Hatodik fejezet

„Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk az értelmes lényekkel. Vannak törvényeink arról, hogyan bánjunk a félig értelmes lényekkel és az állatokkal. Még olyan törvényeink is vannak, amelyekkel növényeket védünk. De egyáltalán nincsenek törvényeink, amelyekkel a klón katonáink – emberi lények – jólétéről gondoskodnánk. Nincs legális státuszuk, nincsenek jogaik, nincs szabadságuk, sem képviseletük. Önöknek mindnyájuknak le kellene hajtaniuk a fejüket szégyenükben, amiért tiltakozás nélkül elfogadják ennek a hadseregnek a létezését. Ha a Köztársaság ilyen mélyre süllyedt a demokrácia nevében, nem lepődök meg, hogy egyes bolygók és rendszerek el akarnak szakadni tőlünk. A cél sosem szentesítheti az eszközt!”

Den Skeenah szenátor beszéde a Szenátusban, tizennyolc hónappal a geonosisi csata után, azt követően, hogy jótékonysági felhívásaival segített megalapítani a Köztársaság egyetlen veteránokat támogató intézményét

 

A felkelők bázisa, Gaftikar,

473 nappal a geonosisi csata után

Fi szótlanul figyelte Darmant és Atint, mialatt kiemelték Sullt a siklóból, és bevonszolták a tábor közepére. Indulás előtt megkötözték ugyan, de ez nem akadályozta meg abban, hogy belerúgjon Atinba, mialatt berakták a járműbe. Mostanra gyilkos harag tombolt benne.

Darman bűntudatot érzett. A helyében én is ezt tenném. Nem hagynám, hogy élve elkapjanak.

Fi csípőre tette a kezét, és hangosan megkérdezte:

– Szóval, követtétek hazáig, és most szeretnétek megtartani? – Tetőtől talpig végignézett Sullon, csettintett egyet a nyelvével, és hozzátette: – Gondolom, annak a hatalmas szemének nem tudtatok ellenállni.

Atin kiszedte Sull szájából a tömést, mire a felderítő ráförmedt Fire:

– Hasadj le rólam!

– Harap is – közölte Darman, és felmutatta bekötözött kezét, ami az azonnal alkalmazott baktatapasz és antibiotikum ellenére feldagadt, és fájón nyilallt.

– Csak tartsátok távol a bútortól! – kérte a társaitól Fi, azzal a tábor épületei felé fordult, és a két ujját a szájába véve élesen füttyentett egyet. Elégedetten körülnézett, és halkan hozzátette:

– Most pedig nézzük, milyen az, amikor A’den felhúzza magát. Érzésem szerint roppant szórakoztató lesz.

A’den futva érkezett az egyik épület felől. Ezúttal magán viselte zöld őrmesteri sávval szegélyezett páncélzatát, a sisakját a derékszíjához csatolva hordozta. Sull hallgatagon meredt a másik felderítőre, és a csoport körül kíváncsi maritokból álló kör kezdett kialakulni.

A nullás megtorpant, és mialatt az arca eltorzult a haragtól, rá rivallt a gyíkokra:

– Tűnjetek el innen! Ez katonai ügy! Gyerünk! Húzzatok el! Usenye!

Még a vörös taréjos, vagyis domináns gyíkok is úgy rohantak, mintha gránátot dobtak volna közéjük. A’denen látszott, hogy nem tréfál, és érződött a hangjából, a testtartásából, illetve a viselkedéséből, hogy kész erőszakot alkalmazni. Még az idegen teremtmények is érzékelték a jelzéseket, és idejében eltisztultak a közeléből.

– Szóval... elhoztátok – mondta aztán jóval halkabban, de érdekes módon így még veszélyesebbnek tűnt. – Végiggondoltátok az egészet? Jó lenne, ha erre rászoknátok. Úgy hallottam, legutóbb Fi vitt haza egy kóbor alakot.

– Rugalmas kockázatelemzés – dünnyögte Fi.

– Azt menet közben is elvégezheted.

– A lényeg és az eredmény ugyanaz.

– Di’kut.

De Darman azt tette, amit tennie kellett, és nem állt szándékában bocsánatot kérni érte.

– Arról volt szó, hogy a fickó eltűnt – szólt oda A’dennek – , nem arról, hogy lelépett.

– Nos, az tény, hogy eltűnt, és az is, hogy akciót hajt végre.

Csak éppen nem a Köztársaságért – vágott vissza A’den, azzal megint végignézett Sullon, mintha a sérüléseit akarta volna felmérni. Vagy talán azért, mert sértetlen foltot keresett, ahová odavághatna egyet. – És nem lehetsz szökevény, ha nem tűntél el a műveleti helyszínről. Vagyis senki sem hazudott, világos?

Darman azonnal kapcsolt, Atin csak néhány pillanattal később, és megrökönyödve kérdezte:

– Te tudtad, hogy átállt a szeparatistákhoz?

– Bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni – felelte A’den. – Rájöttem.

– Ha te mondod... – dörmögte Sull, aki szemmel láthatóan A’denhez, vagyis egy felderítő-testvérhez húzott, és alighanem úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést.

Hátat fordított Darmannek, és kijelentette: – Nem álltam át, ahogyan ti fogalmaztatok. Csupán arról van szó, hogy többé nem harcolok a Köztársaságért.

– Nem csekély különbség – mondta bólogatva A’den –, de akkor is magyarázatot kell adnod.

– Most, hogy elkaptatok, mit akartok csinálni velem? – kérdezte Sull. – Nincs sok választási lehetőségetek, ha dezertőrt fogtok.

Dezertőr... Darman azt kívánta, hogy A’den lője le a fickót. Úgy érezte, hogy Sull még akkor is sokkal tisztességesebb lett volna) ha átállt volna a szeparatistákhoz ahelyett, hogy egyszerűen kiszállt a háborúból, mialatt a klón testvérek, mint például Sicko nem tudta elfelejteni Sickót, és a többiek sem –, meghaltak a frontvonalakon. Ugyanakkor, Sull a legkevésbé sem tűnt gyávának. Hirtelen Niner bukkant fel a tisztás szélén. Páncélzatot nem viselt, csakis fekete védőruhát, valamint egy törülközőt a nyakán. Darman felkészült a kioktatásra, amiért ő és Atin nem az előírásoknak megfelelően jártak el. Fi elindult, hogy még idejében feltartóztassa az őrmestert.

– Hogy mit teszek, attól függ, hogy mennyi bajt okozol nekem és a testvéreimnek – válaszolta A’den, és úgy meredt a mélységi felderítő csuklójára, mintha azt latolgatta volna, hogy levágja róla a plasztikszalagot, de aztán meggondolta magát, és rosszkedvűen felvetette: – Akkor most tovább ácsorgunk itt, és elszórakoztatjuk a maritokat, vagy inkább megbeszéljük a dolgot magunk között?

Sull azonban hajthatatlan maradt.

– Miért nem végzel velem, amíg meg vagyok kötözve? – kérdezte kihívó hangon. – Mert az biztos, hogy nem térek vissza a hadseregbe. Inkább a halál!

– Fierfek, mik vagytok ti? – fakadt ki Niner. – Hibelpókok?

Fejezzétek be ezt az őrültséget! Az előírások egyértelműek. A fickó áruló. Be kell vinnünk a parancsnokságra!

– Niner, pofa be! – förmedt A’den az őrmesterre, azzal elővett egy vibrotőrt, lehajolt, és átvágta a Sull bokájára tekert plasztikszalagot, majd felegyenesedve rászólt a társára:

– Egyetlen rúgás vagy harapás, ner vod, és levágom valamidet, amihez nagyon ragaszkodsz! Bajtársak közötti, kulturált beszélgetés! Világos?

Sull várt néhány pillanatig, nyilván azon töprengett, hogy A’den valóban képes-e megcsonkítani őt, aztán bólintott egyet.

Ezalatt ismét nézőket kaptak. A maritok felbátorodva, egyesével közelebb araszolgattak, és most már hallótávolságon belül álldogáltak úgy, hogy a fejüket kíváncsian hol hátradöntötték, hol előrebillentették. A’den vészjósló lassúsággal fordult feléjük, mire megint szétszaladtak. Azt viszont nem mondta, hogy az omegások nem követhetik, így az osztag tagjai a nyomába szegődtek, majd leültek egy hosszú padra az eligazítószobában, hogy szem-és fültanúi legyenek a kihallgatásnak. A helyiség, sőt az épület neve erős túlzásnak tűnt. A maritok ugyanolyanra építették a tábort, mint az emberek otthonait Eyat városában. így a parancsnoki épület voltaképpen egy kisebbfajta, kényelmes lakóház volt, tele elcsúsztatható belső válaszfalakkal, míg a tágas ablakokra luet-kéregből készült, áttetsző redőnyök borultak. Az építmény a legkevésbé sem keltette egy fontos katonai létesítmény benyomását. És egyetlen sorozattól vagy gránáttól lángba borult volna.

Felkelő tábor? Jószerével falunak sem lehetett nevezni. Viszont a maritok valódi fegyverekkel szerelkeztek fel, és Eyat lakói nemigen merészkedtek ki erődnek is beillő városukból.

A’den végighúzott egy széket az egyszerű deszkapadlón, és leültette rá Sullt, de a felderítő kezét összekötő szalagot továbbra sem vágta el. Járkálni kezdett a szobában, és egy gyors, könnyen érthető pillantással figyelmeztette az omegásokat, hogy hallgassanak és mindent jegyezzenek meg.

– Szóval – kezdte végül A-30 felé fordulva meséld el nekem, hogy mikor ment el a kedved a Köztársaság Nagy Hadseregén belüli szép, hosszú katonai pályafutástól?

– Lássuk csak... – hümmögte Sull, és a szemét eltúlzottan tágra nyitva, jobbra és felfelé nézett, majd folytatta: – Azt hiszem, akkor, amikor azok szétlőtték a cimborám fejét.

Igen, biztosan akkor.

– Kik azok az azok? – kérdezett közbe Darman. – Egyfolytában ezt emlegeted.

A’den felvonta a szemöldökét, és higgadtan kijelentette:

– Én vezetem a kihallgatást!

– Megkérdezte, hogy azok küldtek-e minket – magyarázta Darman.

– Értem – felelte A’den, és lassan, figyelmeztető jelleggel megveregette Sull vállát. – Rajta, válaszolj!

– Te is Skirata fegyelmezetlen hordájához tartozol, mi? – morogta Sull.

– Büszkén kijelenthetem, hogy igen – közölte Darman.

– Akkor nyilván te sem rajongsz a Köztársaságért – mondta nagyokat bólogatva Sull. – Elgondolkodtál már valaha, hogy mi lesz velünk, ha többé nem veszik hasznunkat?

– Igen. De azt nem tudtam, hogy te is – válaszolta Darman, Pedig biztosan tudta, hogy valamennyi klón megtette már. Ő maga legalább annyiszor gondolt erre, mint Etainre, vagyis nagyon sokszor. A lélegzetét visszatartva várt valamilyen hírre. És valamiért határozottan érezte, hogy rossz hírt fog kapni.

– Ezt tette Alfa-02-es is – felelte Sull. – Emlékeztek rá? Sparra? Elsőnek ő lépett le.

– Az én emlékezetem tökéletes – morogta A’den. – Persze, hogy emlékszem. Nagyjából egy évvel a geonosisi események előtt tűnt el.

Darman önkéntelenül csodálattal adózott a klón képességeinek. Nem akárki lehetett, ha sikerült megszöknie a Kaminóról. Nyilván kapott segítséget, és Darman két embert is ismert, akik részt vehettek a dologban.

Sull kissé előregörnyedt – hátrakötött keze miatt nem tudott nekitámaszkodni a szék támlájának –, és tovább beszélt:

– Spar látta, hogy mi közeleg, és úgy gondolta, hogy a külvilágban jobb esélyei lesznek az életben maradásra. És amint megtudtuk, hogy lelécelt, néhányan elkezdtünk gondolkodni.

– Azóta hallottatok róla? – kérdezte A’den.

– Nem.

– Fejvadászként és zsoldosként dolgozik – közölte A’den. – A hagyományos családi üzlet. Máshoz nem nagyon ért, nem igaz?

Darman már nem csodálkozott el, kezdte megszokni, hogy a nullások így vagy úgy, de mindenről hallanak. Nem kérdezte meg A’dentől, hogy honnan tudja, és miért tudja.

Ugyanakkor úgy vélte, a megjegyzéssel A’den azt akarta megmutatni Sullnak, hogy jobb értesülésekkel rendelkezik, mint ő.

– A Köztársaság utána küldött valakit, hogy végezzen vele – mondta halkan Sull.

– Biztos?

– Biztos. Nem kapták el, de néhány hónappal ezelőtt az én Tavo cimborám úgy döntött, hogy kiszáll a játékból, és őt viszont elkapták. Aztán szétlőtték a fejét.

– Azok – mondta A’den, különösen nagy nyomatékkal ejtve a szót.

– A Köztársasági Hírszerzés ügynökei. A főkancellár hóhérai – válaszolta Sull, és úgy tűnt, mostanra letett a szökésről. A történtek felidézésére összpontosította a figyelmét, közben elnézett A’den mellett, mintha látna valakit a helyiségben. Szellemeket látott – Darman is látott szellemet, ahogyan az összes többi klón is, aki elvesztette egy-két testvérét. Sull aztán ismét a másik felderítő szemébe nézett, és hozzátette: – Rajtunk kívül más orgyilkosok is jelen vannak a piacon.

Ő is pontosan olyan, mint mi – állapította meg magában Darman.

Hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem ismeri az alfásokat. A kommandósok és a felderítők teljesen elkülönülten éltek a Kaminón a kiképzés idején, legfeljebb a gyakorlatokon futottak össze néha. Dacára annak, hogy Skirata századába tartoztak, az omegások szinte sosem találkoztak a nullásokkal az oly sok év alatt, így Darman ugyanolyan idegennek és ijesztőnek találta őket, mint az alfásokat.

Szóval, az Alfa mélységi felderítőknek vannak cimboráik – gondolta, és megcsóválta a fejét. Valahogyan-valamiért magányos gyilkológépeknek látta őket, akik képtelenek olyan erős kötelékeket kialakítani, mint amilyenek a szorosan összetartó kommandós egységeket jellemezték, ráadásul...

És ilyennek lát minket mindenki...

Darman ráeszmélt, hogy ugyanabba a hibába esett, mint a civilek túlnyomó többsége. A polgárok közül sokan hús-vér gépezeteknek tartották a klónokat, olyan teremtményeknek, akiket nyugodtan ki lehet hajtani a csatamezőkre meghalni, mert nem igazi emberi lények – és így a dolog sokak számára rendben is volt.

Ha ilyen könnyű így gondolkodni...

– Szóval, ez a büntetés, ha valaki átugrik a fal felett – állapította meg komoran Niner. – Szerintem nem kéne csodálkoznunk.

– Nem, barátom, rosszul fogod fel – felelte A’den. – Ez nem büntetés. Igaz, Sull?

A mélységi felderítőből mostanra elszállt minden harci láz. Talán tényleg csak a halált várta.

– Nem, mert a büntetés célja az elrettentés – jelentette ki a fejét csóválva. – És ahhoz, hogy elrettentsünk valakiket valamitől, tudniuk kell, hogy mi fog történni velük. De senkinek sem beszéltek arról, hogy kivégeztek egy mélységi felderítőt.

– Azért ölték meg, mert túl sokat tudott? – vetette fel Atin.

– Azért ölték meg, mert a felderítők nem harci kutyák – magyarázta A’den, mialatt végighúzta az egyik körme alatt a vibrotőr hegyét. – Ha már túl öregek a harchoz, nem lehet kezes háziállattá szelídíteni őket. Veszedelmes, vad teremtmények. Meg kell szabadulni tőlük. Jól mondom, Sull’ika?

– Én meg majd megmondom, hova tedd azt a mando bajtársiasságodat – morogta ingerülten Sull –, de nagyjából helyesen látod. És érted is eljönnek majd, nullás fiú, amikor már nem tudsz vagy nem akarsz tovább harcolni. A Nagy Hadsereget senki sem hagyhatja el. Szerinted mit tartogatnak nekünk arra az időre, amikor katonaként már nem veszik hasznunkat? Tenyészhímet csinálnak belőlünk?

– Hát, én valami ilyesmit remélek... – szólt közbe sóvárogva Fi.

– Még DNS-bankként sem veszik hasznunkat – felelte Sull.

– Másodgenerációs Jangók vagyunk. A gyalogosokból vehetnek friss anyagokat. És velük kevesebb a baj.

Darman nem akart a társaira nézni. Tudta, mire gondolnak. Ők is féltek. Féltek, hogy nekik csak ez a rövidre szabott élet adatott meg...

Ez Tipocavárosban valahogy nem számított. Egyikük sem látta a külvilágot. Most már megfordultak városokban, találkoztak csinos lányokkal, és látták, hogy a hétköznapi teremtmények hogyan élnek. Most már tudták, hogy miről maradnak le.

De én nem – fogadkozott magában Darman. – Én nem fogok lemaradni az életről.

Niner bosszúsan csikorgatta a fogát, és megszólalt:

– A fickó megszökött. A többi mélységi felderítő továbbra is teljesíti a kötelességét. Ugye, megbocsátjátok nekem, ha nem kezdek el zokogni a lelki válsága miatt.

– Felőlem, Niner... – dünnyögte A’den, azzal megfordította a tőrét, szemügyre vette a hegyét, és fojtott hangon hozzátette:

– Légy üdvözölve az erkölcsök bonyolult világában! – Elhallgatott, egészen közel hajolt Sullhoz, mígnem az orruk majdnem összeért, és higgadtan, de vészjósló hangon megkérdezte: – Tehát, mit csináltál Eyatban?

– Szereztem munkát. És lakást.

– Katonai jellegű munkát? Tanácsadóként dolgoztál az ellenségnek?

– Siklótaxit vezettem – válaszolta Sull. – És az eyatiak nem az ellenségeink. Csak egy rakás hétköznapi ember, akik akaratuk ellenére belekeveredtek mások háborújába.

– De ha ott akartál maradni, gondoskodtál róla, hogy ne veszítsenek, nemde?

– Csak néhány hónapja vagyok itt – felelte Sull. – Ugye, nem hiszed, hogy odasétáltam hozzájuk, közöltem velük, hogy megszöktem, és megmutattam nekik a haditerveket?

– Előbb vagy utóbb el kell döntened, hogy melyik oldalon állsz – jelentette ki A’den. – Még azelőtt, hogy a maritok megkezdik a támadást. Azt a támadást, amelyre te készítetted fel a gyíkokat.

– Tehát?

– Ki akarsz szállni?

– Nagyjából felvázoltam a képet, nem?

– Nem maradhatsz itt – mondta a fejét csóválva A’den. – Nem hagyhatom, hogy szabadon rohangálj, és megadd az eyati népségnek a kódokat, a felülíró parancsokat, meg ki tudja, mi mindent, aminek segítségével klónokat fognak megölni. Te pedig nem akarsz visszajönni... vagyis...

A’den felegyenesedett, lenézett a vibrotőrre, és Darman azt hitte, hogy az őrmester most azonnal végez a szökevénnyel. Ám csak elvágta a plasztikszalagokat, majd Sull álla alá nyomta a tőr hegyét.

A mélységi felderítő megdörzsölgette a csuklóját, és higgadtan megkérdezte:

– Vársz valamire?

– Tűnj el a bolygóról! – recsegte A’den. Elővett az egyik övtáskájából néhány kreditlapot, és tovább beszélt: – Ennyi bőven elég lesz, hogy új életet kezdj valahol. Szerzek neked egy gépet, hogy minél messzebbre elhúzz a Gaftikartól, azzal a feltétellel, hogy sosem sodorsz veszélybe klónokat.

Sull megvonta a vállát, és szenvtelenséget színlelt, de látszott rajta, hogy meglepte az ajánlat.

– Ez a testvéri összetartás igazán megindító – dörmögte –, de mindannyiunknak elsősorban magunkra kell vigyáznunk.

A’den az órájára pillantott, és folytatta:

– Fogalmazzunk másképp: eltűnsz erről a szikláról, és kimaradsz a háborúból, vagy egyszer s mindenkorra kivonlak a forgalomból.

– De én szeretem ezt a bolygót – jegyezte meg Sull.

A’den felkapta a fejét, és az ajtó felé bökött a hüvelykujjával.

– Omegások, szívódjatok fel! Sull és én most úgy fogunk beszélni egymással, mint mélységi felderítő a mélységi felderítővel. A kama-divatról, meg hasonló dolgokról.

Niner tiltakozás nélkül felállt, és intett a többieknek, hogy kövessék. Az osztag tagjai kivonultak az épületből, aztán a hátukat a falnak vetve letelepedtek a bejárat mellett.

– A fickó akkor is áruló – mondta hosszas hallgatás után Niner.

Darman elgondolkodva nézett maga elé. A maritok az előző napok folyamán felhúztak egy hevenyészve összetákolt házféleséget, és most a robbanóanyag nélküli behatolást gyakorolták. A klónok láttán megálltak, és egy darabig szótlanul figyeltek, majd folytatták a gyakorlatot. Az azonban bizonyosnak tűnt, hogy felfigyeltek Sull megérkezésére. Vajon tudják, hogy ki ő? – töprengett Darman. – Képesek megkülönböztetni minket egymástól, ha nem viselünk egyenruhát?

– Egyszerűen csak nem bízik a Köztársaságban – jegyezte meg halkan.

– Én sem bízom a Köztársaságban – jelentette ki Atin, azzal letépett egy fűszálat, nézegetni kezdte, és hozzátette: – De ettől még nem álltam be szeparatistának.

– És miért nem bízol benne? – érdeklődött Fi. – Mert azért tenyésztettek minket, hogy aztán vágóhídra hajtsanak, és mert rosszabbul bánnak velünk, mint a haszonállatokkal? Ugyan már, mindenki követ el apró hibákat...

– Először is, vegyük azt a sok osikot a droidveszélyről – kezdte Atin. – Elmentem Prudiival arra a szabotázsakcióra.

Láttam a gyárat, láttam, hogy mennyit képes termelni. A főnökeink tévednek néhány nullát. És fogalmam sincs, hogy a Hírszerzés honnan veszi az adatokat.

– At’ika, a katonák számáról, a fegyverzetről és a felszerelésről mindenki tele szájjal hazudik – szólt közbe Darman. Tudta, hogy Skirata sosem mondta el nekik a teljes történetet – ő maga ismerte be –, de minél tovább tartott a háború, annál inkább rájött, hogy mindkét oldalon hazugságot hazugságra halmoznak. A számokat soha nem adta össze senki. Túl kevés droidot láttak a Galaxisban, a számuk korántsem támasztotta alá a Köztársasági Hírszerzés által megadott mennyiségeket. A Független Rendszerek Szövetsége aligha tudott volna katonai erővel érvényt szerezni a követeléseinek.

– Propaganda – tette hozzá Darman. – Az is a fegyvertár része.

És valakinek mindez jól jött ahhoz, hogy a szenátorok boldogan jóváhagyják a katonai kiadásokat. Igen, Darman már kezdte érteni, hogyan működik a politika.

Azon a napon, amikor megértitek, hogy valójában mi zajlik egy háborúban, rádöbbentek, hogy egy holofilmet néztek. Skirata ezt szokta mondogatni. A háborúkban legalább annyi hazugságot és propagandát vetettek be, mint lőszert. A katonák és a polgárok csak azt tudhatták biztosan, ami a szemük előtt történt, de még azt is többféleképpen lehetett értelmezni.

