Tizenhatodik fejezet

„Fogalmam sincs, miért tartanak itt. Nem követeltek tőlem információkat, és nem próbáltak rákényszeríteni, hogy létrehozzam a nanovírus ellenszerét. Unom, hogy nincs tennivalóm, de az unalomba még sosem halt bele senki. Néha arra gondolok, hogy a köpenyes-csuklyás férfi – aki megbízott a kutatással – megpróbál kapcsolatot teremteni velem, de elvették az adó-vevőmet.”

Dr. Ovolot Qail Uthan, genetikus kutató, a Fett-genomot célzó FG36 nanovírus kifejlesztője, a Köztársaság egyik szigorúan őrzött börtönének foglya

 

Köztársasági Központi Kórház,

idegsebészeti tömb, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

– Azt mondtam: mozgás! Nem hallják? Tűnjenek el a folyosóról! Rendőrség!

Súlyos léptek dübörögtek odakint, ajtók nyíltak és csukódtak, kiáltások harsantak, aztán Besany meghallott egy ismerős hangot – annak a férfinak a hangját, aki fejedelmi vendéglátásban részesítette őt a CBE tiszti klubjában.

Jailer Obrim százados – az egykori Szenátusi Őr – annyira megszerette a munkáját a terrorelhárításnál, hogy ott maradt. A szoba ajtaja hirtelen beszakadt, Besany pedig egyenesen egy a rendőrségnél rendszeresített sugárvető csövébe bámult, de nem sokáig, mert a célzólézer elvakította.

Ordo egyszer azt mondta neki, hogy a lézer csak színjáték, a célpontok megrémítésére szolgál, és egy valamirevaló mesterlövész sosem árulná el vele a pozícióját. Őt bizonyosan megrémítette. De meg akart győződni arról, hogy kinek adja meg magát, mielőtt leteszi a fegyvert.

– Obrim százados? – kérdezte idegességtől rekedtes hangon.

– Wennen ügynök, rakja el a pisztolyt, rendben? – kérte a férfi. Ő maga nem eresztette le a sugárvetőjét, és Besany attól tartott, hogy talán le akarja lőni őt. Aztán a jövevény intett a bal kezével, és ismét megszólalt: – Nyugalom, én vagyok az! Jailer. Kal hívott.

Besany megbízott benne. Ha téved... nem, bíznia kellett Obrimban és Skiratában is. Leeresztette a pisztolyt, biztosította, és bedugta a kabátja belső zsebébe.

– Így már jobb – mondta jobb kedvre derülve Obrim, azzal a jobbját könyökből behajlítva a mennyezetre szegezte a fegyverét, majd kihajolt az ajtón kívülre, és kikiáltott a folyosóra: – Minden rendben, fiúk! Mindenki maradjon a helyén! Készüljetek fel fogolykísérésre! Az orvos jöjjön ide!

– Nagyon sajnálom ezt az egészet, százados – mondta Besany, és megérezte, hogy most, miután az adrenalin elvégezte a munkáját, remegni kezd a lába. Majdnem leroskadt az ágy szélére, de mert az ügy korántsem ért véget, összeszedte magát. Széttárta a karját, és hozzátette: – Fogalmam sem volt, hogy mi mást tehettem volna.

Obrim lenézett Fire, és megfogta a karját.

– Fierfek, tényleg meg akarták ölni? – dörmögte gondterhelten. – Némelyik munkatársam felépült olyan fejsérülésből, amiből az orvosok szerint nem lett volna szabad felépülnie, mások meghaltak, amikor nem kellett volna meghalniuk... szóval, azt akarom, hogy amíg Fi lélegzik, kapjon egy második lehetőséget. Még egy harmadikat is. Annyit, amennyi csak kell! – Hirtelen felegyenesedett, és felmordult: – Hol az a hordágy?

– Hová visszük? – kérdezte Besany. – Lakhat nálam a vendégszobában, de keresnem kell valakit, aki...

– Ne aggódjon – vágott közbe Obrim ismerek egy biztonságos helyet. És szerzek valakit, aki vigyázni fog rá. – Ebben a pillanatban megérkezett a rendőrorvos, és nyomban nekilátott, hogy leszedje Firől a szenzorok érzékelőit, illetve, hogy takarókba csavarja őt. – Ha ezt a játékot akarják játszani – folytatta a százados –, nekem jó. Én nagyban is tudok játszani.

Obrim izgatottnak és haragosnak látszott. Besany eddig csak megviseltnek és komornak látta a férfit, akit sokat tapasztalt rendőr lévén sosem rázott meg semmi. Ám ez az ügy nagyon személyes volt számára, és ez meg is mutatkozott rajta. Ő és Skirata illettek egymáshoz. Talán Obrim volt az egyetlen aruetii, akit Skirata valaha a barátságába fogadott.

Ők ketten minden bizonnyal ugyanúgy szemlélték a Galaxist.

– Jobb lesz, ha felhívom a főnökömet – mondta Besany –, és szólok neki, hogy elég kellemetlen üzenetet fog kapni a Coruscanti Egészségügyi Központtól. Mondja, a CBE-nél nincs szükség egy jó könyvelőre? Mert engem holnap reggel kirúgnak, az teljesen biztos.

Az orvos elindította a hordágyat az ajtó felé. Obrim ösztönös mozdulattal lenyúlt, begyűrte az egyik takaró felhajlott sarkát Fi teste alá, majd Besanyra pillantva kijelentette:

– Emiatt ne eméssze magát! A főnöke sosem fog hallani arról, ami itt történt.

– Pedig nehéz lesz elsiklania felette – vitatkozott a fejét csóválva Besany. – Az egyik könyvvizsgálója beviharzik egy kórházba, fegyvert fog a személyzetre, aztán ellop egy beteget...

– Majd én elsimítom az ügyet – válaszolta magabiztosan a százados. – Ne feledje, a CBE-nek dolgozom. Szükség esetén sok mindent el tudok intézni.

Odakint a kórház alkalmazottai – eleven teremtmények és droidok egyaránt – kezdtek visszatérni a folyosóra, de a CBE rendőrei hamar ösvényt nyitottak a sűrűsödő tömegben, a szobától a legközelebbi turbóliftig. Úgy tűnt, Obrim mozgósította a fél műszakot, hogy kivihesse Fit a kórházból.

Az egyik droid – a törzsén viselt azonosítótábla szerint az ügyeletes főorvos – a százados elé lépett, és megszólította:

– Haladéktalanul adják vissza ezt a pácienst! Követelem! Miután valakit felveszünk a kórházba, mi vagyunk a felelősek érte, és csakis az előírásoknak megfelelően bocsáthatjuk ki!

– Nem ártana tisztáznod magadban az alapfogalmakat! – vágott vissza Obrim, és elkormányozta Besanyt a droid mellett. – Az egyik percben ő még egy páciens, aztán a következőben a kormányzat tulajdona.

– Nem vihetik el! Mi felelünk érte!

– Hát persze, amíg telepumpáljátok latheniollal... értem én. Írd bele a naplódba, hogy saját felelősségére távozott.

– Arra a beteg képtelen ebben az állapotában.

– Rendben, én pedig rendőr vagyok – válaszolta Obrim. – Ezennel letartóztatom ezt a fickót, amiért csúnyán nézett rám, és pofákat vágott. Most pedig állj félre, vagy téged is őrizetbe veszlek a hatóság munkájának akadályozásáért!

– Akkor tartóztassa le ezt a nőt is – vágott vissza a droid amiért fegyverrel fenyegette a kórházi személyzetet!

– Figyelj, bádogfiú, ha nem akarsz még ma este a roncstelepre kerülni – förmedt rá a gépezetre Obrim –, kotródj az utamból!

– Ez felháborító! – közölte a droid. – Hivatalos panaszt nyújtunk be a feletteseihez!

Obrim közelebb hajolt a gépezethez, hogy éreztesse, most valami fontos következik.

– Mielőtt megteszed – mondta halkan kérdezd meg a főnöködet, hogy miért érdeklődik oly élénken a twi’lek művészet iránt minden hónap negyedikén. És kérdezd meg azt is, szeretné-e, ha elküldeném a kedves feleségének a kulturális központban tett látogatásairól készült holofelvételeket. Te jössz!

A droid elhallgatott néhány pillanatra, aztán kihátrált a százados elől, de még egyszer odaszólt neki:

– Majd meglátjuk!

Alig két perccel később Besany nekidőlt a liftkabin falának, és mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon. Jól tudta, hogy már sosem fogja visszakapni az eddigi életét. De hirtelenjében nem is tudta, hogy ez fontos-e neki.

– Hová megyünk, százados? – kérdezte, miután úgy-ahogy összeszedte magát. – Ki fog vigyázni Fire? Megteszem, amit csak tudok.

– Kezdjük a legfontosabbal, hölgyem! – felelte Obrim. – Először elhelyezzük Fit. A többi miatt majd később aggódunk.

– Nem válaszolt – mondta a fejét ingatva Besany. – Tehát, hová megyünk?

– Haza – dörmögte kurtán a százados.

Obrim nem tréfált. A légikikötőben egy jelzések nélküli teher-sikló várta őket, a hátsó ajtaja nyitva volt. Az orvos betolta a raktérbe Fit, és betelepedett mellé. A gép elindult, a százados Besanyval az oldalán a saját siklójával követte.

– Csodálatos, hogy manapság mennyi mindent lehet kölcsönözni – mondta röviddel az indulás után Obrim. Tökéletesen nyugodtnak tűnt, mintha néhány perccel korábban nem történt volna semmi különös. – Kölcsönözhet orvosdroidot, hogy vigyázzon odahaza a nagymamájára. Szóval, kibéreltem egyet Finek. Persze, én magam is vigyázok majd rá, de nem tudom, hogyan kössek be egy infúziót, és hogyan tápláljak egy kómás beteget.

– A felesége mit fog szólni? – érdeklődött Besany.

– Semmit – felelte Obrim. – Szóltam neki, hogy hazaviszek valakit, akiről nem beszélhet senkinek. Volt már ilyen, és eléggé hozzászokott már, hogy az én munkám nem hétköznapi.

– Köszönöm, százados. Nagyon köszönöm!

– Szólítson Jailernek! – válaszolt Obrim. – Azt hiszem, már elég jól ismerjük egymást, nem igaz?

– Rendben, maga meg szólítson Besanynak! És igen, tényleg jól ismerjük egymást.

Besany nem csekély elégedettséget érzett. Az első akadályt sikerrel vette. Biztonságos helyre juttatta Fit, köszönhetően néhány lelkiismeretes zsarunak, akik maguk is komoly kockázatot vállaltak, akármit állított Obrim. Ám a valódi küzdelem még csak most következett, és valószínűnek tűnt, hogy nem egyhamar fog véget érni.

Fi mély kómában volt, és ami az orvosokat illette, ők már halottnak tekintették.

De továbbra is lélegzett. Besany látott már olyat, hogy megtörtént a lehetetlen. És remélte, hogy újra meg fog történni.

 

Arca század bázisa, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

Corr bűntudatosnak látszott, és Darman emlékezett rá, hogy ő maga is ugyanezt érezte, amikor annak idején besétált az Omega-osztagba, miután a kommandós egységek súlyos veszteségeket szenvedtek a háború első heteiben, és a parancsnokok a széthullott alegységekből pótolták az elvesztett embereket.

De Corrból mostanra KK-5108/8843 lett, az Omega-osztag rendes tagja, nem csak úgy odacsapták hozzájuk. Amikor beballagott a barakk pihenőszobájába, Fi páncélzatát viselte – a sisakot a hóna alatt hordozta –, és lerítt róla, hogy nem érzi magát kényelmesen benne. És az ő felbukkanásával párhuzamosan az egész korábbi azonosítórendszer lement a csövön. Nem csupán kommandós kiképzésben részesült gyalogos volt, hanem igazi kemény fickó lett belőle, teljes értékű köztársasági kommandós, és Skirata elintézte, hogy kapjon egy ehhez illő személyi azonosító kódot.

Darman már korábban elhatározta, hogy barátságos fogadtatásban részesíti a fiút.

– ’Cuy, vod’ika! – kurjantott oda neki, és megveregette a mellette álló széket. – Parkold le ide a shebsedet! Szívesen töltenénk neked a Nagy Hadseregtől kapott cafból, de annál sokkal jobban szeretünk. Kal őrmesterre várunk.

Corr engedelmesen leült, mire Niner és Atin közelebb hajolt, és köszöntés gyanánt keményen megszorongatták az alkarját.

– Ha gondolod, kényelmesebben is öltözhetsz – javasolta Niner a saját védőruhájára mutatva. – Az a plasztoid egy idő után szorítani fog a legfontosabb helyeken.

Corr úgy kapkodta le magáról a páncéllemezeket, mintha izzottak volna.

– Firől van hír?

– Arra várunk, hogy meghalljuk, mi történt a kórházban – közölte Niner, azzal átadott Corrnak egy fél doboz warradiós süteményt, és ez a gesztus az Omegánál a feltétel nélküli befogadást jelentette. Darman észrevette, hogy Corr nem viseli a szintetikus bőr kesztyűt, mintha a műkeze megmutatásával jelezni akart volna valamit. Niner is lepillantott a mesterséges végtagra, majd felnézett, és hozzátette: – Amikor utoljára hallottunk felőlük, Kal éppen beküldte érte a nagymenőket.

– Ordót? – kérdezte Corr.

– Wennen ügynököt és Obrim századost – válaszolta Niner.

– Aha... – dünnyögte Corr.

Darman összerezzent. Annak idején Besany először Corr iránt érdeklődött, mígnem Ordo átvette a volt gyalogos helyét. Ha Corr úgy érezte is, hogy a nullás százados elhalászta előle a nőt, nem mutatta tanújelét. Régebben csak annyit mondott, hogy Besany nagyon kedves volt hozzá, mialatt a lábadozási időszakban irodai munkára osztották be.

Ennyi történt, nem több. De Besany kedvessége ezúttal nem lehetett elég, annál sokkal több kellett ahhoz, hogy Fi lábra álljon...

Corr kínosan érezte magát, amin a körülmények fényében senki sem csodálkozott.

– Szeretnék elmondani valamit – mondta halkan –, mielőtt bármibe belevágunk.

– Gyerünk, ner vod, könnyíts a lelkeden! – biztatta barátságosan Atin.

– Nem fogok azzal próbálkozni, hogy pótoljam Fit – hadarta Corr zökkenőmentesen, mintha már régen megfogalmazta volna magában a mondatot. – Viselem a páncélját, de én nem ő vagyok, és eszem ágában nincs versengeni vele. Amikor visszatér, én kiszállok, rendben?

Talán csak diplomatikusan akart viselkedni, vagy nem tudta még, hogy milyen rosszul áll a helyzet. Darman pedig úgy döntött, hogy egyelőre nem világosítja fel.

– Részünkről rendben – válaszolta Atin. – Tudod, engem Vau képezett ki. Kicsit durva volt beszállni ebbe a társaságba.

– De nem miattunk – mormolta Niner. Sosem volt az a nagyokat röhögő típus, de keményen próbálkozott, mert a feladatának érezte, hogy tartsa a társaiban a lelket. – A sok daruvviai pezsgő okozta.

Darman is szeretett volna beszállni az eléggé erőltetett tréfálkozásba, de Corr mellvértjén még ott volt az a horpadás, amit a bomba ütött, amire Fi rávetette magát, és ő alig tudta levenni róla a szemét. Tudta, hogy Fi nélkül nagyon nehéz lesz...

– Szóval, Mereel és Kom’rk alaposan bevezetett a társasági alapismeretekbe, mi? – kérdezte félhangosan. Fi jelenlétében sosem mert volna ilyesmivel előhozakodni, mert a testvére oly elkeseredetten vágyott egy szép, kedves lányra – ahogyan ő szokta mondani –, és ideges lett, valahányszor valaki szerelmi viszonyokról kezdett beszélni. És most úgy tűnt, sosem lesz lehetősége pótolni azt, amit kihagyott. Darman sóhajtott egyet, és folytatta: – Én még csak egyszer találkoztam Kom’rk-kal, de nem tűnt olyannak, aki...

Eddig jutott. A bánat úgy megrohanta, hogy jószerivel levegőt sem kapott. Csak annyit tudott tenni, hogy előregörnyedt, a könyökével megtámaszkodott a térdén, és mindkét kezét a szájára szorította, nehogy felzokogjon. Egész testében megmerevedett, mert attól félt, hogy ha megmoccan, teljesen kiborul. Aztán Corr felé nyúlt, és összeborzolta a haját, pontosan úgy, ahogyan Skirata szokta.

Vett néhány mély lélegzetet, és sikerült összeszednie magát annyira, hogy tovább beszéljen:

– Ez az, ami végképp megőrjít... Fi nem kapta meg azt, amire igazán vágyott, valakit, aki szerette volna őt, és most már soha nem is fogja megkapni, és ez engem iszonyatosan dühít.

– Jól van, Dar, jól van! – mondta neki Atin, és ő is megborzolta a haját. – Udesii... pillanatnyilag nem tehetsz semmit.

– Fi nem halt meg – jelentette ki Niner halkan, de határozottan.

Darman érezte, hogy ez az egész szörnyűség mindvégig ott lebegett felettük. A beszélgetés egész jól alakult, mígnem rádöbbentek, hogy Fit milyen csapás érte, de nem mondhatták ki hangosan, mert ahhoz túl iszonyatos volt. Mi az, hogy nem halott? Honnan tudják az orvosok, hogy Fi nem hallja és látja mindazt, ami körülötte történik? Néha megtörtént, hogy agyhalottnak nyilvánított betegek magukhoz tértek, és elmondták, hogy miket hallottak, amíg kómában feküdtek. Darman elképzelni sem tudott szörnyűbbet annál, hogy Fit csapdába ejtette valamilyen fajta rettenetes bénulás, de mindent hall és érez. Ennél már a halál is jobb... Tisztább, egyértelműbb véget kívánt magának annál, mint ami Finek jutott.

– Hívd fel Etaint! – javasolta neki Niner. – Attól mindig jobb kedvre derülsz.

De Darman nem akarta felhívni a lányt csak azért, hogy elmondja neki, milyen tisztességtelen az élet. A kezébe vett egy holomagazint, és félrevonult, hogy egy darabig senki ne szóljon hozzá. A társai késeket hajigáltak egy gyűrűkre és körcikkekre osztott céltáblába. Darman hamarosan úgy döntött, hogy akkor fogja felhívni Etaint, ha már mondhat neki valami biztatót.

Röviddel ezután kinyílt az ajtó. Elsőnek Skirata lépett be, a civil öltözetében – barna banthabőr dzsekiben –, aztán Ordo és Vau következett, a sort Mird zárta. A frissen érkezettek körbejárták az osztag tagjait, és hallgatagon megölelték egymást. Aztán megérkezett Jusik, és mindenki felé fordult.

– Amikor beszéltem magával, azt hittem, hogy még a Deltával van – közölte Skirata, amivel elárulta, hogy nem számított a Jedi felbukkanására. – Mi történt?

– A fiúk nélkülem is elbírnak a dorumaai üggyel – felelte Jusik, aki szintén másnak tűnt, nem a régi önmagának.

Rendszerint nyugodt derű sugárzott belőle, akármilyen pocsékul álltak is a dolgok, de most nem látszott sem higgadtnak, sem jókedvűnek. Az arcizmai meg-megrándultak, és egészében véve komor elszántság áradt belőle. Végigjáratta a tekintetet az egybegyűlteken, majd ismét Skiratára nézve hozzátette: – Legutóbb is csak azért voltam ott, hogy lelassítsam őket. Finek nagyobb szüksége van rám, hát most itt vagyok.

– Hogy érti azt, hogy Finek nagyobb szüksége van magára? – kérdezte gyanakodva Skirata.

– Úgy, hogy megpróbálom meggyógyítani – válaszolta Jusik.

Erre senki nem mondott semmit. A Jedik valóban értettek a gyógyításhoz, de csodákat ők sem tehettek. Skirata lefojtotta a hangját, ahogyan akkor szokta, amikor a helyzet kezdett igazán elfajulni, és kíméletesen akarta közölni a rossz híreket.

– Rendben, fiam – mondta –, de lehet, hogy Zey elevenen megnyúzza magát. Visszaküldte a Dorumaára, hogy újra lásson munkához. Aligha fogja jó néven venni, hogy maga csak úgy lelépett.

– Minden tiszteletem fenntartása mellett... Zey problémái teljesen hidegen hagynak.

– Biztos ebben, Bard’ika? – kérdezte aggodalmasan Skirata.

– Amikor a háború véget ér, maga még mindig Jedi lesz, ő pedig az elöljárója.

– Á, dehogy! Látja Kal, éppen ebben különbözünk – válaszolta lendületesen Jusik. – Mi, Jedik, már elfelejtettük, hogy milyennek kellene lennünk. Most végre valóban Jedinek való munkát fogok végezni. Segítek valakinek, aki bajba jutott, ahelyett hogy nagy tervekről tárgyalnék, és politikusok megbízásait teljesíteném. Szóval, hol van Fi?

– Jailer talált neki egy biztonságos helyet – felelte Skirata, és a kommandósok felé fordulva folytatta: – Sosem hallottátok ezt a beszélgetést! A kórháznál egy kicsit forró lett a helyzet, és Besany kénytelen volt... szóval, fegyverek is előkerültek. Aztán Jailer is. Meg a CBE-s csapat fele.

Ennél a pontnál Fi okvetlenül bemondott volna egy szellemes megjegyzést, ha itt lett volna. Darmannek szinte fájt a csend...

– Minél előbb belekezdek, annál jobbak az esélyeim – mondta Jusik. – Kal, vigyen oda! Kérem!

– Ki fogják rúgni a Rendből, fiam – jegyezte meg a fejét csóválva Skirata. – Amíg ezzel képes szembenézni, részemről rendben.

– Nézze, ha nem visz oda hozzá, magamtól is meg tudom keresni – felelte Jusik. – Nagyon jól tudja, hogy értek az ilyesmihez. Többek között ezért vagyok hasznos maguknak. Sok mindent megérzek az Erőben.

