3. 
Az etnocentrikus szemlélet

Az elmondottak ellenére is ritkán tekintik a kultúrák sokféleségét annak, ami: természetes jelenségnek, amelyet a társadalmak közötti közvetlen vagy közvetett kapcsolatok eredményeznek; sokkal inkább tartják abnormálisnak vagy éppenséggel botrányosnak. Hiába gyarapodott tudásunk e téren, ez inkább csak arra szolgált, hogy elfogadjuk ezt a tévképzetet és együtt éljünk vele, nem pedig arra, hogy leromboljuk és egy pontosabb képpel cseréljük fel. 

A legősibb szemléletmód éppen azoknak a kulturális - erkölcsi, vallási, társadalmi vagy éppen esztétikai - intézményeknek az azonnali elutasítása, amelyek a legtávolabb esnek sajátunktól. E szemlélet mélyre nyúló pszichológiai gyökereit mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindannyiunkban váratlan helyzetbe kerülve újra meg újra feléled. „Barbár szokások”, „nálunk ez nem járja”, „tűrhetetlen” - az ilyen és hasonló durva reagálás azt bizonyítja, hogy mindenkiben ugyanaz az ösztönös ellenszenv, ugyanaz az elutasítás munkál a számára szokatlan életformákkal, gondolatokkal vagy hiedelmekkel szemben. Az ókori világban „barbár” jelzővel illették mindazt, ami a görög (illetve később a görög-római) kultúrán kívül esett; a nyugati civilizáció később a „vad” jelzőt használta ugyanebben az értelemben. Mindkét szó mélyén ugyanaz az értékítélet rejlik. A „barbár” szó etimológiailag valószínűleg az emberi beszéd jelentéshordozó hangjaival szembeállított madárdal rendezetlenségére és artikulálatlanságára vezethető vissza. A vad, amelynek jelentése az „erdőből való”, szintén az emberi kultúrával szemben álló állati életmód képét idézi fel. Egyik elképzelésben sem fedezhetünk fel hajlandóságot arra, hogy elismerjék a kulturális sokféleség tényét; ami eltér az egyént körülvevő társadalom normáitól, az még a kultúra nevet sem érdemli meg, és a természeti jelenségek közé soroltatik. 

Fölösleges lenne sok időt pazarolni erre a naiv, ám a legtöbb emberben mélyen gyökerező szemléletmódra, hiszen gondolatmenetünk egésze - akárcsak a sorozat többi tanulmánya - éppen ezt kívánja cáfolni. Ebben az összefüggésben elég csupán arra a paradoxonra utalni, ami mögötte húzódik. Az a szemléletmód, amelyik kirekeszti a „vadembereket” (vagy bárkit, akit éppen „vadembernek” nyilvánítunk) az emberiség soraiból, nem más, mint éppen ezeknek a vadembereknek egyik legszembetűnőbb jellegzetessége. 

Tudjuk, hogy az emberiségről alkotott azon kép, amely faji és civilizációs hovatartozásra való tekintet nélkül magában foglalja az emberi faj valamennyi tagját, a történelemnek csak egy késői szakaszában alakult ki, és a mai napig sem terjedt el széles körben. S a legújabb kori történelem azt is bizonyítja, hogy a félreértés vagy a visszafejlődés veszélye még ott is fenyegeti ezt a látásmódot, ahol pedig látszólag ereje teljében van. Az emberi nem nagy részében azonban sok tízezer évig fel sem merült az efféle gondolat. Az emberiség határát a törzs, a nyelvi csoport vagy néhány esetben a falu határánál húzták meg, s ezért sok ún. primitív nép a mai napig is csak önmagát nevezi „embernek” (esetleg - bár ez sem kevésbé bántó -”jónak”, „kiválónak”), és ezzel burkoltan azt tudatja, hogy a többi törzsnek, csoportnak vagy falunak nincsenek emberi erényei, sőt emberi természete sincs, valamint hogy ezek tagjai legjobb esetben is csak „rosszak”, „gonoszak”, „két lábon járó majmok” vagy „undorító tetvek”. Gyakran azonban még ennél is messzebbre mennek, s a kívülállótól még valós létének ezt a kis morzsáját is megtagadják, és csupán „szellemnek” vagy „jelenésnek” tekintik. Mindez nemegyszer különös helyzetekhez vezethet, melyekben a szemben álló felek felfogása drámai módon másolja egymást. Néhány évvel Amerika felfedezése után, miközben a spanyolok vizsgálóbizottságokat küldtek a Nagy-Antillákra annak megállapítására, hogy van-e lelkük a bennszülötteknek, a szigetlakók fehér foglyaikat vízbe fojtották és módszeresen megfigyelésnek vetették alá őket azt kiderítendő, hogy vajon az ő testük is oszlásnak indul-e. 

