AZ EGÉRFOGÓ ÉS A PATKÁNYFOGÓ

Félni csak egyvalamitől kell, érezte nagyon pontosan Vidor, amint fölébredt álmából a második lépcsőfokon – az éhségtől. A szomjazás rémétől pillanatnyilag megszabadult, de a gyomrában egyre keservesebben érezte az űrt. És tudta azt is, a fedélzeten és a Nisikó napsütötte részein aligha számíthat bármiféle táplálékra. Napok óta vissza-visszatért az a gondolata, hogy le kell ereszkednie a hajó sötét rakodóterébe. Vidor igyekezett mind messzebbre tolni magától ezt a pillanatot, most azonban érezte, elérkezett az utolsó lehetőség: ilyen erős és bátor aligha lesz többet. Erős és bátor? Mert három nap után végre teleitta magát esővízzel? Vagy mert holnapra még éhesebb lesz, és ismét szomjazni fog?

Töprengett, hogy vajon holnapra halassza-e ezt a kockázatos vállalkozást, aztán egyszerre fölkelt, és sietség nélkül elindult lefelé, a sötétségbe. Maga hökkent meg legjobban saját bátorságán. A félelem visszatartotta volna, de valami vakmerő elszántság űzte a hajó ismeretlen belseje felé.

Mekelével járt néhányszor a ládák és a bálák között, de emlékezett a zsákok sorára is a hajó középső rekeszeiben. Szüksége is volt az emlékezetére, mert a hajófenéken semmit se látott. Világosság csak a lejárón keresztül szűrődött be, a kutyaszem pedig gyenge volt ahhoz, hogy áthatoljon a sötéten. Orrát a padló fölött tartotta, és óvatosan haladt előre.

A rakodótérben megmaradtak a szagok, és fölerősödtek a zajok. Nehéz és nyomasztó szag áradt el, amely gerendák, bőrök, sózott húsok és sok más egyéb anyag illatából és bűzéből tevődött össze. Vidor szimata nemes aromákat és orrfacsaró bűzöket érzett összevegyülve, de ezúttal félretette finánci hajlamait. Először az élelmiszert kell kiszimatolnom, aztán jöhet a fölfedezés és a vegyelemzés! – mondogatta magának.

Hatalmas fonott kosarakban kókuszdió volt föltornyozva, Vidor könnyen lepofozott néhányat a halomból. A diók visszhangos koppanással hullottak a földre, aztán lomhán helyben maradtak, vagy néhány arasznyira odébb gurultak. – Haszontalan ehetetlenségek! – állapította meg magában, majd hirtelen felsóhajtott: – Bezzeg, ha majom volnék! – aztán elvetette a föltételezést, nem szerette a majmokat.

A bőrök sarkát élvezettel kezdte rágni, aztán csakhamar elment a kedve ettől is, mert a kemény és száraz bőrtekercseket csípős páccal tartósították, és nyelve néhány falat után felhólyagosodott. Azért beszimatolt a tekercsek közé.

Több szerencséje a zsákokkal sem volt, a kávé már dohosodni kezdett bennük, ezeket legföljebb a honolului zsibárus vette volna át, és legföljebb csak alamizsnáért. A zsákon azért lyukat rágott, inkább csak megszokásból, a kávé vékony csíkokban a hajófenékre ömlött. Közben finom nesz hallatszott, amint a kemény kávészemek egymáshoz súrlódtak. A hajó bordái és oldallemezei mögött félelmetesen öblögött a tenger. A halk kávépergés és az öblös hullámverés mellett azonban mintha valami más hang is hallatszott volna a hajófenéken. Vidor felkapta a padló közelében szimatoló orrát, lábait mereven tartotta, füleit a hang irányába fordította. A hang elhallgatott ugyan, de a kutya váratlanul izgalomba jött. Talán csak a szívverését hallotta annak a valaminek, és orra a félelem terjengő szagát észlelte. Hogy ki lehet a mozdulatlan és láthatatlan lény, arról fogalma sem volt. A veleszületett vadászösztön mellett az elmúlt napokban nagyra nőtt éhségérzet dolgozott benne.

