MI LESZ VELED, VIDOR?

A Nisikó érezhetően elnehezült, a hajódeszkák repedésein alattomosan szivárgott a rakodótérbe a víz. A kávészsákok meg a bőrtekercsek megszívták magukat nedvességgel, a dohos bűz elárasztotta a fedélzetet. Az a könnyed ringatózás, amellyel a Nisikó hajdanában táncolt a vízen, már sehol sem volt. A fedélzet deszkái pedig egyre kopottabbak lettek, a nap szikkasztó forrósága és a feltámadó hullámok csapdosása pusztította a festéket a hajó bordázatán, a parancsnoki híd homlokzatán és oldalfalain.

Vidor mintha örökös félálomban élt volna. Tudta ő, mi történt vele és a Nisikóval, hogyne tudta volna. De tudta azt is, hogy semmit sem tehet a sors kegyetlen szeszélye ellen. Tudta, hogy senkire és semmire sem számíthat. Ő maga apró kutya volt, aki legföljebb ugatással tud életjelt adni magáról, de hát meddig terjed az ilyesfajta életjel? Időnként eszébe jutott a sziget, amely mellett elúszott a Nisikó, a csábító lehetőség szigete. Egyre kevésbé érezte csábítónak, egyre kevésbé gondolta lehetőségnek. Az életét, azt talán megmenthette volna. De Vidor aligha tudta elképzelni az életét egyedül, egy szigeten. Egy ismeretlen szigeten, amely nem az övé. Akkor már inkább, igen… akkor inkább a Nisikón, a saját hajóján. Ez persze inkább afféle tréfa volt csak, de Vidor mégis úgy érezte, a Nisikó az otthona. Itt éltek együtt a kapitánnyal, ezt úgy ismeri, mint saját lakóhelyét. Valahogy azt is természetesnek tartotta, hogy a Nisikóval egybefűződik a sorsa. És ha elpusztul a Nisikó? Ha elmerül, ha a tenger mélyére húzzák a zsákok és a ládák? Ha darabjaira hull a szél és a hullámok támadása, vagy hajótörés következtében? Vidor tudta, aligha tehetne ellene bármit, meg azt is, nem is akar talán tenni ellene. Az ő sorsa a Nisikó.

És persze a kapitány! De a kapitány is egyre távolabb került emlékezetében. Már régen nem érezte a szagát. Csak kereste, kereste, rendületlenül. Az agyában ott gomolygott még az a különös ember-, bőr-, szakáll- és pipaszag, amelyből a kapitány alakja összeállt, ezt őrizte, bár magát a valóságos szagot már régen elnyomta a tenger sós lehelete, a kátránybűz meg a szállítmány rothadó szaga. Nem volt ez föltétlenül rossz szag egy kutyának, de mindenképpen új aromaegyüttes, a gazdátlanság és a pusztulás sajátos illata. Vidor megadón nyitogatta és hunyta le a szemét. Azt a régi szagot, a rendezett hajósélet napi levegőjét, a kapitány születésnapjának pompás illatorgiáját föl-fölidézte magának, csak hát a szíve ilyenkor mindig elnehezült. Elnehezült, elhalványult, aztán elfásult.

Az eső mosta időnként a bundáját, a kutya ösztönösen bújik az eső elől, Vidor mégis epedve várta az esőt, testét hűsítette, bundáját lágyította a hűvös permet. És a nyelvét fölfelé tartotta, hogy minél több eső érje azt a szomjúságtól szenvedő nyelvet. Az eső időnként hullámveréssel járt, a Nisikó oldalra billent, le-föl ágaskodott. Ha ilyenkor az esővíz tócsákba szaladt össze, Vidor rohant a fedélzeten futkározó tócsák után, és nyelvével szürcsölte a kevéske vizet. Játék volt ez, de játék – az életéért. Volt, amikor napokig egy korty vizet sem ihatott.

Máskor az éhség kínozta, a tenger ritkán vetett neki falatot. Éhségében Vidor elnyúlt a fedélzeten, esetleg egy kötélcsomó védelmébe húzódott, ereje és vállalkozó kedve egyre gyengült. Orrát végigfektette a deszkákon, szemét-fejét betakarta a mancsaival.