De még így is, a nullások valahogy... másnak tűntek, mint az előző egy-két héten. Nagyjából attól kezdve, amikor Atin visszatért, és azon morgolódott, hogy Kal és Ordo hazaküldte a szabotázsakciót követően. Azt mondták neki, hogy nem kell tudnia, miben mesterkednek. Azt viszont tagadták, hogy a dolog a Grievous tábornok elleni haj tóvadászattal van összefüggésben.

Darman úgy gondolta, hogy Skirata túl sokat kockáztat az utóbbi időben. Persze tudta, hogy ez is része annak, ami sokak által imádott buirrá teszi őt, de ettől még okozott néhány álmatlan éjszakát neki.

Azt nem bánom, ha megölnek a csatatéren – kesergett magában –, de azt nagyon gyűlölöm, hogy a kormány hazudik nekünk.

Ebben a pillanatban súlyos léptek rázták meg a faépületet, és ő megérezte a hátán a fal rezgéseit. Másodpercekkel később A’den és Sull megjelent az ajtóban.

– Sull úr néhány napon belül elhagyja a Gaftikart – jelentette be A’den úgy, hogy nem nézett az Omega-osztag tagjaira. Sull mellette ácsorgott, és rendkívül komornak tűnt.

– Elszórakoztatjuk őt, amíg megérkezik a hajó, amely elviszi innen.

– De hát... – nyögte Niner, aki egyszerűen nem tudta befogni a száját. Darman csodálta őt, mert mindig kiállt azért, amiben hitt, de néha éppen a lényeget vétette el.

– Alfa-30 mélységi felderítő hadnagy belehalt a sérüléseibe, amelyeket egy ismeretlen incidensben kapott – folytatta éles hangon A’den. – A holtteste túlságosan felbomlott ahhoz, hogy megállapítsuk a halál okát. De én begyűjtöttem a páncélját, és elküldöm a dögcéduláját a parancsnokságnak, hogy módosíthassák a nyilvántartást. Világos? Mert ha nem, megismétlem, és jóval lassabban fogok beszélni.

Fi felvonta a szemöldökét, végignézett Sullon, és megjegyezte:

– Nekem úgy tűnik, eléggé felbomlott. Tisztességes temetésben részesítjük. Megkaphatom a csizmáját és a kamáját?

De Niner nem adta meg magát szó nélkül – ő már csak ilyen volt. Darman gyanította, hogy a társa Ordo életét is megkeserítette néhányszor. Az ő ultraegyenes becsületessége horgonyként rögzítette az osztagot a tisztesség és a józan ész oldalán. Néha viszont jobban tette volna, ha elnéz másfelé, és hallgat.

– És mondd csak, ner vod – szólalt meg metszően éles hangon –, a rendkívüli helyzet mióta indokolja a fegyelem teljes összeomlását?

A’den úgy meredt rá, mintha csak most vette volna észre.

– Szóval, azt gondolod – válaszolta fojtott hangon hogy rá kéne ragasztanom a dezertálás vádját, és át kellene adnom Zeynek, hogy lefolytassák vele a megfelelő eljárást.

– Ezt írja elő a szabályzat – vágott vissza elszántan Niner.

A’den néhány másodpercre elfordította a tekintetét, mintha feltámadt volna az érdeklődése az izgatottan, diadalittasan szűkölő maritok iránt, akiknek időközben sikerült robbanóanyag nélkül lerombolni a rozoga építményt. Aztán elővette az adó-vevőjét, és Niner felé nyújtotta.

– Rendben, mir’sheb, akkor hívd fel Zeyt, és mondd meg neki, hogy elkaptunk egy renegát mélységi felderítőt! – mondta ingerülten. Aztán, mert nem bírta kivárni, hogy Niner átvegye tőle a készüléket, elkapta a klón csuklóját, és a markába csapta.

– Gyerünk, csináld!

Niner vett egy mély lélegzetet, és akkora erővel szorította az adó-vevőt, hogy az ujjai kifehéredtek. Darman elkapta Fi aggodalmas pillantását, és azon töprengett, hogy baj esetén melyiküknek lesz bátorsága megállítani az őrmesterüket.

Atin a maga szokásos módján, szenvtelenül figyelte az eseményeket.

– Gyerünk, Magasságos Száj! – recsegte haragosan A’den. – Add csak fel Sullt, ha van hozzá gett’séd!

– Nem válaszoltál nekem – válaszolta higgadtan és eltökélten Niner. – Hol van a határ aközött, hogy józan megfontolásból eltérünk a szabályoktól, és aközött, hogy nem teljesítjük a kötelességünket?

– Kötelesség a shebsem! – fakadt ki A’den.

– Én nem a Köztársaság iránti kötelességünkről beszélek – magyarázta Niner –, hanem a sajátjaink irántiról. Szóval, néhány mélységi felderítő úgy döntött, hogy lelép, mert ők olyan átkozottul függetlenek, de a szerencsétlen fickók a Galaktikus Flottagyalogságnál csak maradjanak, és nyeljék tovább az osikot? Ők mikor választhatnak?

A’den leguggolt, ismét megragadta Niner csuklóját, és felfelé rántotta, így az adó-vevő az őrmester szájához került.

– Akkor mondd el Zeynek! – recsegte indulatosan. – Akarod tudni, hogy mi fog történni? Ez nem egy közönséges hadsereg! Sull nem kerül hadbíróság elé. Nem fogják bebörtönözni vagy lefokozni. Egyszerűen csak beleküldenek egy sugárnyalábot a felébe, mert többé nem bíznak meg benne, és nem hagyhatják, hogy egy mélységi felderítő szabadon kóboroljon.

Niner és A’den mozdulatlanná dermedt, és elszántan néztek egymás szemébe.

– Talán éppen ezt érdemli az, aki cserbenhagyja a testvéreit – jegyezte meg Niner.

– Akkor gyerünk, csináld! – felelte fojtott hangon A’den. – Essünk túl rajta!

A’den elengedte – pontosabban ellökte magától – Niner kezét, és felegyenesedett. Sull távolabbra ballagott, aztán a karját a mellkasán összefonva, a fejét lehajtva ácsorgott.

Darman hirtelen azon kapta magát, hogy azokon az ismeretlen dolgokon töpreng, amelyekről Skirata sosem beszélt a kiképzés alatt. Ki adná le a lövést? Ki végzi ki a szökevényeket? Nem tudta elképzelni, hogy egy klón vagy egy Jedi képes lenne meghúzni az elsütőbillentyűt. Talán a hírszerzők intézik az ilyesmit...

Azt valamiért biztosra vette, hogy nem a Coruscanti Biztonsági Erők hajtják végre a kivégzéseket. Az ott szolgálók barátsággal viszonyultak a klónokhoz, Skiratának hála.

– Shabii’gar... csak ne feledkezz meg erről, ha valaha azt várod tőlünk, hogy kihúzzuk a shebsedet a tűzből! – mondta ingerülten Niner, azzal visszadobta az adó-vevőt A’dennek, felállt, és elballagott.

Darman még sosem hallotta így beszélni a társát, és ebből tudta, hogy Niner nem duzzogni megy, hanem azért vonul félre, nehogy nekimenjen a nullásnak.

A’den elnézett a távolodó alak után, és megcsóválta a fejét.

Sötétre barnult, cserzett bőre miatt öregebbnek látszott Ordónál és Merednél, és egyfajta atyai tekintély áradt belőle.

– Hát nem értitek? – kérdezte a három kommandós felé fordulva. – Mi történik azokkal a klónokkal, akiket nem lehet összefércelni és újra bevetni? Vagy mi lesz velünk, ha már túl öregek leszünk ahhoz, hogy harcoljunk?

Darman azon kapta magát, hogy megdermedt, A’den átható tekintetétől. Ugyanakkor muszáj volt válaszolnia:

– Hát igen... sokat gondolkodtam már ezen...

– És? Láttál már nekünk szóló nyugdíjazási terveket? Hát létesítményeket? – faggatózott tovább A’den, és most már nem tűnt haragosnak, inkább csak megkeseredettnek. – Részt vettél olyan tanfolyamokon, amelyeken megtanítottak a civil életre?

Darman általában igyekezett nem elidőzni a témán, mert semmit sem tudott kitalálni, ami ne járt volna azzal, hogy cserbenhagyja a testvéreit, ráadásul – a statisztikák szerint – amúgy sem tűnt valószínűnek, hogy aggódnia kell a természetesnél hamarabb beköszöntő időskora miatt.

Ám nyugtalanította a gondolat, hogy olyan súlyosan megsebesül, hogy a Köztársaságnak nem éri meg megmenteni az életét. És igen, szeretett élni. Imádott élni.

Csak a tudatlanok hitték azt, hogy a klónok nem éreznek félelmet, nem félnek a haláltól és ostobák – vagy a civilek közül sokan csak ezzel áltatták magukat, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásuk, amiért a Köztársaság kihasználja a klónokat.

Az osztag tagjai mélyen hallgattak. A’den viszont ismét kezdett dühbe gurulni.

– Fel-ál-doz-ha-tó-ak vagytok – folytatta lassan, külön kihangsúlyozva valamennyi szótagot. – Minden katona az, mindig is az volt, de ti különösen azok vagytok. Nincsenek jogaitok, nem szavazhattok, nincsenek rokonaitok, akik lármáznának amiatt, ahogyan bánnak veletek, és nincs kapcsolatotok semmiféle szervezettel, amelyik harcolna értetek. Felneveltek titeket, kizsákmányolnak titeket, és megszabadulnak tőletek, amikor már nem lesz gazdaságos a javításotok, vagy túlságosan eltértek a szabványoktól. Rendben, legyetek dicsőséges mártírok, de azért, mert ti döntöttetek így, nem pedig azért, mert ketrecben tenyésztett állatok vagytok, és eszetekbe sem jut, hogy másként is lehet élni.

Fi rendszerint beszédes kedvű volt, és értett hozzá, hogy egy-egy szellemes beszólással enyhítse a feszültséget, de most mélyen hallgatott. Úgy tűnt, egyre inkább kínos viszonyban áll a külvilággal. Sóvárgott utána – lerítt róla, hogy irigykedett, amikor bepillantást nyert mások életébe –, de úgy tűnt, igyekezett kiverni a fejéből még a létezésének tényét is, talán azért, mert biztosra vette, hogy sosem élhet a Nagy Hadseregen kívül. Ugyanakkor Niner többször is tanújelét adta már, hogy képes szinte maradéktalanul kirekeszteni ezeket a dolgokat a tudatából.

Darman úgy hitte, hogy a klón gyalogosoknak könnyebb dolguk van. Ők szinte csak a csatamezőket látták a világból. Őket nem olyan atyai alakok nevelték, mint Skirata és Vau, így aztán még jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a kommandósok. Igen, ezek vagyunk mi – merengett letörten Darman. – Ketrecben tenyésztett haszonállatok, akik biztonságos menedéknek látják a ketrecet, valahányszor el kell hagyniuk.

Találónak tartotta a párhuzamot. A klónok számára a nagyvilág ismeretlen, félelmetes hely volt. Intézményes neurózis – Skirata így nevezte.

– Az a gond a háborúval – mondta végül Fi furcsa, idegen hangon –, hogy megmutatja a népeknek, hogy mire képesek, ha tényleg rászánják magukat valamire, és ettől a béke, amikor végre beköszönt, kínos lesz a különféle kormányoknak. Ami a háború alatt kikerült a dobozból, azt később már nem lehet visszagyömöszölni bele.

– Aha, csak éppen te semmit sem tudsz a békéről – jegyezte meg Atin. – Egyikünk sem tud róla semmit.

– Ordo már megint mesélt neked valamit... látjátok, ezért nem szabad megtanítani a klónokat olvasni – dörmögte Darman, hogy egy kicsit feldobja a hangulatot. A pillantása Sullra esett – aki még most is ott állt, ahol az imént –, és elgondolkodott azon, hogy ő maga képes volna-e lelőni a felderítőt, ha parancsot kap rá.

– Ordo sem tud semmit a békéről – felelte Atin.

Darman ugyanilyen tudatlannak érezte magát, de fenntartotta a jogot, hogy legalább töprenghessen a dologról. Ha ugyanis a lényeg a háború megnyerése, akkor valakinek gondolnia kell arra, hogy a háború után mi lesz a hadsereggel.

– Szerintetek Sev beszerzett egy barátnőt? – vetette fel váratlanul Fi.

– Ha igen, akkor a lány az erőszakos bűnözők börtönéből szökött meg – válaszolta Darman, és oldalba bökte a testvérét. Ne csináld, Fi, hagyd már ezt a témát! – Nem a te eseted.

– Nekem nincs kifogásom egy pszichopata szépség ellen – jelentette ki Fi, aki láthatóan azon erőlködött, hogy a másik önmagát adja. – Azok legalább nem kényesek.

– Nos, bármennyire szeretnék is a ti nagy filozófusaitok bölcsességében fürdőzni, sok a dolgom – közölte A’den, és Darmanre nézve folytatta: – Te szedd össze Sull felszerelését!

Szépen megmondja, hogy hol ásta el. Addig ő beszámol nekem mindenről, amit Eyatról megtudott. Rendben, Sull?

– Hogy tökéletesen elsöpörhessétek őket? – morogta rosszkedvűen a felderítő.

– Ha vannak barátaid Eyatban – felelte A’den –, akiket szeretnél kimenteni, akkor most jött el a perc, hogy mesélj róluk.

– Senki – jelentette ki Sull a fejét rázva –, furcsa, de most már a gyíkok sem ismernek fel. Mély benyomást tehettem rájuk...

– Beszélsz Eyatról vagy sem?

Sull elgondolkodott néhány pillanatra, majd megfontoltan válaszolt:

– Rendben, de nem fogsz hallani semmit, amit már ne hallottál volna a város építőitől.

Darman elindult, hogy kiássa Sull felszerelését, és menet közben tett egy kitérőt, hogy megkeresse Ninert. A társa egy fa tövében ácsorgott, a két hüvelykujját a háta mögött a derékszíjába akasztva, és nem fordult meg, amikor Dar odament hozzá, és a vállára tette a kezét.

– Páncélt fel, őrmester – mondta halkan Darman. – Gyere, szedjük össze Sull szerelését!

Mindeddig arra számított, hogy Niner továbbra is dühös lesz, ám amikor megfordult, inkább csak bosszúsnak látszott, semmint haragosnak. Egészében véve olyannak tűnt, mintha rossz hírt kapott volna.

– Jó... menjünk... – dünnyögte a gondolataiba merülve.

– Jól vagy, vod’ika? – érdeklődött óvatosan Darman.

– Feltehetek egy kérdést?

Ez egyáltalán nem vallott Ninerre – ő sosem szokta kerülgetni a témát.

– Hát... aha, persze – felelte Darman, és valamiért kínosan érezte magát.

– Ha most elmehetnél – mondta halkan Niner –, ha felszállhatnál egy gépre, és elutazhatnál oda, ahová akarsz, minden következmény nélkül, sőt még Etaint is magaddal vihetnéd... elmennél?

– Hogy elhagynám-e a hadsereget?

– Az osztagot. Képes lennél elhagyni minket?

Darman alaposan megrágta a gondolatot, de megemészteni már nem tudta, mert felfordult tőle a gyomra. Nem ezekkel a társaival nőtt fel. Az Omega valamennyi tagja közül, az eredeti osztagának egyetlen túlélője volt. De attól még a testvéreinek érezte őket. Pontosan tudták, hogy miről mit gondol, miről mit érez, mi bosszantja, mi a kedvenc étele, ismerték még a szuszogását is. Még sosem került ilyen bensőséges viszonyba senki mással – talán még Etainnel sem.

Elképzelni sem tudta, hogy akárcsak egyetlen napot is nélkülük töltsön. Azt nem tudta, hogy mindez hogyan lenne összeegyeztethető azzal az álmával, hogy egyszer talán családot alapít Etainnel, azt viszont nagyon is tudta, hogy ha elválna a testvéreitől, az olyan sebet hasítana a lelkébe, amely sosem gyógyulna be.

Annak idején elképzelni sem bírta, hogy egyszer elveszíti Vint, Jay-t és Talert. A halál valahogy mindig a többi osztagra sújtott le, sosem az övékre. Ez még azelőtt történt, hogy belekerültek a valódi háborúba.

Akkor, amikor még a gyakorlatokon bekövetkezett halálesetek annyira megdöbbentették őket, hogy napokig nem tértek magukhoz.

Niner továbbra is a válaszra várt, és miután nem kapta meg, ismét megszólalt:

– Ez nem a Köztársaság szolgálatáról szól, Dar. Én még csak azt sem tudom, hogy mi manapság a Köztársaság, és hogy mitől jobb, mint a Független Rendszerek Szövetsége. Csak azt tudom, hogy azzal telnek a napjaim, hogy megpróbálok életben maradni, és igyekszem vigyázni rátok. Ennyi és nem több. Szóval... mi tölti be azt az űrt, ha elhagyod a társaidat?

Niner még most is Sullon gondolkodott, és azon, hogy a felderítő miért lépett le, mialatt a bajtársai maradtak.

Többről szólt ez, nem csupán a Köztársaság iránti lojalitásról, és arról a sok badarságról, amit Jango beléjük vert.

– Te nem lennél szívesebben máshol, egy szép, nyugodt helyen? – kérdezett vissza Darman. – És nem csinálnál valami mást?

– Dar, elmennél? – csattant fel Niner.

– Nem fog megtörténni – mondta végül Darman. Akkor ez most igen vagy nem? Nem tudta megítélni. Még csak azt sem bírta elképzelni, hogy milyen lenne az élete a hadseregen kívül, nemhogy távol a testvéreitől. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Tehát, még csak ne is gondolj rá!

De ő maga tovább töprengett a dolgon, mialatt meghatározták a helyzetüket, és nekiláttak kiásni Sull felszerelését. És biztosra vette, hogy Ninernek is ugyanez jár a fejében.

 

Tilsat, Qiiluta, a kitelepítés harmadik napja,

476 nappal a geonosisi csata után

– Íme, ez történik – jelentette ki Levet –, ha nagy teljesítményű, könnyen mozgatható fegyvereket adunk a helyieknek, akik jobban ismerik a terepet, mint mi.

Etain előre tudta, hogy a gazdák be fogják vetni az összes trükköt, amit Zey tábornok tanított nekik a szeparatista megszállás alatt, de ettől még az elfogásuk nem lett könnyebb. A gyalogosok mindeddig körülbelül ötszáz telepest kaptak el és raktak fel a hajókra. A többiek kisebb csapatokba szerveződve szétszóródtak, és magukkal vitték azokat a fegyvereket, amelyeket a Köztársaságtól kaptak. Ha a gazdák szeparatisták lettek volna, a gyalogosok mostanra megtisztították volna tőlük az egész bolygót. így viszont nem dobhattak be mindent ellenük. Nem lőhették halomra őket, a Köztársaság polgárait, és nem perzselhették fel a Qiilurát, a gurlaninok otthonát.

De az összetűzések mindeddig egy bizonyos sablon alapján történtek. Miután a gazdák elveszítették néhány társukat, gyorsan megadták magukat. Talán úgy érezték, hogy amennyire lehetett, kiálltak az igazukért, de mostanra elfáradtak, féltek és azt akarták, hogy vége legyen a megpróbáltatásoknak. Etain mindezt szem előtt tartva ahhoz a taktikához folyamodott, hogy minden csoportból leszedetett két-három főt, majd felajánlotta a megadás lehetőségét.

Ezúttal viszont úgy tűnt, hogy nem fog beválni ez az eljárás.

A szakasz Tilsattól északra beszorult egy keskeny folyóvölgybe. A másik hét szakasz szétszóródott, és a nagyobb csapatokat üldözte a környéken. A klónok túlerőben voltak, de mert élve és épen kellett elkapniuk a telepeseket, jelentős hátrányba kerültek. Ugyanakkor Etain érezte, hogy közeleg a perc, amikor feladja ezt a kíméletes taktikát.

– Feküdj! – harsogta valaki.

A következő pillanatban nagy energiájú sugárnyaláb csapódott a mögöttük álló facsoportba. A robbanás jégdarabokkal és ágakkal szórta be a katonákat. Erő ide, Erő oda, Etain is hasra vágta magát.

Levet, aki rendszerint az oldalához tapadva kísérte őt, most előrerontott a védőfalhoz, amely valaha egy merlie-istálló fala lehetett, és térdre vetette magát a gazdátlanná vált E- Web mögött. A fegyver kezelője néhány lépéssel odébb hevert, a kezét-lábát szétvetve. Egy másik gyalogos térdelt mellette, és kapkodva próbálta levenni róla a sisakot. Levet tüzet nyitott a nehézfegyverrel, miközben két további klón kuporodott le a sebesült mellé, és Etain rádöbbent, hogy immár nem képes fontossági sorrendet felállítani és aszerint cselekedni, úgy, ahogyan egy parancsnoknak kell.

Ezekben a pillanatokban nem érdekelte más, csakis a sebesült katona. Ki lehet az?

Mindig is keményen igyekezett, hogy megtanulja a nevüket – mára mindegyiknek lett neve, nem csupán azonosítószáma, amit a kaminói gazdáik adtak nekik –, de a sebesülté nem jutott eszébe. És ettől úgy érezte, megtagadta őt. Nem engedhette volna meg magának, hogy a férfi idegen legyen a számára – és mégis megtörtént.

Harcolnod kell – biztatta magát gondolatban. – Nem teheted meg, hogy hátramaradsz, és orvost játszol!

A telepesek szétterültek a domboldalon a szakasz felett. Jéggel bélelt mélyedésekben rejtőztek, és valahol a gerinc közelében volt egy kisméretű, de pusztító erejű nehézlövegük, amelyet szintén a Köztársaságtól kaptak. A kézifegyvereik lövedékei nem csak a szeparatista harci droidok burkolatát ütötték át, hanem a klón gyalogosok szabvány páncélzatát is. A több irányból érkező tűz ellen Etain csak korlátozottan használhatta a fénykardját és az Erőt. Csak arra futotta a képességeiből, hogy félresöpörte a felé száguldó sugárnyalábokat és a törmeléket, mert már nem tudott megfelelően összpontosítani. Régebben, hasonló helyzetekben mélyen magába szállva koncentrált, képet alkotott a veszélyről, érzékelte még a levegő, a talaj és a víz szövetét is, és elhárította a lövedékeket, vagy egyszerűen nekivágta az orvlövészeket a szikláknak. Manapság már minden erejét lekötötte az, hogy megállapítsa az ellenség helyzetét.

A terhesség megváltoztatott – ismerte be magának keserűen. – Nem mintha eredetileg mélyen átjárt volna az Erő.

Tőle balra Levet tűz alá vette a domboldalt, pontosan irányzott sorozatai kisebb lavinákat indítottak el. A klónok csatasorba fejlődtek a fal takarásában, és folyamatosan lőtték a völgy mindkét végéből tüzelő orvlövészeket. Etain kivárta, amíg Levet szünetet tart, és aktiválta az adó-vevőjét.

– Veszteségek, parancsnok? – kérdezte, és arra gondolt, hogy legfeljebb hadnagyként vagy századosként kellene szolgálnia, nem pedig parancsnokként, de mostanra valamennyi Jedi tábornoki rangot kapott, még az olyan jelentéktelen Jedi-lovagok is, mint ő. Idegesen nyelt egyet, és hozzátette: – Ha ez kezd túl sokba kerülni, azt hiszem, le kell tennünk a kíméletes bánásmódról.

– Tíz sebesült, ebből kettő súlyos – jelentette Levet.

– Vigyék el innen őket! – parancsolta Etain.

