4.
Archaikus és primitív kultúrák
Minden társadalom - mint már utaltunk rá - három csoportba sorolja a kultúrákat saját helyzetéhez képest. Ezek: a szóban forgó társadalommal egy időben létező, de a világ más részein található kultúrák; azok a kultúrák, amelyek az adott társadalommal azonos földrajzi helyen, de egy korábbi időszakban alakultak ki, végül pedig azok a kultúrák, amelyek az időben és földrajzilag is eltérő helyen léteztek.
Láttuk azt is, hogy e három csoportba tartozó kultúrákról korántsem szerezhetünk azonos mélységű ismereteket. Az utolsó csoportba tartozó kultúrák esetében, amelyek nem hagytak maguk mögött sem írásos, sem építészeti emlékeket, és amelyek rendkívül kezdetleges technikákat alkalmaztak (márpedig ez a lakott világ feléről és a civilizáció hajnala óta eltelt idő kilencven-kilencvenkilenc százalékáról állítható), el kell ismernünk, hogy valójában semmit sem tudunk róluk, és e csoportokról a legjobb esetben is csak puszta feltevéseket fogalmazhatunk meg.
Másfelől nagy a kísértés, hogy az első kategóriába tartozó kultúrákat valamiféle időbeli sorrendbe rendezzük. Hiszen mi sem természetesebb, mint hogy a velünk egy időben létező, de az elektromosságot vagy gőzgépet nem ismerő társadalmak a nyugati civilizáció fejlődésének hasonló szakaszát juttatják az eszünkbe. Természetes az is, hogy az írást és a fémek megmunkálását nem ismerő, kőszerszámokat előállító és barlangfalakra figurákat festő bennszülött törzseket azzal a civilizációval vessük össze, amely a franciaországi és spanyolországi barlangokban fennmaradt leletek tanúsága szerint hasonló sajátosságokkal rendelkezhetett. A hamis fejlődéselmélet képviselői jórészt az ilyen és rokon területeken kaptak szabad kezet. Rendkívül veszélyes lehet azonban, ha engedünk a szinte ellenállhatatlan csábításnak, és minden adandó alkalommal ilyesfajta összehasonlításokba bocsátkozunk (ne feledjük, hogy voltak olyan nyugati utazók is, akik abban a hitben ringatták magukat, hogy megtalálták a „középkort” a Közel-Keleten, s akik „XIV Lajos udvarát” vélték fellelni az I. világháború előtti Pekingben, vagy a „kőkorszakot” az ausztráliai és az új-guineai bennszülöttek körében).
Egy letűnt civilizációnak csak egyes vonásait ismerhetjük meg; és minél ősibb egy civilizáció, annál kevesebb ilyen vonás akad, hiszen csak olyasmiről lehet tudomásunk, ami ellenállt az idő rombolásának. Ezért aztán hajlamosak vagyunk a részt egésznek tekinteni és arra a következtetésre jutni, hogy ha két civilizáció (egy létező és egy letűnt) bizonyos vonásai hasonlóságot mutatnak, akkor minden vonásuk közös kell, hogy legyen.
Ez az érvelés azonban nemcsak logikailag támadható, hanem sok esetben maguk a tények is rácáfolnak.
A tasmán és patagóniai bennszülöttek például nem olyan régen még pattintott kőszerszámokat használtak, ahogyan egyes ausztráliai és amerikai törzsek a mai napig is készítenek ilyen szerszámokat. Ezeknek a szerszámoknak a tanulmányozása révén azonban csak rendkívül keveset tudhatunk meg arról, hogy a kőkorszakban hogyan használták őket. Mire használták például a híres „kézi-szakócákat”? Ezek olyannyira speciális célt szolgálhattak, hogy szigorúan megszabott formájukra és elkészítési módjukra egy-kétszázezer év alatt egy hatalmas, Angliától Dél-Afrikáig, illetve Franciaországtól Kínáig húzódó területen mit sem változtattak! Mire használták a levallois-i kultúrából előkerült háromszög alakú lapított tárgyakat? Ezekből több százat fedeztek fel az ásatások során, mégsem tudják kielégítően megmagyarázni mibenlétüket. Mire valók a rénszarvasagancsból készült „főnöki pálcák”, ún. bâtons de commandement-ok? Milyen technikákat alkalmaztak a tardenois-i kultúrákban, melyek igen nagy számban hagytak hátra különféle geometriai alakú, változatos formájú, apró pattintott kődarabkákat, de csak igen kevés, az emberi kézre szabott szerszámot?
Ezek a kérdések is jelzik, hogy egy közös sajátosság legalábbis akad a kőkorszaki és egyes napjainkban fellelhető bennszülött társadalmak között: valamennyien használtak pattintott kőszerszámokat. Ám igazából még a technikai kérdésekre sem ismerjük a kielégítő választ. Az anyagok megmunkálása, a szerszámok fajtái s ennélfogva felhasználási területük is jelentős eltéréseket mutatnak, ezért az egyik csoport tanulmányozásából nemigen lehet a másikra is érvényes következtetéseket levonni. Akkor pedig hogyan szerezhetnénk bármiféle ismeretet a szóban forgó népek nyelvéről, társadalmi intézményeiről vagy vallási hiedelmeiről?