– Jól van, jól van – dörmögte Skirata –, máris megyünk. Ordo, te is gyere!

Darman észrevette, hogy Vau furcsán, talán csalódottan néz Skiratára. Valószínűleg úgy gondolta, hogy a társa kezd túl sokat megengedni Jusiknak.

– Én itt várok – közölte aztán Vau. – Mit mondjak Zeynek, ha netán betoppan? Mivel állítsam le?

– Fogalmam sincs – vallotta be Skirata. – A deltások nem fogják elárulni neki, hogy Jusik lelépett, nem igaz? És valószínűleg még hetekig távol lesznek.

– Hát akkor az rövid beszélgetés lesz, az biztos... – dörmögte Vau.

Skirata, Ordo és Jusik elhagyta a pihenőt, ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan az imént bejöttek. Darman kemény küzdelmet vívott magával, hogy ne adja fel a reményt.

Óhatatlanul arra gondolt, hogy valójában senki sem tudja, mire képesek a Jedik, és Skirata talán csak azért engedett Jusiknak, hogy megbékítse. Az ifjú tábornok elszántan hajtott, hogy elnyerje Skirata tetszését, és úgy tűnt, mostanában nem nagyon törődik azzal, hogy kerülnie kell a kötődést és el kell fojtania magában az erős indulatokat.

De hát éppen ebben rejlett a kihívás, nem igaz? Ha valaki különleges hatalommal bírt, és nem foglalkozott az élet zűrös dolgaival, akkor bizony kitért a nehéz döntések elől. Jusik szembenézett a sajátjaival.

– Fierfek – dörmögte Corr, mialatt lassú mozdulatokkal fente a kését bal mutatóujjának duracél alkatrészein –, ez mindig így megy ebben a csapatban? És mennyi utazási időt számolhattok el?

– Á, az újonc tisztánlátása! – mondta Vau, és jókedvűen felkacagott.

– Csak azért volt ott, hogy lelassítsa a Deltát? – vetette fel Darman. – Ezt meg hogy értette?

– Tudod, milyen szerény fickó – felelte Vau, és odadobott Mirdnek egy süteményt. – Szerény és tartózkodó.

Jusik az iménti szavai alapján nem ilyennek tűnt, de Darman úgy vélte, hogy mai napon talán nem képes elfogulatlanul ítélni. Nagyon sajnálta, hogy Etain nincs itt. Hiányzott neki a lány, mint mindig, de ezen felül segíthetett volna Jusiknak a gyógyításban, ahogyan akkor tette, amikor Jinart megsebesült.

Aztán Darman rájött, hogy idegeskedéssel nem megy semmire – Etain majd visszatér, amikor befejezi a küldetését, Jusik pedig mindent meg fog tenni, hogy segítsen Fin. Neki csak az a dolga, hogy életben maradjon addig, amíg mindkét dolog megtörténik. Egész nap Fi járt a fejében, és nem Etain, de a lány biztosan megértette volna, hogy miért.

Etain máris sokkal teljesebb életet élt, többet látott, hallott és tapasztalt, mint bármelyik kommandós. Finek eleve rövidebb élet adatott, mint egy átlagos emberi lénynek, és pillanatnyilag úgy tűnt, még hamarabb véget ért, mint bárki képzelte volna.

 

Jailer Obrim lakása,

Rampart-negyed, Coruscant,

483 nappal a geonosisi csata után

– El kell mondanom valamit, Kal’buir – kezdte kissé rekedtes hangon Ordo.

Ki kellett adnia magából. Már Fi állapotával is nehezen birkózott meg, de végképp nem bírta elviselni a tudatot, hogy Skiratát szörnyen leverte az, ami Ko Sai kutatási anyagával látszólag történt. Beszélnie kellett róla, hogy aztán nyugodtan összpontosíthasson a feladataira.

– Mit, fiam? – kérdezte fáradtan Skirata.

Jusik társaságában várakoztak Obrim lakásának előszobájában. Csúcsminőségű, automata biztonsági szenzorok ellenőrizték őket, ami tisztán megmutatta, hogy hány bűnöző szerette volna rendezni a számlát a századossal.

– Megértem, ha nem bocsát meg érte – folytatta Ordo.

– Annyira nem lehet rossz...

– Mereel üzenetet küldött. Ko Sai megadta Etainnek bizonyos génszekvenciák adatait.

– Etainnek? Ez komoly? – kérdezte felélénkülve Skirata.

– Az a lány tud valamit! – mormolta elismerő hanghordozással Ordo.

– Már jó ideje nem hallottam ilyen jó hírt. Köszönöm, fiam! – mondta Skirata, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Ez minden, amire az aiwha-csali emlékszik?

– Egy darabig most alkudozni fognak, de lesznek még adatok, az biztos – felelte Ordo.

– Az jó... nagyon jó...

– És én szörnyű dolgot követtem el maga ellen, Kal’buir – folytatta Ordo. – Megvannak Sai kutatási anyagai, az összes. Csak azért csináltam, hogy megtörjön. Megtörte a gondolat, hogy mindent elveszített, és ebből ütőkártya lett, amit kijátszhatunk ellene. A maga viselkedése győzte meg arról, hogy tényleg megsemmisült a teljes anyag.

Íme, ezzel tisztán betalált. Skirata tétova mosolyra húzta a száját, gondolkodott valamin néhány másodpercig, majd rekedtes hangon megszólalt:

– Hát igen, nyilván elég meggyőző tudok lenni, amikor egy lépés választ el a szívrohamtól.

– Nagyon sajnálom – válaszolta Ordo. – Sosem akartam ártani magának, mégis megtettem, hogy megoldjak egy helyzetet.

A biztonsági rendszer meggyőződött arról, hogy ők hárman nem a Fekete Nap hóhérai, és kinyitotta a belső ajtót. Jusik egy jókora táskát cipelt a vállán, amely meg-megcsörrent, valahányszor lépett egyet, ráadásul megszólaltatott egy a nappaliban elrejtett fémdetektort.

Ordo még csak nem is sejtette, hogy mi lehet a táskában, és kíváncsi volt, hogy Jusik mire készül.

– Nagy a tét, fiam – mondta végül Skirata. – És igen, gonosz ütés volt. De a trükk bevált.

– Képes lesz még megbízni bennem valaha? – kérdezte szomorúan Ordo.

– Bármikor rád bíznám az életemet – felelte Skirata. – És sokkal jobban örülnék a hírnek, de Fi miatt, meg a sok más miatt most pocsékul érzem magam.

– Kárpótolom érte, Kal’buir – ígérte Ordo. – Esküszöm.

Jailer Obrim kellemes modorú, Telti nevű felesége és két fia a nappaliban várták a vendégeket. A tizenéves fiúk – az éveik számát tekintve idősebbek voltak Ordónál – udvariasan köszöntek, majd bevonultak a szobájukba. Az apjuk nyilvánvalóan megtanította őket arra, hogy tűnjenek el, amikor a felnőttek rázós ügyekről tárgyalnak. Obrim ezen a napon szolgálatban volt, és a feleségének szemlátomást nem akadt gondja azzal, hogy a férje ott hagyta egy kómában fekvő vadidegennel és egy orvosdroiddal.

– Fi ott van, abban a helyiségben – közölte Telti, és bevezette Skiratáékat egy vendégszobába.

Fi egy széles, kényelmes ágyon feküdt. Úgy nézett ki, mintha csak aludt volna, leszámítva azt, hogy az orra alatt vékony oxigéncső fehérlett, és most is infúziót kapott. Besany az ágyra könyökölve ült, a fejét a karján nyugtatva. Az orvosdroid az egyik sarokban ácsorgott, a törzsén lévő panelen a lámpák hol kialudtak, hol felvillantak – a gépezet önellenőrzést hajtott végre.

– Jailer sokat mesélt magukról – mondta halkan Telti. – Fi addig maradhat itt, ameddig csak kell.

Mindenütt akadnak jó emberek – állapította meg magában Ordo –, csak kevesen vannak. Odasétált Besanyhoz, rátette kezét a vállára, mire a nő felkapta a fejét, nyilván ebben a pillanatban riadt fel.

– Azt hiszem, elszundítottam – motyogta kábán.

– Egész éjjel itt volt? – kérdezte Ordo.

– Igen. Beszóltam az irodába, hogy nem megyek dolgozni, mert beteg vagyok – felelte Besany. – Aztán közölték velem, hogy hétvége van.

– Szép munkát végzett – jelentette ki Ordo. – És így valószínűleg kevesebb anyagi kár keletkezett, mintha mi hoztuk volna ki onnan Fit.

Jusik lerakta a szoba üres sarkába a táskáját, ami a padlóra érkezve hangosan csörrent egyet.

– Ha gondolják, itt maradhatnak, és figyelhetnek – mondta aztán az ifjú Jedi –, bár nem túl látványos a dolog.

– Láttam, amikor Jinartot gyógyította – közölte Besany.

– Ezúttal valószínűleg nem fogok gyors eredményt elérni – felelte a fejét ingatva Jusik –, de nem adom fel a próbálkozást.

Ordo szerette volna tudni, hogy a Jedi hogyan csinálja: hogy mi játszódik le a fejében, hogyan összpontosít, és miféle energiákat érez, mialatt gyógyít. Ám Jusik egyszerűen csak leült az ágyra, a jobb tenyerét rátapasztotta Fi homlokára, és lehunyta a szemét – egy külső szemlélő mindössze ennyit látott az egészből. Ordo egy teljes órán át Figyelt és várt, aztán beletörődött, hogy nem tud segíteni semmiben.

– Mi lenne, ha hazavinnéd Besanyt? – kérdezte tőle Skirata.

– Majd később visszajössz. Ha változik valami, felhívlak.

– Úgy érzem, mintha a sorsára hagynám Fit – dörmögte Ordo.

– Jól van, de azért pihenj egy kicsit! Mikor aludtál utoljára, Ord’ika?

Ordo az őrmestert sem akarta magára hagyni, még ha Obrimék itt voltak is, hogy enni és inni adjanak neki. Kegyetlen hetek álltak mögöttük, és Kal’buir nem volt már fiatal.

– Rendben, pár percre becsukom a szemem – mondta végül.

Levette a kamáját és a vállvédőjét, mindkettőt gondosan ráterítette egy szék támlájára, aztán leheveredett az ablaknál álló díványra. Még sosem ült vagy feküdt ennyire vastag és puha párnázató bútoron, és az a képtelen benyomása támadt, hogy a kanapé mindjárt magába szippantja, hogy megfojtsa.

Lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet – aztán arra ébredt, hogy Besany feje a vállán nyugszik. Furcsának találta, hogy az oldalához simuló nő el tudott aludni úgy, hogy a mellvért kemény lemeze az arcának nyomódott, de nem sokáig töprenghetett ezen, mert Kal’buir óvatosan megkopogtatta a vállát. Úgy érezte, alig pár percre bóbiskolt el, és az órára pillantva meglepetten látta, hogy négy órát aludt.

– Ezt látnod kell – suttogta Skirata. – Tényleg látnod kell...

Ordo felemelte a fejét, és körülnézett. Jusik az ágy mellett állt, és az ízületei hangos ropogásától és pattogásától kísérve, nagyokat nyújtózkodott.

– Az agy szövetei jelentős regenerálódásra képesek – közölte a Jedi –, még az emberi agyé is.

Besany mocorogni kezdett, és álmosan megkérdezte:

– Mi történt?

– Mutassa meg nekik, Bard’ika! – kérte Skirata.

Jusik összeborzolta Fi haját, mire Fi megmozdult. A Jedi megismételte néhányszor, és mindig ugyanazt a reakciót kapta válaszul.

– Egyelőre ne lelkesedjenek! – mondta megfontoltan Jusik.

– Már nincs olyan mély kómában. Még messze jár attól, hogy felébredjen, de már nem is agyhalott.

– Ennyi szövetet sikerült helyrehoznia? – kérdezte megrökönyödve Ordo.

– A, az orvosok állandóan félrediagnosztizálják az agyhalált – válaszolta a vállát megvonva Jusik. – Én csupán nem voltam hajlandó feladni. Sosem tudtam veszíteni.

Ám Ordo tudta, hogy Jusik elégedett magával. Ugyanaz a csendes derű sugárzott belőle, mint akkor, amikor sikerült összeraknia valami ügyes ketyerét. Jusik értett a tárgyak megjavításához, és a jelekből ítélve az élőlények megjavításához is. És most örült, mert sikerült megoldania egy komoly problémát.

– Ez egyszer elismerem, hogy a Jedik titokzatos módszerei többet érnek, mint az, amit az orvosok tudnak – jelentette ki Skirata. – Mit gondol, Bard’ika, meddig kell még ezt folytatnia?

– Napokig. Talán hetekig.

– Zey előbb vagy utóbb észre fogja venni, hogy eltűnt – .vélekedett a fejét ingatva Skirata. – A Delta nem maradhat a Dorumaán a végtelenségig.

– Legalább egy hét kell nekik ahhoz, hogy elérjék a laboratórium romjait – válaszolta Jusik. – Hacsak nem használnak nagy teljesítményű, feltűnő gépeket. Akkor néhány napra elmegyek, és csatlakozom hozzájuk. Zey aligha nézné el, hogy otthagytam a fiúkat.

– Előbb-vagy utóbb – mondta Skirata – észre fogja venni, hogy egyre kevesebb hírt kap a nullásoktól. Talán itt az idő, hogy elmondjuk neki: Jaing tudja, hogy hol van Grievous.

– Ó, én azt hittem, hogy maguk... – szólalt meg csendesen Jusik,

– Nos, mindannyiunknak megvannak a kis titkaink – vágott közbe Skirata –, amelyeket áruba bocsáthatunk, nem igaz? Igen, Jaing megtudta, de úgy gondolja, túl könnyen ment ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért hallgattam az ügyről.

– Milyen mocskos egy Galaxisban élünk! – dünnyögte Jusik.

Ordo elvégzett néhány gyors fejszámítást, és megszólalt:

– Azt hiszem, számolhatunk azzal, hogy a Delta még több hétre ott ragad a Dorumaán, és nem csak a koktélok miatt. Amit művelnek, az olyan, mintha evőkanállal ásnának.

– A fiúk nem rajonganak a koktélokért – jegyezte meg Jusik már-már sajnálkozva. – Nem fogják kihasználni a helyzetet, az teljesen biztos. És ezt valamilyen oknál fogva lehangolónak találom.

A két legfontosabb területen nem tehettek mást, mint hogy várnak. Várniuk kellett Fi felépülésére, és arra is, hogy Ko Sai fokozatosan felfedje előttük mindazt, amit az öregedésért felelős gének szabályozásáról tud. Mialatt a Jedi tovább gyógyította Fit, Skirata kihasználta az időt, és felhívta valamennyi kommandóst, akit ő képzett ki, és a messze járó nullásokat is. Egyfajta sietség érződött felőle, mintha szeretett volna elmondani a fiúknak bizonyos dolgokat, amelyeket Finek nem mondott el.

Ordo hazavitte Besanyt a nő lakásába, és útközben tépelődött, eljött-e az ideje annak, hogy megtegye azt, amit Vau őrmester mondott neki. Ám Besany mögött eleve kemény hét állt, aztán rákorcsolyázott az igazán vékony jégre. Titkos védelmi programok után nyomozott, majd fegyvert rántva próbált elrabolni egy beteget egy kórházból – Ordo úgy érezte, egy időre elég lesz neki ennyi.

Végül úgy döntött, vár még néhány napot, és majd csak aztán rángatja bele Besanyt a bankrablások és a lopott shoroni zafírok homályos világába.

Tizenhetedik fejezet

„Uram, egy önbeágyazó töltet mechanizmusát felhasználva sikerült bejuttatnunk egy minikamerát az összeomlott építménybe. Hetekbe fog telni, hogy annyi törmeléket távolítsunk el, hogy hozzáfoghassunk a szerves maradványok kereséséhez. Ám egyvalamit már felfedeztünk a beérkező képsorokon: egy mandalori páncéllemezt. Önre bízom annak eldöntését, hogy továbbítja-e ezt az információt Zey tábornoknak.”

KK-1138, Boss jelentése Jusik tábornoknak

 

Kyrimorut, Mandalore,

499 nappal a geonosisi csata után

– Azt mondtad, laboratóriumot akarsz – mondta éles hangon Mereel. A türelme a végét járta, noha meglepően türelmesen bánt a kaminóival ahhoz képest, hogy meg akarta ölni. – És ez itt egy laboratórium.

Ko Sai nem tudta rávenni magát, hogy belépjen a doboz formájú lakókocsi-féleségbe. Etain megpróbálta biztatni:

– Egyelőre ezzel kell beérned. És ez azt jelenti, nem kell várnod, amíg felépül egy hagyományos laboratórium. Elvégre, ez itt a Mandalore...

– Ez egy mezőgazdasági pótkocsi – jelentette ki letörten Ko Sai. – Állati minták vizsgálatára használják.

Etain már hozzászokott a tudós hangjának különféle színezeteihez, és jól tudta, hogy Sai hangja ugyanúgy se nem szelíd, se nem barátságos, mint a jelleme. Csupán egy emberi lény nehezebben különböztette meg a felhangokat.

– Ne akard, hogy kimondjam a nyilvánvalót! – förmedt a tudósra Mereel. – Ez itt egy mobil genetikai labor, és nem látom be, miért nem mindegy, hogy verseny-odupiendók vagy emberi lények szöveteit vizsgálják benne. Talán annyi a különbség, hogy a dupik többet érnek.

Etain úgy gondolta, Mereel szép munkát végzett azzal, hogy megszerezte a mozgó labort. Ám Ko Sai a tipocai színvonalhoz szokott hozzá. Felesleges lett volna emlékeztetni arra, hogy szükség esetén akár késekkel, fazekakkal és háztartási vegyszerekkel is képes DNS-t kivonni a mintákból. Sai mindenesetre lehorgasztotta a fejét, és minden további vita nélkül visszaballagott a házba.

– Etain, ezt versenypályákon használják – mondta a fejét csóválva Mereel. – Azok a fickók nem csak a doppingszerekhez értenek, de a genetikai alapú azonosításhoz is, legalább annyira, mint a kaminóiak. Ez egy komoly labor kicsinyített változata.

A hadnagy úgy beszélt, mint egy férj, aki megsértődött azon, hogy a feleségének nem tetszik az ajándék, amit vett neki.

– Tudom – felelte Etain –, ez a hátulütője annak, hogy megtaláltuk az egyetlen dolgot, ami motiválja Sai-t, viszont mindentől megfosztottuk.

– Rendben, építhetünk egy olyan laboratóriumot, mint amilyen a dorumaai volt, csakhogy az hónapokba telik.

– És igazából nem akarjuk, hogy alaposan kifürkészhesse egy Jedi-genom titkait, ugye? – tette hozzá Etain.

– Így van, azt viszont nagyon is akarjuk – válaszolta Mereel hogy kifejlesszen egy eljárást, amellyel rendbe hozhatjuk a génjeinket.

– Azt hiszem, kezd becsavarodni – jegyezte meg Etain, és elnézett a ház felé.

– Bocsánat, de mindjárt sírni fogok – dohogott Mereel, és a kezét felemelve jelezte, hogy erről többet nem akar hallani.

– Ha megőrül, nem vesszük hasznát – fűzte hozzá Etain.

– Ha van valami ötlete arra, hogyan nyugtassuk meg Sai zaklatott lelkét, azt leszámítva, hogy alkut kötünk a kaminóiakkal vagy az arkaniaiakkal, vagy akár a főkancellárral, akkor maga sokkal előrébb jár, mint én.

Etain máris többet tudott a genetikáról, mint valaha is szerette volna. Nem csupán azt értette meg, hogy Mereelre milyen irtózatos feladat vár, hanem azt is, hogy mennyi baj történhet a gyermekével. Mindkét tekintetben csak annyit tehetett, hogy kibírt még egy napot, és még egy napot... Végül úgy döntött, hogy Sai után megy, és megpróbál beléplántálni némi lelkesedést.

A szobájában talált rá, abban a helyiségben, amely a kutató egyfajta menedéke lett. Az ablaktalan raktárban nem érhette napfény. Az utóbbi időben már nem kellett őrizni. Nem mutatott hajlandóságot a szökésre, és az épületet sem hagyta el, hacsak Mereel nem kényszerítette rá. Ez a világ túl világos és száraz volt ahhoz, hogy elnyerje a tetszését.

– A dorumaai laboratóriumodban elboldogultál – mondta neki Etain, miután belépett a szobába. – És az is elég kicsi volt. Megkaptál minden képalkotó rendszert és elemző berendezést. Nem elég jó kezdésnek?

– Éppen ez a gond, Jedi – felelte Ko Sai –, hogy ez egy kezdés. Nem folyamatosság vagy előrelépés. Néha nagyon nehéz újrakezdeni.

Etain eltöprengett azon, hogy mennyiben számítana, ha Sai megtudná, hogy létezik még a teljes kutatási anyaga, aztán elképzelte, hogyan reagálna Mereel, ha ő kilőné az egyik legértékesebb ütőlapját. Majdnem elejtett egy célzást... de csak majdnem.

– Léteznek kereskedelmi laborok is, például az Arkaniai Micrónál – mondta a tudósra nézve.

– Ők sosem használnák az én eljárásomat. Túl lassú nekik.

Ők tömegtermelésre vannak berendezkedve. Tudod, a piacon mindenkinek megvan a maga helye.

Etain ezek után kíváncsi lett volna, hogy több millió klón előállítását minek lehet nevezni, ha nem tömegtermelésnek, de nem szállt vitába, sőt, igazat adott Ko Sai-nak: a legtöbb vásárló aligha várt volna tíz évet.

– Ideális körülmények között mit akarnál még? – kérdezte.

– Jobb képalkotó rendszereket, több számítási kapacitást, és laboráns droidokat – sorolta gondolkodás nélkül Ko Sai.