– Ahhoz ide kell hívnunk az AT-t, asszonyom, és egyébként sem számít, hogy hová visszük őket. Ha a bakta és a sebészdroidok nem tudják helyrehozni őket, akkor senki sem képes rá.

Egyes tábornokok talán úgy gondolták volna, hogy harminchat fős szakaszból tíz ember elvesztése még elfogadható, de Etain nem.

– Akkor foglaljuk el a domboldalt! – adta ki az újabb parancsot. – Rohammal!

– Kérem, ezt erősítse meg... – válaszolta Levet. – Mostantól nem akar foglyokat ejteni?

– Ezek egyszerű gazdák. Maguk pedig kiváló katonák. Ha bedobják magukat, percek alatt végeznek – válaszolta Etain, és alig hitte el, hogy ő mondta ki ezeket a vészjósló mondatokat.

– Nem szeretne még egyszer beszélni velük, asszonyom?

A jelekből ítélve Levet jobban ismerte őt, mint gondolta volna. A parancsnok alighanem megértette, hogy később elítélné magát, ha nem adna nekik még egy utolsó esélyt a megadásra. De hát hányszor kéne még megtennie ezt?

Teljesen egyértelműen kinyilvánították a szándékaikat...

– Rendben – mondta végül –, hívják az AT-t!

Folytatódott a tűzpárbaj, és a katonák látszólag teljesen némán harcoltak. Ők hallhatták egymást a sisakrádiójukon keresztül, Etain nem. Ő csupán a sugárnyalábok süvítését és vijjogását hallotta, valamint a kisebb-nagyobb földdarabok tompa dobolását, amikor egy-egy ágyúlövedék belehasított a környező mezőbe, és magasra felverte a fagyott talajt. Aztán eszébe jutott, hogy a fogaival csattintva ráállhat a szakasz hullámsávjára. Zűrzavaros lárma tört elő a fejhallgatójából: a katonák helyzeti adatokat kiabáltak egymásnak, magasságokat, lőszögeket és távolságokat, és valaki folyton azt kérdezte: jól van? Ven jól van? Hogy van Ven?

Ven... ezek szerint így hívják a sebesültet.

Etain visszaváltott arra a sávra, amelyen csakis ő és Levet beszélhettek egymással.

– Mennyi idő kell még, hogy az AT lőtávolságba érjen?

– Tizenkét standard perc, asszonyom – felelte a parancsnok.

– Értem. Tüzet szüntess! Készenlét! – rendelkezett Etain, és a felette elterülő domboldalra nézve azoknak a nőknek és férfiaknak az elméjére összpontosított, akiket ismert – akiket ő képzett ki és az Erő segítségével próbált befolyást gyakorolni rájuk, hogy elbizonytalanodjanak, hogy ne akarjanak tovább harcolni, és elkezdjenek vágyni egy másik, jobb életre.

A gyalogosok azonnal leeresztették a fegyverüket, és elhátráltak a faltól. Néhányan sebesült bajtársakat vonszoltak vagy támogattak. Az egyik sebesült teljesen ernyedten feküdt a társa karjában. Ven az E-Webtől néhány méterre hevert, a páncélja illesztéseiből élénkvörös vér csordogált, és megolvasztotta körülötte a havat. Két társa már a fejét lehajtva térdelt mellette, a harmadik még elkeseredetten küzdött érte: kétkezes szívmasszázzsal próbálta visszahozni az életbe.

A gazdák egyik pillanatról a másikra beszüntették a tüzelést.

Etain színes fényfoltoknak érzékelte maga körül az érzelmeket és jelenségeket: sárgának a félelmet, vörösnek a haragot, gyengülve villódzó világoskéknek a fogyatkozó életerőt, és még valamit, egy halvány, szürke árnyalatot, amit csakis gyermekinek tudott nevezni. Valami hasonlót tapasztalt, amikor első ízben érzékelte Darman közelségét.

Ebben a pillanatban a baba rúgott egyet – talán őt érzékelte. Aztán arra gondolt, a fiának valamikor a jövőben tudnia kell, hogy az anyja mindent megtett annak érdekében, hogy kiutat kínáljon a qiilurai telepeseknek.

– Birhan! – kiáltotta. – Birhan, itt vagy?

A kiáltása végigvisszhangzott a völgyön. A csendes Qiilurán a hangok messzire szálltak. Etain hallani vélte a távolból a mezőkön átvágó rohamlépegető fojtott dübörgését.

– Nincs itt! – kiabálta vissza egy asszony.

– Még most is leállhattok! – válaszolta emelt hangon Etain.

– Még most is elmehettek! Sértetlenül!

Hosszabb szünet következett, aztán egy férfi ordított le a völgybe:

– Nem mi szorultunk be, hanem ti! Mi vágtuk el az utatokat mindkét irányban!

– És mi vagyunk azok, akik megkíméltük az életeteket... mostanáig – felelte Etain, és a kiabálástól megfájdult a torka.

Az órájára pillantott, és hozzátette: – Adok öt percet, hogy letegyétek a fegyvert, és megadjátok magatokat!

Csend következett. Teljes csend, csupán a hómezőket söprögető szellő susogását lehetett hallani.

– Gyanítom, hogy nem lesz a válasz – mormolta Etain.

Nyugtalanul várt, szinte minden harmadik másodpercben ránézett az órájára. A környéken olyan csendesség uralkodott, hogy tisztán hallotta a gyalogosok páncéljának sodródó hópelyhek neszezését. Levet elindult felé, és menet közben intett neki, hogy nézzen a dombra.

Etain a szemét résnyire húzva megtette, és meglátta, hogy mozog valami odafent. Az emelkedő alsó szakaszán szürke ruhába burkolózó alakok bukkantak fel a hóbuckák mögül, és sorban felemelték mindkét kezüket. Hála az Erőnek.

Végre megjött az eszük – gondolta megkönnyebbülten Etain. Fegyvereket keresve figyelte a gazdákat, és úgy látta, valóban eldobták a sugárvetőjüket. A kardját a kezében tartva, óvatosan felállt, és ismét körülnézett.

– Hölgyem, megtenné, hogy fedezékben marad? – szólt rá éles hangon Levet. – A Jedik sem sebezhetetlenek!

– Van rajtam páncél – válaszolta Etain –, és ha rám lőnek, eltérítem a lövedékeket a fénykardommal.

Hogy aktiválja a kardot, az felesleges, agresszív jelzésnek tűnt, de azért megtette. Nem akart vállalni semmiféle kockázatot. Mialatt lassan lépkedett előre, a fegyverét eltartva a testétől, újabb és újabb alakok emelkedtek ki a havas mélyedésekből. Egyesek máris a tarkójukon tartották a kezüket, mások feltartották a fegyverüket. Az alsó szakaszon lévő gazdák közül néhányan elindultak lefelé, az út irányába.

Az ellenállásuk most már csupán gesztusnak tűnt. Csak meg akarták mutatni, hogy képesek kiállni magukért, hogy mentsék a becsületüket, és később elmesélhessék a gyermekeiknek, hogy nem adták meg magukat harc nélkül.

A büszkeség fontos volt számukra – és ezt Etain megértette. Megtett még néhány lépést, és odakiáltott nekik:

– Rendben, nincs mitől félnetek! Nem lesz megtorlás, erre a szavamat adom. Csak elvesszük tőletek a fegyvereket!

Ezúttal nem kapott választ. A lassan lépkedő alakokat nézve az a benyomása támadt, hogy szándékosan mozognak így, hogy húzzák az időt, de emlékeztette magát arra, hogy mély hó és vastag jég borítja a domboldalt. Levet felé fordult, és bólintott neki, mire a parancsnok utasította a katonái egy részét, hogy nyomuljanak előre, és fegyverezzék le a telepeseket. Tizenöt gyalogos vágott neki a földsávnak, ami nyáron valószínűleg barqföld lehetett. A páncéllemezek szinte teljesen beleolvadtak a fehér háttérbe. Etain a távolabbi alakokból jószerével csak fekete csíkokat látott ott, ahol a védőruhák egy-egy fekete sávja előbukkant az illesztéseknél – mintha szellemek suhantak volna a hómező felett.

Kihúzott egy tételt a mentális listájáról. Lassan haladtak, de már látszott a vége. Vett egy mély lélegzetet, és megszólalt:

– Levet, evakuálják a...

Eddig jutott, tovább nem. Tőle nem messze felrobbant valami. A detonáció a levegőbe repített két gyalogost. Az egyik üvöltve zuhant vissza, a másik ezt nem tehette meg, mert a teste darabokra szakadt.

Aknák.

A katonák megdermedtek. Csapdába estek a felderítetlen aknamezőn.

Csapda... ez nem lehet igaz – kesergett magában Etain. – Ezt nem tehetitek meg. Nem elég, hogy nem adjátok meg magatokat, a halálba csaljátok az embereimet...

Az időérzéke felmondta a szolgálatot. Látta, hogy a gazdák közül néhányan felkapják a fegyverüket, és egy ösztön vette át felette az irányítást – egy olyan ösztön, amely a legkevésbé sem méltó egy Jedihez. Gyilkolni akart, hogy megtorolja ezt az árulást.

Levet parancsokat harsogott az adó-vevőjébe, mire a hátrahagyott katonák a falhoz ugrottak, és tüzet nyitottak.

Etain maga elé rántotta fénykardját, még mielőtt tudatosult volna benne, hogy a szeme sarkából villanást látott, és félreütötte a felé száguldó sugárnyalábot. A fejhallgatójában ismét felhangzott az előbb megtapasztalt, zűrzavaros lárma: parancsok és adatok követték egymást számára követhetetlen gyorsasággal, egy részük a közeledő rohamlépegetőtől érkezett. Ismét felrobbant egy akna, és megint felüvöltött egy katona. A domboldalról sugárnyalábok záporoztak lefelé.

– AT, irány öt-öt-hat-nulla, kapják el a nehézfegyvert, ismétlem, lőjék szét! – hadarta gondolkodás nélkül Etain, és eltartott néhány pillanatig, mire rájött, hogy ő maga adta ki a tűzparancsot. Ezt inkább Levetre kellett volna bíznod. Ő a parancsnok, és tudja, hogy mit csinál – figyelmeztette magát gondolatban, de közben felforrt benne a düh. – Megölik az embereimet. Ezért drágán megfizetnek...

Mostanra elhalt benne minden vívódás. Itt és most nem lehetett kétséges, hogy ki árulta el kinek a bizalmát. Csak arra összpontosított, hogy életben maradjon, és megmentse a bajtársait. Ez a reakció, ez a sötét késztetés zsigeri volt, ellenállhatatlanul erős, és Jedihez nem illő. Csak a halott és sebesült klónokat érzékelte maga körül. Nem akart mást, mint hogy véget vessen a fentről érkező, gyilkos energiaáradatnak, és szabadjára engedje izzó haragját.

Az imént nem észlelte, hogy aknamezőn jár. Most már, hogy tudta, mit keressen, érzékelte a veszedelmes eszközöket: szabvány droidelhárító taposóaknák voltak, plasztikburkolatú, távvezérléssel élesíthető fegyverek. A puszta véletlenen múlt, hogy elkerülte őket. Ám a katonái nem támaszkodhattak az Erő-érzékeikre, így egyszerűen fél térdre ereszkedtek ott, ahol megálltak, és viszonozták a tüzet.

Az elmúlt napok szörnyűségei közül ez rázta meg a legjobban Etaint: az emberei moccanni sem tudtak a nyílt területen, mert egyetlen mozdulatukkal aktiválhattak egy mellettük lapuló aknát – és tovább harcoltak. Egyiküket sem bénította meg a rémület. Nem csoda, hogy az ostobák azt hitték, hogy a klónok nem ismerik a félelmet...

– Asszonyom, álljon meg! Ne mozduljon, a fierfek szerelmére! – harsogta elszántan Levet.

Etain nem állhatott meg. Nem tudott megállni. Odafent a domboldalon hatalmas robbanás következett be, ami óriási mennyiségű havat és földet emelt a levegőbe. Mély morajlás hallatszott, majd egy hatalmas kiterjedésű, ovális jég- és hólemez megindult lefelé, sziklákat és földet sodort magával, mígnem a lejtő alsó harmadához érve milliónyi darabra töredezett és megállapodott.

A lépegető ismét tüzelt, és odafent a gerinc egyik szakasza szétzúzódott, mintha egy gigászi ököl sújtott volna rá. A dörrenéstől Etain néhány másodpercre megsüketült, aztán jég- és földdarabok záporoztak rá, mire gyorsan lekuporodott. Bekövetkezett egy harmadik, majd egy negyedik detonáció, és amikor felemelte a fejét, nem látta a domboldalt, mert egy hóból, jégből és földből álló, kavargó felhő eltakarta előle – és ez a felhő úgy gördült felé, mint egy óriási, tajtékzó hullám. A talaj folyamatosan remegett, mintha földrengés rázta volna meg a környéket. Aztán a repülő törmelék kezdett visszazuhogni a felszínre. A feltornyosuló hullám összeomlott, és egy felismerhetetlenségig átalakult dombot hagyott maga mögött, míg a völgy mélyén futó utat sziklatömbök, földhalmok és jégdarabok torlaszolták el.

Most már csak a völgy déli végéből érkeztek sugárnyalábok, a magaslaton minden fegyver hallgatott. És a katonák továbbra is ott térdeltek az aknamezőn.

– Asszonyom, azt mondtam, maradjon ott, ahol van! – ordította Levet.

– Nem, parancsnok, maguk maradjanak, ahol vannak! – vágott vissza Etain, és képtelen volt elfojtani a haragját.

Igazából sosem tanulta meg, hogyan uralkodjon felette. Ha most a sötét oldal el akarta volna ragadni, felőle elragadhatta volna, ha cserébe sikerül biztonságos helyre juttatnia a katonáit. Levet felé fordult, és odakiáltott neki: – Iktassák ki a másik löveget! Fedezzenek minket! Megértette?

És terhes vagyok. Megőrültem? Nem csak a saját életemet teszem kockára, hanem a gyermekemét is.

Ám az AT-TE már munkához látott: az ágyúja folyamatosan lőtte a völgy déli végét. Etainnek az a benyomása támadt, hogy egy holofilmet lát a háttérben – ami távolabb zajlott, teljesen elkülönült attól, ami az aknamezőn történt. És valóban így állt a helyzet. A hátrahagyott társaik csak annyit tehettek értük, hogy fedezőtüzet adtak, hogy a telepesek a fejüket se tudják kidugni.

Etain a tucatnyi katonájával az aknamezőn rekedt, és tudta, hogy a sebesültek hamarosan elvéreznek. Végül a kiáltozás lett az, ami végképp kiborította. Sokszor hallott már arról, hogy a haldokló emberek az anyjukat hívják, de a klónoknak nem volt anyjuk. Sokuk még olyan atyai alakokat sem ismert, mint Kal Skirata. Ők a testvéreiket hívták.

Etain most személyesen is megtapasztalta a jelenséget, mert egyikük pontosan ezt tette: egy bizonyos Beket szólongatott, vagy legalábbis a név ilyesminek hangzott. De Bek nem válaszolt – talán egyike volt a halálos áldozatoknak.

Etain úgy érezte, megszakad a szíve – és ezzel együtt elszakadt mindaz, ami a Jedikhez fűzte őt.

Hátranézett a válla felett: Levet óvatosan araszolgatott felé az aknamezőn. Nem próbálta meg befolyásolni a férfi elméjét. Minden tudását és energiáját egyszerre bevetette, hogy az Erő segítségével mozdulatlanságra kényszerítse. A parancsnok elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán folytatta útját.

– A szenzorok nem észlelik ezeket az aknákat, Levet!

Álljon meg! – kiabálta Etain. – Én érzékelem azt, amit maguk nem. Nem lesz semmi bajom. Ne csinálja!

A szeme sarkából mozgást látott, egy különös fodrozódást, semmi mást. Odanézett, és felfedezte, hogy az aknamező különböző pontjain a hó lustán, nehézkesen hullámzik, akár a vastag olajréteggel borított tenger. A foltokból hamarosan testek bontakoztak ki, és fehér, négylábú teremtményekké alakultak.

A gurlaninok érzékelték a talaj sűrűségének változásait.

Hát persze – gondolta megkönnyebbülten Etain. Az Omega-osztag első küldetése alatt Jinart kereste meg Darmanéknek a gdanok alagútjait. A teremtmények nyilván az aknákat is észlelték. Az egyik gurlanin ide-oda kanyarogva odaügetett Etainhez, aki mélyet sóhajtva suttogta:

– Jinart... óvatosan...

– Valaqil – javította ki a gurlanin, Jinart hitvese, aki régebben kémként dolgozott Zeynek. – Nem tudsz megkülönböztetni minket egymástól?

– Nagyon ritkán találkozunk...

– Kijelölünk nektek egy tiszta ösvényt, hogy kimenthessétek a sebesülteket – mondta Valaqil. – A többieket kivezetem onnan, ahol vannak.

– Az adósod vagyok.

– Igen, Jedi, az adósom vagy, és ha történik veled valami, annak mi fizetjük meg az árát – felelte a gurlanin. – Úgyhogy fogd be a szádat, és gyere utánam!

– A katonáimnak segíts! – kérte Etain. – Én érzékelem az aknákat. Egyedül is kitalálok innen.

– Kár, hogy nem érzékelted őket azelőtt, hogy bevezetted ide az embereidet – válaszolta könyörtelenül a gurlanin.

A kijelentés brutálisan igaz volt. Etain pillanatnyi megkönnyebbülését elsöpörte a szégyenérzet és a bűntudat. Az ő hibájából történt az, ami történt. A klónok az ő alkalmatlansága miatt vesztették életüket, és ez a történet most nem a katonai tapasztalatairól szólt, hanem arról, hogy nem használta elég jól a Jedi-képességeit.

De most nem engedhette meg magának az önsajnálat fényűzését. Tartott attól, hogy a felrobbant aknák elektromágneses hullámot is sugároztak, ami kisütötte a sisakrádiókat, így félve szólította a katonáit:

– Figyelem, emberek, hallanak engem?

– Igen, asszonyom – válaszolták egyszerre vagy tízen.

– Kövessék a gurlaninokat! – rendelkezett Etain. – Lépjenek a nyomaikba! Visszavezetik magukat az úthoz.

Tudta, hogy a sebesültek kimentése már nem lesz ennyire egyszerű, de azt is, hogy ha törik, ha szakad, megcsinálja.

Szilárdan eltökélte, hogy egyetlen embert sem fog hátrahagyni, sem élve, sem holtan. Ekkor Levet jelentkezett az adó-vevőn keresztül:

– Asszonyom, perceken belül itt lesz egy csapatszállító. Kiemeljük a sebesülteket. Menjen ki innen, kérem!

– Mi lesz a lefelé irányuló légáramlattal? – vetette fel Etain.

– Aktiválhatja az aknákat.

– Vannak állandó parancsaim, hölgyem – válaszolta Levet.

– Az egyik legfontosabb szempont a tábornokom biztonsága.

– Nem, nem az – tiltakozott Etain, és megint a gyermekére gondolt. A fiú apja ezek közé az emberek közé tartozott.

Egyikük élete sem ért kevesebbet, mint az övé. Vett egy mély lélegzetet, és hozzátette: – Jedi vagyok. Sikerülni fog.

Az egyik sebesültet könnyen elérhette. Alig tíz méter választotta el tőle, és bár a férfi nem mozgott, az Erőn keresztül érzékelte, hogy életben van. A jobb lába a térde alatt cafatokra szakadt. A vészhelyzet miatt Etain Erőérzékei most már teljes hatékonysággal működtek, és amikor lenézett a földdarabokkal és véres foltokkal teli hóra, homályos, rezgő foltoknak látta az aknák helyét. Óvatos léptekkel elindult a sebesült felé.

Hamarosan felfedezett egy körülbelül egy méter széles biztonságos sávot. Az egyensúlyának megőrzése okozhatott problémát, de remélte, hogy ha sikerül a vállára vennie a katonát, elboldogul vele. Annak idején végignézte, hogy Darman hogyan vette fel Atint, de ahhoz a módszerhez most neki nem volt elég helye. Csak annyit tehetett, hogy letérdelt, alig fél méterre egy aknától, és bedugta a fejét, illetve a felsőtestét a sebesült törzse alá.

A klón sok vért vesztett, és nem tért magához, de a mozdulattól a levegő kiszorult a tüdejéből, így úgy tűnt, mintha sóhajtott volna egyet. Etain addig kúszott a test alá, mígnem az keresztben feküdt a hátán, majd apránként maga alá húzta a lábát térdelő pozícióba, bár eközben kis híján kigurította a férfit a biztonságos sávból. Miután elérte a kívánt helyzetet, megidézte az Erőt, és azzal is emelte a saját, illetve az eszméletlen katona testét.

Az izmai és inai pattanásig feszültek, de sikerült guggolásba küzdenie magát, ekkor megmarkolta a klón páncéllemezeinek szélét, és lassan, óvatosan felállt. Megingott egy pillanatra, ám azonnal visszanyerte az egyensúlyát, és negyvenöt fokban előredőlve elindult a hóban rezgő, mások számára láthatatlan foltok között. Nem nézett se jobbra, se balra, csak egyenletes iramban lépkedett, mígnem azt érezte, hogy a súly lekerül a válláról. Ijedtében még erősebben szorította a páncéllemezeket, de aztán rájött, hogy kijutott az aknamezőről, és néhány katona egyszerűen leemelte hátáról a sebesültet.

A következő pillanatban Levet vállon ragadta, és határozottan rászólt:

– Ebből elég, asszonyom! Ezt nem fogja még egyszer megcsinálni, inkább leütöm! Megértette? Bízza ezt a munkát a csapat-szállító csörlőkezelőjére!

Etain most már nem érezte magát olyan okosnak. Alig negyvenöt kilót nyomott, és be kellett látnia, hogy túl gyenge ehhez a feladathoz.

– Rendben – felelte halkan, és körülnézett. Az út mentén néhány méterenként szívszorító jelenetek zajlottak. A sértetlen katonák elsősegélyben részesítették a sebesülteket, míg az AT-TE sebészdroidja ide-oda járkált és tanácsokat osztogatott. Etain mindeddig észre sem vette, hogy a hatalmas lépegető és a csapat-szállító is megérkezett.

Hirtelen megpillantotta azt a katonát, aki már az ütközet elején találatot kapott. Ven mozdulatlanul feküdt a hátán, az egyik társa mellette térdelt. Az utóbbi harcos arca eltorzult, a bőre teljesen kifehéredett a hidegtől – nem viselt sisakot, ami megvédte volna a fagytól. Etain nehézkes, bizonytalan léptekkel odaballagott a pároshoz, és leguggolt Ven mellé.

– Nem érzek pulzust, asszonyom – jelentette halkan a sértetlen gyalogos.

– Életben van – felelte Etain, miután rátette a tenyerét Ven homlokára, és érzékelte, hogy a testben maradt még némi élet. Végignézett a férfin, és nem látta, hogy hová kapta a találatot. Bólogatott néhányat, és bizakodva folytatta: – Bizonyos sérüléseknél a rendkívüli hideg javítja az életben maradás esélyeit. A sebészdroid perceken belül ideér, rendben?

– Rendben, asszonyom – mormolta engedelmesen a klón. – Köszönöm.

Etain nem először került ilyen állapotba. Egyfajta kábaság lett úrrá rajta. Nem volt tudatában a környezetének, és nem érzékelte az idő múlását. A tűzpárbajnak mindenesetre vége szakadt, és az életben maradt telepesek minden bizonnyal elmenekültek. A gurlaninok zöme is eltűnt, csupán hárman-négyen maradtak, hogy segítsenek a csapatszállító csörlőkezelőjének felcsatolni a biztonsági hámot az aknamezőn fekvő sebesültekre és halottakra.

