HAJÓ – KAPITÁNY NÉLKÜL

Némán álltam a Nisikó korlátjánál és a távolodó mentőcsónak után figyeltem, de hát ki lát meg egy apró, tarka kutyát az éjszakai tengeren? Aztán ugatni kezdtem, bíztam a hangom erejében (mi, terrierek, híresen jó torkú nép vagyunk), de ki hallja meg egy óceánjáró zakatolása és az evezőlapátok loccsanása közepette egy kiskutya ugatását?

Én csak egyetlen ember szemében és egyetlen ember fülében bíztam: a gazdáméban, Wong kapitányéban. Ott állt a mentőcsónak orrában, kezét karba fonta, és végignézett a tengerészein. Időnként egy-egy szót szólt az Albatrosz első tisztjéhez, aki a mentés vezetője volt, és aki mellette állt a mentőcsónakban. Vissza-visszanézett a Nisikó felé, igen, láttam a sötétben is, hogy a gazdám visszanézett felém. De az embereknek nem olyan éles a szemük, hogy lássanak a sötétben, mint a kutyák, és az embereknek a fülük sem olyan érzékeny, hogy jól hallanának a sötétben, mint a kutyák. Talán csak a szívük olyan, mint a kutyáké, de ezt nem tudom, én az emberek közül csak Wong kapitányt ismerem, a gazdámat. Igen, neki ember létére egészen kutyaszíve van!

Nagyon megijedtem, amikor láttam, hogy mi történt, hogy a gazdám elment az idegenek csónakján, és engem itt hagyott a Nisikón. Nem, az nem lehet, hogy a gazdám itt hagyjon engem! Vissza fog jönni értem!

Aztán arra gondoltam, hogy az egyik csónak viszi a tengerészeket, a másik az utasokat, a gazdám bizonyosan külön csónakot fog küldeni értem, és abban csak mi ketten fogunk állni, ő meg én. A matrózok majd evezni fognak a nagy csónakban, a fiúk meg a vendégek pedig a nagy hajóról fogják nézni, hogy mi ketten utazunk abban a csónakban. A nagy hajót, ebben biztos voltam, a mi kedvünkért világították ki. Vagyis igazából a gazdám tiszteletére, aki a legnagyobb kapitány a Csendes-óceánon. De azért én se vagyok kutya, vagyis hogy bizony kutya vagyok én, a legnagyobb kapitány kutyája, ami szintén nem megvetendő dolog.

És hát csak vártam, vártam, hogy visszatér az a mentőcsónak, az üres, rajta a gazdámmal. Vagy maga az Albatrosz, a száz fényes ablakával. De a csónak nem jött, akárhogy hegyeztem a fülemet, csak az óceán éjszakai neszeit hallottam magam körül. Aztán az Albatrosz is egyre kisebb lett, egyre távolabbra került, mintha elsüllyedt volna a tengerben, vagy inkább elolvadt volna az óceán tetején, mint egy kivilágított jégpalota. Tudtam, hogy a nagy hajón rajta van a gazdám, és a hajó távozik és eltűnik. És nem tudtam, mi történt. Hát a gazdám nem keres, hát a gazdám nem veszi észre, hogy nem vagyok vele? Hogy nem állok ott a csizmája mellett, nem futkosok ott a közelében, nem vakkantok bele a szavaiba, nem telepedem bele a székébe, hogy nem érzi a kezével a bundámat?

Valami nagy-nagy zavar fogott el, hogy valami nagy-nagy baj történt. Igen, a legnagyobb baj, ami történhet velem: elszakadtam a gazdámtól. Elszakadtam tőle, és ő nem tudja még, hogy nem vagyok vele. Nem tudja, bizonyosan nem tudja. Mert ha tudná, akkor idejönne, akkor értem jönne, hogy itt legyen, hogy itt legyünk együtt a Nisikón. Nagyon megijedtem, nem azért, mert itt maradtam az üres Nisikón, hanem mert elveszített a gazdám. Ha ketten vagyunk a Nisikón, nem érhet semmi baj, hiszen velem van a gazdám, és én vele vagyok. Ha utazunk, együtt utazunk, ha éhezünk, együtt éhezünk, de egyedül, de nélküle nem utazás az utazás, de még az éhezés sem az igazi.

Le-föl szaladgáltam a hajón, körbejártam a Nisikót, mintha legelőször tenném. Am ez most mégis más volt! Hát hogyne, amikor a gazdám parancsára szimatoltam végig, hajótulajdonos voltam, a gazdám társa, most hiába vagyok egyedüli birtokosa egy hajóroncsnak, csak egy gazdáját vesztett kutya vagyok.