Ez a különös és tragikus anekdota jól mutatja a kulturális relativizmus paradoxonát (amelyet más formában egyebütt is megtalálhatunk); minél buzgóbb igyekezetünk, hogy határvonalat húzzunk a jó és a rossz kultúrák és szokások között, annál inkább a rossznak tartott csoportba soroljuk saját magunkat is. Ha nem tekintjük embernek azokat, akiket a „legvadabbak, legbarbárabbak” csoportjába soroltunk, ezzel csupán ez utóbbi csoportnak az egyik legjellemzőbb szemléletmódját vesszük át. Barbár ugyanis elsősorban az, aki hisz a barbárságban. 
Az emberiség nagy filozófiai és vallási rendszerei - a buddhizmus, a kereszténység, az iszlám, a sztoikus, a kanti vagy a marxista tanok nyíltan és folyamatosan szembeszálltak ezzel a fajta törzsi szemlélettel. Ugyanakkor az az egyszerű kijelentés, miszerint minden ember egyenlő, és az embereknek, tekintet nélkül fajra vagy kultúrára, testvériségben kellene élniük, nem igazán elégíti ki gondolkodásunkat, hiszen figyelmen kívül hagyja azt a tagadhatatlan sokféleséget, amelyet magunk körül látunk. Sem elméletben, sem gyakorlatban nem tekinthetünk el attól és nem tehetünk úgy, mintha ez a sokféleség nem létezne, csak azért, mert kijelentjük, hogy ezek a különbségek nem a kérdés lényegét érintik. A faji kérdésről kiadott második UNESCO-nyilatkozat bevezetőjében nagyon helyesen az áll, hogy az utca emberét nem más győzi meg a különféle fajok létezéséről, mint az, hogy „azon mód szemébe ötlik a különbözőség, ha együtt lát egy afrikait, egy európait, egy ázsiait és egy amerikai indiánt”. 

Az emberi jogokról kiadott nagy jelentőségű nyilatkozatok gyengesége és ereje egyaránt abban rejlik, hogy az ideális állapotról szólva túl gyakran megfeledkeznek arról, hogy az ember nem a humanitás elvont fogalma, hanem a hagyományőrző kultúra által veszi birtokba a környező világot, amelyben nem egy olyan terület létezik, amelyet még a legforradalmibb változások is érintetlenül hagynak. Maguk a nyilatkozatok is csak egy időben és térben jól körülhatárolt helyzetben születhettek meg. A modern kor embere, akinek egyszerre kell megbirkóznia két kísértéssel - egyfelől, hogy elítélje azokat a dolgokat, amelyek sértik érzelmeit, másfelől hogy tagadja a szellemi felfogóképességét meghaladó különbségeket -, számtalan filozófiai és szociológiai spekulációba bocsátkozott, hogy hiábavaló kompromisszumot találjon e két ellentétes pólus között, azaz hogy elismerje a kultúrák sokféleségét s ugyanakkor megszüntesse mindazt, amit ebben a sokféleségben megbotránkoztatónak és sértőnek talál. 

Bármennyire eltérő szálakra fűzi is fel azonban ezeket a spekulációkat, és bármennyire különösnek tűnhet is némelyik okfejtése, mégis az összes ilyen gondolatmenet egyetlen elméletre vezethető vissza, amelyet talán legtalálóbban hamis fejlődéselméletnek nevezhetnénk. Mit is takar ez lényegében? Nos, valójában itt arról a kísérletről van szó, amely megszüntetni igyekszik a kultúrák sokféleségét, jóllehet látszólag teljes mértékben elismeri azt. Ha a társadalmak különféle múltbéli, illetve távoli vidékeken fellelhető formáit egy egyenes vonalú, azonos pontból kiinduló és azonos végpontba érkező fejlődés szakaszainak vagy állomásainak tekintjük, akkor máris látszólagossá válik ez a sokféleség. Az emberiség mindenütt eggyé és ugyanazzá teszi, ám ez az egység és azonosság csak fokozatosan érhető el; a világban fellelhető kultúrák sokfélesége pusztán egyetlen folyamat különböző állomásait jeleníti meg, s ez elrejti szemünk elől a mélyebb valóságot, de legalábbis késlelteti annak felismerését. 

