7.
A nyugati civilizáció helye
Talán ellenvetések merülnek fel egy ilyen érveléssel szemben annak elméleti jellege miatt. A logika szerint még azt sem lehet kizárni, hogy egyetlen kultúra sem képes valós ítéletet mondani egy másikról, mivel egyetlen kultúra sem képes túllépni saját korlátain, ennélfogva értékítéletei szükségszerűen viszonylagosak lesznek. De nézzünk csak körül: vegyük szemügyre, mi történt a világban az elmúlt száz évben, s valamennyi érvünk semmivé foszlik. A civilizációknak eszük ágában sincs megőrizni azonosságukat. Épp ellenkezőleg, sorban elismerik közülük egyetlenegynek, a nyugati civilizációnak a felsőbbrendűségét. Tán nem saját szemünkkel látjuk, hogy az egész világ fokozatosan átveszi e civilizáció műszaki eljárásait, életmódját, az ott honos szórakozásokat, sőt még ruhaviseletet is? Ahogyan Diogenész akként demonstrálta a mozgást, hogy járt, az emberi kultúrák járása, fejlődése bizonyítja - Ázsia hatalmas tömegeitől a brazíliai vagy afrikai dzsungelek mélyén élő törzsekig -, hogy a történelemben példa nélküli módon elismerik az egyik emberi civilizáció felsőbbrendűségét a többi fölött. A „fejletlen” országok a nemzetközi összejöveteleken nem a túlzott nyugatosodásra panaszkodnak, hanem arra, hogy nem kapják meg a kellő eszközöket a nyugatosodáshoz.
Ezzel elérkeztünk gondolatmenetünk legnehezebb részéhez, ugyanis tökéletesen hiábavaló lenne az emberi kultúrák egyediségét védelmezni magukkal e kultúrákkal szemben. Ráadásul az etnológus rendkívül nehezen tud egy olyan jelenséget valós értékén felmérni, mint a nyugati civilizáció egyetemes elfogadása. Ennek oka elsősorban az, hogy a történelemben valószínűleg még soha nem létezett világcivilizáció, vagy ha létezett is valami hasonló, akkor is legfeljebb a történelem előtti időkben, amiről azonban gyakorlatilag nincs semmilyen ismeretünk. Másodsorban: komoly kétségek merülhetnek fel e jelenség tartósságával kapcsolatban. Való igaz, hogy az elmúlt 150 év arról tanúskodik, hogy a nyugati civilizáció egésze vagy egyes kulcsfontosságú elemei - például az iparosodás - az egész világon elterjedtek. Ahhoz sem férhet kétség, hogy a többi kultúra hagyományos örökségéből csupán a társadalmi felépítményt, azaz a kultúra legkevésbé ellenálló részét próbálja megőrizni, ezt azonban elsöpörhetik a most zajló radikális változások. A folyamat jelenleg is tart, kimenetelét azonban még nem ismerjük. Vajon végül az egész földkerekségen a nyugati civilizáció terjed el, amerikai és orosz változatban? Esetleg az iszlám világban, Indiában és Kínában e civilizáció szinkretikus formái jönnek létre? Vagy az ár már apályba fordult, és küszöbön áll a nyugati civilizáció összeomlása, melynek előidézője, hogy - akárcsak az őskori monstrumok esetében a testet tartó vázszerkezet - már nem tud megbirkózni a minden tekintetben túlburjánzott hatalmas súllyal? Ezeknek a lehetőségeknek egyikét sem szabad elvetnünk, amennyiben meg akarjuk érteni a szemünk előtt zajló folyamatot, melynek alakítói, eszközei vagy áldozatai vagyunk.