Nagy-nagy tévedés volt a gazdám részéről, amikor a hajón hagyott, de úgy éreztem, nem csak ő hibázott. Százszor is végigpörgettem emlékezetemben az eseményeket. Hiszen ott álltam mellette, ott toporogtam én is, akár a többiek. Féltem a tűztől, és izgultam az Albatrosz érkezése miatt. Ahogyan a többiek is féltek és izgultak, több eszem nekem sincs, mint a tengerészeknek meg a vendégeknek, de kevesebb se. Talán még oldalba is taszított a gazdám azokkal a nagy bőrcsizmáival, meg egy kicsit a lábamra is lépett, mint mindig, ha tömegben forgolódtunk. De az is lehet, hogy éppen én húzódtam még közelebb hozzá, hogy érezzem a közelségét, a biztonságot.

Az az ostoba macska, aki kiugrott a kosárból, ő volt az oka minden bajnak. Minden baj a macskák miatt van. Te, Vidor, lehet, hogy ez nem igaz? Hát kiugrott, kiugrott, vagy inkább kirepült, vagyis hogy kiesett a kosárból a macska, a kosár a Miss kezéből, és a Miss is majdnem a csónakból. Tudom én, hogy így történt! És akkor megijedt a macska, mert a macskák nem szeretik a tolongást, sem a lábakat, mert talán őbenne is élt már a félelem, akárcsak énbennem. Mert a macskák se szeretik a tüzet, se a vízbeesés rémét. Sem azt, ha kutyák üldözik őket. Na még a végén védőbeszédet tartok a macskák mellett!

Szóval kiugrott az az ostoba macska, és egyenesen a hajó belseje felé rohant. Amely sötét, és ahol el lehet bújni. De amely füstös és kormos is. És hát egy macska is tudhatja, hogy milyenek az emberek: ott aztán meg nem találják a magunkfajtát. Berohant meg kirohant, csak hogy engem megzavarjon. Ugyan nem az én kedvemért csinálta, meg nem is az én bosszantásomra. Ezúttal nem!

Azt akartam, hogy nehogy elvesszen, hogy nehogy otthagyjuk. Mármint a gazdája, a Miss, nehogy otthagyja őt. Milyen különös, az én gazdám, a nagyszerű Wong kapitány is gazda, meg a Miss is, aki pedig… Bár ki tudja, a Paó is bizonyosan szereti a saját gazdáját. De miért is ne szeretné, amikor ruhácskát kötöget neki, meg kosárkát hurcol a kedvéért? Szereti? Az én gazdám nem horgol nekem halványkék kabátkát, se hordozható kutyatartót, mégis szeret. Mégis? Talán azt szeretnéd, ha esténként horgolna, meg a karján hurcolna? Fuj, macskatempó, fuj, Miss-tempó! Kiver a hideg a gondolattól.

Pedig a Miss nem veszítette el a saját társát, a saját háziállatát. Talán inkább családi állatnak kellene mondani. És háziembernek! Ő vigyázott rá, nem hitte el, hogy hajótörés idején az ő macskája a kapitány kutyája közelében tanyázik. A Miss utolsónak szállt be a mentőcsónakba, amikor már tudta, hol a macskája, amikor már a kezében volt a kosár, a kosárban a Paó. Furcsa gazda, bolondos gazda?

Igen, utánaugrottam. Dehogy, nem kergetni akartam én, vagy ha mégis: vissza a fedélzetre. Tudtam, ott lenn a mélyben, ott benn a sötétben, ott veszedelem leselkedik rá. Rám is, mindenkire. Ott a pusztulás lakik, a tűz, a füst, annak mindegy, hogy erős tengerész jár-e arra, vagy finnyás-fürge macska, vagy maga a kapitány kutyája.

De mégis, különös, nem akartam én a hajó belsejébe lerohanni, még kevésbé lezuhanni. Valami erő taszított oda, ami tőlem független volt. Valami nagy lökés, ütés, igen: rúgás. Mekele!

Soha a gazdám meg nem rúgott, legföljebb a fülemet sodorgatta. Még kezet se emelt rám soha, nemhogy lábat! Mekele megrúgott! Belém rúgott! Lerúgott a lépcsőn! Azért, hogy essem le a lépcsőn, hogy zuhanjak le a hajó kiégett belsejébe, és ne térjek vissza többet a fedélzetre! Addig legalábbis ne, amíg… Jaj, istenem!