Etain elővett a köpenye alól egy adatolvasót, letette az asztalra, és odacsúsztatta a kaminói elé. A képernyőn egy kutatásról szóló beszámoló látszott. Egy híres embriológus publikálta, és bizonyos gének működéséről szólt, amelyeknek Etain még a kódszámát sem bírta megjegyezni. Ám Ko Sai számára ez a fajta olvasnivaló ugyanolyan izgalmas volt, mint a hírességek magánéletéről szóló legfrissebb pletykalapok a coruscanti filmrajongók számára.

Rápillantott a szerző nevére, és szelídnek ható hangon megjegyezte:

– A legjobb esetben is középszerű. Élvezettel fogom korrigálni a tévedéseit.

– Hát persze, ti sosem publikáltok, igaz? – kérdezte Etain. – Az akadémikusok szinte nem is tudnak a Kamino létezéséről.

– Ez néha... bosszant, bevallom – felelte Ko Sai.

– Beszélek Mereellel. Hidd el, át fogja gondolni a dolgot, és megtesz mindent, amit csak lehet.

– Talán akkor kellett volna gondolkodnia, mielőtt ő és az a vadállat megsemmisítették az egész életem munkáját – jelentette ki Ko Sai, majd karmokra emlékeztető, hosszú ujjait óvatosan ráfonta Etain alkarjára, és tovább beszélt: – Te viszont megérted. Megérted, hogy milyen az, amikor valaki rengeteg tudást gyűjt össze, de oly kevés helyen alkalmazhatja...

Etain hirtelen megérezte, hogy furcsa kapcsolat alakul ki közte és az idegen teremtmény között, ahogy néha akkor történt, amikor belenézett Mird szemébe, amikor tudni vélte, hogy ki áll vele szemben. Jól értette? Eddig csak találgatta, hogy mi ösztönzi Ko Sai-t, és néha azt hitte, hogy érti a lényeget. Talán még meg is sajnálta a kutatót, amiért végtelenül magányos, és sosem térhet haza, de még csak a szakmája többi képviselőjével sem találkozhat.

Térj észhez! – szólt rá magára. – Ez a teremtmény gyermekeket tervezett bizonyos kikötések alapján, és megölte őket, ha nem feleltek meg a minőségi követelményeknek.

Ocsmány gondolat volt ez egy várandós anyának. Etain elfojtotta a sajnálkozását, és emlékeztette magát, hogy a szörnyetegek nem egy külön fajhoz tartoznak, még csak nem is sokban különböznek a saját fajtársaiktól, de amiben különböznek, az teszi őket szörnyeteggé.

– Nem cserélném el veled az életemet – mondta megfontoltan.

– Csak azt nem értem, hogy miért nem engedsz egy apró dologban egy maroknyi embernek, akik amúgy sem jelentenek neked semmit.

– Skirata el fogja adni az eljárást annak, aki a legtöbbet kínálja érte – válaszolta a kutató. – A mandaloriak erkölcstelenek. Nézd csak meg a klón donort, Fettet!

Ko Sai-nak a jelekből ítélve fogalma sem volt róla, hogy ez az ügy Skirata számára szent hadjárat lett. Az őrmester kezdetben csak a fiait akarta megmenteni, és mára eljutott oda, hogy a klónozás puszta gondolata is taszította.

– Szerintem nem fogja – felelte határozottan Etain. – Nem az erény bajnoka, de szerintem csak felhasználná az eljárást, aztán megsemmisítené. Sosem bocsátaná áruba.

Remélte, hogy ezzel sikerül megpuhítania Ko Sai-t.

Történetesen ez volt az igazság, és az igazság oly váratlanul bukkant fel manapság, ebben a hazug világban, hogy szinte mindenkit megdöbbentett. Etain ott hagyta a kaminóit, hadd eméssze meg az elhangzottakat, és visszatért a ház mellett álló mobil genetikai laboratóriumba. Mereel szorgalmasan dolgozott: fertőtlenítő folyadékkal permetezte be, és gondosan áttörölgette a berendezési tárgyakat, a falakat, gyakorlatilag mindent.

– Attól tartok, Mer’ika – mondta neki Etain hogy az én szívhez és észhez szóló beszédem nem gyakorolt rá különösebb hatást.

– Azért nem, mert belőle hiányzik az egyik alapvető elem ebből a párosból – dörmögte Mereel. – Adok néhány nanomásodpercet, hogy kitalálja, melyik.

– Azt hiszem, Sai-nak elfogyott a kitartása azok után, hogy elmenekült a Kaminóról, és egy éve nélkülöznie kell a megszokott kényelmet – vélekedett Etain. – Szerintem nem gondolta végig a dolgot, amikor lelépett.

Mereel hátralépett, hogy megszemlélje a művét, és eléggé komornak tűnt. Etain lenyűgözőnek látta a laboratóriumot, de hát neki fogalma sem volt, hogy Tipocaváros mit nyújtott a tudósainak. Az egész bolygó a klóngyárak exportjától függött.

– Mint ahogyan én sem gondoltam végig – mondta végül Mereel –, hogy mi lesz, amikor megszerezzük a kutatási anyagot, elcsípjük a tudóst, aztán pedig azt hisszük, mindenünk megvan ahhoz, hogy megoldjuk a problémát.

Néha még a nullások is rosszul mérik fel a helyzetet...

– Szerintem maguk kaptak a lehetőségen – felelte Etain –, mert ostobaság lett volna kihagyni, aztán túlságosan hittek abban, hogy sikerülni fog. Ahogyan mindnyájan tesszük néha.

Egy olyan nőnek, aki úgy esett teherbe, ahogyan ő, aligha állt jogában ítéletet mondani a klónok felett, amiért megragadták mindazt, amit tudtak... És a dolgok néha kiforrták magukat.

Az Erő azt súgta Etainnek, hogy valami jó fog születni ebből az egészből – bár hogy mi, azt egyelőre még csak nem is sejtette. De így kellett lennie.

 

Jailer Obrim lakása, Rampart-negyed, Coruscant,

499 nappal a geonosisi csata után

– Hogy van ma Fi? – kérdezte Besany. – Elhoztam Darmant látogatóba.

– Nézzék meg maguk! – felelte Obrim, és félreállt az ajtóból, hogy beengedje a vendégeit. – És ha rá tudják venni Bardant, hogy pihenjen egy kicsit, akkor valamit sokkal jobban tudnak, mint én. – Vállon veregette Darmant, és barátságosan köszöntötte: – Örülök, hogy látom, fiam! Mi újság Corr-ral? Hogy megy neki a beilleszkedés?

– Remekül, uram. A múlt héten felrobbantott egy gáztároló-telepet a Liulon, és roppant elégedett magával – válaszolta Darman. – Afféle sikeres felvételi vizsgának tekinti. Nem mintha szükség lett volna rá...

– Örömmel hallom, hogy manapság is tudják, hogyan szórakoztassák el magukat – jelentette ki mosolyogva Obrim.

Fi párnákkal megtámasztva, majdnem függőlegesen ült, de továbbra is infúziót kapott. Az orvosdroid – szerencsére csak fekvőbetegek ápolására programozták – gondosan ellenőrizte az infúziós csövet és a cseppszámot, majd elhagyta a helyiséget.

– Már vártam magukat – közölte Jusik, aki minden látszat szerint visszaváltozott a régi, nyugodt önmagává. – Eljött az idő a következő fokozathoz.

Darman letelepedett az ágy szélére, és megfogta Fi kezét – ezt automatikusan megtette mindenki, aki látogatóba érkezett. Jusik kinyitotta a táskát, amelyet még az első éjszakán hozott magával, és elkezdte kihúzogatni belőle egy mandalori páncélzat darabjait.

– Kifosztottam a barátunk szekrényét – mondta közben jókedvűen. – Mindannyian tudjuk, hogy milyen sokat jelent neki.

A Jedi leterített egy bőrkamát egy olyan helyre, amelyre Fi egyenesen rálátott, aztán sorban ráfektette a lemezeket, és a halom tetejére rátett egy vörös és aranyszínű sisakot.

– Látja ezt, Fi? – kérdezte aztán, miután leült az ágy szélére, és óvatos mozdulattal kissé elfordította Fi fejét, így a kommandós – ha valamennyire működött a tudata – láthatta azt, amit a legtöbbre értékelt: a páncélzatot, amit a Qiilurán zsákmányolt egy Hokan nevezetű zsoldostól. Besany elég különösnek találta, hogy a klónoknak nincs kifogásuk az ellen, ha mandaloriakat kell gyilkolniuk. – Hát csak nézegesse, ner vod! – folytatta Jusik.

– Mert ezt fogja viselni, amint lábra áll. ígérem. Most már szabad ember.

A Jedi előrehajolt, és közvetlen közelről belenézett Fi arcába, mintha válaszra számított volna, de a kommandós szemmozgásai véletlenszerűek és koordinálatlanok voltak.

Jusik ekkor ismét elhelyezkedett, rátette a kezét Fi fejére, és újra nekilátott, hogy a maga titokzatos módszerével helyrehozza a sérült idegszöveteket.

Besany úgy döntött, egy időre itt hagyja Darmant a fivérével. Nesztelenül odament az ajtóból szemlélődő Obrimhoz, és addig húzogatta finoman az ingujját, míg végül a százados megadta magát, és kihátrált a szobából. Besany esküdni mert volna, hogy könnyeket látott a férfi szemében – a sajátja egészen biztosan könnyben úszott. Átmentek a konyhába, ahol a százados nekiállt cafot készíteni, de már az első mozdulatával felborította a tárolódobozt, és szétszórta a magokat a terebélyes pulton.

– Már sosem nyeri vissza a csúcsformáját, ugye? – kérdezte rekedtes hangon. – Még ha a kilencven százaléka visszajön is annak, amilyen volt, még akkor is átkozottul nehéz lesz neki.

– A klónok hihetetlenül szívósak és rugalmasak – felelte Besany.

– Ez a fiú... ez a fiú megmentette az embereimet egy akció során – mondta a fejét ingatva Obrim azzal, hogy rávetette magát egy bombára. Ez többet ért annál, hogy azt mondjam neki: köszönöm, és meghívjam pár sörre a CBE tiszti klubjában. Addig maradhat itt, ameddig csak szükséges. Rendben?

Besany már annyiszor hallotta ezt a történetet a CBE oly sok rendőrétől – a legtöbbjük nem is volt jelen az esetnél hogy kezdte megérteni, hogyan születik a hírnév és a legenda. Obrim a pályafutása alatt sok mindent látott, és nem egykönnyen sírta el magát. De Fi valahogy jelképpé vált mindazok számára, akik egyenruhát viseltek, és elvégezték a piszkos munkát, amit szinte sosem köszöntek meg nekik. A legjobb úton járt afelé, hogy hős legyen belőle – bár ahogyan azt Ordo többször is elmondta, a mandaloriaknak nem létezett szavuk a „hős” fogalmára.

– Részemről rendben – válaszolta Besany. – És örülök, hogy Kalnek van egy barátja, akire számíthat.

– Egy vele egykorú játszótárs, mi? – dünnyögte Obrim, aztán a csészékkel csörömpölt, és sokáig hallgatott. Az arcán ugyanaz a kifejezés ült, mint amit Besany egyszer-kétszer Skirata arcán látott. Egy olyan ember arckifejezése, aki rég rájött már, hogy kinek kellene odavágni ahhoz, hogy a Galaxisban egyenesbe jöjjenek a dolgok. A százados végre kitöltötte a cafot, majd a nő felé fordult, és indulatosan kifakadt: – Hát erre szavaztunk? Ezt akartuk?

– Tessék?

– Mindketten kormányzati erőszakszervezetnek dolgozunk – magyarázta Obrim. – Mindketten coruscanti polgárok vagyunk. Erre gondoltunk, hogy ezt kapjuk? Mi történik a Köztársasággal?

– Tudom... én is gyakran felteszem magamnak ezt a kérdést...

– Huszonnyolc évet húztam le a Szenátusi Őrségnél, mielőtt átkerültem a CBE-hez. Levettem a szemem a labdáról? Gyakran megfordult a fejemben, hogy akkor történt minden, amikor szolgálatban voltam, és én nem szúrtam ki.

– A rendőrség csak a törvényeket nézi, az erkölcsöket nem – felelte Besany.

– De ezeket a döntéseket olyan politikusok hozták – folytatta Obrim –, akiket ismertem és éveken át védtem. Ettől olyan az egész, mint egy... mintha személyesen engem árultak volna el.

– Látszólag ismét a cafra fordította a figyelmét, és lehiggadva hozzátette: – A törvény betűjének értelmében csupán elloptuk a kormányzat tulajdonát. Mintha elhoztunk volna egy leselejtezett forgószéket a munkahelyünk lomtárából, és nem egy élő, lélegző, jogokkal rendelkező embert. Hogyan hagyhattuk, hogy idáig süllyedjünk?

– Nem egyetlen éjszaka leforgása alatt történt – válaszolta halkan Besany. – Lassan, észrevétlenül borult ránk.

– De ki fogja ezt helyrehozni? – tette fel a nagy kérdést Obrim. – A szenátorok mosolyognak és bólogatnak, de még a Jedik is... jó, tudom... túl sokat beszélek Jusikkal.

– Ő fel fog lázadni, ugye? – kérdezte halkan Besany.

– Nem úszik a boldogságban azért, mert viselheti azt a köpenyt, ezt magam is megmondhatom. Ő egy erkölcsös fiú.

Egy nagyon erkölcsös fiú. Tőle nem hallani olyant, hogy bizonyos szempontból. Semmi kétértelműség. Ő kimondja azt, amit tapasztal és gondol.

Besany eltöprengett azon, hogy Skirata vajon tud-e erről, aztán arra gondolt, hogy valószínűleg a kezdet kezdetén észrevette Jusik hajlamait – az ösztönei tökéletesen működtek.

– És ők vajon kiszállhatnak? – vetette fel kíváncsian. – A Jedik kiléphetnek a Rendből?

– Fogalmam sincs – felelte Obrim. – Talán át kell adniuk a derékszíjukat és a fénykardjukat a feletteseiknek, vagy valami ilyesmi. Nem tudom.

– Lehet, hogy hamarosan kiderül. Ordo szerint nem kell már sok idő ahhoz, hogy Jusik felrúgja az asztalt.

Besany adott még néhány percet Darmannek, de közben folyton az óráját leste, mert vissza kellett érnie az ebédszünet vége előtt, aztán bement a szobába. Jusik továbbra is az ágyon ült, a kezét Fi fején tartotta, és halkan mormolt valamit. Besany közelebb ment, és megfogta a kommandós kezét, mire a Jedi felnézett rá, de nem törődött vele. A nő ösztönösen megszorította az élettelen ujjakat, és nem tapasztalt semmiféle reakciót.

Különös módon betolakodónak érezte magát, amiért megérintette Fit, aki ennek nem volt tudatában, vagy legalábbis nem tudott rá válaszolni. Ernyedt vonásai, félig lehunyt szeme és szapora pislogása miatt sokkal inkább idegennek tűnt most, mint akkor, amikor teljesen eszméletlenül feküdt.

– Hamarosan visszajövök, Fi – ígérte halkan Besany – És nemsokára A’den is meglátogatja.

Jusik felé nyúlt, finoman megveregette a kezét, de ezúttal nem nézett fel rá.

Besany és Darman légitaxival utazott visszafelé, és tettek egy kerülőt az Arca-bázis felé, ahol a kommandós kiszállt. Néhány perccel később Besany is kiszállt a siklóból, több tömbnyire a munkahelyétől, mert sétálni akart, hogy legyen némi ideje gondolkodni. A látótere ismét kitágult, magába foglalta az egész környezetét, a gyalogosan vagy siklóval közlekedő teremtményeket, és ekkor dermesztő erővel tört rá a valóság.

Fegyvert rántottam egy kórházban, és megszöktettem onnan egy beteget. Vagy, ha úgy tetszik, elraboltam a kormány tulajdonát. Mindegy. Megtettem. És ezt azok után, hogy titkos anyagok után kutatok. Ki fognak rúgni, ha ugyan nem lő agyon előtte az, akit rám állítottak.

De már túl mélyen belekeveredett az ügybe ahhoz, hogy éppen most elveszítse a fejét, és a lehetséges következmények különben is hidegen hagyták. Úgy érezte, ha már így is, úgy is bajban van, akkor már nem sokat ronthat a helyzetén azzal, ha ütközésig nyomja a gyorsítópedált. Pedig régebben óvatos voltál – figyelmeztette magát gondolatban.

Besany leült az íróasztalához, és bejelentkezett az ellenőrző rendszerbe, abba a ritkított atmoszférába, amelyben a könyvvizsgálók tetszésük szerint, akár valós időben is ellenőrizhették a tranzakciókat. Egész életében becsületes volt, megrögzötten becsületes. A munkája részét, sőt alapját képezte, hogy irtsa a becstelenséget, ahol csak tudja. De eljött az idő, hogy a Köztársaság megfizessen a vétkeiért, és ez akár KK-8015 ügyével is elkezdődhetett. Fi ügyével, aki most már nem létezett, és a törvények szerint soha nem is létezett.

Besanynak rendelkezésére állt a tudása és az összes szükséges belépőkód, hogy eltüntesse a hozzá vezető elektronikus nyomokat. Különösebb gond nélkül behatolt a Nagy Hadsereg adatbázisába, és bejegyezte, hogy KK-8015 elhalálozott, miután olyan sérüléseket szenvedett, amelyekből nem épülhetett fel. A hadseregben több millió klón szolgált, Fi helyét máris betöltötték, és több száz vagy ezer klón vesztette életét minden egyes napon. Erre gondolva Besany biztosra vehette, hogy legfeljebb Fi saját parancsnoka, Zey tábornok fogja ellenőrizni a bejegyzést, rajta kívül senki más.

Megnyomta a „Végrehajtás” billentyűt, és Fi rövid és tragikus élete során első ízben szabad ember lett.

 

A Különleges Erők Parancsnoki Központja. Coruscant.

503 nappal a geonosisi csata után

Skirata sosem szerette, ha bárki az irodájába hívatta, de ezen a napon különösebb morgolódás nélkül felkereste Zey tábornokot. Ordo elkísérte. Őt ugyan nem hívták, de úgy gondolta, hogy ha Zey el akarja küldeni, hát nyugodtan megpróbálhatja.

A Jedi-mester egy olyan ember benyomását keltette, akire egyre nagyobb nyomás nehezedik.

– Mulasztásokon kaptam, őrmester – jelentette ki Zey – Mulasztások egész Galaxisán. És a pénzügyi manőverei... hát azokra szavakat sem találok. De mással kezdjük. Tehát: hol van Fi? És Jusik mivel szórakozik mostanában?

Kal’buirt senki sem félemlíthette meg, és Zey a közelében sem járt ennek. Ordo és Maze összenézett, és a százados rájött, hogy mindketten ugrásra készen várják, hogy szükség esetén beavatkozzanak a főnökük oldalán – akár két strill.

Igen, pontosan azok vagyunk – kesergett magában Ordo. – Gyilkolásra idomított vadállatok, akikben sosem lehet megbízni, mert sosem lehet tudni, hogy mikor vadulunk meg.

Ám ő és Maze tökéletesen értették a helyzetet. Sőt Maze talán sokkal jobban, mivel őt maga Sull világosította fel bizonyos dolgokról.

– Fi halott, uram – közölte Skirata. – Ez áll az adatbázisban.

– Az, a maga kifejezésével élve: egy rakás osik.

– Valóban? – kérdezte Skirata, és a teste mellé eresztette mindkét karját, ami nála sosem volt jó jel. – Nos, kómában volt, és megvonták tőle a kezelést. Mivel a Köztársaság túl kedves és civilizált ahhoz, hogy hagyjon éhen halni egy önmagát ellátni nem képes beteget, az orvosdroidok készen álltak, hogy... mi is az a szépítő kifejezés? Áh, szóval, hogy eutanáziát hajtsanak végre. Ennélfogva így vagy úgy, de Fi meghalt, miután a Köztársaság többé nem vehette hasznát. KK-8015 többé nem létezik, uram.

Zeyről lerítt, hogy mélyen megrendült. Kérges szívűnek senki sem nevezhette. Még csak a Jedik fellengzős szövegeivel sem hozakodott elő. Ennek ellenére Ordo nem kedvelte őt, mert nem úgy viselkedett, mint Bardan Jusik.

– Őrmester, láttam a bejegyzést – válaszolta higgadtan. – Nem tudom, hogyan csinálta, de tudom, hogy maga csinálta. Tudni akarom, hogy Fi hol van.

– Ismeri a játékot, tábornok... Van, amiről tudnia kell, és van, amiről nem – felelte Skirata. – Erről történetesen nem kell tudnia.

– Skirata, ez nem az ön magánhadserege!

– Leszámítva azokat az alkalmakat, amikor önnek az felel meg – vágott vissza hűvösen Skirata.

– Maga még most is a Köztársaság Nagy Hadseregének altisztje, és a parancsnoki lánc egyelőre nem szűnt meg létezni!

– Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte közönyösen Skirata.

– Módomban áll eltávolítani önt a helyéről.

– Módjában áll megpróbálni, de még ha kirúg is, nem fogok lelépni. A befolyásom, a kapcsolati hálózatom, és a... teljesítőképességem változatlan marad, legfeljebb a név változik meg. Magának arra van szüksége, hogy bent legyek a sátorban, és ne odakint hajigáljak köveket.

Zey valószínűleg felfogta, hogy ő idézte elő ezt a helyzetet, a saját hibája, hogy nincs hatalma Skirata felett, és most már nem gyömöszölheti vissza őt a dobozába. Ordo, mint mindig, büszke volt az apjára, és erőt merített abból, hogy Kal’buir nem hagyja magát megfélemlíteni. Zeynek egyetlen lehetősége maradt, mégpedig az, hogy megöleti Skiratát, ahogyan azokkal a mélységi felderítőkkel történt, akik kiléptek a sorból, de erre Ordo nem sok esélyt adott Zeynek.

Így aztán a harc tovább folytatódott.

– Nos, hogy rendben tarthassa az adatbázist, íme, Fi azonosítója – közölte Skirata – Átveszi, vagy óhajtja megnevezni, hogy hová dugjam?

