezek a változatos formák olyan módokon jelenjenek meg, melyek mindegyike hozzájárulást jelent más formák kiteljesedéséhez.