A teremtmények különös látványt nyújtottak. Módjukban állt volna kezeket növeszteni, amik most jól jöttek volna, de inkább megtartották a természetes formájukat. Talán úgy érezték, hogy többé nem kell átváltozniuk. Visszakapták a bolygójukat, és végre ismét önmaguk lehettek.

– Jól van, hölgyem? – érdeklődött Levet.

Etain nem válaszolt azonnal, a lépegetőt nézte, amely mélyen leeresztette a testét, majd az oldalán felnyíltak a zsilipek. A járóképes katonák megindultak a gép felé, a lebegőhordágyakon fekvő sebesültekkel. Ven bőre fehér és áttetsző volt, akár a viasz. Más katonák légnyomást kaptak.

Ha a közvetlen közelükben következett be egy erős robbanás, még a sisak sem óvhatta meg őket az agysérüléstől. Ráadásul nem azt a fajta méregdrága Katarn páncélt viselték, amely lehetővé tette Fi számára, hogy rávesse magát egy bombára, és gyakorlatilag sértetlenül vészelje át a kellemetlen, testközeli találkozást. A sebészdroid gyógyszert injektált a sebesültekbe, amely megakadályozta, hogy az agyuk megduzzadjon, míg az egyik klón fejéből vékonyka cső vezette ki a felgyülemlett agyvizet.

– Nem sebesültem meg, ha erre gondolt – felelte aztán Etain a parancsnok felé fordulva. Hiába figyelte az Erőt, a férfi tökéletesen uralkodott magán, olyan mélyre rejtette az érzéseit, hogy képtelenség volt megállapítani, hogy mik azok: harag, sajnálat vagy gyász. Etain végül a parancsnok sisakjának arclemezére szegezte a tekintetét, és halkan, már-már szégyenkezve hozzátette: – Sajnálom. Nem akartam, hogy miattam idegeskedjen.

És most már ismerem ezeket a szörnyű orvosi dolgokat is – állapította meg magában. – De nem így akartam megtanulni mindezt. Egyszer, ha kiszállok, talán hasznosíthatom a tudásomat. Lehetnék orvos... Jedi nem akarok lenni, az biztos.

Nem csupán Darmanért aggódott, ennél többről volt szó.

Mindannyiukért: a klón katonáért, akibe beleszeretett, azokért, akik a barátai lettek, és azokért, akiket nem ismert, és akiket nem is ismerhetett meg. Az érzés teljesen a hatalmába kerítette. Hirtelen eszébe jutott, hogy az idegeskedése árthat a gyermekének, és gyorsan becsúsztatta kezét a köpenye alá, a hasára tapasztotta a tenyerét, és igyekezett megnyugtató érzéseket sugallni a babának. Érezte, hogy a fia izgatott. A saját lelkiállapota őrá is hatott. Szinte... haragosnak érződött.

Minden rendben lesz...

Nevet továbbra sem adott neki. Nem merte megtenni. És ha a fiában feltámadt a harag, akkor ezt a vonását tőle örökölte.

– Végeztünk – jelentette hirtelen Levet. Mozdulatlanul állt, a mutatóujját feltartva jelezte, hogy csendet kér, aztán rémült sikoly hallatszott valahonnan a távolból. A gurlaninok sorban elkapták azokat a telepeseket, akik túlélték a völgynél lezajlott összecsapást.

Én adtam ki a parancsot – kesergett magában Etain. – Én kezdtem az egészet. Én okoztam ennyi szenvedést. És én követtem el hibát, amikor rávezettem a katonáimat az aknamezőre.

Túlságosan csüggedt és rémült volt ahhoz, hogy felmérje, milyen messzire került a Jedik hagyományos eszközeitől és módszereitől – az elmélyült töprengéstől, a higgadt érveléstől és az erőszakmentességtől.

– Asszonyom – szólalt meg ismét Levet ideje tovább indulni, és felkutatni a többieket. Hosszú, aprólékos munka lesz.

– Rendben, hamarosan csatlakozom magához – mormolta Etain, de még kellett neki egy pillanat. Lenézett oda, ahol nemrég Ven feküdt. A havon több vér vöröslött, mint amennyire számított, bár a mennyiséget nehéz lett volna pontosan megállapítani. A vízbe vagy sárba keveredett vér szétterült, és mindig többnek tűnt, mint amennyi valójában volt.

Mozdulatlanul álldogált, és Darmanre gondolt. Maga elé képzelte a férfit, mert azt remélte, hogy az Erőn keresztül talán a gyermeke is láthatja azt, amit ő. Aztán megfordult, és elindult a csapatszállító irányába. Menet közben elnézett a siklóbuszok felé, amelyek üresen álltak, mert nem maradtak gazdák, akiket elszállíthattak volna. Levet néhány lépéssel lemaradva követte, és váratlanul utána szólt:

– Asszonyom, tartson ki!

– Tessék? – kérdezte meglepetten Etain.

– Eltalálták, asszonyom! Nézze...

Etain megfordult, és meglátta azt, amit a parancsnok felfedezett: vércseppeket hagyott maga mögött. Sérüléseket keresve, ösztönösen végignézett magán abban a tudatban, hogy az emberek harc közben gyakran nem érzik a sebeiket, amíg nem múlik el az adrenalin hatása.

És lassan rádöbbent a szörnyű igazságra. A vér nem sebből származott, hanem a lábán csordogált. Most már érezte gyorsan elillanó melegét, mialatt rádermedt a combjára, és keményre fagyott ott, ahol átáztatta a nadrágját. A következő pillanatban fájdalmas görcs kerítette hatalmába, és kétrét görnyedt.

Belső vérzése volt. Kis híján megbénította a gondolat, hogy el fogja veszíteni a gyermekét...

 

Nar Hej Szállítóvállalat, Napdu,

a Da Soocha negyedik holdja, Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

Sev a bejárat bal oldalán állt, és mint már oly sokszor, a másik oldalon várakozó Fixert figyelte.

Nem is emlékezett rá, hogy mikor ment be utoljára egy idegen ajtón úgy, hogy nem robbantotta be, nem rúgta be, vagy nem olvasztotta szét a zárat néhány jól irányzott lövéssel. Csak remélni tudta, hogy egy szép napon ő is úgy fogja használni a nyitópanelt, mint mindenki más. Scorch kettejük között térdelt, és azon fáradozott, hogy beleerőltesse a kézi feszítő vékony pengéit az ajtó két fele közötti, keskeny résbe.

– Egy szép nagy robbanásra vágyok – jelentette ki Scorch.

– Szükségem van rá. Torkig vagyok azzal, hogy csendesen kell kinyitnunk az ajtókat.

– Én nem szeretném, ha nézőket kapnánk, akik megcsodálnák a művünket – dohogott Sev. – Ugye, te sem?

– Sev, én a gyors behatolás avatott és csodált művésze vagyok – jelentette ki Scorch, majd nyögött egyet, amikor a mellkasával nekifeszült a feszítőnek. Miután a pengék végre besiklottak a résbe, elégedetten hozzátette: – Te pedig egy közönséges hentes.

– Szeretnél felkerülni az étlapra? – érdeklődött Sev.

– Türelem... vagy bezárunk egy szobába Fivel, és hagyjuk, hogy addig dumáljon neked, amíg szétrobban a fejed.

Fixer mélyet sóhajtott, megcsóválta a fejét, és feltartotta a kezét a néma visszaszámláláshoz: négy, három, kettő...

Egy...

Scorch pumpált néhányat a karral, a pengék szétváltak, és lassan szétsiklottak a keresztrúd mentén. A szárnyak most már eléggé eltávolodtak egymástól ahhoz, hogy beékelhessék közéjük a hidraulikus feszítő karmait. Scorch bekapcsolta a berendezést, és az ajtószárnyak halkan recsegve szétcsúsztak.

Sev azonnal elindult befelé.

Szóval... Skirata nem szerezhet tudomást erről. Sem pedig az omegások.

Ez eléggé nyugtalanította. Nem tudta túltenni magát azon, hogy titkolóznia kell olyanok előtt, akiket ismer, és akikben megbízik – márpedig ki ne bízott volna meg a testvéreiben?

Mi nem hétköznapi emberek vagyunk, hanem profik, és nem játszunk játékokat.

De a legjobban az a parancs képesztette el, hogy Vaunak sem beszélhetnek. Zey talán úgy gondolta, hogy Skirata képes lenne kiszedni Vauból az információt. A Jedi nyilvánvalóan nem bízott a mandaloriakban, de ez talán nem is lehetett másként, tekintetbe véve Vau erőszakos hajlamait és Skirata titokzatos húzásait. Jócskán benne jártak már a korban, de attól meg megmaradtak rossz fiúknak.

Az irodában sötétség fogadta őket. Sev a sisakreflektora fényénél megpillantott egy íróasztalt, néhány koszos, elrongyolódott szőnyeget, valamint egy másik ajtót, amely a szenzorai szerint egy hosszú, üres térbe nyílt: egy folyosóra.

Talán a hálószobákhoz vezetett. A Napdun nem számított szokatlannak, hogy a kereskedők ugyanabban az épületben laktak, mint amelyikben az irodájukat működtették, mert az itteni űrkikötő csupán kisegítő állomásként szolgálta a szektor teherforgalmát – nem vették körül szép, rendezett lakónegyedek. Sev az adatbázisából tudta meg mindezt, az anyag a vörösen világító „Helyi viszonyok” felirat alatt derengett a sisaklemezén. Túl keveset látott a Galaxis mindennapi életéből, így még most is a hírszerzés adataira kellett hagyatkoznia. A társa sisakkameráinak képeire pillantva megállapította, hogy ők is megérkeztek a helyiségbe. Fixer azonnal kezelésbe vette a számítógépet.

Ko Sai nyoma ide vezetett, miután kicsikarták és kiverték az adatokat a vonakodó informátorokból. A Vaynai nevezetű vízi világtól és csempészmenedéktől indult az Aquaris, egy kalózoktól és másfajta csőcseléktől hemzsegő, másik vízi világ felé, aztán most... a Napdu.

Fixer elővett egy szondát, és becsúsztatta a számítógép adatcsatlakozójába, aztán mozdulatlanná dermedve figyelte a képernyőt.

– Virágzik az üzlet – dörmögte hamarosan. – Lehetne annyi eszük, hogy éjszakára lekapcsolják és jelszóval védik a hálózatukat.

Scorch az iratszekrénynél portyázott, kihúzott egy-egy lapot a aktákból. Manapság már csak azok használtak műpapírt, akik nem akarták egy feltörhető rendszerre bízni az adataikat, vagy kínosan ügyeltek arra, hogy rendelkezzenek másolatokkal, amiket szükség esetén meg tudnak mutatni az adóhatóságnak.

– És az mennyi időre akasztana meg téged? – kérdezte Scorch.

– Harminc másodpercre?

Fixer jelentőségteljes mordulást hallatott. Sev megosztotta a figyelmét a két bejárat, illetve Fixer sisakkamerájának képe között, amelyen folyamatosan adatokkal teli oldalak siklottak lentről felfelé. Ezalatt újra és újra meghallotta Boss krákogását. Az őrmestere száz méterrel odébb, a csomagszállító futárhajónak álcázott gépnél várakozott, és állandó köhécselése, illetve nyeldeklése egyre jobban idegesítette őt.

– Boss... – mondta halkan.

– Gond van, Sev?

– Te vagy a gond!

– Amint levehetem a vödröt, gargalizálok baktával.

Megfáztam. Rendben?

Fixer hirtelen felegyenesedett, és bejelentette:

– Átmásoltam a fickó adatbázisát. Scorch?

Scorch továbbra is a fiókok tartalmában válogatott, és egy-egy pillanatra ránézett a kihúzott lapokra – a sisakkamerájával rögzítette a képüket.

– Ez egy rakás régi anyag – válaszolta elégedetlenül. – De talán kiderül belőle valami.

– Hé, deltások, ez az emésztőgödör egy másik vízi világ körül kering – szólalt meg ismét Boss kissé reszelős hangon.

– A Da Soocha... na, látjátok már az irányvonalat?

Sev halk nyikorgást hallott, mire odaosont a belső ajtóhoz. Figyelmesen hallgatózott, aztán nekinyomott egy hangérzékelő szenzort az ajtónak, és közölte a társaival:

– Készüljetek fel, lehet, hogy gyorsan kell lelépnünk. Jeleket veszek. Nem értelmes lény, de az biztos, hogy nem Scorch az...

Fixer kikapcsolta az asztali számítógépet, majd felmarkolt egy hamis kristályvázát, illetve feltört egy páncélkazettát, és zsebre vágta a tartalmát. Vau arra tanította őket, hogy valahányszor csak lehet, álcázzák betörésnek a titkos műveleteket. Sevet mindmáig lenyűgözte az, hogy a kiképző őrmesterük csalhatatlan biztonsággal választotta ki a legígéretesebb páncélrekeszeket a Mygeetón. Vau akármit csinált, rendkívül jól csinálta.

Ő a legjobb. Miért is várna ennél kevesebbet tőlünk? Ő tett olyanná, amilyen vagyok. Mindig is törődött velünk, gondoskodott rólunk, akármit gondol is Skirata.

– Rendben, indulunk – jelentette be Fixer, és Scorch-csal a nyomában kisurrant az ajtón. Sev hátrálva követte őket, DC- 17-esét a másik ajtóra szegezve, hátha betoppan a tulajdonos.

Ebben az esetben tovább romlottak volna a szektor amúgy sem szép bűnügyi statisztikái. A betörők nemigen viseltek Katarn páncélt, ezért Sev nem szívesen hagyott volna hátra egy eleven szemtanút.

Végigrohantak az utcán – közvilágítás nem létezett, minden ablakra vastag redőny borult, és sehol sem villogott kíváncsi szempár aztán befordultak egy sötét sikátorba, amelynek másik végén Boss várta őket. A futárhajó úgy állt két hatalmas tehersikló között, mint egy ugrásra kész vadállat. A hátsó zsilip kinyílt, és ők mindhárman bevetődtek a sötét nyílásba.

– Eddig rendben vagyunk. Szívódjunk fel, és nézzük át az adatokat! – rendelkezett Boss, és máris beütötte a koordinátákat, hogy ráállítsa a hajót egy a Nar Shaddaa felé vezető útvonalra, közben hátranyújtotta szabad bal kezét. – Ide vele, Fixer! – tette hozzá. – Át kell küldenem az anyagot a támaszpontra, hogy Jusik tábornok átnézhesse.

Fixer az őrmester tenyerébe csapott egy adatkártyát, és kihívó hangon kijelentette:

– Fogadjunk, hogy én hamarabb megtalálom, mint ő!

– Felőlem annyit versenyzel vele, amennyit akarsz – dörmögte Scorch, azzal levette a sisakját, és végzett néhány fejkörzést, hogy ellazítsa feszült nyakizmait.

Amint Boss elküldte az anyagot, Fixer lecsapott az adatkártyára, belecsúsztatta a kézi számítógépébe, és letelepedett az utastér egyik hosszú padjára. Sev közelebb csusszant hozzá, és a vállához hajolva szemügyre vette az adatolvasó képernyőjét, amelyen rengeteg szállítójegyzék sorakozott.

– Hagyj békén! Inkább Scorch-ot háborgasd! – morogta Fixer, és rántott egyet a vállán, hogy lerázza a társát.

Sev a következő pillanatban halk kattanást hallott, ami azt jelezte, hogy a testvére kikapcsolta a sisakrádióját. Fixer bezárkózott a saját világába, hogy zavartalanul vizsgálhassa meg az összes szállítmányt, amely az elmúlt hat hónap során a Vaynairól érkezett, vagy érintette azt.

Sev levette a sisakját, és kinézett a csillagmezőre. Mint már oly sokszor, a látvány most is rabul ejtette. Számtalan dolog várta odakint, amit szeretett volna látni vagy csinálni.

Ugyanakkor tudta, hogy valószínűleg sosem lesz rá lehetősége, ezért elhatározta, hogy nem is gondol rájuk, nehogy ő is olyan siránkozó alakká váljon, mint amilyen Fi lett, aki egyfolytában nyavalygott amiatt, amit nem kaphatott meg. Az élete túl rövid volt ahhoz, hogy ilyesmire pazarolja el. Erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy ne töprengjen és ne sóvárogjon, de azzal büszkélkedett magának, hogy mindig képes céltudatosan viselkedni.

– Szóval, Zeynek mi a problémája Skiratával? – vetette fel váratlanul a második sorban ülő Scorch, és megrugdosta Sev ülésének hátulját. – Nem bízik benne?

– Attól fél, hogy Skirata tatsushit csinál Ko Sai-ból – dörmögte Boss. – Kal papa eléggé megharagudott a kaminóiakra...

– Az igaz, hogy megölt egyet? – kérdezte Scorch, és megint belerúgott a fémkeretbe.

– Ki tudja? Az biztos, hogy elég őrült ahhoz, hogy ilyesmit csináljon.

– És Vau mihez kezd azzal a rengeteg kredittel?

Sev hirtelen megfordult, elkapta Scorch bokáját, és a nyomaték kedvéért csavart egyet rajta, közben ingerülten ráförmedt a társára:

– Talán vesz nekem egy szép beskar kardot, hogy eltávolíthassam a bosszantóan zavaró tényezőket!

– Ugyan már, hiányoznék neked, ha megölnének...

– Senki sem fog megölni! Legfeljebb én!

– Fogjátok be a szátokat! – szólt hátra Boss, és szemügyre vette a felderítőszenzorok képernyőjét. – Forgalmas útvonalon vagyunk. Ne zavarjátok a pilótát!

Fixer a tekintetét a számítógépére szegezve hirtelen mocorogni kezdett, majd levette a sisakját, és közölte:

– Azt hiszem, megvan!

– Micsoda? – érdeklődött Sev.

– Tizenöt gépet jegyeztek be, amelyek az Aquaris vagy a Vaynai felől érkeztek – kezdett bele a magyarázatba Fixer. – Ezek közül öt mindkét helyen áthaladt. Az ötből kettő a Da Soocha felé tartott. Az egyikért készpénzzel fizettek.

– Nagyon forgalmas ez az útvonal – dünnyögte magának Boss.

– Milyen gépek?

– Egy hidrográfiai kutatóhajó és egy magángép. A magángép az, amelyikért készpénzzel fizettek.

– Ezek szerint Ko Sai körutazást tesz a vízi világok között – vélekedett Sev, majd maga elé képzelte a Galaxis térképét, és gondolatban felvázolt egy útvonalat a Kaminótól a Vaynaiig, onnan az Aquarisig, aztán a Da Soocháig. Úgy tűnt, Ko Sai előbb kifelé tartott a Külső Gyűrű határa mentén a Tingel-kar irányába, majd visszakanyarodott, talán azért, hogy eltüntesse a nyomait, talán azért, hogy elkerüljön valamit. Akármiben mesterkedett is, egyik óceáni világtól a másikig repkedett. – Új házat keres, amihez úszómedence is tartozik?

– Kerítsük elő a pilótát, és szedjük ki belőle a választ! – javasolta Scorch.

– Mi van, ha nem Ko Sai nyomára bukkantunk? – kérdezte Sev, és valamiért zavarónak találta a tényt, hogy Boss nem száll be a beszélgetésbe. – Szerintem, kezdjük újra az Aquaristól, feltéve, hogy az informátorunk igazat mondott.

– Hát majd meglátogatjuk, és felfrissítjük az emlékezetét! – dörmögte Scorch, és a szemét forgatva hozzáfűzte: – Sev, szerinted hány kaminói kóvályog a Külső Gyűrűben?

Ebben a pillanatban Boss közbeszólt:

– Uraim, nem szívesen szakítom félbe a közös álmodozást, de ez az útvonal forgalmasabb, mint gondoltuk. Nézzétek meg azt a mókás fickót, aki követ minket!

Mind a négyen előrenyomakodtak, hogy szemügyre vegyék a felderítőrendszer képernyőjét. Kisméretű, gyors hajó száguldott közvetlenül mögöttük, olyan közel, hogy ha kiürítették volna a hulladéktárolót, a tartalma szétkenődött volna az ismeretlen jármű pilótafülkéjének ablakain. Ilyesmit nem a pocsék pilóták csináltak, hanem azok, akik üldözőbe vettek egy másik hajót.

– A Galaxis olyan szép nagy... bármikor megelőzhetne minket – vélekedett Sev, azzal felvette a sisakját, és légmentesen lezárta a nyakgyűrűjét.

– Talán autogramot akar kérni – vélekedett Scorch, és ő is a fejére húzta a sisakját.

Boss kapcsolatba lépett a bázissal. A szenzorok azt mutatták, hogy a követőjük fegyverei töltődnek, és a válaszjeladó képernyőjén az „ismeretlen” felirat villogott.

A gépüktől balra elhúzó sugárnyalábot viszont valamennyien jól ismerték. Arról értesítette őket, hogy bajban vannak.

Hetedik fejezet

„ Windu mester, én ugyanúgy tisztelem a klón katonákat, mint bármelyik jedit, és néhány esetben talán jobban is. De klónok vagy sem, bizonyos távolságot kell tartanunk a katonáinktól. Secura tábornok túlságosan bizalmas viszonyba került Bly parancsnokkal, és mialatt örülök annak, hogy a hölgy ennyire a szívén viseli az emberei sorsát, ennek biztosan nem lesz jó vége. ”

Arligan Zey tábornok, a Különleges Erők igazgatója, Mace Windu mesternek egy beszélgetés alatt

 

Aay’han csillaghajó, Bogg V,

476 nappal a geonosisi csata után

Ordo az új fedélzeti fegyverek beszerelésén dolgozott, közben az Aay’han személyzeti kabinjában zajló, furcsa jelenetet figyelte.

Mialatt a gépészfülkében kuporogva hidrokulcsokat és csavarokat adogatott Merednek, a nyitott átjárón keresztül szemmel tartotta Skiratát és Vaut. Felkészült arra, hogy szükség esetén közbelépjen, mert bár Kal’buir meglepően jól tűrte a régi bajtársa társaságát, ez az állapot nem tarthatott sokáig. A nullások úgy nőttek fel, hogy Skirata állandó harcban állt Vauval – vitatkoztak, veszekedtek, még verekedtek is. Csupán két közös vonásuk akadt: mindketten mandalori páncélt viseltek, és mindketten tekintélyes katonai tapasztalatokkal rendelkeztek. Skirata szadista sznobnak tartotta Vaut, míg Vau érzelmileg túlfűtött, kulturálatlan gonosztevőnek tartotta Skiratát. De most fegyverszünetet kötöttek, legalábbis egy időre. Lerítt róluk, hogy kínosan érzik magukat, mintha másvalaki bőrébe bújtak volna. Skirata igyekezett kimutatni a háláját. Udvariasan viselkedett, és ezt egyikük sem tudta kezelni. Egy darabig fojtott hangon, meg-megakadva tárgyaltak valamiről, aztán hirtelen felélénkülve folytatták, sőt izgatottan hadartak, de mintha nem egymással beszéltek volna.

Ordo furcsállta a jelenséget. A társa egy szűkös szervizalagútban hasalt, és az ottani energiacsatolásokat ellenőrizte. Döntésre jutva előrehajolt, és megveregette Mereel térdét.

– Itt az elsütőszerkezet burkolata, vod’ika – mondta, és letette a fémlemezt a padlóra. – Benézek Kal’buirhoz. Valami történik odaát.

– Szólj, ha szét kell választani őket... – dörmögte Mereel, és tovább dolgozott.

Vau és Skirata egymással szemben ült, és mindketten a személyi adó-vevőjükbe beszéltek. Ugyanakkor úgy tűnt, egymást is hallgatják.