Zey néhány pillanatig a fogait csikorgatva hallgatott, aztán kinyújtotta a kezét, és Skirata a tenyerébe ejtette az apró plasztiklapot. Néhány másodpercig meredten néztek egymás szemébe, és Ordo remélte, hogy a tábornok fogja elfordítani elsőnek a tekintetét. Így is történt, és ezzel az ő számára helyreállt a világ rendje. Továbbra is Kal’buir, a Jedinél jóval kisebb, alacsonyabb rangú, az Erő hatalmával nem rendelkező Kal’buir maradt az alfa hím.

– Tudnia kell, hogy nagyon sajnálom Fit – mondta aztán csendesen a tábornok. – Sajnálok minden egyes klónt, aki elesik vagy megsebesül. Mi, Jedik együttérzéssel viszonyulunk valamennyi értelmes lényhez. Ne higgye, hogy nem gyászoljuk őket! Éppen tegnap beszéltem Kenobi tábornokkal arról, hogy...

– Így állatokról szokás beszélni, uram – vágott közbe Skirata nem emberekről. Ha komolyan gondolják ezt az atyáskodó zagyvaságot, ki kellene állniuk azért, hogy a katonák kapjanak választási lehetőséget: vagy tovább szolgálnak önkéntesként, vagy távoznak. – Rövid szünetet tartott, és nyelt egyet, nem a hatás kedvéért, aztán ingerülten hozzátette: – És nem arra gondolok, hogy a maguk titkos halálosztagai segítségével távoznak.

Zey úgy bámult Skiratára, mintha újdonságot hallott volna. Talán valóban így volt. A Jedi-tábornokokat nem vonták be a háború irányításába. A főkancellár nekik sem mondott el mindent, és nem vette figyelembe a javaslataikat.

– Van valami, amit szeretne elmondani, őrmester? – kérdezte fojtott hangon Zey.

– Vagy tud róla, vagy tudnia kell róla, hogy azokat a mélységi felderítőket, akik kiléptek a sorból, kivégezték. És bizonyítékom van rá, hogy legalább egyet célba vettek a mi saját titkos orgyilkosaink.

Zey nem tűnt boldognak, de lebukott bűnösnek sem. Inkább csak haragosnak látszott, mialatt a tudata mélyén lassan felderengett a felismerés.

– Én erről nem tudok semmit – jelentette ki elkomorodva.

– Hát akkor legfőbb ideje – válaszolta Skirata –, hogy a Jedik kihúzzák a fejüket az alfelükből, egy darabig ne a midikloriánokról töprengjenek, és megnézzék, mi a valóság. Egy napon csúnya megrázkódtatás fogja érni, tábornok! Mi szóltunk maguknak, hogy jócskán eltúlozzák az ellenséges droidok számát, de a taktikájuk nem változott. Szóltunk, hogy néhány főbb hadszíntérre kellene koncentrálnunk az erőinket, és meg kellene tisztítani azokat, mielőtt tovább nyomulunk, és nem pedig szétszórni a csapatainkat, hogy sose legyen elég ütőerőnk teljesen felszámolni az ellenséget. De megint csak nem változott semmi. Ezzel a stratégiával nem lehet megnyerni a háborút. Így sosem lesz vége. Ezek után egyre gyakrabban gondolkodom el azon, érdemes-e a nyakunkat kockáztatni, hogy megszerezzük az információkat, amiket aztán nem használ fel senki!

Zey kiborult. Immár nem türelmes, békés Jedi-mesterként ült ott, hanem hétköznapi emberként, aki elérte a tűrőképessége határát. Mindkét kezét lecsapta az íróasztalára, amitől Ordónak ugyan a szeme sem rebbent, de Maze feszengeni kezdett, és az arca eltorzult.

– Értse már meg, hogy nem a Jedi-parancsnokok irányítják a háborút! – kiabálta a tábornok. – Hanem a politikusok, és a főkancellár mondja meg, hogyan harcoljunk! Itt a vége a történetnek!

– És ezt maga nem találja ijesztőnek?

– De igen, hát persze! Mit gondol rólunk? Hogy idióták vagyunk? – háborgott tovább Zey. – De én már rég megtanultam, hogy a háború hogyan működik. A politikusok nem hallgatnak a katonai vezetőkre, mindenki összevissza hazudozik a rendelkezésre álló erőforrásokról, és sosincs elég katona ahhoz, hogy eredményeket érjünk el. A mandaloriak talán egy másik valóságban élnek.

– Valójában bőven vannak források...

Ordo egy pillanatra megrémült, mert azt hitte, Skirata beszélni fog a Centaxon készülő klónokról, de az őrmester nem fejtette ki, hogy mire gondol, Zey pedig túl ideges volt ahhoz, hogy felfigyeljen.

– Én teljes egészében bevetem a harccsoportot – folytatta felindultan –, bár néha meg kell kérdeznem, hogy a maga mélységi felderítői milyen feladatokat látnak el éppen.

– Fekete akciókat akartak, tábornok – felelte higgadtan Skirata –, titkos egységeket, amelyek elvégzik a piszkos munkát. Hát a mocsoknak ez az ára, uram!

Az őrmester nem várta meg, hogy elbocsássák, egyszerűen felállt, és szinte bicegés nélkül kisétált az ajtón, Ordo pedig néhány lépéssel lemaradva követte. A bakancsuk sarkának hangos kopogásától kísérve, szótlanul ballagtak végig a folyosón, mígnem odaértek az alakulótérre nyíló kijárathoz.

Az épületen kívül kellemes meleg fogadta őket, és az alacsony védőfal közelében letelepedtek egy padra, hogy megvizsgálják, mi a shab ment félre az előző percekben.

– Zey nem tudott a halálosztagokról – mondta Ordo. – Tényleg nem.

– Ő a Különleges Erők feje – válaszolta Skirata, azzal előkotort a bőrdzsekije zsebéből egy ruikgyökeret és egy zacskó szárított gyümölcsöt, az előbbit magának, az utóbbit Ordónak. Indulatosan rágott, a tekintete elködösült, mintha messze járt volna gondolatban, aztán megjegyezte: – Zeynek most már tényleg értenie kellene ahhoz, amit csinál!

– Szerintem jó ötlet volt, hogy nem beszélt neki az új klón programról – felelte Ordo. – Alighanem beindult volna, és válaszokat követelt volna Windutól. Nem bánnám, ha a főkancellár irodájából nem figyelnének fel ránk.

– Besany remek munkát végez itt, de nem akarom, hogy megöljék – mormolta Skirata, és a könyökével oldalba bökte a századost. – Talpraesett az a lány, én mondom! De azt hiszem, eljött az idő, hogy kivonjuk a veszélyes terepről. Add oda neki azt a kitűzőt, és kérdezd meg tőle, hogy mit szólna hozzá, ha egy darabig a semmi közepén élne, egy depressziós kaminói szomszédságában, rendben?

– Meg fogom mondani neki, hogy az ékszer lopott – jelentette ki Ordo. – Kincstári ügynök lévén kényes az efféle dolgokra.

– Ord’ika, csak lépj le vele néhány napra – javasolta Skirata –, és érezzétek jól magatokat! Tudod, miről beszélek...

– Igen, Kal’buir...

Skirata kiköpte a ruik összerágott maradványát a fal melletti virágágyásba, és gondterhelten, mégis bizakodva ismét megszólalt:

– Azt akarom, hogy egy év múlva, ha van még egy évünk, minden készen álljon az azonnali ba’slan shev’lához.

A kifejezés egy mando taktikát takart, amikor is a harcosok szétszóródtak, és eltűntek az ellenség szeme elől, hogy aztán később újra hadsereggé álljanak össze. Számukra azt jelentette, hogy elmenekülnek majd a Mandalore-on álló erődhöz, és ahol csak tudnak, segítenek a hasonló gondolkodású klónoknak.

Az iménti tárgyalás során nem jutottak el odáig, hogy Jusikról beszéljenek. Skirata joggal számíthatott arra, hogy Zey előbb-utóbb észbe kap, és ismét hívatja őt egy második fordulóra. Ám az őrmesterrel ellentétben a Jedi-mesternek nem adatott meg a ba’slan shev’la fényűzése. Talán nem ártott volna, ha elgondolkodik valami ilyesmin.

Elvégre mindenkinek szüksége lett volna egy B-tervre – még a Jediknek is.

Tizennyolcadik fejezet

„Sok időbe telt, mire megértettem, hogy egy háború megnyerésének gyakran semmi köze a lezárásához, legalábbis a kormányzatok számára. ”

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója arról, hogy miért támadt fel benne az érdeklődés a hadtörténelem iránt

 

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

539 nappal a geonosisi csata után

– Nem szeretném elszomorítani – mondta Vau, mialatt az Aay’han érkezésére vártak de Fi nem olyan, mint amilyen volt.

Etain komoran bólogatott. Vau gyanította, hogy egy érzelmi megrázkódtatás nem tesz jót egy terhes nőnek, aki nemsokára szülni fog, de szerencsére számíthatott Rav Bralorra, ha egészségügyi problémákat kellett megoldani. Mird napok óta mindenhová követte Etaint, és valahányszor tehette, elbűvölve bámulta a hasát.

– Attól ő még Fi marad, és azt hiszem, ma már elég sokat tudok a kómás betegek felépüléséről – válaszolta a lány. – Fogalma sincs, mennyi orvosi irodalmat olvastam az utóbbi időben. De bevallom, Mird nyugtalanít egy kicsit.

Bralor megpöccintette a hüvelykujja körmével a sugárvetője markolatát, mire Mird szempillantás alatt szembefordult vele, és vészjóslóan meredt rá.

– Én pedig nyugtalanítom Mirdet – állapította meg Bralor.

– Nem így van, édes kicsi büdösbogaram?

Vau szükségét érezte, hogy a védelmébe vegye a bajtársát.

– Ne feledjük, a strillek érzékszervei rendkívül jók! – közölte erélyesen. – Mird tudja, hogy a baba hamarosan megszületik.

– És a ropogtatnivalót látja benne?

– Szülői érzések dolgoznak benne, Rav! – szólt rá a társára rosszalló hanghordozással Vau. – Mird hermafrodita. Nem csak apa lehet, hanem anya is, és te is tudod, hogy a nőstény állatok készek anyaként viselkedni akár egy másik faj kicsinyeivel is.

– Még veled is, Walon... – fűzte hozzá vigyorogva Bralor.

Etain meghallotta egy közeledő csillaghajó hajtóművének távoli dübörgését, és mélyet sóhajtva megjegyezte:

– Bárcsak Darman is tudna róla... annyira szeretném elmondani neki!

– Már nem kell sokat várni, kölyök – válaszolta neki Bralor, és gyengéden megszorította a vállát. – Hamarosan eljön a megfelelő pillanat.

Etain arra gondolt, számára talán sosem lesz megfelelő a pillanat ahhoz, hogy viszontlássa Fit.

Két perccel később az Aay’han leszállt az épület mellé, és mialatt a felforrósodott burkolati elemek hangosan pattogva és recsegve hűltek, leereszkedett a teherrámpa. A zsilipből Jaing bukkant elő, aki egy lebegőszéken tolta maga előtt Fit.

– Én csak beugrottam köszönni – közölte Jaing –, de ez a félőrült mando’ad azt állítja, hogy itt fog nyaralni, és már foglaltatott is szállodai szobát.

Etain gondolkodás nélkül és az állapotához képest meglepően fürgén odaszaladt Fihez, és megölelte. Fi viszont nem tudta még megfelelően koordinálni a mozdulatait, így csak fellendítette mindkét kezét, és ráejtette Etain vállára. A kommandós Ghez Hokan páncélját viselte, legalábbis a felsőtestén. A lábvérteket valószínűleg meg kellett még hosszabbítani: Hokan alacsonyabb volt nála. Jusik értett hozzá, hogyan ösztönözzön másokat.

– Először is feltápláljuk – jelentette ki Etain a kommandóst fürkészve. – Maga csupa csont és bőr!

– Fizz... – motyogta Fi.

– Azt mondja: fizikoterápia – magyarázta Jaing. – Sokszor nehéz érteni a beszédét, de ha adnak neki egy tollat, általában sikerül leírnia azt, amit mondani akar. És gyakran rá kell mutatnia a tárgyakra, nem mindig jutnak eszébe a megfelelő szavak. Ó, és sokat felejt! De ahhoz képest, hogy halott, egész tűrhetően elboldogul...

Vau különösen nagy kegyetlenségnek találta, hogy Fit, a vicces, bőbeszédű fickót gyakorlatilag megnémította a sérülés. De még a lábadozás legelején tartottak. Bralor is odament, hogy a gondjaiba vegye a vendéget, csakhogy Fi észrevette Etain duzzadó hasát, és rámutatott.

– Ezek szerint a látásával nincs gond – mondta neki Etain, és végre elmosolyodott.

– Sossse... – próbálkozott a kommandós, de csak ennyi telt tőle.

– Majd később elmesélem – felelte sietve Etain. – Most megmutatjuk az elnöki lakosztályt, és megnézzük, mire képes a nővér-droid.

– Minden rendben lesz, Fi – tette hozzá Bralor, és átvette Jaing helyét a lebegőszék mögött. – Én vagy a nővérem gyerekei mindig itt leszünk. És jöhet a rendes mando házikoszt. Hamarabb talpra állsz tőle, mint bármilyen aruetyc osiktől.

De Fi továbbra is Etain hasát bámulta, és Vau tudta, hogy a fiú emlékszik annyira, hogy levonja a nyilvánvaló következtetést. Az arcizmai sem működtek még megfelelően, így az ábrázata alapján nehéz lett volna megítélni az érzelmi állapotát. Mindenesetre az őrmester gyanította, hogy Fi kissé rosszallóan néz a lányra, és az imént talán azt próbálta kimondani: sosem mondta el.

Túl könnyű volt gondolatokat és szavakat tulajdonítani neki – rá kellett szokniuk arra, hogy megvárják, amíg sikerült kimondania azt, amit valójában gondol.

Vau elköszönt Jaingtől, majd Fit a hölgyek gondjaira bízva elindult, hogy benézzen Ko Sai-hoz. Mird mérhetetlenül élvezte, hogy visszakerült az eredeti, természetes környezetébe, és most várakozva nézett a gazdájára. Engedélyt várt tőle, hogy azt csinálhassa, amit a legjobban szeretett: vadászhasson.

– Oya, Mird’ika! Amúgy is be kell mennem Ko Sai-hoz – mondta neki Vau, és a fák felé mutatva felkiáltott: – Oya! Oya, Mird!

A strill káprázatos gyorsasággal rohant, és miután beleveszett az építménytől északra elterülő ligetbe, Vau folytatta útját. Az erőd egyre inkább valódi lakótömbnek érződött, és mivel Vau, Skirata vagy valamelyik nullás sok időt töltött itt, Bralor visszatérhetett az eredeti munkájához, vagyis az építkezés felügyeletéhez. A komplexum egyre inkább yaim’la lett, és Vau hamarosan rájött, hogy sokkal nagyobb annál, mint amekkorának kezdetben hitte. A gyéren lakott Mandalore-on még ma is ingyen lehetett földhöz jutni mindaddig, amíg valaki nem akart bezsúfolódni Keldabe-ba. Idefent, a barátságtalan északon egy klán különösebb gondok nélkül berendezkedhetett.

De te nem vagy tagja semmiféle klánnak! – emlékeztette magát Vau. – Csak átutazóban vagy itt, világos?

Az erődnek egyetlen részén nem érződött az a kellemes, füstillatú, barátságos melegség, mégpedig Ko Sai szobájában, amelyben a tudós egyfajta zárt zónát teremtett magának. Minden részletében ugyanolyan ridegnek hatott, mint Tipocaváros, még az ottani ragyogó fehérség nélkül is.

Ko Sai az íróasztalánál ült, és a fejét lehajtva, szorgalmasan gépelt az egyik kézi számítógépén.

– Mi újság? – érdeklődött Vau, és a küszöbön megállva kényelmesen nekitámaszkodott az ajtó keretének.

– Ez is csak egy nap, amelyen siratom az elvesztett anyagaimat, de ha arra gondolsz, hogy rögzítettem-e további információkat az öregedésért felelős gének szabályozásáról...

– Ne tegyünk célzásokat egymás intelligenciájára! – szólt közbe Vau. – Igen, ez érdekel.

– Akkor igen.

– Nos, igazából nem ezért jöttem – folytatta Vau. – Hanem azért, mert érdekelne, hogy téged mi vezérel. Fel nem foghatom, hogy miért tartod vissza az információkat, miközben nem jöttél elő semmiféle követeléssel.

– Talán rossz oldalról közelíted meg a kérdést – válaszolta Ko Sai. – Talán csak azért teszem ezt, mert szeretnék életben maradni addig, ameddig lehet, mert azt remélem, hogy egyszer megváltoznak a körülmények, és onnantól kezdve háborítatlanul folytathatom a munkámat.

– Palpatine-tól tartasz a legjobban, ugye? Miatta rejtőztél el.

– Ha valaki megteremt egy jelentős technológiát, felelős azért, hogy ne kerüljön olyanok kezébe, akik rossz célra használhatják.

– Valami azt súgja, hogy nem a Rothanáról származol... – dörmögte Vau.

– Minden attól függ, mit értünk rossz cél alatt – folytatta Ko Sai. Ma már nem látszott olyan tekintélyes hatalmasságnak, mint annak idején, a Kaminón, és nem csak az ócska öltözete miatt. A száműzetés és a fogság kikezdte a határozottságát. Eljöhet még az idő, amikor egyszerűen összeroppan. – De miért olyan fontos neked, hogy visszaállítsd a normális szintre a klónok öregedési folyamatait? Te nem vagy olyan bosszantóan érzelgős alak, mint Skirata. Ez számodra egy kereskedelmi vállalkozás?

– Hogy elrohanok-e a módszerrel az Arkaniára, és ajánlatokat kérek? – kérdezett vissza Vau. – Nem. A terápiának különben sem lesz különösebb kereskedelmi értéke, mivel csak a Fett-klónoknál lehet majd alkalmazni.

– Hát akkor? A kíváncsiság? Vagy bővíteni szeretnéd a vallatásban szerzett tapasztalataidat?

– Szó sincs róla – tiltakozott Vau. – Egyszerűen csak aljasságnak tartom, hogy megfosztották a fiúkat a teljes élettől. A gyengék összezúzása a kicsinyesség jele.

– A Jedi is azt mondta, hogy Skirata nem fogja eladni az adatokat – mondta Ko Sai. – És hogy valószínűleg megsemmisíti őket, miután felhasználta.

– Igen, Kal ilyen – erősítette meg bólogatva Vau. – Nem akar mást, mint egyenesbe hozni a fiai életét.

Vau próbálta kitalálni, hogy mi zajlik Sai fejében, de hiába töltött éveket kaminóiak között, és hiába ismerte meg a kutatót jobban, mint valaha is gondolta volna, emlékeztette magát, hogy valószínűleg hibát követ el, ha emberi szándékokból kiindulva akarja megérteni őket. Az emberek és a kaminóiak egyszerűen másként gondolkodtak, másként szemlélték a világot, más célok vezérelték őket, és másként éreztek. És Mereel valószínűleg a hibás összevetés miatt tartotta őket torzult lelkű és elméjű szörnyetegeknek.

– Hát akkor én megyek is – mondta Vau –, megnézem, hogy Mird mit hozott az erődből.

– Szóltok majd, amikor a Jedi megszülte a gyermekét? – kérdezte Ko Sai.

– Ó, azt valószínűleg hallani lehet majd az egész erődben – felelte Vau.

– Ígért nekem egy szövetmintát – tette hozzá sóvárogva Ko Sai.

Vau gyanította, hogy Sai nem fog nekiállni apró zoknikat kötni. Mire visszaért a központi területre, azt látta, hogy Mird lázasan ügyködik valamin odakint a mezőn, míg Bralor és Jaing megigézve bámulja – és ezt neki is meg kellett néznie.

Mird fészket épített, sőt nem csupán fészket épített a leendő anyának, de az éléskamrát is feltöltötte. A gondosan elrendezett száraz fűkötegek mellett egy hatalmas shatual véres teteme feküdt.

– Ez azért sokat elárul a strillekről... – jegyezte meg Jaing.

– Ez a legédesebb dolog, amit valaha láttam – mondta kacagva Bralor. – Az édes és a strill szavak egyazon mondatban... hát, mindig tanul az ember!

– Meddig élnek? – vetette fel Jaing. – Úgy hallottam, hogy háromszor-négyszer annyi ideig, mint egy átlagos ember.

– Így van – felelte Vau –, és ez aggaszt is, mert nincs családom. Nincs kire hagynom Mirdet.

– Hogy maga milyen gyengéd szívű, őrmester! – dörmögte Jaing.

– Hajlandó lennél magadhoz venni Mirdet, ha történne velem valami? – kérdezte tőle Vau. – Úgy láttam, te sosem undorodtál tőle úgy, mint a fivéreid.

Jaing töprengő képet vágott, aztán bólogatni kezdett, és válaszolt:

– Igen, nekem mindig volt egy kis gond az orrommal. Jó, rendben.

– A szavadat adod?

– Igen, megkapta.

Vau érezte, hogy valahonnan a lelke mélyéről megkönnyebbülés tör elő, és árad szét benne, ami világosan megmutatta neki, hogy mennyire aggódott az állat miatt.

Ezen az estén derűs hangulat telepedett rá. Csatlakozott a többiekhez a központi helyiségben, és ő is beszállt a szülésről és a születésről szóló beszélgetésbe.

Hamarosan megérkezett Parja, Bralor unokahúga, aki gépészként egész jól élt, noha még fiatal volt. Egyenesen Fihez ment, hogy megnézze magának.

– Jaing azt mondja, megéri helyrehozni téged – mondta, mialatt leguggolt, hogy belenézzen a kommandós szemébe. – És azt hiszem, igaza van.