Végigszaladok a hajóroncs egyik oldalán, aztán vissza a másikon. Ugyanolyan sötét és áthatolhatatlan éjszaka les rám mindkét oldalon. Azok az apró fények ott fenn, a fejem fölött nem sokat számítanak, azok csak a fény illúzióját adják. Ha a nagy, kerek éjszakai fény világít, az világosságot ad, de akkor is csak a tenger villózását láthatom, meg a parancsnoki hidat, a megfeketült lejáratot, a kötélcsomókat az oszlopok között meg a fedélzeten. Nem, nem fogom soha roncsnak hívni a Nisikót. Hát baj az, hogy kiégett a belseje? Baj persze, tönkrement a rakomány és összeomlott a kormányszerkezet, ezért az emberek elhagyták, de nekem ugyanolyan szép hajó maradt, mint korábban volt. A legszebb hajó. A Nisikó…

A fülemet hátra és oldalt és előre hegyezem, zajok tódulnak a fülem felé, sok érdekes zaj, a hullámoktól és a széltől, a delfinektől meg a felugró halaktól. De azért nem olyan érdekes zajok ezek. Ami érdekes zaj volna, az mind hiányzik közülük. Egy hajókürt bőgése, egy mentőcsónak evezőlapátjának a csapódása vagy egy emberi kiáltás: – Hahó, van élő a hajón? – De leginkább arra a csodálatos hangra vágyom, amelyet a gazdám kapitányi csizmája ad, az a kopogás és csikorgás, amelyből tudom, hogy a hangok sorát egy öblös torokköszörülés egészíti ki, és egy meggondolt „No!” teszi teljessé. És mi az a rengeteg dolog még, ami ezekhez a hangokhoz társul? Szagok, mondatok, árnyékok, ízek, és a biztonság, a boldogság tudata. Mindebből semmit se hallottam a fecsegő éjszakában.

Ugatni kezdtem, a magam örömére. Öröm? Ugyan! Kétségbeesésemben szólaltam meg a magam hangján. Hogy halljam a saját hangomat? Nem, nem azért! Hajó – sehol, csónak – sehol, a kapitány – sehol. Egy gőzgép őrült ereje sodorja őket el, egyre távolabbra tőlem. Engem és a Nisikót pedig az óceán lökdös és taszít, visz, amerre a kedve tartja. A sodrás, az áramlat. Hát akkor? A magány ellen ugattam. Csak egyedül van a kutya, ha ugat, ha hallgat. A félelem ellen? Iszonyatosan féltem, de nincs ugatás, amely az én félelmemet elkergetné vagy túlkiáltaná. Kutyaésszel is tudtam, tucatnyi mérföldekre nincs part, se sziget, nincs város, se ember. Nincs hajó, de még egy halászladik sincs. Ha van, akkor sem hallja meg a gőzgép dobogásától, a motor zúgásától. És ha meghallja is a Csendes-óceán éjszakájában, ki fog figyelni egy távoli kutyaugatásra? Ki fog reggelig várni egy helyben, amíg megvirrad, hogy a hang után induljon? Ki fog keresni egy hajót, amely más jelet nem ad, mint kutyaugatást? És ha semmi baja, hát hadd ugasson az a tengeri kutya!

Nem, nem ezért ugattam! Kutya vagyok, az a dolgom, hogy ugassak! Ugassak örömömben és ugassak bánatomban. Ugassak a jókedv és a boldogság perceiben, ugassak a rémület és a fájdalom óráiban. Ugassak, ha remény éled a szívemben, és ugassak, hogy a remény soha ki ne aludjon a szívemben. Igen, valahogy így gondolom én ezt a dolgot az ugatással. Meg ezt az egész furcsa, emberi világot, amelyben az embereket gazdának hívják, barátnak meg ellenségnek, fináncnak meg Missnek, Mekelének és Matakónak. És ahol olyan nehezen megfogható dolgokról beszélnek, mint felelősség és biztonság, öröm és remény. És az az érzésem, mármint az én terrierszuka véleményem, hogy azért az emberek sem tudják mindig olyan pontosan, hogy miről és mit beszélnek.

Amikor belefáradok az ugatásba, amikor beleunok a futkározásba, megtelepszem a parancsnoki híd előtt. Középen, ahol legjobban lát a gazdám, akit itt Wong kapitánynak hívnak. Itt lát legjobban, itt úgy kell viselkedni, ahogy ő kívánja, nem lehet vakarózni meg ásítozni a kelleténél többet. Azonkívül itt nem bánt senki, nem bánthat, én a kapitány kutyája vagyok. Ezt még én is tudom, ez egyszerre jár felelősséggel meg kedvezményezettséggel. Szörnyű szavak, szörnyű fogalmak.

Most nincs itt a kapitány. Én mégis idefekszem. Nekem mindig itt van a kapitány. Nekem a parancsnoki hídon van a kapitány, amikor csak a tányérsapkája kéklik a korláton, amikor a szakállába horkol a forgószéken, és amikor innen ötven tengeri mérföldnyire, egy óceánjáró szalonjában kortyolja a whiskyt viking óriásokkal.

A kapitány a hajóé, a hajó a kapitányé, én pedig mindkettőjüké vagyok.