Ordo megállt az átjáróban, és hüledezve figyelt.

– Derék fiú maga, Bard’ika, és én nagyra értékelem, hogy ennyi kockázatot vállal...

– Hogy érti azt, hogy nincs sebészdroid?

– Akkor most hol vannak?

– Levetnek mostanra össze kellett volna szednie őket. Azok csupán egyszerű gazdák.

– Lelőtték? Egyáltalán, ki tudta, hogy ott vannak?

– Ettől Kalnek lerobban a feje, az biztos.

Skirata elhallgatott, egy-két másodpercig komoran meredt Vaura, majd belemorgott a készülékébe:

– Bard’ika, várna egy kicsit?

Vau előrenyújtotta a kezét, mire anélkül, hogy megbeszélték volna, villámgyorsan adó-vevőt cseréltek, és Skirata vészjóslóan fojtott hangon, máris megszólalt:

– Szóval, Jinart, mi az, ami miatt én nagyon dühös leszek?

Ezt követően a fejét lehajtva hallgatta a gurlanin beszámolóját, majd lehunyta a szemét.

Ordo kíváncsian pillantott Vaura, aki megrázta a fejét, intett Skirata adó-vevőjével, és alig hallhatóan suttogta:

– A Delta... Ko Sai nyomát követve eljutottak a Napduhoz, és ott belefutottak valakibe, talán egy versenytársba. Azóta megszakadt velük az összeköttetés.

Ezek szerint a deltások elérték a Napdut, a hajtóvadászat egyik állomását; az események kezdtek kicsúszni a kezükből.

Ordo odaállt Vau mellé, és megpróbálta követni mindkét beszélgetést, ami hirtelen rendkívül nehézzé vált most, amikor tudomást szerzett bizonyos tényekről, és a tudata igyekezett betölteni a lyukakat – a túlontúl sok lyukat. Elsősorban nem a deltások biztonsága érdekelte, és emiatt bűntudata támadt. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy sikerüljön elkapniuk Ko Sai-t. Elvégre milliók élete múlott rajta...

– Tovább kell lépnünk – mondta végül, és az órájára pillantott. TK-0-nak és Gaibnek marad még néhány órájuk, hogy előkerítsék a pilótát, aki elvitte Ko Sai-t a Dorumaára, de neki most kellett az információ. Ha a deltások már ennyire megközelítették a célt – gyakorlatilag mindenki másnál közelebb voltak a Dorumaához akkor fennállt a veszély, hogy ők érik el elsőnek, feltéve, hogy felfedezik az összefüggéseket. Ordo megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nem akarom elveszíteni a nyomot.

A nyom pedig... egy pilóta volt. Egy kaminóit nehéz lett volna úgy utaztatni, hogy valaki ne figyeljen fel rá, még akkor is, ha az illető nem ismerte magát a fajt.

Skirata inkább bosszúsnak tűnt, semmint haragosnak. A bal tenyerével letakarta a szemét, hogy kizárjon minden zavaró tényezőt, és időnként mordult vagy sóhajtott egyet, mintha Jinart rossz híreket közölt volna vele. Végül megszólalt:

– Rendben, odaküldöm Ordót... nem, egy ujját sem mozdíthatja. Levet tökéletesen alkalmas arra, hogy elvégezze a munkát... valószínűleg örül is neki, hogy a lány nem lesz láb alatt. Később jelentkezem.

Skirata visszaadta az adó-vevőt Vaunak, aki újabb beszélgetésbe kezdett Jusikkal. Mereel is beóvakodott a kabinba, és Ordo mellé állt.

– Hová megyek? – kérdezte Ordo. Pontosan tudta, hogy hová küldik, de nem szívesen ment volna most, amikor már-már a markában érezte Ko Sai-t. Jelen akart lenni, amikor véget ér a hajtóvadászat. – Buir? Hallottam a Jinart nevet, ez alapján feltételezem, hogy a Qiilurára.

– Ad’ike – válaszolta Skirata, miután felállt, és könnyedén, játékosan meglökte mindkét nullás vállát –, ki kell hoznunk onnan Etaint, méghozzá azonnal. Vérzik ott, ahol nagyon nem kellene, és a gazdák úgy döntöttek, hogy harcba szállnak. Egyenként szedik össze őket, és minden alkalommal nagyon udvariasan felkínálják nekik a megadás lehetőségét.

– Ha a Jedik így háborúznak, nem csoda, hogy nem győzünk – jegyezte meg Mereel.

– A harc szabályai, fiam... – dörmögte Skirata – a végső menedék.

Ordo ezt sem tudta megérteni soha. Kiváló memóriájának köszönhetően bármikor képes volt fejből idézni valamennyi szabályt és rendeletet, a Nagy Hadsereg mintegy százötven vészhelyzeti állandó parancsát is beleértve – ezeket az összes klón parancsnoknak álmából felrúgva is tudnia kellett. De a szabályok megértése és értelmezése már teljesen más lapra tartozott. Miért kezd bele valaki egy pusztító háborúba, ha aztán beletapos a fékbe, és deklarálja, hogy egy bizonyos módon megölni valakit erkölcsi szempontból sokkal jobb, mint egy másik módszerrel végezni vele?

– Úgyis az lesz a vége, hogy meggyilkolják őket – mondta halkan. Mindig is vakon engedelmeskedett az apjának.

Túlságosan szerette ahhoz, hogy csalódást okozzon neki, de legalább fel kellett tennie a kérdést: – Kal’buir, biztos abban, hogy a Qiilurára akar küldeni? Ha továbbra is részt vennék a hajtóvadászatban, sokkal hasznosabb lennék.

– Etain számára is hasznos lesz, Ord’ika – válaszolta Skirata. Annak idején ígéretet tett, hogy sosem fog hazudni az embereinek, de azt bevallotta, hogy nem mindig mond el mindent. Talán most is erről szólt a történet. – A lány talán gedin’la lesz, ha meglátja Mereelt vagy Vaut. Tudod, milyen ingerlékenyek a terhes nők...

– Nem, nem tudom – dörmögte Ordo.

– Hát azok, nekem elhiheted. A hormonok miatt van. És Etain eleve eléggé lobbanékony természetű.

Vau felnézett, elrakta az adó-vevőjét az egyik övtáskájába, és kijelentette:

– Megmondom őszintén, amikor utoljára együtt dolgoztam az ifjú hölggyel, egész jól kijöttünk egymással.

Skirata sandán meredt Vaura, a tekintete azt sugallta, hogy szerinte a másik őrmesternek ezzel az állításával semmi hasznosat nem sikerült hozzátennie a Galaxisban felhalmozott tudáshoz. Vau csak rántott egyet a vállán, majd felkelt, és elindult, hogy megkeresse Mirdet. A strill már vagy félórája elment, hogy felderítse a környéket, csak azt a csípős szagát hagyta a kabinban.

– Vágj bele, Mer’ika! – kérte szelíden Skirata. – Hívd fel a bádogfickót, és keresd meg azt a pilótát! Az idő most döntő fontosságú.

Ordo nem tudott nem engedelmeskedni. Kal’buirnak tervei voltak, és őt is beleillesztette ezekbe. Azt persze senki sem várta el tőle, hogy örüljön is a feladatnak. Könnyű munkát kapott, a szárazdajkát kellett játszania, mialatt a testvérei ide-oda száguldoztak a Galaxisban, és mindenféle küldetéseket hajtottak végre az orgyilkosságtól kezdve a bonyolult pénzügyi csalásokig.

Haragszanak rám? Talán csak sajnálnak...

– Értem, Kal’buir – válaszolta végül. – Orvosi vészhelyzetként kezelem az ügyet.

Mereel odadobott neki egy azonosítókártyát, egy olyan fajtát, amelyikkel biztonsági zárakat lehetett kinyitni.

– Vidd a kompot, amelyikkel idejöttem! – javasolta Mereel.

– Ott hagytam a kocsma mellett.

Ilyen életet éltek... kreditek, csillaghajók, készletek, a költségek nem számítottak. Ha a Köztársaság nem adott nekik elég pénzt, akkor loptak, közvetve vagy közvetlenül.

Ordo ugyanúgy nem vágyott személyes vagyonra, mint a testvérei. Hozzászokott ahhoz, hogy megkap mindent, amire szüksége van, de az ő igényei valahogyan szerényebbnek tűntek, mint azoké, akik körülötte éltek. Pillanatnyilag nem vágyott másra, mint arra a cheffa süteményre, amit Besany küldött neki, így aztán betért a konyhába. A vibrotőrével kettévágta, az egyik felét magához vette, a másikat otthagyta a társainak. Aztán elindult, hogy megkeresse Mereel kompját. Néhány perccel később már a pilótafülkében üldögélt, és elégedetten harapdálta a süteményt. Száraz volt, a benne lévő fűszerek kellemesen bizsergették a nyelvét – mintha ízesített bársonyt nyalogatott volna. A megnyugtató hatás azonnal jelentkezett. Egy másik korból és távoli helyről származott.

Ordo néha ugyanúgy érezte magát, mint akkor, amikor még apró gyermek volt, és Skirata először tornyosult fölé.

Abban az időben hiába tett tanúbizonyságot kiváló képességekről, a lelkét dermesztő rettegés töltötte be, mert a kaminiise meg akarták ölni. Ám Skirata biztonságos helyre menekítette őt és a társait, és torkig lakatta őket uj’alayivel, egy édes-ragacsos mandalori süteménnyel. Az a nap, az az élmény döntő hatást gyakorolt rá. Még most is frissen élt az emlékezetében, még most is ugyanolyan erősen átérezte, mint akkor. Az édesség okozta. Az gyakorolt rá ilyen hatást.

A sütemény miatt idéződött fel benne minden. És ismét biztonságban érezte magát. A cheffát Besany Wennentől kapta. A maga módján a nő is megmentette őt.

Gondosan bebugyolálta a maradékot egy tiszta kendőbe, a csomagot belesüllyesztette a pilótaruhája combzsebébe, és aktiválta a hajtóműveket, hogy elinduljon a Qiilura felé.

Egyelőre fogalma sem volt, hogy mit fog kezdeni egy a vetélés tüneteit mutató Jedivel egy elmaradott bolygón, fényévekre egy korszerű, jól felszerelt kórháztól, de szilárdan elhatározta, hogy csak azért is megoldja a helyzetet.

Elvégre Ordo százados számára nem létezett akadály...

 

Hutt űr,

476 nappal a geonosisi csata után

– Nem akar eltalálni – állította Boss –, de a fényezést már tönkretette.

Alig fejezte be a mondatot, oldalra rántotta a gépet, hogy kitérjen egy újabb sugárnyaláb elől. Sev a külső kamerák képernyőjére pillantott. Az ismeretlen hajó, egy Crusher osztályú vadászgép, folyamatosan zaklatta őket. Néhányszor lemaradt, de mindannyiszor felzárkózott mögéjük, és ekkor eleresztett egy-egy sorozatot. A sugárnyalábok a közvetlen közelükben húztak el, hol az egyik, hol a másik oldalon.

– Mostanra rég szétlőhettük volna, Boss – mondta Sev, és fogalma sem volt, hogy mire játszik az őrmestere. – Vagy eltűnhettünk volna a hiperűrben. Elfelejtetted, hogy mire való a nagy vörös gomb?

– A kíváncsiság az intelligencia jele, Sev – dörmögte Boss.

– Én ennyire nem vagyok kíváncsi – közölte Scorch, és feszesebbre húzta a biztonsági övét.

– Gondolkodjatok egy kicsit – kérte Boss, és orsózott egyet a géppel, mintha élvezte volna a gyors, lendületes manővereket.

– Ha a fickó nem végzett velünk, akkor vagy nem képes rá, vagy egy darabban szeretne elkapni, mert akar valamit tőlünk. Én pedig meg akarom tudni, hogy mit.

– Ha viszonyod van valakivel, néha jobb meghagyni egy kis titokzatosságot – jegyezte meg Scorch –, állítólag jót tesz a kapcsolatnak.

Sev csak a szíve erős, állhatatos dobogását érezte, semmi mást. Túljutott már azon a ponton, hogy féljen, és a teste robotpilótára kapcsolt. Szinte gondolkodás nélkül magára csatolta a biztonsági hámot, hogy felkészüljön a légköri belépésre.

– Tehát leszállunk, és megnézzük, hogy oda is követ-e minket – jelentette ki Boss.

A legközelebbi megálló a Nar Shaddaa lett volna. A Da Soo-chát is választhatták volna, de oda még senki sem szállt le, még a huttok sem, akik nevet adtak neki. A bolygót egyetlen óriási óceán borította, amelyből csak néhány kisebb sziget emelkedett ki. Soha senki nem derítette fel, vagyis veszedelmesnek ígérkezett. Ám a deltások már elvégezték a munkát, továbbították az adatokat, így ha valami baj történt volna velük, egy másik osztag felvehette a szálat ott, ahol ők elejtették.

Bezártam a szekrényemet a barakkban? – töprengett Sev. – Magammal hoztam a kódkulcsot. Fierfek, ha kinyírnak, a fiúknak fel kell feszíteniük az ajtót...

Fogalma sem volt, hogy miért gondol a halálra, és miért foglalkozik ilyen jelentéktelen apróságokkal. Régebben a halál eszébe sem jutott, legfeljebb csak távoli, elvont formában. Emellett meg... Boss el tud bánni néhány turistával, nem igaz? Mindazok, akik nem szolgáltak a Nagy Hadseregben, alapból turistának számítottak – amatőrnek.

A Crusher pilótája ismét kockáztatott, túl közel jött.

Fennállt a veszély, hogy ha ismét megpróbálkozik az imént is alkalmazott követőmanőverrel, annak ütközés lesz a vége.

Scorch merőn figyelte a képernyőket, és hirtelen felvetette:

– Mi van, ha azt hiszik, hogy ez tényleg egy futárhajó? Mi van, ha ki akarnak rabolni minket?

– Egy vadászgéppel? – mordult fel Fixer.

– Azt lophatták is – felelte a vállát vonogatva Scorch.

– Ó, persze... fogadok, hogy mindennapos eset!

– Mindegy, mi fogunk győzni! – kurjantotta Scorch.

– Mi vagyunk a legjobbak – tette hozzá bizakodva Sev. – Különleges katonák vagyunk!

– Rendben, uraim, itt az idő – szólalt meg Boss, és jobbra fordította a gépet. A navigációs képernyőn a jelzőfények sora elbillenve és oldalra sodródva mutatta a legközelebbi égitest, a harmadik hold felé vezető irányt. – Derítsük ki, hányadán állunk! – tette hozzá az őrmester.

Scorch végigment a szertartáson, amellyel ellenőrizte, hogy a páncélzata légmentesen zár-e, majd megkérdezte:

– Boss, vannak térképeink ahhoz a kőgolyóhoz?

– Senkinek sincsenek. Majd készítünk párat.

A Da Soocha harmadik holdjának felszínét óriási szárazföldek alkották. Amikor a gép az atmoszféra közelébe ért, Sev meglátott néhány hegységet. Ha az üldözőik valóban azt hitték, hogy egy csomagszállító futárhajót kergetnek, abból a tényből, hogy az elhagyatott sziklatömb felé tartottak, rá kellett jönniük, hogy tévedtek – ám a vadászgép továbbra is ott száguldott a hajó mögött. Sev lehunyta a szemét, és ökölbe szorította a kezét. A légköri belépések alkalmával nyugtalanította a tudat, hogy a külső burkolat izzásig hevül körülötte, és örült, hogy Scorch ezúttal nem piszkálja a fóbiái miatt. Bárcsak máskor se tette volna...

– Amikor földet érünk, elég szórakoztató jelenet következik – vélekedett Scorch, miközben újra és újra ellenőrizte a védőhámja csatjait, illetve ide-oda kattogtatta a DC-je tűzváltó karját, mintha egy ooriffi meditációs szertartást hajtott volna végre. – Az győz, aki elsőnek hagyja el a gépet.

– Fierfek – dörmögte Fixer, aki ezen a napon szinte beszédes kedvűnek tűnt –, aki elsőnek hagyja el a gépet, abból szép, nagy célpont lesz!

Boss szinte lecsapta a gépet egy fűvel borított, hepehupás síkságra, és még vagy ötven métert siklottak a szakadó esőben, mire a hajó a farát kifordítva végre megállapodott.

Sev lepillantott a fegyvere töltésjelzőjére, aztán meglátta, hogy a Crusher lefelé irányuló gázsugarai szinte betöltik az elülső ablakot. A vadászgép pontosan előttük szállt le úgy, hogy az orra rájuk szegeződött. Ekkor néhány másodpercnyi, kínos szünet következett.

– Töltik a fegyvereket – közölte Boss, majd a hajó megrázkódott. Sev néhány pillanatig nem tudta, hogy az őrmester tüzelt-e, vagy ők kaptak találatot. Akármi történt is, az ismeretlenek nyilván arra számítottak, hogy csupán egy könnyű fegyverzetű hajóval kerülnek szembe, ugyanis a Crusher alól gőzfelhő tört elő annak jeleként, hogy beindultak a hajtóművei. A következő pillanatban a bal oldala mellett jókora tűzlabda jelent meg, és az ottani vezérsíkja darabokra szakadt.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiáltotta Boss.

Amint a jobb oldali zsilip kinyílt, Sev kivetette magát rajta. Legalább másfél méter magas fűbe érkezett, amiről víz fröccsent az arclemezére. A felázott talaj hangosan cuppogott a talpa alatt. A válláig érő füvet álcázásnak használva, a fejét leszegve rohant, aztán ő és a társai végrehajtották az ezerszer begyakorolt manővert: egy ellenséges hajó megrohamozását.

Amint a gép közelébe értek, annak utasai már nem sokat tehettek ellenük, és mert elvesztették az egyik vezérsíkot, nem menekülhettek el. Scorch elektromágneses csáklyát lőtt a vadászgép törzsére, felcsörlőzte magát a zsiliphez, és képlékeny robbanóanyagot csapott a zárófedél széléhez.

– Bekopogok – közölte, azzal egyszerűen leugrott, és miután valamivel távolabbra futott, hasra vágta magát, majd derűsen hozzátette: – Azt hiszem, kicsit mérgesek lesznek a szárny miatt.

Néhány másodperccel később a zárófedél berobbant. Eltorzult fémdarabok röpködtek mindenfelé, és Sev lebukott egy keskeny lemez elől, amely közvetlenül a válla felett süvített el. Mielőtt a tudata átvehette volna az irányítást, a teste már cselekedett. Szempillantás alatt a gépnél termett, behajolt a zsilipen, és szemtől szembe találta magát egy pilótaruhát viselő ember nővel, aki lenyűgöző méretű sugárvetőt tartott a kezében. Sev a mellkasa közepébe kapta a találatot. A lövedék kitaszította a gépből, de nem volt elég erős ahhoz, hogy átüsse a Katarn páncélt. így egyszerűen csak megrázta magát, és ismét felemelte a DC-t. Az elméje teljesen elborult, csupán egyetlen célt látott maga előtt: hogy viszonozza a tüzet.

Sev tüzet nyitott. Akárhogyan ábrázolták is az efféle jeleneteket a holofilmekben, a valóságban nem hangzottak el figyelmeztetések, és a katonák nem az ellenségeik lábára céloztak. Sev azt tette, amire kiképezték. A pilótafülke megtelt füsttel, a nő a kezét-lábát szétvetve hevert az ülésén.

Amikor kisvártatva oszladozni kezdett a füst, Sev felfedezte, hogy van odabent egy másodpilóta is, egy férfi, aki szintén életét vesztette.

– Shab – káromkodott elkeseredetten –, ezt jobban is csinálhattam volna!

Scorch benézett a fülkébe, és felvetette:

– Gyere, próbáljuk meg újra... de most halálos áldozatok nélkül, rendben?

– Beszélni akartam velük! – fakadt ki Boss. A vállánál fogva maga felé fordította Sevet, az öklével megdöngette a mellvértjét, és ráförmedt: – Most hogyan derítem ki, hogy ki ezek?

– Bízd csak rám! – dörmögte a legteljesebb lelki nyugalommal Fixer, azzal elsietett mellettük, benyomakodott a pilótafülkébe, majd kivonszolta onnan a tetemeket, és minden ceremónia nélkül kihajította őket a fűbe. Aztán ismét megszólalt: – Kifaggatom a fedélzeti számítógépet, és közlöm veled, hogy honnan jöttek.

Boss és Scorch a gondjaikba vették a földön heverő holttesteket: a hátukra fordították őket, és átkutatták az öltözetüket. Most, hogy a vérében keringő adrenalin mennyisége csökkent, Sevet bizonytalan, baljós félelem szállta meg, mint mindannyiszor, amikor elrontott valamit a gyakorlatokon. Most ugyan nem állt mellette Vau őrmester, hogy nyakon vágja az ügyetlenségéért, de ettől még pocsékul érezte magát. És biztosra vette, hogy amikor majd találkozik Vauval, az őrmester le fogja olvasni az arcáról a kudarc jeleit, és nem hagyja szó nélkül. Nincs olyan, hogy elég jó. Csak olyan van, hogy tökéletes! Sev semmivel sem magyarázhatta, hogy miért nem csinálta tökéletesen, mert őt arra tervezték és úgy képezték ki, hogy a Galaxis legjobbja legyen. Ha valamit eltolt, azt csakis a saját hanyagsága, lustasága vagy figyelmetlensége miatt tolhatta el.

Nincsenek kifogások. Ezt Vau számtalanszor elmondta – vagy inkább üvöltötte.

– Nos, ez igazán érdekes! – szólalt meg váratlanul Fixer, majd kiugrott a Crusherből, és meglengette a kézi számítógépét. – Áthaladtak a Kaminón. És adatokat továbbítottak oda. Azokat majd később feltöröm.

Scorch cuppantott egyet, és a fejét csóválva kijelentette:

– Tipoca nem kimondottan a Külső Gyűrű központi útkereszteződésénél fekszik...

Ezek szerint a kaminóiak utánuk küldtek valakit – pontosabban Ko Sai után. Tipocavárosba senki sem állított be meghívás nélkül, még azért se, hogy üzemanyagot vegyen fel. Oda csak azok mentek, akik üzleti kapcsolatban állnak a kaminóiakkal.

– Fejvadászok? – kérdezte Sev.

Boss szemügyre vett egy maréknyi kártyát és műpapírt, s kijelentette:

– Az azonosítókat utazás közben feltörjük. A lényeg az, hogy most már tudjuk, hogy Ko Sai nyomában nem csak mi jutottunk ilyen messzire, és hogy az aiwha-csalik mostanra mindent tudnak a Da Soocha körüli dolgokról.

Sevet elfogta az idegesség. A jelekből ítélve most már nem csak a szeparatistákkal álltak szemben, hanem a kaminóiakkal is. Ádáz verseny kezdett kialakulni.

Bizonyosnak tűnt, hogy amint a tipocaiak rájönnek, hogy történt valami a Crusherrel, valaki mást is ráállítanak a nyomra – ha ugyan nem tették meg máris.

– Jobb lesz, ha indulunk – javasolta Scorch –, nem tudhatjuk, hogy kiket kell még félrelöknünk az utunkból.

Sev a társai mögött baktatott a gép felé. Továbbra is kínos érzések gyötörték, és haragudott magára, amiért végzett a Crusher utasaival.

– Hát igen – morogta rosszkedvűen –, biztosan lesznek még páran.

Nyolcadik fejezet

„A Nagy Hadsereg katonái, önök a bátorságuk és az elnyomás elleni harcban tett szolgálataik elismeréseként soha nem fognak szükséget szenvedni semmiben. A jövőben önök fogják kiképezni a Köztársaságot védő, fiatal férfiak következő nemzedékét!”