Ez a kijelentés talán kegyetlennek tűnt volna bárkinek, a mandaloriakat leszámítva, ám a lány mosolyogva mondta ki. Aztán az egész estét azzal töltötte, hogy csodálatra méltó türelemmel és kitartással gondját viselte Finek – minden jel szerint nem csupán tapintatból vagy szánalomból, hanem valami másért. Etain egy darabig éberen figyelt, aztán a rá nem jellemező módon rákacsintott a helyiség másik végében ülő Vaura. Az őrmester tudta, hogy a Jedik sok mindent megéreznek, aztán arra gondolt, hogy néha a legvalószínűtlenebb helyzetekben is meg lehet találni a boldogságot. Ezen az éjszakán jól aludt, még az sem zavarta, hogy Mird szokásához híven keresztben feküdt a lábán. Aztán egy vajúdó nő kiáltására ébredt, és hat órával később megszületett Venku Skirata, talán a világ legráncosabb csecsemője, aki valahogy dühösnek tűnt.

Bralor és Parja különösebb meghatottság nélkül tanulmányozta Venkut.

– Kandosii – mondta Bralor, és a karjába vette a kicsit. – Teljesen egészséges kisfiú.

Vau azon tűnődött, hogy miféle jövő vár Venkura – vagy milyenné fogja alakítani a jövőt magának aztán átadta az adó-vevőjét Etainnek.

– Gyerünk – biztatta a lányt tudja, mit kell tennie!

Etain kimerültén pihegett még, de átvette a készüléket, és nyomkodni kezdte a billentyűket. Nem kellett emlékeztetni arra, hogy mi a teendője. Begépelte Skirata hívószámát, és miután az őrmester fogadta a hívást, csak egyetlen szót sikerült kipréselnie magából.

– Ba’buir... – mondta, és potyogni kezdtek a könnyei.

Nagypapa.

 

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

541 nappal a geonosisi csata után

A Coruscanttól a Mandalore-ig tartó utazás alatt Skirata szilárdan hitte, hogy gondolkodás nélkül ki fogja venni a gyermeket Etain karjából. Egészen addig, amíg besétált a szobába, és meglátta a lány arcát.

– Minden rendben – mondta sietve Etain. – Fáradt vagyok, a hormonjaim a fülemen csorognak, úgyhogy ha sírni kezdek, csak csináljon úgy, mintha nem történne semmi. Nem gondoltam meg magam, és nem fogok őrjöngeni.

Skirata előrehajolt, hogy közelebbről is megnézze Venkut, és Etain a férfi felé nyújtotta a gyermeket.

– Tessék, Ba’buir – suttogta halkan vegye el!

– Venku egyszerűen gyönyörű – felelte Skirata. – Tényleg az!

A vér szerinti gyermekei mostanra már minden bizonnyal családot alapítottak, és talán már az unokái is megszülettek, de Venku lett az első unoka, akit a kezébe vehetett, és a sajátjának nevezhetett.

– Venku... Igen, az vagy, ugye? Igen, az! Venku... – dörmögte Skirata. A baba még kicsi volt ahhoz, hogy reagáljon a hangokra vagy a csiklandozásra. Az őrmester olyan óvatosan tartotta, mint egy törékeny kristályvázát, az egyik tenyerével alátámasztva az apró fejet. Erre még legalább emlékezett... Aztán a tekintetét továbbra is a fiúra szegezve odaszólt az anyjának:

– Venku tökéletes, Etain. Jól csinálta. Nagyon büszke vagyok!

– Jól lesz végre úgy aludni, hogy nem szorulok be, valahányszor fordulok – mondta Etain a könnyeivel küszködve.

– Tényleg pihennie kell, ad’ika.

– Sosem gondoltam volna, hogy azt fogom érezni, amit érzek – felelte Etain.

Úgy beszélt, mint annak idején Ippi. Skirata volt felesége azt mondta, hogy amit érez, az nem az, mint amiről a családi holo-magazinokban írnak. Tekintetbe véve mindazt a megrázkódtatást, amin Etain végigment az elmúlt hónapokban, felért egy kisebb csodával, hogy ő és a gyermeke életben maradtak. És ez sokat elárult a Jedi-vérről...

Ekkor Mereel is megérkezett, Skirata válla felett átkémlelve megnézte Venkut, és megállapította:

– Nagyon csendben van.

– Az ekkora babák még sokat alszanak – válaszolta Skirata.

– Gondolja? – motyogta kimerültén Etain.

Venku pontosan úgy nézett ki, mint egy átlagos csecsemő – leszámítva azt, hogy a fejét finom, fekete haj borította. Nem látszott rajta semmi rendkívüli, és ezt Skirata végtelenül csodálatosnak találta. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára a karjában tartott egy újszülöttet, és most valósággal belekábult az érzésbe. És majd megszakadt a szíve attól, hogy Darman nem teheti meg ugyanezt.

Tévedtem – vallotta be magának gondolatban. – Shab, hát tévedtem! Nem foszthatom meg a kölyköt a fiától!

– Figyeljen, Etain, másként is intézhetjük a dolgot – mondta a lány felé fordulva. – Tudom, hogy mit mondtam korábban, de ha elhagyja a Jedi-rendet, itt felnevelheti a fiút. Rav mindig itt lesz, mi pedig rendszeresen megfordulunk errefelé. Bármikor beugorhat Keldabe-ba, és vannak szomszédok is...

– De mi lesz Darmannel? – szólt közbe Etain.

– Ezt most újra át kell gondolnom – felelte Skirata.

– Nem szeretnék itt üldögélni, mialatt ő harcol – jelentette ki a lány.

– A kisgyerekes anyukák ezt csinálják – válaszolta szelíden, de határozottan Skirata. – Tudom, nehéz otthon maradni, mialatt mások a fronton vannak, de az anyáknak ez a dolguk.

– Amikor küldetést teljesítek, az teljesen más – mondta a fejét ingatva Etain. – Olyankor úgy érzem, valamennyire ura vagyok a helyzetnek, még ha valójában nem is.

– És mit gondol, pillanatnyilag kinek van nagyobb szüksége magára? – vetette fel Skirata.

Skirata nem hibáztatta volna a lányt, ha meggondolta volna magát. Voltak saját gyermekei, és jó néhányat örökbe fogadott, de még ő is úgy találta, hogy amikor megszületik egy gyermek, a világ más hely lesz. Egy újszülött mindent megváltoztatott.

És most már Etaint sem látta naiv és jó szándékú Jedinek, aki annyira feldühítette őt azzal, hogy úgy gondolta, jó ötlet megajándékozni Darmant egy gyermekkel anélkül, hogy megbeszélte volna vele a dolgot. Egy alacsony, vézna kölyöknek látta őt, akit kimerített a terhesség és a szülés, s akinek egyetlen vétke az volt, hogy különleges génekkel született egy világba, amely egy bizonyos sorsot kényszerített rá néhány napos korától kezdve.

Számos tekintetben pontosan olyan volt, mint Darman. Skirata már nem tudta hibáztatni semmiért.

– Elfelejtett megkérdezni valamit – mondta halkan Etain.

– Hogy hány kilóval született?

– Nem akarja tudni, hogy átjárja-e az Erő?

Skirata rég elhatározta, hogy nem fogja a leendő Jedit látni Venkuban. És nem fogja hagyni, hogy a Jedik elvigyék.

– Nos, átjárja? – kérdezte a lányra pillantva. – Azok a képességek nem eleve adottak, ugye?

– Nem, nem azok – felelte Etain. – De Erő-használó lesz, az biztos. Minden attól függ, milyen képzést kap.

Talán titkos gondolatokat táplált magában a gyermeke jövőjével kapcsolatban. A háború kitörése előtt nem ismert más közösséget, csak a Jedi-rendet. A megpróbáltatások hatására sokan visszatértek ahhoz, amit a legjobban ismertek.

– És ki fogja kiképezni? – vetette fel Skirata.

– Majd én – válaszolta Etain. – Talán meg fogom bánni egyszer, hogy megfosztottam a választási lehetőségtől, és nem lesz belőle Jedi, de inkább egy tágabb világot tárnék elé.

Etain néha valóban úgy beszélt és viselkedett, mint egy Jedi – ahogyan Jusik is –, egyszerre tűnt gyermeknek és öreg bölcsnek. Skirata megpróbálta elképzelni őt egyszerű, hétköznapi lányként, akit csak komolytalan és jelentéktelen dolgok érdekelnek, mint például a divat, és gyötrő bűntudat szállta meg, amiért a közelmúltban csúnyán összeveszett és durván beszélt Etainnel.

Most már örült, hogy az történt, ami történt. Darmannek fia született. Ám azt is tudta már, hogy Etain belehal, ha elveszi tőle a gyermekét. Mindeddig teljesen biztos volt abban, hogy jó lesz, ha Darman nem tud Venkuról, amíg nem áll készen a hírre, de most már kezdett kételkedni ebben a döntésében. Megfosztottam a lehetőségtől, hogy nevet adjon a saját fiának. Ezt hogyan lehet helyrehozni?

És Venku egy Erő-használó Jedi, illetve egy tökéletes katona keverékeként, rendkívüli értéket képviselt. Ko Sai együttműködését egy kémcsőnyi vérrel és némi szövetmintával vásárolták meg. Az aiwha-csali nem kezdhetett vele semmit, de átkozottul vágyott rá. Skirata pedig úgy döntött, hogy hajlandó megadni neki, ha cserébe ő is megkapja azt, amit akar.

– Et’ika, használja ki a pillanatot, és beszéljen Darmannel! – javasolta. – Lássuk, készen áll-e a hírre. Tudni fogom.

– De nem tudom, hogyan nézhetnék a szemébe azok után, hogy annyit hazudtam neki.

– Majd én elmondom neki az igazságot. Én kényszerítettem magát a titkolózásra.

– Csakhogy mindvégig igaza volt, Kal! – felelte Etain. – Akármit teszek, a helyzetünk mindenképpen veszélyes. Semmiképpen nem kerülhetjük meg. – Feltartotta a kezét, hogy visszavegye Venkut, és miután az alkarjára fektette a csecsemőt, tovább beszélt: – Még ha csak néhányan szereznek is tudomást arról, hogy ki az apja, elkezdődnek a bajok. Hacsak Darman és én nem dezertálunk, és azt ő nem fogja megtenni. – Óvatosan megtörölte a baba száját, és hozzátette: – És azt hiszem, én sem lennék rá képes. Nem tudnám eljátszani a boldog családanyát, miközben folytatódik a háború.

Skirata világosan értette, hogy Etain miről beszél, és elgondolkodott azon, hogy ő mit tenne a helyében.

– Fi már tudja – mormolta aztán.

– Igen, de ő nincs abban a helyzetben, hogy elkotyogja valakinek – felelte Etain.

– Jobb lesz, ha beszélek vele.

– Szerintem nem érti, hogy miért nem mondtam el Darmannek.

– Ezt bízza rám! – jelentette ki Skirata. – Kezdjük a legfontosabbal: Ko Sai.

Skirata egy ideje már nem találkozott a tudóssal, és amikor Mereellel az oldalán besétált a mobil laboratóriumba, amit Sai végre méltóztatott használatba venni, a kaminói egy olyan valaki benyomását keltette, aki teljesen kimerült, de sikerült összekaparnia némi erőt ahhoz, hogy üdvözöljön egy barátot. Ugyanakkor Sai a legkevésbé sem volt barátságos.

Csupán égett a vágytól, hogy végre eljátszadozhasson a mintával. De tudnia kell, hogy sosem csinálhat belőle minden eddiginél jobb katonát – gondolta Skirata. – Milyen érzés lehet? Annyira vágyik a tudásra, hogy' nem érdekli semmi más, holott tudja, hogy sosem használhatja fel semmire.

A legcsekélyebb kockázatot sem akarta vállalni. Sai annak idején megszökött a Kaminóról, és elképzelhetőnek tűnt, hogy itt is megpróbálkozik vele. Így aztán Skirata elhatározta, hogy amint a kutató megkapja a mintát, állandó őrizet alá kerül.

– Úgy hallom, a gyermek egészséges és jól van – mondta Ko Sai.

– Igen – felelte kurtán Skirata, és felmutatta a kémcsövet. – Most pedig mondd meg, mennyire egészséges!

– Nem kell ellenőriznem az öregedési folyamatait – felelte a tudós. – Azokat a módosított géneket, amelyeket az apjától örökölt, recesszívnek terveztem, míg azokat, amelyek természetesen léteznek a Fett-genomban, kémiai úton beszabályoztam. Eltekintve azoktól a különleges vonásoktól, amelyeket az anyjától örökölt, a gyermek normálisan fog fejlődni, hacsak nem különösen balszerencsés.

– Ahogy így beszélsz róla, remekül hangzik – dörmögte Skirata, és a kémcsőre nézett. – És tudomásom szerint elszórakozhattál Etain genomjával.

– Igen. Csodálatos...

– Szóval, ebből a koktélból csak az fog kiderülni, hogyan hatnak egymásra.

– Mi az, hogy csak? – kérdezte meglepetten Ko Sai. – Ez lesz a legcsodálatosabb az egészben!

Az imént azt állította, nem kell ellenőriznie Venku génjeit. Skirata most elsétálhatott volna, ha hitt volna a kutatónak. De még meg kellett győződnie a megbízhatóságáról – ő maga nem értett a genetikához.

Mereel megsejthette, hogy mi jár a fejében, mert oldalba bökte, és halkan odaszólt neki:

– Ko Sai mindeddig tartotta a szavát, és úgysem tud ártani nekünk.

Skirata nem tudta biztosan, hogy Mereel a jó öreg rossz zsaru, jó zsaru játékot játssza-e, mindenesetre átadta a mintát a kaminóinak.

– Jó szórakozást! – búcsúzott, és Mereellel együtt elhagyta a laboratóriumot.

Az erőd kezdett alakot ölteni. Bralor irányításával a droidok felépítettek egy kerek átriumot, amelynek a tetejét szét lehetett nyitni jó időben vagy olyan napokon, amikor nem kellett tartani attól, hogy valaki támadást indít a levegőből – a hely tökéletesen megfelelt a szabadtéri sütés-főzéshez.

– Azt mondom, Mer’ika, kezdjük el feldarabolni azt a shatualt – mondta Skirata –, ha Rav még nem állt neki.

Tökéletes ünnepi vacsora lesz. Összegyűjtjük az egész klánt.

– Azt mondta: klánt.

– Igen. Mert ez egy klán, nem igaz?

– Valóban az, buir – helyeselt mosolyogva Mereel. – És egy szép napon a háború véget ér.

– Számunkra mindenképpen – válaszolta Skirata. – A Galaxis többi lakója meg csináljon azt, amit akar. Ám addig is, össze kell barátkoznom egy megbízható alakkal, aki az Arkaniai Micrónak dolgozik.

– De előtte még megsütjük azt a shatualt, ugye? – kérdezte jókedvűen Mereel. – Nagybácsi lettem. Ezt meg kell ünnepelni!

Nagybácsi. Ba’vodu.

Skirata kellemesnek és családiasnak érezte a szót. És tudta, hogy a jövő most veszi kezdetét, hogy ezekben a napokban új remény születik a fiainak – talán még a Mandalore-nak is.

Igen, az Arkaniai Micro várhatott még néhány órát.

 

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

545 nappal a geonosisi csata után

– A mandalori nők hogyan szállítják a kicsi gyerekeiket? – kérdezte Etain. – Ennyi holmit biztosan nem visznek magukkal egy kellemes sétára.

Gyakorlatilag alig bírta el a pelenkákkal, tejjel, ruhákkal és millió apróbb-nagyobb használati tárggyal megtömött zsákot. Ha belegondolt, hogy nemrég még egy LJ 50-es karabéllyal rohangált a csatamezőkön... most pedig már az is kimerítette, hogy megemelt egy utazótáskát, így kénytelen volt keríteni egy kézi lebegőkocsit.

– Hátizsák – felelte Bralor, és még egyszer megnézte Venkut.

– De a körülmények fényében megengedhetsz magadnak egy kis csalást. Ne feledd, a mando’ade nem élvezi a fájdalmat és a nehézségeket. Mi csupán jobban elviseljük ezeket, mint az aruetiise. Nem gyötörd magad! Ez nem holmi verseny, ahol a kitartást mérik.

– Visszatérek, amilyen gyakran csak tudok – ígérte Etain.

– Amikor csak akarsz, vod’ika – felelte barátságosan Bralor.

– Biztos vagy abban, hogy így akarod csinálni? Odahaza, a Coruscanton?

– Bármikor meggondolhatom magam.

– Hát, akármilyen közhelynek hangzik... mi itt leszünk. Csak azt remélem, hogy Darman készen áll erre az egészre – mondta Bralor, közben a nyakát nyújtogatva nézett kifelé az egyik keskeny ablakon. – Csodálatos kölykök, de bizonyos területeken menthetetlenül naivak. Persze, a nullások hamar megértik a lényeget, talán Ordót leszámítva...

– Mit nézel ennyire?

– Parját és Fit – válaszolta Bralor. – Fi ma ismét járni tanul. Az egyensúlyérzéke pocsék, de a lány épített neki korlátot, és odaállított pár droidot. Minden megvan, ami csak kell. Parja még sosem adta fel, akár meg kellett javítania valamit, akár elárvult nunacsirkékről gondoskodott.

Etain még most sem tudta elfelejteni, hogy Fi mit veszített. Nemrég még tökéletesre tervezett, erős és egészséges férfi volt, most pedig küzdenie kellett, hogy kimondjon néhány szót, folyton elfelejtette, hogy hol van, evés közben segítségre szorult, és meg kellett tanulnia járni. Parja nem ismerte a tökéletes Fit, így nem használhatta szintjelzőnek, de a kommandós nyilvánvalóan megszólaltatott benne egy húrt – fáradhatatlanul, odaadó rajongással nyüzsgött körülötte.

Sosem ártanék ezeknek az embereknek – gondolta Etain –, és ha választanom kellene, hogy kire bíznám az életemet...

De hát már választott, és nem csalódott.

– Megyek, elbúcsúzom Ko Sai-tól – mondta végül. – Kipuhatolom, hogy miféle árucikkel vagy mintával lehet elérni nála, hogy továbbra is együttműködjön.

Még most is teljességgel hihetetlennek érezte azt, amit mondott: mintha csak egy szomszédhoz ugrott volna be, hogy váltson vele pár szót a jó viszony fenntartása érdekében. Kijózanítóan hatott rá a gondolat, hogy milyen normálisnak tűnhet még a legvisszataszítóbb teremtmény is, ha az ember sok időt tölt a közelében, és megszokja a különféle dolgait. A sötétség lassan, észrevétlenül kerítette be az óvatlanokat...

– Azt, ugye, tudod, hogy Kal valamikor a jövőben le fogja lőni? – kérdezte tárgyilagos modorra váltva Bralor.

– Igen... azt hiszem – felelte Etain.

– Személy szerint én már most megtenném – folytatta Bralor aztán el vinném a kutatási anyagait egy másik híres genetikushoz, mert azok valamennyien tudják, hogyan gyorsítsák fel a klónok fejlődését. Vagy egyszerűen elvonszolnám a shabuirt az Arkaniára, és otthagynám nekik, hogy szedjék ki belőle mindazt, amit tud. – Rátett egy jókora csomagot Etain teletömött zsákjára, és tovább beszélt: – Feltéve, hogy tud még valamit, aminek hasznát vehetjük. Egyébként, ez itt a shatual maradéka, jól átsütve és felszeletelve. Add oda Darmannek és a fiúknak! Tökéletes lesz ahhoz, hogy megünnepeljék Venku születését, még ha nem is mondod el nekik.

Etain a fiát az oldalához ölelve megkerülte az erőd hátsó részét, és elsétált Ko Sai laboratóriumáig. Menet közben megpillantotta Parját és Fit a kerítéselemekből kialakított korlátok között. Fi éppen elesett, mire Parja egy droid segítségével talpra állította, és kezdték elölről. Etain régebben, ha az Erőn keresztül megvizsgálta Fit, örökös ingerültséget és magányt érzékelt. Ezen felül a kommandós folyton azon tépelődött, hogy miért nem szabad, és miért nincsenek olyan kapcsolatai más emberekkel, mint a hétköznapi teremtményeknek. De most, amikor megidézte az Erőt, egészen mást tapasztalt. Fiből félelem és zavarodottság sugárzott, valamint az, hogy keresi a régi önmagát, ám a magányosság nyomtalanul eltűnt.

Fi már nem érezte magát magányosnak. Szörnyű árat fizetett azért, hogy elérje ezt az állapotot, de békésebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Az Erő néha furcsa módon hozta egyensúlyba a mérleget...

Etain a fiát a bal karjával tartva bekopogott, és emelt hangon megszólalt:

– Ko Sai, Etain vagyok! Bemehetek?

Merő udvariasságból csinálta. Ismerte az ajtó nyitókódját, akkor mehetett volna be, amikor akart, de nem látta értelmét, hogy ezt a kutató orrára kösse. És remélte, hogy Venku láttán Sai elszántsága tovább gyengül majd...

– Hahó, Ko Sai! – mondta még hangosabban.

Nem kapott választ, mire fagyos rémület áradt szét benne. Attól rettegett, hogy a kaminói talán megszökött a szövetmintákkal.

Ne légy ostoba! Nem szökhetett meg! Nyilván csak teljesen belemerült valamibe.

Begépelte a kódot, és benyitott a laboratóriumba.

Ko Sai valóban megszökött, de egy olyan helyre, ahová senki sem követhette, és minden tudását magával vitte.

Élettelenül lógott egy vékony kötélen, amely az egyik tartógerendán volt átvetve.

Etain a szájára csapta a kezét, de hallgatott. Túl sok mindent látott már a harcmezőkön ahhoz, hogy felsikoltson. Tudod, mi a dolgod! Hívd fel Kalt! Jaj, ne, ne, ne... Aztán elcsukló hangon szitkozódva elővette az adó-vevőjét, és mialatt beütötte a hívószámot, a pillantása egy kézi számítógépre esett, amely bekapcsolva hevert az egyik munkapadon, és a képernyőjén egy rövid üzenet világított:

Köszönöm, Etain. Csodálatos volt.