A madárrajok közeledését azért mindig meghallotta. Ha elég alacsonyan röpültek, suhogott körülöttük a levegő, és Vidor tudta, hamarosan leszállni készülnek. Megpihenni a fedélzeten. Ilyenkor lesben állt, időnként a parancsnoki híd mögé vagy egy kötélcsomóba bújt, máskor mozdulatlanul feküdt, akár egy rongycsomó. De az álcázó mancs mögött megélénkült kutyaszemek figyeltek.

Aztán a madárrajok legtöbbször átrepültek a hajó fölött, egy-egy szárnyas vendég nagy ritkán az árboc tetejére ült, és onnan kiabált le pimasz önteltséggel. Vidor tudta, a kiabálás neki szól, érezte a gúnyolódást a madár hangjában. Fölugrott ilyenkor, csaholva rohant az árboc tövéig, ha a szárnyas felrebbent, legalább kevéske elégtételt érzett, ha az árbocfokon maradt, Vidor visszavonult néma megvetéssel.

Kétszer járt mindössze szerencsével, az egyik hajnalon egy szirti bankát sikerült elkapnia, a madár fáradtan hullott a fedélzeti hordók egyikére. Két napig érezhette magát Vidor jól tartott kutyának, aztán elfogyott a madár utolsó porcikája is. Máskor meg a vihar volt hozzá kegyes, a hullám egy repülőhalat hajított a fedélzetre, Vidornak loholnia kellett az imbolygó deszkákon, amíg lefülelte a kapálózó jószágot. Hát, gyenge ebéd volt, közelébe se ért a hajdani, fölséges patkánypecsenyének!

Reggelenként azért megtette szokásos fedélzeti szemleútját. Egyik reggel rémülten vette észre, hogy a tenger jóval közelebb került a fedélzethez, mint korábban. És a tánca is mintha elnehezült volna. Vidor úgy érezte, mintha a Nisikó is kezdene a tenger zsákmánya lenni, akárcsak ő a magányé és az éhhalálé. Sajnálta a Nisikót, sajnálta a kapitány hajóját. Tudta, összetartoznak ők ketten, tudta, a Nisikó pusztulása az ő pusztulását is jelenti. Ha a Nisikó elsüllyed, Vidor kutya talán ha percekkel éli túl.

Néhány reggellel később örömmel tapasztalta Vidor, hogy mintha ismét magasabbra emelkedett volna a hajóorr a tenger hullámai fölé, mint az előző nap. A hajóorr valóban magasabbra nyúlt ki, de a tatját már szinte nyaldosták a hullámok. Talán a rakomány szabadult el a rakodótérben, a bálák és a zsákok egymásra csúsztak, és mind a hajó farrészében zsúfolódtak össze. A hajó időnként érezhetően körben forgott.

De Vidor mégsem ettől félt! A fedélzet lejtősen ereszkedett a tenger felé, egyre meredekebben, egyre nehezebb volt megkapaszkodni rajta. Körbeszaladni a fedélzetet – ilyesmire már csak ritkán vállalkozott Vidor. A vadászattól már régen elment a kedve, az ereje és a gyorsasága is cserbenhagyta. Talán már egy patkányra sem figyelt volna oda. Nem is szaladgált már, vánszorgott inkább, a lábait nehezen bírta fölemelni, óvatosan reszkettek ezek az elgyötört lábak. Az éhség és a szomjúság kimerítette őket.

Ügy helyezkedett, hogy amikor alszik, mindig a parancsnoki híd elülső oldalán legyen, rettegett a gondolattól, hogy álmában belecsúszik a tengerbe. Irtózott a tengertől, nem a víztől magától, talán már nem is a sós ízétől. A végtelenségétől, a reménytelenségétől. Amikor szigetet látott maga előtt, bátran belevetette volna magát az óceánba, mert a cél megerősítette izmait, vagy legalábbis a hitét, hogy érdemes úszni. Vagy még inkább, ha – hányszor elképzelte Vidor! –, ha a kapitány közeledne egy csónakon. Úgy állna a csónak orrában az ő gazdája, ahogy a kapitányok szoktak, karba font kézzel és viharverten, nagy szakállal és pipafüstbe burkolózva. Hányszor álmodta Vidor, hogy beleveti magát a vízbe, és úszik, úszik a kapitány felé, a gazdája felé. Biztosan sokáig úszna, bírná az úszást izmos kutyalábaival, és ki törődne azzal a sós vízzel meg azzal a hitvány hullámveréssel!