Palpatine főkancellár, a Nagy Hadsereg gyalogosaihoz, parancsnokaihoz és kommandósaihoz szóló ünnepi beszédében, amelyet a Köztársaság Napján mondott el.

 

Gaftikar, 477 nappal a geonosisi csata után

Darman éppen azt magyarázta a maritoknak, hogyan helyezzék el a tölteteket a gyors behatoláshoz – bár maguktól is egészen jól csinálták –, amikor a nő besétált a táborba.

Először nem tudta megállapítani a nemét, mivel a teherpilóták ruházatát viselte, vagyis számos zsebbel ellátott, bő szabású kezeslábast, illetve megvasalt sarkú és orrú, vaskos bakancsot. Ám amikor lehajtotta a magas gallért, amellyel az arca alsó felét védte a széltől, kiderült róla, hogy nő. Körülbelül annyi idős lehetett, mint Skirata. Világosbarna haját egészen rövidre vágva hordta, míg beesett, csontos arca láttán Darmannek az a benyomása támadt, hogy a jövevény szívesebben lapozgat fegyverkatalógusokat, mint divatlapokat.

Még csak nem is úgy járt, mint azok a nők, akiket ő ismert, de talán a súlyos bakancs miatt. Mindenesetre a férfi felkapta a fegyverét, és csak aztán jutott eszébe, hogy A’den aligha hanyagolja el annyira a tábor őrzését, hogy bárki csak úgy besétálhasson.

Ennek ellenére ellenőrizte a töltésjelzőt, és a biztonság kedvéért egyelőre nem tette le a DC-t. Ha egy Alfa mélységi felderítőt el lehetett kapni, akkor fennállt az esély, hogy a nullások korántsem olyan mindenhatók, mint amilyennek tartják őket. A’den elindult a nő felé, a továbbra is szürke munkásruhát viselő Sull néhány lépéssel lemaradva követte.

Fi és Atin kilépett a főépületből, hogy figyeljék az eseményeket. Fi a bal kezében Sull szürke bőrkamáját tartotta, amelyről már félig leszedte a hadnagyi rangot jelző szegélyt. Ragaszkodott hozzá, hogy megkaphassa. Azt állította, hogy ha lefejti róla a kék sávot, illeni fog ahhoz a vörös és szürke páncélzathoz, amelyet Ghez Hokanről szedett le.

– Ez meg ki? – kérdezte halkan Atin.

– K’uur! – szólt oda a társának Darman, és figyelmesen hallgatózott. – Semmit sem hallok a csaholásotoktól!

A’den nyilvánvalóan ismerte a jövevényt. Kezet fogott vele, biccentett egyet Sull felé, majd a nő felé nyújtott valamit, amit az nem akart elfogadni, de A’den végül belenyomta a jobb felső zsebébe. A nő válaszából Darman csak annyit hallott:

– ... jobban örülnék annak a hírnek, hogy...

A többit elragadta a szél. Vihar közelegett. Darman megörült annak, hogy van egy siklójuk, amivel elutazhat Eyatba, hogy kitakarítsa Sull lakását, és nem kell ismét a sárban caplatnia. Sull látszólag éberen figyelte A’den és a nő beszélgetését, aztán mindketten felé fordultak, és A’den megveregette a vállát. Sull arcán megjelent az a kifejezés, amit Darman ma már a mélységi felderítők egyik hibájának tartott. Ezek a különös alakok általában szándékosan közönyös, kifejezéstelen képet vágtak, és kissé felvonták az egyik szemöldöküket, mintha lenézték vagy megvetették volna a Galaxis összes többi lakóját.

– Gyere, legyél jó fiú! Hosszú út áll előttünk – mondta végül a nő, és intett Sullnak, hogy kövesse. És Sull megdöbbentő módon engedelmeskedett.

Alig tettek meg néhány lépést, amikor A’den utánuk szólt:

– Ny, megteszek mindent, amit tudok, rendben?

A nőt ezek szerint Nynek szólították, és ez lehetett teljes név, vagy több név összevont rövidítése. Ny még megállt egy pillanatra, hogy megnézze az osztagot, mintha még sosem látott volna ennyi klónt együtt – talán valóban így volt –, aztán folytatta útját.

Darman gyanította, hogy Ny lesz az, aki kiviszi Sullt a rendszerből, és ez garantálta a felderítő engedelmességét – legalábbis egy időre. Viszont, ha a mélységi felderítő egyedül, a maga erejéből akarta volna elhagyni a Gaftikart, számtalan módot talált volna rá. Akármit mondott neki A’den, amikor kettesben tárgyaltak, bizonyára igen meggyőzően beszélt és viselkedett.

Fi addig nézett az össze nem illő pár után, amíg el nem tűntek a tábor szélén álló fák között. A nő kölyöknek látszott Sull mellett.

– Talán az anyja – vélekedett Fi, és a homlokát ráncolva szemügyre vette a kamáját. – És Sull most egy hónap szobafogságot kap, amiért nem csinálta meg a házi feladatát.

– Hasadj már le erről az anya-témáról! – förmedt a társára Atin.

– Fogalmad sincs, hogy mit jelent. Csak azt tudod, amit a holo-filmekben láttál. Olyan az, mintha idegen lények tanulnának az emberekről.

– Hát igen, talán azok vagyunk – felelte Fi, majd a háta mögé nyúlva lecsatolta a derékszíjáról a sisakját, és a fejére rántotta, hogy kirekessze a külvilágot. Amikor folytatta, a hangja már a hangsugárzóból tört elő: – Idegen lények az emberek társadalmában. Most pedig, bocsássanak meg, uraim, mennem kell, hogy játsszak egy kicsit a gyíkokkal...

Cebz, a domináns gyíkok egyike ide-oda mászkált a táborban, de fél szemmel folyton a kommandósokat figyelte.

Nyilván tudott számolni, és feltűnt neki, hogy a területen tartózkodó klónok száma folyamatosan változik. Ha A’den nem tájékoztatta ennek okairól, akkor ez Darmannek sem állt szándékában.

– Jobb lesz, ha megyek, és eltüntetem a bizonyítékokat Sull lakásából – szólt oda Atinnak. Rámutatott a társa arcán végigfutó, fehér sebhelyre, és hozzátette: – Nekem kell mennem, mert én nézhetek ki úgy, mint ő, de te nem.

– Te mondtad, hogy ez jó dolog... – dörmögte Atin.

Ez is a klón-lét egyik előnye volt: könnyen helyettesíthették egymást. Kevesen tudták megkülönböztetni őket, csakis a közeli ismerőseik. Darman felvette Sull eredeti ruháit, amelyek eléggé lötyögtek rajta – ennyit fogyott volna? –, aztán beszállt a siklóba, és elindult Eyat felé.

Útközben azon töprengett, hogy milyen érzés lehet, ha valakinek van anyja. Egy idő után úgy gondolta, hogy nagyjából olyan, mint a klónoknak az a tudat, hogy Kal őrmester folyton ott van körülöttük, és vigyáz rájuk. Kal’buir annak idején elmondta, hogy mindannyian lemaradtak a szülői babusgatásról, holott csecsemőként nagy szükségük lett volna rá. Darman néha eltűnődött azon, hogy milyen ember lett volna belőle, ha babusgatják – akármit jelentsen is a kifejezés –, de nem érezte, hogy pontosan mi hiányzik az életéből, csak azt, hogy valami hiányzik.

Igazából egy sor dolog hiányzott. Csak akkor ismert meg néhányat, amikor először megérintette Etaint. És a jelek szerint Fi még nála is több dolgot hiányolt az életéből.

A múltat nem változtathatjátok meg. Ezt szokta mondani Kal őrmester. Csak a jövőt, ami viszont olyan lesz, amilyenné formáljátok.

Darman nem haragudott Sullra, amiért úgy döntött, hogy lelép, csupán irigyelte egy kicsit, és bizonytalanságot érzett abban a tekintetben, hogy ő maga képes volna-e ugyanerre.

Nem hagyhatom cserben a testvéreimet. Az életüket kockáztatták értem, és én is megtettem már értük.

Hirtelen elhatározással kisöpörte a fejéből a nyugtalanító gondolatokat, és a vezetésre összpontosított. Tapasztalatból tudta, hogy ha túl messzire merészkedik ezen az úton, akkor a dolgok egy idő után zavaróak és fájdalmasak lesznek.

Ugyanazon az útvonalon tért vissza Sull lakásához, mint amelyiken nemrég ő és Atin eljöttek onnan.

Szinte gondolkodás nélkül kissé távolabb parkolt le a háztól, aztán körbesétálta az épületet, és miután meggyőződött arról, hogy nem követik, felsietett a külső lépcsőn.

A függőfolyosón egy fiatal férfi jött szembe vele, és odabiccentett neki, mintha ismerte volna.

– Itt volt a főnököd, és ököllel verte az ajtódat – közölte a férfi anélkül, hogy akár csak lassított volna, és miután elhaladtak egymás mellett, visszaszólt a válla felett: – Elutaztál?

A coruscanti bevetés óta Darman a korábbinál sokkal jobban bízott a színészi képességeiben.

– Aha... – dünnyögte közönyösen, majd rántott egyet a vállán, és hozzátette: – valahogy majd csak kidumálom.

A férfi búcsúképpen intett neki, és folytatta útját. Eddig minden rendben ment. A lakás ugyanúgy nézett ki, mint ahogyan a Sull-lal vívott összecsapás után hagyták. Darman nem takarította ki, mialatt arra várt, hogy Atin megérkezzen egy siklóval, részben azért, mert feltételezte, hogy a közeljövőben rejtekhelynek fogják használni.

Körülnézett a lakásban, és úgy ítélte meg, hogy ő nem ilyen helyet választott volna magának. Hátsó kijárat nem létezett, és az ablakokból nem lehetett szemmel tartani az egész környéket. Sullnak valamiért teljes biztonságban kellett éreznie magát ahhoz, hogy egy ilyen nehezen védhető lakásban lakjon, és ez már önmagában véve is furcsának tűnt egy mélységi felderítőtől.

Sull nem gyűjtött össze sok holmit abban a pár hónapban, amíg itt lakott. Darman mindössze két váltás ruhát talált a falfülkében, egy egyszerű tisztálkodó készletet a fürdőszobában, viszont a fagyasztó tele volt ennivalóval, mintha a felderítő minden pénzét ételekre költötte volna. Mindannyian ilyenek vagyunk, nem igaz? Fogalmunk sincs, mihez kezdhetnénk az anyagi javakkal, de mindig éhesek vagyunk...

Darman aprólékos részletességgel vizsgálta át a helyiségeket, hogy mindent összeszedjen, ami arra utal, hogy Sull a Köztársaság Nagy Hadseregében szolgált. A konyhaszekrényben rábukkant egy csomag édes süteményre, és innentől kezdve boldogan rágcsálva folytatta a kutatást. A lakásban katonás rend uralkodott, még a holomagazinok és a holofilmkártyák is rendezett, szabályos tornyokban álltak az asztalon – ezek arról tanúskodtak, hogy Sull az otthonában töltötte az estéit.

Ketrecbe zárt vadállat. Hát igen, még egy mélységi felderítő is nehezen lépett ki a ketrecéből, amikor valaki kinyitotta annak ajtaját. Sull talán csak távolról kóstolgatta a külvilágot, szórakoztató filmeken keresztül, amelyeket a hétköznapi teremtmények közül sokan a valóság hiteles ábrázolásának hittek. Darman elgondolkodott azon, hogy Sull hol járhat ezekben a percekben. Valószínűnek tűnt, hogy már jóval a rendszer határán túl.

A lakás adó-vevőjének apró képernyője szapora villogással jelezte, hogy a memóriában üzenetek várakoznak. Darman megnyomta a lejátszógombot. Az első négy üzenetet egy középkorú férfi hagyta, aki trágár szavakkal teletűzdelt szóáradatával azt tudakolta, hogy Cuvil – ezek szerint Sull ezt a nevet használta – miért nem jelenik meg a munkahelyén. A következők néhány kattanásból álltak. A hívó nem szólalt meg, csak várt egy-két pillanatot, és megszakította az adást. Darman folytatta a kutatást, közben azon töprengett, hogy Sull miért a Cuvil nevet választotta.

Nem a gaftikari embereket akarta letéríteni a mélységi felderítő nyomáról. Hanem a saját oldalát. Ez a tény hirtelen nyugtalanítani kezdte. Immár valamennyien bűntársak lettek, amiért segítettek dezertálni Sullnak, és ez sokkal komolyabb ügy volt annál, mint amikor a Tripla Zérón megszegték a harc szabályait annak érdekében, hogy elkapjanak néhány terroristát. Erre nem lehetett ráfogni, hogy azért csinálták, hogy végrehajtsák a küldetésüket.

Darman éppen a holofilmeket ellenőrizte, hogy van-e rajtuk kölcsönzői kód, amely esetleg Sull nyomára vezetne valakit, amikor finomra hangolt ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincs rendjén.

A kinti csend valahogy... súlyosnak, nyomasztónak tűnt.

Létezett olyan csend, amikor csak távoli háttérzajokat lehetett hallani. És létezett olyan, amikor valaki igyekezett néma csendben cselekedni. Darmannek az a benyomása támadt, hogy most az utóbbi történik körülötte. Valahol a tudatalattija mélyén az agya feldolgozott valamit, amit hallott ugyan, de nem figyelt fel rá, és az ösztönei riadót fújtak.

Volt valaki odakint, a folyosón.

Letérdelt, és lerakott a padlóra egy szenzort, amely a legfinomabb rezgéseket is észlelte. A kiírón a vörös sávok fel-felvillantak, ami általában azt jelentette, hogy a műszer lépteket érzékel, de hiába összpontosított, Darman továbbra sem hallott mozgásra utaló neszeket. Elővette a sugárvetőjét, ellenőrizte a cella töltöttségét, majd lekuporodott egy szék mögé, és a lélegzetét visszafojtva várta, hogy mi következik.

Amikor a bejárati ajtó kinyílt – nagyon halkan –, nem mert kinézni a szék mögül, nehogy elárulja a pozícióját. Nem hallotta a zárt állásba sikló ajtószárnyak találkozását kísérő, jellegzetes dobbanást, ami arra utalt, hogy a behatoló megfogta a fémlemezeket, és lassan eresztette össze őket.

Aztán ismerős szag csapta meg az orrát: a sugárvetők és vibrotőrök tisztításához, illetve karbantartásához használt kenőolaj szaga.

Eszébe jutott, hogy Sull talán adott egy kódkulcsot egy barátnőjének, és ezt elfelejtette megemlíteni, de tudta, hogy milyen illata van a nőknek, és most nem ilyesmit érzett. Ezt követően azon gondolkodott, hogy Sull vajon miféle vállalatnak dolgozott, mert hátha csak arról van szó, hogy' a főnökének elfogyott a türelme, és ideküldött valamit, hogy megtanítsa a felderítőnek, mivel jár az, ha valaki nem jelentkezik munkára.

De Eyat nem ilyen helynek tűnt. Az itteni emberek barátságosnak látszottak.

A redőnyökön átszűrődő fényben hosszú árnyék vetült a szőnyegre. Aztán egy másik is csatlakozott hozzá, és halk nyikordulás hallatszott.

Darman most már biztosra vette, a jövevények tudják, hogy ő itt van. De talán csak helyi rendőrök érkeztek, mert a szomszéd végül rájött, hogy ő nem Sull, és kihívta a rendőröket azzal, hogy betörő van a lakásban.

Ebben a pillanatban az idegenek egyike megszólalt:

– Szóval, Alfa-30, úgy gondoltad, hogy új pályafutással próbálkozol?

Darman ismerősnek vélte a hangot.

Nem, az eyati rendőrök nem tudhatták Sull hivatalos nevét. A halk ruhasuhogás és a fojtott szuszogás egyre közelebbről hallatszott. Darman a vállával nekitámaszkodott a falnak, és a bal kezével is megmarkolta a sugárvetőjét. És ekkor sötét árnyék vetült rá.

Felkapta a fejét, és egy maszkkal-napszemüveggel eltakart arcot látott maga felett, aztán már egy fegyver csövébe bámult. Amint megpillantotta a fegyvert, reflexből tüzelt, egyenesen az idegen arcába.

A férfi halk hördülést hallatva hanyatt esett, aztán kék fény villant, és egy lövedék húzott el Darman feje mellett. A tudata továbbra sem lépett működésbe, a keze mintegy magától cselekedett, mialatt három sugárnyalábot küldött egy gyorsan mozgó, sötét alak felé.

Darman megpörkölődött haj bűzét érezte, amiből tudta, hogy eltalálta a második behatolót. Ösztönösen hasra vágta magát, és pontosan az első támadója holtteste mellé érkezett.

A fickó fekete kezeslábast viselt, az arcát megégett, fekete maszk takarta. Darman oldalra vetődve felkapta a férfi elejtett fegyverét – egy DC-15-öst –, aztán bekúszott egy kiugró falszakasz mögé, és figyelmesen hallgatózott.

A lakásból csakis két helyen lehetett kijutni: a bejárati ajtón, illetve az egyik homlokzati ablakon át. Ezeket pillanatnyilag egyikük sem érhette el anélkül, hogy ne tette volna ki magát a másik tüzének. Darman csapdába esett a lakásban valakivel, aki megpróbálta megölni őt – pontosabban Sullt.

Tudta, hogy egyszerűen neki kellene rontania az ellenfelének, mindkét fegyverével vadul tüzelve, de elvesztette a lendületét. Ha az idegenek a Köztársasági Hírszerzéstől jöttek, akkor a szervezetet nagyon rosszul nevezték el. Nem derítették fel a lakást, mielőtt behatoltak.

A Pancserok Gyülekezete név sokkal jobban megfelelne...

Vagy talán csak teljesen biztosak voltak abban, hogy el tudják kapni Sullt.

Darman tudta, hogy a holofilmek rendezői nagyon csalódottak lettek volna, ha látják ezt a jelenetet, de nem kiáltott oda a másik férfinak, nem hívta párbajra, még csak nem is sértegette. Egyszerűn talpra ugrott, és folyamatosan tüzelve nyomult előre, mert egy ilyen kis helyen sehová sem rejtőzhetett el, és a bútorok nem nyújtottak valódi védelmet. A dolog kizárólag azon múlott, hogy ki találja el előbb a másikat.

Darman lőtt, és lőtt, és lőtt.

A tetőtől talpig feketébe öltözött férfi kiugrott az ajtó közelében lévő falfülkéből, és egyenesen a mellkasa közepébe kapta a sorozatot. Hátratántorodott ugyan, de nem zuhant el. Darman ekkor már tudta, hogy nagy bajban van, és egyszerűen nekirohant a fickónak. A puszta lendületétől hajtva a padlóra söpörte, közben elkapta a fejét, és minden erejét beleadva oldalra rántotta. Fojtott roppanás hallatszott, és a férfi szempillantás alatt elernyedt.

Darman most már csak a saját zihálását hallotta. Leült a sarkára, és a fülét hegyezve figyelt, hátha további támadók hatolnak be a lakásba, de nem történt semmi.

A szomszédok vajon meghallottak valamit? Lehet, hogy a rendőrök máris úton vannak?

Két halott feküdt a közvetlen közelében. Ez a helyzet nem volt szokatlan egy kommandós számára, de Eyat lakói nem tudhatták meg, hogy az ellenség beszivárgott a városukba.

Ugyanakkor, mielőtt Darman eldöntötte volna, hogy elmenekül-e, valamit feltétlenül meg kellett tudnia. Odament az első támadójához, és mialatt gondosan a fejének szegezte a sugárvetőjét, letépte róla a maszkot. A sugárnyaláb szétroncsolta és feketére égette az arcot, de a haj ismerősnek tűnt. A másik áldozat felismerhető maradt, akárcsak a fekete kezeslábasa alatt rejtőző szürke és lila páncélzat.

Darman ezt az arcot látta minden reggel a tükörben, amikor megborotválkozott.

Két klónt lőtt le. Két olyan embert, aki minden tekintetben ugyanolyan volt, mint ő, egészen az utolsó kromoszómapárukig.

A Köztársasági Hadsereg klón orgyilkosokat küldött a saját embereire.

 

Mong’tarváros, Bogg V, Bogden-rendszer,

477 nappal a geonosisi csata után

– Szerintem ezt rám kéne hagynod – mondta Vau olyan szelíden, ahogyan csak telt tőle. A keménykedéssel nem sokra ment volna Skiratánál. – Némi hűvös távolságtartás hasznos lehet.

Skirata baljával a híd korlátján könyökölt, míg jobb kezével a háromélű tőrét élesítette a fémgerendán. A nyikordulásoktól Vau fogai sajogni kezdtek, míg Mird bosszúsan morgott. Alattuk egy folyó áramlott lassan, a legmocskosabb, amit Vau valaha látott. A sűrű trutymóban több volt a szemét, mint a víz.

– Nem a pilótának fenem – morogta Skirata.

– Én sem őrá gondolok – közölte Vau. – Ha felszeletelsz egy kaminóit, aligha kapunk tőle válaszokat.

Skirata nem nézett fel. A fejét lehajtva állt, mintha a pengét figyelte volna, bár egy sisakot viselő emberről nehéz volt megállapítani, hogy hová néz. Még vagy tucatszor végighúzta a pengét a korláton, aztán végre beletolta a tőrt a jobb alkar-páncéljába rejtett tokba, elsétált a híd végéig, majd visszatért.

Mereel késett, és rádión sem jelentkezett.

– Itt lesz – mondta halkan Vau.

– Tudom.

– Még ha a pilótát nem is sikerült előkerítenie, a bolygó nevét már tudod.

– A pilótával jön – állította határozottan Skirata.

Talán nem is számított, hogy Mereel megtalálta-e a pilótát.

A Dorumaa felszínének nyolcvanöt százalékát óceán borította. A mesterséges nyaralószigetek űrforgalmát könnyen ellenőrizhették. És Ko Sai a felszínen nem rejthette el a laboratóriumát, a víz alá kellett költöztetnie.

Ez magyarázattal szolgált a beszerzett felszerelés jellegére.

Ko Sai hermetikusan zárt labort épített, és valószínűleg nem csak azért, hogy steril körülményeket teremtsen.

Skirata bekapcsolta a kézi számítógépét, és Vau orra alá dugta.

– Egyébként itt vannak a hidrográfiai térképek – dünnyögte.

Vau megpróbált értelmet találni a színes vonalak háromdimenziós útvesztőjében, közben megjegyezte:

– Ne feledjük, hogy ezek csak ötvenméteres mélységig ábrázolják a vizet. A felderítők nem mertek mélyebbre ereszkedni.

– Akkor ez Sai-ra is áll – tette hozzá Skirata. – És vagy egy természetes barlangot kellett választania búvóhelynek, vagy egy rakás nehézgépet kellett hozatnia, hogy vésessen egy jó nagy lyukat.

– Akkor reménykedjünk, hogy legfeljebb ötven méterre merészkedett le...

– A kaminiise nem mélytengeri népség – közölte Skirata, és visszavette az adatolvasóját. – Ha teljesen tengeri teremtmények volnának, vagy bírnák a nagy mélységet, nem kellett volna szembenézniük a kihalás rémével, amikor a víz elárasztotta a bolygójukat. Egyszerűen csak szeretnek víz közelében lakni, lehetőleg olyan helyen, ahol sok a napsütés.

Tehát... mi lenne jobb rejtekhely egy szép, napos üdülőparadicsomnál? Ki keresné egy ilyen helyen?

– A Delta-osztag... a szeparatisták... mi – sorolta a fejét ingatva Vau.