Íme, a végén mégiscsak Ko Sai, a páratlan genetikus mondta ki az utolsó szót...

Tizenkilencedik fejezet

„Maze, ha valaha úgy gondolja, hogy szeretne megpróbálkozni más... életpályával, tudassa velem, természetesen négyszemközt. Bizonyára képes leszek némi forrást biztosítani az... újrakezdéshez.”

Arligan Zey tábornok a szárnysegédjének, Maze mélységi felderítő századosnak, miután homályos válaszokat kapott a kérdésre, miszerint mi fog történni azokkal a klón katonákkal, akik a háború után ki akarnak lépni a Nagy Hadseregből

 

Kyrimorut-erőd, Mandalore,

545 nappal a geonosisi csata után

Szóval, még mindig az aiwha-csali rángatja a láncaimat, még holtában is – dohogott magában rosszkedvűen Skirata.

Az ajtókeretnek támaszkodva állt, Ko Sai tetemét fürkészte, és azon töprengett, hogy hol rontotta el. Vau és Mereel a holttestet vizsgálgatta.

– Nem fogom felboncolni, még a puszta szórakozás kedvéért sem – jelentette ki Vau –, de a nyakamat rá, hogy senki sem férkőzhetett a közelébe, hogy végezzen vele. Még akkor sem, ha valaki megtudta, hogy itt van.

– Napról napra egyre inkább elege lett az életből – mondta Mereel, és levágta a kötelet a hosszú, szürke nyakról. – Bizonyára tudta, hogy sosem térhet haza. De én még sosem hallottam olyan kaminóiról, aki öngyilkos lett. Ahhoz túl nagy az önérzetük. Talán egy utolsó gesztusnak szánta, hogy kimutassa az irántunk érzett megvetését.

– A kaminói nem egy világcsavargó népség – fűzte hozzá Vau, és óvatosan megbökdöste a tetemet a mutatóujjával. – Már az is nagy dolog számukra, ha elhagyják a bolygójukat. Személy szerint nem csodálom, hogy becsavarodott.

– A helyében én már rég fogtam volna a sugárvetőmet, és megtettem volna az egyetlen tisztességes dolgot – dörmögte Mereel.

– De hát én nem egy gőgös, idegengyűlölő tatsushi vagyok.

Skirata jószerével nem tudott gondolni másra, mint az oly értékes adatok vékonyka patakjára, amely eddig is éppen csak csordogált, de most végképp kiapadt.

– Örülök, fiúk, hogy nem kaptatok sokkot – jelentette ki fanyarul, mialatt lelkében a döbbenet lassan átadta helyét a haragnak. – Már kezdtem aggódni, hogy életre szóló lelki sebeket kaptok.

– Talán kifogyott az információkból, amelyeket átadhatott volna nekünk – vélte Mereel, aki már rég megkapta azokat a sebeket Sai-tól...

– Vagy csak mindvégig élvezetét lelte abban – felelte Skirata –, hogy rángathatja a láncainkat.

– Hát én tudom, hogy mit fogok csinálni a belátható jövőben – közölte Mereel, és belenyomott egy szondát a kutató számítógépének aljzatába. – Összegyűjtöm mindazt, amink van, és kerítek egy másik genetikust, aki tanácsot adhat. Csak megnézem, Sai nem zagyválta-e össze az adatokat... nem, itt van. Túl szent volt számára a munkája, hogy mindent letöröljön a gépéről. Micsoda egy büszke kislány... Ezek szerint elfelejthetjük az elméletet, hogy csak nekünk akarta megmutatni, mennyire megvet minket.

– Én még most is úgy gondolom, hogy meg kellene állapodnunk az Arkaniai Micróval – vélekedett Vau. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Minden klónozó tudja, hogyan kezelje a gyorsított fejlődést. Ez náluk az alap.

– De olcsók és aljasak – vetette ellen Mereel.

– És? Nem veszünk tőlük semmit – válaszolta Vau. – Csak azt akarjuk tőlük, hogy mondják meg: hé, srácok, ezeket a géneket kell bekapcsolni, ezeket meg ki. Aztán legyártatjuk a szabályzót valamelyik gyógyszergyárral.

– Ezt én fogom kézbe venni – közölte Skirata, és azon kapta magát, hogy képtelen elszakítani a tekintetét a halott kaminóiról. Félig-meddig arra számított, hogy Sai csak színlel, és valójában nem halt meg. – Kezdjük a legfontosabbal!

– Azzal fogunk kezdeni, amint megtudjuk, hogy mi az – jegyezte meg komoran Mereel. – Olyan ez, mintha a Gurrisaliai Szent Tekercset tartanánk a kezünkben. Nem ismerjük a nyelvet, vagy legalábbis nem elég jól. És persze, a tetemtől is meg kellett szabadulniuk. Skirata fontolóra vette, hogyan lehetne hasznosítani. Gyanította, hogy senki sem fogja elhinni soha, hogy nem ő végzett vele, és remélte, hogy ebből még kihozhat valamit.

– A deltások még most is a Kalandvilág alatt turkálnak, ugye? – kérdezte.

– Igen, Kal’buir – válaszolta Mereel.

– Talán meg kéne találniuk azt, amit keresnek – folytatta halkan, tűnődve Skirata attól a főkancellár is megnyugodna. Finoman kivezetnénk az érdekszféránkból, hogy úgy mondjam...

– Hogyan fogjuk eljuttatni hozzá a maradványokat? – kérdezte Vau.

– Mi sehogy – közölte Skirata. – Beszélek a deltás fiúkkal.

– Ők nem olyanok, mint mi – tiltakozott Mereel a fejét rázva.

– Betartják a szabályokat. El fogják mondani Zeynek.

– Ne becsüld le a bajtársiasságukat! – mordult fel sértett képet vágva Vau. – A bankrablásról is hallgattak, nem igaz?

– Rendben, Walon, majd kicsit kipofozom a mesét, nehogy bajba keverjük Jusikot – felelte Skirata –, aztán adok a fiúknak valamilyen tárgyi bizonyítékot, amit lecsaphatnak Zey asztalára.

– Részemről rendben – mondta Vau. – Mármost, a hullával mi legyen?

– Nem vagyok odáig azért, ami most következik – dörmögte Skirata. Hiába gyűlölte Ko Sai-t és az egész fajtáját, ettől még nem lett könnyebb az, amit meg kellett tennie. – Segítsetek átvinni a csűrbe! Magam végzem el a piszkos munkát.

– Ezt inkább Jaingnek és nekem kell elintéznünk! – jelentette ki Mereel, azzal gyakorlatilag kitolta a két idősebb férfit a laboratóriumból. – Ko Sai és mi... sok közös emlékünk van.

Skirata mindig számíthatott a nullásokra. Tudta, hogy egyszer még meg fogják beszélni a dolgot, de pillanatnyilag hálás volt nekik, amiért önként vállalkoztak, és sejtette, hogy talán így akarnak lezárni magukban egy egész korszakot.

– Az egész testet a deltásoknak... adod? – érdeklődött Vau.

– Nem, csak egy részét – felelte Skirata, és ekkor új ötlete támadt, amiért a legkevésbé sem kedvelte magát. Sai-nak vajon van családja? Éveket töltött a Kaminón, és még most sem tudta. Végignézett a tetemen, és tovább beszélt: – Talán jót fog tenni Lama Sunak a gondolat, hogy a végén elkaptuk Sai-t. Azt hiszem, az lesz a tisztességes, ha a java részét hazaküldjük.

– Igen, ezt méltányolni fogják – dünnyögte Vau.

– Munit tome’tayl, skotah’iisa – fűzte hozzá Skirata.

Hosszú emlékezet, rövid gyújtózsinór; ezt szokták mondani a mandalori jellemre. – Gyűlölném, ha a kaminóiak elfelejtenének minket.

Ugyanakkor remélte, hogy ők egy szép napon mindannyian elfelejtik a Kaminót.

– Szólok Jaingnek és Ordónak – jelentette be Mereel, és elővette a vibrotőrét. – Régóta tervezgetjük már ezt a munkát...

Mereel nem fejtette ki bővebben, Skirata pedig nem faggatta őt. Egyszerűen csak megfogta Vau könyökét, és kiterelte a társát az ajtón.

Nem Ko Sai volt az egyetlen, akit Skirata nem ismert olyan jól, mint sejtése szerint kellett volna.

 

Besany Wennen lakása, Coruscant,

547 nappal a geonosisi csata után

Besany az utóbbi időben mindig magához vette a fegyverét, ha megszólalt a csengő, és nem nyitott ajtót mindaddig, amíg nem futtatta le az ellenőrzést azokkal a biztonsági letapogatókkal, amelyeket Ordo és Mereel szerelt be neki. De ezen a napon Skirata állt az ajtóban, és a kezében egy közepes méretű csomagféleséget tartott.

– Elnézést, Kal – hadarta Besany, miután beengedte a látogatóját. – Mindig arra számítok, hogy a leszállópályán bukkan fel, ahogyan Ordo szokta csinálni.

– Nem akartam megijeszteni – felelte Skirata, és a csomagja felé biccentett főleg nem úgy, hogy ez a kis fickó is a fedélzeten van.

– Ha nem ismerném magát, azt hinném, hogy ez egy... ó, te magasságos... ez tényleg az! Egy csecsemő...

Skirata vett egy mély lélegzetet, és letette a batyut a kanapéra, aztán fölé hajolt, és óvatosan, lassú mozdulatokkal lefejtette a finom szövésű, szürke takaró rétegeit az apró testről.

– Hát nem gyönyörű? – suttogta rekedtes hangon. – Szeretném, ha néha vigyázna rá. Nem állandóan, csak egyszer-egyszer néhány órát.

A baba nemrég születhetett. A fejét sötét, selymes hajfürtök borították, és mélyen aludt. Besany hirtelenjében nem tudta, hogy mit is mondhatna. Annyira rajongott Skiratáért, hogy bármit megtett volna a kedvéért, csakhogy semmit sem tudott a babákról, és persze dolgoznia is kellett.

Skirata a tekintetét továbbra is a gyermekre szegezve megfogta és gyengéden megszorította Besany kezét, aztán egy darabig egymás mellett állva, némán gyönyörködtek a kicsiben.

– Ő Venku, Darman és Etain fia – mondta aztán az őrmester.

– Ó... ó... – sóhajtozott Besany, miközben megértette, hogy mit hallott, és az eléggé megrázta. – Jaj, te magasságos...

– Ez egy darabig eléggé döcögős lesz – folytatta Skirata. – Darman még csak nem is sejti, hogy apa lett. Még mindig nem döntöttem el, hogy felkészült-e a hírre.

Besany nem bírta elszakítani a tekintetét a babáról. Egy igazi, eleven csecsemő fekszik az ő kanapéján... Nem igazán tudta felfogni.

– Hát ezért tűnt el Etain egy jó ideje – mondta aztán lassan bólogatva. – Meg sem fordult a fejemben, hogy erről van szó.

– Etain szeretne tábornok maradni – magyarázta Skirata.

Ebben a pillanatban Venku felébredt, mocorogni kezdett, és rúgott néhányat. Skirata a tapasztalt apák könnyed mozdulataival felvette, és tovább beszélt: – Ha a nagymesterek megtudják, hogy viszonyba keveredett Darmannel, sőt gyermeket szült, biztosan kirúgják. Ő pedig a katonái mellett akar maradni. Ezért aztán magát, Bard’ikát, Vaut, a nullásokat és néhány mandalorit leszámítva mindenki úgy fogja tudni, hogy Venku az én unokám.

– Mert valóban az – tette hozzá Besany.

– Igen, a családi múltam olyan zavaros, hogy senki sem fog meglepődni, ha megtudja, hogy valamelyik rokonom a nyakamba varrt egy kölyköt.

– Gondolom, szóba sem kerülhet, hogy a Mandalore-on nevelkedjen – mondta Besany.

– Ha az apja nem nevelheti – felelte Skirata –, akkor a kötelesség énrám hárul.

Besanynak még sok mindent meg kellett emésztenie a mandaloriak szokásairól.

– De hát maga még aktív szolgálatban van – jegyezte meg – , a bázison lakik, nem igaz?

– Pontosan – erősítette meg Skirata –, csakhogy kivettem egy lakást Laseemának a Kragget étterem környékén. Egy időre odaköltözöm, aztán majd kiderül, hogyan boldogulunk.

Skirata kiválóan értett a nehéz helyzetek megoldásához, és a baráti kapcsolatain keresztül gyakorlatilag mindent el tudott intézni. Besany elhatározta, hogy egy napon kifaggatja majd a régi, a háború előtti életéről, bár már attól is voltak álmatlan éjszakái, amit most tudott a férfiról.

– Szóval, kibérelt egy lakást a lánynak? – kérdezte kíváncsian.

– Azt hitte, hogy képes lennék otthagyni a Qibbuban? Maga is tudja, hogy mennyire kizsákmányolják a twi’lek lányokat az olyan ócska kocsmákban. Ő Atin barátnője, ami azt jelenti, hogy bekerült a családba. Törzsvendég vagyok a Kraggetben, és a CBE-s fiúk közül sokan járnak oda, vagyis az a hely biztonságos.

Mialatt az őrmester beszélt, olyan arcot vágott, mintha egy kicsit zavarba jött volna. Talán azért, mert nem egy még jobb környéken helyezte el Laseemát.

Elment az eszem. Nemet kellene mondanom. Mit tudok az apró kölykökről? – gondolta Besany, de máris megadta a választ.

– A legnagyobb örömmel vállalom, csak vegye figyelembe, hogy nappal dolgoznom kell. Jailert is megkérte?

– Az utóbbi időben sok szívességet kértem tőle – felelte Skirata. – Egy darabig most békén hagyom. De ez a legjobb megoldás, amit ki tudtam találni. Így Etain, ha éppen nincs bevetésen, bármikor találkozhat Venkuval.

– Hát akkor majd úgy intézzük, hogy működjön – tette hozzá bizakodva Besany. Eközben azonban azt érezte, hogy ez élete legfelelőtlenebb ígérete. De hát nemrégiben megszöktetett egy magatehetetlen kommandóst a kórházból, és egy sor szédítően veszedelmes dolgot is csinált – ez csupán egy újabb őrültség volt az egyre gyarapodó listán.

Skirata szélesen rámosolygott a babára, homlokon csókolta, és megszólalt:

– A mando fiúk már nyolcévesen elkísérik az apjukat a csatatérre, ez ott teljesen megszokott dolog. De valami azt súgja, hogy Venku még korábban fogja kezdeni.

Besany elsőre nehezen tudta összeegyeztetni ezt a kaminói hagyományt azzal, hogy az őrmester halálosan gyűlöli a kaminóiakat, amiért éles fegyverek tüzének tettek ki kisfiúkat. Viszont az apák azért tették, hogy megtanítsák a fiaikat a túlélésre, míg a kaminóiak ezt a termékeik fejlesztésének tekintették.

– Tehát, mi lesz most, Kal? – vetette fel Besany.

– Nem bánná, ha idehívnám az omegásokat, hogy... bemutassam nekik a fiút? – kérdezte Skirata. – A bázisra nem vihetem be. Zey érzékelné a jelenlétét. A Jedik tudomásom szerint érzékelik egymást, vagy hogy szokták mondani... Ó, te magasságos... hát persze! Az anyja Jedi. Es nyilván Venku is fogékony az Erőre. Ó, fiú... na, szépen begyűjtöttünk egy sereg problémát.

– Természetesen, jöjjenek nyugodtan – felelte Besany, és máris azon töprengett, hogy mit tehet az asztalra.

Szerencsére mindig teletömte a hűtőjét arra az esetre, ha váratlan vendégei érkeznének. – Itt vannak már a városban?

– Igen, igyekszem elintézni, hogy rövid küldetésekre osszák be őket – felelte Skirata, majd védekezőn feltartotta a kezét, és hozzátette: – Tudom, tudom, még vagy kilencven fiam harcol odakint, de az omegások különlegesek.

– Egy szép napon mindent el kell mesélnie nekem – válaszolta határozottan Besany.

– Még azokat a dolgokat is, amelyekről jobb, ha nem tud? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva Skirata.

– A Köztársasági Hírszerzés megfigyelés alatt tart, és olyan aktákban turkálok, amelyek veszedelmesen közelről érintik a főkancellári irodát – válaszolta Besany. – Ezek után nem mindegy? Akár a legrosszabbról is hallhatok.

– Rendben. Mindent el fogok mondani – ígérte Skirata.

Az őrmester felvette Venkut, körbe-körbe sétálgatott vele, és fojtott hangon dörmögött neki. Besany rájött, hogy most nem fog magyarázatot kapni, az alkalom aligha megfelelő hozzá. És talán egy egész nap kellett volna ahhoz, hogy Skirata elmesélje kalandokkal és veszélyekkel teli pályafutását. Besany nem táplált hamis illúziókat. Nagyjából sejtette, hogy Skirata miket művelt évtizedeken keresztül.

Az őrmester egy mocskos világból jött, akárcsak Ordo. De ő maga még mindig tisztábbnak érezte magát a világukban, mint a Szenátus fényes folyosóin, vagy akár az utcán, olyan polgárokkal körülvéve, akiket túlságosan lekötött az előző esti holofilm ahhoz, hogy feltegyék a kérdést: mi történt az utóbbi időben a társadalmukkal?

– Jó, kezdjük! – mondta az őrmesternek, és kinyújtotta felé a karját, hogy átvegye a gyermeket. – Mutassa meg, hogyan kell tartani! Rajta, mutassa be neki az ő Besany nénikéjét!

 

Különleges Erők Parancsnoki Központja, Coruscant,

547 nappal a geonosisi csata után

Etain tudta, hogy nehéz percek várnak rá, dacára annak, hogy a kényelmes székek egy baráti beszélgetéshez voltak elrendezve, és az alacsony asztalon caf gőzölgött, de azt is tudta, hogy ki fogja bírni.

Zey tábornok most már semmit sem tehetett vagy mondhatott, amivel kiborította volna őt. Jó, talán könnyen elsírta magát, de azt a szülés utáni hormonális zűrzavar okozta. Nem szégyelhe azt, amit tett.

Gyermeket szült, és ez megváltoztatta azt, ahogyan az egész Galaxist szemlélte.

Jusik, aki szintén meghívást kapott a megbeszélésre, karját a mellkasán összefonva ült, akár egy kis Skirata, és csak úgy áradt belőle a néma kihívás. A szakállát rövidre nyírta, a haját egyetlen szoros fonatba kötötte, és bár köpenyt viselt, illetve fénykardot, hirtelen valamiért nem látszott Jedinek. Inkább úgy nézett ki, mint egy meghatározhatatlan korú férfi, akinek nagyon elege van valamiből.

Etain óvatosan megérintette őt az Erőn keresztül, és azt sugallta neki: minden rendben lesz. Jusik erre felé fordította az arcát, és szomorkásán rámosolygott, amiből nyilvánvaló volt, hogy semmi sem lesz rendben.

– Örülök, hogy mindketten ideértetek – kezdte Zey eléggé gunyoros hangon tekintetbe véve, hogy mennyire elfoglaltak vagytok. – A tekintetét Etainre fordította, és tovább beszélt:

– A gurlaninok köszönetét mondtak a Qiilura evakuálása során végzett kitűnő munkádért, és mert... annyit segítettél nekik, hogy újból berendezkedhessenek a bolygójukon. Nem tudsz megijeszteni. Van egy fiam. Csakis miatta és az apja miatt aggódom. Magamat nem féltem – gondolta Etain, míg hangosan így felelt:

– Megtettem, amit tudtam, mester.

– A Hírszerzés jelentései szerint néhány kilakoltatott gazda máris csatlakozott a szeparatista ellenálláshoz – közölte Zey.

– Sosem volt népszerű döntés, mester – válaszolta Etain. – És igen, több civil esett áldozatul, mint szerettem volna. És úgy gondolom, Levet parancsnok egy nálam sokkal tapasztaltabb tábornokot érdemelne.

Zey néhány pillanatig némán fürkészte őt. Etain érezte, hogy a mester felé nyúl az Erővel, és megpróbálja kipuhatolni azt, amit a közönséges érzékszerveivel nem észlelt. De nem érezhetett mást, mint fáradtságot, valamint egy nagy siker miatti elégedettséget, és ezt az utóbbit is félreértelmezte.

– Látom, a feladat teljesen kimerített – mondta aztán Zey.

– Így van, mester.

– Ami pedig téged illet, Jusik tábornok – folytatta Zey-, elnézésedet kérem, amiért iderángattalak a Dorumaáról, de aggódom miattad.

– Remekül vagyok, mester – dörmögte Jusik.

– És fogalmam sincs, hogy merre jártál az elmúlt hetekben – folytatta Zey-, de kétlem, hogy mindvégig a Dorumaán voltál, függetlenül attól, hogy a hűséges deltások milyen elszántan próbálnak fedezni téged.

Jusik nem felelt, de ez nem egy bűnös hallgatása volt. Zey a fejét elfordítva Etainre pillantott, majd ismét Jusikra szegezte a tekintetét, mintha rést keresett volna az összeesküvés falán, és nyilvánvalóan nem talált egyet sem. Ekkor nekilátott, hogy a rá jellemző módon áttörjön azon a falon.

– Most azt kérem, hogy mindketten nagyon figyeljetek! – kezdte megfontoltan. – Nagyon szétszóródtunk, és ha volnának tartalékaink, mindkettőtöket azonnal kivonnálak az aktív szolgálatból. Talpraesettek vagytok, és nem kételkedem abban, hogy jó szándékok vezérelnek titeket, de letértetek az útról. – Várt néhány másodpercet, hogy a hallgatói felfogják azt, ami eddig elhangzott – ez valamiért dühítette Etaint –, majd folytatta: – Én megértem, hogy bajtársi viszonyba kerültetek Skiratával. Ő kiváló katona, de ti Jedik vagytok, és gyors ütemben közeledünk ahhoz a határhoz, amelyen túl már nem nézhetek el több mulasztást. Térjetek vissza a térképre, és tartsátok magatokat a szabályokhoz! Skirata nem lehet számotokra eszménykép. Ő egy mandalori zsoldos.