A zsákok és bálák között szűk sikátor kanyargott, a sikátor másik oldalán szálfák sora nyújtózott bástyaformán egymásra halmozott szantálfa piramisként. Vidor felismerte jellegzetes illatáról. A szantálfa gerendák túlsó vége mögül két szem fénye villant fel egyetlen pillanatra. Vidor, mint a villám vetette magát a villanás felé. A sötétben fejét alaposan a deszkákba ütötte, de hallotta a deszkaszálak között a halk motozást, melyet egy menekülő állat keltett. Sosem látott patkányt, de ösztöne csalhatatlanul megsúgta, ki a rejtőzködő, ki a menekülő. Emlékezett a kapitány becsmérlő szavaira, és amikor a tengerészek fahasábokat dobáltak, mindezek a patkányok ellen irányuló manőverek voltak. Meg a kutyatörvényre is emlékezett, amelyik legföljebb végszükség esetére engedélyezi a patkányt. De Vidor tudta – most végszükség van! Akkor tehát: rajta!

A deszkaszálak közé vetette magát, a szantálfa piramis hangos robajjal omlott össze, Vidor ugyan nem került közelebb az áhított-utált zsákmányhoz, de szétrombolta a patkány egyik lehetséges búvóhelyét. Amint a gerendák robaja elcsitult, a kutya ismét fölszegte a fejét, fülét és orrát úgy tartotta magasra, hogy minden irányból fölfogja a surranó patkány neszét és szagát. Percekig semmi se hallatszott, a rágcsáló talán azt hitte, elmúlt a veszély, vagy elzsibbadó végtagjai kényszerítették megmoccanásra. Vidor azonban inkább megérezte, mint hallotta, hogy a patkány a hajófenék hátsó része felé lopakodik, ahol felfüggesztve a sózott húsok ingadoztak, és ütődtek időnként egymásnak. Ügyes! – gondolta Vidor. – Nehezebben hallom meg, merre jár! De ő is engem! – tette hozzá elszántan, és hangtalanul maga is a hátsó raktár felé indult. Nem volt már bohókás házikedvenc, sem felvigyázó jelzőkutya, vadászeb volt, aki a zsákmányáért küzdött.

A kutya szeme narancsszínben villogott, a himbálózó húsok külsején meg-megcsillant a sóréteg. Vidor ugyan keveset látott mindebből, de a félhomályban megijedt a különös árnyaktól. Aztán hangos vakkantással mégis a húsok közé ugrott, hogy felriassza azt, aki oda húzódott. Amint Vidor megugrott, a patkány riadt visításba kezdett, és az egyik vastagabb kötélen a horogtartó gerendára kapaszkodott. A mozdulatból és a hangból Vidor fölmérte az ellenfelet. – Nagy vagy és gyáva! De a félelem vakmerővé tesz! – Nem tanította erre senki Vidort, a veleszületett vadászösztön diktálta neki az óvatosságot.

Hangosan vakkantva előreszaladt a rakodótér jobb oldalán, majd a másik sikátoron visszarohant, és a feljáró alján termett. A patkány visítva szaladt fel a fedélzetre. Vidornak elég volt, hogy látta: a fedélzet bal oldala felé tűnik el a patkány. Várt a lépcső alján, a fülledt és forró levegőből igyekezte különválasztani a rágcsáló sajátságos szagát. – Phi, miben hempergett ez a ronda jószág! – morogta magában, mert a patkány jellegzetes szagát zsírtól és olajtól származó bűznyom kísérte.