– Egy szóval sem állítottam, hogy Sai normális – felelte Skirata. – Jellegzetes tudós. Csupa elmélet, de semmi gyakorlati érzék. Fogalma sincs arról, hogyan dolgoznak a fejvadászok.

– Hát, előled már több mint egy éve menekül – jegyezte meg Vau.

– Tényleg? Lehet, de mostanra kifogyott az utakból.

Vau igazából nem gyűlölte Tipocát abban a nyolc évben, amit ott töltött. Az oszlopokon álló városban tiszta, rendezett környezet vette körül. Az üzletekben mindent megkapott, amit csak akart, és bőven akadtak szórakozási lehetőségek – bár Mird nem vadászhatott, ami eléggé idegessé tette. És mert nem vadászhatott, kaminóiakat cserkészett be. Egyszer el is kapott egyet, de a zsákmánya csak egy kék szemű változat volt, vagyis a Kamino legalacsonyabb genetikai kasztjába tartozott, és az elitet alkotó szürke szeműek csupán bosszankodtak, amiért elvesztettek egy szolgát.

Vau az esetet megelőzően vegyes érzésekkel viszonyult a kaminóiakhoz, ám az érzései azon a napon letisztultak, és csatlakozott Skiratához abban a tekintetben, hogy onnantól kezdve ő is aiwha-csalinak tartotta azt a népséget.

– És mit akarsz csinálni, ha elfogjuk Sai-t? – kérdezte a társára pillantva.

– Elveszem tőle a kutatási anyagait.

– És?

– És mi?

– Gondolod, hogy találsz egy aktát, amin az áll, hogy „Titkos recept a klónok öregedési folyamatainak megállításához. Lemásolni tilos!”?

Skirata türelmetlenül csettintgetett a nyelvével, majd bólintott egyet, és válaszolt:

– Majd szépen rábeszéljük...

– Nem, neked az kell, hogy neked dolgozzon – vágott közben Vau. – Ami azt jelenti, hogy nincs szurkálás és szeletelés!

– Vagy ráállítunk egy másik genetikust az ügyre – vetette fel Skirata.

– Ó, hát persze! Egy kreditért tízesével adják őket – gúnyolódott Vau. – Sorban állnak a munkanélküli hivatalok előtt.

– Nézd, Walon, nem vagyok ostoba! – vágott vissza Skirata.

– Tisztában vagyok azzal, hogy nem elég megszerezni az anyagot, hanem ki kell szednünk belőle valamit, ami hasznos lesz a fiaimnak.

– Csak azért mondtam – felelte lehiggadva Vau –, hogy ellenőrizzem, tudatában vagy-e a valóságnak.

– Hát majd kerítek egy tudóst – fűzte hozzá elégedetten Skirata aki eligazodik a Fett-genomon.

Vau elnézett a folyó menti út felé, és hangos cuppanást, majd csobbanást hallott. Valami beleugrott a folyóba, közben elkapott egy alacsonyan repülő teremtményt, ami madár vagy rovar lehetett – de akármi volt, ebéd lett belőle.

– Mondd, hogy nem arra gondolsz, amire szerintem gondolsz – kérte fojtott hangon Vau.

Skirata kicsúsztatta a tőrét a karpáncélja alól, és ismét nekilátott, hogy tovább élezze.

– Atin majdnem belehalt, mialatt kimentette a nőt a Qiilurá-ról – válaszolta megfontoltan. – Talán megér egy utazást.

– Aha, tehát arra gondolsz – állapította meg Vau. – Elment az eszed? Dr. Uthan szigorú őrizet alatt áll. Az már a főkancellári hivatal szintje.

Skirata csak nevetett. Vau gyanította, hogy a társának fogalma sincs arról, hol vannak a korlátai, és valószínűnek tűnt, hogy hamarabb fog meghalni, semhogy megtudná. A mai napig nem sikerült felnőnie...

– Amikor utoljára hallottam felőle – válaszolta Skirata –, sokalegyeket tenyésztett és keresztezett a cellájában, hogy elszórakoztassa magát, és ne bolonduljon bele az unalomba. Nézd, ezt a fajtát nem érdekli, hogy kinek dolgozik. Nincsenek eszményeik. Nem vágynak másra, mint hogy játszhassák a játékaikat. Ha Uthan képes volt kifejleszteni egy klónspecifikus kórokozót a szeparatistáknak, akkor képes alkalmazni Ko Sai kutatási eredményeit. Ha valamit szét tudsz szedni, azt össze is tudod rakni, nem igaz?

Vaunak el kellett ismernie, hogy Skiratának igaza van. Az öreg harcos mindig másként gondolkodott, mint a hétköznapi teremtmények.

– Azt hiszem, ha ezt elmondjuk Ko Sai-nak, akkor őrá is ösztönzően fog hatni – mormolta elgondolkodva.

Skirata ismét eltette a tőrét, aztán mindketten a korláton áthajolva figyelték a szennyezett víz lassú örvényeit, és mindketten kezdtek idegesek lenni, amiért sokáig kell várniuk. Hamarosan megjelent Mird, ide-oda mászkált a hídon, és sorban odadörzsölte a pofáját a tartóelemekhez, hogy kijelölje a felségterületét.

– Megjött – mondta aztán Vau.

Mereel megint szert tett egy új járműre. Rajongott a robogókért, és minden alkalommal másikon utazott, valahányszor Vau látta őt. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy a nullás törvényesen jutott-e a gépekhez, vagy sem, ám ezúttal egy utast is hozott magával. Amikor közelebb értek, kiderült, hogy egy zöld bőrű twi’lek férfi ül mögötte. Az idegen fickó félt, vagy inkább rettegett – ezt Vau abból állapította meg, hogy a lekkuja keménynek látszott.

– Mer’ika igen meggyőzően tud beszélni – állapította meg Skirata, aztán leballagott a hídról, kezét csípőre rakva megállt az út közepén, és odakiáltott a felderítőnek: – Mi van, fiú, beugrottál valahová egy cafra és egy süteményre?

– A’den hívott, Kal’buir, muszáj volt beszélnem vele – válaszolta Mereel, és intett a twi’leknek, hogy szálljon le. – De gondoltam, szeretne szemtől szemben beszélni a mi nagyra becsült barátunkkal. – Lecsusszant a robogóról, oldalba bökte a twi’leket, és rászólt: – Rendben, Leb, akkor most beszéljen Kal’buirnak a dorumaai munkájáról!

– Teljesen törvényes volt! – hadarta védekező hangsúllyal Leb.

– Nem csináltam semmi rosszat!

– Hát persze, hogy nem – felelte Skirata atyáskodó modorban, és érdekes módon ilyenkor hatott a legfélelmetesebbnek. – Semmi baj, csak meséljen róla!

– Leszállítottam egy rakományt, ami hat építődroidból és egy halom vízmentes szigetelőanyagból állt – felelte Leb egy bárkához, ami a Tropix-szigettől fél kilométerre horgonyzott.

Vau a fejét oldalra döntve lenézett Mirdre, mire a strill nekilátott, hogy megpuhítsa a twi’leket. Ott körözött körülötte, néha hozzádörgölőzött, néha pedig felnézett rá, és a pofáját hatalmasra nyitva kivillantotta a fogait. Kijózanító látványt nyújtott. Ha a twi’lekben maradt is némi ellenállás, mostanra teljesen kiveszett belőle.

– Meg tudja mutatni ezen a térképen? – érdeklődött Skirata.

Leb átvette a felé nyújtott számítógépet, és kétségbeesett gyorsasággal nyomkodta az apró képernyőt, közben a lekkuja meg-megremegett.

– Itt – közölte aztán –, ellenőriztem a koordinátákat. A bárka itt volt. A tengeren horgonyzott.

A keze erősen reszketett, ezért Skirata megmarkolta az adatolvasót, hogy megállítsa a remegést, és tovább faggatózott:

– Visszafelé is vitt valamit?

– Nem, semmit. Csak oda.

– Hogy nézett ki a bárka? Voltak rajta meghajtó-egységek?

– Csak manőverező lebegtetőrendszer – válaszolta Leb. – Az a fajta, amelyikkel az úszó szállodákat stabilizálják, ha viharos a tenger.

Vau számolgatni kezdett magában, és megkérdezte:

– És arra emlékszik, hogy mennyi anyagot szállított?

– Több utat kellett tennem, mert a bárka nem tudta egyszerre fogadni.

– Ezek szerint a bárkát többször kirakták? – kérdezte Skirata.

– Hát igen...

– És az mennyi időbe telt?

– Úgy húsz-harminc standard percet vártam, minden forduló után.

– És ki vette át a szállítmányt?

– Egy ember férfi... középkorú, a haja barna.

A twi’lek elhallgatott, és gyors, riadt pillantásokat vetett előbb Skiratára, majd Vaura, aztán Mereelre, mintha menekülni akart volna. Könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a mandalori sisak milyen ijesztő a kívülállók számára, ráadásul zavarja is őket, mert nem láthatják a viselőjének arckifejezését, így nem tudják megítélni, hogy az információjuk milyen fogadtatásra talált.

Skirata a derékszíjához nyúlt, és Leb összerezzent. Aztán alaposan meglepődött, amikor egy kreditlapot kapott, és nem sugárvetőt a képébe.

– Köszönjük az együttműködését, fiam – búcsúzott Skirata, és eltúlzott óvatossággal megveregette Leb arcát.

A twi’lek néhány pillanatig tétovázott, majd felpattant a robogóra, és elszáguldott – ezek szerint a gép az övé volt.

– Milyen segítőkész cimbora! – dörmögte Vau, majd Skiratához fordulva megkérdezte: – Felrajzolod a keresőkört a térképre, vagy én tegyem meg?

– Először meg kéne tudnunk, hogy mennyi egy ottani teknő maximális sebessége – jegyezte meg Mereel, azzal levette a sisakját, és az állát vakargatva hozzátette: – Én vezetek, ugye?

– Elboldogulsz vele? – kérdezett vissza Skirata.

– Ha Ord’ika a kézikönyvet felhasználva el tudta vezetni azt a ládát, akkor nekem is menni fog – állította magabiztosan Mereel. – Indulnunk kéne. És... A’dennek aggasztó hírei vannak.

Skirata megtorpant, és felmordult:

– Mennyire aggasztóak? És miért nem engem hívott?

– Engem hívott – válaszolta a vállát megvonva Mereel. – És az ügy csak távolról érint minket, hogy úgy mondjam.

– Köpd már ki, Mer’ika!

– Valaki két klón titkos ügynököt küldött az után a mélységi felderítő után, aki eltűnt a Gaftikaron – közölte Mereel. – Az utána küld kifejezés alatt az orgyilkosságot kell érteni, de Darmanbe futottak bele, és ő mindkettőt elintézte. A fiú eléggé ideges.

Vaunak nem kellett látnia Skirata arckifejezését ahhoz, hogy tudja, mi jár a társa fejében. Hallgatagon ballagtak vissza az Aay’hanhoz, majd a fedélzetre érve lezárták a zsilipeket és felkészültek a felszállásra. Skirata a másodpilóta ülésére telepedett le, és mialatt kapcsolókat kattintgatott, halkan megkérdezte:

– Ki adta ki a parancsot?

Mereel lerakta a kézi számítógépét a műszerfalra, és rá-rápillantva végezte a felszállás előtti ellenőrzést.

– Nem tudom, buir – felelte halkan –, de nem feltétlenül Zey...

A hír apró, gonosz bombaként robbant. Mereel tévedett, nem csupán távolról érintette őket. Nagyon is közelről. A történet a bizalomról és a lojalitásról szólt. Vau tudta, hogy ez a felfedezés az idő múlásával egyre fájdalmasabban emészti majd mindannyiukat, és összekötve azzal, amit Mereel ásott elő a Kaminón a klónokkal kapcsolatos tervekről, látványosan bebizonyította, hogy egyikük sem lát annyit a teljes képből, mint képzelték, és azt is, hogy léteznek olyan dolgok, amelyekről nem beszélnek nekik.

Például arról sem szóltak, hogy Ko Sai után küldik a Deltát...

Vau beszíjazta magát a pilótafülke harmadik ülésébe, és megpróbált nem gondolni a szerencsétlen titkos ügynökök kilétére, mert könnyen megeshetett, hogy Prudii – N-5 nullás mélységi felderítő – képezte ki őket. Egyszerű gyalogosok voltak, akik alkalmasnak tűntek a piszkos munkák elvégzésére. A klónok óriási tömegéből választották ki őket, hogy olyan szerepet játszassanak el velük, ami máskülönben a köztársasági kommandósokra maradt volna.

– Ha Zey rendelte el a gyilkosságot – mondta megfontoltan Vau a chakaarnak mindannyiunk biztonsága érdekében szólnia kellett volna nekünk, hogy ugyanazon a felségterületen járnak, mint az Omega.

– Nézd, Walon, a titkos ügynökök nem csak Különleges Erőktől kapnak feladatokat, hanem a reguláris Nagy Hadseregtől is – válaszolta Skirata, holott ő rendszerint gyorsan lecsapott a Jedik feltételezett hibáira. Valamiért elnézőbb volt Zeyjel, aki megértőén viszonyult az ő egyéni parancsnoki stílusához – bár hivatalosan nem számított parancsnoknak. Őrmesterként szolgált, akit a tábornokok ide-oda lökdöstek. Kinézett az elülső ablakon, és a láthatárt fürkészve hozzátette: – Vagy pedig Zey pontosan tudja, hogyan fejezném ki a rosszallásomat, amiért kivégzik a klónokat, ha elkezdenek túl szabadon gondolkodni, ezért aztán elfelejtette megemlíteni.

– Újra mondom, hogy talán a Köztársasági Hírszerzéstől jött a parancs – dörmögte Vau.

– Csakhogy a kedves Palpatine főkancellár nemrégiben biztosította a fiainkat arról, hogy a hűségük és az önfeláldozásuk elismeréseképpen biztos jövő várja őket.

Mereel a tekintetét a műszerfalra szegezve felemelte az Aay’hant a leszállópályáról, és megszólalt:

– Akárhogy is, mi, klón fiúk pontosan tudjuk, hogy mennyire szeret minket a Köztársaság, nem igaz? És ezt nem egyhamar fogjuk elfelejteni.

Skirata a felderítő vállára tette a kezét, és kijelentette:

– Csak a sajátjainkban bízhatunk, fiam.

– Mint például azokban a titkos ügynökökben...

– Gondolod, hogy minden tényt közöltek velük? – kérdezte fojtott hangon Skirata. – Azt hiszed, hogy volt más választásuk?

Csaknem biztosra vették, hogy ismerték a két klónt, és ettől nehéz volt lenyelni a dolgot. Vau azon töprengett, hogy ő maga végrehajtaná-e a parancsot, ha vele akarnák megöletni Prudiit – vagy Mereelt, vagy Ordót, vagy a Különleges Erők bármelyik emberét, vagy valamelyik mandalori kiképzőt. Noha általában csodálkozott Skiratának azon a vonásán, hogy mindig képes volt feloldozni a klónokat az összes vétkük alól, most az egyszer igazat adott neki.

– A katonák parancsokat hajtanak végre – mondta megfontoltan –, még a Köztársasági Hírszerzés ügynökei is. Mindannyian emberek vagyunk, és hiába minden kiképzés, vannak hibáink.

– Hát az enyém az – felelte Skirata, és megrángatta a biztonsági övét, mintha nem bízott volna abban, hogy Mereel képes lesz zökkenőmentesen felgyorsítani a hajót –, hogy igyekszem fedezni a shebsemet, és a fiaimét is.

– Most például hogyan? – érdeklődött Vau.

– Biztonságos menedék, néhány kredit, és egy jobbfajta munka – sorolta Skirata. – Új személyazonosság és új élet.

– Igen, ezt már hallottam, de hogyan akarod csinálni? Nem adhatsz fel hirdetést! – válaszolta Vau, azzal a mutatóujjával egy képzeletbeli holotáblát rajzolt a levegőbe, és folytatta: – Figyelem, katonák! Eleged van már a Nagy Hadseregből? Úgy érzed, nem szeretnek és nem becsülnek meg? Hívd Kalt!

– Majd elterjed a hír – dörmögte a homlokát vakargatva Skirata.

– És eljut a rossz fiúkhoz is...

– A menekülő-hálózatok létrehozása és működtetése ezzel a kockázattal jár – felelte bólogatva Skirata.

– Ez nem válasz.

– Hát akkor majd nagyon óvatosan kell kiépítenem a hálózatot, nem igaz?

Néhány pillanattal később Mereel kiemelte az Aay’hant az atmoszférából, majd óvatosan átmanőverezett a Bogden-rendszer gravitációs mezőinek útvesztőjén, hogy elérje a biztonságos ugrópontot. Mird sosem rajongott a fel- és leszállásokért, és most is felkapaszkodott Vau ölébe, és a gazdája hónaljába dugta az orrát, közben nyüszítésekkel és horkantásokkal tudatta, mennyire utálja az ilyesmit. Vau vakargatni kezdte a hátát, hogy megnyugtassa, közben nem győzött csodálkozni azon, hogy Mereel a kézikönyvbe bele-belepillantva, illetve a megérzéseire hagyatkozva képes elvezetni a DeepWatert.

Okos fiúk ezek a nullások – állapította meg magában elégedetten, és tovább töprengett: – Azt hiszem, jobban szeretem a klónokat, mint a hétköznapi teremtményeket.

Minden értelemben felsőbbrendűek. Talán őket kellene otthon tartanunk, és a Köztársaság véletlenszerűen kiválasztott polgárait kellene kiküldenünk a frontokra.

Vaunak fajtól függetlenül kevés ideje és energiája volt másokra, de a Nagy Hadsereg katonái más lapra tartoztak. Az idők folyamán rájött, hogy két dolog akadályozta meg azt, hogy ő és Skirata elharapják egymás torkát: a kölcsönös tiszteletük a klón katonák iránt, akiket megfosztottak az életüktől, és a tény, hogy a mandaloriak mindig félretették a viszályaikat, amikor közös veszély fenyegette őket az aruetiise felől.

– Azt felismerted már – kérdezte Skiratától –, hogy ha a klónoknak felkínálnák a távozás lehetőségét, a legtöbben úgy döntenének, hogy a seregben maradnak?

– Igen. Mindannyian ragaszkodunk ahhoz, amit a legjobban ismerünk – felelte Skirata.

– Önkéntesként ugyanúgy meghalnának, mint rabszolgaként – mutatott rá Vau a kétségbevonhatatlan tényre.

– De akkor lenne választásuk – válaszolta Skirata –, és ez az, ami szabaddá tesz minket.

– Valójában, ez egy rakás osik – jelentette ki Vau. – A Galaxisban rengeteg szabad teremtménynek nincs szavazati joga, és nem döntheti el, hogy mit csinál. A rabszolgaság és a gazdasági függés közötti határ könnyen elmosódik.

– Hát igen... – dörmögte Skirata – ha a zsarnokságról akarsz vitatkozni, a klónok még mindig a grafikon szélső értékénél vannak. így aztán köszönöm, de én inkább rájuk összpontosítok, semmint az elnyomott tömegekre.

A lojalitás tájképe minden egyes nappal folyton változott.

Vau kezdetben azért aggódott, hogy mi lesz a klónokkal, miután véget ér a háború. Manapság már olyan katonákról beszéltek, akik dezertáltak, mialatt még javában dúltak a harcok.

– Kal, inkább a szeparatisták oldalán harcolnál? – vetette fel óvatosan Vau.

– Az eszményeikért? Igen, vállalnám. A Köztársaság a legjobb esetben egy roskadozó bürokrácia, a legrosszabb esetben pedig a korrupció emésztőgödre. Én annak idején azért szálltam be, hogy pénzt keressek, aztán a fiaimmal maradtam. Te mivel magyarázod? Miért maradtál?

Vau nem mondhatta, hogy pénzért csatlakozott, bár sokszor nélkülözött, miután kitagadták az örökségéből. De ugyanazért maradt, amiért Skirata, még ha ezt nem is állt szándékában bevallani előtte.

Ebben a pillanatban Mird kihúzta a fejét a hónalja alól, és tekintélyes adag nyálat csorgatott az ölébe.

– Ha jobban belegondolok – felelte, és tapogatózni kezdett egy törlőrongy után, hogy megtisztítsa a nadrágját –, azt hiszem, az elegáns életstílus miatt...

 

Teklet, Qiilura,

477 nappal a geonosisi csata után

Ordo ismerte a korlátait, és tudta, hogy a szülészetet könyvből megtanulni sokkal kockázatosabb, mint elvezetni egy csillaghajót ugyanezzel a módszerrel. Azzal, hogy útközben vételezett egy csúcsminőségű orvosdroidot az egyik ellátó állomáson, időt vesztett ugyan, viszont jelentősen javította annak esélyét, hogy Etain rendesen kihordja a gyermekét.

És ha a droid nem képes megoldani a helyzetet... Ebbe nem akart jobban belegondolni, és úgy döntött, hogy akkor néz szembe ezzel a dologgal, ha muszáj, előbb egy perccel sem.

Térdig érő hóban törtetve távolodott a leszállópályától, a droid jócskán lemaradva követte. A nagy testű, súlyos gépezetet kórházi folyosókra tervezték, nem durva terepre.

– Százados, továbbra sem tudom, hogy milyen jellegű kezelést kell végrehajtanom – jelentette ki panaszos hangon a 2-1B, amelynek széles körű gyógyászati ismereteihez jól fejlett szakmai önérzet is társult. – Azt vártam, hogy egy ennél jóval fontosabb hadszíntéren fogok dolgozni. Hol vannak az asszisztenseim?

Ordo hamarosan odaért a parancsnoki épülethez, gondolkodás nélkül kiiktatta a biztonsági zárat, és visszaszólt a droidnak:

– Mondd csak, 2-1, nem tettél esküt arra, hogy segíteni fogsz a betegeknek és a sebesülteknek?

– Nem. És a megszólításom: doktor, ha kérhetem.

– Akkor majd írok neked egyet, doktor – felelte gúnyosan Ordo. – Azzal fog kezdődni: esküszöm, hogy csak akkor aktiválom a hangsugárzómat, ha muszáj.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Ordo egy sárga rangjelzést viselő klón parancsnokot látott maga előtt.

– Üdvözlöm, százados! – köszönt a parancsnok. – Nem tudtam róla, hogy egy orvosdroidot is hoz magával.

– Szakorvos, uram – felelte Ordo. Egyből tudta, hogy Levettel találkozott össze, és emlékeztette magát, hogy hivatalosan kettejük közül ő az alacsonyabb rangú. – Nem engedhetjük meg magunknak, hogy még több Jedit veszítsünk. Az ő képzésük sokkal tovább tart, mint a miénk. Hol van Tur-Mukan tábornok?

– Odafent, az emeleten – válaszolta Levet a lépcső felé intve.

– Sok szerencsét! Érzésem szerint azt hiszi, nem tudok arról, hogy ő yaihadla.

Ordo mindig meglepődött, valahányszor rátalált egy gyalogos klónra, aki többet tudott mando nyelven, nem csupán a Vode An szavait. És most különösen meghökkent, mert olyan valakivel futott össze, aki elég folyékonyan beszélte a nyelvet ahhoz, hogy ismerje a „várandós” szót.

– Aha... valóban... – dünnyögte semmitmondóan. Hallott már arról, hogy Levetet a Tapintatos parancsnok néven emlegetik, és most már azt is tudta, hogy miért. A mando’at nem szokták orvosdroidokba programozni.