De most már egyre kevesebbet álmodott Vidor. Az álmai tompák voltak és üresek, talán az öblögő hullámokról álmodhatott, de az is lehet, hogy félálomban hallotta a hullám szüntelen háborgását és vigasztalan föl-fölcsapódását. Elvesztette az álmait, de napjai is üresek voltak, és végtelenül egyhangúak. Lassanként a hajó foglya lett, nyomorult rab a saját hajóján. És rab volt már régen a Nisikó is, valójában első pillanattól rab volt, amint a kapitány – kénytelen-kelletlen – sorsára hagyta. A tenger rabja, a Csendes-óceán foglya. Csak hát akkor Vidor még bízott! Óh, de hogy bízott! Bízott a visszatérő csónakban, egy szembejövő hajóban, amely bevontatja, vagy legalább őt a fedélzetére veszi. Bízott az élelemmel megrakott rakodótérben, még ha patkány is az az élelem, és sózott hús is az a rakomány! Bízott a szerencsében, a jó sorsban! De legesleginkább a kapitányban bízott! Mindenkinél és mindennél jobban őbenne bízott. Valójában úgy gondolta, minden egyéb aszerint mozog, ahogy a kapitány irányítja. Hiszen ő szerelte föl a hajót étellel-itallal, ő vezette szokásos tengeri útjára, ő tanította meg magát Vidort is a tengeri élet minden csínja-bínjára.

Aztán… aztán elfogyott ez a bizalom. Nem csalódott ugyan bizakodásai egyikében sem, de lassan mindegyik elhalványult. A bőséges szállítmány helyett nyomorult patkányhús akadt csak, a tiszta édesvíz helyett tocsogó záporeső, a tengerészek vidám társasága helyett a magány és az egykedvűség. És a kapitány helyett? Nem, a kapitányt nem lehet helyettesíteni, az ő hiánya feloldhatatlan és pótolhatatlan.

Nem váltak szét Vidor agyában ezek a dolgok okos gondolatokra, sem mondatokká nem álltak össze az érzések, de valahogy mégis egységes formát öltöttek, valami szomorú, szürke színt kaptak. A szabadnak érzett és vidám kutyaélet, amelyet korábban Honoluluban, a tengerparton és a Nisikón, a társai között, habzsolva élt, lassan bezárult körülötte, magány és egyhangúság kerítette hatalmába, vidámságát és erejét széjjelszívta az éhség és a szomjúság, társasága pedig egyre inkább a szürke köd lett, amely alattomos módon köréje telepedett.

Vidor harcolt ellene, ugatott és szaladgált, szimatolt és megrázta a bundáját, mint régen tette, de a szürke köd nem akart eltűnni, még feloszlani sem, ott sötétlett, ott szorongott körülötte, és napról napra, lépésről lépésre egyre közelebb jött. És Vidor egyre kevesebbet ugatott, és csak elvétve szaladgált, unottan szimatolt, és ugyan minek rázta volna meg a bundáját? Vidor tudta, hogy az a nagy szürke köd és az ő élete valahogyan összefüggenek egymással, a szürke köd előbb-utóbb kiszorítja a Nisikó fedélzetéről az ő életét, és akkor neki… Nem, nem tudta pontosan, mi lesz akkor vele, ha hatalmába keríti és magába burkolja a szürke köd, de azt tudta, hogy utolsó leheletéig fog ellene küzdeni. Csak hát mit is jelent az utolsó leheletig küzdeni, amikor a küzdés egyre nehezebb, a szürke köd pedig egyre tolakodóbban hömpölyög, és egyre közelebb merészkedik?