A fedélzeten szikrázott a napsugár, Vidor alig bírta nyitva tartani a szemét. De akkor te se látsz! – jutott eszébe, és már rohant volna a patkány után. Aztán győzött a bölcs kutyaész. Kilesett előre, a parancsnoki híd felé, a terep üres volt. – Azért mondom! – dohogott Vidor. – Ha oda föl mersz menni, széttéplek! – kaffogott magában. – Ha máshová, remélem, akkor is! – és már majdnem kiugrott a füstös lépcsőkön át a fedélzetre.

Gazdája jutott eszébe, a kapitány. És a bambuszhajlék. Meg a kapitány dohogása, amiért állandóan nyitva hagyja az ajtót a házban. Nagyobb úr vagy nálam, mert én becsukom magam után az ajtót! Bezzeg te…! – szokta mondani, és ilyenkor bele-belemarkolt Vidor nyakravalójába. Vidor érezte az édes lapáttenyeret a nyakán, szinte beleborzongott az emlékbe, és eltüsszentette magát.

– Na, most meghallott! – gondolta bosszúsan. De már tudta, a gazda zsörtölődése nem szólt süket kutyafüleknek. Bizony becsukja maga után azt az ajtót, be nem surran azon egyetlen patkányfia sem. Kióvatoskodott a fedélzetre, orrával behajtotta, és oldalával belökte mindkét ajtószárnyat, aztán nagy sietve elindult – jobb felé.

Nem is csalódott, a patkány körbeszaladt a lejárati építmény mögött, és a fedélzet jobb oldalán húzódott meg. Arra számított, hogyha Vidor balra látta eltűnni őt, talán bal felé indul az üldözésére, ő pedig visszasurranhat sötét és bűzös birodalmába. Aztán rémülten látta a kutya furfangos előkészületeit, megszeppenve hallotta az ajtózár kattanását. A legnagyobb ijedelme azonban a napfény volt, a patkányok esküdt ellensége.

Megindult a hajsza a kutya és a patkány között. A patkány gyorsabb volt, rövid vágtái szélsebesek, a kutya elszántsága azonban lenyűgöző. A patkány minden sikeres egérút után megállt és visszanézett, a kutya csak előreszegezte a fejét, csaholását a patkány időnként már a nyakában érezte. Kövér tengeri patkány volt, erős karmokkal és félelmetes fogakkal. És futott, és bújt, padok alatt, kötél alatt, láncok és deszkák alatt. De csak alul, ugrás közben pedig elfogyott a lélegzete. Vidor ellenben szinte repült a levegőben, amint rohant a zsákmány után keresztül-kasul a fedélzeten, hosszában és keresztben, át zugokon és keresztül kötélcsomók fölött. A patkány időnként meglapult egy-egy pillanatra, de a kutya azonnal kiszimatolta a verejtékező rágcsálót, amely egyre többször és egyre hangosabban visított futás közben.

Amint a fedélzet nyílt, elülső részén futott át, Vidor utolérte, és mancsával rácsapott. Az ütés a patkány hátsó lábát találta el, az állat szembefordult a kutyával, és villámgyorsan beleharapott az orrába. Éles fájdalom hasított Vidor érzékeny testrészébe, és a patkány elugrott tőle. A kutya meghökkent, mire visszanyerte lélekjelenlétét, a rágcsáló már messze járt, a fedélzet legelején.

Vidor most igyekezett középen maradni és sarokba szorítani az ellenfelét. A patkány oldalazó mozdulatait figyelte, és a nagytestű rágcsáló egyik irányba se merte megkockáztatni a kitörést. Sőt, Vidor vészjósló morgásától megijedt, és a fedélzet ferdén kinyúló, csonka előárbocára szaladt. Vidor az árboc tövében állt őrt, a patkány az árbocon megkapaszkodva kuporgott. A kutya aprókat vakkantott, a patkány időnként élesen felvisított, mindkét hang a gazdája haragját jelentette, és ijesztést az ellenfél számára.