– Igenis, mester – válaszolta kurtán Etain.

Jusik azonban hallgatott. Zey csak rövid ideig várt, aztán rászólt:

– Nos, tábornok? Felfogtad azt, amit mondtam?

– Azt hiszem, nem értünk egyet a meghatározásokban – felelte megfontoltan Jusik. – Mint például, hogy mi a Jedik dolga.

– Ezt kifejtenéd? – kérte a szemöldökét felvonva Zey.

– Jedinek tartom magam, mester – kezdte a magyarázatot Jusik. – Számomra ez arról szól, hogy nap mint nap a gyakorlatban is ápolom azokat a kapcsolatokat, amelyek más élőlényekhez fűznek, és nem egy filozófiáról, amelyről elvont fogalmakban beszélünk. Nem hiszem, hogy akkor vagyunk jó Jedik, ha azt tesszük, amit a Tanács jelenleg elvár tőlünk.

– Nos, nem te lennél az első Jedi-lovag vagy padavan, aki lázad – jegyezte meg Zey. – Ez teljesen normális. Én is ezt tettem a te korodban.

– Hát akkor most miért nem teszed, mester? – fakadt ki keserűen Jusik.

– És mi ellen lázadjak? A háború ellen?

– Első lépésnek éppen jó lenne – felelte Jusik.

– Nézd, magam is látom, hogy milyen engedményeket tettünk – válaszolta a fejét ingatva Zey de engedelmeskednem kell a Tanácsnak és a Szenátusnak. Nem tehetem meg, hogy kisebb hadjáratokat indítok a széleken.

– Pedig pontosan ezt kellene tennünk, mester! – vágott vissza Jusik. – Ha másként nem megy, egyénenként kellene megváltoztatnunk azt, amit tudunk. Sajnálom, de a Jedik első számú kötelessége nem az, hogy biztosítsák a kormányzat hatalmát. Hanem az, hogy segítsenek, gyógyítsanak, békét teremtsenek, védjék a gyengéket. És amíg ezek csak jelszavak, amikkel dobálózunk, nem pedig a viselkedésünket írják le, az rosszabb, mintha nem lenne semmi jelentésük. – Mialatt beszélt, nem érződött felőle, hogy megtört volna, inkább szomorúság és nyugalom áradt belőle. – Ezért aztán...

– Elhallgatott egy pillanatra, nyelt egyet, és kimondta: – Az áthelyezésemet kérem, mester. Lemondok a parancsnoki beosztásomról, és a jövőben harctéri gyógyítóként akarok szolgálni.

Zeyről lerítt, hogy mélységesen megdöbbent. Aztán a vonásai ellágyultak, és akármilyen szidalmakat akart Jusikra zúdítani, az indulatai elpárologtak. És erre Etain sem számított. Mintha egy idegen ült volna mellette, de érzékelte azt a Jusikot is, akit ismert.

– Nem tudom, hogy erre van-e mód – mondta hosszas töprengés után Zey.

– Rendben, értem – felelte Jusik, majd bólintott néhányat, aztán a tekintetét a kezére szegezve folytatta: – Sokat gondolkodtam azon, hogy milyen következményekkel jár, ha többé nem vezetem az embereimet a harcmezőkön, hogy nem rontom-e még jobban a helyzetüket, de én ezzel nem tudok tovább együtt élni. Szentesítjük egy rabszolgahadsereg alkalmazását. Ez ellene szól a hitünk minden alapelvének, ez egy szégyenfolt rajtunk, és egy napon megfizetjük az álszent viselkedésünk árát. Ez így rossz, mester! Ennélfogva nincs más választásom, mint hogy elhagyjam a Jedi-rendet.

Én meg másokra bíztam a fiamat, mert maradni akarok – kesergett magában Etain, és a lelkében teljes volt a zűrzavar.

Ugyanazt érezte, mint Jusik, és ugyanolyan erősen is, de nem bírta rávenni magát, hogy most rögtön kilépjen. Hirtelen nem látta a saját szándékainak gyökereit. Mindazon bizonyosság, amit oly aprólékos munkával épített fel magában, mindazok a dolgok, amik után áhítozott a legelső napok óta, amikor még nem tudta biztosan, megvannak-e a képességei ahhoz, hogy jó Jedi legyen, omladozni kezdtek. És gyávának ítélte magát, amiért nem áll ki az igazságért úgy, mint ahogyan Jusik tette, de nem tudott elszakadni a katonáitól.

– És teljesen biztos vagy abban, hogy ezt kell tenned – mondta Zey halkan, és nem kérdő, hanem kijelentő hangsúllyal.

– Igen, mester.

– Hát akkor, az Erő legyen veled, Bardan Jusik! És sajnálom, hogy elveszítünk téged. Mihez kezdesz most?

Jusikon meglátszott, hogy hatalmas teher került le a válláról. És életében először kissé ijedtnek tűnt.

– Mindig is azt hittük, hogy egy Erő-használó előtt két út van: a sötét oldal vagy a világos oldal útja. Vagy Jedi lesz, vagy Sith – válaszolta a mester szemébe nézve. – De én hiszem, hogy végtelen számú lehetőségünk van, és ki fogok választani egyet. – Lendületesen felállt, udvariasan fejet hajtott, és megkérdezte: – Megtarthatom a fénykardomat?

– Te készítetted – válaszolta Zey. – A tiéd.

– Köszönöm, mester.

Az ajtó kinyílt, aztán halkan sziszegve bezárult Jusik mögött. Etain kettesben maradt a feldúlt tábornokkal, aki hosszan kifújta a levegőt, majd halkan megszólalt:

– Ezt nagyon sajnálom. Tényleg nagyon! Hát, ennyit mára, Tur-Mukan tábornok! Elmehet.

Etain kisietett a folyosóra, és mialatt az ajtó becsukódott mögötte, visszanézett egy pillanatra. Még éppen meglátta Zeyt, amint az íróasztalon könyökölve a tenyerébe temeti az arcát, és tudta, hogy a tábornokot nem Jusik távozása sújtotta le, hanem az, hogy feltett egy kérdést, és megkapta rá a választ – egy olyan kérdésre, amellyel a többi Jedi nem törődött.

Valóban szégyenfolt került az egész Rend becsületére. És azt mindenkinek látnia kellett.

 

Besany Wennen lakása, Coruscant,

548 nappal a geonosisi csata után

– Nem öreg egy kicsit ahhoz, hogy babákra vigyázzon, Kal’buir? – kérdezte Niner, mialatt hősiesen küzdött, hogy magába gyűrjön egy púpozott tányér sült mohaszirmot.

Skirata egy rosszallást kifejező mando kézjelet mutatott neki, amiről korábban azt tanította, hogy sose használják hölgyek és fiatalkorúak társaságában, aztán derűsen dörmögte:

– Titeket is felneveltelek, nem igaz?

– De mi idősebbek voltunk – felelte Niner volt egy rakás droidja, amik segítettek, és maga is fiatalabb volt tíz évvel.

Besany behozott még egy adag mohaszirmot. Darman a csecsemőt bámulta. Nem fedezte fel rajta Skirata vonásait, bár tény, ami tény, sosem látta még az őrmester vér szerinti gyerekeit, akik mostanra már legalább a harmincas vagy a negyvenes éveikben jártak. Kíváncsi volt, hogy mi történt velük, mi késztette őket arra, hogy átadjanak egy ekkorka apróságot egy olyan férfinak, aki maga is hadat visel.

De hát a mandaloriak már csak ilyenek voltak. A klánok szorosan összetartottak, és ha valaki bajba került, a többi rohant, hogy segítsen. Skirata mindenesetre kimerültnek, de boldognak látszott. Gyors, ügyes mozdulatokkal bebugyolálta a gyermeket a takaróba, aztán a mellkasához szorította, és szélesen vigyorgott. Besany fáradhatatlanul hordta az ennivalót a konyhából, és Etain eléggé nyugtalannak tűnt, amin Darman nem csodálkozott. Őt és a társait is megrázta a hír, hogy Jusik elhagyta a Jedi-rendet.

Skirata nyelt egyet, mintha sírás fojtogatta volna. Bátor férfi lévén nem félt megmutatni az érzéseit, és Darman csodálta őt ezért.

– A neve Venku – közölte az őrmester.

– Szép név – felelte Atin, és a társához fordult: – Corr, te hogyan neveznéd el a fiadat?

– Hát nem Sevnek, az biztos! – felelte Corr, mire mindenki felröhögött. Corr megvárta, amíg elhalkul a nevetés, és hozzátette:

– Nekem a Jori tetszik.

– Az nem mando név – vetette ellen Atin.

– Hé, fiúk, én még csak tanulom a mandalori dolgokat, világos? – mentegetőzött Corr. – Egyszerű gyalogos vagyok, akit véletlenül előléptettek.

– Én Kadnek nevezném – jelentette be Darman, miután alaposan megrágta magában a kérdést. Észrevette, hogy Etain és Skirata őt nézik, és attól tartott, talán azért, mert nem mutatott eléggé élénk érdeklődést a baba iránt. – A Kad szép név.

Közelebb lépett az őrmesterhez, mire Etain furcsa arcot vágott, és a csizmája orrára szegezte a tekintetét. Darman azt hitte, hogy a lányt talán nem nyűgözik le a csecsemők úgy, mint Skiratát – de hát Venku az ő unokája volt. Nem is lehetett mást várni tőle.

– Tarthatom egy kicsit? – kérdezte kissé félénken.

Szeretett volna némi lelkesedést tanúsítani, mert Skirata... fierfek, hiszen az őrmester mindenféle értelemben az ő apja, a férfi, aki felnevelte őt. Durva udvariatlanság lett volna a részéről, ha nem csodálja meg az unokáját. Előrenyújtotta mindkét kezét, és Skirata tétovázott néhány pillanatig, mialatt az arcán különös kifejezés jelent meg – talán a szomorúság jelei.

– Tessék, fiam – mondta aztán az őrmester, azzal gondosan beállította a megfelelő pozícióba Darman karját, majd óvatosan ráfektette a fiúcskát. – Ebben a korban még nem nagyon reagálnak. Lényegében csak esznek, alszanak, és... gyakran kell cserélni a pelenkájukat.

Darman először meglepődött az alaposan becsomagolt gyermek súlyától, aztán óvatosan vett egy mély lélegzetet, ekkor hintőpor és öblítő illatát érezte, és még valamit, amit még sosem tapasztalt: egy baba bőrének tiszta, kellemes illatát. És akármit mondott az imént Skirata, Venku hirtelen reagált: kinyitotta a szemét, és megpróbálta elfordítani a fejét. A szeme kékeszöld színben játszott, és fényesen csillogott.

– A maga szemét örökölte, Kal’buir – bökte ki Darman, és nem tudta, hogy mi mást mondhatna még. Amit valójában gondolt, az akkora őrültségnek tűnt, hogy nem merte kimondani: hogy a baba annyira kicsi, annyira magatehetetlen, hogy elképzelni sem tudja, hogy valaha ő maga is ekkora volt. Emlékezett még a Tipocavárosban, üvegtartályokban látott csecsemőkre, de ezekkel a homályos képekkel nem tudott mit kezdeni. Itt és most egy eleven gyermeket tartott a kezében, és fogalma sem volt, hogy mit csináljon vele.

– A szemük színe változik – felelte Skirata, és a hangja kissé rekedtesen szólt, ami rendszerint azt jelentette, hogy erős érzések dolgoznak benne. – Először mindegyiké kék, ez így van rendben. De néhány hét múlva teljesen más színű is lehet.

– Értem – dünnyögte Darman –, visszaadjam?

– Addig tarthatod, ameddig csak szeretnéd, fiam.

– Szerintem nem érzi jól magát nálam – vélekedett Darman.

– Ó, nem is tudom... Szerintem remekül elvan... – felelte elgondolkodva Skirata.

Darmant kínos érzések rohanták meg, aminek az okát nem értette. Venku elszántan küzdött, hogy felé fordítsa a fejét, és ő egy pillanatig ugyanazt érezte, amit akkor szokott, amikor Etain felé nyúlt az Erővel. Ez azonban képtelenség volt.

Miért is tette volna? Ott állt, közvetlenül mellette, bár furcsa módon úgy nézegette az ajtót, mintha szeretett volna kimenekülni a szobából.

– Pocsék apa lennék, mi? – kérdezte halkan Darman.

Skirata egyenesen a szemébe nézett, és az arcán továbbra is ott ült az a furcsa, szomorkás kifejezés, bár mintha most némi elégedettség is sugárzott volna a vonásairól.

– Dar’ika, csodás apa leszel, hidd el nekem – válaszolta Skirata. – Félelmetesen jó apa.

– Aha... egyszer talán, de nem most – jelentette ki Darman.

Ez jutott először eszébe. Be kellett látnia, hogy fél a babától, márpedig nem szokott hozzá az olyan félelmekhez, amelyekkel nem tudott megbirkózni. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Azt hiszem, ehhez még fel kell nőnöm. Tessék, visszaadom, mielőtt elejtem.

Remek, ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhattál volna – szidalmazta magát gondolatban. – Ha az öregedésünk került szóba, Kal’buir mindig ideges lesz.

Ám Skirata most csak bánatosan mosolygott, és kinyújtotta a karját, hogy átvegye Venkut. Etain ekkor felsóhajtott, és gyakorlatilag kirohant a szobából. Darman nem sejtette, hogy mi lehet ennyire sürgős, de Skirata az ajtó felé biccentve jelzett neki, hogy kövesse a lányt.

– Menjetek, és legyetek együtt egy kicsit! – mondta elmosolyodva, mialatt a bal kezével turkálni kezdett az egyik zsebében, hogy kihalásszon valamit. – Csak menjetek, és csináljátok azt, amit a fiatal párok! Ezen a kártyán bőven van kredit. Tessék, vedd el! Menjetek, és töltsetek együtt pár napot! Szórakozzatok! Mi majd felzabáljuk itt az ételt, és alaposan kipletykálunk titeket a hátatok mögött.

Skirata megint megindítóan nagylelkűnek bizonyult.

Darman átvette tőle a kreditkártyát, és megszorította a vállát. Íme, ez az ő családja – az apja, a testvérei és akármennyire is szeretett volna Etainnel élni, rájuk is szüksége volt. És ezzel Niner nagy kérdésére is megszületett a válasz...

– Köszönöm, Kal’buir.

– Ni kyr’tayl gai sa’ad – válaszolta mosolyogva Skirata.

Darman tudta, hogy ez mit jelent. De igazából nem is kellett volna kimondani, mert Skirata réges-régen vállalta a felelősséget, hogy a kommandósok apja legyen.

– Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte aztán az őrmester.

– Örökbe fogadott. Hivatalosan is, úgy értem.

– Így van – helyeselt Skirata, és szabad bal kezével megveregette Darman arcát. – Ideje, hogy mindnyájatokat hivatalosan örökbe fogadjalak.

– És mondja, őrmester, mennyi pénze van? – kérdezett közbe Corr. – Mert én mindig egy gazdag apáról álmodoztam.

– Én vagyok a Galaxis leggazdagabb embere – felelte sejtelmesen mosolyogva Skirata. – Meg fogsz lepődni, ha megtudod, hogy mit hagyok rátok a végrendeletemben.

Skirata néha elsütött egy-egy olyan tréfát, amit a kommandósok nem értettek. Darmannek nem tetszett a gondolat, hogy Kal’buir végrendeletet írt. Ennek még aligha jött el az ideje, bár igaz, az őrmester katona volt, és ezeket a dolgokat el kellett rendezni, inkább előbb, mint utóbb.

– Inkább maradjon velünk még jó pár évtizedig, Kal’buir! – mondta Niner. – Bár egy vidéki birtok a Naboo-n... hát annak tudnék örülni...

Ismét a nevetésben találtak menedéket. Darman otthagyta Skiratát az unokájával, és elindult, hogy megkeresse Etaint. A tágas előszobában talált rá. Az egyik szék párnázott karfáján ült, a karját szorosan összefonta a keblén, és idegesnek látszott.

– Mi a baj? – kérdezte tőle halkan Darman.

– Csak szomorú vagyok – felelte a vállát megvonva Etain.

– Ennyi az egész.

– Skirata viszont boldog – mondta Darman, és felmutatta a kreditkártyát. – Imádja a kölyköket. Elemében van. Ezt nézd meg! Ideadta ezt a kártyát, és azt mondta, menjünk szórakozni. Van valami ötleted? Szeretnél elmenni valahová?

A lány arcán ugyanolyan kifejezés jelent meg, mint amilyet Darman az imént az őrmester arcán látott. Tudta, hogy valami rosszat mondott, de hogy mit, azt még csak nem is sejtette. Finoman, óvatosan kibontotta Etain karját, és a kezébe vette a kezét.

– A baba miatt borultál ki, ugye? – kérdezte, mert arra gondolt, hogy a lány Jedi lévén sosem vállalhat gyermeket. – Eszedbe juttatja, hogy elszakítottak a családodtól? Erről van szó?

– Nem... találjuk ki, hogy hová menjünk! – felelte Etain, azzal szabályosan felugrott, és Darmant maga után vontatva a kijárat felé lódult. Mintha elfordított volna egy kapcsolót, és egy csapásra átváltozott volna apró termetű tábornokká.

Már az utcán jártak, amikor Etain felkapta a fejét, és megkérdezte:

– Láttad már valaha a botanikus kertet a Skydome-ban? Csodálatos növényeik vannak, és van ott egy jó étterem, meg mindenféle szórakozási lehetőség.

Darman mindent tudott a növényekről. A Nagy Hadseregtől kapott adatbázisában minden szerepelt, amit bevetés közben szükség esetén megehetett. Újdonságot jelentett számára, hogy úgy gondoljon a növényekre, mint megbámulandó csodákra. Ugyanakkor a gondolatai ellenőrizhetetlenül kavarogtak, és egyre mélyebbre nyomták az érzései zavaros mocsarába. Ki kellett mondania. Most már biztosan tudta, hogy mi bántja a lányt. Etain szeretett volna normális életet adni neki, és valószínűleg azt hitte róla, hogy gyermekre vágyik most, miután látta Venkut, mert a mandaloriak imádták a családot, és Etain mandalorinak tekintette őt.

– Ha a baba miatt vagy ideges – válaszolta –, még egy jó darabig, talán évekig még csak gondolnod sem kell rá. Semmiképpen, amíg a háború tart. Ez az idő nem alkalmas a gyermekvállalásra. Sem neked, sem nekem.

Na végre... kimondta, és biztosra vette, hogy Etain mostantól jobban fogja érezni magát. Nem lett volna semmi értelme, az ő mesterségesen megrövidített élettartamán rágódni. Egyikük sem tudhatta, hogy mi vár rájuk a következő sarok mögött. És most levette a terhet a lány válláról, mert ez volt az egyetlen helyes út...

– Igazad van – felelte Etain az idő nem alkalmas rá.

A Skydome parkjai valóban csodálatosak voltak. Darman látta a lányon, hogy próbál vidáman és lelkesen viselkedni, de valójában csak úgy áradt belőle a szomorúság, és ő nem tudta, hogyan változtathatna ezen.

A jelek alapján végül arra a következtetésre jutott, hogy a Qiilura kiürítése rosszabb volt, mint amilyennek eddig hallotta. De biztosan tudta, hogy a megfelelő órában Etain mindent el fog mesélni.

Huszadik fejezet

„65. parancs: Amennyiben a Szenátus többsége a feladata ellátására alkalmatlannak találja a főparancsnokot (főkancellárt), vagy a Biztonsági Tanács a feladata ellátására alkalmatlannak nyilvánítja, és a Nagy Hadsereg hiteles parancsot kap, a parancsnokok felhatalmazást kapnak a főparancsnok őrizetbe vételére, szükség esetén halálos erő alkalmazásával is. Ezt követően a Nagy Hadsereg főparancsnoki teendői az alkancellárra szállnak az utód kinevezéséig, vagy amíg a Szenátus felállít egy másik főhatóságot a 6-os melléklet 4. pontjának rendelkezései szerint.

66. parancs: Abban az esetben, ha a Jedi-tisztek a Köztársaság érdekeinek ellenében cselekszenek, és különleges, hiteles parancsot kapnak egyenesen a főparancsnoktól (főkancellártól), a Nagy Hadsereg tisztjei eltávolítják azon tiszteket, halálos erő alkalmazásával, és a Nagy Hadsereg parancsnoki teendőit továbbra is a főparancsnok (főkancellár) látja el, az új parancsnoki szervezet megteremtéséig.”

A Köztársaság Nagy Hadseregének Vészhelyzeti Állandó Parancsaiból: A parancsnokság és a kinevezések rendje, 1-150 parancs

 

Kragget étterem, Coruscant,

548 nappal a geonosisi csata után

– Én mindig is állítottam, hogy maga kiváló tiszt, Bard’ika – jelentette ki Skirata. – Van egy érzésem, hogy ez az egész az én hibám.

Leült a pad szélére, és oldalra csusszant, mígnem szembekerült a másik oldalon ülő Jusikkal. A twi’lek pincérnő szempillantás alatt mellettük termett. A Kraggetben eleven pincérek szolgálták ki legalábbis a törzsvendégeket, márpedig ezt a helyet kilencven százalékban törzsvendégek látogatták.

– A szokásos értömítőt, Kal őrmester? – kérdezte a twi’lek lány, akinek a táncos korszaka véget ért már, de még most is káprázatosán nézett ki. – Extra adag tojással?

– Tökéletes lesz – helyeselt Skirata. – És hozz még cafot az én ifjú barátomnak, légy szíves! – Megvárta, amíg a pincérnő elsietett, ekkor mélyet sóhajtott, és megjegyezte: – Bard’ika, nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok.

– Én nem – közölte vidáman Jusik. A történtek az étvágyának sem ártottak. Megkönnyebbültnek, derűsnek tűnt, mint akinek hatalmas teher kerül le a válláról. – Jó, elismerem, kicsit ijesztő volt kisétálni, de megtettem, és meg kellett tennem. Az egyetlen, ami miatt rosszul érzem magam, hogy elhagytam a katonáimat. Nem mintha szükségük volna arra, hogy fogjam a kezüket. És sajnálom, hogy többé nem segíthetek magának odabentről.