– Igyekeztem a kedvében járni, de nyilván megvannak az okai, amiért nem beszél róla, én pedig sosem vitatkozom a tábornokokkal, ha egy mód van rá – folytatta Levet, azzal felvette a sisakját, és hozzátette: – A Jediknek nem szabad túl közeli viszonyba kerülniük egymással, így aztán gyanítom, hogy a szegény ifjú hölgy valósággal retteg.

Ordo várta, hogy becsapódjon a következő bomba, de Levet nem bocsátkozott további fejtegetésbe, és alighanem beérte azzal a feltételezéssel, hogy egy másik Jedi a gyermek apja. Talán eszébe sem jutott, hogy az illető egy klón, bár a katonák rendszerint sokat beszéltek és pletykáltak a tábornokaikról.

– Diplomatikus leszek – ígérte Ordo.

Arról is gondoskodnia kellett, hogy az orvosdroid tartsa a hangsugárzóját, de ez csupán egy apró technikai részlet volt a teendői sorában. Azt tervezte, hogy amint a gépezet elvégzi a dolgát, törli a memóriáját – ezt persze nem közölte vele.

Etain párnákkal alátámasztva, félig ülő helyzetben feküdt. A szemét lehunyta, kezét az ölében tartotta, és az alakváltó teremtménynek nyomát sem lehetett látni. A Jedi elnézett Ordo mellett, és amikor meglátta a droidot, sóhajtott egyet.

– Üdv, Ordo – köszönt csendesen. – Sajnálom, hogy meg kellett tennie ezt a hosszú utat. És abból, hogy Kal magát küldte, nyilvánvaló, hogy aggódik miattam.

Etain az Erő segítségével mindig meg tudta különböztetni egymástól a klónokat. Ordo tudta, hogy a lány furcsának találja őt. Ezt az örökös nyugtalanságának és a csalódottságnak tulajdonította. Képes volt kordában tartani az indulatait és az érzéseit, de Etain ugyanolyan biztosan tudott a létezésükről, mint Kal’buir.

– És hogy érzi magát, tábornok? – érdeklődött barátságosan.

– Megszűnt már a vérzés?

– Ezt a kérdést nekem kellene feltennem – kotyogott közbe a droid, azzal megkerülte Ordót, és a Jedi fölé hajolva kibocsátott egy sor szenzort és szondát a mellkasából. – Vannak fájdalmai? Most megvizsgálom, és... 2-1B hirtelen elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt, mintha meghibásodott volna. Úgy tűnt, >erőlködik, hogy megmozdítsa a karját.

Etain a szemét résnyire vonva meredt rá. Más orvosdroidok segítségét valószínűleg visszautasította volna, csakhogy ez a specialista gépezet annyit ért, mint egy kórházi osztály összes orvosa együttvéve.

– Előbb melegítsd fel a függelékeidet, bádogfickó! – mormolta rosszkedvűen.

– Ah... maga Jedi! Hát persze – mondta a droid, és baljóslatú vinnyogás hallatszott a szervómotorjaiból, míg a levegőben felforrósodott fémek szaga érződött. – Minél hamarabb ellazul, annál hamarabb végzünk a vizsgálattal.

– Örülök, hogy értjük egymást – felelte Etain, majd a droid hirtelen rándult egyet, és kissé megingott. Ordo úgy ítélte meg, hogy a lány ma már pontosabban használja az Erőt, mint régebben.

Etain ekkor vett egy mély lélegzetet, és kimondta:

– Körülbelül három hónapos terhes vagyok.

– Erről engem nem tájékoztattak – közölte a droid.

– Hát, most már tudod. A gyógyító transzállapot segítségével felgyorsítottam a gyermekem fejlődését. így aztán fejlettség szempontjából körülbelül öt hónapos lehet.

– Az adatbankomban nem szerepel, hogy a Jedik képesek ilyesmire – jelentette ki a droid. – Hogyan hajtotta végre?

– Ez nem egy egzakt tudomány – válaszolta Etain. – Igazából csak meditáltam. De a fiam már jó ideje mozgolódik, ebből gondolom, hogy előrehaladott állapotban vagyunk.

– A fia. Ezek szerint mindvégig orvosi ellenőrzés alatt állt, részt vett rendszeres szűrővizsgálatokon...

– Nem. Jedi vagyok, és mi megérezzük ezeket a dolgokat – szólt közbe Etain, és úgy pillantott Ordóra, mintha támogatást várt volna tőle. – A baba hevesen reagál. Tudom, hogy idegesíti a harc, vagy legalábbis a harcra adott reakcióim.

– Lehetetlen – jelentette ki 2-1B –, a magasabb rendű agyfunkciók csak a huszonhatodik hét után jelentkeznek, és még ha felgyorsult is a...

– Egyszerűen csak hidd el, amit mondok! – vágott közbe ismét Etain. – Továbbra is vérzek egy kicsit, és görcseim vannak.

Ordo a háttérbe húzódva figyelte a jelenetet. A droid és Etain egyfajta holtpontra jutott. Aztán a Jedi úgy nézett a gépezetre, mintha a tekintetével arra biztatta volna, hogy csak tegye rá a manipulátorait. 2-1B végül kibocsátott a karjából egy letapogatót, és végighúzta a lány hasa felett.

– Hűha – ámuldozott a droid, bár a szó eléggé mesterkéltnek hangzott –, az adatbázisom szerint ez itt egy hat hónapos magzat.

– Én megmondtam... – mormolta Etain.

2-1B tétovázott, majd félrehajtotta a vastag takarót. Etain hasa láthatóan domborodott, de csak annyira, mintha alaposan bevacsorázott volna.

Ordo azon kapta magát, hogy elbűvölte a látvány. A Kamino páncélüveg tartályaiban, azokban a mesterséges anyaméhekben nem hallott anyai szívverést, és nem vette körül megnyugtató sötétség. Neki is úgy kellett volna kezdenie az életet, mint Etain gyermekének. Tudta, hogy a teljes csend, amelyet csakis a saját szívverése tört meg, az elszigeteltség, és az állandó fény, miért és hogyan járult hozzá ahhoz, hogy olyan ember lett belőle, amilyen lett.

Túlontúl jól emlékezett még mindenre. Aztán eszébe jutott, hogy talán nem kéne itt ácsorognia, mialatt az orvos dolgozik. De Kal’buir azt mondta neki, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről, és ez azt jelentette, hogy itt a helye.

– Ordo... – szólt oda neki ismét Etain, és jelentőségteljes pillantást vetett rá.

– Tessék?

– Tudom, hogy maga nem jön zavarba semmitől – folytatta Etain –, de... nos, jobban szeretném, ha odakint várakozna, mialatt a droid elvégzi a vizsgálatot. Vagy elmeséljem, hogy mi fog történni?

Ordo megértette a célzást, és kisietett a folyosóra, de hallótávolságon belül maradt arra az esetre, ha baj történne. Időnként rádöbbent, hogy milyen messzire sodródott az emberiség normális részétől, és Etain terhessége – egy teljesen természetes emberi állapot, amely megmutatta, hogy még a Jedik is mennyire világi teremtmények, és hogy a biológia még őket is köti – megint csak arra emlékeztette, hogy ő mennyire kívülálló. Neki még csak anyja sem volt. Apja viszont igen, és Kal’buir mindenért kárpótolta.

Az ajtón átszűrődő beszédhangok hirtelen elhaltak, majd a droid kinyitotta az ajtót, és kiszólt a folyosóra:

– Most már bejöhet.

Ordo nem tudta biztosan, hogy mit fog látni, de Etain teljesen nyugodtan ült az ágy szélén, és a könyökhajlatát dörzsölgette.

– Nos? – kérdezte a lány szemébe nézve.

– A méhlepénnyel van egy kis gond – közölte Etain. – És a stresszhormonjaim a fülemen csorognak ki, ami nem sokat segít.

– Ebben az állapotában nem szabad harcolnia, és nem gyorsíthatja tovább a magzat fejlődését – jelentette ki 2-1B, Ordóhoz intézve a szavait, mintha ő lett volna a Jedi gyámja.

– Adok gyógyszert, ami stabilizálja az állapotát, de hagynia kell, hogy a természet tegye a dolgát, és a hátralévő időt egy kevésbé stresszes környezetben kell töltenie.

– Értettem – felelte kurtán Ordo. A rendelkezés teljesen egyértelmű volt. – További gyógykezelésre szorul?

– Igen, a következő hetvenkét órában – felelte a droid, és elővett a zsákjából egy csomag egyszer használatos injekciót.

– Normális esetben nem engedném, hogy egy képzetlen személy beadja ezeket, de maga rendelkezik alapvető egészségügyi ismeretekkel, nem igaz? Kapott ilyen jellegű kiképzést.

– Ó, igen! Harctéri elsősegélynyújtás – válaszolta Ordo, közben az egyik övtáskájából elővette a kódtörő felszerelését.

A különféle szondák és kulcsok úgy függtek a plasztikzsinóron, mint egy nyaklánc különös, össze nem illő díszei.

2-1B nem számított a támadásra, és sosem tudta meg, hogy megtörtént vele. Ordo gyors mozdulattal belenyomott egy megszakítót a droid adatfogadó aljzatába. 2-1B azonnal leállt, képtelen volt feldolgozni a külvilági ingereket vagy a saját, belső adatait.

– Mit művel? – fakadt ki döbbenten pislogva Etain. – Nem kapcsolhatja ki csak úgy!

– Hát, már megtettem... – dörmögte Ordo, mialatt ellenőrizte a diagnosztikát a kódtörő kulcson, és megkereste azt a időpontot 2-1B memóriájában, amikor közölte a droiddal, hogy elhozza Qiilurára, ahol egy Jedi-hölgyet kell kezelnie, pontosan meg nem határozott nőgyógyászati problémával. A gépezetnek akkor csak ennyit kellett tudnia ahhoz, hogy letölthesse magának a szükséges adatokat.

Mostantól viszont nem kellett tudnia semmit, azt meg főleg nem, hogy itt járt, és ellátott egy terhes Jedit. Ordo a műszert figyelve megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Tudja, tábornok, nem szeretnénk, ha efféle adatok keringenének a hálózatban.

A hüvelykujjával megnyomta a „Törlés és felülírás” parancsgombot. Ettől a pillanattól fogva 2-1B mit sem tudott arról, hogyan került ide.

– Akár droid, akár nem, ez egy orvos! – tiltakozott Etain. – Az orvosi titoktartás szerves része a vezérlőprogramjának!

– De sajnálatos módon nem része sokak programozásának – vágott vissza Ordo. – A tárolt adat olyan adat, amit egy szép napon megtalálhatnak. A gyermeke létezésének titoknak kell maradnia. Ha újabb vizsgálatra és kezelésre lesz szüksége, újrakezdjük.

– Ordo, ez itt hiába gép, öntudata van – felelte Etain, és az arcán megjelentek a nyomai annak a jellegzetes szánakozásnak, amit Ordo gyakran látott a Jedik ábrázatán, és ami mérhetetlenül bosszantotta. Gyakran a politikusok képén is felfedezte ugyanezeket a jeleket. Arról árulkodtak számára, hogy sokkal okosabbnak tartják magukat nála. Etain hirtelen fellendítette mindkét kezét, és hozzátette: – Nem teheti meg, hogy a beleegyezése nélkül egyszerűen kivág egy darabot az emlékezetéből! Ezzel megalázza!

– Nem, ez olyan, mintha nem mondanánk el neki titkos információkat, csak éppen visszafelé. A klónokkal nap mint nap megtörténik – vitatkozott higgadtan Ordo, közben ellenőrizte, hogy valóban törlődtek-e a memória kérdéses szegmensei. – Óhajt említést tenni arról, hogy mennyire ironikus, ha egy klón rosszul bánik egy droiddal? Mert én azt valahogy mindig szórakoztatónak találom.

– Erős a kísértés...

– Törölte már valaha egy értelmes lény emlékezetét? – kérdezte Ordo. – Tudomásom szerint egyes Jedik képesek rá.

Bard’ika mesélte.

– Csakis a felkészülés alatt – válaszolta védekező hanghordozással Etain –, csakis gyakorlás céljából, az érintett beleegyezésével, és...

– Akkor rendben vagyunk – szólt közbe Ordo.

– Sosem fogja elfelejteni, hogy megbénítottam, mi? – fakadt ki éles hangon a Jedi.

– Ha arra gondol, bízom-e önben, hogy sosem fogja újra bevetni a trükköt, amikor kedve tartja, és nem fog-e egyszerűen kikapcsolni engem, mint egy droidot, akkor a válaszom: nem. Ha arra gondol, hogy haragszom-e, arra is nem a válasz.

Ordónak el kellett vinnie 2-1B-t egy megfelelő helyre, hogy újra aktiválja. Ám ez elég nehéznek ígérkezett, mivel a gép nem tudott járni, és túl súlyos volt ahhoz, hogy elcipelje.

Rövid latolgatás után a Jedi felé fordult, és odaszólt neki:

– Arra kérem, hogy menjen át egy másik helyiségbe, és rejtőzzön el, amíg bekapcsolom a fickót, és hihetőnek tűnő magyarázatot adok neki, hogy mit keres itt.

– Aztán pedig? – kérdezte Etain.

– Aztán elviszem egy időre a Qiiluráról. Szedje össze a holmiját!

– Itt nem pihenhetnék?

– És mihez kezdene, ha meghallaná, hogy rázendítenek az ágyúk, és Levet beugrana jelenteni a napi veszteséget? – kérdezett vissza Ordo.

Etain úgy nézett 2-1B-re, mintha ötletet várt volna tőle, majd bólintott egyet, leszállt az ágyról, és átment a szomszéd szobába.

– Rendben, doki, ébresztő! – dörmögte Ordo, azzal újraindította a droidot, és hátralépett, hogy megfigyelje a gép reakcióját.

A droid szempillantás alatt feléledt, és tisztán, értelmesen megkérdezte:

– Meghibásodtam? A diagnosztikai programom szerint van egy olvashatatlan szektor a memóriámban.

– Eltorzult adatok – felelte közönyösen Ordo, és bizonyos szempontból igazat mondott. Ő maga torzította el az adatokat, hogy soha többé ne lehessen olvasni és értelmezni őket. – Újraindítottalak. A Qiilurán vagy. Az itteni csapataink eléggé híján vannak az egészségügyi támogatásnak, így aztán Levet parancsnok egységéhez vezényeltek. Az itteni telepesek pillanatnyilag az ellenségeink, de valószínűleg az ő sebesültjeiket is el kell látnod.

– A sebesült az sebesült, százados – jelentette ki a droid, és megnyomta a karjába épített diagnosztikai panel egyik gombját.

– Rendkívül kínos... remélem, nem vesztettem el semmiféle fontos adatot.

2-1B kissé szerényebbnek tűnt, mint a törlés előtt. Ha Ordo nem ismerte volna az igazságot, azt gondolhatta volna, hogy a droid aggódik a memóriájában keletkezett zavar miatt – vagy talán fél. Ugyanakkor mindenki azt állította, hogy a droidok nem ismerik a félelmet.

Csakhogy mi a félelem? – tette fel magának a kérdést Ordo.

– A veszélyre adott reakció, ami arra szolgált, hogy megmentsen minket a haláltól. Valamennyi droidot úgy programozzák, hogy kerülje a felesleges kockázatot, és csak a kockázat szintje változik, modellről modellre.

Nem tudta, hogy ezt mi másnak lehetne nevezni, mint félelemnek.

És arra is ráeszmélt, hogy mostantól kezdve más szemmel kell néznie a droidokat. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem fogja szétlőni őket, ha az útjába állnak...

Végül átadta az orvosdroidot Levetnek, aki türelmesen ácsorgott a lépcső aljánál, és nyomban kiküldte 2-1B-t a leszállópályára, hogy ott várja a beérkező gépeket.

– Szeretném, ha senkinek se beszélne a tábornok állapotáról – mondta Ordo, miután kettesben maradtak. – Szeretném megkímélni a kínos érzésektől. A droid memóriáját töröltem. Az ember sosem lehet túl óvatos. Amúgy, ezek a Jedik furcsa alakok, annyi biztos.

– Igen, valóban azok – erősítette meg a kijelentést Levet, majd bevezette a századost szűkös irodájába. Begépelt valamit a számítógépébe, és mialatt az asztal felett felderengett egy háromdimenziós térkép, Ordo felé fordult, és megkérdezte: – Mi is a probléma a tábornokkal? Elnézést, de tudja, pocsék az emlékezetem.

Levet tudta, és Ordo csakis egyetlen módszerben bízott, amellyel mindörökre törölhette egy emberi lény emlékeit. Ám a lelkiismerete, a tisztesség szabályai, amelyeket Kal’buir plántált bele, azt követelték, hogy hagyja életben ezt a férfit – ezt a testvért.

– Egy időre elviszem innen – válaszolta. – Gondolom, ön a tábornok nélkül is képes befejezni a feladatot, vagyis eltávolítani innen a telepeseket.

– Hát, majd csak elboldogulunk valahogy...

– Mennyi idő kell még a bolygó megtisztításához? – érdeklődött Ordo.

– Nagyjából egy hét, attól függően, hogyan reagálnak – közölte Levet. – Az aknák miatt sok embert veszítünk. A telepesek fémszálakkal álcázzák a tölteteket, így a szenzorok nem észlelik azokat. így aztán hamarosan kénytelenek leszünk változtatni a taktikánkon.

– Vagy békésen előjönnek, és felszállnak a járművekre...

– ... vagy mindent bevetünk – fejezte be a mondatot Levet, majd a holotérképbe belenyúlva végighúzta a mutatóujját a Tingel-kar fényábráin, és tovább magyarázott: – A Harmincötös hamarosan részt vesz a gaftikari támadásban, ezért mihamarabb rendet kell raknunk itt. Nem várhatunk tovább a keményebb módszerek alkalmazásával.

Ordo azonnal rájött, hogy a lehető legjobbkor viszi el innen Etaint. Biztosra vette, hogy amint a Jedi tudomást szerez arról, hogy Darman forró területen dolgozik, erős kísértés szállja meg, hogy utána menjen. És a Gaftikar viszonylag közel esett a Qiilurához.

Elköszönt Levettől, és elindult Etainért, de menet közben megállt a folyosón, hogy elolvassa a beérkezett üzeneteit.

Jusik jelentette a Da Soocha felé tartó Delta-osztag legutolsó ismert helyzetét, egy másik üzenet pedig arról szólt, hogy Kal’buir elindult a Dorumaa felé.

Ordónak ekkor eszébe jutott, hogy felhívja Besanyt, de ez valahogy önzésnek tűnt most, amikor Etain és Darman nem beszélhetett egymással. És Kal’buir is küldött egy üzenetet: Azt hiszem, fiam, a Venku név nagyon jó lesz.

Ordo remélte, hogy a gyermek elnevezése megnyugtató hatást gyakorol Etainrc. Megpróbálta elképzelni, hogy Darman hogyan reagál majd, amikor megtudja, hogy senki sem beszélt neki a fiáról, és hogy ő tudta meg utolsónak a hírt. Azt biztosra vette, hogy ő maga hasonló helyzetben ideges lenne, még akkor is, ha tudná, hogy titokban kellett tartani az egészet.

Felsietett a lépcsőn, és menet közben felkiáltott:

– Tábornok? Mehetünk?

Etain kilépett a folyosóra, a vállán durva szövetből szabott zsák lógott, amelyben legfeljebb egy-két váltás ruhát tárolhatott. A klónokhoz hasonlóan a Jedik sem birtokoltak semmit.

– Kész vagyok, de el kell köszönnöm Levettől – mondta.

– Ha már így szóba jött, tudja, hogy maga gyermeket vár – felelte Ordo. – Sem nem vak, sem nem ostoba.

– Ó... – sóhajtott Etain, és megtorpant a lépcső tetejénél.

– Továbbá... – folytatta, de elakadt a szava. Gyerünk, a név fontos a lánynak, és fontos Kal’buirnak is, máskülönben nem közölte volna veled. Nyelt egyet, és gyorsan kibökte: – Kal azt üzeni, hogy Venkunak kellene elnevezni a fiút. Azt mondja, szerinte jó név.

Etain néhány pillanatra a gondolataiba merült, az ajka meg-megrebbent.

– Venku... – mondta végül. – Venku... van jelentése?

– A vencuyot, vagyis jövő szóból ered.

– Milyen jellegű jövő?

– A szép, biztos jövő.

– Aha, értem... – mormolta Etain, majd bólintott, és némi erőlködés árán mosolyt varázsolt az arcára. Számára a jövő alighanem ugyanúgy gyötrően bizonytalan lehetett, mint a klónok számára. Végül ismét sóhajtott egyet, és halkan hozzátette: – Mondja meg Kalnek, hogy ez egy kitűnő név.

Ordo a komp mellett állt, és a havas, néma tájat fürkészte, mialatt arra várt, hogy Etain búcsút vegyen a katonáitól.

Valahányszor megpróbált udvariasan elcsevegni a lánnyal, valahogy sosem sikerült. Még csak arról sem lehetett szó, hogy nem kedvelték egymást. Egyszerűen csak nem találtak közös témát, dacára annak, hogy az életük tele volt azonos vonásokkal.

Etain aztán kilépett az épületből, és a mély hóban ide-oda kanyarogva megkereste a már kitaposott ösvényt.

– Szóval, hová megyünk? – kérdezte, miután odaért a géphez.

– Egy üdülőhelyre – közölte Ordo, és kinyitotta a zsilipet.

– Nem ugrat, ugye? És azt sem akarja, hogy szétszakadjak a kíváncsiságtól?

– Nem – válaszolta a fejét rázva Ordo. – Egy olyan helyre viszem, amelyet trópusi paradicsomnak szoktak nevezni. Később majd szerzek ruhákat.

Etain letelepedett a másodpilóta ülésére, és lerítt róla, hogy egyelőre nem képes megemészteni mindazt, ami történik vele. Ordo hirtelen bepillantást nyert egy olyan Jedi lelkivilágába, aki nem birkózott meg könnyen a hatalmával úgy, mint Zey, és jól érezte magát az egyszerű katonák között úgy, mint Jusik.

Etain még sosem csinált ilyesmit. Még sosem utazott el valahová csak azért, hogy pihenjen. Ugyanúgy nem igazodik el a hétköznapi életben, mint a klónok. És ő nem számíthat arra, hogy Kal’buir vigyáz rá.

Igen, Ordo sajnálta Etaint, és ezt egyszer már meg is mondta neki. Meglepődött azon, hogy képes erre az érzésre, még ha közben örült is, hogy nem ő szorul a lány sajnálatára.

– Nem érzem helyesnek, hogy elmegyek egy üdülőhelyre, mialatt az embereim tovább harcolnak – mondta halkan Etain.

– És annak nincs semmi értelme, hogy kínozza magát, mialatt terhes, és fennáll a veszély, hogy elveszíti a gyermeket – fűzte hozzá Ordo.

– Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy legyek kedvesebb önmagamhoz – mormolta Etain –, a maga sajátos stílusában előadva...

Ordo majdnem sóhajtott egyet. Mennyivel, de mennyivel könnyebben beszélgetett Besanyval, azzal a józan gondolkodású, gyakorlatias nővel, aki végtelenül türelmesnek bizonyult, amikor ő nem értette, vagy nem tudta alkalmazni valamelyik finom, civil illemszabályt...

Kal’buir csak azt kérte tőle, hogy gondoskodjon Etain biztonságáról és jólétéről. Azt egy szóval sem mondta, hogy nem térhet vissza, hogy ismét bekapcsolódjon a Ko Sai ellen folytatott hajtóvadászatba.

Etainhez hasonlóan Ordo sem akart tétlenül üldögélni, mialatt azok az emberek, akiket kedvelt, halálos veszélyekkel kerülnek szembe.