– Nekem aztán visíthatsz, a markomban vagy! – morogta Vidor. A patkánynak nem volt hová menekülnie. Aztán eszébe jutott a kutyának: – Dehogy van a markomban! Sőt, amilyen megátalkodott dög ez, inkább képes az óceánba vetni magát, mintsem hogy az én vacsorám legyen!

A patkány lekushadt az árboccsonkra, és haragosan nézte a kutyát. Időnként fújt rá, néha a fogát vicsorgatta. De többnyire csak ült, a lába mintha reszketett volna, sajgott a combja, ahol Vidor benne hagyta a körme nyomát. Alatta az óceán, talán ha kétölnyire.

Még beleesik nekem! – gondolta Vidor. – Én meg éhen maradok! – Ettől komolyan megijedt, és váratlanul otthagyta az árbocot, rajta a kuporgó patkánnyal. Nem tudatosan tette ezt, az ösztön dolgozott benne: a vadászösztön és az életösztön. Meg talán a hajóskutya gyakorlatias ösztöne. Mire visszanézett, a patkány nem volt az árboc hegyén. De Vidor tudta, a patkány nem esett vízbe. Kitanult, öreg túlélő volt, menekült már eleget két- és négylábúak elől. Vidor leszegte a fejét, óvatosan nézett szét, a patkány taktikáját igyekezett kitalálni. Sehol se látta maga körül, mintha a föld nyelte volna el. Persze valószínűbb volt, hogy akár a víz, akár a hajófenék tette ugyanezt, de Vidort mindenképpen bosszantotta. Talán a korlát külső oldalán surranhatott el. Vidor bosszúsan emelte föl a fejét, fülével előre-hátra hallgatózott, orrával szagok után szimatolt.

A parancsnoki híd tetején csak egy pillanatra suhant át a jellegzetes, hegyes patkányorr. A kutyában nagyra nőtt a harag és a türelmetlenség: – A gazda helyére merészkedsz, te gazember vacsoraszökevény?! Ahol parancsnokolni szokott? Meg szunyókálni? Meg ahol időnként a mindentudó sapkáját felejti? Na megállj!

A patkány mintha nem vette volna észre a kutyát. Vidor a parancsnoki híd hátoldala felé került, most ő tartotta vissza a lélegzetét. Kötélcsomó, öreg láda, vizeshordó (persze üresen), ezeken lépegetett egyre följebb Vidor.

Mintha sikerült volna a csöndet megtartani. Amint feje a parancsnoki híd tetejével egy magasságba került, akkor látta meg a patkány. Középen ült, és sebesült combját nyalogatta. Ijedtében oldalra fordult, és a fedélzeti deszkákra vetette magát. Vidor szinte ugyanazzal a mozdulattal ugrott le a parancsnoki hídról, amellyel föltornázta magát a tetejére. Kutyák nem szeretnek a mélybe ugrani, de most végszükség volt. A patkány az oldalára esett, és csak nehezen tudott újra talpra állni. Abban a pillanatban érezte a hátán csattanni a kutya állkapcsát. Esélye sem volt a menekülésre. Vidor a foga között tartotta, és kegyetlen erővel megrázta. Eltört a gerince, a feje jobbra-balra himbálózott, nem volt már benne élet.

Vidor ránehezedett a lábával, érezte, amint ujjai az állat bordái közé nyomulnak. Haragjában, vagy inkább izgalmában ugatni kezdett. Aztán a hátára fordította a zsákmányt, és tépni kezdte. Elfelejtette, hogy megvetett, hitvány táplálék, amit fogyaszt. Zsíros és büdös volt a hús, satnya és rágós. Végszükség volt: éhínség ideje. Az emberek akkor esznek patkányt (mert esznek!), ha ellenség ostromolja városukat, és már felettek minden ehetőt. A kutyák pedig, ha hajón felejtik őket, és negyednapja egy árva falat se került elő a deszkák repedéseiből, se madár nem fáradt le a hajókorlátra. Ami tegnap még patkány volt, ma étel és ital, és holnap talán maga az élet.