Skirata rég eljutott ahhoz a felismeréshez, hogy Jusik kivételes férfiú, de nem igazán alkalmas tisztnek. Sokakkal ellentétben nem erőforrásnak tekintette az embereit, akiket feláldozhat annak érdekében, hogy megnyerje a csatát, és nem tartotta úgy, hogy a győzelem megéri ezt az árat.

Túlságosan törődött a katonákkal, és túl közel került hozzájuk, emiatt sosem lehetett belőle jó taktikus. Skirata egyfelől éppen ezért szerette meg, másfelől tudta, hogy a kölyök a hadsereg egyik gyenge pontja. így aztán megesküdött magának, hogy támogatja Jusikot, ahogy csak tudja. Jusik pusztán az elvei miatt kiállt az igazságért, és meghozott egy döntést, amelyhez az elöljáróiból minden jel szerint hiányzott a bátorság. Igen, mandokarla...

– Fiam, nagyobb szükségem van magára idekint, mint gondolná – válaszolta elmosolyodva Skirata. – Egyébként, csak annyira hagyja a sorsukra a fiúkat, mint én. Sokat fog még találkozni velük. Csak lépett egyet oldalra, és afféle független szaktanácsadó lett magából, hogy úgy mondjam.

– Életemben először munkát és lakást kell szereznem – válaszolta a fejét ingatva Jusik. – A Jedi-rend nem készíti fel a tagjait a kinti életre. Ahogyan a klónok, úgy mi sem kapunk semmiféle letelepedési támogatást, de legalább miránk nem küldenek kivégzőosztagot...

– Készen várja egy munka, csak bólintania kell – jelentette ki Skirata. Az időzítés olyan hátborzongatóra sikerült, hogy úgy döntött, soha többé nem süt el vicceket az Erő rovására.

– És egy otthon is, ha nem bánja, hogy meg kell osztoznia a lakáson velem és Laseemával. Ó, és Venkuval! Igazából...

– Igen. És köszönöm – vágott közben Jusik.

– Venkunak szüksége van valakire, aki rendelkezik a maga különleges tapasztalataival, hogy képes legyen megbirkózni a saját képességeivel – magyarázott Skirata. – Etain nem mindig fog ráérni.

– Örömmel vállalom – közölte Jusik. – De ettől függetlenül még a háborúban is hasznos lehetek.

– Ó, tudom én! – válaszolta szaporán bólogatva Skirata. – Szegény öreg Zey! Azt képzeli, hogy ha elveszi magától az azonosítóját, mindenhonnan kizárja önt. Tényleg nem érti.

– Szerintem képben van – felelte Jusik –, csak nem akarja, hogy folyton emlékeztesse valami. – Elhallgatott, mert megérkezett a pincérnő a gőzölgő tányérokkal és a caffal teli kancsóval, aztán, amikor a lány távozott, kimondta: – Akkor tehát: Venku.

– Azt hiszem, inkább Kadnek kellene hívnunk – jegyezte meg Skirata.

– Miért?

– A fiúk nevekről beszélgettek, és Darman azt mondta, hogy neki a Kad tetszik – magyarázta Skirata. – Tény, hogy neki kellett volna elneveznie a fiát, még ha egyelőre nem is tud róla.

Jusik egy darabig töprengve evett, majd megszólalt:

– Hát akkor hívjuk Kadnek. Kad’ika. Magát sem Kalnek hívták, amikor Munin megtalálta. És ez nem jelenti azt, hogy nem lehet Venku, ha őneki majd ez tetszik.

– Látja, Bard’ika, ezért szeretem én magát – jelentette ki elmosolyodva Skirata. – Veleszületett érzéke van a problémák megoldásához. Máris megdolgozott a fizetéséért.

– És amikor meglátogatom Fit – fűzte hozzá Jusik –, elviszem Venkut a Manda’yaimra.

– Áll az alku.

Ezt követően derűs hallgatásba merülve fejezték be az ebédet. Semmi sem lehetett olyan rossz, hogy ne lehetett volna kihozni belőle valami jót. És a jó szerencse gyakran csak azon múlt, hogy az ember mihez kezdett azokkal a lapokkal, amelyeket osztottak neki. Skirata az elmúlt hetekben egyre mélyebbre süllyedt a kétségbeesésbe, de most kikapaszkodott onnan, támadásba lendült, és a kezébe vette az irányítást.

Ko Sai... hát nem fog legyőzni minket – tűnődött magában.

– Szó sem lehet róla. Nu draar.

Örült, hogy a Kraggetben nem ellenőrizték a vendégek táskáit, mert a csinos pincérlány valószínűleg soha többé nem tudott volna úgy nézni őrá, mint eddig.

– Tessék, a lakás kódkulcsa! – mondta végül, és átadta a kulcsot Jusiknak. – De szóljon oda Laseemának, amikor hazamegy, mert még mindig megijed, ha váratlanul beállít valaki. És most megyek, és kérek egy szívességet a deltásoktól.

– Egyelőre nem jelentkeztek Zeynél – válaszolta Jusik. – Megkértem őket, hogy várjanak, amíg maga nem beszél velük.

– Derék fickó! Köszönöm!

Jusik lepillantott az asztal mellé tett válltáskára, és megkérdezte:

– Abban van?

– Ühümm... – dünnyögte az őrmester.

– Óriási – mormolta Jusik, és tovább evett. Valószínűleg csak színlelte a nyugalmat, míg magában keményen küzdött, hogy kisöpörje az elméjéből mindazt, amit a Jedik a szánalomról és együttérzésről tanítottak neki. Pár pillanatig hallgatott, majd felvetette: – Elintézzek valamit, amíg Kad’ika alszik?

– Igen – felelte Skirata, és arra gondolt, hogy íme, a kölyök valóban egy drágakő. Hálás volt annak az akárminek, ami ilyen remek férfiakat vetett az útjába. Vett egy mély lélegzetet, és belekezdett: – Nézze meg, hogy mit tud előásni az itteni fegyházakról. Szeretnék meglátogatni egy bizonyos szeparatista tudóst, aki rengeteget tud a Fett-klónok genomjáról. Dr. Uthan mostanra alighanem szétunta a fejét.

– Most jön jól, hogy az Omega elkapta a Qiilurán, igaz? – kérdezte Jusik, és kacsintott egyet. – Mintha az... a Sors akarta volna így.

– Ígérem, többé nem tréfálkozom az Erővel – fogadkozott Skirata. – Ez az idő aligha alkalmas arra, hogy új ellenségeket szerezzek.

Skirata a légmentesen záródó hűtődobozt a táskájában hordozva sétált az alsó szintek mocskos járdáin. Egy idő után azon kapta magát, hogy fütyörészik.

Nem... Ko Sai biztosan nem győzött le minket...

 

Arca század bázisa,

Coruscant, 548 nappal a geonosisi csata után

A Delta-osztag katonái a leszállózónában álló csapatszállítóban várták Skiratát, és Sev látta a társain, hogy hozzá hasonlóan nincsenek elragadtatva ettől. Aztán, amikor az őrmester végre befutott, mindnyájan fellélegeztek.

– Remélem, jó hírrel jött, uram – jegyezte meg Scorch, aki megviseltnek tűnt, és egy hajvágás is ráfért volna. – Tizenkét órája nem ettünk.

– Nos, köszönöm, hogy nem jelentkeztetek be – felelte Skirata, azzal letette a táskáját a fedélzetre, és kihúzott belőle egy dobozt, amit átadott Sevnek. – Találd ki, mi van benne!

Sev gyanakodva nézegette a dobozt, és megkérdezte:

– Nem egy családi adag fűszeres warradió, ugye?

– Nem az. Egyértelműen nem az. De ha kinyitod, tartsd egyenesen, nehogy összekend a fedélzetet!

Sev nyelt egyet, és kibökte:

– És miért adja ezt nekünk, őrmester?

– Arra kérlek, hogy sétálj be Zey irodájába, tedd le ezt az íróasztalára, és mondd meg neki, hogy megtaláltátok őt – közölte Skirata. – Nyugodtan lépjen kapcsolatba a kaminóiakkal, és végeztesse el velük a DNS-ellenőrzést.

– Őt?

– Tudod, kiről beszélek.

– Ko Sai-ról?

– Nem, a Hapes shabla királyi anyjáról! Te kire gondolsz? Persze, hogy Ko Sai-ról!

– Ezek szerint halott – állapította meg Sev.

– Vagy halott, vagy túlzásba vitte a fogyókúrát – felelte Skirata a szemét forgatva, közben odanyúlt, és felnyitotta a fedelet. Sev eltartotta magától a dobozt, de az abból kiáradó szag így is megcsapta az orrát, aztán a lehető leggyorsabb pillantást vetette a tartalmára. Az őrmester lecsukta a fedelet, és tovább beszélt: – Gondoskodtam róla, hogy úgy nézzen ki, mintha egy súlyos kődarabbal találkozott volna, mert így beleillik a mesétekbe. És ez egy olyan testrész, ami nélkül Sai nem boldogulhat. Nem holmi ujj, amit akár egy kezdő chakaar is levághat. Teljesen egyértelműen bizonyítja, hogy Ko Sai halott.

Sev sok mindent látott már a harctereken, és jószerével nem is tudta számon tartani a telitalálatait. De ez most megrázta, mert az életének java részében Ko Sai teljhatalommal uralkodott felette – és most már azt is tudta, hogy ki kötözte oda a kőhöz azokat a maradványokat.

– Szóval, maga végzett vele – mondta halkan. – A maga csomóját láttuk a tengerben.

– Nem, fiam, egyik sem igaz – válaszolta Skirata, azzal gyorsan körülnézett, mintha látogatóra számított volna, aztán folytatta:

– Bár az tény, hogy Sai mando testőröket fogadott. De nem én öltem meg. Holtan találtuk, esküszöm. Ha én tettem volna, megmondanám, mert nem félek semmitől. Őszintén megmondom, hogy boldogan felszeleteltem volna a szadista hut’uunt. De nem én végeztem vele. És csak ennyit kell tudnotok, a saját érdeketekben.

Az őrmester megfordult, hogy távozzon, de Boss elkapta a karját, és megszólalt:

– Úgy hallottuk, elveszítettük Jusik tábornokot.

– Fogtok még találkozni vele... talán meg is unjátok még a képét – felelte derűsen mosolyogva Skirata.

– És Fivel mi a helyzet?

Skirata oldalra és lefelé nézett, ami arra utalt, hogy a most következő magyarázat a képzelet szüleménye – Sev jól ismerte már ezt a tekintetet.

– KK-8015 halott, fiúk – mondta aztán az őrmester. – Na, én megyek... Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok!

Az osztag tagjai némán néztek utána, mialatt kiszállt a gépből és a zsilipajtó bezárult mögötte.

– Méghogy Fi halott... hát a shab... – dörmögte Boss. – Nagyon szeretném tudni, hogy mi folyik itt valójában.

– Nem, nem szeretnéd, mert nem kell tudnod – jelentette ki Fixer. – Gyerünk, Sev, szállítsuk le a csomagot az öregnek! Vessünk véget ennek az egész időpazarló gyakorlatnak!

Sev két kézzel fogva, óvatosan tartotta maga előtt a dobozt, nehogy kiömöljön belőle valami, mialatt a folyosón sietett Zey irodája felé. Azon töprengett, megmondja-e a tábornoknak, hogy mi van benne, vagy csak rakja le elé, és hagyja, hogy ő maga nyissa ki. Mindesetre gyanította, hogy szórakoztató pillanatokban lesz része, amikor végignézi Zey reakcióját.

Holtan találtuk, esküszöm – visszhangoztak a fejében Skirata szavai. – Ha én tettem volna, megmondanám.

– Hát persze, Kal, megmondanád – dörmögte halkan hiszek neked.

Sev csalódott lett volna, ha Skirata nem váltotta volna valóra azon ígéretét, hogy egyszer még felszeleteli a kaminóit aiwha-csalinak. Aztán eszébe jutott, hogy így már nyugodtan nézhet Vau szemébe, és nem kell azt éreznie, hogy szégyent hozott rá.

Igen, Skirata ritka nagy gazember – elmélkedett magában – , és egy kicsit őrült is, de ha a katonáiról van szó, tudja, hogy mi a tisztesség és a becsület. És most nagyon nagy szívességet tett mindnyájuknak.

Sev megkopogtatta Zey ajtaját, majd sisakját a bal, a dobozt a jobb karjával magához szorítva biccentett a társainak, hogy tűnjenek el. Az ajtó besiklott a falba. A tábornok az íróasztalánál ült, a számítógépe billentyűzetét bökdöste, és látszott rajta, hogy kissé bosszús, amiért megzavarják.

– Nulla-hetes! – mondta emelt hangon. – Hát visszatértek! Jöjjön be!

– Üdvözlöm, uram! – köszönt Sev, és engedelmeskedett a felszólításnak.

– Remélem, jó híreket hozott – jegyezte meg a tábornok.

– Nem csupán jókat – válaszolta Sev, miközben lerakta a dobozt az íróasztalra, és hátrált egy lépést. – Hanem teljesen megalapozottakat, uram.

Zey néhány másodpercig töprengve fürkészte a dobozt, majd felnézett a kommandósra.

– Ó... – sóhajtotta, és nem mondott mást.

A Jedik híres-neves hatodik érzékének köszönhetően valószínűleg máris tudta, hogy mi van a dobozban. Ám így is belenézett, és nem hőkölt hátra, bár amikor felnyitotta a belső fedelet, az arca eléggé elszürkült.

– Az hiszem, kijelenthetjük, hogy Ko Sai halott, uram – mondta Sev.

– Gondolja? Azért nem árt az óvatosság.

– Ellenőriztetheti a DNS-t a kaminóiakkal, uram – felelte Sev.

– De legalább a főkancellár egyértelmű választ kapott, még ha nem is azt, amelyikben reménykedett.

– Megtenné, hogy tájékoztat a részletekről? Mert Palpatine meg fogja kérdezni, hogy ez a... trófea hogyan került a birtokomba.

– Beástuk magunkat a laboratóriumba, amit minden kétséget kizáróan Ko Sai építtetett – közölte Sev. – Egy robbanás teljesen elpusztította. Kő kövön nem maradt, uram.

– Ko Sai óvatos típus volt – jegyezte meg Zey.

– Igen, uram, de sok türelmetlen alak vadászott rá.

– Azt mondja tehát, hogy már halott volt, amikor maguk rátaláltak.

– Nem mi öltük meg, uram – jelentette ki határozottan Sev.

– Maga azt mondta, élve kapjuk el. Mi ezt akartuk, de elkéstünk.

Zey merőn bámulta a kommandós arcát, aztán sóhajtott egyet.

– Tudom, hogy igazat mond – felelte halkan. – De ha lenne információja arról, hogy ki kapta el... nos, a főkancellár örülne, ha hallaná.

Sev rádöbbent, hogy a látszólagos őszinteségének hulláma veszedelmesen csalóka területre sodorta, és remélte, hogy Zey nem érzi meg az Erőben az apróbb hiányosságokat.

– Nincs bizonyítékunk arra, hogy ki végzett vele, uram – mondta határozottan. – De azt hiszem, a kaminóiak nem vették jó néven, hogy Sai lelépett a legféltettebb ipari titkaikkal.

– Ha már így szóba jött...

– Semmi, uram! – vágott közbe Sev, és megint nem kellett attól tartani, hogy a Jedi megérez valamit, mert most is igazat mondott. – A számítógépek teljesen megsemmisültek. Egyetlen árva adatot sem lehet kinyerni belőlük.

– És a kaminóiak feltehetően tudták, hogy mit keresnek – tette hozzá a tábornok.

– Ugyanakkor találtunk néhány halott mandalorit.

– Á...

– De semmi olyat, ami alapján azonosítani lehetne őket – folytatta Sev. – Talán azért voltak ott, hogy védjék Sai-t, vagy ők voltak a támadók, de eltoltak valamit, és magukra robbantották a labort. Akárhogyan történt is, Ko Sai halott, és nincsenek adatok. Megtettünk mindent, amit lehetett, uram.

Zey leeresztette a vállát, és előregörnyedt. Magas, széles vállú férfi létére hirtelen Skiratánál is kisebbnek tűnt.

– Tudom, nulla-hetes, tudom... – mormolta letörten. – így is jó munkát végeztek. Kapnak egy egész napos eltávozást, mindannyian. Elmehet!

Sev nem számított dicséretre. Mindig úgy érezte, hogy szégyent hoz valakire – rendszerint Vaura így aztán a tábornok szavai teljesen meglepték. És nem tudta, hogy mit fog kezdeni egy szabadnappal, hirtelenjében csak annyi jutott eszébe, hogy végre tisztességesen jóllakhat, és alhat egyet. Tisztelgett, fürgén elindult a kijárat felé, ám az ajtóból visszafordult, és halkan megszólalt:

– Sajnálattal hallottam, uram, hogy Jusik tábornok elhagyott minket.

– Én is – felelte Zey továbbra is az asztalán fekvő dobozt fürkészve. – Mindig komoly csapás elveszíteni egy jó embert, de még rosszabb elveszíteni egy jó Jedit. És éppen most, amikor annyira kellene összpontosítanunk...

Sevnek fogalma sem volt, hogy ez mit jelent, de együtt érzőn bólogatott. Aztán kilépett a helyiségből, és szedte a lábát, hogy minél rövidebb idő alatt eltávolodjon az irodától. A folyosó felénél járt, amikor a többiek megrohanták és körülvették.

– Na? Bevette? – kérdezte Scorch.,

– Azt hiszem – felelte Sev.

– Mást nem nagyon tehetett, nem igaz? – dörmögte vigyorogva Fixer.

– Kaptunk egy nap eltávot – közölte Sev. – Ami sokkal jobb, mint ha Vau ütne-vágna minket, úgyhogy pofa be, és próbáljunk minél többet kihozni a dologból!

Hogy lerövidítsék a szálláshelyükre vezető utat, átvágtak az alakulótéren. A tér szélén az Omega-osztag tagjai – Darman nélkül, helyette azzal az új fickóval, aki nemrég még gyalogosként szolgált, és aki veszedelmes késtrükköket tudott bemutatni a műkezével valamint Ordo és Mereel limmie-t játszottak. Skirata is beszállt. Keményen játszottak, a Vau által mando-stílusnak nevezett módon. A sérülésekkel mit sem törődve kíméletlenül belerohantak egymásba, rávetődtek a másikra, és lerántották a betonra, és magasra felrúgták a levegőbe a kerek labdát. A labda akkora lehetett, mint egy emberfej – Sev kétszer is megnézte, hogy meggyőződjön róla, nem igazi emberfejet rugdosnak-e –, és hangos csattanásokkal vágódott neki a barakkok oldalfalának, amit lelkes üvöltések kísértek.

Csakis Skirata viselt páncélt. A többiek még csak nem is a seregben rendszeresített gyakorlót vették magukra, hanem különféle civil ruhákat, amelyeket nyilván a legutóbbi küldetésük során szedtek össze. Ha Sev nem ismerte volna fel bennük a klón-testvéreit, akár mandaloriaknak is nézhette volna őket – akik két roham és fosztogatás között elütik valamivel az időt –, nem pedig köztársasági kommandósoknak, akik egy kicsit kiengedik a gőzt.

Hirtelen nagyon idegennek látta őket, és ezen meglepődött. Vau megtanította neki és a társainak a mandalori szokásokat és a nyelvet, ahogyan Skirata is megtanította ugyanezt a saját osztagainak, de ebben a percben az omegások és a nullások inkább látszottak mandalori zsoldosoknak, mint a Nagy Hadsereg katonáinak.

– Akkor hát – szólalt meg Boss fojtott hangon –, ha egyszer összerúgjuk a port egy rakás valódi mandóval, szerintetek ezek a fiúk kinek az oldalán fognak harcolni?

Sev megvonta a vállát, és szintén halkan visszakérdezett:

– Miért, szerinted ki ölte meg azokat a mandókat, akiket Ko Sai rejtekhelyén találtunk?

– Azt nem tudhatod – vetette ellen Fixer.

– Aha, és te sem – válaszolta Sev.

A találgatásnak Scorch vetett véget, amikor erélyesen közbeszólt:

– Vode an! Testvérek mindahányan! Világos?

A játékosok egy-egy hanyag intéssel vagy biccentéssel üdvözölték a deltásokat. Sev arra számított, hogy Skirata megpróbálja rábeszélni őket, hogy szálljanak be, de nem így történt. Önfeledten játszottak tovább, és jókedvűen kurjongattak mando nyelven, mintha Keldabe-ban lettek volna, és nem a Galaktikus Fővárosban.

Sev valahogy... nyugtalanítónak találta ezt az egészet. És egyben csábítónak is, de ebbe inkább nem akart belegondolni. A kommandósok kivétel nélkül ugyanazon az oldalon álltak, ezt teljesen biztosra vette. És jelen idő szerint a nullások is, holott ők eléggé öntörvényű alakok voltak. Akadhattak szélsőségesen különc szokásaik, de a hűségükben senki sem kételkedhetett, és betűhíven végrehajtották Skirata parancsait.

Skirata hirtelen megtorpant, talpával megállította a labdát, és a fejét felkapva úgy nézett a deltásokra, mintha csak most venné észre őket.

– Copaani geroy? – kérdezte aztán mando nyelven.

Akartok játszani?

– Nem kösz – felelte Sev. – Még be kell fejeznem a hímzésemet. És ez egy kicsit durvának tűnik. Könnyen lesérülök.

A deltások folytatták útjukat, maguk mögött hagyták a jelenetet, amely akár a Mandalore-on is lejátszódhatott volna, és nem a Köztársaság szívében.

– Annak azért örülök, hogy a mi oldalunkon állnak – jegyezte meg Boss.

– Aha – helyeselt Sev én is.

Tartalomjegyzék

Köszönetnyilvánítás

Szereplők

Prológus

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Tizenkilencedik fejezet

Huszadik fejezet