Ez az értelmezés - a darwinizmus hatalmas eredményeit figyelembe véve - talán túlzott leegyszerűsítésnek tűnik. A fenti alaptételnek azonban semmi köze nincs a darwinizmushoz, hiszen a biológiai evolúció tana és az itt részletezett pszeudo-evolúciós elmélet két teljességében különböző doktrína. Az előbbi egy nagy jelentőségű, megfigyeléseken alapuló munkahipotézis, amely rendkívül csekély értelmező munkát igényel. A ló különféle típusai például két okból is evolúciós sorba rendezhetők: először is egy lovat csak egy másik ló hozhat a világra; másodszor pedig a különféle formájú lovak csontvázát a föld különböző rétegeiben fedezték fel, s minél mélyebbre ásunk, annál ősibb maradványok kerülnek elő. Éppen ezért nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy az equus caballus őse valóban a hipparion² volt. Ez az érvelés valószínűleg az emberi nem és az őt alkotó különféle fajok esetében is helytálló. Ha azonban a biológiáról áttérünk a kultúrára, a dolgok jóval bonyolultabbá válnak. A földben tárgyakra bukkanhatunk, és megfigyelhetjük, hogy egy bizonyos típusú tárgy formája és előállítási módja a geológiai rétegekkel együtt változik. Egy fejszét azonban korántsem egy másik fejsze hoz a világra, legalábbis nem abban a fizikai-fiziológiai értelemben, ahogyan egy állat megszüli ivadékát. Amikor tehát azt állítjuk, hogy egy fejsze egy másik fejszéből alakult ki, akkor csak a képes beszéd egy fordulatával élünk, amely csak többé-kevésbé fedi az igazságot, és hiányzik belőle az a tudományos pontosság, amely egy hasonló biológiai állításban fellelhető. Márpedig ami igaz a tárgyakra nézve, amelyek fizikai jelenléte a földben pontosan meghatározható korszakhoz köthető, az hatványozottan igaz az intézményeket, a vallási képzeteket és a szokásokat illetően, hiszen ezeknek múltja legtöbbször csukott könyvként áll előttünk. A biológiai evolúció tana olyan hipotézis, amelynek valószínűségi mutatója a természettudomány összes hipotézise közül a legnagyobb. A társadalmi vagy a kulturális evolúció elképzelése ezzel szemben a tények tálalásának csábító, ámde gyanúsan kézenfekvő módszere lehet csak. 

Mellesleg a valódi és hamis evolúciós tanok közötti különbséget - amelyről túlságosan is gyakran vagyunk hajlamosak megfeledkezni kialakulásuk időpontja is magyarázza. A biológiai evolúció tana, jóllehet jelentős ösztönző erővel hatott a társadalmi fejlődés eszméjére, ez utóbbi mégis előbb jött létre, mint a darwinizmus. Anélkül, hogy visszautalnánk a Pascal által az antikvitásból átvett elképzelésekre, melyek az emberiséget a gyermek-, a felnőtt- és az öregkor egymást követő szakaszait megélő lénynek tekintették, elég, ha csak egy pillantást vetünk a 18. századra, amikor szinte burjánzottak azok az alapvető gondolati sémák, melyekről később oly sok vita folyt: Vico „spirálja” és az általa leírt „három életszakasz” már előrevetítette Comte „három állapotát” és Condorcet „lépcsőfokait”. Spencer és Tylor, a társadalmi evolucionizmus elméletének megalapítói már az előtt kidolgozták és közreadták tanaikat, hogy megjelent volna. A fajok eredete, és joggal feltételezhető, hogy nem olvasták előtte Darwin munkáját. Tehát a biológiai evolúció tudományos elméletét időben megelőző társadalmi fejlődéselmélet gyakran nem egyéb, mint egyfajta álarc, amelyet tudományos színezettel igyekeztek ellátni; és ezt egy olyan ősi filozófiai kérdésre illesztettek rá, amelyet megfigyelés vagy induktív gondolkodás útján valószínűleg sohasem leszünk képesek teljes bizonyossággal megoldani.