A kulturális evolúció elméletéből táplálkozó egyik legelterjedtebb magyarázat szerint a középső paleolitikum társadalmai által ránk hagyományozott barlangfestményekre a vadászattal kapcsolatos mágikus rítusok alkalmából volt szükség. Az érvelés így hangzik: korunk primitív népei gyakran adnak elő vadászrítusokat, melyeknek látszólag nincsen semmiféle gyakorlati haszna; a barlangok mélyén felfedezett számtalan őskori festmény, úgy tűnik, hasonlóképpen látszólag semmiféle célt nem szolgál; festőik vadászok voltak; ebből tehát az következik, hogy a vadászattal kapcsolatos rítusoknál használták azokat. Elég a gondolatmenet szavakba öntése, s máris kiderül, milyen ingatag alapokon áll az érvelés. Ez az elmélet elsősorban a laikusok körében tartja magát. Az etnográfusok azonban, akik szemtől szembe találkoznak azokkal a primitív népekkel, melyeket mások minden fenntartás nélkül, a kultúrák valódi természetét teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, egyfajta áltudományos kannibalizmussal használnak fel a legkülönbözőbb célokra, azt vallják, hogy a megfigyelt tények egyáltalán nem támasztják alá a barlangfestmények természetéről megfogalmazott hipotézist. Ha már a barlangfestményeknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy néhány dél-afrikai festményt leszámítva (melyeket többen nem őskorinak, hanem ma élő őshonos népek munkájának tartanak), a „primitív” művészet éppoly távol áll a magdalénitól vagy az aurignacitól, mint a kortárs európai művészettől. Míg a primitív művészetet nagyfokú, néha a valóság teljes eltorzításáig fokozódó stilizáció jellemzi, az őskori művészet legszembeötlőbb vonása megkapó realizmusa. Csábító a gondolat, hogy ebben a realizmusban keressük az európai művészet eredetét, ám ez is félrevezető lenne, hiszen a szóban forgó területeken a paleolitikumi művészetet más jellegű művészeti formák váltották fel. A lakóterület folytonossága sem változtat azon a tényen, hogy különböző népek követték egymást ugyanazon a földrajzi területen, akik vagy semmit sem tudtak elődeik munkájáról, vagy nemigen törődtek azzal. Mindegyikük magával hozta a korábbiaktól eltérő hiedelmét, technikáját és stílusát.
A prekolumbián amerikai civilizációk állapota bizonyos mértékben hasonlatosnak tűnhet az európai neolitikumhoz. Alaposabb vizsgálat után azonban ezt az összehasonlítást is el kell vetnünk: Európában a földművelés és az állatok háziasítása vállvetve haladt, míg Amerikában a rendkívül magas fokú földművelés ellenére is szinte ismeretlen, vagy legalábbis csak nagyon szűk körben terjedt el az állattartás. Amerikában a kőszerszámok használata a földművelő tevékenységek kialakulása után is folytatódik, míg Európában az utóbbi már a fémfeldolgozás kezdeteihez kapcsolódik.
Ennyi példa talán már elég is lesz. Annál is inkább, mert létezik egy másik és sokkal alapvetőbb nehézség, ami gátat szab bármiféle arra irányuló erőfeszítésnek, hogy az emberi kultúrák gazdagságát és egyediségét megismerhessük, s hogy ezeket a kultúrákat a nyugati civilizációs fejlődési fokok egyenlőtlenül visszamaradott megfeleléseinek tekintsük. Ez a nehézség pedig abban áll (és most egy pillanatra feledkezzünk el Amerikáról, amelyre majd még visszatérünk), hogy szinte valamennyi emberi társadalom nagyjából azonos hosszúságú múltra tekint viszsza. Ha azt állítanánk, hogy egyes társadalmak csupán más társadalmak fejlődésének bizonyos „szakaszait” képviselik, akkor kénytelenek lennénk elismerni azt is, hogy mialatt az utóbbi társadalmakban valami történt, addig az előbbiekben semmi sem - vagy legalábbis nem sok - történt. S valóban, előszeretettel beszélünk „történelem nélküli népekről” (néha megjegyezve azt is, hogy ezek a legboldogabbak). Ez azonban csak annyit jelent, hogy nem ismerjük történelmüket, és soha nem is fogjuk megismerni, nem pedig azt, hogy valójában nincs történelmük. Több tíz-, sőt százezer éven keresztül e társadalmakban is éltek emberek, akik ugyanúgy szerettek, gyűlöltek, szenvedtek, harcoltak és álltak elő találmányokkal, mint mások. Igazából ma már nem léteznek gyermekkorukat élő népek; mindannyian felnőttek, még azok is, amelyek nem vezettek naplót gyermek- vagy kamaszkorukról.
Valószínűleg fogalmazhatunk úgy is, hogy az emberi társadalmak különféleképpen hasznosították a múltat, az eltelt időt, és hogy akadtak közöttük olyannak, amelyek elvesztegették azt; néhányan rendületlenül taposták az utat, míg mások tétlenül lebzseltek az útszélen. Így jutunk el oda, hogy megkülönböztessünk kétféle történelmet: az egyik egy progresszív, „felhalmozó” típusú történelem, amelyben a felfedezések és a találmányok egymásra halmozódva segítik elő nagy civilizációk kiépítését, illetve a másik, talán ugyanolyan aktív és ugyanannyi tehetséget hasznosító történelem, amelynek azonban nem adatott meg az előbbire jellemző szintézis adománya. Ezért itt minden újítás, ahelyett hogy szervesen kapcsolódna a korábban keletkezett és azonos irányultságú találmányokhoz, szétoszlik egy mindent elborító hullámzásban, amely sosem lesz képes tartósan eltávolodni a kezdeti iránytól.
Ez az elképzelés első látásra sokkal rugalmasabb, sokkal alkalmasabb az árnyalatok kimunkálására, mint az eddig tárgyalt leegyszerűsítő nézetek. Ezért talán egyetlen kultúrával szemben sem követünk el igazságtalanságot, ha ezt az elméletet beleillesztjük a kultúrák sokféleségét magyarázni próbáló interpretációnkba. Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, többféle kérdést is tisztáznunk kell.