Először is nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a nyugati életmód vagy egyes elemeinek átvétele közel sem zajlott olyan spontán módon, ahogy ezt a nyugatiak hinni szeretnék. Az átvétel hátterében nem annyira a szabad választás, mint inkább az alternatívák hiánya állt. A nyugati civilizáció világszerte katonákat állomásoztatott, kereskedelmi kirendeltségeket, ültetvényeket, missziókat létesített; közvetve vagy közvetlenül beleavatkozott a színes bőrű népek életébe; vagy úgy, hogy saját szokásai elterjesztésével gyökeresen felforgatta hagyományos életvitelüket, vagy úgy, hogy beavatkozásával megsemmisítette a helyi életformákat, és cserébe semmit nem nyújtott. A rabságba vetett és szétzüllesztett népek ezek után, más lehetőség híján, elfogadták a felkínált félmegoldásokat, vagy ha erre nem voltak hajlandóak, akkor megpróbálták lemásolni a nyugati megoldásokat, hogy ezek segítségével szálljanak szembe a nyugati civilizációval. Ha azonban az erőegyensúly nem ilyen féloldalas, akkor a társadalmak nem hódolnak be ilyen könnyen: világnézetükre (Weltanschaunung) ezekben az esetekben sokkal inkább a Brazília keleti részén élő szegény törzs tagjai által tanúsított magatartás a jellemző. Ez a törzs teljes jogú tagjai közé fogadta Curt Nimuendaju etnográfust, és valahányszor visszatért hozzájuk a civilizált világba tett látogatásai után, a törzs tagjait elfogta a zokogás, amikor arra gondoltak, hogy milyen kínszenvedéseket kellett kiállnia távol attól az egyetlen helytől, ahol élni lehet - az ő falujuktól.
De a kérdés fenntartásaink ellenére sem válik értelmetlenné, noha új formában kell feltennünk. Amennyiben a nyugati civilizáció sokat hangoztatott felsőbbrendűségének nem a szabad és önkéntes választás az alapja, akkor vajon esetleg nem e civilizáció életképessége, energizáltsága tette-e lehetővé, hogy más kultúrákra kényszerítse magát? És ezzel elérkeztünk az alapkérdéshez. Míg a nyugati civilizáció korábbi okok miatt vázolt átvételét még meg lehetett magyarázni a közösségek szubjektív magatartásával, az erőkülönbségre önmagában már nem ad magyarázatot. Ez ugyanis objektív tény, ennélfogva csakis objektív okokkal magyarázható.
Nem tisztünk, hogy filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozzunk a civilizációkról; amúgy is művek sorát szentelték már a nyugati civilizáció által hirdetett értékek vizsgálatának. Ezen értékek közül itt csak azokkal foglalkozom, melyeket a legkevésbé vitatnak. Úgy tűnik, két ilyen érték akad: az első - Leslie White megfogalmazását kölcsönvéve - a nyugati civilizáció azon szakadatlan erőfeszítése, hogy növelje az egy főre jutó energia mennyiségét; a második pedig erőfeszítése az emberi élet védelmére és meghosszabbítására. Ezt a második célt némi leegyszerűsítéssel akár az első következményének is tekinthetjük, hiszen a rendelkezésre álló energia abszolút mennyisége egyenes arányban növekszik az emberek egészségével és életének hosszával. A vitát elkerülendő, mindjárt tegyük hozzá, hogy e cél megvalósítását más kísérőjelenségek - például a hatalmas emberveszteséggel járó, az egész világra kiterjedő háborúk, vagy az egyes emberek és a különböző osztályok energiafogyasztásában mutatkozó egyenlőtlenségek - akadályozzák.
Ha ezeket a megállapításokat elfogadjuk, nyomban nyilvánvalóvá válik, hogy noha a nyugati civilizáció valóban ezt a fejlődési formát választotta - akár azon az áron is, hogy más formákat teljes egészében elvetett -, mégsem ez az egyetlen civilizáció, amely erre az útra lépett. Ősidőktől fogva valamennyi társadalom ezt a célt követte, és a legkorábbi primitív társadalmak, melyeket szívesen hasonlítunk a ma is élő „vad” népekhez, éppen e tekintetben érték el a legnagyobb fejlődést. Az általunk civilizációnak nevezett jelenség zöme még ma is ezeken az eredményeken nyugszik. Még most is azoktól a hatalmas felfedezésektől - földművelés, állattartás, fazekasság, szövés - függünk, amelyek megjelenése arra a korra tehető, amelyet minden túlzás nélkül új kőkori forradalomnak hívhatunk. Az utolsó nyolc-tíz évezredben mi csupán finomítottuk ezeket a civilizációs „mesterfogásokat”.
Sajnos tagadhatatlan tény, hogy néhányan csupán az újabb időkben tett felfedezéseket tekintik az emberi erőfeszítés, intelligencia és képzelőerő termékének, és a „barbár” korszak felfedezéseit hajlamosak a véletlen szerencse számlájára írni, melyekben az emberiségnek nem sok érdeme volt. Ez a rendkívül súlyos és közkeletű tévedés akadályozza a kultúrák között létrejött kapcsolatok helyes értékelését is, ezért elkerülhetetlen, hogy a kérdést egyszer és mindenkorra tisztázzuk.